TARTALOM

- Mit adsz a földnek tű helyett, nyár helyett,
liliomok, lepkék helyett?
- Jégliliomot, hólepkét,
kesztyűk, kiscsizmák melegét.

- Mit adsz a tónak nád helyett, sás helyett,
vadrécék víg hápogása helyett?
- Ezüstből fagyasztom tükreit!
Nap s hold majd ott fésülködik.

- Mit adsz az erdőnek lomb helyett,
sünszuszogás, mókusmulatás helyett?
- Fenyőfáira csillagot!
Nyúlnak kuckót, szarvasnak sót.

(- Nekem mit adsz? Mert jó vagyok,
és szeretem, hogyha kapok.
- Te havat kapsz száz hógolyónak,
csúszni jeget, míg el nem olvad,
szikrázó reggelt, puha estét,
s egy cserebere-verset. Tessék.)

Drága csizmám, jó legyél,
csússzál, ahogy akarom,
melegítsd a lábam fejét,
ne fázzam nagyon.

Drága kesztyűm, el ne hagyj,
megszidnak, ha elvesznél,
különben is barátom vagy:
nem fagy rád a hó.

Drága sapkám, fülem háza,
szépen ülj a fejemen,
legyen kedvük társaimnak
játszani velem.

Ott a Maros kanyarában
révészkunybó üresen:
elköltözött vén révésze,
nem figyel a víz színére;
nincs már komp, amarra lejjebb
hidat építettek!

Ott a régi partokon
tutajt ácsolt két legény;
jó növésű fenyőfákat
kidöntöttek, legallyaztak,
egyberóttak tutaj-formán;
miegymással megrakodtak,
vízre csúsztak.

Lenn a völgyben két leány
koszorút köt, táncát járja,
ring a léptük, mint a bárka
szélcsend idején.

Bizony, szüleink mindennap elhagynak,
és délig ránk se néznek, szép dolog.
Mostohát kapunk. Kikérdez, meghallgat,
megáll mellettünk. Szépen mosolyog.

Rosszak vagyunk, mint száz kakukkfióka
egy nádirigó-fészek melegén.
Szigorú gazda tanítgat a jóra;
szárnyunk növekszik; a betűk helyén

meséket látunk, eszünk rügyezik,
felismerjük számok seregeit.
S kakukkolunk ritmusra, hogyha úgy kell:
ébred az erdő sok jómadár-tervvel.

Tanító nénink, kedves mostohánk
nádirigóként figyel mireánk;
kiröppent délben, visszavár majd reggel.
Fiókái maradunk szeretettel.

Hajbakapni és egy jót veszekedni,
a patkót összerúgni nem nehéz,

vagy kitalálni bántó-sértő szókat,
amolyan örök-harag, szalma-
kalapba valókat.

Egészen könnyű eltalálni, hol fáj,
és úgy viselkedni, hogy jobban fájjon!

Még annál is könnyebb a haragot
tartani, ezt a kínos vacakot!

De ritkán sikerül fehérré vissza-
változni dühös szitokszók elmúltán,
akármi történt, mint az ég, kékülni,
derülni, mint patak eső után.

Nehéz dolog ez, segíts kibékülni.

Mintha mókus-surranás,
mintha őszi csönd-varázslat
venne körül... Gyere, láss -
szíveddel figyeld a tájat:
arany bogyóit az ág
bíborfényű levelekkel
feléd villantja, magát
úgy ringatja; ne felejtsd el!

(Mert a mókus-surranás
és az őszi csönd-varázslat
benned szunnyad el, parázs
színek benned muzsikálnak.)

Avar bőre alatt rejtőznek, alusznak.
A feledés rájuk gallyat, pelyhet hullat.
Csontpáncélban elmúlt nyári sugarakról,
őszi hóharmatról csöndálmot álmodnak.

Új tavaszt kerestem a szigorú télben,
s felfedeztem őket szüleim kertjében;
nyirkos dió-testük föld-levél rejtekből
óvó tenyeremben fölébred egészen.

Az első dióban zárva van a titkunk.
Itt, a másodikban, amit meg kell tudnunk.
A harmadikat majd elültetjük ketten:
mindig legyen hova együtt visszavágynunk.

Toboz mondja fenyőnek,
forrás rögnek,
füst tűznek,

árnyék napsugárnak,
álom szívdobogásnak,
Jézus Máriának,

könny szemnek,
szó a leheletnek,
gyümölcs virágnak:

Édesanyám, most figyelj!
Ne sopánkodj senkivel,
ne vásárolj: le ne késd
ezt a jó beszélgetést;

csak rád várunk (a levél
mellényzsebbe belefér),
téged várunk, a pohár
tiszta vízzel telve már!

Miből készült a leves?
Kérdezni sem érdemes!
S hogy mi lesz a második?
Titkok fedői fedik.

Lakoma lesz! Mi főztünk,
törtünk is, míg töröltünk,
veszekedtünk egy kicsit
(kibékülni jólesik),

főzünk mi, mosogatunk;
mosunk, s ha kell, vasalunk;
de te mondj el egy mesét...
Bár a kurtábbik felét!

Édesanyám, hadd szőjek virágos mezőt köréd,
hímezzem bele a lepkék legszínesebbjét,
odaöltök néhány aranybarkájú fűzfát,
hogyha susog, susog - az anyák meghallhassák!

Édesapám, várad építem faragott kőből.
Széles utad kanyarog majd a várhegyre föl, föl:
tárgyaid mind csupa ősi komolyság.
Messze földről járnak majd bölcs szóért hozzád!

Bátyám, te régi, jóban és rosszban társam;
fenyőfa-kardod eltörtem, nem vigyáztam!
Tábortüzünket megrakom újra! Gitár - lesz!
És vízpart, foci, barátok... Énekelsz?

Nézd, kicsi húgom, égdarabokból, virágból
készül a párnád, míg színes álmot játszol,
minden várnak te leszel királylánya:
lepkeszavad száll vízre, tűzre, gitárra.

Azért volt meleg az este,
hogy reggel döröghessen, villámhasson.
Hogy a gyermek aluhasson.
Álmot láthasson.

(A szél lekapkodta a ruhát, mire odaértem,
a földön volt minden.
De azért most hajnalban mégis mondom:
jó reggelt!
Aki nem alszik: felkelt.
Ébrednek a lúdak-récék, mind akarnak valamit.
Hát a két hölgy mit eszik?
Árpát-zabot ropogtat?
(Azt adják a lovaknak!)
Legelget lágy füvecskét?
(Azt a borjak legeljék!)
Mert a fájn kisasszonyok
reggel isznak harmatot
(sóhajtanak egy nagyot),
aztán falnak levegőt
(abból gyűjtenek erőt);
de ha van méz a virágban,
ezüstkanál fa odvában:
virágmézet kóstolnak.
Az tesz jót a mosolynak!

Füle legyen lapátfül!
Orra csüngjön a földig!
Sírjon a hely, hova ül!
Tüske bökje ujjait!

Mert mocskol, mert szemetel,
szétszór magot, papirost,
semmit össze nem seper...
Nem szégyelli magát most...

Bagoly bújjék ágyába!
Piszok legyen abroszán!
Egér rágjon álmába!

...Vagy változzék meg igazán.

Már kicsomagolom bőröndömet!
Sok nyári kincsem pihenni mehet!
Merészen, mint egy hajóskapitány,
hajnalban kelek. Mosdom, azután

mint a felnőttek, munkába megyek.
Emlékeznek rám erdők és hegyek,
patakmedrek, labdák és vonatok,
de szeptember van... Itthon a nagyok

ajtófélfára jegyzik, hogy növök,
s néha megkérdik véleményemet.
Hajóformájú álmaim fölött
vakációformájú ég lebeg.

Ha nem volnék még iskolás,
most kérném fölvételemet
a szán- és hógolyó osztályba,
hogyha maradtak még helyek
magamfajta késő kásáknak.

Szelíd leszek, mint ezer ördög,
s még ismerek pár rendes kölyköt,
akik csöndes magányban is
folyton a társaságra vágynak:
fűti őket a tetterő!

Ígérem, sose leszek fáradt,
énekhangom sem lesz hamis,
és ha sarokba kerülök,
egy hétig sem jövök elő!

(Vakációztam eleget...
Ha nem volnék már iskolás,
a jómadarak osztályába
most kérném fölvételemet.)

Emlékszel, birs, az őszre meg a nyárra?
Mennyit sírtál meleg esőre várva!
Ó, mennyit sírtál fényes napsugárért,
s akármi apró búbánat vagy kár ért!

Most - hóbirsalmák húzzák le az ágad.
Fagynak feszülő derekad kifáradt,
tar koronádban szélmadár ver fészket.
Az álmos csillag is odúdba nézhet!

Örülj a macskatalpú selymes ködnek.
Rügyeid élnek: ne sóhajtozz többet!
Arany gyümölcs a hold is, arany ékszer:
illatos birs. A tavaszra... emlékszel?

Őzek nyomán lépkedek,
folyondár-függöny között,
összevissza ág alatt.

Vállamra szűrt fény pereg,
messze felhő mennydörög,
kísérnek csöpp madarak.

Simogató kezemet
várd meg, őz: közel jövök!
Késő pelyhek hullanak.

Ne egyél sokat, mert elhízol!
Játékaidat add nekem!
Szerencséd lesz, ha bennem bízol:
csíz rak fészket a fejeden.

Minden évben van születésnap,
S baráti körben jó a torta.
Akinek nem jut, sírjon. Sírhat!
Bús térdét verdesse az orra!

Légy cipóképű, mint a hold!
Cinkék csípjék a füledet!
Eszed füstöljön, mint a kémény!
Rettegjenek a gyávák tőled,

és bújjanak mögéd a gyengék,
lessék el legszebb szavaid...
Te serdülj nagyra, mint a kóró,
ne féld az idő karmait,

és élj sokáig, mint a teknőc,
és bírd ki mind a hét fogást,
nappalra kapd a föld csodáit -,
éjszakára: jó horkolást!

Ha minden szál virágot eltapostál,
letörtél minden rügyező faágat,
ha folyódban pikkelyes mocsok úszkál,
ha nem. rakhat a fecske fészket nálad,

ha nem nő fű, nem marad víz utánad,
hogy őrizted meg gazdag földedet?
Ha nem figyelsz, agyad, szíved kiszárad,
s lesz még kérdés - de nem lesz felelet.

Figyeltétek az óvónénit?
Hol mesevárat épít
mosolyból, szép szavakból,
hol almaágat rajzol...

Mert korán költik apró csillagok,
mert néha rossz vagy, néha rossz vagyok,
de megbocsát és elmosolyodik;
mert velünk tölti szorgos napjait,
s tavasz van, a rügyek is érzik:

szeressétek az óvónénit.

- Hozz valamit nékem is -
szól a híd a jobb királynak -,
hadd érezzem örömét az év Karácsonyának.

- Hozz valamit nékem is -
szól a víz a bal királynak -,
hadd érezzem örömét az év Karácsonyának.

- Vén sarudra ragadok,
veled messze ballagok,
meglátom, amit te látsz:
a betlehemi csillagot -

szól a porszem.

(Gáspár, Menyhárt, Boldizsár
csillag-úton erre jönnek;
úgy eltörődtek -
alig köszönnek.)

- Csupasz szájú kisbojtár!
Ha kérdeznénk, mit szólnál?
Ünnep lesz, ha megvirrad:
mért nem fúvod sípodat?

- Gáspár, vízzel kínállak,
Menyhárt, ablakból látlak,
szerecsen úr, Boldizsár:
körbecsodállak!

- Odébb mennénk, nem pihenünk,
Kisded-nézőbe igyekszünk,
ragyogás hív, húz a lábunk,
nyugtalan a lelkünk.

- Hogyha hozzá jöttetek,
csendesebben lépjetek:
alszik már, két kis kezével
álmokat terelget.

Alma kereksége - arcod békessége,
búza teljessége - szemed fényessége,
forrás tisztasága - szíved bátorsága,
rügyek fakadása - szájad mosolygása.

Jézus, hozzánk szólsz majd,
űzöd a gondot, bajt,
altatsz és ébresztesz,
soha el nem kergetsz.

Megszülettél végre
világ közepére:
csillag szikrázása: jóságod világa.

Hómedve jár bolyhos hegyek között.
Világunkba békesség költözött.
Lessük, a csillag hol világol,
várjuk, hogy fölsírjon a jászol.

Azt álmodtuk, csodaszarvas nyomán
érkeztünk, lidércvesztő éjszakán.
Lessük, a csillag hol világol,
várjuk, hogy fölsírjon a jászol.

Jelzőtüzeink: csupa ősmenedék.
Lassan a holdbéli rőzse leég,
lessük, a csillag hol világol,
várjuk, hogy fölsírjon a jászol.

Szelídek lennénk, mint a fűzág.
Hó terhe alatt meghajolnánk.
Lessük, a csillag hol világol,
várjuk, hogy fölsírjon a jászol.

Hírt mondok kicsinek és nagynak;
öröm hava hull - panasz hallgat;
megvált az élő jóság: távol
gyermek sír, fölragyog a jászol.

Nyár óta mindig Karácsonyra várok.
Ma már tudom, hogy várakozni jó;
készíts, anyókám, ünneplő kalácsot:
közeledik a szentesti hajó,

közeledik, javulásunkat hozza,
hírt hoz örök csodákra nékem is.
Csillagkert sarjad messze illatozva -
s a nagyvilágban csönd sincs, béke sincs!

De sarut húznak napkeleti bölcsek,
királyok szelídülnek éj felén:
játszótársunk születik... Tele szívvel,
fénylő arccal fordul feléd s felém.

Kit fény jósolt, szív ígért,
világra jött kedvedért,
földi-égi üdvödért:
most nem érted -
majd megérted.

Életre kel mégis érted,
jó szavadért. Csodamód
bír sorsoddal, jövendőddel.

Te ne rettegj, ne rejtőzz el,
szeress adni! Tisztaság
hívjon-óvjon: karácsonyi

boldog jel.

Jézusom, kicsi testvér,
búbánatból születtél,
felragyogsz, hogy kövessünk,
feléd indul a versünk.

Feléd, mozdul a lépés.
Világ fájdalma oszlik. -
Fénylesz, újszülött békesség!
Gyermekforma reménység.

Nem királyok, pásztorok,
égi-földi állatok;
nem a csillag, nem a fa,
nem istálló kapuja,
nem arany és nem tömjén,
nem a szigorú törvény,
nem a megtörtént dolog,
nem életunt gazdagok,

hanem fontos, hogy te jó
legyél, hozzá hasonló,
segítsd, aki rád szorul,
aki nehezen tanul,
szeresd, aki maga van,
kinek nem jut oltalom,

hadd töltse el békesség,
s várja véled Istenét.

A tölgy arany kalapot,
a kökény sipkát kapott
holdsugárból, és az ég
ezüst szemű csillagokból
gyűjteményt!

Mesebeli erdőmben
ajándékot osztanak.
Szaladj te is: előttem
szedd a táncos lábadat!
Ha igyekszel, kakukkszót
kaphatsz, és a hidegtől
arcodra, orrod hegyére
pirosítót!

Mikor az Őzek völgye ködbe búvik,
kővé válik patak, bogár, madár,
lecsöndesül a lomb, elrejti szúit,
a fészkeket, bezár a hangyavár,

csavargó jóbarátom, hova bújsz el?
Van-e időd hazaszaladni? Félsz-e?
Már ködlabdák gurulnak szerteszéjjel:
a nagylegénynek mire marad mersze?

Tetszik nekem az Őzek völgye ködben,
napfényben. Ismerem, mint nagyapámat.
Nem riaszt változásaival: erős, erőtlen,
de játszóhelyet ad suhanc gidáknak,

életteret zsurlónak, vadkörtének.
Ott osztályt ismételhet a kakukk!
S ha ködváramból mégis hazatérek:
holdlakat őrzi majd a völgykaput.

Nem tudjátok, milyen ügyes vagyok!
Szekrényre másznék, ha elérném.
Homokvárat is építek, nagyot,
s kutakat ások a pocsolya szélén.

Az ágy alatt építőkockák laknak.
Nem zavarják éjjeli álmomat.
Ha fúj a szél, szépen zenél az ablak,
sípol a tejúton a holdvonat.

Titokban tartom azt, hogy jó vagyok!
(Ha akarjátok, kitalálhatjátok.)
A jóság láthatatlanul ragyog.
Mesében élek - úgy figyelek rátok.

Ha fölkel a nap a függöny mögül,
kiket szeretek, jó, ha velem vannak.
Mikor a pinty fiókáihoz ül,
a kicsi jómadarak boldogabbak.

Hétfőn? Még álmos leszek.
Kedden... Duzzogni kezdek.
Szerda: mérgelődő nap.
Csütörtökön - haddelbadd.
Pénteken? Még azért sem!
Szombaton: kell sietnem...
Vasárnap - pihenni vágyom;
majd hét közben megcsinálom!

(Kislány mondja:)

- Futva jöttem közétek,
nem nyafogok, nem félek,
s amíg össze nem vesztek,
játszótársaim lesztek!

(Fiú mondja:)

- Erős vagyok: látjátok.
Mint a cövek, úgy állok.
A beszédem bölcsesség...
(Elmondtam a versecskét)

- Ilyen tél még nem volt:
egyik nap kibékülünk
valamennyi barátommal;
másnap új veszekedés jön.
A lányok a hibások:
beleszólnak mindenbe,
barátkozni sem hagynak,
azt hiszik, övék a világ!

- Ilyen tél még nem volt!
Egyik nap kibékülünk
valamennyi barátnőmmel,
másnap új veszekedés jön!
A fiúk a hibásak:
beleszólnak mindenbe.
Barátkozni sem hagynak:
azt hiszik, övék a világ.

Egy szó nem szó,
két szó már barátság,
három szó a szentháromság;
négy szó a négy évszak,
öt szó az öt ujjam,
hat szó féltucat szó,
hét szó hét királylány,
hét nyelven beszélő sárkány!

Nyolc szó két ló lába,
kilenc szó egy híján tíz;

           Kiskoromra nem emlékszem...
           Eszembe jut most egészen!
           Rajzos leckém csupa maszat...
           Kitisztult egy álom alatt;
festék illatát éreztem, kenyérbél volt tenyeremben;
           tejút szele szárította,
           hold ezüst keretbe fogta.

           Nagykoromra kacsingatok -
           Álomvessző ér, nagy vagyok,
           világűrben kóricáló,
           Karácsonyra hazajáró
utas vagyok, tudományom csuda dolgokra használom,
           s közben hét nyelven beszélek,
           hetvenhét életet élek!

           (Játékkezdő álomvessző!
           Nappal érint titkokat,
           súg, elűzi gondomat.
Hogyha este álmosnak lát, változtatja varázslását:
           hív, mint játszótársát.)

Varázserőm van
szavakban lakik
az én hatalmam
az én igazságom

mondom hogy
felhő
mondom utazás
vasárnap
erdő

mondom Petőfi
Aranyospolyán
ízlelem szavak
varázserejét

Azt varrtam, azt faragtam,
hamar hajnalt vallattam.

Bár már kásám párálnám,
száz kár fáj, tán járvány jár!

Gyenge lelket felnevelek,
teljes rendet festegetek.

Ér élénk szél, vén tél, vélném;
gyér végét rég kérvén mérném.

Míg bíbic sír, ring víg pinty,
míg sikít csíz, hív szív int
komor sorról gondolkoznom
hóból hógolyót toldoznom;

rút mutuj fúj huncut búcsút,
unt múlt csúful, bús út újul;
tűr gyűrűs fűz, sűrű füst űz,
ürügyül függ ügyünk, hűl tűz.

(Miért hívnak engem éppen Attilának,
Rékának, Csabának, Ildikónak, Pálnak?
Ez a név jutott szüleim eszébe?
Valaki pont ezt a nevet kérte?)

- Anya, ha nem mondod el a nevem történetét,
megharagszom,
az ágy alatt alszom,
rágni fogom a körmömet!

- Apa, a mi családunk neve, a vezetéknevünk
mit jelent?
Ha nem jut eszedbe valami érdekes,
ha nem árulod el ezt a titkot,
köztünk mindennek vége:
én
még lehetek Nemo kapitány -
de te már csak
Anonimusz!

Nevezz engem fűnek-fának,
botlábnak, sete-sutának,
mondj, ha akarsz, faragatlan
fatuskónak, naplopónak;
egyre kérlek: azt ne mondd,
hogy magyarul sem tudok.

Kínaiul alig értek,
zulukaffer nyelven is;
de talán megtanulok,
és lappul fogok énekelni,
verset mondok - törökül.

Meglehetősen futok,
úszom is, ha igyekszem;
lusta vagyok, mi tagadás,
csúfolhatsz, ha jólesik,

de ne sértegess, ne mondd,
hogy magyarul sem tudok!

Édesanyám, hogy ne legyek beteg,
mackót faragtál színes papírokból,
teát adtál és mézeskenyeret,
lerajzoltad, hogy milyen a virágpor,
a hópehely, a szivárványos ég.

Figyeltem kezedet, hangod színét,
és úgy éreztem, meg fogok gyógyulni:
az orvosságok nem keserűek,
a lázmérő nem ellenséges holmi;
a percek elhullatták terhüket,
és melegebbek, mint a rucatoll,
olyan könnyűek, mint a lehelet...

Már álom vize ringat valahol...

Itt leszállhatsz a nyeregből,
most kiléphetsz a kengyelből;
fáradtságod elijesztem,
kantárszárad eleresztem,
hevedered szivárványból,
zablád hold rezes szarvából,
nyeregkápád rigók fészke,
hámod csillaggal kiverve,
takaródon nap szállatja,
nap fölkelte.

Zabostarisznyád kezemben,
dézsád friss vízzel töltöttem,
szabad vagy már, szél-lovam,
két csikód feléd rohan,
messze futhattok, sörényes
árny tér pihenőhelyéhez,
patkó pendül, csönd szikrázik
füttypányván az éjszakában
rigók meleg álmában.

Itt pihen meg, itt suhan,
itt rejtőzik boldogan,
két zsebemben port keres,
titkos írásokba les,

rossz pallókon átszalad,
mézeskenyérre ragad -
méheket sodor tovább,
simítja az óvodát,

küszöb alatt átoson,
alszik árva asztalon,
s nem jönnek a gyermekek!

Ellebben, mi mást tehet.

A nyári szél beront az iskolába. Lábtörlés - semmi. Köszönés - még annyi sem! Először is kiröpíti az ablakon a tudományt, mint a rabláncon sínylődő verebet, huss! Ellopja a krétát, szegény tanító néni kétségbe esik.

A gyermekek zokognak: nincs írószer, és amúgy sem tudunk semmit!

A szél beleharap a törlőgumiba, az uzsonnakenyerekbe, belekotor a táskákba, zsebkendőket gyűjt. Mibe hüppögjenek a szegény, keserves iskolások? Annyira szeretnének örökké szorgalmasan üldögélni a világ legkényelmesebb padjaiban, és oldogatni a világ legizgalmasabb szöveges példáit!

De jön a szél, és kifújja a kéményen a kitömött szertári állatokat, a földgömböt, a katalógust! Lefújja a lépcsőn a takarító nénit, és hazaröpíti kényelmes konyhájába. A tanító nénit, a tanárokat felszólítja, hogy kezdjék meg "rendes nyári pihenőszabadságukat". A gyermekeket is megtámadja a szél. De ők - nem! Semmiképpen! Kapaszkodnak az iskolapadokba, a táblába, egymás üstökébe, az ajtókilincsbe: - Ne bántsanak! Feleltetésre, leckére vágyunk!

(Egyszóval: itt a június, a szemtelen nyári szél, tele az iskola gyermekekkel - megoldhatatlan a helyzet, mit tegyünk?!)

- Ha elhagytál, jámbor fecske,
ne tarts igényt ereszemre:
hóbaglyok, jégmadarak
házunk táján szállanak.

Búvalbélelt kedvemben
barátaim elvesztem,
bogos fáim hidegek!
Legszebb álmom hiteget!

Hétköznap van, ünnep lesz:
meleg búvik szívemhez.
(- Míg visszatérsz, hűtlen fecske,
csillag fészkel ereszemre.)

(Madáréknál)
   Előétel: - felhőkása.
   Leves: harmat ragyogása.
   Második: életunt szúnyog.
   Harmadik fogás: édes mosolygás.
   Utána meg csőrmosás!

(Hangyáéknál)
   Tavaszi éhkopp.
   Nyári morzsa.
   Őszi morzsa.
   Téli álom.
   Utána tücskök szemtelen muzsikája!

(Pontyéknál)
   Reggeli dörgés.
   Déli harangszó.
   Esti horgász huncut horga,
   be ne kapd, pajtás!
   Utána? Alvás.

Csalogatnak vizek, fák,
kerülni az iskolát,
tanulmányozni a nyár
kellemes tantárgyait!

Pikkely-tant friss patakon,
napsütötte partokon;

a toll-tant az ághegyen,
ahol csőrzene terem,

az ábrándok kék tanát
fellegen, sugáron át;

s szitakötőt, darazsat
számolni a lomb alatt...

kezdődj el, nyár-iskola,
fárasztó a szünidő.
Tudományra kész vagyok:
játszom, ha nem alhatok.

- Kakukkné! A fiókája
megbúbolta fiamat!
- Ökörszemnél Csibész kölyke
késő este kinn maradt,
itt csavarog fészkemnél:
mindenfélét megszemlél!

- Rókaanyó, mit settenkedsz
kertek alján? Ki vele!
- Nő a fiam, lusta kamasz,
nagy bendője nincs tele:

fő falatját tőlem várja -
jó az anyák vacsorája...

(- Gondozd, anya, fiadat,
mi lesz vélünk máskülönben?
Gyerkőc, jól viseld magad:
mi lesz vélünk máskülönben?)

A téli tücsökágy diólevél.
Jól szigetel, nem fújja szét a szél,
és illatos, meleg álmot sugall
nyáremlékű árnyék-zugaival.

Lapul az élet lágy avar alatt.
Csírát óvnak a réteges havak.
Hosszú a tél: türelmünk, mint a jég,
a nap forró kezét óhajtja rég,

és zene kell! Hé, tücskök, madarak!
Rozsda rágja hangszálaitokat;
gyertek elő! Hangoljatok hamar;
tavaszvarázslás legyen ez a dal.

Amerre a sétaút vezet,
tarisznyás lányok járnak.

Erszénybe, hátra való titkos
tarsolyba csomagoltak reggel,
nem tudom, hogy mit: tartalékot.

Valahol várnak minket, Rebeka.
Örvendeznek, hogyha belépünk.
S ha süt a nap, s indulni vágyunk:
jönnek értünk.

Beléndekre nem szállok
mákvirágra nem nézek,
nadragulyavirágport
hét mérföldről megérzek;
erdőn-mezőn-kertekben
könnyű szárnyam lebbentem.

Ez áz én okos féjém!
Turbánom bársonysélyem.
Csélébülü Moháméd
tártjá széréncséjénék
hogy névét megmondhátjá
mádzsár közönségének!

Hogyha bajuszom ragyog,
becses nevem Boldog Nyúl.
De ha szomorú vagyok,
tapsifülem lekonyul.

Náccsága, várjon egy kicsit,
csókolom a kis szivit,
jósolok a kacsójából
jövőt nézek a kártyából
jót mondok: szerelmet, pénzt,
utazást... Nem ingyenért!

Sok eső volt nálunk:
térdig vízben állunk;
de kalapunk divatos,
és a versünk
nem pöttyös, de aranyos!

Kincseimből nem kaptok,
palotámban nem laktok,
birodalmam végtelen,
természetem féktelen,
jobbágyaimmá teszlek:
aszaltszilvát sem esztek!

Hóemberről álmodtam,
szakállán morzsa voltam,
csészéjében sűrű tej...
Becses nevem hópehely.

Egy kis tejföl jó lenne,
bajszom fürdetném benne,
egérkés a hangulat...
Csizmás kandúr jól mulat!

De nehéz a tündér dolga:
varázsolni, ami nincs:
örökös vakációt,
munka helyett dáridót.
(Varázsigém nem mondom meg!
Abra... kabra... fakilincs!)

Fafejűeknek és botlábúaknak,
no és a favicceknek jól fogok
százszor kipróbált szép szerszámaimmal;
büszke vagyok, hogy asztalos vagyok!

Harcsa-, potyka-, csukamáj!
Tündér vagy? Ne kiabálj:
változtasd a banyát kővé,
a széltolót lókötővé!
Törvénycikkely, halpikkely,
nevem Tündér Tündelej.

Mivel gonoszak vagytok,
bántottatok, gyötörtetek,
élni sem engedtetek;
egytől egyig felfallak,
mint a drága nagymamát,
és a kedves Piroskát,
Hamm, hamm,... Hamm!

Unatkoztok, hangyanépek,
lassan lesz vége a télnek?
Hó hull, szél fúj, ég dörög:
én csak vígan tücskölök.

Felhők közül jöttem én,
láttam, hogy ki jó, ki rossz;
tudom, ki nem hazudik,
és ki nem mond igazat.
Ne féljetek, kicsik, nagyok,
nem bántalak: angyal vagyok!

Mátyás király az egyik ősapámat
zenebohócnak választotta meg.
Csörgő sapkáját otthon felejtettem,
elvesztettem az örökölt szakállat...
Mert búval-béleltek az emberek,
elszegődtem erre a karneválra.
(Ha táncra keltek, nem jöttem hiába!)
Ha érdekel, a nevem Szent Csörömp.
Ti szólíthattok Csömpirömpinek.

Sajnos, ti már kimentetek divatból:
sétáljatok a meséskönyvbe vissza!
Robot vagyok. Rettegjetek, fiacskám!
Kitudódik, ki a legény a talpán!

Itt a sarkon a hangya-óvodában
jó az ebéd és friss a levegő;
de meghökkentő a házi szabály:
nincs sem vasárnap,
sem vakáció.

Verset bifláznak most az óvodában.
Ha elfáradnak, hangyaguggolósdit
játszanak, és a fű alá bújósdit;
ez mindenképpen dicsérni való...,
de nincs vasárnap,
sem vakáció.

(Ha fellázadtok, hangya-óvodások,
kél a remény, nőnek a kilátások,
bögyös lesz és tornyos a hangyavár!
És beköszönt hozzátok a vasárnap,
búcsút mondtok a zordon tudománynak:
tenyerébe vesz a vakáció...)

Esmeralda, hallod-e?
Kalapodba rigó fészkel,
tenyeredben rügy lakik,
Esmeralda, csillagocska,
álmodj hajnalig!

Kelj fel, szökj fel, hétalvó!
Csinosítsd a pillantásod,
fényesítsd a mosolyod,
Esmeralda: nap-hold útján
selyemsárhajó...

- A lányok olyan utálatosok!
És mindig van valami nagy bajuk.
Titkolóznak, vihognak a világba.
Futok utánuk, s nem fordulnak hátra.

- A fiúk olyan utálatosok!
Cipőjük sáros, borzos a hajuk.
Máshová néznek, folyton verekednek,
s ha megcibáltak, nem vigasztalnak meg.

- Az én barátom a legizmosabb.
Válla acélos, termete sudár.
Ahová mondom, óriásit csap;
ha megsértettek, rémes bosszút áll!

- Az én barátom szépen hazudik,
észre sem veszik, hol szól igazat.
Hetet-havat összehord és akárkit
félrevezet: szolgái a szavak!

Az én barátom madarak barátja:
faházacskákat akaszt föl a fákra,
ott lakmároznak pintyek, cinegék...

Cserébe adják a füttyöt, zenét.

Kecskegidám - rügyeket,
anyja - akáclevelet,
tarka macska - egeret,
csordapásztor - tehenet,
öreg néni - garasát,
dús rokona - aranyát,
borbély - bús szakállakat,
tar fejen a szálakat
olvassa, megolvassa:
erősen számon tartja.

Bátyám - messzi utazást,
öcsém - írott varázslást,
húgom - tündérszerelmet,
édesapám - híreket,
édesanyám - kalandot,
nagyanyám - szakácskönyvet,
nagyapám - történelmet
olvas; én mit olvassak!
Tévégombot koptassak?

A barlangi medve
csigolyáját

egy mélytengeri hal zománcos
fogát

veszi, ablakba rakja.
Szemlélhetjük! Szemléljük.

András

a csontok és a kőzetek között
ingadozik.
Nem keres szavakat.

Ti borzosok és morcosok,

nyafogók és sóhajtozók,
ti feleselő harcosok,
ti mindentudó magolók,

ti mosolyokat viselők,
tíz körömmel verekedők,
ti büntetéstől rettegők,
ti törtetők, ti csörtetők,

ti száraz szarkafészkek!
Nélkülünk mit sem értek!
Meglocsolunk, mint az eső:
akinek nincs és nem is lesz
bajsza,

locsolásra jöjjön elő!
(S esze, haja holnap délig megnő...)

- Állj ki a ház közepére,

mondd: lúdgége, libagége!
Felleg áztat réteket,
megöntözlek téged.

- Köszönöm a kedves szót,
vidd odébb a locsolód;
fuss, mint úton porkerék:
macska fújtasson feléd!

Nem haragszom a fácánokra, biz isten, nem! Pedig a frissen vetett zöldborsószemeimet kikapirgálták a kerítés mellől! De hát... biztosan kellett nekik a vitamin a hosszú tél után. Így borsóm zöld tollá, kék tollá, arany tollá változik rajtuk...

Üsse kavics; megbocsátok a csimasznak. Vagy inkább lótetű volt? (Laji szomszéd szerint az előbbi, Nemere szomszéd szerint pedig az utóbbi.) Tény az, hogy a paradicsompalántáimat valami talajlakó kegyetlenül elfűrészelte a gyökér és a szár között. Eleinte, megvallom, bántott a dolog. De hát a tücsök meg a bogár is élni akar, örülni a tavasznak. Ezért lakmározik a tilosban. No, ültethetek más palántát.

De hogy a dolmányos varjú nem barátom, az már halálbiztos! Tavalyi dióim közül hármat cserépbe ástam még a télen, időnként locsoltam, ahogy kell. Aztán tegnapelőtt elültettem őket a kertem végébe, mert három diófa, az már egy egész liget. Nagyon lestem a sarjasztó holnapot.

Csakhogy ez az elvarázsolt csirkefogó, ez a szárnyas tolvaj, no, ez a varjú idehuppan, és addig jön-megy a karmos lábaival, míg egyszer csak huss! Fel is röppen. Viszi a víz mellé! Áztatja, kopácsolja, feltöri! Né, lakmározza a drága diómat!

Szerencse, hogy egy csőrbe csak egy dió fér.

Nincs menekvés, tolvaj banda! Madárijesztőt eszkabálok!