| Gergely Jenő: Köszöntő. | TARTALOM | Fazekas Cs.: Szerzetesrendek |
Dienes Dénes
A magyarországi reformáció során a Helvét Hitvallást elfogadó református egyház sajátos módon kiépítette a maga hierarchiáját. A kisebb egyházvidékek élén az esperes, az ezeket magába foglaló kerületén pedig a püspök állt. Az Abaúj, Borsod, Gömör, Kishont, Torna, Ung és Zemplén vármegyék területén megalakult református egyházvidék hierarchiájának kiépülése azonban megállt az esperesi tisztnél. A tiszáninneni - ahogy ezt az egyházvidéket nevezték - esperesek viszont püspöki jogokkal rendelkeztek. A XVII. század derekán, a puritánus küzdelmek nyomán felvetődött az eltérő helyzet megváltoztatásának a szükséges volta, s a szatmárnémeti nemzeti zsinat hozott is ilyen határozatot 1646-ban. Az itteni esperesek azonban meghiúsították ezt a kísérletet, finoman szembeszállva még az öreg bibliás fejedelemmel, I. Rákóczi Györggyel is. A XVIII. századi ellenreformációs közegben újra időszerűvé vált a kérdés s kiderült, hogy a protestáns ügyet rendezni kívánó udvar is ebbe az irányba hatott politikájával. Ehhez az ügyhöz elválaszthatatlanul hozzá tartozik a református egyházkormányzat alakulását döntően befolyásoló bodrogkeresztúri konventtel kapcsolatosan kialakult nézet.
A bodrogkeresztúri konvent és a püspökválasztás
A reformátusok 1734. november 4-én Bodrogkeresztúron tartott tanácskozása egyházkerületenként egy-egy főgondnokot, vármegyénként egy-egy segédgondnokot nevezett ki a püspökök és esperesek mellé. Határozatot hozott az ágens[1] tartásának pénzügyi hátterét illetően, s intézkedett a pataki Kollégium zavaros helyzetének tisztázása felől.
Az egyháztörténeti szakirodalomban azonban az is általánosan elterjedt és megszilárdult álláspontként él, hogy a - főként tekintélyes világiakból álló - konvent rendelte el Tiszáninnen a püspök választását. A református egyház történetét feldolgozó, alapvető munkák így nyilatkoznak erről: "A bodrogkeresztúri konvent egyéb határozatai közül az volt a leglényegesebb, hogy a tiszáninneni egyházkerületben is felállítani rendelték a superintendensi hivatalt".[2] Azután: "A bodrogkeresztúri konvent az addig esperesi kollégium vezetése alatt álló Tiszáninneni egyházkerületet felszólította, hogy a második Carolina Resolutionak megfelelően válasszon püspököt".[3] Végül: "Bodrogkeresztúron megállapodtak a megjelentek, hogy a hivatalukban lévő szuperintendenseket meghagyják, Tiszáninnenre elrendelték a szuperintendens-választást".[4] Ez a vélemény Zoványi Jenő állásfoglalása nyomán alakult ki elsősorban, de hozzájárulhatott Warga Lajos hasonló álláspontja is.[5] Zoványi a kérdésről különösen éles vitát folytatott Révész Kálmánnal 1911-ben.[6] Zoványi kifejtette, hogy a pártfogókra támaszkodó egyházvédelem során nehézséget jelentett a kerület egyházkormányzati széttagoltsága. Adminisztrációs gondot okozott, hogy az egyházmegyék espereseivel külön-külön egyeztetni kellett a folyó ügyeket. "Erre való tekintettel foglal helyet a bodrogkeresztúri végzések sorában az az intézkedés, hogy a tiszáninneni egyházkerület is válasszon már püspököt. A világiak nagy tekintélyét mutatja, hogy bárha ez alkalommal csupán egy mellékmondatban rendelkeztek ebben az irányban, mindazáltal a következő év folyamán valósággal be is töltötték az addig következetesen és állhatatosan perhorreszkált püspöki állást. Révész úgy érvelt, hogy a II. Carolina Resolutio kényszerítő erejének engedtek a tiszáninneniek, s idézte a püspök beiktatását leíró feljegyzést: "virtute mandati excelsi consilii ..."[7] cselekedtek az atyák. "Mert ha nem választanak, - hangsúlyozta Révész Kálmán - kénytelenek önállóságukat feladni és magukat más superintendens alá adni". Zoványi Jenő ezt az érvet - mondhatni merész riposzttal - vitapartnere ellen fordította mondván, hogy a királyi rendelet kényszerítő erejére való hivatkozás nem egyéb, mint papi képmutatás: "...a látszat megőrzése végett szívesebben tüntették fel akként a dolgot, hogy csak némi elhihetőséget kölcsönözhetett is állításának, hogy nem a világiak befolyásának engedelmeskedtek, hanem királyi intézkedés alapján cselekedtek".
Zoványi alapállása helyes volt, amikor a kormányzati megosztottság adminisztrációs nehézségeire utalt. Következtetése viszont hibás, s bizonyos prekoncepciótól támogatott. A világiak egyházkormányzati szerepét ugyanis élesen túlhangsúlyozta, s tétele igazolására vélt döntő bizonyítékot találni a keresztúri végzésben. Innen volt, hogy - bár Zoványi forrásfeltáró és forráskritikai munkássága mindmáig egyedülálló - véleményét egy hosszadalmas körmondatba szúrt mellékes és félreérthető megjegyzésre alapozta. Bodrogkeresztúrban valóban határoztak egyházigazgatási ügyekben, elsősorban a fő- és segédgondnokok kinevezésével. Őket név szerint felsorolja a jegyzőkönyv. Majd megjegyzi, hogy a "világi rendből" megnevezettek mellett kik illetékesek az egyház igazgatásában: "Az egyházi rendből pedig: mindenik egyházkerület superintendensei, és valameddig a tiszáninneni egyházkerületben lévő egyesült egyházmegyék egyházkerületbe olvadnának be, mindenik egyházmegyének seniorai..." az illetékesek.[8] Ez lenne hát a püspökválasztást elrendelő határozat. Azonban ez nem jelent egyebet, mint azt, hogy a konvent résztvevői már tudták, hogy a püspöki kormányzás alakulóban van, s ez a félmondat erre utal. Szó sincs a világi elem hatalmából folyó utasításról. Az alábbiakban megkíséreljük ennek bizonyítását.
A Carolina Resolutio előkészítése és a tiszáninnei esperesek
III. Károly király 1725. augusztus 9-én kelt rendeletében vizsgálatot indított a protestánsok superintendensei és hasonló tisztségviselői számának, jogkörének és a kormányzásuk alá tartozó prédikátorok számának kivizsgálására: "...kinek a hatalmából, ki által, milyen jogkörrel és előjogokkal tétettek ilyenné, továbbá, hogy kitől függenek a vallásukat illető ügyekben, s hány prédikátor van kormányzásuk alatt".[9] A rendelet végrehajtása a nehézkes vármegyei adminisztráció folytán több évet vett igénybe, sőt olyan vármegye is akadt, amely elszabotálta a végrehajtást. A tiszáninneni vármegyék az itteni espereseket is bevonva 1728-ban készítették el a kimutatásokat és terjesztették a Helytartótanács elé. Abaúj és Torna superintendensnek jelentette Thury Sámuelt, az abaúj-tornai egyházmegye esperesét, Zemplén vármegye ugyanígy Pósaházy István zempléni esperest, Ung vármegye Diószeghy K. György ungi esperest, valamint Borsod és Kishont vármegyék Szokolyai Hartó István borsod-gömör-kishonti esperest.
Az országos összegzéseket figyelembe véve, bizonyos értelemben zavaros kép bontakozott ki a jelentésekből. A tiszáninneniek mellett ugyanis más espereseket is superintendensként jelentett néhány vármegye. Csongrád például a makói seniort, holott a Tiszántúlon tényleges superintendens volt Zoványi P. György. A Dunántúlon Komárom és Zala szintén superintendensnek titulált egy-egy esperest. Bonyolította a helyzetet, hogy a dunántúliak egy része superintendesnek nevezte meg Hodosi Sámuelt, aki ekkor távol a kerülettől, az abaúji Szikszón, a borsod-gömör-kishonti egyházmegye területén lelkipásztorkodott, miután 1710-ben, két esztendei püspökösködés után, a Dunántúlról a katolikusok elűzték.[10]
A vármegyei adminisztráció nem látott egészen tisztán a kérdésben, a tiszáninnenieket mégsem tévedésből illette super-intendens névvel. Ebben ugyanis követte azok nyilatkozatát. Thury Sámuel "superintendens aut senior"-nak nevezte magát, s a borsodi esperestől is ismerünk olyan iratot, amit így hitelesített: "Szokolyai H. István Superintendens mpa."[11] A kettős megjelölés - esperes avagy püspök - egyrészt mutatta, hogy hatásköre egyetlen egyházmegyére terjed, másrészt pedig azt jelölte, hogy ott püspöki hatáskört bír, s az ezzel járó jogokat teljes egészében gyakorolja.
Ténylegesen három református superintendens volt tehát a Carolina Resolutiot megelőző években: Kocsi Major István a felső-dunamelléki (samarjai), Pathai Baracsi János a dunántúli, és Zoványi P. György a tiszántúli egyházkerületben. A superintendensként jelentett seniorokkal és a dunántúliak által annak tartott Hodosi Sámuellel együtt 11 ilyen tisztségviselő került a jelentésekben a Helytartótanács elé. Ez a nagy szám nyilvánvalóan zavart okozott, s ennek tulajdoníthatjuk, hogy az 1731-ben kiadott rendelet (I. Carolina Resolutio) függőben hagyta a döntést ez ügyben. Ezért erre nézve csak általános rendelkezést hozott: "Az Augustana és Helvetica Confessión levő superinten-densek vagy superiorok, midőn most nevezett vallásbeliek mi nállunk az eránt instálnak és kívánnyák, hogy ollyan superintendensek vagy superiorok hányan és minémű helyeken légyenek, tehát azoknak meg engedtessenek".[12] A rendelet 5. §-ának e korabeli fordításából is kitűnik, hogy a kilátásba helyezett uralkodói döntést meg kell előznie a protestánsok intézkedéseinek: hányan és mely székhelyen legyenek superintendenseik. A jelentésekből megismert helyzet a kormányzat számára elfogadhatatlan volt, amint ezt a későbbi történések is megerősítik. Látni fogjuk, hogy a politika útvesztőiben jártas, az összefüggések között tájékozott, református egyházukhoz hűséges tiszáninneni nemesek ezt azonnal megértették, s egyházvidékük kormányzata jelen állapotának megváltoztatását elkerülhetetlennek tartották. Az események őket igazolták.
A tiszáninneni püspökválasztás előkészítése
A Carolina Resolutio, III. Károly király vallásügyi rendelete, 1731. március 21-én jelent meg. Szűkre szabta ugyan a protestáns felekezetek életterét, mégis volt annyi haszna, hogy törvényes alapot jelentett a megmaradásért vívott küzdelemben. (A klérus tiltakozott is ellene). A rendelet - már idézett - 5. §-a arra késztette a protestáns egyházakat, hogy elrendezzék a superintendentiák függőben lévő helyzetét. A reformátusok részéről több kérdés is felvetődött: hogyan szervezzék a kerületeket, s ezen belül tisztázásra várt a Tiszántúl és a Partium viszonya, valamint a samarjai és a dunántúli egyházvidékek egyesítésének elrendezése.[13] S ami minket legfőképpen érdekel, milyen megoldás szülessen a tiszáninneni egyházmegyék ügyében.
Ráday Pál - aki a református egyház szolgálatában múlhatatlan érdemeket szerzett - a királyi rendelet megjelenését követő hetekben Bécsbe sietett tájékozódni.[14] Május vége táján hazajőve, tapasztalatairól levelekben számolt be: "Elhitettem magammal, hogy a religióbeli punctumok már ekkoráig mindenütt publicáltatván, az ellenkező fél sok hibás és veszedelmes interpretátiókat hoz ki belőle, (...) mindazonáltal magam is most térvén bécsi utambul, amit ott ezen matériában bizonyosabban kitanulhattam, szükségesnek itéltem pro directione quibus competit megírnom, és hogy ahol a mieink erőtlenebbek, rettentésekkel meg ne csalattassanak, azokkal leendő communicatioját recommendálom kegyelmednek...".[15] A sorokból nyilvánvalóan kitűnik, hogy a Carolina Resolutio katolikusok általi helytelen, a protestánsokra nézve "veszedelmes" értelmezése késztette a levél íróját, hogy az uralkodóhoz közel álló körökben tájékozódjék a rendelet sorai mögött meghúzódó szándékról. Tájékoztatásából kiviláglik, hogy különösen öt kérdésben szerzett pontos és fontos információkat: a vármegyék vallásügyi jogkörének értelmezéséről, az 1687. évi XXVI. törvénycikkel kapcsolatos kormányzati álláspontról, a földesúri jogról, a superintendentiákról és a decretalis esküvel kapcsolatos kérdésről. Az egyházkerületek ügyét tekintve Tiszáninnent külön is megemlíti: "Ami a superintendentiák státusát nézi, arról elvárják oda fel az informátiót, mely iránt szükséges is a belsőknek pauco numero concurrálniok elintézvén helyhez-e vagy személyhez inkább nekik a superintendentiákat applicaltatni, mely a felföldön Tiszán innen miként eshetik helyesebben, most lesz ideje, hogy elrendeltessék".
Bár idézett levelének címzettjét nem ismerjük, az alább ismertetendő dokumentumból tudjuk, hogy Dőry Andrásnak is írt Ráday Pál Tiszáninnenre, így bécsi tapasztalatairól itt is hamar értesültek.[16] Ennek tudhatjuk be, hogy a nyár közepén, 1731. júliusában a kérdésről levelet váltott Vay Ábrahám - aki nem is sokára kiemelkedő szerepet visz majd a kerületben - és Szemere László. Érdemes beleolvasnunk Vay soraiba is: "Mint hogy pedig Superintendensek felől való representatiónak is most lészen ideje, vékony elmém szerint úgy gondolkodnám, hogy ámbár Abaúji, Zempléni, Borsodi és Ungi Tractusok eddig Superintendentia nélkül, csak magánosan voltak s subsistáltak, nem fogna ártani az négy Tractust egy Superintendentia alá (vonni) úgy, hogy mindeniknek lenne külön-külön Esperestye ugyan, de egy Superintendenstül lenne az négy Esperesteknek függések, Tiszántúl, Dunán innen és túl, úgy Erdélyben lévő Superintendentiák formája szerint...".[17] "Elvárják oda fel az informátiót" - olvastuk Ráday levelében, most Vay is ebből indul ki: a protestánsoknak nyilatkozniuk kell egyházkerületeik illetve püspökeik számáról s az utóbbiak személyéről. A két református nemes egybehangzóan ismerte fel, hogy a tiszáninneni régi helyzet nem tartható fenn. Vay azt is kifejtette, hogy szerinte milyen előnyökkel járna az egységes kerület létrehozása. Megoldhatatlan gondnak látta négy tiszáninneni püspök elfogadtatását a kormányzat előtt, viszont a kerületi egység az ellenreformációval szembeni védekezést megkönnyítené, hiszen ebben a helyzetben igen fontos az információk gyors átadása és az azonnali cselekvés. Felveti - és soraiból az tűnik ki, hogy nem új ötletként - az "ecclesiasticus curator", a világi főgondnok tisztét is - amire persze példát szolgáltatott Ráday Pál szerepe és tevékenysége.[18] Vay szerint ennek a tisztségnek a respektusát erősítené az egyházmegyék (esperesek) fölött álló püspöki tiszt megléte Tiszáninnen. Szemere László vélekedése megegyezett Vay Ábraháméval.[19] Tiszáninnen megosztottságát előnytelennek tartotta, s igen hátrányosnak, hogy az esperesek saját megyéjükben "azt tesznek amit akarnak". Indítványozta értekezlet tartását a felvetett kérdések megbeszélése végett, helyéül a pataki Kollégiumot javasolta, ahova úgyis mennek az examenre.
Tagadhatatlan hiányosság volt, hogy a református egyház nem rendelkezett megfelelő országos szervezettel, Tiszáninnen pedig még kerületi szinten sem valósította ezt meg. Ugyanakkor Ráday Pál Bécsben meggyőződött arról, hogy a jelenlegi állapot nem fogja elnyerni a hivatalos politika jóváhagyását, s ez törvényen kívüli helyzetbe sodorhatja az itteni reformátusságot. Politikai éleslátása, világos helyzetértékelése nyomán sürgette az elrendezést. Vay Ábrahám már a gyakorlati előnyöket is figyelembe véve érvelt az egységes superintendentia megszervezése mellett.
Ráday - bécsi útjának tapasztalatait összevetve a protestánsok helyzetével - megjegyzéseket fűzött a Carolina Resolutióhoz, különösen annak sérelmes részeihez.[20] Ezt szétküldte a református egyház lelkészi és világi vezető személyiségeihez, felkérve őket megjegyzéseik megtételére. Említettük, hogy Szemere László értekezlet tartását javasolta - lelkészek és világiak együtt -, igaz, hozzáfűzte, hogy ez "nehezen eshetne meg, bizonyos consideratiokra nézve". Nyilvánvalóan a 1715. évi XXXI. tc.-re utalt, ami a protestánsok gyűléseit királyi engedélyhez kötötte. Mégis tartottak valamiféle egyeztető tárgyalást Tiszáninnen, talán a lelkipásztorok külön is. Legalább erre következtethetünk az ott született felterjesztésből, lévén az teljesen ellentétben az imént tárgyalt világi állásponttal.
Erre az értekezletre Mezőcsáton került sor, valamikor 1732. őszét megelőzően. Hiszen Ráday ősszel már Bécsbe vitte felterjesztését, s a későbbiek alapján vélhetjük, hogy a mezőcsáti folyamodványt is. De bizonyos, hogy annak ismeretében utazott az udvarba. Az is kézenfekvőnek látszik, hogy a mezőcsáti végzés az egyházmegyék konszenzusában született, mert a superintendentiával végsőkig szemben álló ungiak hivatkoznak rá, esperesük leveléből ismerjük szövegét: "Alázatosan folyamodunk Ő Császári Királyi Felségéhez, hogy kegyesen méltóztassék a mi egyesült egyházmegyéink megnevezett és általunk szabadon választott espereseit megerősíteni és abban a státusban, melyben eddig voltunk, jóságosan meghagyni".[21] A mezőcsáti értekezlet résztvevői tehát a status quo-hoz ragaszkodva készítették el folyamodványukat. Pontos idejét - ahogy jeleztük is - ennek nem tudjuk, lehetséges, hogy az időközben napvilágot látott újabb királyi rendelkezés ismeretében született. Az uralkodó 1732. március 3-án megjelent leirata nyomán a Helytartótanács utasította a vármegyéket, hogy tiltsák meg a területükön élő superintendensek működését mindaddig, amíg tisztségük viselésére a királytól engedélyt nem nyernek. A protestánsok késlekedését a superintendentiák tárgyában a leirat elmarasztalja: "Az 1731-diki kegyelmes leiratunk sinórmértéke szerént kedvelt Magyarországunkban lakozó akatolikus alattvalóinkra vonatkozólag elrendeltük a többek között, mint az 5-dik pontban is meghatároztuk volt, hogy maguknak superintendenseket választhatnak, úgy mindazáltal, hogy elébb tartoznak kijelenteni alázatos folyamodványaikban, hogy mely helyekre és mennyi számban látják azon hivatal felállítását szükségesnek. Minthogy azonban ez ügyben hozzánk mindeddig semmi felterjesztés nem érkezett, a jó rend pedig úgy hozza magával, hogy az ágostai és helvét hitvallást követők superintendenseket kívánnak maguknak, ezeket tőlünk alázatosan kérjék. Azért is hűségtek minden megyében közönségessé tegyék, kihirdessék, még pedig oly meghagyással, hogy mindaddig az akatolikusoknak superintendenseik senki által el ne ismertessenek, míg az illetők arra nézve királyi engedélyt nem nyerendenek".[22]
Akár ismerték a Mezőcsáton tanácskozók ezt a leiratot, akár nem, folyamodványukkal nem értek célt. Ráday Pál második bécsi útjáról hazatérve ismét tájékoztatta a vezető reformátusokat, mi Baranyi Mihály debreceni főbírónak írt levelét ismerjük. Az egyházáért igen sok áldozatot hozó "generális főkurátor" kissé keserűen írja: "...hosszas haszontalan tanácskozásink után is az fen forgó Superintendentiák állapattyában az sok egyenetlenségek miatt semmire sem mehetünk".[23] Super-intendentia kérdés - miként fentebb utaltunk rá - nem csak Tiszáninnen volt. Az egyenetlenségek bizonyosan másutt is jelentkeztek, itt pedig egészen biztosan megvoltak. Már jeleztük az ungiak - mondhatni radikálisan eltérő - álláspontját, miszerint egységes kerületről hallani sem akartak. Ráday szomorúsága abból is adódhatott, hogy az elrendezetlen supereintendentia kérdés következtében nem ért igazán célt említett felterjesztése. Mindenesetre tudomására hozták, hogy a kerületek ügyének elrendezése nem tűr tovább halasztást: "Mivel pedig azt más részrül is igen sürgetik, assecuratiót kellett tennem, hogy a munkát admaturálni kívánnyuk...". A tiszáninneni helyzet is a megoldatlan kerület kérdéskörhöz tartozott, melyre nézve szintén egyértelmű választ kapott: "Szükségesnek ítéllem azt is tudtára adni kegyelmednek, hogy a particularis Abaúj és Zemplény vármegyei independens Seniorátusok állapattyát elő hozván oda fel, azt kívánnyák, hogy azok is Superintendentia alá foglaltassanak, melly iránt jóllehet magam is írtam némellyeknek, de ha kegyelmed is a parte sürgetni fogja, jól cselekszi". Ez a hivatalos kormányzati álláspont minden további vitát feleslegessé tett. Hozzá kellett látni az egységes kerület megszervezéséhez. Az első lépés csak a superintendens személyének megtalálása és megválasztása lehetett, mivel a királyi rendelet értelmében személyre szólóan kellett engedélyt kérni a tisztségviselők működésére nézve.
Ráday Pál levele 1732. november 22-én kelt, s benne Szent Tamás napját (december 21) jelölte meg a legközelebbi tanácskozás dátumaként, amely a végső "concursus" helyét és idejét majd meghatározza a tovább már nem odázható bécsi küldöttjárás előtt. A "venerabilis unio" - ahogy a tiszáninneni egyházmegyék püspök nélküli, esperesek vezette szövetségét nevezték - napjai meg voltak számlálva.
A püspökválasztás
Ráday Pál elkötelezte magát - amint olvashattuk -, hogy "admaturálni" azaz siettetni, sürgetni fogja a kerületek ügyében a végleges egyházi álláspont kialakítását. Az előkészítő értekezlet időpontjának viszonylag közeli meghatározásából arra következtethetünk, hogy Bécsben a határidőt szűkre szabták. Ráadásul egyéb dolgok is intézkedést kívántak: össze kellett állítani az 1687. évi országgyűlést követő időszak vallási sérelmeinek listáját, a vegyes vallású helységek kimutatását és a már emlegetett folyamodványokat a püspökök személyének jóváhagyását illetően. Ráday azt is közölte, hogy a superintendensek személyes megjelenését nem kívánják a magas trónusnál, viszont "minden püspökségbül egy Deputátust kell rendelni, aki által a püspökség conscriptiója fel küldettessék".[24]
A Ráday által megfogalmazott kívánalmak véghezvitelére gyülekeztek össze a tiszáninneni egyházmegyék küldöttei 1733. január 6-án a Zemplén vármegyei Hernádnémeti községben.[25] Az értekezlet indoklásában a jegyzőkönyv egyértelműen a Carolina Resolutióra utal. Ismerteti annak következményeit és az azokból adódó feladatok elvégzésének szükséges voltát hangsúlyozza. A hernádnémeti gyűlés a tiszáninneni küldöttség vezetésével Dőry András birtokost bízta meg. Neki kellett átadni a tiszáninneni helyzetjelentést, záros határidőn belül.
Nyilvánvalóvá vált tehát a tiszáninneniek előtt is, hogy a régi állapot, az egyházmegyék laza szövetsége nem tartható fenn tovább. A kormányzat határozott kívánsága az egységes superintendentiává alakulás. Ezért Hernádnémetiben sor került a püspök megválasztására is. Az egyháziak és világiak konszenzusos megállapodás által úgy határoztak, hogy a tiszáninneni egyházmegyék superinten-dentiában egyesülnek, és "a szavazatok többségével megválasztva megnevezték tiszteletes, igen nevezetes Szentgyörgyi Sámuel urat".[26] Mégpedig arra, hogy teljes igyekezettel a jó rend érdekében, Isten nagyobb dicsőségére és az egyház tagjainak üdvösségére munkálkodjék. A jegyzőkönyvet hatan hitelesítették, hárman egyházi részről: Szokolyai H. István borsod-gömör-kishonti esperes, Szentandrási Mihály abaúj-tornai esperes, Mihályi István a zempléni esperes meghatalmazottja, s ugyanannyian világi oldalról: Dőry András, Szemere László és Szatmári Király György.
A püspökválasztásról tudósít egy másik - igen figyelemre méltó - forrás is. Darvas József, a püspököt beiktató - két évvel később sorra kerülő - közgyűlés jegyzője, minden bizonnyal a tiszántúliak számára, összefoglaló jelentést készített az eseményről 1735. március 3-án.[27] Két esztendő távlatából kitért a beiktatás előzményére, a tiszáninneni püspök választására. A lényeget tekintve - természetesen - mondanivalója megegyezik azzal, amit az imént ismertetett jegyzőkönyv is tartalmaz. Darvas jelentésében viszont többletként jelentkezik a szatmárnémeti zsinat végzésének felemlítése. Tiszáninnen nem történt más, mint hogy beteljesedett az 1646. évi határozat, amit "az időknek változása és a háborúk zaja" addig megakadályozott. Véleményünk szerint Darvas, jelentésének megírásakor, írásos dokumentumra támaszkodott a két évvel azelőtti esemény adatainak közlése során. Az bizonyos, hogy nem a fentebb idézett jegyzőkönyvre, mert annál sokkal részletesebb, igen fontos adatokat tartalmaz: "Tehát a kánonok előírásainak megtartásával, ennek a négy tisztelendő egyházmegyének egész testéből kijelölt tagok közül, ennek a tehernek hordozására alkalmas, derék, kipróbált életű férfiakból kiválasztva Szentgyörgyi Sámuel, aki már sokat munkálkodott, Bogáti Balázs, Göböli András, Nádidvari Sámuel, ezen egyházmegyék közgyűlése alkalmával, Hernádnémeti faluban, 1733. január 6-án, a nagyra becsült férfi, a tisztelendő és igen kiváló Szentgyörgyi Sámuel úr, a rimaszombati eklézsia buzgó, szilárd erkölcsű és tiszta evangéliumi tudománnyal ékeskedő lelkipásztora, mind az egyháziak, mind a világiak szavazatainak többségével superintendensül megválasztatott és kihirdettetett".[28] A szövegből arra következtethetnénk, hogy mind a négy egyházmegyéből állítottak egy-egy jelöltet. Valójában azonban Ung kimaradt. Szentgyörgyi Sámuel és Nádudvari Sámuel képviselte Borsod-Gömör-Kishontot, Göböli András Abaúj-Tornát, Bogáti Balázs pedig Zemplént. Úgy látszik, hogy a jelölés formális volt. Bogáti Balázs zempléni esperes beteg volt, Hernádnémetibe el sem tudott menni, 1735. január 21-én meg is halt. Ez lehetett a helyzet Göböli András abaúji jegyző esetében is, hiszen egyházmegyei szolgálata 1734-ig tartott, ekkor valószínűleg elhunyt. Nádudvarit később kerületi főjegyzőnek is jelölték, de sok egyéb terhei miatt nem vállalta.[29]
A hernádnémeti értekezlet után - 1733. február 22-én - megegyező értelemben terjeszthették az egyházkerületek küldöttségei a király elé feliratukat, amely az 1731. évi rendeletre tett megjegyzéseiket tartalmazta és annak 5. §-ára nézve pedig kérelmüket: "Minél fogva hódolva, legalázatosabb hűséggel és tisztelettel kérjük cs.k. felséged, hogy superintendenseink választását, ezek hatáskörét, törvényes jogaik gyakorlását, a szentesített békekötések pontjai értelmében, minden más befolyása nélkül, elrendelni, meghatározni, négy-négy kerületenként, legkegyelmesebben méltóztassék".[30] A király a folyamodványt áttette a Helytartótanácshoz véleményezés végett. Ott úgy látták, hogy a protestáns superintendensek hatásköre a spirituális ügyekben semmi, a folyó ügyekben pedig csekély, főleg a prédikátorok felavatására, elhelyezésére, erkölcseikre való felügyeletre és a vétkesek megbüntetésére terjed ki. Mindezt ősi szokásuk szerint együtt gyakorolják közösségeikkel, a seniorokkal és a világiakkal. Tulajdonképpen tisztségük tiszteletbeli, ezért legjobb volna megszüntetni. Mivel azonban a király rendeletében választásukat megengedte, érvényesítse a rendelkezést, ne mondhassák a protestánsok, hogy a Resolutionak csak a katolikusokra kedvező pontjait hajtják végre. Engedélyezze az evangélikusoknak és a reformátusoknak a négy-négy superintendens működését, hogy lelkészeik erkölcseire felügyeljenek, de megélhetésük végett ezen a címen javadalmat nem nyerhetnek. Köteleztessenek pedig, hogy tudomásul vétel végett, nem pedig megerősítés vagy jóváhagyás okán, a Helytartótanács útján esetről-esetre jelentsék superintendenseik megválasztását. A király ennek értelmében adta ki 1734. október 20-án újabb rendeletét az egyházkerületekről, az úgynevezett II. Carolina Resolutiot.[31]
A tiszáninneni egyházkormányzati rendszer tehát bizonyos külső kényszer következtében változott meg. A kényszerű átalakulás - miként erre többször utaltunk - kerületek összevonását is eredményezte. Az új helyzet látszólag a reformátusok kérésére állt elő, az uralkodó kegyelmes jóindulatától kisérve. E látszat elkerülése végett vetődött fel az az álláspont - Patay Sámuel és Kenessey István véleményét ismerjük -, hogy ne forduljanak konkrét kérelemmel a királyhoz: "Ha ugyan meg kellene lenni, jobbnak ítíltem vala, hogy más által vettessék a nyakunkban, mintsem mi instállyunk, s azzal a Törvény mellől magunk menjünk el, mert így mindenkor nem magunk kívántuk, hanem praeter sensum legis atták nyakunkban"[32] - ahogy Patay Sámuel ezt kifejtette. Hiszen az önkéntes lemondás az eredeti jogokba való visszakerülés lehetőségét erősen gyengíti. A többség elképzelése ezzel szemben az ismertetett megoldás volt. Ebben sem szükséges azonban megalkuvást látnunk. Ellenkezőleg! Azzal, hogy a református egyház elrendezte belső ügyét s annak jóváhagyásáért folyamodott, éppen autonómiájának hangsúlyozása volt. Nem lehet véletlen, hogy Darvas József jelentésben a szatmárnémeti zsinat végzését és az egyház kánonai előírásainak megtartását hangsúlyozta. A belső önrendelkezés és szabadság védelme folyamatosan jellemezte a református egyházat az elnyomatás hosszú időszakában.
Jegyzetek
[1] A protestánsok vallási ügyvivője az udvarnál és a Helytartótanácsnál.
[2] Bíró Zoltán - Bucsay Mihály - Tóth Endre - Varga Zoltán: A magyar református egyház története. Bp., 1949. 211. p.
[3] Bucsay Mihály: A protestantizmus története Magyarországon, 1521-1945. Bp., 1985. 156. p.
[4] Csohány János: Magyar protestáns egyháztörténet, 1711-1849. Debrecen, 1994. 58. p.
[5] Zoványi Jenő: Theológiai Ismeretek Tára I. Mezőtúr, 1894. 146. p.; Vö. Zoványi Jenő: Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp., 1977. (továbbiakban: Zoványi, 1977.) 86. p.; Warga Lajos: A keresztyén egyház történelme. II. Sárospatak, 1906. 685. p.
[6] Zoványi Böngésző, Révész Tiszáninneni álnév alatt: Protestáns Szemle, 1911. 87-94., 167-171., 243-249. p.
[7] A felséges királyi tanács rendeletének hatására.
[8] Sárospataki Füzetek, 1863. 750. p.
[9] Csáji Pál: A magyarországi református eklézsiák és prédikátorok első hivatalos összeírása, 1725-1729. In: Egyháztörténet, 1958. I. (továbbiakban: Csáji, 1958.) 34-41. p. (Külön figyelemre méltó a 80. és a 8. jegyzet.) A szerző kitűnő, forrásgazdag ismertetést ad a Carolina Resolutio előkészítéséről. Ha külön nem utalunk, adatainak innen vettük.
[10] Zoványi, 1977. 259. p.
[11] Sárospataki Református Kollégium Levéltára (továbbiakban: SRKL) A.V.958.
[12] SRKL. A.V.928.
[13] Géresi Kálmán: Ráday Pál levele a tiszántúli ref. püspökhöz. In: Magyar Protestáns Egyházi és Iskolai Figyelmező. Debrecen, 1877. 482. p.; Csáji, 1958. 40. p.
[14] Ladányi Sándor: Ráday Pál, az egyházpolitikus. In: Esze Tamás (szerk.): Ráday Pál emlékkönyv. Bp., 1980. 105-111. p.; Zoványi Jenő: Egyetemes főgondnok és főconsistorium a Magyarországi Református Egyházban. Bp., 1903. (továbbiakban: Zoványi, 1903.) 5. p.
[15] SRKL. A.VI.1575. Az ismeretlen címzettnek írt levelet közölte: Zoványi Jenő: Magyar Protestáns Egyháztörténeti Adattár. Bp., 1902. 20-22. p.
[16] Valószínűleg Dőry Andrásnak írta Ráday Pál az idézett levelet, amit - mint Vay Ábrahám leveléből kitűnik - Dőry köröztetett a tiszáninneni nemesek között.
[17] SRKL. A.V.942. Zsoldos Benő közlésében: Sárospataki Lapok, 1893. 877-878. p.
[18] Zoványi Jenő Ráday Pál egyházvédő tevékenységét úgy látta, mint amelyet nem egyszerűen a személyes buzgóság határozott meg, hanem a hivatalos megbízatás is a generális főgondnoki tisztben. V.ö. Zoványi, 1903.
[19] SRKL. A.V.943. Közölte Zsoldos benő: Sárospataki Lapok, 1893. 897-898. p.
[20] Például az ún. decretalis eskü, benne Máriával és a szentekkel, ami elfogadhatatlan volt egy hithű protestáns számára, valamint a keresztség dolgában a katolikus felügyelet a protestáns prédikátorok fölött. Zoványi, 1903. 5. p.
[21] SRKL. A.V.1094. "Faciemus supplicem instantiam ad Suam caesareo Regiam Maiestatem ut dignetur clementissime nostrorum Senioratuum Unitorum denominandos et libere a nobis electos Seniores confirmare et in statu nostro quo hactenus fuimus benigne permanere".
[22] Csáji, 1958. 39. p. A rendelet szövegét közli: Ribini: Memorabilia Augustanae Confessionis. Pozsony, 1789. 292-293. p. Magyar fordításban adja: Csuthi Zsigmond: Magyar protestáns egyháztörténet a szathmári békekötéstől a türelmi rendelet kiadásáig. Debrecen, 1877. (továbbiakban: Csuthi, 1877.) 108. p.
[23] Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (TtREL) I.3.d.1. 72.
[24] TtREL. I.3.d.1. 72.
[25] SRKL. B.37. jelzetű kötet, 11-15. p. A jegyzőkönyv letisztázatlan fogalmazványa. A letisztázott változat elveszett, vagy lappang valahol.
[26] "...electus pluralitate votorum denominatus est Reverendus, Clarissimus Dominus Samuel Szentgyörgyi". SRKL. B.37. 14.
[27] TtREL. I.1.c. 1. 14/1733. Eredeti fogalmazvány. Ennek másolata ugyanott: I.1.c.1. 16/1735.
[28] Servatis itaque Canonum praescriptis, ex toto corpore Venerabilium horum quatuor Senioratuum commembris candidatis oneri huic supportando habilibus, gravibus, vitaeque probatae viris, signanter autem Samuele Szentgyörgyi jam satis functo, Basilio Bogáti, Andrea Göböli, Samuele Nádudvari, occasione generalis Senioratuum horumce in pissessione hac Hernád Németiensi Anno 1733. die 6a mensis januarii confluxus, vir plurimum Reverendus, atque Clarissimus Dominus Szentgyörgyi Ecclesiae R. Rimaszombatiensis Minister zelantissimus, integritateqe morum, Doctrinaeque Evangelicae puritate conspicuus, pluritate quam Ecclesiasticorum, quam Secularium votorum, in Superintendentem electus, et declaratus est.
[29] Bogátira vonatkozóan: SRKL. Kgg.I.3/a. előzék lapjain a zempléni esperesek névsora. Göböli jegyzősége: SRKL. R.A.III.3/5.
[30] Csuthi, 1877. 110. p.
[31] Csáji, 1958. 39-40. p.
[32] "A törvény ellenére, törvényellenesen". Ld. Debreceni Protestáns Lap, 1900. 310. p.
| Gergely Jenő: Köszöntő. | TARTALOM | Fazekas Cs.: Szerzetesrendek |