Hegedűs A.: Püspöki szék | TARTALOM | Mózessy G.: Egyetemi lelkészek |
K. Farkas Claudia
Bevezetés
A magyarországi zsidóság 1944-es tragédiájához vezető útnak mintegy egymást követő állomásait jelezték azok a törvények, amelyek a zsidónak minősítettek jogi státusát 1938-ban, 1939-ben és 1941-ben újjárendezték. A legszabályosabb jogi formulákba öltöztetve fosztottak meg embereket alapvető jogaiktól és lehetőségeiktől, azzal az indokkal, hogy az illető "zsidónak" minősül. A törvények a rangsorolt emberi minőségek mesterségesen tagolt világát teremtették meg, ember és ember között minőségi különbséget tettek, ezzel pedig a zsidónak minősítetteket anyagilag visszaszorították, erkölcsileg leértékelték.[1]
A zsidótörvények megszakítottak egy alapvetően pozitív, a század közepétől kibontakozó folyamatot. A zsidóságot a múlt század ajándékozta meg a polgári és politikai jogegyenlőséggel. Ezt követően az állam[2] a zsidó vallást bevett felekezetnek ismerte el. Ennek az alapvetően liberális politikának köszönhetően szinte egyedülálló és meglehetősen erős asszimilációs folyamat indult el. A hazai zsidóság zöme a magyar nemzet integráns részének érezhette (érezte) magát. Tudatosan vallotta magát magyarnak, sorsközösséget érzett a nemzettel, a magyarok zöme pedig az asszimilálódott és magyarul beszélő zsidókat általában magával egyenlőnek tekintette.[3]
Az asszimiláció folyamata azonban az első világháború után megrekedt. A forradalmak sokkja, a történelmi Magyarország összeomlása és megcsonkítása is szerepet játszott abban, hogy a társadalom zsidóemancipációval és zsidóasszimilációval szembeforduló, a háttérben alárendelt áramlásként korábban is létező tendenciái kezdtek mind határozottabb körvonalú állásponttá, politikai antiszemitizmussá formálódni.[4]
Ekkor vált "szokásossá" a zsidóellenes indulatokat és a zsidókkal szembeni ellenérzést a zsidók gazdasági térfoglalásával, politikai és hatalmi szerepével és viselkedésével indokolni. Ez az álláspont figyelmen kívül hagyta azt a tényt, hogy a zsidóság társadalmi elhelyezkedése egyenes következménye volt a magyar társadalomfejlődés elakadásának. Voltak, akik családi hagyományaik miatt nem szerették a zsidókat, vagy egyszerűen csak azért, mert "mások" voltak. Többen a fajelmélet különböző változataiban találtak indítékokat, a zsidókban látva a nemzet, a "faj" veszedelmét. Mindez arra mutatott, hogy az asszimilációs lehetőség eleve mennyire ellentmondásokkal terhelt és sebezhető volt. Az asszimiláció korában nem sejtett törékenysége révén a zsidóság továbbra is a társadalom világosan körülhatárolható közössége maradt. Hamarosan fény derült arra, hogy a magyar nyelvet megtanult, magát magyarnak valló zsidóság mögött nincs meg a vélt asszimiláló, befogadó és védő közeg, közösség. Helyette a zsidóság nagy tömegeinek a kitaszítottsággal és a kirekesztettséggel kellett szembenéznie. A zsidóság egy része azonban még akkor is a nemzettel azonosította magát, amikor a társadalom többsége erre már nem tartott igényt, sőt: a magyar zsidók és a többi magyar közötti különbségtétel elmélyítésére törekedett. A németek sajátos szerepe a folyamatban abban ragadható meg, hogy a társadalomban már eleve benne rejlő zsidóellenes tendenciákat - részben a revíziós politikát használva fegyverül - sikerült tudatosan elmélyíteniük.[5]
Az 1938-tól kibontakozó zsidóellenes törvényhozás[6] a fent említett kirekesztés szellemében fogant. A korábban sokak által lelkesen fogadott asszimiláció érvényességét kétségbe vonva - az egyes zsidóellenes törvények változó "zsidó" - fogalmának függvényében - mind szélesebb embertömeget zárt vissza a zsidó közösségbe, köztük teljesen asszimiláltakat is. Az 1938: XV. tc. szemérmesen "A társadalmi és gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címet viselte. Feltűnő jellegzetessége volt, hogy nem határozta meg világosan, ki tekintendő zsidónak. Pontosan meghatározta azonban, ki nem tartozik a zsidónak minősítettek csoportjába. A törvény elfogadása után egy hónappal viszont az Imrédy-kormány a törvény végrehajtási utasításában pontosan definiálta, kiket kell a magyar állampolgárok közül zsidónak tekinteni. Az említett rendelet a felekezeti hovatartozás alapján határozza meg azoknak a körét, akik a törvény hatálya alá esnek. Közvetve már az első zsidótörvény a faji megkülönböztetés felé mutat, mert a felekezeti ismérv mellett megjelenik annak a hangoztatása, hogy ha az érintett az izraelita hitfelekezetet nem a törvényben előírt megfelelő időpontban hagyta el, továbbra is a zsidó közösséghez tartozónak tekintendő.[7]
Az ún. zsidófogalom meghatározása törvényenként változott. A második zsidótörvény esetében a fogalom már újabb, jelentős változásokon ment át. Az 1939: IV. tc.-et már nyugodtan az első magyar fajvédelmi törvénynek tekinthetjük, hiszen a törvény első paragrafusához fűzött miniszteri indoklás már nyíltan amellett foglal állást, hogy "az, aki az izraelita hitfelekezet tagja, egyúttal a zsidó faji közösséghez is tartozik", a zsidó fogalmát pedig ennek megfelelően határozza meg. Ezen a törvényen már kétségbevonhatatlanul fel lehet ismerni a német fajvédelmi rendelkezések nyomát. Az 1941: XV. törvénycikknek azután hivatalosan is a "fajvédelmi" törvény elnevezést adták. Az ebben szereplő, a fajvédelem elméletét teljes egészében magáévá tevő "zsidó"-fogalom kritériumrendszere már nem volt enyhébb a náci fajvédelem "Jude" fogalmánál. Mindazonáltal a magyar társadalom egy vékony rétege különböző okból, különböző következetességgel bírálta az egyre durvább megkülönböztetést és ez a kritika (a növekvő nyomás dacára) a törvények "evolúciójával" párhuzamosan mélyült, ahogyan a jobbak fölismerték vagy megérezték a zsidótörvényekből potenciálisan a nemzetre zúduló jövőbeni bajokat.[8] Ezek a bírálatok nem tudták elhárítani a katasztrófát. Nem csak azért, mert hangoztatóikra a politikai elit birtokon belüli csoportjai és a mögötte álló, részben radikális jobboldali tömegek nem figyeltek, vagy ingerülten reagáltak. Maga a kritika is sok lényeges fogyatékosságban szenvedett; érvrendszere hibás - bár a korban világszerte eléggé általános - premisszákból indult ki.
Jelen írás annak a feltárását és elemzését tűzi ki célul, milyen álláspontot képviselt Ravasz László a zsidókérdésben és miként kapcsolódott be a Magyarországon 1938-tól kibontakozó, a zsidóság létfeltételeit sokféleképpen korlátozó zsidóellenes törvényhozás körüli küzdelmekbe.
Ravasz László a két világháború közötti magyar református egyház nagyhatású reprezentánsa és első számú szellemi vezetője volt. Pozíciójának elemzése - elsősorban prédikációi, felsőházi megnyilatkozásai és korabeli levéltári dokumentumok alapján - fontos és érdekes lehet azért, mert szavára mint vezető egyéniségére sokan figyeltek és bizonyos körökben megnyilatkozásai a korban szellemi orientációként is szolgáltak. Témánk szempontjából csak mint előzmény jön számításba Ravasz első világháború alatti és a korszak harmincas éveinek első felében e kérdésben vallott nézeteinek rövid áttekintése, amely utóbb a zsidótörvények megítélésében is visszacseng.[9]
Ismert, hogy Ravasz már kolozsvári teológus korában, az első világháború alatt is behatóan foglalkozott a zsidókérdéssel. Harsányi Zsolt éppen erre a tevékenységére utalt a későbbi püspök "Kezdetben vala az Ige" című kötete elé írott előszavában. 1941-ben dicsérőleg szólt Ravasz antiszemitizmusáról, aki meglátása szerint "a zsidókérdésben ma ugyanazt vallja, mint ezelőtt huszonnégy évvel. Pedig 1917-ben, mikor a közélet még úgy bánt ezzel a problémával, mint a hímes tojással, a nyilvánosság kirakatában élő felelős férfiúnak talán még kockázatosabb volt áperté megmondani álláspontját, mint ma."[10] Tény, hogy Ravasz a Protestáns Szemle hasábjain és másutt leközölt írásaiban 1916-ban és 1917-ben többször is érintette a problémát.
Ezekből az írásokból kitűnik, miként vélekedett a zsidókérdésről. Meglátása szerint "ma már minden komolyabban gondolkodó ember [...] megegyezik abban",[11] miszerint a zsidóság nem vallás, nem felekezet, sokkal inkább fajnak tekintendő, amely a világcivilizáció testében sporadikusan szétszóródott. A judaizmus fogalmán - írta - olyan szellemi irányzatot értett, amely világnézetében, érintkezésben, erkölcsi habitusban a keresztyéninek szöges ellentéte.[12] Így a zsidókérdést már ekkor olyan, "a társadalmi életösztön mélységeiből"[13] született valóságnak tartja, amellyel feltétlenül számolni kell. Ravasz zsidóellenes írásaival a kor irodalmi életének egyik progresszív vezéralakja, Ady is foglalkozott: élesen fellépett ellenük. Elítélően írt arról, hogy "a kálvinistaság irodalmi lapjában a legszilajabb antiszemitizmust űzi egy Ravasz László nevű, s jobb sorsra érdemes volt ember."[14] Ravasz Ady megjegyzésére reagálva tiltakozott az ellen, "hogy - mint mondta - mi antiszemiták volnánk. Eszünk ágában sincs."[15] Majd bővebben is kifejti, mit ért ő antiszemitizmuson. Az ún. "oktalan antiszemitizmust" elutasítva - amelynek veszélyét abban látja, hogy a zsidóság asszimilációja elé akadályokat gördít - ő az "igazi, szent antiszemitizmust" vallja. Így magyarázza ezt: "én még a zsidókérdés megoldását is csak a tiszta keresztyén politika alapján tudom elképzelni [...] Keresztyénnek lenni azt jelenti, hogy: szeresd a zsidót! [...] A keresztyénség azt parancsolja, hogy szeressem a zsidót, hogy küzdjek érette, küzdjek az ellen, ami rontja, pusztítja őt, igyekezzem meggyógyítani [...] Ez az igazi, szent antiszemitizmus - a zsidók érdekében."[16]
Ő a zsidókérdés megoldását csak egyféle módon tartotta keresztülvihetőnek, "a misszió" által. Nem mond le a zsidóság misszionálásáról, de ennek alapfeltételeként a "megtérő" (vagyis már hitre térő), zsidó mély lelki meggyőződését és lelki átalakulását tartja. E fiatalkori nézetek érvelése gyakorlatilag nem változik a zsidótörvények tárgyalása idején sem.
Az első zsidótörvény
A 30-as évek közepétől - részben a náci Németország hatásának erősödésével, részint pedig a magyarországi szélsőjobboldal megerősödésével - a zsidókérdés "rendezésének" a követelése is erősödött. Kormányzati szinten 1938 tavaszán - a győri programban - született döntés a jogi rendezésről. Darányi Kálmán miniszterelnök 1938. március 5-én Győrött elmondott beszédében leszögezte, hogy Magyarországon van zsidókérdés és annak csakis tervszerű és törvényes rendezését tartja lehetségesnek. A rendezésre megítélése szerint azért van szükség, mert a zsidóság a gazdasági élet bizonyos ágazataiban és a kultúra területén túlreprezentált, ami a magyarság élettörekvéseivel nem harmonizál. A zsidóellenes törvénytervezet célját úgy határozták meg, hogy hathatósabb védelmet kapjon az ország "társadalmi és gazdasági egyensúlya". A miniszteri indoklás a törvényjavaslatot - a győri beszéddel összhangban - a magyarországi zsidók indokolatlanul magas gazdasági és társadalmi térfoglalásával támasztotta alá, szinte kormányzati kötelességnek tüntette fel a "megbomlott egyensúly" helyreállítását.[17]
A törvényjavaslatot Darányi miniszterelnök 1938. április 8-án nyújtotta be a parlamentnek, "A társadalmi és a gazdasági élet egyensúlyának hatályosabb biztosításáról" címmel. Nem sokkal később, május 28-án pedig már törvényerőre is emelkedett. A törvényjavaslat felsőházi vitájára 1938. május 24-én került sor. Az előterjesztést a május 11-én lemondott Darányi Kálmán helyett az új miniszterelnök, Imrédy Béla képviselte a kormány nevében. Az alsóház által már elfogadott javaslatot először a közjogi, a kereskedelemügyi, a közlekedési, a közoktatásügyi, az iparügyi és az igazságügyi bizottság együttes ülésén tárgyalták. Itt szólaltak meg először a széles nyilvánosság előtt a törvényjavaslattal kapcsolatban a keresztény egyházak vezetői. A vitéz Görgey László által ismertetett javaslathoz elsőként - a katolikus egyház nevében - Serédi Jusztinián hercegprímás szólt hozzá. A törvényjavaslattal kapcsolatban először általános megjegyzéseket tett, miszerint a törvénynek nem szabad ellentétbe kerülnie az igazságossággal és a felebaráti szeretettel, mert ez Istennek akaratával kerül szembe.
A törvényjavaslat 4. paragrafusa konkrét dátumhoz, 1919. augusztus elsejéhez kötötte a megkeresztelkedett zsidók asszimilálódásának idejét. Erre reflektálva a hercegprímás leszögezte, hogy egyházi szempontból a keresztség hatálya örökre szól, azt semmiféle emberi törvénnyel időponthoz kötni nem lehet. Következetlenséget lát abban, hogy a tervezet azokat a megkeresztelkedett gyerekeket is zsidónak tekinti, akiknek szülei csak 1919. augusztus elseje után keresztelkedtek ki. Ugyanakkor azt vallja, hogy a zsidókérdés terén tenni kell valamit és a törvényjavaslatot hajlandó volt elfogadni, amennyiben az az általa kifejtett elveknek megfelel. Serédi után Glattfelder Gyula csanádi püspök fejtette ki a nézeteit. Beszédében felhívta a figyelmet arra, hogy a kormány a mostani kivételes törvénnyel a politikai nehézségekről akarja a figyelmet elterelni. Ő is kifogásolta a 4. paragrafus azon rendelkezését, amely különbséget tett az 1919. augusztus elseje előtt és után megkereszteltek között. Elfogadhatatlannak tartotta, hogy a keresztséget a faji jelleg függvényévé degradálják. Ezt önkényesnek és következetlennek tartotta, mivel semmivel nem indokolható terminus alapján tesz különbséget a megkeresztelkedettek között. A püspök szerint ugyanis a keresztelkedés kétségbevonhatatlanul az asszimilálódási szándék jele. Bár az "antiszemita vihar" felkeltésében a zsidókat is felelőssé tette, aggályait fejezte ki azzal kapcsolatban, hogy a zsidótörvény elfogadása után megnyugvás következne be. A törvényjavaslat érdemi intézkedéseit azonban a felemlített kifogások ellenére elfogadta.
A katolikus egyházi vezetőkhöz hasonlóan - ha fenntartásokkal is - a protestáns egyházfők is megszavazták a zsidótörvényt. Raffay Sándor evangélikus püspök hozzászólásában hangsúlyozta, hogy a zsidótörvényre szükség van, és egy ilyen jellegű törvény megalkotásától csakis akkor lehetne eltekinteni, ha a zsidók megváltoztatnák "módszereiket" és magatartásukat.
1938. május 24-én, amikor az első zsidótörvény a felsőházban tárgyalásra került, Ravasz nagy beszédet mondott mellette. A kérdést történelmi távlatokba állítva "igen" szavazatát részletesen indokolta. Felszólalásában úgy ítélte meg, hogy a zsidókérdés "az emberiségnek egy több mint kétezer esztendős komplexuma, egyszersmind sorskérdése."[18] A törvényjavaslat ellen és mellett felhozott érvek szembeállítása után számára a mérleg nyelvét egy nagyon egyszerű politikai meggondolás döntötte el: "jobb-e a zsidótörvényt elutasítani, vagy jobb elfogadni?"[19] Megítélése szerint a törvény elfogadása nemcsak az ország békéjét és biztonságát szolgálná, de javára volna azoknak is, "akik elfogadása ellen - elismerem, teljes joggal - de hevesen tiltakoznak."[20] Mint mondta, kissé nagyobb az izgalom ennél a kérdésnél, mint amennyit megérdemel. Megnyugtatólag vette tudomásul, hogy az egyház pásztori és missziói szempontjait a törvény nem érinti. Majd részletesen kifejti korábban már ismertetett elméletét, amely szerint a zsidókérdésnek egyetlen helyes megoldása lehet, amit a zsidóság teljes asszimilációjában lát elképzelhetőnek. Máris afelől aggódik, vajon "nem a magyar középosztály asszimilálódik-e a zsidósághoz."[21] Az asszimilációt és az áttérést boncolgatva kifejti, hogy a keresztyén egyház nem mondhat le a maga missziói parancsáról "bármely divatos fajkategória kedvéért."[22] Egyszersmind a keresztyén egyházak figyelmét felhívja arra is, hogy a zsidók átvételében tartsanak "bölcs önmérsékletet"[23], hiszen "van nekünk elég sok rossz keresztyénünk a magunk fajtájából, miért hozzunk zsidó atyánkfiai közül nagy importot."[24] Azokat a zsidókat azonban, akik az áttérésben oltalmat kerestek, prédikációjában is elhárította. "A keresztyénség nem arra való, hogy politikai, jóléti vagy társadalmi kényelmetlenségeket elintézzen."[25] - figyelmeztet. A keresztyénség missziói öntudatát szem előtt tartva várja azokat, akik "életük példájával akarják Krisztust követni, de az egyháznak nincs szüksége olyanokra, akik csak azért akarnak áttérni, mert máról holnapra kell keresztlevél."[26] Ravasz püspök a lavinát a lejtőn elindító első zsidótörvényt a fenti érvekkel végül is megszavazta.[27] Lépése mindenekelőtt azért nyomott nagy súllyal a latban, mert - nagy tekintélye révén - nemcsak a maga, hanem az egész református egyház nevében foglalt állást. "az egyház vezetőségének nézete az én felfogásommal többé kevésbé megegyezett"[28] - írta utóbb a püspök, "Pro memoria" címet viselő, 1944-ben papírra vetett jelentés-tervezetében.
Az egész ország protestáns közvéleménye az ő felsőházi felszólalásaira figyelt. Érvei nyomán sokan látták úgy, hogy az ő állásfoglalása hatol a problémák mélyére. Maga is hangoztatta, hogy a Darányi-féle egyensúlytörvényt támogatta, mivel egyetértett politikai célkitűzéseivel. A törvény által megvalósítandónak vélt arányszám - értelmezése szerint - még nem jelentett igazi jogfosztást és "el lehetett fogadni."[29] 1941-ben visszatekintve még így fogalmaz: "Az első zsidótörvényt megszavaztam és kifejezést adtam annak a meggyőződésemnek, hogy zsidókérdés Magyarországon van, ha van, meg kell oldani".[30] 1960-ban ugyanezt az 1938-as állásfoglalását már bíráló szemmel nézte, sőt végzetes lépésnek minősítette. Így ír erről: "nekem azt kellett volna mondanom: a javaslatot nem fogadom el, mert vétek vele [...] a jogegyenlőség és az emberi szabadság eszméje ellen."[31]
A második zsidótörvény
A későbbi fejlemények azokat igazolták, akik nem hittek abban, hogy mérsékelt jogfosztó intézkedésekkel ki lehet fogni a szelet a szélsőségesek vitorlájából. Ellenkezőleg: azzal fenyegettek, hogy minden ilyenfajta engedmény csak növeli a szélsőségesek étvágyát, a szélesebb közvéleményt pedig fokozatosan növelt adagokban hozzászoktatja az antiszemitizmus kábítószeréhez. Imrédy Béla miniszterelnök az első zsidótörvény elfogadása után még azt ígérte, hogy ez egyben az utolsó is lesz. Nem sokkal a Felvidék visszacsatolása után azonban már úgy ítélt, hogy a zsidó közösség "életveszélyt" jelent Magyarországra nézve. A NEP november 15-i ülésén már ekképp fogalmazott: "A visszanyert felvidéki területekkel a zsidók arányszáma [...] még kedvezőtlenebbé vált. [...] Tehát nekünk ebben a kérdésben eddig vallott felfogásunkat bizonyos revízió alá kell vennünk."[32]
1938 végére el is készült a második zsidótörvény tervezete, Antal István igazságügy-minisztériumi államtitkár tollából. A bevezetőt, az indoklást Teleki Pál, akkori vallás- és közoktatásügyi miniszter jegyezte. A tervezetet ("A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásának korlátozásáról") Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter terjesztette a parlament elé. A törvénytervezet bevezetőben bel- és külpolitikai érvekkel, geopolitikai és történelmi magyarázatokkal igyekezett bebizonyítani, hogy a zsidóság mindig is külön faji csoport volt, sajátos lelki és szellemi alkattal, sajátos életformával, ami együtt elválasztotta az emberiség többi részétől.
A törvényjavaslat lényege a további szigorítás volt. Ez a jogszabály-szöveg már teljesen faji alapra helyezkedett. Megfogalmazása szerint a következő személyeket kell zsidónak tekinteni:
1. azt, aki az izraelita hitfelekezet tagja, vagy tagja volt;
2. akinek mindkét szülője az izraelita hitfelekezet tagja vagy tagja volt;
3. akinek nagyszülői közül legalább kettő az izraelita hitfelekezet tagja vagy tagja volt;
4. az 1-3. pontban felsoroltaknak a jelen törvény hatálybalépése után születendő ivadékait.[33]
A kormány által beterjesztett eredeti szöveg nem ismert különbséget a zsidó vallású izraelita és a kikeresztelkedettek között; ez utóbbiakat éppoly beolvadásra képtelen, idegen fajtának tekintette, mint a zsidó hitközségben megmaradtakat. S ez volt az a pont, ahol az egyházakkal való összeütközés elkerülhetetlennek látszott.[34]
Az új zsidótörvény-tervezetről Ravasz László is azonnal nyilatkozott. A Pester Lloyd 1939. január 15-i számában megjelent cikkében néhány kifogást is felhozott a tervezettel kapcsolatban. Itt újra kifejtette korábban már ismertetett álláspontját, miszerint "zsidókérdés Magyarországon van, ha van, meg kell oldani." A zsidókérdés lényegét abban látta, hogy a zsidóság - bár kisebbséget alkot - a társadalmi élet bizonyos területein a többség jogát gyakorolja. A kérdés megoldása számára részben nemzetnevelési feladat, amit a céltudatos törvényhozás kiegészíthet és támogathat. Nyilatkozata szerint ő ebben a meggyőződésben szavazta meg az első zsidótörvényt. Most viszont a törvényjavaslat legfőbb hibájának azt tartja, hogy a korábbi törvényalkotási munkát továbbviszi és ennek során nagyon megszigorítja. Kifogásolja azt is, hogy a tervezet keresztyénellenes, hiszen a keresztyénséget nem részesíti előnyben. Elvi kifogása volt az ellen, hogy a tervezet nem tesz különbséget izraelita vallású zsidók és zsidó származású keresztyének között. A törvényjavaslatot illetően változtatásokat javasolt:
1. Kívánatosnak találta, hogy a törvény előírásai ne érintsék azokat, akik keresztyén házasságból keresztyénnek születtek, tekintet nélkül a szülők és a nagyszülők származására.
2. Azok, akik jelenleg valamely keresztyén egyházhoz tartoznak, a törvény azonban visszaminősíti őket zsidóvá, bizonyos idő (20-30 év) múlva - amennyiben magyarságuknak és keresztyén erkölcsüknek példamutató jelét adják - kivehetők legyenek a törvény hatálya alól.
3. Meglátása szerint a zsidószármazású áttértek közül a törvény előírásai alól feltétlenül mentesülniük kellene azoknak, akik valamely keresztény egyháznak felszentelt lelkészei, apácái, diakonisszái, magasabb egyházi tisztségviselői stb.
4. Ravasz a mentességet méltányosnak találná kimagasló szellemi érdemek alapján is.
5. Végül az államfőnek biztosítaná azt a jogot, hogy egyeseket minisztériumi előterjesztés alapján a törvényi korlátozások alól életfogytiglan kivegyen.[35]
"Egy vihart kavaró prédikáció"
A javaslat felsőházi vitájának kezdete előtt 1939 újévi szentbeszédében is foglalkozott a zsidókérdéssel, főleg annak egyházi vonatkozásaival.[36] Megállapítja, hogy a református egyházban, akárcsak a többi keresztény egyházban sok zsidó származású ember él. "Van tehát zsidókérdés az egyházban."[37] Igehirdetésében a református egyházba mind nagyobb számmal betérni szándékozó zsidóságról, és a református egyház ezzel kapcsolatos súlyos lelkiismereti felelősségéről szólt. Arra figyelmeztetett, hogy az egyház krisztusi rendeltetését - "Elmenvén tanítsatok minden népeket megkeresztelvén őket" (Ján. 3,4) - nem valósította meg sikerrel. Ha így lenne, ma nem lenne zsidókérdés. A "betérő" zsidósággal kapcsolatos fenntartásai részben abból fakadnak, hogy őket sok esetben nem igazi meggyőződés sodorja az egyházba. Prédikációja tehát a beterjesztett javaslat mérsékelt, kis mértékű módosítását ajánlotta. Ehhez képest mégis aránytalanul nagy vihart kavart. Számos levelet kapott ezzel kapcsolatban, amelyek nagyon különböző álláspontot képviseltek.
Volt olyan levélíró, aki "kenetteljes és biblikus mezbe öltöztetett, divatos, zsidóságot kendőző propagandabeszédnek" aposztrofálta az itt elhangzottakat és a következő sorokat írta a püspöknek: "Ön, Püspök Úr az Év első beszédében síkra szállt azért a zsidó kisebbségért, amely évszázados kiszipolyozása a magyar faj gyengülésének legfőbb oka és megfeledkezik azon 7 millió magyarról, amely ezen kiszipolyozás következtében különösen az utóbbi évtizedekben a legrettentőbb nélkülözéseknek volt kitéve és amely a legnagyobb rémülettel néz az Új Esztendő elébe is, ha a magyar kormánynak nem sikerülne ezt a szipolyt, ezt a parazitát a nemzet testéről lefejteni."[38]
Sokakban keltett csalódottságot az újévi nyilatkozat. Elutasították, hogy a református egyház rangidős püspöke "testvérének" nevezze a zsidó fajt(!) és a zsidóvédő szerepét magára vállalja.[39] "Semmi mást, csak azt kívánjuk, hogy lássa majd be egyszer Főtiszteletűséged, hogy milyen hibát követett el ezáltal, hogy védte azt a zsidóságot, amely bennünket, az egyházat alkotó szegény sorsú embereket akar tönkretenni."[40] A levélírók zöme úgy véli, a református egyháznak semmiképpen nem lehet célja a zsidók védelme. Ha mégis akadnak ilyen "nemes pártfogók", mint Ravasz, "ám szavazzanak meg havi jövedelmükből egy tisztességes összeget és támogassák hathatósan a zsidóságot."[41]
A prédikációról az Új Magyarság című lap vezércikkében megjelent írás szerint Ravasz a zsidók küzdelmeit a magyar szabadságharchoz hasonlította. Erre reflektálva Ravasz levelet küldött Milotay Istvánnak, a lap főszerkesztőjének és helyreigazítást kért. A Milotaynak küldött levélből[42] kiderült, milyen indítékok vezették az újévi prédikáció elmondásában. Ravasz szerint még a zsidótörvény legradikálisabb tervezőinek és szószólóinak is világosan kell látniuk azt a tényt, hogy a törvény egyes passzusai igaztalan és felmérhetetlen szenvedést okoznak az érintetteknek. Különösen akkor fájlalja ezt, ha "igaz magyar és igaz keresztyén" embereket sújt, így lelkipásztori tisztének tekintette, hogy ezekhez "az igazán szenvedőkhöz" szóljon. Ravasz "magyarázó" sorainak hatására Milotay elnézést kérő levelében belátja, hogy "a kitérésekkel kapcsolatban ti, akiket elsősorban a vallási szempont kell, hogy irányítson, nem nyilatkozhattatok másképpen."[43]
Tartalmánál és születési körülményeinél fogva is kiemelkedésre méltó dr. Bernstein Béla nyíregyházi főrabbi levele, melyet 1939. január 16-án küldött az egyházfőnek, miután valaki eljuttatta hozzá a "Zsidókérdés az egyházban" című Ravasz-prédikáció szövegét. A levél írója kikel az ellen, hogy a "keresztyén vallások főt. főpapjai [...] nem szólalnak fel a zsidótörvény lealázó, sértő, jogtalan rendelkezései ellen, melyek a magyar zsidóságot egyetemesen és [...] igazságtalanul sújtják, sőt valószínűleg egyhangúan megszavazzák a felsőházban."[44] Ezenkívül elküldte a püspöknek 1938. december 24-én elmondott beszédét, melynek egyik fő témája - Ravasz missziós beszédére reflektálva - az volt, hogy sokan "futva menekülnek Izrael táborából, mely veszedelemben forog."[45] Dr. Bernstein Béla határozottan szót emelt ez ellen és beszédét a következő gondolatokkal zárta: "itt van a mi több ezer éves szent vallásunk, az ősi zsidóság fenséges tana; nekünk nem kell más."[46] Bernstein akaratlanul is rátapintott a zsidótörvények keresztény egyházi bírálatának arra a kényes pontjára, mondhatni gyengeségére, hogy nagyon kevés kivétellel kizárólag a felekezeti, hitbeli, gondolkodásmódbeli identitásuk feladására kész zsidókat vette védelmébe.
A felsőházi vita kezdete
"A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról" szóló, az alsóház által megtárgyalt és bizonyos módosításokkal elfogadott törvényjavaslatot a Felsőház egyesített bizottsága 1939. március 31-én tárgyalta. A törvényjavaslatot vitéz Görgey László ismertette. Először általánosságban vitatták meg.
Az első szónok Serédi Jusztinián volt, aki a püspöki kar nevében beszélt. Beszédében mindenekelőtt azt kifogásolta, hogy a kormány ilyen súlyos, az egyházakat is érintő törvényjavaslat esetében nem kérte ki idejekorán az egyházi vezetők véleményét. "Azok, akikre az ügy tartozik, olyan körülmények között szólhattak csak a javaslathoz, amikor a helyzet esetleg el volt mérgesedve."[47] Elhibázottnak tartotta, hogy a törvényjavaslat minden fázisába bevonja a kereszténységet, különbséget tesz keresztény és keresztény magyar állampolgárok között. Megítélése szerint ezen az alapon történő különbségtétel nem szerencsés. A helyes eljárás az lett volna, ha a törvényjavaslatot nem terjesztik ki azokra, akik kereszténnyé lettek, vagy azokra, akik ugyan izraelita vallásúak, de büntetlen előéletűek és a magyarsághoz akarnak asszimilálódni, továbbá ezen szándékukat cselekedeteikkel kifejezésre is juttatták. A törvényjavaslat hatályát csak azokra terjesztené ki, akik izraeliták maradtak és büntetlen előéletűek, vagy megkeresztelkedtek ugyan, de felekezetnélkülivé váltak. Továbbá azokra, akik részt vettek a "túlkapásokban", akik miatt - szerinte is - a törvényjavaslat szükségesnek mutatkozott. Végül a törvényjavaslattal kapcsolatban hangsúlyozza, hogy nem elég törvénnyel visszaszorítani azokat a zsidókat, akik ezt megérdemlik, hanem azokat a jelenségeket is meg kell szüntetni, melyeket a "zsidószellem" vitt be a közéletbe, és amelyek miatt a törvényjavaslatot a kormány szükségesnek ítélte.[48]
Serédi után közvetlenül Glattfelder Gyula csanádi püspök emelkedett szólásra. Beszédének kezdetén a kormány álláspontjával egybehangzóan abból indult ki, hogy Magyarországon van zsidókérdés. Az indoklás is egyezik: "Én tehát igenis vallom, hogy zsidókérdés van, a zsidóproblémával foglalkozni kell, röviden talán azért, mert 5 %-a szellemi, gazdasági és kényelmi lehetőségek 50 %-át nem igényelheti és a keresztény társadalomnak vitathatatlan joga, hogy a kellő egyensúly helyreálljon."[49] A püspök a törvényjavaslatot - mint egyensúlyt biztosító rendelkezést és "szükséges rosszat" - elfogadja, bár humánusan kívánja alkalmazni. Kiáll a törvényjavaslat azon törekvése ellen, amely keresztényeket kíván sújtani, "zsidóvá törekszik visszaminősíteni keresztényt, aki szívvel-lélekkel az, s a zsidóságról sejtelme sincs."[50] A "visszazsidósítás" ellen azért emel szót, mert az meglátása szerint súlyosan sérti a hívő keresztény meggyőződését. Glattfelder püspök úgy vélte, hogy a "törvény ridegségének" enyhítése céljából módot kellene nyújtani arra, hogy némely esetben kivételeket lehessen tenni a törvény alkalmazása alól. Példaként a német és az olasz törvényt hozza fel. A törvény hatálya alóli kivételek megállapításánál ő a "szellemi és lelki kiválóságokért" emelte fel szavát.
Ravasz László felszólalásában a katolikus egyházi vezetőkhöz hasonlóan arra a következtetésre jutott, hogy a "zsidókérdésnek" nevezett probléma igenis valós és megoldásra vár. Figyelmeztetett azonban arra, hogy ez "a keresztyén magyarságnak minél kevesebb sérelme nélkül" történjen. Fontosnak tartott kihangsúlyozni azt is, hogy az első zsidótörvény tárgyalása alkalmából a kérdésben vallott álláspontján semmit sem változtatott. Megemlíti: amennyiben a törvényjavaslat "eredeti" formájában került volna a bizottság elé, minden bizonnyal elutasította volna. Azóta azonban olyan változtatásokon ment keresztül, melyek elveivel jobban összeegyeztethetők. Példaként az első paragrafust hozza fel, amely látszólag tisztán a faji elmélet alapjára helyezkedett, a leszármazást véve alapul. A kivételek statuálása (mint "in melius" változtatás) azonban a leszármazási elméletet megtöri, s így a javaslat már elfogadható számára. Meglátása szerint itt egy szellemiség elleni küzdelemről van szó, amit azonban az asszimilációs folyamat tompíthat és eltüntethet.
Ravasz már korábban máshol is kifejtette, hogy a "zsidókérdés" megoldására részéről az asszimiláció jelentené a gyógyírt. Ezért rója fel a törvényjavaslat egyik legfőbb hibájául azt, hogy éppen az asszimiláltakat zárja ki. "Sokkal kevésbé szabadít meg minket a konok, megkeményedett, kártékony, tömény zsidóságtól, mint amennyire bántja, asszimilációja útján visszalöki, disszimilálja azt a zsidóságot, amely lélekben és magyarságban hozzánk alakult [51] - mondja. A törvény hatálya alól a püspök elsősorban a zsidó származású keresztényeket igyekezett kivonni, amit mindenekelőtt lélektani okokkal, az asszimiláció lélek-átalakító hatásával magyarázott. Úgy érzi, a törvénynek az ilyesfajta különbségtételre feltétlenül "figyelnie" kellene, ugyanakkor nem táplált illúziókat a tekintetben, hogy az ténylegesen is végigvihető lenne: "Bele fogunk veszni egy rettenetesen összegubancolódott kazuisztikába" - jósolja.[52] A törvényjavaslatot általánosságban elfogadja, abban a meggyőződésben, hogy elutasítása nemzeti szempontból rendkívül nagy kellemetlenségek elé állítaná az országot.
Raffay Sándor evangélikus püspök általánosságban szintén elfogadta a törvényjavaslatot, abból a megfontolásból, hogy elutasítása az országot még súlyosabb helyzetbe sodorná. Azokat a kifogásokat, melyeket püspöktársai előtte elmondtak, ő is felemlíti: szerzett jogokat érint, kétségbe vonja a keresztség asszimiláló hatását, asszimilációt akar és éppen az asszimiláltakat zárja ki, stb.
A felsőházi bizottságok március 31-i ülésén olyan határozat született, hogy a részletekre vonatkozó módosító javaslat megtételére küldjenek ki albizottságot, melynek tagjai az együttes bizottságot alkotó bizottságok elnökei és előadói, valamint Glattfelder Gyula, Ravasz László és Raffay Sándor, továbbá a együttes bizottság előadója legyenek.[53]
Az április 13-i együttes bizottsági és április 15-i plenáris ülés
A felsőház együttes bizottsága a március 31-i első ülés után április 13-án tartotta második ülését, ahol részleteiben is megvitatták a képviselőház által elfogadott törvényjavaslatot és a kiküldött albizottság módosító javaslatait. Az albizottság módosító indítványai közül csupán kettőt emelnénk ki. Az egyik a törvényjavaslat 1. par. 3./a. fejezetét módosítaná. Az eredeti szöveg szerint nem lehet zsidónak tekinteni, aki: "A jelen törvény értelmében zsidónak nem tekintendő személlyel az 1939. évi január hó 1. napja előtt kötött házasságot, ha ebből a házasságból született vagy születendő gyermekei közül egyiket sem kell a jelen törvény értelmében zsidónak tekinteni."[54]
Az albizottság módosító indítványa: "Az 1939. évi jan. hó 1. napja előtt lett keresztény hitfelekezet tagjává és azontúl is keresztény hitfelekezet tagja maradt, ha szülői - amennyiben szülői az 1848. évi december hó 31. napja után születtek, ezek felmenői is - az 1849. évi január hó 1. napja előtt Magyarország területén születtek és megkeresztelésének napja óta húsz év eltelt."[55] A másik módosító indítvány az 1. paragrafust új bekezdéssel kívánta kiegészíteni: "A jelen törvényben meghatározott korlátozásokat nem lehet alkalmazni arra, akinek a törvény hatálya alól való mentesítést erre a célra alakított bizottság egyhangú határozattal kimondja. [...] A jelen törvény hatálybalépésének napját követő első évben legfeljebb száz személyt lehet ilyenképpen mentesíteni."[56]
A felsőház április 13-án tartott egyesített bizottsági ülésén ismét felszólalt Ravasz László is. Az albizottság módosító indítványához fűzött megjegyzésében rávilágított arra, hogy a javasolt módosítás ellentmond a teológiai álláspontnak; az 1. paragrafust azonban a javasolt módosítással mégis elfogadta, mert ezt a "kisebb rossznak" tartotta. Hasonló értelemben szólalt fel Glattfelder Gyula és Raffay Sándor. Az egyesített bizottsági ülés az albizottság módosításait meg is szavazta.[57]
A felsőház plenáris ülése április 15-én kezdte meg a törvényjavaslat általános vitáját. Nem okozott nagy meglepetést gróf Széchenyi Bertalan - elnöknek az a közlése, miszerint gróf Károlyi Gyula - a felsőház elnöke bejelentette lemondását felsőházi tagságáról. Miután a zsidóellenes törvényjavaslat napirendre tűzését nem tudta megakadályozni, s a konvertiták mentesítését sem tudta keresztülvinni, lemondásával akarta kinyilvánítani ellenérzését és egyúttal felrázni a többi felsőházi tag lelkiismeretét. A felsőházi tagságáról lemondó levelet már március 31-én felolvasta egy általa összehívott szűkebb körű felsőházi értekezleten. "Mivel a kormányzat elgondolásaimat nem tette magáévá, elhatároztam felsőházi tagságomról való lemondásomat - írta -, mert a felsőháznak a zsidótörvénnyel szemben való esetleges állásfoglalása olyan súlyos kormányzati zavarokat idézhet elő, melynek következményeit képtelen vagyok lemérni."[58]
A törvényjavaslat általános vitájában, az első napon második hozzászólóként a katolikus egyház nevében Serédi hercegprímás szólalt fel. Lényegében azokat a gondolatokat mondta el, melyeket már március 31-én, az együttes bizottság ülésén kifejtett. Aggályainak és kifogásainak felsorolása után a kormányt mégis kompromisszumkészségéről biztosította, a törvényjavaslatot pedig általánosságban hajlandó volt elfogadni.
Az általános vita kezdeti stádiumában már április 15-én felszólalt Teleki miniszterelnök is. Beszéde elején hangsúlyozta, hogy a törvényjavaslatot nem mint az előző kormánytól rámaradt politikai örökséget, hanem meggyőződésből képviseli.[59] Sőt, ha részleteiben is ő munkálta volna ki a javaslatot, akkor az ennél minden bizonnyal szigorúbb lett volna. Elutasította viszont azt a bírálatot, hogy "ez a törvény a magyar törvényalkotásba és gondolkodásba a faj és a vér idegen ideológiáját hozza be."[60] "Eltekintve attól, hogy én magam ezt az álláspontot tudományosan és társadalmilag több mint 20 éve vallom, hirdetem és írom, tehát jóval előbb, mintsem hogy itt külső befolyások rám vagy akárkire hathattak volna, meg kell állapítanom, hogy semmi idegenszerűség nincs abban, hogy faji összetartozandóságról, faji kapcsolatokról és faji csoportokról beszélünk."[61]
A keresztény egyházi vezetők által talán legtöbben hangoztatott kifogásokra, miszerint a törvényjavaslat keresztényeket is zsidónak minősít és semmibe veszi a keresztség lélek-átalakító hatását, Teleki a következőképpen reagált: "A keresztény ellentéte a törvényjavaslatban, de egyébként is nem a zsidó, hanem az izraelita, [...] vannak keresztény zsidók és vannak izraelita zsidók."[62] Meglátása szerint a keresztségnek van bizonyos lélekátalakító hatása, de a kikeresztelkedés által a lélek egésze nem változik meg. Elismeri azt is, hogy a törvényjavaslat sok tekintetben jogfosztást jelent, de "az állam vagy nemzet jogos önvédelemből mindenkinek korlátozhatja szerzett jogát." Vagyis igent mond a jogfosztásra, ha az "magasabb nemzeti érdekből" történik. Teleki tehát nem tagadta a törvényjavaslat faji szemléletét, de elutasította azt, hogy ezt kívülről kellett volna a hazai törvényhozásra rákényszeríteni.[63]
Ravasz április 17-én, a felsőház plenáris ülésén fejtette ki véleményét a javaslatról. A zsidótörvényt eredetileg nem utasította el. Kiindulópontja az volt - ami nem különbözött a zsidótörvények többi támogatójának az érvelésétől -, hogy zsidókérdés létezik, és rendezésével, mint égető szükséggel, tökéletesen egyetért. Ennek okát abban jelölte meg, hogy a zsidóság a magyar életben olyan pozíciókat birtokol, amelyek nem illetik meg; másrészt a "térfoglalást", a zsidó szellem mássága miatt tartotta veszélyesnek és feltétlenül "rendezendőnek". "A zsidóság - mondta - más, mint a magyarság. Más a zsidó mint faj, mint vallás, mint sors, mint történelmi helyzet és más mindezeknek az eredménye, foglalata: a zsidó szellemiség".[64] Az asszimiláció lehetőségére reflektálva Ravasz határozottan az asszimiláció lehetősége és kívánatos volta mellett tört pálcát, amit elsősorban a "megtértekben" a keresztség hatására végbemenő lelki átalakulástól és a magyarságba való beolvadástól remélt. "Én a zsidókérdés megoldását az asszimilációban látom."[65] - mondta a püspök. A "nagy kérdés" számára az, hogy nyugvópontra juthat-e a kérdés zsidótörvény nélkül is? Úgy látta, hogy a törvényhozás útján történő rendezés az egyetlen lehetőséget jelenti a "másik hatalmi" úttal, az erőszakkal szemben.[66]
Kifogást emel azonban a törvényjavaslat megbélyegző indoklása és visszaható ereje ellen, amit már az előzetes tárgyalások alatt is bírált. Az általa "kormányzati érdeknek" aposztrofált kivételek kategóriájának kapcsán említi, milyen nagy erővel küzdött azért, hogy a kedvezményezettek minél szélesebb körét lehessen körvonalazni. Ez a küzdelem főleg arra irányult, hogy ne csupán a 75 %-os, hanem az 50 %-os hadirokkantak, az Akadémia, a Kisfaludy Társaság, és a Corvin-testület tagjai is beletartozzanak ebbe a körbe. Teljes kárpótlást javasolt az elbocsátandó magasabb egyházi tisztviselőknek, bíráknak, tanítóknak. "Mindezekért megküzdöttem, de sikertelenül"[67] - mondta.
A Felsőház plenáris ülése április 17-én majdnem egyhangúlag fogadta el a törvényjavaslatot a részletes tárgyalás alapjául, ami másnap kezdődött. Ravasz itt az együttes bizottságok által elfogadott módosító javaslatot ajánlotta a felsőház tagjainak elfogadásra. Az itt (és a korábban) elhangzó beszédekből úgy tűnik, hogy a katolikus bírálat kissé erőteljesebb volt. Ez nyilván nem csak annak tudható be, hogy több hívő állt mögötte, hanem annak is, hogy egy nagy tekintélyű nemzetközi centrum, a Vatikán véleményét is közvetítette, amely némileg ellensúlyozta a hazai jobboldali nyomást, főleg az egyház hatáskörét csorbító intézkedések esetében. (Ezzel minden magyar kormánynak számolnia kellett, ezért a katolikus vezető személyiségek időnként többet engedtek meg maguknak.) Az egyházi vezetők eredeti álláspontja a "kereszténység" teljes honorálása volt, vagyis annak az érvényesítése, hogy aki megkeresztelkedett, az nem zsidó. Miután azonban nyilvánvalóvá vált, hogy ezt az elképzelést nem lehet keresztülvinni, másféle megállapodás született: ne a származás szerint, hanem "időpont" szerint állapítsák meg, hogy az érintett a nemzethez hozzáidomult-e vagy sem.
A két ház egyeztető bizottságának ülése
Mivel a felsőház az alsóháztól jött törvényjavaslatot csakis az együttes bizottság által előterjesztett módosításokkal fogadta el, a javaslat visszakerült az alsóházba. Az alsóház a módosító indítvány két leglényegesebb pontját, az 1. paragrafus 3. bekezdés a) pontját és egy utolsó bekezdés betoldását nem volt hajlandó elismerni. Április 19-én ezeket a képviselőház együttes bizottsága, 21-én pedig a plenáris ülése is elvetette.[68]
Ezért a két ház közötti ellentétek áthidalására - az alkotmány értelmében - egyeztető bizottságokat hoztak létre. A bizottságokba mindkét ház 159 tagot delegált; a képviselőházi bizottságnak és a felsőházi bizottságnak is volt elnöke és javaslatának külön-külön előadója; ülésüket együtt tartották. Az első együttes ülésre április 26-án került sor. Ezen a képviselőházi bizottság előadója és a hozzászólók kifejtették, hogy a felsőház módosításait nem tudják elfogadni, mivel azok ellentétben állnak a törvényjavaslat alapelveivel. A törvényjavaslat ugyanis nem kívánja az asszimiláció folytatását, sőt kétségbe vonja annak lehetőségét.
A két ház bizottságainak első együttes ülésén Glattfelder Gyula a felsőház nevében visszautasította azt a "vádat", miszerint a felsőház megpróbálja megakadályozni a zsidókérdés orvoslását. Hangsúlyozta, hogy a felsőház a készülő zsidótörvényt ugyan nem ünnepelte lelkesen, "de belátva, hogy a katasztrofálisan megbillent társadalmi és gazdasági egyensúly, valamint a pusztító zsidó szellem féktelensége szigorú rendszabályokat parancsol" [69], azokat magáévá tette s a zsidóság kiszorítását célzó törvényes elgondolásokat megszavazta. Szólt a felsőház kompromisszumkészségéről, valamint arról, hogy néhány módosító javaslattól eltekintettek, miután nyilvánvalóvá vált, hogy az általuk kívánatosnak tartott álláspont fenntartása komoly bonyodalmakhoz vezetne. A többszöri meghátrálás után a püspök szerint a felsőháznak csupán két "kapitális kívánsága" maradt. Az egyik - "pár érdemes ember megmentésére" - olyan fórum létrehozása, amely szellemi kiválóságokat mentesítene. Ez bizonyíték lenne arra, hogy Magyarországon nemcsak "a vér és a hús", hanem a "szellem is parancsol." A felsőház másik alapvető kívánsága a kereszténység respektálása, a keresztények mentesítése volt.[70]
Ebben az értelemben szólalt fel Glattfelder Gyula után Ravasz László is. Ő a felsőházi javaslat két alapgondolatát húzta alá. Azt, hogy "a nemzetbe való beolvadás, az áthasonulás" a léleknek a dolga. A másik alaptételnél, a kivételek lehetőségének biztosításánál, a német és az olasz zsidótörvényekre utalt, mint amelyek biztosítják ezt egyes kiváló zsidó személyiségek számára. Mivel a felszólalások során nem sikerült a két bizottság képviselőinek álláspontját közelebb hozni, Tasnádi Nagy András igazságügyminiszter javaslatára a túl nagy létszámú, összesen 318 tagú bizottság helyett a két ház képviselőiből tíz-tíz tagú albizottságot hoztak létre a kérdés további tisztázására.[71]
A felsőház részéről delegált albizottságnak tagja lett Ravasz László is, Serédi Jusztinián és Glattfelder Gyula társaságában. Az albizottság még április 26-án délután összeült. Az igazságügy-miniszter olyan kompromisszumos indítványt terjesztett elő, melynek értemében az 1848 óta itt lakó zsidó családok tagjai csak akkor vehetők ki a törvény rendelkezései alól, hogyha 1919. augusztus 1. előtt tértek át valamely keresztény hitfelekezetre és azóta is ahhoz tartoznak, de ezekre is vonatkoznának a 2. paragrafus korlátozó intézkedései. Tehát például nem lehetnek köztisztviselők, stb. Ezt a javaslatot az alsóházi bizottsági tagok támogatták, a felsőház tagjai pedig - köztük a három egyházi vezető - ellene szóltak.
A patthelyzet áthidalására felfüggesztették az ülést és az albizottság két házának tagjai külön tanácskoztak. A felsőházi tagok tanácskozásán az egyházi tagok a megegyezés fontosságát hangsúlyozták. Végül az albizottság felsőházi tagjai olyan javaslatot terjesztettek az albizottság el, hogy a kormány egy kibocsátandó végrehajtási utasításban állítson fel egy zsűrit, melynek joga lenne "a haza érdekében tett szolgálataikért" egyes zsidókat mentesíteni. Ezenkívül azt kérték, hogy az 1919. aug. 1. és 1939. jan. 1. között kikeresztelkedett zsidó szülőktől kereszténynek született gyerekek is mentesüljenek a törvény hatálya alól. Végül azt kérték, hogy azoknál az 1848 óta Magyarországon lakó zsidó apáktól származó ivadékoknál, akik ugyan kereszténynek tekintendők, de bizonyos állásokat nem tölthetnek be, respektálják a szerzett jogokat.[72] A javaslatokat az ülésre bekéretett Tasnádi Nagy András igazságügyi miniszternek adták át, aki azt válaszolta, hogy ezeket a kérdéseket meg kell tárgyalni, a miniszterelnökkel. Ezért ugyan összeült még április 26-án az albizottság, de ülését rögtön másnap délelőttre halasztották. Április 27-én délelőtt az albizottság 20 tagja közül 19 elfogadta a felsőházi tagok javaslatát. Majd ezután még aznap összeült az egyeztető nagybizottság, melynek tagjai elé terjesztették az albizottság javaslatát. Az ülésen felszólaló Serédi a felsőház egyházi tagjai nevében elmondta, hogy módosító javaslataik megtételében őket a "keresztény hittestvérek" érdeke vezette. Kérte keresztény hittestvéreit, vegyék tudomásul, ők minden lépést elkövettek jogos érdekeik védelmében. Hogy több eredményt nem tudtak elérni, az nem rajtuk múlt, hanem egyéb körülményeken. A maguk részéről azt a maximumot akarták elérni, ami az adott viszonyok között elérhető volt.
Úgy tűnik, hogy a parlament két háza közül az alsóház volt a "keményebb". A képviselőházban megerősödött jobboldali szélsőségesekkel szemben - akik a törvényjavaslatot támogatták és legfeljebb azt kifogásolták, hogy nem eléggé kemény és határozott - a felsőház konzervatív, részben arisztokratikus összetétele ellensúlyt képviselt. Az ülés végén az egyeztető bizottság 219 jelenlévő tagja nagy többséggel elfogadta az albizottság módosító javaslatát. Az egyeztető bizottság által elfogadott módosító javaslatot a felsőház április 28-án, a képviselőház pedig csak május 3-án fogadta el. Ezzel a II. zsidótörvény túljutott a törvényhozás különböző buktatóin és a kormányzó ellenjegyzésével hatályba lépett.
Ravasz püspök levelezése a törvényjavaslat tárgyalása idején.
Tiltakozások
A törvényjavaslat napvilágra kerülése után (1938. december 25.) a hazai zsidó hitközségek[73], a neológ, az ortodox és a status quo 1939. január 12-én közös felhívást bocsátott ki, amit elküldtek a "Magyar Országgyűlés Méltóságos Felsőházának és a Tekintetes Képviselőháznak."[74] Ez azt hangoztatta, hogy a törvénytervezet megsérti a magyar alkotmányt, mert ellentétben áll az ott lefektetett alapelvekkel. Egyszersmind radikális szakítást jelent annak alapelveivel, melyek szerint a magyar politikai nemzet egységes, a törvény előtt mindenki egyenlő és a "szerzett jogok" védendők. Ellentétes az emberi igazságossággal és a nemzet alapvető érdekeivel. Mégis: bármekkora is volt az elkeseredésük és a kiábrándultságuk, honszeretetüket változatlanul hangoztatták. "Ezt érdemelte a magyar zsidóság? Közjogainak csonkítását, magánjogainak korlátozását, életlehetőségeinek elvonását, ifjúságának számkivetését? Ezt érdemelte a magyar zsidó felekezet, amelynek egyetlenegy vágya volt történelme évszázados folyamán, hogy vallása megtartása mellett magyar és csakis magyar lehessen?"[75] A tiltakozó levél utolsó előtti oldalán kérik a püspököt, tiltakozzon a törvényjavaslat ellen és utasítsa azt el.
Hasonlóan komor beadványt készítettek 1939 januárjában azok az "egykori magyar hadifoglyok", akiket a második törvényjavaslat zsidónak minősített. A főrendházi tagoknak, a képviselőház tagjainak, a miniszterelnöknek, más egyházi méltóságoknak stb. eljuttatott emlékiratukban élesen tiltakoztak a tárgyalásra kerülő törvényjavaslat ellen, amely "társadalmi, gazdasági, művelődési és politikai jogaik meg-megnyirbálásával" méltánytalan háttérbeszorításukat jelentené, s őket másodrendű állampolgárokká degradálná. Sérelmezik ezen túl a zsidónak minősített népcsoport "kivándoroltatását". Keserűen állapítják meg, hogy ők nem csupán a háború, de a fogolytábor gyötrelmeit is elszenvedték a hazáért és sem a tűzvonalban, sem a fogolytáborban nem alkottak külön népcsoportot. "Mi - írják -, akik a magyar megpróbáltatások valamennyi kálváriáját megjártuk, bízvást elvárjuk, hogy a törvényhozás nem süti ránk a másodrangú állampolgárok érdemtelen és megalázó bélyegét. [...] És aki kétségbe meri vonni magyarságunkat és az állampolgári jogok teljességéhez való jussunkat, arról a történelem mond majd ítéletet."[76]
1939. március 25-én érkezett a püspök hivatalába a zsidó vallású, illetve zsidónak minősített keresztény gyógyszerészek "könyörgő panaszirata és tiltakozása"[77] Ők a törvényjavaslat 12. paragrafusa ellen tiltakoznak, amely kimondja, hogy a hatósági engedélytől függő jogosítványokat öt év alatt szándékoznak a zsidóktól elvenni. A javaslatot szörnyen igazságtalannak érezték, miután "ez beleütközik a törvényen és a magántulajdon szentségén alapuló jogállam fogalmából fakadó sarkalatos jogelvekbe."[78] Kérik a püspököt, a javaslat tárgyalása folyamán emelje fel szavát az őket ért igazságtalanság ellen.
Érvelési módja miatt igen érdekes a Pénzintézeti Tisztviselők Országos Egyesületének 1939. április 11-i beadványa, melyben az egyesület keresztény vezetőségi tagjainak az aggodalmai olvashatók. A püspöknek írott Memorandumban arra próbálnak rávilágítani, hogy a tervezett intézkedések a magyar gazdasági élet súlyos válságát idézhetik elő, hiszen "a mai történelmi időkben minden termelő erőre szükség van."[79] Az új javaslat törvényerőre emelése és végrehajtása esetén viszont keresztény munkahelyek is veszélybe kerülnének. Kijelentik, hogy ők nem "kihűlt kazánok és kétségbe taszított emberek elhagyott íróasztalai után vágyódnak"[80], a gazdaság fellendítését nem mások szenvedései árán akarják elérni.
Indítványok
A "Törzsökös Magyarok Táborának"[81] Emlékirata is lényegében ugyanezt a gondolatmenetet követi. A törvényjavaslat megítélésük szerint alapvetően elhibázott és a magyar fajvédelem szempontjából "teljesen idegen fajvédelmi célokat szolgál."[82] Így érvelnek: "Ha volna egy olya irántunk rosszindulatú külső hatalom, amely saját térhódításának érdekében azt óhajtaná, hogy előbb önmagunkat gyöngítsük meg oly mértékben, hogy a továbbiakban neki már csak egy országroncsot kelljen birtokba vennie, pokolibb tervet nem is eszelhetett volna ki."[83]
A törvényjavaslat tárgyalása során Ravaszhoz többen juttattak el indítványokat, javaslatokat azzal a szándékkal, hogy felhívják figyelmét a törvényjavaslat néhány szembetűnő vonására, illetve fogyatékosságára. Többek szerint a törvényjavaslat legkirívóbb és legszembeszökőbb hibája abban rejlik, hogy a már bekövetkezett asszimilációt megpróbálja szétbontani, illetve útját állja a folyamatban lévő asszimilációnak. Másfelől a veszélyét abban látják, hogy túlnyomórészt magyarul beszélő és érző embereket akarnak a nemzet testéből "kivágni", elkülöníteni, a zsidó fél kitért voltára pedig egyáltalán nincsenek tekintettel.
"Egy félvér presbiter" a következő kérdést intézte hozzá: "Összeegyeztethetőnek tartja-e Nagyméltóságod a keresztyén felfogással és a magyarság egyetemes érdekeivel, hogy keresztyén hitben született és abban élő magyar családok sarjait félvér ivadéknak nevezze és minősítse a törvényhozás azért, mert anyjuk vagy nagyanyjuk kikeresztelkedett nő volt? A református egyház kötelékébe tartozó ilyen félvér zsidónak minősített keresztyén magyar egyházával szemben a törvény hatálybalépése után milyen konzekvenciát vonjon le és milyen magatartást tanúsítson a magyarsággal szemben? [...] mi el tudjuk választani magyar mivoltunkat az országot kormányzó hatalom intézkedéseitől és keresztyéni hitéletünket a hivatalos Egyház politikai felfogásától."[84] "M.S." azzal a kéréssel fordult hozzá, hogy a készülő törvény szövegébe vegyenek bele egy olyan passzust is, mely kereszténynek minősíti azokat, akik "hősi magatartásukért az első osztályú nagyezüst, arany-, harmadosztályú katonai érdemkereszt és vaskoronarend III. osztályának birtokosai, vagy olyan kitüntetése van, amelynek alapján akár vitéz is lehetett volna."[85] Egy másik levélíró, "D.D.", azt javasolja Ravasznak, "vétessenek ki az 1. § rendelkezései alól mindazok, akik valamely keresztény vallásban születtek és nevelkedtek fel és ma is valamely keresztény hitfelekezet tagjai."[86]
A "keresztény vallású alkalmazottak" Ravaszhoz intézett beadványukban olyan módosító javaslattal álltak elő, hogy a zsidótörvényben előírt számarányra vonatkozó rendelkezések ne legyenek alkalmazhatók azokra, akik 1938 január elseje előtt már valamilyen keresztény egyháznak tagjai voltak és azóta vallásukat nem változtatták. Azzal érveltek, hogy az ilyesfajta módosítás egyrészt nem lenne ellentétes a javaslat elvi álláspontjával, másrészt az egyéni tragédiák számát lényegesen csökkenteni lehetne általa.[87]
Konvertiták levelei
A törvénytervezet parlamenti benyújtása utáni napokban sorra érkeztek Ravasz püspökhöz a magánlevelek, melyeket főleg konvertiták írtak. Leveleikben elsősorban azt sérelmezik, hogy 1919. augusztus elseje utáni keresztelkedésük miatt nem számíthatnak kereszténynek, és a keresztség értékének megvédelmezésére hívják fel az egyházi vezetőt. "Eszerint hát azok, akik pl. 1919 júniusában kereszteltettek meg, zsidóknak lesznek tekintendők, mert majd a törvénynek valószínűleg már májusban történő életbe léptekor az ő 20 esztendejükhöz még egy-két hónap hiányozni fog."[88] Arra kérik a püspököt, emelje fel szavát e szörnyű igazságtalanság ellen, s ha másként nem megy, úgy az eredeti szöveg helyébe legalább a következő módosítás kerüljön: megkeresztelésnek napjai óta 20 év eltelt. A levélíró (R.A.) abban reménykedett, hogy a fent kért módosítást "enyhe jellegénél" fogva a püspök nagy tekintélyével könnyen elérheti.
A következő, Ravasz László postájából kiemelt levél írója azt hangsúlyozza, hogy a keresztény hitre áttérteket naptári dátum szerint nem lehet két csoportra osztani, hiszen ez ellenkezne az egyház felfogásával. Joggal veti föl: miért vonják kétségbe és tekintik semmisnek a 10-20 év óta keresztény hitben és szellemben élő zsidó "keresztségét"? Ravasznak szögezi a szemrehányást: "Nagyméltóságod valószínű nem tudja azt, hogy csak a jószágot szokták kiadni, s ha az kikötött határidőn belül nem felel meg a várt követelményeknek, visszadobják azt, de Emberrel [...] nem. "[89]
Jó néhány olyan levelet is kapott a püspök, melynek küldői - egyéni helyzetüket véve alapul - egy egész kategória számára igyekeztek mentességet kiharcolni. A "vegyes házasságot kötött református keresztyén származású asszonyok és anyák" aláírással ellátott levél küldői elpanaszolják, hogy izraelita vallású házastársuk a házasságkötés előtt - a világháború kitörése következtében - nem keresztelkedhetett meg, azonban a férjek reverzálist adtak, hogy a házasságból született gyermekek a keresztény vallást fogják követni. A törvényjavaslat azonban csak azokat tekinti teljes jogú keresztényeknek, akiknek szülei már a házasságkötéskor keresztények voltak, vagy a gyermekek születésekor mindkét szülő keresztény volt. Kétségbeejtő helyzetükben reményüket a püspökbe helyezve azt javasolják, hogy a készülő törvény teljes jogú keresztényeknek ismerje el "azt a vegyes házasságból született keresztényt is, ahol a szülők a házasságkötéskor reversálist adtak a születendő gyermekeknek a keresztyén vallásban való nevelésére, s a házasságkötéskor még nem keresztény házastárs legkésőbb 1938. január 1-ig megkeresztelkedett és egyházilag is házasságot kötött."[90] Ha ezt nem sikerül végigvinni, akkor "nincs más számukra, mint az éhenhalás."[91] - írják.
"Dr. D.I." budapesti levélíró úgy érzi, hogy a református gyülekezetek nem nézik jó szemmel a zsidó származású keresztényeket az istentiszteleti alkalmakon. Panaszára Ravasz püspök megnyugtatólag közli, hogy megérzése valószínűleg téves, bár az ilyesfajta megnyilvánulások létét ő sem tagadja. Úgy találja azonban, hogy a gyülekezetben ez a nézet nem hatalmasodott el, és a "zsidó származású keresztyén testvéreket", akik az idő tájt "származásuk miatt szenvednek, nagyobb és gyöngédebb rokonszenv veszi körül."[92]
Rágalmazó levelek
Ravasz László azonban korántsem csak kritikus álláspontját támogató leveleket kapott. Egyes levélírók éppenséggel más oldalról bírálták, sőt el is ítélték őt. Többen nyíltan "zsidóbérencséggel" vádolják. Azt is kifogásolták, hogy a püspök - egyébként gyakran - testvérének nevezte a zsidóságot. "Ezt önmaga teheti azonban nem az egyetemes reformátusság nevében".[93] - hangzik a Ravasznak szóló egyik üzenet. Majd arra figyelmeztetik: amennyiben továbbra is vállalja a "zsidóvédő szerepet", úgy "a nyáj szét fog oszlani és marad belőle egypár koszos birka. (kikeresztelkedett zsidó)."[94] Mások nyilatkozataiért durva hangon "pimasz, rongy, csirkefogó zsidóbérencnek" minősítették.[95]
Voltak viszont, akik a püspök bíráló állásfoglalását kevesellték. "Egy keresztyén református hívő" pl. azért elégedetlen a püspökkel, mert meglátása szerint "püspökünk a zsidó Jézus Krisztust [...] alacsonyítja le és az ő népét üldözi."[96] Ezzel az érveléssel arra próbálja rávezetni, hogy "lelkipásztor így nem tudja összetartani az egyház juhait."[97] Ugyancsak egy református hívő veti Ravasz szemére "antisemita kicsapongásait" és azt sérelmezi, hogy a püspök a második zsidótörvényt késznek mutatkozott megszavazni.
Segélykérő levelek
Tömegesen érkeztek Ravasz püspökhöz a segélykérő levelek is. Ezekből kiderül, hogy nagyon bíztak benne, a segítségében, a befolyásában. A levelekben vissza-visszatér néhány formula. "Minthogy magas méltóságban lévőnek ajkáról minden megállapítás ezerszeresen hangzik vissza - írja az egyik levélíró -, ezért nyilatkozataikat a leglelkiismeretesebb önbírálat tárgyává kell tenni a hangoztatás előtt."[98] "Mi nem riportereknél kívánjuk aggodalmainkat ismertetni, hanem annál, aki Isten után a legfelsőbbnek van hivatva a lelkeket jobb belátásra bírni."[99]
Ravasz a ráhulló felelősséget roskasztóan nehéznek érezte. A zsidókérdés széthullott ezer meg ezer egyéni életkérdésre, ami egyszerre volt mind igazolt, mind kétségbeejtő. Maga a püspök így ír erről: "Mint egy pániknál minden menekülni akarót csak a saját ügye érdekelte, mindenki úgy gondolta, talán nem helytelenül, hogy `egy' embert csak meg tudok menteni, s követelte, hogy ez az egy ő legyen."[100] A hozzá intézett levelekre általában válaszolt, bár a tollat ragadó kétségbeesett embereknek sokszor csak néhány szavas - "Az üggyel behatóan foglalkozom" - válaszokkal kellett beérniük. Mások viszont kimerítő, a részletkérdésekre is kiterjedő válaszleveleket kaptak a püspöki hivatalból.
Többekbe megpróbált erőt, hitet önteni. Volt olyan levélíró, aki azt kapta válaszul, hogy a törvény tragikus következményeinek elhordozására próbáljanak "elég lelkierőt" gyűjteni. "Vajha az ősi hit, amelyet atyja élete egyik nagy válságában tartott meg, most ebben a válságban mindnyájukat megtartaná."[101] A híveknek küldött válaszlevelekből fény derül arra az őt is marcangoló lelki konfliktusra, amellyel ezidőtájt szembesülnie kellett. Az egyházi vezetők - köztük Ravasz - úgy érezték, hogy elértek valamit. Ha nem is azt az eredetileg is szerény módosítást, amit szerettek volna, hanem egy csökkentett jelentőségű enyhítést. Érvelni érveltek ezzel a sújtottaknak írt Ravasz László-levelek...
Leírja: bár szakadatlanul küzdött azért, hogy minél több kivételt lehessen a törvény alá fogni, az erőfeszítésekhez képest csekélynek érzi a kiharcolt eredményt. Szinte természetesnek veszi ugyanakkor, hogy elsősorban keresztényeket szándékozott kivenni és megmenteni "a törvény anyagi és erkölcsi béklyóiból." Azt az érzést, hogy a "kiharcolt" könnyítések nem elegendők, valószínűleg a hozzá intézett levelek is erősítették. Volt, aki nyíltan a szemére vetette, milyen kevésnek érzi azt a küzdelmet, melyet a törvény tárgyalása során kifejtett. Ravasz válaszában így védekezik: "Téves az a véleménye, hogy a törvény ellen a saját egyházának vezetői kevésbé küzdöttek, mint más egyháznagyok."[102] Nem mindenki gondolja azonban így. Akadt, akit - mint írta - örömmel töltött el, hogy "egyházának vezetői annyira síkra szálltak értünk és gyermekeinkért."[103]
A vádakra válaszul - mintegy önmagát is meggyőzni kívánva - írja válaszleveleiben, hogy "a református egyház vezető emberei a kiállást kötelességük és lelkiismeretük parancsa szerint az óhajtott [...] módokon kívül és túleső mértékben is teljesítik."[104] Végkövetkeztetése az, hogy a keresztyén egyházak vezetői mindent megtettek a keresztyén érdekek védelmére s nem rajtuk múlott, hogy törekvésük csak részleges eredménnyel járt.
Szempontunkból nagy súlyú tény, hogy részvételét a második zsidótörvény megszavazásában és keresztülvitelében később már "tragikai vétségnek" minősítette. Az évek és a szörnyű végkifejlet távlatából már helyrehozhatatlannak találja azt is, hogy nem vállaltak felelősséget a kormány megbuktatásáért. Ezen a ponton azonban felvázolja, mi történhetett volna: "ha mi közvetlenül a választások előtt megbuktatjuk a nemes gondolkodású, emberséges és mérsékelt Teleki Pált, olyan számban jő be a legszélsőbb jobboldal, hogy kivehetik a hatalmat a kormányzó kezéből."[105]
Ha összegezni kívánjuk Ravasz László 1939-es megnyilatkozásait, több tényezőt kell mérlegelnünk. Láttuk, miként tiltakozott a püspök 1939 januárjában az "új" (a második) zsidótörvény-tervezettel kapcsolatban. Ezek után meglepőnek tűnik, hogy a második zsidótörvényt is megszavazta. Ravasznak a törvényjavaslat felsőházi vitájában, valamint az ún. zsidóbizottságban elhangzott beszédeiből világosan kiderül, hogy a "zsidókérdés rendezésének" szükségességével általánosságban egyetértett. Kihangsúlyozta, hogy a kérdésről alkotott felfogása 1917 óta semmit nem változott. Elismerte a zsidók gazdasági és kulturális túlsúlya korlátozásának szükségességét (elodázhatatlanságát), a társadalmi egyensúly érdekét szem előtt tartva. "A kérdés elodázása árt a nemzetnek, árt a zsidóságnak is."[106] Úgy látja, hogy "nem a zsidóság asszimilálódott a magyar lélekhez, hanem a magyar lélek asszimilálódott a zsidósághoz."[107] Állítja, hogy a zsidóság "átvette a tőkét, a nagyipart, a sajtót [...] és egy szép napon a vendég csodálatos otthonossággal rendelkezett a gazda portáján."[108] A "zsidó szellemiséget" kártékony hatásúnak véli a magyarságra nézve. A megoldást az asszimilációban látja, a magyarságba való beolvadás, elsősorban a keresztség által. A kérdés nyugvópontra juttatásának helyes módját "egy második" zsidótörvényben látja. "A jogos hatalmi út pedig a törvényhozás útja, amely az egyetlen lehetőség a másik hatalmi úttal, az erőszakkal szemben." - mondja a felsőházban.[109] Több kifogást emelt a törvényjavaslat megbélyegző indoklása és visszaható ereje ellen; ezek eltörléséért az előzetes tárgyalások során küzdött is. Magát a zsidótörvényt azonban elvileg nem utasította el. ("Nem tudom azt mondani, hogy nincs zsidókérdés, nem kell azt törvényhozásilag szabályozni, nem akarok hallani ilyen kérdésről, mesterségesen csinált gonosz játék az egész.")[110]
Ismert, hogy gróf Teleki Pál személyesen kereste fel az egyházak vezetőit, kérve őket, hogy a "nagyobb rossz" elkerülése végett támogassák kormányát a törvény megszavazásánál. Teleki azzal érvelt, hogy amennyiben a kormánynak nem sikerülne az országban uralkodó túlfűtött hangulatot az újabb zsidótörvény által még a küszöbön álló országgyűlési választások előtt lecsillapítani, úgy félő, hogy a szavazóurnáknál a szélsőjobb fog győzni és ez esetben a zsidók sorsa még rosszabbra fordul. Abban az esetben, ha a felsőház a javaslatot visszaveti - érvelt Teleki - a képviselőház azonban ragaszkodik hozzá, akkor másodszori szavazással a kormányzói vétó ellenére is törvénnyé emelhetik.
Ravasz László 1944-ben papírra vetett visszaemlékezésében is lényegében ezt az érvrendszert használja. Meglátása szerint Teleki javaslatának elutasítása esetén "már ekkor megkezdődött volna német mintára a zsidóüldözés. Ma már nem lenne Magyarországon sem zsidó, sem zsidókérdés, úgy, mint Németországban. Ha tehát meg akartuk menteni a helyzetet, a jelenleg ismert kompromisszumos formában meg kellett szavazni a második zsidótörvényt."[111] Így a korabeli szűkre szabott mozgástérben a törvényjavaslat körül kifejlődő parlamenti harc kulcsszemélyiségei a történelmi egyházak képviselői lettek. Hozzá kell tenni azonban azt is, hogy szavukat elsősorban a keresztény egyházak kötelékébe lépett zsidó származású híveik - a konvertiták - érdekében emelték fel. ("Feladatunk az volt, hogy minél több törvényes kedvezményt biztosítsunk a kereszténnyé lett zsidóknak, s a törvény minél több túlzását megszüntessük."[112]) Gróf Teleki Pál, akinek a "támogatást" megadták, a "zsidókérdést" a második zsidótörvénnyel befejezettnek tekintette. A "szelet" azonban ezúttal sem lehetett kifogni a szélsőségesek vitorláiból. Sőt, 1939-ben a Horthy-rendszer utolsó választása a szélsőjobboldalt juttatta a legnépesebb ellenzék pozíciójába.
A harmadik zsidótörvény
A második zsidótörvény - mint ezt sokan már akkor előre jelezték - egyáltalán nem juttatta nyugvópontra az ún. zsidókérdést. A német segítséggel elért területgyarapodás, amelynek egyik "ellentétele" volt a zsidók mozgásterének a korlátozása, az országot a korábbinál jobban hozzákötötte a német kormányzathoz és egyre nehezebbé tette bizonyos német követelések elhárítását. Az 1941-es év előbb Jugoszlávia megtámadását - vele Teleki öngyilkosságát -, majd a Szovjetunióval való hadiállapot kimondását hozta. Ilyen légkörben került sor a dráma új felvonásának tekinthető újabb zsidóellenes törvényhozási aktusra.[113]
Bárdossy László, az új miniszterelnök 1941 nyarán terjesztette az országgyűlés elé az ún. "harmadik zsidótörvény" javaslatát. A törvénytervezet indoklása azt igyekezett bizonyítani, hogy a zsidókkal kapcsolatos politika a 19. század végétől milyen kedvezőtlen hatásokat váltott ki: "nem népszerű jelszavaknak kíván hódolni és nem utánoz mérlegelés nélkül külföldi példákat, de az asszimilációs folyamat, amely 1895 óta erőteljesen megindult, nem vezetett jó eredményre. A nemzeti lélek kialakulására feltétlenül káros hatással voltak a vegyes házasságok; ezek juttatták befolyáshoz a zsidó szellemiséget, melynek káros hatását látnunk kellett."[114] Az asszimilációs folyamat sikertelenségét a disszimilációval akarták felcserélni.
Az 1941. augusztus 2-án törvényerőre emelkedett "A házassági jogról szóló 1894:XXXI. tc. kiegészítéséről és módosításáról, valamint az ezzel kapcsolatos fajvédelmi rendelkezésekről" szóló 1941: XV. tc. első pillantásra meglehetősen ártalmatlannak látszott. Címében nem is szerepelt a "zsidó" szó. Ám az érvényben lévő házassági törvény bizonyos vonatozásainak újraszabályozása (azáltal, hogy kimondta a zsidók és nemzsidók házasságának tilalmát, valamint az ezt megsértőket sújtó büntető szankciókat kreált) egyértelműen a nürnbergi törvények alapjára helyezkedett. Az új törvény a zsidó fogalmát a korábbi zsidótörvényeknél is tágabban határozta meg, így ismét, sok ezer korábbi keresztény esett a törvény rendelkezései alá. A törvényjavaslat az egyházi vezetőknél részben ezért is talált nagy ellenszenvre, hiszen az sok hívőjüket érintette, kikeresztelkedetteket és nagyszámú született keresztényt egyaránt.[115]
A keresztény egyházak képviselői a felsőházban ekkor már határozottan és egyöntetűen ellenezték az előterjesztést. Erélyes tiltakozásukat jelentették be, mert a házasság tiltó akadályainak a fajiság szerint való, az állam általi meghatározását a természettörvénybe ütközőnek minősítették. A törvény ugyanis lényegében arra is felhatalmazta az államot, hogy keresztények házassága felett rendelkezzen. Ezt azonban az egyházi vezetők tűrhetetlennek találták. A tiltakozás és a felháborodás különösen a katolikus egyház részéről volt éles, részben, mert a katolikus dogmák a házasságot szentségnek tekintették. Ám a protestáns egyházak sem fogadhatták el az állam döntési jogát afölött, hogy híveik kivel házasodhatnak és kivel nem.
A javalat felsőházi tárgyalásán, 1941. július 18-án, a katolikus álláspontot ismét a hercegprímás, Serédi Jusztinián bíboros fejtette ki.[116] Ő a javaslatot elsősorban egyházjogi szempontból utasította el. Mindenekelőtt az ellen tiltakozott, hogy a kormány a törvényjavaslat tervezetét nem küldte meg neki időben, nem informálták őt kellőképpen a készülő törvényjavaslatról, miközben a sajtóban hatalmas propagandát fejtettek ki érdekében. Igen kemény megállapítása volt az, hogy a kormány akadályozza a törvényhozók lelkiismeretes munkáját, miközben a "mesterségesen felszított közvélemény"[117] nevében akar visszautasítani mindenfajta bírálatot és ellenvetést. A törvényjavaslat tárgyára térve Serédi kijelentette, hogy az egész püspöki kar nevében beszél, amikor a törvényjavaslattal szemben - katolikus és magyar nemzeti szempontokat is mérlegelve - kénytelen állást foglalni. (Az én kiemelésem. F.C.) A törvényjavaslatot elfogadhatatlannak minősítette, mert "az egyházban sohasem volt, most sincs és a jövőben sem lesz olyan törvény, amely a keresztelteknek [...] pusztán származásuk miatt megtiltaná a szentségi házasságot."[118]
Az evangélikus egyház nevében felszólaló Kapi Béla azzal az indokkal hárította el a javaslatot, miszerint az korlátozná az egyháznak a házasságkötéseknél eddig biztosított törvényes szabadságát. Majd így folytatta: "lehetetlenné teszi számomra ennek a törvényjavaslatnak elfogadását az a körülmény, hogy ebben a házassági törvényben [...] nem a zsidókról, hanem a keresztényekről van szó. Az ítélkezés és a tiltó rendelkezés [...] azokra vonatkozik, akik név szerint, lélek szerint és szív szerint is a keresztyén egyházak valamelyikének a közösségébe tartoznak."[119]
Ravasz László püspök felszólalásában hosszan foglalkozott a javaslat alapját képező fajbiológiai elméletekkel és megpróbálta kimutatni, hogy az ilyenfajta feltételezések a komoly tudomány által még egyáltalán nem nyertek bizonyítást. (Ez az átható érv az országgyűlési vitákban minden bizonnyal itt hangzott el első ízben). A törvényjavaslatnak azt az alapgondolatát, miszerint a "zsidóság egy meghatározható faji fogalom", amely "mindig [...] azonos szellemerkölcsi minőségben jelentkezik" és ez "minden körülmény között káros és pusztító", elsietett következtetésnek és "csalfa általánosításnak" tartja."[120] Meglátása szerint itt egy olyan "burkolt zsidótörvényről" van szó, amelynek legérdekesebb vonása az, hogy vonatkozik már nem zsidó emberekre, keresztény magyar emberekre, de nem vonatkozik a zsidóságra. A házassági tilalomra nézve kijelentette, hogy az evangéliumi keresztény állásponttal a törvény alapgondolata kibékíthetetlen, hiszen a keresztény házasság értékének és érvényének elbírálásánál döntő szemponttá a vérségi leszármazást teszi. Méltánytalannak tartotta azt is, hogy a törvény olyanokat is sújt, akiknek már a szülei is kitértek a zsidó vallásból, s ők maguk kereszténynek születtek. Így a törvényjavaslatot azért is elutasította, mert meglátása szerint "a készülő törvény azt hirdeti és ismétli, hogy ennyi meg ennyi zsidó vér mellett az illető soha, semmi körülmények által Szentlélektől megváltott ember nem lehet."[121] Majd beszámolt a felsőház vegyes bizottságában végzett munkájáról, és ajánlotta az ott kidolgozott módosító javaslat elfogadását ,melynek segítségével legalább a kivételezett kikeresztelkedettek számát igyekeztek növelni. Ajánlásai azonban a törvény egész szellemével szembeni éles bírálatához képest részlegesek és talán nem is túl jelentősek. Ravasz a javaslat alóli kivételek körének a megállapításánál felvetette, hogy "három vagy négy zsidó nagyszülőnek két nemzedéken át hívő leszármazottja", kivételes esetben, köthessen házasságot "nemzsidó származású személlyel." Másik javaslata alapján egy "lelkipásztorból, orvosokból és nemzetnevelőkből" álló "magas bizottság" előzetesen megállapítaná, hogy a házasulandók együttélése "nemzeti szempontból kívánatos-e". A vizsgálat során ellenőrzésre kerülne a házasulni szándékozók egészségi állapota, anyagi helyzete, származása, de az "átöröklési terhek" is.[122] Ravasz püspök, aki láthatóan elsősorban azokat az érveket kereste, amelyek a törvény elszánt híveit talán engedményekre késztethetik, ezzel akaratlanul mintegy elismeri az állam jogát, az emberek magánéletébe történő beavatkozásra, "magasabb szempontoknak alárendelve mindezt." Ravasz beszéde végén felolvasott egy ünnepélyes tiltakozó nyilatkozatot, melyet Révész Imre fogalmazott és az összes püspök, valamint a református egyház négy főgondnoka látott el kézjegyével. Ezzel kívánták kifejezésre juttatni, hogy "a törvény ellen tiltakoznak és érette a felelősséget maguktól elhárítják."[123]
Ravasz későbbi visszaemlékezésében olvasható, hogy "a nyíltan, brutálisan fajvédelmi törvénytől" ekképpen akarta elhatárolni magát a református egyház, amely beismeri, hogy "későre bár, de ország világ előtt nyíltan szembeszállott a Hitler-féle démonizmussal."[124]
Az egyházak ellenzése nem tudta megakadályozni, hogy a felsőház a harmadik zsidótörvényt (eléggé szoros megoszlásban, 65 szavazattal 53 ellenében) elfogadja. Az egyedüli engedmény a felsőházban 77:50 arányban megszavazott és a kormány valamint a képviselőház által elfogadott módosító javaslat volt. Eszerint a keresztényekkel kötendő házassági tilalom alá nem tartoznak azok, akiknek csak két nagyszülőjük volt zsidó, maguk viszont már kereszténynek születtek, illetve 7 éves koruk előtt megkeresztelkedtek.
Ravasz László levelezése a harmadik zsidótörvény idején
Amint már az első és a második törvény időszakában láttuk, a református egyházfő kiterjedt, élő kapcsolatban állt egyháza sok tagjával, kisebb közösségeivel; s ezek gyakran keresték meg leveleikkel. Az 1941-es, harmadik zsidótörvénnyel kapcsolatos véleményének a kialakításában is minden bizonnyal segítette a hozzá érkezett nagyszámú levél. Felsőházi felszólalásában említést tesz azokról a gyalázkodó és fenyegető levelekről is, "melyek naponként nagy tömegben érkeznek mindenkihez, aki ebben a kérdésben független és tisztán lelkiismeretére hallgató álláspontot kíván elfoglalni."[125]
A levelekből ismét kitűnik, hogy a segítséget kérő, kétségbeesett emberek nagy bizalommal voltak iránta. A levélírók érvei itt is hasonlók: elsősorban felsőházi tagságára apelláltak, minthogy ebben a minőségében módjában állhatnak bizonyos módosítások, enyhítések. Másrészt egy részük úgy gondolkodott, hogy Ravaszt keresztyéni elvei és teológiai álláspontja fogja vezetni a kérdés megítélésében és a törvényjavaslat elutasításában. Szinte általánosnak vehető egy, a püspök levelesládájából kiragadott üzenet érvelése, melynek írója elkeseredetten kéri, vesse latba befolyását a felsőházban: "Sok ilyen tragédia van az országban, Kegyelmes Uram, emeljen szót a felsőházban, módosítsák a törvényt úgy, hogy ne taszítsanak annyi jobbsorsra érdemes embert, az országnak is értéket jelentő embert a kétségbeesésbe. Elsősorban kegyelmes Uramhoz fordulok, az Emberhez, a Paphoz, és az Apához. Bizonyára Istennek tetsző dolgot cselekedne, ha síkra szállna annyi kétségbeesett igaz keresztyén és magyar érdekében."[126] Az ilyen hangnemben írott levelek mellett jócskán kapott bírálatokat is.
Ekkor is vannak, akik tiltakoznak "az egyházi közvélemény nevében" elhangzott felsőházi beszéd ellen. "Mert ez használ pár ezer félzsidónak, de árt több millió tiszta reformátusnak."[127] Majd arra figyelmeztetik a püspököt, hogy a zsidókérdéssel kapcsolatos nyilatkozatai azzal a veszéllyel is fenyegetnek, hogy a "református egyháztól hívei elfordulnak."[128] Mások antiszemita rágalmakkal, a zsidókat gyalázó írásokkal igyekeztek őt a "zsidóvédelemtől" eltéríteni és hosszan taglalták kifogásaikat a püspök "zsidóbarát jóhiszeműségével" szemben. Másrészt ismét akadt, aki kevésnek érezte a közbenjárást, amit a felsőházi tagsággal bíró egyházi vezetők beszédeikkel kifejtettek.
Ravasz ezeket a leveleket sem hagyja szó nélkül. Az egyik levélírónak küldött válasz - akit az új törvény most minősített zsidónak - jó adalék a zsidókérdésben vallott akkori álláspontjához. Ebben arról számol be, hogy a törvényben a református egyház álláspontja sajnos nem érvényesült. "Mindent elkövettünk - írja -, hogy az egyházak és a kereszténység álláspontja érvényesüljön. Fájdalom, nem sikerült mindent elérnünk, amit akartunk. E soroknak csak az a célja, hogy mindnyájunk szeretetét, rokonszenvét, együttérzését vigye el magához és testvéreihez. Legyen meggyőződése, minden igaz keresztyén ember úgy gondolkozik, mint mi. Ne okozzanak magukak szomorúságot, emeljék fel fejüket és bízó lélekkel, hordozzák el azt a próbát, amit Isten [...] meg vagyok győződve, erőt ad elviselni."[129]
Néhány következtetés
Ravasz László 1917-1941-es megnyilatkozásaiból kitűnik, hogy a zsidókérdésben elsősorban nem teológiai, hitbeli, hanem joggal politikai kérdést látott, még ha érvelését olykor teológiai mozzanatokkal támasztotta is alá. Ajánlott módszere, a kitelepítés korrektívumával párosított asszimiláció ellentétben állt a bibliai felfogással. "Aki Jézust hitben a sajátjának vallja, lehetetlen, hogy ne akarja magáénak vallani a zsidókat is, mint Jézus őseit és atyafiait. [...] Itt az egyház tulajdon alapja forog kockán."[130] A zsidó fogalmát - ezzel szemben elvi fenntartásokat is megfogalmazott - nem vallási alapon határozta meg. A zsidóság erős fajiságáról beszélt. Azt is hangsúlyozta, hogy a zsidóság mássága nem jelent egyben alacsonyabbrendűséget vagy értéktelenséget. Elutasította a zsidók kollektív bűnösségét is.
Mint mondta: "vannak nemes zsidók és nemtelen keresztények."[131] A zsidókérdés létezésének okát főleg a zsidóság - létszámához viszonyított - nagy gazdasági és társadalmi "túlsúlyában" látta. Ezt a "térfoglalást" ugyanakkor "mássága" miatt is veszélyesnek minősítette. A többi egyházi vezetővel egyetemben akarta a zsidók "visszaszorítását", azzal az indoklással, hogy "ezzel a magyar társadalom lelki egyensúlya" helyreáll és a zsidókérdés véglegesen lekerülhet a napirendről. A kérdés megoldásának módozatai, mint az asszimiláció - ennek a zsidók részéről történő elfogadtatása -, illetve a kivándorlás azonban Ravasz véleménye szerint csak részleges eredményt hoznának. Úgy ítélte meg, hogy az "igazi megoldás" csak a törvényhozás útján lehetséges. Így a zsidókérdésnek nevezett problémakört valóságnak érezve szavazatát adta az első két zsidótörvényhez. A zsidóság létfeltételeit korlátozó első két törvény küzdelmeibe erősebben a második idején kapcsolódott be, miután az már konvertitákat és keresztény hitelvi tételeket is érintett. Ekkor szerepe volt abban is, hogy a keresztények kivételezésével és az asszimiláció lehetőségének az elismerésével enyhüljön a törvényjavaslat eredeti szövegében erősen kifejezésre juttatott faji szemlélet. Figyelmet érdemeltek a zsidók kollektív bűnösségét elutasító és az egyéni felelősség megállapítását követelő kijelentései is.
Ha megpróbáljuk számba venni a püspök zsidókérdéssel kapcsolatos megnyilatkozásait 1917 és 1941 között, úgy tűnik, álláspontja 1917-hez képest nem változott. Az 1941-es harmadik zsidótörvény azonban elfogadhatatlan volt számára. Már egy 1941-ben kelt gondolattöredékben rendkívül élesen fogalmazott ezzel kapcsolatban.[132] Ebben kifejtette, hogy nem ért egyet a fajvédelmi politikát űző, burkolt zsidótörvény-javaslattal, azt elveivel több szempontból is összeegyeztethetetlennek tartja. Elutasította a javaslat "magyar faj védelmét" célzó indoklását, amelyet az meglátása szerint csak "bizonytalan és kerülő úton" munkál. Annál inkább teremt a zsidók számára "morális számkivetettséget", olyan emberi gátakat, amelyek a keresztény szellemiséggel összeegyeztethetetlenek. A javaslat tekintetében ezért különös óvatosságra int. Igaztalannak vélte azt az állítást, hogy a zsidó "fajiság" mindig azonos, a nem zsidóktól eltérő szellemerkölcsi jelleget jelent. Úgy látta, hogy a javaslat azt az elvet juttatja kifejezés, hogy a zsidó nem zsidóval sohasem lehet egyenlő értékű - sőt azt ezerszeresen megrontja - azon a címen, hogy a zsidó emberben van valami olyan elem, amely a leszármazottak erkölcsi életét megrontja. (A törvény tiltotta a zsidók keresztényekkel kötendő házasságát.) Már 1944 júliusában kelt "Pro memoriá"-jában is azzal az indoklással utasította el az 1941: XV. tc.-et, hogy az a zsidóságot "fajként" állította a keresztény egyházak elé, amely "Isten igéjével ellentétes."
A harmadik zsidótörvényt tehát mint nyíltan, brutálisan fajvédelmi törvényt végképp nem tudta elfogadni. A körülötte kibontakozó parlamenti harcban ekkor már az egyházak képviselői fejtették ki a legnagyobb ellenállást. Sajnos, a Ravasz által felolvasott - korábban már említett tiltakozó memorandum - erősebb nyomásgyakorló eszközök híján a morális szembenállás szintjén maradt. Jelentős akkori szereplése abból a szempontból, hogy a magyar keresztény egyházak hivatalos szószólói az általunk tárgyalt korszakban először foglaltak egységesen és nyíltan állást az ellen a kormánypolitika ellen, amely - olykor keresztényi jelszavakkal - egy népes magyar embercsoportot, embertömeget mindinkább a "végső megoldás" felé vezető útra terelt.
Jegyzetek
[1] Bibó István : Zsidókérdés Magyarországon 1944 után. Bp., 1994. (továbbiakban: Bibó, 1994.)
[2] Az 1867-ben deklarált egyéni jogegyenlőség csak nehéz küzdelmek után, több mint negyedszázad múlva, 1895-ben egészült ki az izraelita felekezet egyenjogúságának elismerésével. Prepuk Anikó : A zsidóság Közép- és Kelet-Európában a 19-20. században. Debrecen, 1997. 77-78., 209. p. A felekezeti egyenjogúság kérdéséről ld. még: Schweitzer Gábor : Az izraelita felekezet és az egyházpolitikai törvények. In: Protestáns Szemle, 1996. 1. sz.
[3] Ránki György : A németek szerepe a magyar zsidók elpusztításában. In: Az 1944. év históriája. Bp., 1984. (továbbiakban: Ránki, 1984.) 68. p.
[4] Bibó, 1994. 59. p.
[5] Ránki, 1984. 68. p.
[6] A forradalmak sokkja és a történelmi Magyarország összeomlása 1919-ben nagyon erős antiszemita mozgalmat idézett elő. Teleki Pál első miniszterelnöksége idején született meg az 1920:XXV.tc., a "numerus clausus" (zárt szám). Ez - noha egyetlen szóval sem említi a zsidóságot - kimondta, hogy "az egyes népfajok és nemzetiségekhez" tartozó fiatalok aránya az egyetemeken és főiskolákon nem haladhatja meg az érintett etnikumok, nemzetiségek arányát. Ez a zsidók esetében 5,9 százalék volt. A törvény megsértette a tanuláshoz való jog, sőt az állampolgári egyenjogúság elvét. 1928-ban hatályon kívül helyezték. Erényi Tibor : A zsidók története Magyarországon. Bp., 1996. (továbbiakban: Erényi, 1996.) 69. p.
[7] Vértes Róbert (szerk.): Magyarországi zsidótörvények és rendeletek 1938-1945. Bp., 1997. (továbbiakban: Vértes , 1997.) 25. p.
[8] Itt elsősorban a polgári baloldal és a hazai szociáldemokrácia képviselőire gondolunk, ám hallatta a hangját a magyar író- és művészvilág is. Az állampolgári jogegyenlőség megsértése elleni tiltakozás azonban itt már nem lehetett célravezető. Gonda László : A zsidóság Magyarországon, 1526-1945. Bp., 1992. 210. p.
[9] Erről ld. bővebben: Kónya István: A magyar református egyház felső vezetésének politikai ideológiája a Horthy-korszakban. Bp., 1967.; Tarján G. Gábor : A keresztény egyházak és a zsidóság a II. világháború idején. In: Tájékoztató, 1985/5. 79. p.
[10] Ravasz László: Kezdetben vala az Ige. Bp., 1941. XVI. p.
[11] Ravasz László: Antiszemitizmus? (1916) - Az emberélet útjának felén. Kolozsvár, 1925. (2. kiadás) (továbbiakban: Ravasz, 1925.) 223. p.
[12] Kádár Imre: Egyház az idők viharaiban. Bp., 1957. 33. p.
[13] Uo.
[14] Ady Endre: A fekete lobogó. Bp., 1950. 96. p.
[15] Ravasz, 1925. 225. p.
[16] Ravasz László: A nemzet lelki egysége - Alfa és Ómega. II. köt. Bp., 1932. 230-231. p.
[17] Vértes , 1997.19. p.
[18] Felsőházi Napló (1935-1939.) (továbbiakban: F.N.) Bp., 1936-38. III. köt. 307. p.
[19] Uo.
[20] F.N. (1935-39) III. köt. 308. p.
[21] F.N. (1935-39) III. köt. 310. p.
[22] F.N. (1935-39) III. köt. 311. p.
[23] Uo.
[24] Uo.
[25] Református Élet, 1938. december 17. 498. p.
[26] Lelkészegyesület, 1938. december 10. 402. p.
[27] Ravasz László: Emlékezéseim. Bp., 1992. (továbbiakban: Ravasz, 1992.) 212. p.
[28] "Pro memoria." Egy fejezet Ravasz László készülő püspöki jelentéséből. Szigorúan bizalmas kézirat gyanánt. A háború utáni tervezett püspöki jelentésbe nem került be. Készült 1944-ben. A Dunamelléki Református Egyházkerület Ráday Levéltára, C141. 16. doboz. (továbbiakban: "Pro memoria...")
[29] Ravasz, 1992. 213. p.
[30] Ravasz László: Isten rostájában. Bp., 1941. III. köt. 323. p.
[31] Ravasz, 1992. 212. p.
[32] Braham, Randolph L.: A magyar Holocaust. Bp., 1988. I. köt. 125. p. (továbbiakban: Braham, 1988.)
[33] Az 1935. évi április hó 27-ére összehívott országgyűlés nyomtatványai. Képviselőház - irományok. XII. kötet. Bp., 1939. 702. sz. iromány. 298. p.
[34] Az egyházak véleménye ugyanis az volt hogy aki megkeresztelkedett, azt kereszténynek is kell tekinteni.
[35] Pester Lloyd, 1939. január 15.
[36] Ehhez lásd még: Tarján Gábor: "Ezer bűnnel megterhelve". A református egyház és a zsidókérdés. In: Új Forrás, 1984/1. (továbbiakban: Tarján , 1984.) 67-68. p.
[37] Ravasz László: Zsidókérdés az egyházban. - Isten rostájában. Bp., 1941. I. köt. 206. p.
[38] A Dunamelléki Református Egyház Ráday Levéltára. Elnöki iratok 14-1939. I.3. (A tanulmányban szereplő valamennyi további levéltári anyag a Dunamelléki Református Egyház Ráday Levéltárából való. Ravasz László elnöki levelezései.)
[39] 94/1939. I.9. Eln. ir.
[40] 63/1939. I.6. Eln. ir.
[41] Uo.
[42] 77/1939. Eln. ir.
[43] Uo.
[44] 179/1939. Eln. ir.
[45] Uo.
[46] Uo.
[47] A zsidók közéleti és gazdasági térfoglalásáról szóló törvényjavaslat tárgyalására vonatkozó képviselőházi és felsőházi összes kiadványok. Bp., 1939. (továbbiakban: Kiadványok, 1939.) A Felsőház és a Képviselőház egyesített bizottságának ülése 1939. március 31. 121. p.
[48] Uo. 161. p.
[49] Uo.171. p.
[50] Uo.
[51] Uo.241. p.
[52] Uo.251. p.
[53] Felsőházi Irományok. (1935-1939) Bp., 1939. XI. köt. 409. sz. 317-318. p. (továbbiakban: F.I.).
[54] F.I. (1935-1939) IX. köt. 408.sz. 288. p.
[55] F.I. (1935-39.) IX. köt. 409.sz. 318. p.
[56] Uo.
[57] Magyar Nemzet, 1939. április 14.
[58] Magyar Nemzet, 1939. április 1.
[59] Teleki Pállal kapcsolatban alaptalan illúzió volt, hogy esetleg visszavonná elődje javaslatát. Ez Telekinek a zsidókérdéssel kapcsolatos régi felfogása, valamint korábbi politikai szerepe ismeretében teljesen kilátástalannak tűnt. Teleki nem tartozott a náci típusú fajvédők közé, ám jellegzetes képviselője volt az arisztokrata főrendek körében jellemző antiszemitizmusnak. Azt vallotta, hogy az antiszemitizmus "civilizált" formája elkerülhetetlen, mert a zsidó befolyást a társadalomban és a gazdaságban csökkenteni kell. Az elmagyarosodott, asszimilált zsidók ellen nem emelt kifogást. Róluk azt mondta 1919-ben hogy "faji szempontból ... már nem is zsidók, hanem magyarok". Ám hevesen ellenezte a "keletieket," akik szerinte külön biológiai fajt alkotnak, elkülönültségük miatt. In: Braham , 1988. I. köt. 120-122. p. Ld. még: Tilkovszky Lóránt : A magyarországi zsidótörvények. In: Holocaust Füzetek, 1996/5. 72. p.
[60] F.N. (1936-38.) IV. köt. 143. p.
[61] Uo.
[62] F.N. (1935-39.) IV. köt. 144. p.
[63] Teleki 1939 február 22-én elmondott első parlamenti beszédében hangsúlyozta a magyar kül- és belpolitika folyamatosságát, elődjével ellentétben azonban határozottan állást foglalt a magyar függetlenség mellett és felszólította a nemzetet, hogy a szükséges reformpolitika keresztülvitelénél ne fusson idegen példák után, hanem maradjon hű az ezeréves magyar hagyományokhoz. Egyidejűleg azonban titkos táviratban utasította Barcza György londoni magyar követet, hogy közölje a külügyminisztériummal: Magyarország geopolitikai helyzeténél fogva kénytelen a Német Birodalommal jó és barátságos viszonyt fenntartani, viszont sohasem fogja feladni függetlenségét és becsületét, és nem fog olyan lépéseket tenni, amelyek Nagy-Britannia érdekeit sértenék. Ez a sürgöny azt a vezérfonalat jelentette, amelynek követésére a Teleki-kormány a következő két év folyamán törekedett. In: Czettler Antal : Teleki Pál és a magyar külpolitika 1939-1941. Bp., 1997. 26. p.
[64] F.N. (1935-39.) IV. köt. 160. p.
[65] Uo.
[66] F.N. (1935-39.) IV. köt. 161. p.
[67] F.N. (1935-39.) IV. köt. 162. p.
[68] Magyar Nemzet, 1939. április 20. és április 22.
[69] Kiadványok, 1939. A Felsőház és a Képviselőház egyesített bizottságának ülése. 1939. április 26. 122. p.
[70] Kiadványok, 1939. A Felsőház és a Képviselőház egyesített bizottságának ülése. 1939. április 26.
[71] Uo. 370-371. p.
[72] Délmagyarország, 1939. április 27.
[73] A magyarországi zsidóság 1868-69 óta e három típusú hitközségbe szerveződött. Braham , 1988. I. köt. 74. p.
[74] 409/1939. II. 6. Eln. ir.
[75] Uo.
[76] 128/1939. I. 12. Eln. ir.
[77] Ikt. sz. nélkül. Eln. ir.
[78] Uo.
[79] 304/1939. Eln. ir.
[80] Uo.
[81] 1938 november derekán lépett színre a "Törzsökös Magyarok Tábora" nevet viselő egyesület, amelyből a náci-németellenes ellenzék egyik erőteljes csoportja bontakozott ki. Szemben álltak a zsidótörvénnyel, "árja"-ellenesek voltak. "Törzsökös magyarnak" azt tekintették, akinek "az eredete történelmileg áttekinthető időn belül túlnyomórészt, vagy egészen magyar volt", ám a nemzet egyenjogú tagjainak, "jó magyaroknak" tekintették a nem törzsökösöket is. A faji politika, a szélsőjobboldal elleni harc erőit gyarapították. L.Nagy Zsuzsa : Liberális pártmozgalmak, 1931-1945. Bp., 1986. 102. p.
[82] 1042/1939. Eln. ir.
[83] Uo.
[84] Ikt. szám nélkül. 1939. Eln. ir.
[85] Ikt. szám nélkül. 1939. Eln. ir.
[86] 985/1939. Eln. ir.
[87] 1001/1939. IV.5. Eln. ir.
[88] Ikt.sz. nélkül 1939. Eln. ir.
[89] 236/1939. Eln. ir.
[90] 193/1939. Eln. ir.
[91] Uo.
[92] 678/1939. Eln. ir.
[93] 94/1939. Eln. ir.
[94] Uo.
[95] Ikt. sz. nélkül. 1939. Eln. ir.
[96] Ikt. sz. nélkül 1939. Eln. ir.
[97] Uo.
[98] 374/1939. Eln. ir.
[99] Ikt. sz. nélkül 1939. Eln. ir.
[100] Ravasz, 1992. 213. p.
[101] 1176/1939. Eln. ir.
[102] 1270/1939. Eln. ir.
[103] 1218/1939. Eln. ir.
[104] 678/1939. Eln. ir.
[105] Ravasz, 1992. 213. p.; "Pro memoria" 2. p.
[106] F.N. (1935-39) IV.köt. 1939. IV.17. 159. p.
[107] Uo.
[108] Uo.
[109] F.N. (1935-39) IV.köt. 1939. IV. 17. 160. p.
[110] Uo.
[111] "Pro memoria..." 2. p.
[112] Ravasz, 1992. 213. p.
[113] Erről lásd Erényi, 1996. 83. p. Teleki öngyilkosságáról: Dr. Csermőy-Schneidt Ottó: Nagy magyar államférfiak. Bp., 1996. 119. p.; Tilkovszky Lóránt : Teleki Pál titokzatos halála. Bp., 1989.
[114] Braham, 1988. I. köt. 165. p.
[115] Tarján, 1984.68. p.
[116] F. N. (1939-44) II. köt. 282. p.
[117] Uo.
[118] F.N. (1939-1944) II. köt. 285. p.
[119] F.N. (1939-1944) II. köt. 294. p.
[120] F.N. (1939-1944) II. köt. 289. p.
[121] F.N. (1939-1944) II. köt. 290. p.
[122] F.N. (1939-1944) II. köt. 292. p.
[123] Bereczky Albert: A magyar protestantizmus a zsidóüldözés ellen. Bp., 1945. 9. p.
[124] Ravasz, 1992. 213-214. p.
[125] F.N. (1939-44) II. köt. 289. p.
[126] Ikt. szám nélkül. 1941. Eln. ir.
[127] Ikt. szám nélkül. 1941. El. ir.
[128] Uo.
[129] Ikt. szám nélkül. 1941. Eln. ir.
[130] Barth, Karl: Kirchliche Dogmatik. H.n. é.n. II. köt. 313. p.
[131] F.N. (1935-39.) IV. köt. 163. p.
[132] Ikt.sz. nélkül. 1941. Eln. ir.
Hegedűs A.: Püspöki szék | TARTALOM | Mózessy G.: Egyetemi lelkészek |