Dienes D.: Püspökválasztás     TARTALOM     Sarnyai Cs. M.: Szekularizáció

A szerzetesrendek közéleti szerepének
megítélése a reformkorban, különös
tekintettel a jezsuitákra
*

Fazekas Csaba

 

A szerzetesrendek mindig is igen sokrétű tevékenységet folytattak, életüket a mindenkori kortársak sem pusztán a vallás vagy a művelődés szférájában betöltött szerepük alapján ítélték meg, hanem mérlegelték az állam illetve a társadalom egésze szempontjából is. A szerzetesrendek tevékenysége a reformációt illetve különösen a felvilágosodást követően fontos eleme lett az állam és egyház közötti mindenkori viszonynak, utóbbi alakulása szoros kapcsolatba került a szerzetesség általános helyzetével. Magyarországon a XIX. század első felében a polgári átalakulás szerteágazó és lázas megyei illetve országgyűlési vitákat hozó problémái között szintén politikai kérdéssé vált a szerzetesrendek tevékenységének megítélése, mozgásterük kiterjesztése vagy korlátozása. A kérdés - bár ritkán került a reformkor számos meghatározó problémájával egy sorba - mégis jellemző adalékokat nyújt arra vonatkozóan, hogy a különböző pártállású és egyéniségű politikai személyiségek milyen egyházpolitikai elvekben gondolkoztak, hogyan képzelték el a szerzetesrendek szerepét a polgári átalakulás folyamatában.

A szerzetesrendekkel kapcsolatban kibontakozott politikai vita megértéséhez egészen 1790-ig kell visszamennünk. II. József egy sor hazai szerzetesrendet feloszlatott, vagyonukat állami kezelésbe vette; azonban már a "nevezetes tollvonás" után összeülő országgyűlésen többen foglalkoztak vonatkozó rendelkezéseinek hatálytalanításával.[1] A jozefinista egyházpolitika korlátozó rendeleteit a XVIII-XIX. század fordulóján részben felszámolták, néhány rendet (a bencéseket, cisztercieket, premontreieket) I. Ferenc - nem kis részben a valláserkölcsi nevelésnek tulajdonított politikai célokra, a francia forradalom erkölcsi "kárainak" ellensúlyozására való tekintettel - 1802-ben vissza is állított.[2] A szerzetesrendek működését azonban továbbra is a jozefinista szemlélet árnyékolta be, bár különösebb korlátozásról vagy arra irányuló kísérletről a XIX. század első évtizedeiben nem beszélhetünk.[3]

A reformkori Magyarországon a szerzetesrendek aránya nem volt olyan jelentős, mint egy felekezetileg homogén (katolikus) országban, ehhez képest mégis viszonylag jó adatokat mondhatott magáénak mind a kolostorok, mind a rendtagok számát tekintve. A korszak elején mintegy 1500 főre tehetjük a szerzetesek létszámát, később kb. 200-ra a kolostorokét.[4] Bár a kolostoroknak az ország egészéhez viszonyított arányában Magyarország a Habsburg-birodalom országai és tartományai között az utolsók között állt (a legnagyobb "kolostor-sűrűséget" Alsó-Ausztriában és Dalmáciában állapították meg), minden negyedik rendház a magyar korona országaiban működött. (Erdélyben csak 39 kolostorban éltek szerzetesek.) Nem tűnik rossznak a helyzet, ha megjegyezzük, hogy egyrészt Magyarország lélekszáma és területe jóval meghaladta a többi vizsgált térségét, másrészt egyes osztrák katolikus tartományok (pl. Karintia) az ittenihez hasonló mutatókkal rendelkeztek. Magyarországon kisebb volt továbbá az egy lakosra jutó szerzetesek száma, mint Alsó- és Felső-Ausztriában vagy Tirolban, de hasonló Galíciához, Csehországhoz, Karintiához és Erdélyhez. A Habsburg-birodalom átlagának felelt meg az egy kolostorban élő szerzetesek száma (15 fő), míg Velencében és Felső-Ausztriában ugyanez az adat 26-27, addig Erdélyben alig 4,5 fő, azaz a rendházak erőteljes kihasználatlansága utóbbi területen szembetűnő.[5] Több szempontból sem volt egyenletes továbbá a szerzetesek Magyarországon belüli eloszlása, egyrészt egyes egyházmegyékben sok, másutt sokkal kevesebb rendház állt (az esztergomi főegyházmegyében az 1840-es évek elején több, mint kétszer annyi, mint a veszprémiben vagy a győriben; háromszor annyi, mint a kassaiban vagy a csanádiban, a többiben viszont ezeknél jóval kevesebb).[6] Másrészt a rendek között sem volt egyensúly: a legnépesebb a piaristáké, a ferenceseké és a bencéseké volt, akadt viszont néhány, legfeljebb egy-két tucat tagot számláló szerzetes- illetve apácaközösség is.

A szerzetesrendek kérdése első ízben az 1825-27. évi országgyűlést követő rendszeres bizottsági munkálatok során kapott nagyobb nyilvánosságot. A József nádor elnökletével folyó széleskörű és nagy hatású munkálatok során nyolc albizottságot szerveztek, az egyik (Rudnay Sándor esztergomi érsek vezetésével) egyházi és alapítványi ügyekkel foglalkozott. (A bizottságnak további két püspök is tagja volt.)[7] Számos kérdés mellett az albizottság első helyen foglalkozott a szerzetesrendek tevékenységével, Vurum József nyitrai püspök előterjesztése alapján főleg azt tudakolta, mi a véleménye a törvényhatóságoknak a meglévő rendházak fenntartásáról, a korábban eltöröltek visszaállításáról, illetve arról, hogy a kolduló rendek költségeik előteremtése érdekében "mendikáljanak", vagyis kéregessenek.[8] A vármegyék - már amelyik érdemben foglalkozott ezzel a kérdéssel - többsége úgy vélte, hogy a meglévő hasznos szerzetesrendek tartassanak fent, de ne az adózó nép terhére. A véleményekből általában a jozefinista egyházpolitika szerzetesekkel kapcsolatos képe rajzolódik ki, vagyis azt mondhatjuk, II. József felvilágosult elvei ezen a téren valóban áthatották annyira a magyar nemesi közvéleményt, hogy a megyei munkálatokban helyenként szó szerint visszatükröződtek. Bereg például azt írta, hogy csak azok a rendek töröltessenek el, amelyek "mindenféle hasznos foglalatosság nélkül" élnek, a tanítással foglalkozó barátokat azonban "az ország hasznos tagjainak találtatván, meg maradhatásuk helyes volta elismertetett". A megye éppen ezért külön követelte, hogy a munkácsi Szent Bazil-rend saját költségén állítson fel egy iskolát.[9] A Zemplén megyei javaslat (ennek kidolgozásában Kossuth Lajos is részt vett) szintén a hasznos munkával nem foglalkozó rendek megszüntetését javasolta, a megmaradók finanszírozására pedig kizárólag az állami pénzalapokat tartotta elképzelhetőnek, melybe az eltörlendő kolostorok birtokait és alapítványait is be kívánta olvasztatni.[10] Bács és Békés megyék egyaránt sérelmezték, hogy miközben a kolduló rendek a vallásalapból évente mintegy 70 ezer forintos jövedelemre tesznek szert, az uralkodó újra engedélyezte, hogy kéregessenek. A békési közgyűlés ezt a gyakorlatot különösen ellenezte, nemcsak azért, mert tisztességes állami ellátásban részesültek, hanem azért is, mert többségük plébánosi vagy tanítói állása után is juthatott jövedelemhez, továbbá a hívek amúgy is juttattak nekik kisebb-nagyobb adományokat. Jellemző módon, az állam érdekéből kiindulva azért vetették el a kéregetés gyakorlatát, mert ezzel az adózó népet károsítják, és a jobbágyokat bosszantja, ha látják, hogy olyanok kéregetnek tőlük élelmet, akik sokkal jobban élnek, mint ők. Csanád megye ehhez még azt tette hozzá, hogy az állam ügyeljen rá: a rendházak csak annyi hívet vehessenek fel, amennyi eltartásáról gondoskodni tudnak. Krassó szintén tartózkodó véleménnyel volt a szerzetességről: "a népnek oktatását és a keresztényi tudományt, s a jó erkölcsöknek terjesztését a világi egyházi személyek által is eszközölni lehetne", a vallási célú kéregetést pedig a XIX. században megengedhetetlen középkori gyakorlatnak nevezte. Ha nincs olyan pénzalap, amelyből koldulás nélkül meg tudnának élni, vagy se tanítással, se betegápolással nem foglalkoznak, szüntessék be működésüket - javasolták, de ne olyan "durván", mint korábban, hanem csak úgy, hogy új tagot ne vehessenek fel, viszont a meglévők halálukig kolostorukban maradhassanak.[11] A későbbi országgyűlési viták szempontjából érdekes volt Esztergom álláspontja, mely szerint a Magyarországon honosított rendeket törvénnyel fogadták be, ezért - úgy gondolták - azok megszüntetését sem lehet egyszerű uralkodói rendelettel eszközölni. Követelték, hogy az eltörölt, de vissza nem állított szerzetesrendek megszüntetését mondja ki az országgyűlés is, és utóbbi beleegyezése nélkül ne lehessen idegen szerzetesrendet az országba telepíteni.[12] (Utóbbi kitétel saját korában elsősorban a jezsuitákra volt vonatkoztatható.) A megyék általában vagy korlátozni kívánták a szerzetességet, vagy elégedettek voltak a fennálló helyzettel. Győr például örömmel nyugtázta, hogy visszaállították a premontreieket, a cisztercitákat és a bencéseket, utóbbi megörökítését törvénybe iktatni is javasolta. Más felszámolt kolostorok vagyona - írták - ugyanakkor régen eladatott, hasznos célokra (plébániák támogatására stb.) fordíttatott, a rendtagok is kihaltak, ezért "azoknak visszaállítását tovább sürgetni nem kellene".[13] A koldulást mindazonáltal nem kívánták megszüntetni, csak a megyéspüspök szigorú felügyeletét elrendeltetni.[14] Győr álláspontja általában annak a véleménynek felelt meg, amely a fennálló állapot tudomásulvételét javasolta, és a szerzetesek befolyásának sem növelését, sem csökkentését, általában az egyház ügyeibe való további beavatkozást nem tartotta célravezetőnek. Szatmár vármegye a házról házra járó kéregetés gyakorlatát is sérelmezte, legfeljebb azt tartotta elképzelhetőnek, hogy a plébánosok gyűjthessenek számukra alamizsnát. Kölcsey Ferenc javaslata szerint az oktatásban a szerzetesek háttérbe szorításával egyre inkább világi tanárokat kell alkalmazni. Kölcsey ki kívánta vizsgáltatni, hogy jogosak-e a szülők felmerült panaszai a visszaállított tanító rendek ellen, továbbá meg akarta tiltatni, hogy a növendékek 24 éves koruk előtt szerzetesi fogadalmat tehessenek és hogy magyarok a - jezsuita befolyás alatt álló - római Collegium Germanico-Hungaricumban tanulhassanak. (A szatmári közgyűlés ez utóbbi pont kivételével magáévá tette Kölcsey valamennyi javaslatát.)[15] A Nógrád megyei javaslattévők sem támogatták a szerzetesrendeket. Pongrácz Antal szolgabíró és Horváth Elek megyei alügyvéd (a vármegye által nem tárgyalt, de nyomtatásban a kiadványukhoz csatolt) előterjesztése nemhogy az eltörölt rendek visszaállítását, hanem a meglévő koldulórendek megszüntetését követelte, új tagok felvételének tilalmával. A polgárok - írta Pongrácz - vagy testi, vagy lelki vagy mindkét jellegű képességeiket az állam szolgálatába állítják, a szerzetesek ennek egyikét sem teszik, hanem lényegében élősködnek a társadalmon. Távolról sem fejtenek ki olyan jelentős oktatási vagy tudományos tevékenységet, mint amilyet tulajdonítanak maguknak, állították, ezért egyházi szolgálataikat illetve művelődési feladataikat a világi papok sokkal jobban el tudnák látni, mint a kolostorokban élő szerzetesek.[16] Oktatáspolitikai reformjaik sorában lényegében az egyházi oktatás megszüntetését helyezték kilátásba a tanítórendek vagyonának nemzeti pénzalaphoz való csatolása által.[17] A szerzetesrendek ügyét több vármegye is jellemző módon összekapcsolta nemzeti kérdésekkel. A rendszeres bizottsági operatum tartalmazott például egy olyan kérdést, hogy mit cselekedjen az ország azokkal a kolostorokkal, melyek (mint például a zalavári bencések) valamely külországi (ausztriai) apátságnak vannak alárendelve. Az egyik leginkább érintett vármegye, Zala rendei közölték, hogy bár az említett zalavári apátságban a szerzetesek magyarok, az őket kormányzó apátok nem, sőt, nem is értik nyelvünket. Az osztrák főapátságtól a zalavári bencés monostor szeparációját melegen támogatták, "csak azért is, hogy honbéli lévén, más külső, s a magyarságra nézve mindenkor idegen országbeli apátságtól függnie a nemzeti méltóság sem engedné."[18]

Összességében megállapíthatjuk, hogy a törvényhatóságok elaboratumai egységesek voltak a tekintetben, hogy a szerzetesrendek tevékenységének fokozottabb állami vagy legalább egyházmegyei szintű ellenőrzését szorgalmazták. Azok a vármegyék, ahol jelentős volt a katolikus egyház befolyása vagy püspöki székhelynek adtak otthont (pl. Esztergom, Győr stb.), ott a szerzetesrendekkel (és általában az egyházzal) szemben elnézőbb volt a közgyűlés által elfogadott vélemény. Azokban a vármegyékben azonban, melyekben a reformeszméknek már korán elkötelezett nemesség volt a hangadó, a liberális egyházpolitikai törekvések különböző árnyalatai fogalmazódtak meg, a mérsékelt jozefinizmustól a nyílt antiklerikalizmusig. A reformerek már a vármegyei munkálatok során lényegében egységesen a "haladás" gátját látták a katolikus egyház és így a szerzetesrendek közéleti tevékenységében, ezért sokan követelték a kolostorok felszámolását, vagy legalább a kolduló rendek eltörlését, vagyonuk szekularizálását, a papi és szerzetesi fogadalom 24. életévhez és magyar nyelvtudáshoz kötését, továbbá a papképzés és az egyházi alapítványok országgyűlési felügyelet alá helyezését, az egyházi személyek világi bíróság elé állíthatóságát, sőt még a cölibátus megszüntetését és a búcsújárások állami szabályozását is.[19]

Az 1832-36-os országgyűlés külön nem foglalkozott a szerzetesrendek kérdésével, az őket megemlítő felszólalásokból azonban kiderül, hogy az ellenzéki követek a kormány vallásszabadságot korlátozó politikája és a szerzetesrendek, mindenekelőtt a jezsuiták XVI-XVIII. századi közéleti tevékenysége között feltűnő párhuzamokat gyanítottak. Palóczy László Borsod vármegye követe és az országgyűlés kerületi üléseinek jegyzője a protestánsok vallássérelmeinek 1833. június 21-i tárgyalásakor úgy vélte, hogy a vegyes házasságok körül keletkezett konfliktus hátterében a jezsuiták stratégiája áll. Eszerint a rend mindig azt a gyakorlatot veszi elő és hajtatja végre a katolikus uralkodókkal, mely a protestánsoknak mindenkor a legnagyobb kárt okozhatja. A XVI-XVII. században a katolikusok nem hangsúlyozták ennyire a vegyes házassággal szembeni ellenzésüket, mert akkor más módon képzelték el a protestánsok visszaszorítását - mondta Palóczy Jean Bolland, híres jezsuita munkáira hivatkozva.[20] Lonovics József, az egri káptalan követe (1834-től csanádi püspök) rágalomnak nevezte Palóczy jezsuitákat sértő szavait, és úgy vélte, nem szabadna sírjukban háborgatni őket. A borsodi követ válaszában az ellenzék általános jezsuita-ellenessége mellett tükröződött az a vélemény is, hogy a Szentszék és nem pedig a nemzet iránt feltétlenül engedelmeskedő szerzeteseknek a polgárosodás alapkövetelményének számító felekezeti békesség megbontását tulajdonították: "Az egri káptalan igen jeles és tudós követe [...] azt mondá, hogy én az Istenben boldogult jezsuita atyákat sírjaikban háborgattam. Megvallom, legkisebb akaratom sem volt őket sírjaikban háborgatni, nem is háborgatom, mert félek, igen félek, hogy felébrednének. [...] Ha maguk megholtak is, élnek princípiumaik, melyekkel oly sok kárt tettek a világnak."[21] 1835-ben, amikor nyilvánvaló lett, hogy az udvar elodázza a protestánsok (immár nemzetinek tekintett) sérelmeinek törvényes rendezését, Palóczy a vallásszabadság és a felekezeti egyenjogúság melletti szenvedélyes beszédében Pombalt és Aranda márkit ünnepelte, akik a XVIII. században Portugáliából illetve Spanyolországból kiűzették a jezsuitákat.[22] De nem volt jobb véleménnyel a rendről Beöthy Ödön bihari követ sem. Már az 1833. január 9-i kerületi ülésen - Palóczyhoz hasonlóan - úgy vélte, hogy az 1606-os bécsi és az 1645-ös linzi békekötések megteremtették a felekezetek nyugodt egymás mellett élésének feltételeit, mely a katolikus ellenreformáció miatt maradt papíron: "A jezsuiták, ama munkás, de fanatikus szerzet, gondosan ápolgatá hamvai alatt az üldözés szikráját."[23] Amikor Balogh János liberális Bars megyei követet 1835-ben perbefogták, a kormánynak az ellenzéket intrikák és titkosrendőrök segítségével elnémító-megfélemlítő politikáját Beöthy a jezsuiták módszereivel azonosította: "Ki mondja meg, hol fog a kormány megállani? Eddig a jezsuiták szisztémáját követte, alattomos mellékutakon igyekezett a testet sorvadásba hozni [...]"[24] De az alsó táblán más alkalommal is hivatkoztak a jezsuitákra, például a főrendeket azzal próbálták rávenni a magyar nyelvű szentmisék ügyének támogatására, hogy "íme Kínában a jezsuiták kínai nyelven miséznek, miért ne lehetne itt is így". (A felső tábla kívánságára azonban a kérdést levették a napirendről.)[25]

Az országgyűlés befejezése után a vármegyék a nemzeten esett sérelmeket (pl. az országgyűlési ifjak, Kossuth, Wesselényi perbe fogását stb.) gyakran a jezsuiták szellemiségével hozták kapcsolatba. Bihar megye 1836. december 12-i közgyűlésén a törvényhatóságok tisztújításait szabályozó, az önkormányzatiság elvét sértő kormányrendelettel kapcsolatban például veszedelmes jezsuita elveket emlegettek, melyekért "a história bizonysága szerint fejedelmek is fejükkel adóztak."[26]

A magyarországi szerzetesrendek tevékenységével (konkrétan engedélyezésükkel illetve tiltásukkal) kapcsolatos politikai vita azután az 1839-40-es országgyűlésen robbant ki. Nem tudjuk, a szerzetesrendek önmagukban is okot adtak volna-e a kérdésben az országgyűlés alsó és felső táblájának két táborra válásához. Tény viszont, hogy a téma felmerülése szoros összefüggésben állt a már korábban megindult, ám az 1839 márciusa után, Lajcsák Ferenc nagyváradi püspöknek a vegyes házasságokat szigorúan reverzálishoz kötő körlevelét követően fellángolt egyházpolitikai vitával. A katolikus egyház a reverzálisok kérdésében az 1830-as-1840-es évek fordulóján meglehetősen konzervatív álláspontra helyezkedett, amelyet a liberálisok mint a polgárosodás útjában álló nemzeti sérelmet támadtak.[27] A korábban ismeretlen számú és hevességű vármegyei és országgyűlési vitát, feliratokat, publicisztikát és röpiratot indukáló vallásügyi küzdelem - mint a kortársak is megállapították - nem protestánsok és katolikusok harca, hanem a liberális reformpolitika és a szinte egyöntetűen konzervatív álláspontra helyezkedő katolikus egyházi vezetés összecsapása volt. (A liberálisok vezetői között számos római katolikus is volt, Batthyány, Széchenyi, Deák, Eötvös stb.) Ennek a terjedelmes, szerteágazó és fordulatokban gazdag egyházpolitikai harcnak volt egyik "mellékhadszíntere" a szerzetesrendek visszaállításával kapcsolatos vita, amely leginkább az 1773-ban XIV. Kelemen pápa által eltörölt, majd VII. Pius által 1814-ben újra felállított jezsuita rend magyarországi befogadása körül zajlott.

1839. május 21-én Sopron vármegye közgyűlése megszavazta követeinek országgyűlési utasítását, melynek egyik pontja a vallásügyben követendő (egyébként liberális) véleményt tartalmazott. Ebben a katolikus egyház vegyes házasságokkal kapcsolatos magatartását "a vakbuzgóság sötét századjaira visszaemlékeztető"-nek nevezte, a keletkezett feszültségről pedig a jezsuitákra célozva megállapította, hogy "részben azon szerzet befolyásának lehet tulajdonítani, mely honunkból száműzetve, más helyeken kezd ismét létrejutni." Az egyházpolitikai problémák megoldása érdekében követeinek előírta, hogy igyekezzenek tető alá hozni egy, az új szerzetesrendek meghonosítását, különösen pedig az "akár ezen, akár más név alatt" hazánkba települni szándékozó jezsuiták betelepedését meggátló törvényt.[28] A soproni javaslat az alsó tábla vallásügyi sérelmeinek részeként került országgyűlési tárgyalásra.[29]

Az alsó tábla első ízben 1839. december 21-i kerületi ülésén foglalkozott az indítvánnyal, amelyről éppen hiányzott Felsőbüki Nagy Pál, az előterjesztő Sopron vármegye követe. Az ügy képviseletét ekkor vállalta magára az ellenzék korábban is jelentős szónoka, az egyházpolitikai kérdésekben különösen aktív Palóczy László. Palóczy "a sírboltjaikból feltámadt, és már is izgágáskodó jezsuiták" visszaszorítása érdekében már ekkor kétféle érvet vett elő: egyrészt történeti adatokkal próbált a rend 1773-as eltöröltetésének jogossága mellett kardoskodni, másrészt a jelenre utalva arra figyelmeztette követtársait, hogy az Oroszországból és Franciaországból nemrégiben kiűzött jezsuiták közül sokan Bajorországban és a szomszédos Ausztriában telepedtek le, ebből pedig - nem is teljesen alaptalanul - Magyarországra jövetelük szándékára is következtetett. "Minő ínséges veszélyeknek bizonyos előállásoktól kell remegni?" - tette fel a kérdést, vagyis Palóczy (és követtársainak jelentős része) bizonyosra vette, hogy a jezsuiták megjelenését a felekezetileg tagolt magyar társadalomban további vallási súrlódások fogják követni. A kerületi ülés úgy döntött, hogy az ügyet fontossága miatt nem csupán sérelemként, hanem törvényjavaslatként kell az országgyűlés napirendjére tűzni, továbbá az uralkodóhoz írt feliratban kérni, hogy a diéta hozzájárulása nélkül a mindenkori magyar király ne fogadhasson be új szerzetesrendeket az országba. A törvényjavaslat és a felirat megfogalmazására Palóczyt kérték fel.[30] Palóczy igyekezett a liberálisok elvárásait minél pontosabban megfogalmazni, ezért arra kérték V. Ferdinándot, hogy "valamint eddig, úgy ezen túl is, semmiféle szerzetesrendek, és pedig se felső engedelemből, - se magános alapítványból, vagy végrendeleti hagyományból, sem más bármely szín alatt az összes törvényhozás megegyezésén kívül Magyarországba és a hozzá kapcsolt Részekbe be ne hozattassanak, s meg ne telepítessenek."[31]

Az idő előrehaladtával az ügy csak az országgyűlés kései szakaszában került tárgyalásra az alsó táblán, ahol az üzenetet változatlan formában megszavazták és továbbították. A felső tábla elutasította, majd még egy üzenetváltás következett hasonló eredménnyel. Az országgyűlés a kérdés törvényes rendezése nélkül fejeződött be (mint ahogy a sok vihart kavart vegyes házasságok ügyét sem sikerült lezárni, elindítva ezzel az 1840-es évek első felének heves vitáit), az üléstermekben elhangzott pro és kontra érvekből azonban kirajzolható, hogy milyen volt a politikai közvélemény megítélése a jezsuitákról és általában a szerzetesrendekről.

Az, hogy a szerzetesrendeknek a kortársak többsége fontos közéleti illetve egyházpolitikai szerepet is tulajdonított, már abból is látható, hogy a Sopron megyei javaslat szövege csupán egy általános, konkrétumhoz nem kötött elv elfogadtatását célozta (hiszen nem annak kapcsán merült fel, hogy valamely rend nyilvános honosítási kérelemmel fordult volna az országhoz és emiatt az uralkodó és a törvényhozás között hatásköri nézeteltérés jött volna létre), mégis szenvedélyes vita bontakozott ki körülötte.[32] Általánosságban elmondhatjuk, hogy a jezsuitáknak az országba való befogadását a katolikus egyház által delegált képviselők illetve egy-két ultrakonzervatív vagy udvarhű főúr kivételével a világi követek nem helyeselték sem az alsó, sem a felső táblán, felekezeti hovatartozásra való tekintet nélkül. A vitában végül is többen ugyanazokat az elemeket hangoztatták.

Voltak, akik felesleges időhúzásnak nevezték a javaslatot, amely fontosabb témáktól vonja el a követek figyelmét. Így nyilatkozott például Szerencsy István személynök a karok és rendek első tárgyalási napján (1840. március 24.)[33] Véleménye szerint (ezt később mások is hangoztatták), a XIX. században a szerzetesség jellege alapvetően megváltozott a középkorhoz képest, fontossága sokkal kisebb, ezért sem kellene a témával foglalkozni. A szerzeteseket kizárólag betegápoló, jótékonykodó személyeknek tekintette, melyeknek így nem is lehet szerepük az egyházpolitikai helyzet javításában vagy éppen elmérgesítésében. Moson megye követe, Sőtér Ferenc vetette fel elsőként, hogy nem következetes az országgyűlés, hiszen azok, akik a katolikus szerzetesrendeket korlátozni akarják, vallásszabadságot követelnek, erőteljesen támogatják az unitárius vallás bevetté nyilvánítását, a zsidóság emancipációját, a protestánsok letelepedésének engedélyezését Horvátországban stb. Ugyanezt hangoztatta a felső tábla első vitájában többek között Barkóczy László székesfehérvári, Hám János szatmári püspök stb. is.[34] (Az idézett Lonovics József emellett az ingadozó liberálisokra is próbált hatást gyakorolni, amikor azt hangoztatta, hogy a jezsuiták korlátozása "századunk állásával s a szabadság fogalmával egybe nem eshet."[35]) Az üzenet pártolói (köztük például még az ekkor az ellenzékhez vonzódó, később szélsőségesen konzervatív Zichy Ödön[36]) erre azt válaszolták, hogy az ellenzék egyrészt éppen a felekezeti egyenjogúságot kívánja megteremteni a zsidók, unitáriusok stb. jogainak pozitív diszkriminációjával, másrészt a szerzetesrendekkel az a fő baj, hogy tevékenységük nem hasznos a nemzet érdekei szempontjából, függetlenül attól, hogy a római katolikus egyház részei vagy sem. Az egyházi oldal (az alsó táblán a káptalani követek, a felső táblán a püspökök) visszautasították továbbá a feltételezést, hogy a vegyes házasságok kapcsán elmérgesedett egyházpolitikai helyzetért a jezsuiták lehetnének felelősek, hiszen - mint mondták - sem Magyar-, sem Poroszországban nem telepedett még le a rend. A liberálisok azonban nem a szerzetesek közvetlen, személyes beavatkozásáról beszéltek, hanem a jezsuiták által képviselt szellemiségről; utóbbi alatt értve a katolikus egyház érdekeinek mindenáron való megvalósítását, a vallási intoleranciát, az eszközökben nem válogató, de leginkább a titkos manipulációkkal dolgozó ellenreformációs stratégiát. Felsőbüki Nagy Pál például az alsó tábla második vitanapján[37] arról beszélt, hogy a vegyes házasságok terén évtizedekig semmilyen komolyabb vallási konfliktus nem keletkezett, s valaminek ki kellett váltani azt, hogy a katolikus egyház egyik napról a másikra konzervatív álláspontra helyezkedett és kirobbantotta az egyházpolitikai vitát. "Megyéje tehát azt hiszi - mondta Felsőbüki -, hogy mind ezek vagy titkos sugallásból, vagy pedig a Római Szék parancsából történtek, ha a Római Szék parancsából, akkor ismét az a kérdés? ki zavarta meg a Római Széket?" A felszólaló szerint ez a magatartás korábban kizárólag a jezsuitákra volt jellemző.

Bár Felsőbüki hangoztatta, hogy "megyéjének kívánsága újabb idők történetén alapul", a vitának végig fontos összetevője volt a szerzetesrendek, főleg a jezsuiták XVI-XVIII. századi szerepének megítélése. Az egyházi oldal több képviselője is hangoztatta, hogy a jezsuitákat mindig csak vádolták a legkülönfélébb képtelen szörnyűségekkel, de azt senki nem bizonyította. Palóczy László ennek ellensúlyozására hosszú és szenvedélyes hangú beszédben aprólékosan sorolta az ellenreformáció történetéből azokat az eseményeket, melyeknek jezsuiták voltak a szereplői,[38] s a történelemből azt a következtetést vonta le, hogy "ha a jezsuiták újra befészkelik magukat hazánkban, az egymás elleni gyűlölködés, civakodás, üldözés - lesznek közöttünk napirenden." Szentkirályi Mór Pest megye követe szintén úgy vélte, hogy mivel a jezsuiták "a hazudságot szép szisztémában hozzák fel", ha befogadná őket az ország, eleinte szelíden fognak viselkedni, aztán "ha pedig magokat befészkelhetik, előbbi privilégiumaikat reklamálni fogják" és magukat a katolikus egyház meghatározó erejévé teszik.

Az ellenzéki politikusok általában a jezsuitákat, mint alapvetően politizálással foglalkozó, minden egyéb tevékenységét a katolikus egyház hatalmi ambícióinak alárendelő szerzetesrendnek tartották. Ezzel szemben az egyházi oldal a jezsuiták múltját ismertetve a rendtagokat, mint az ifjúság erkölcsös nevelése, a tudományosság, a vallásosság stb. terjesztése iránt mélységesen elkötelezett, jámbor szerzeteseket láttatta, tevékenységüket így lényegében társadalmi szempontból is minimum ártalmatlannak, sőt inkább kívánatosnak tekintette. Kopácsy József esztergomi érsek többször is szólásra emelkedett,[39] és szintén meleg szavakkal emlékezett meg a szerzetesekről, "kiknek hivatásuk csupán jótékony lehet". Úgy vélte, "ha valakinek jótékonysága oda terjedne, hogy ily rendet felső megegyezéssel a szükséges korlátok között létrehozni kívánna: azt bizonyosan valami ferde szándék, vagy valami rossz következésű intézetről vádolni nem lehetne." Haulik György zágrábi püspök jellemzően így beszélt a jezsuitákról: "majdnem az egész ifjúságot kézben tartani, az ifjúság nagyobb részébe a religió érzeményét, a szerénység és alázatosság erényeit becsepegtetni tudni; tudni majd mindnyájukat az ártatlanságban és [az] élet tisztaságában megtartani, az én szemeim előtt nagy érdem az emberi nemzetről [...] mióta a Jézus Társasága eltöröltetett, az ifjúság nagy része megfogyatkozott lelki erejében." Haulik továbbá elismerte, hogy egyházának a jezsuiták politikai szempontból is fontos tartópillérei voltak, nélkülük "a katolikus egyház talán a reformáció örvényébe elsüllyedett volna." Ezzel a főrendi véleménnyel szemben Eötvös József éppen az alsó tábla mellett érvelt, mondván, hogy a jezsuita rend eltöröltetése óta a katolikus egyház szilárdan áll, "éppen olyan jó katolikusok vagyunk most, mint valaha voltunk, a trónok éppen oly biztosan állnak, mint valaha [...] és maga a nevelés, mely e rend fő érdemének tartatott, ha változott is, bizonyára rosszabbá nem változott." Vagy amikor április 28-án a főrendek másodszor utasították vissza az üzenetet,[40] gróf Viczay Héder úgy vélekedett, hogy a jezsuiták "Európában csaknem minden s épen katol.[ikus] országokban - a pápának megegyezésével - megszüntettek, arra mutat, hogy azoknak más céljuk is volt, mint egyedül a tanítás, s hogy befolyásukat olyakra is használták, melyek a renddel és polgári békességgel összeférhetők nem voltak." Az, hogy az egyházi vezetők a népoktatás égető szükségeivel, nem megfelelő szellemével érveltek a jezsuiták szükségessége mellett, azért is feltűnő lehetett, mert az állam 1802-ben nagyon sok iskolát bízott a visszaállított tanító rendek irányítására.[41]

A vita során többen nem csak a jezsuitákról, hanem általában a szerzetességről is kifejtették véleményüket. Lonovics József csanádi püspök, talán a diéta legnépszerűbb egyházi szónoka, hangsúlyozta, hogy "a szerzetesrendek magából a katolikus Egyház szelleméből és természetéből erednek", vagyis korlátozásuk magának a katolikus egyháznak a visszaszorításával egyenértékű, s elutasította azt a (tulajdonképp jozefinista hatást tükröző) felfogást, mely szerint a katolikusoknak is érdekük lenne a világi papság fejlesztése a szerzetesek rovására. (Barkóczy püspök - a későbbi politikai katolicizmusra jellemző szófordulattal - egyenesen a katolikus egyház elnyomásaként, üldözéseként értelmezte a jezsuita-ellenes javaslatot.) Lonovics szerint a szabad szerveződés joga megillet az országban minden közösséget és intézményt, akár gőzhajózási társaságról, akár szerzetesrendről legyen szó. (Nyilván nem véletlenül hivatkozott sem ő, sem más főrendek a reformerek gazdaságpolitikájának kedvelt intézményeire.) A másik oldal ezzel szemben azt hangoztatta, hogy az önszerveződő egyesületek alapítása sem lehet parttalan folyamat, s csak az ország szempontjából fontos közösségek honosíttathatók meg, a szerzetesrendeket (különösen a jezsuitákat) pedig nem tartották ilyennek. Nem az a döntő egy társadalmi egyesületnél, hogy szerveződik-e vagy sem - sugallták -, hanem az, hogy hasznos-e a nemzet egészére nézve. Több egyházi személyiség hangoztatta, hogy ha az ellenzék által oly sokszor - pozitív példaként - hivatkozott Nyugat-Európa több országában működhetnek szerzetesrendek, miért ne tehetnék ezt nálunk is, mire azt válaszolták, hogy azokban a nemzetekben nem is fenyeget a vallási megosztottság olyan veszélye, mint nálunk.[42] A lassan parttalanná váló vitában Dessewffy Aurél próbált kompromisszumos javaslatot megfogalmazni.[43] Az előterjesztés tartalmát pártolta, de javasolta, hogy az uralkodót ne önálló törvénnyel kötelezzék, hanem csupán alázatos feliratban kérjék: beleegyezésük nélkül ne fogadjon be új szerzetesrendet az országba.

A jezsuiták ellen irányuló javaslatot a felső táblán hevesen ellenezte valamennyi egyházi személyiség, támogatásukat fejezték ki viszont a reformkor olyan jelentős politikai személyiségei, mint a már említett Eötvös József, továbbá Széchenyi István, Batthyány Lajos,[44] Teleki László vagy Teleki Sámuel, Vay Miklós és mások. A támogató nyilatkozatok oka jórészt a jezsuita-ellenességben kereshető, ugyanakkor közrejátszhatott az is, hogy a javaslatban az udvarral szemben az országgyűlés hatáskörének növelése is benne rejlett. A felső táblán csak elenyésző többség döntött az üzenetek visszaküldése mellett,[45] s az ellenzék végül nem tudta keresztülvinni akaratát. Ennek oka elsősorban az, hogy a javaslat az országgyűlés legutolsó szakaszában került elő és így a főrendek meg tudták akadályozni a vita kiszélesedését (erre több vármegye követi végjelentése is utal[46]), de talán az is, hogy a liberálisok a felekezeti viszonosság és a vegyes házasságok ügyét tekintették az egyházpolitika legfontosabb kérdéseinek, melynek megfelelő rendezése esetén hajlandók lettek volna lemondani egyéb vallásügyi javaslataikról. Erre utal, hogy 1840. május 4-én, néhány nappal a diéta vége előtt tartott kerületi ülésen a követek teljesen reménytelennek látták a szerzetesrendekkel kapcsolatos ügyben ezen az országgyűlésen a felső táblával való megegyezés lehetőségét, és eltekintettek a kérdés napirenden tartásától.[47]

Nézzük meg röviden, hogy a karok és rendek üzeneteikben[48] milyen fontosabb érveket hoztak fel a jezsuita rend betelepítésének megakadályozására. Először is a szomszédos tartományokban felállított jezsuita rendházak miatt megelőző intézkedést véltek szükségesnek, továbbá az ország hatályos törvényeit (elsősorban az 1715/102. tc.-et) úgy értelmezték, hogy az uralkodó a kérdésben egyedül nem dönthet, végül ezzel összefüggésben azt gondolták, hogy - mivel a katolikus oldal a jezsuiták visszatelepítésének szükségességét indokolta leginkább ezzel - az ifjúság tudományos és erkölcsi neveléséről való rendelkezés "kétségtelenül az összes törvényhozást illeti". A főrendek válaszaikban kifejtették, hogy egyrészt a más tartományokban történő események nem adhatnak okot preventív magyarországi törvények megfogalmazására (megjegyezzük, máskor éppen a konzervatív oldal érvelt a külföldi "rossz" példák elleni óvintézkedések jogosságával), ami pedig az idézett törvényt illeti, az szerintük éppen uralkodói felségjognak nevezi a szerzetesrendek meghonosítását. A főrendi válasz lényegében kizárólag katolikus álláspontot fogalmazott meg, amikor a szerzetesrendek szerepét általában "a szenvedő emberiség gyámolításában, a nevelés eszközlésében vagy más erkölcsi és vallásos érdekeknek előmozdításában" jelölte meg, és a szerzetesek "tagadhatatlanul" pozitív szerepéhez méltatlan hangulatkeltésnek tekintette az ellenzék által meghatározott alsó táblai javaslatot. Megállapította továbbá azt, amit sok főrendi tag is elmondott, hogy azért is mellőztetni kívánják a javaslatot, mert semmi konkrét igény vagy törekvés a jezsuiták vagy mások betelepítésére nem mutatkozik.

Rövid kitérőként megemlítjük, hogy az üzenetekben és az országgyűlési vita során mindkét fél úgy vélte, hogy a korábbi törvények az ő igazát bizonyították, és mind az egyházi oldal, mind az ellenzék számos paragrafust idézett. Tény ugyan például, hogy az 1687/20. tc. a jezsuita rendet "Magyarországban és annak kapcsolt részeiben bevettnek s állandósítottnak" nevezte,[49] ugyanakkor korábban az is előfordult, hogy éppen a rendek kérték az uralkodótól a jezsuiták vagyonhoz juttatását, utóbbi viszont megtagadta azt.[50] A reformellenzék azért sem fogadta el a jezsuitákat pártoló törvények érvényességét, mert azok - úgymond - az ellenreformáció légkörében fogantak, de érthető okokból nem hivatkozhatott a magyar függetlenségi illetve Habsburg-ellenes hagyományok éles jezsuita ellenességére sem. Hiszen azok forrásai egyrészt pont a korábbi protestáns politikai törekvések voltak, másrészt az azt megtestesítő törvények vagy be sem kerültek a Corpus jurisba (mint a Rákóczi-szabadságharc végzései[51]), vagy később visszavonták azokat.[52] Azonban ebben a tekintetben a hatályos hazai törvények nem alkottak egységes szemléletű sorozatot, ezért mindkét oldal érvrendszere több ponton támadható lett. Nem véletlen, hogy egyik fél sem nagyon emlegette például II. József uralkodói rendeleteit, hiszen a "kalapos király" nem az országgyűlés útján törölte el a szerzetesrendeket. Így valamelyik fél számára vagy az intézkedés formája vagy tartalma nem volt megfelelő hivatkozási alap. A korábbi századokban keletkeztek kolostorok országgyűlési jóváhagyás nélkül is, ugyanakkor már a XVIII. században számos szerzetesrendet a karok és rendek által megszavazott törvény telepített az országba,[53] aminek logikája éppen az ellenzék felvetésének jogossága mellett szólt. A javaslat ellenzői szerint a jezsuita rendet Magyarországon soha nem szüntették meg, Palóczyék pedig pont azzal érveltek, hogy 1773-ban Mária Terézia kihirdettette országaiban XIV. Kelemen pápa feloszlató bulláját, amely a placetum jogi természete révén törvényerőre is emelkedett. Felemás helyzet forrása lehetett volna továbbá, hogy 1802 márciusában, a tanító rendek újratelepítését az uralkodó egyszerű leirattal foganatosította.[54] Az 1802. évi országgyűlésen törvényt is alkottak velük kapcsolatban, mely a szerzetesrendek helyreállítását konkrétan nem tartalmazta, csak azt, hogy a rendházak egykori levéltárai "a hitelesség törvényes hatáskörével történt visszaállításuk után visszaadassanak".[55] Vagyis 1802-ben a rendek törvényes alapnak fogadták el a szerzetesrendek konkrét törvény hiányában, rendeletileg és beleegyezésük nélkül történt meghonosítását. A legtöbb értelmezési vita - mint említettük - az 1715/102. tc. körül alakult ki, melynek 3. §-a szerint "mostantól jövőre pedig a szerzetesek testületeit és zárdáit, bármiféléket is, az ország szüksége s a királyi felség jóságos engedélye nélkül szaporítani nem szabad." Az 1839-40-es országgyűlés légkörében ebből a mondatból valóban két ellentétes dolog is következhetett: az ellenzék úgy vélte, hogy az "ország szükségéről" csak a törvényhozás dönthet, az egyháziak pedig a királyi engedélyről szóló szavakat kizárólagos felségjogként értelmezték, bár a paragrafus eredeti szándéka minden bizonnyal egyik sarkított nézettel sem volt azonosítható.

Az országgyűlés üléstermeiben a katolikus egyház képviselői (a felső táblán elsősorban az esztergomi érsek) folyamatosan hangsúlyozták továbbá, hogy az alsó tábla üzenetét azért is ejteni kell, mert a magyar katolikus egyházban semmi konkrét előkészület vagy felvetés nem történt a jezsuitákat visszatelepítésére nézve. Azonban minden jel arra mutat, hogy az egyházi vezetők nagyon is szerették volna behozni a rendet Magyarországra, csupán a protestánsok és a liberális katolikusok várható felháborodása, a vármegyék feltehető tiltakozása miatt a reformkort nem tartották megfelelő időszaknak az akció megvalósítására. Egyrészt azonban erre konkrét előkészületek történtek, másrészt a jezsuita rend által képviselt szellemiséget és szerzetesi magatartásformát a magyar katolikus egyház nem hogy elítélendőnek tartotta volna, hanem nagyon is elismerően szóltak arról, hagyományait pedig ápolták. Éppen ezért Sopron vármegye javaslata és az annak nyomán kialakult vita kényelmetlenül érintette a vegyes házassági ügy miatt amúgy is nehéz helyzetbe került püspöki kart. A XVIII-XIX. század fordulóján (főleg 1814 után) az egyházon belül sokan törekedtek a jezsuita rend visszatelepítésére, vagy legalább szellemiségük meghonosítására. Közéjük tartoztak elsősorban a feloszlatott rend még élő tagjai, Kőszeghy László csanádi (1800-1828) és Klobusiczky Péter szatmári püspök, majd kalocsai érsek (1822-1843). Somogy Lipót szombathelyi püspök (1806-1822) is minden követ megmozgatott a jezsuiták érdekében, az 1802. évi országgyűlésen nyíltan követelte a visszaállítást (az ifjúság nevelésének égető szükségére hivatkozva), 1816-ban a helytartótanácstól kérvényezte, hogy a jezsuita szellemet írják elő valamennyi szerzetesrend számára. De támogatták a rend ügyét az ország hercegprímásai (leginkább Károly Ambrus főherceg rövid érseksége - 1808-1809 - alatt), Fuchs Ferenc és Fischer István egri érsekek stb. A főpapok pedig gyakran találtak utat olyan állami tisztviselőkhöz (pl. 1818-ban Koháry Antal kancellárhoz), akik felvállalták az ügy képviseletét a kormányszervek és I. Ferenc előtt.[56]

1820-tól tovább erősödtek az egyházon belül a jezsuiták visszatelepítését sürgető hangok. Ebben az évben ugyanis az I. Sándor cár által Oroszországból kiűzött jezsuiták egy része számára I. Ferenc engedélyezte, hogy Galíciában önálló rendtartományt hozzanak létre. A rend galíciai engedélyezéséről a helytartótanács értesítette a püspököket és javasolta, hogy az elűzött szerzetesek Magyarországon is bevárhassák rendfőnökük rájuk vonatkozó utasításait, ezt azonban ekkor még érdekes módon Rudnay Sándor esztergomi érsek sem tartotta szükségesnek, mondván, hogy elég tanító van az országban.[57] Pedig más utalások szerint Rudnay is komoly híve volt a Jézus Társaságának, I. Ferenc előtt "valóságos dicshimnuszokat" zengett róluk.[58]

Mégis a jezsuitáknak a szomszédos illetve osztrák örökös tartományokba való beköltözése[59] egyrészt felvetette a magyarországi honosítás közvetlen lehetőségét, másrészt addig is lehetőséget adott arra, hogy ott a magyar egyház jezsuita novíciusokat képeztessen, akik hazatérve majd alapját jelenthetik a rend itteni megszervezésének. (Rudnay tíz novícius-jelöltet küldött Galíciába és mindent megtett, hogy itthonról anyagilag támogassa tanulmányaikat.[60]) Az 1822. évi pozsonyi nemzeti zsinaton és annak előkészítése során nyilvánvalóvá lett: a püspöki kar szinte teljes egészében úgy vélte, hogy a tapasztalható "erkölcsi züllés" és az ifjúság rossz állapotának fő oka a felvilágosodásban és a jezsuiták hiányában kereshető, ezért előbbi megállítására égető szükséggé vált a társaság visszahozatala. A győri egyházmegye zsinata még tovább ment: nemcsak a visszaállítást követelte, hanem azt is, hogy az egész országban rájuk bízzák a tanítást. Ugyanott érdekesen ítélték meg a nemzet fogalmát, mondván, hogy "a legkiválóbb hazafiak mind a jezsuiták neveltje", ez ellen a római katolikus világi nemesek jó része is tiltakozott volna. A szombathelyi egyházmegyében emellett azt is követelték, hogy eredeti értékben haladéktalanul kapják vissza 1773-ban szekularizált vagyonukat stb.[61] A nemzeti zsinat pozsonyi tanácskozásain aztán több ízben erőteljes igény fogalmazódott meg a jezsuiták visszatelepítésére. Az erkölcsi kérdésekkel foglalkozó bizottságot például az ex-jezsuita Klobusiczky püspök vezette, aki nemcsak egyszerűen követelte a társaság visszaállítását, hanem azok magatartását minden egyházi személy előtt követendő példának tekintette. Beszédét a híres jezsuita jelmondattal ("Isten nagyobb dicsőségére!") fejezte be, kívánva, hogy minden magyar egyházi személy vésse szívébe a rendalapító Loyolai Szent Ignác szavait.[62] A zsinat végső határozatai között szerepelt az egyhangú határozat, melyben arra kérik az uralkodót: állítsa vissza a jezsuita rendet, továbbá bízza irányításukra a felállítandó nemesi konviktusokat, a magyar nemesség és az ifjúság szellemi állapotának "javítása" céljából.[63] Hogy a zsinat más határozataival együtt ez sem nyerte el I. Ferenc egyértelmű jóváhagyását, azt elsősorban a bécsi Államtanácsban uralkodó jozefinista illetve janzenista légkörre lehet visszavezetni. Az Államtanács egyházügyi referense, a mélyen vallásos, de felvilágosult Lorenz apát személyesen is gyűlölte a jezsuitákat, s ő is úgy vélte, akkor lesz igazi vallásbéke, ha végleg eltörlik a rendet, mert - mondta - alighogy az 1814-től új erőre kapott, Európa-szerte felekezeti villongások jelentkeztek.[64] De a század első éveiben nemcsak magas rangú egyháziak igyekeztek nyomást gyakorolni az uralkodóra, hanem egyes főurak is, például a Bécsben Széchényi Ferenc és Clemens Hofbauer személye körül szerveződő vallásos-misztikus kör tagjai is.[65] Vagyis összességében a jezsuiták magyarországi visszaköltözése ügyének nem kedvezett sem a bécsi, sem a hazai légkör.

Ennek ellenére a pozsonyi zsinat után tovább fokozódott a konzervatív egyházvezetés igyekezete a jezsuiták visszatelepítésére. Többen jelentős összegű pénzadományokat adtak a Galíciában tanuló magyar jezsuiták támogatására illetve a rend visszatelepülését követően rendházaik fenntartására. A már említett Klobusiczky Péter például minden évben ezer forintot adományozott a célra, egy bizonyos Erszényházy János pedig 1827-ben hozott létre alapítványt visszatérésük megkönnyítésére.[66] Alagovich Sándor zágrábi püspök hasonló célból vásárolta meg a jezsuiták korábbi pozsegai árvaházát és sűrű levelezést folytatott a tartományfőnökkel. Azt a stratégiát kívánta ugyanis követni, hogy először Horvátországban vetné meg a társaság a lábát, ahonnan már Magyarország "bevétele", vagyis az uralkodó engedélyének megszerzése nem okozna nehézséget.[67] Utóbbit Jordánszky Elek esztergomi segédpüspök is biztosra vette egy, a kalocsai érseknek írt levelében. Jordánszky egyébként végrendeletében 4000 forintos alapítványt hozott létre, melynek kamataiból az első újratelepülő jezsuita rendházat kívánta támogatni. Az alapítvány ügye a már említett országgyűlési vitában is elhangzott,[68] s azt az ellenzék úgy értékelte, mint újabb bizonyítékot amellett, hogy a katolikus egyház vezetői nem mondanak igazat, amikor a jezsuiták betelepítésének kérdését alaptalannak, légbőlkapottnak nevezik.

Visszatérve az 1839-40. évi országgyűlésre, a diéta bezárását követően lángolt fel igazán a vegyes házasságok körüli egyházpolitikai vita, amely ha nem is szorította háttérbe a szerzetesrendek kérdését, a liberálisok kevesebb figyelmet szenteltek annak. Az ellenzék szerint törvénytelenül kibocsátott, a vegyes házasságokat mereven reverzálishoz kötő püspöki körleveleket, majd az ügyben kiadott pápai brévét a legtöbb vármegye sérelemként fogta fel, melynek orvoslását, továbbá a feszültséget lezáró törvény elfogadását a következő országgyűlés követutasításába foglalta. Az egyház ellen megszaporodó számú és témájú tiltakozás alkalmanként napirenden tartotta a szerzetesekkel szembeni szankció - korábbi országgyűlésről maradt - követelését. Csanád például 1841 végi körlevelében (több radikális egyházpolitikai indítvány között) követelte, hogy "jezsuitákat és más szerzetesrendeket országgyűlési végzés nélkül ne hozzanak be".[69]

A vármegyei közgyűléseken továbbá a vegyes házasságok ügyében a katolikus egyházat bíráló felszólalások továbbra is "jezsuitának" tekintettek minden korábbi vagy aktuális közéleti megnyilatkozást, ami a felekezeti intoleranciával és a háttérben zajló politikai manipulációkkal kapcsolatba hozható volt. Sebestyén Gábor, Veszprém megye közéletének jelentős figurája, 1841-ben az egyházi tulajdonról elmélkedve annak a véleményének adott hangot, hogy a görögkeletiek XVII-XVIII. századi unióra kényszerítését is a jezsuita rend hajtotta végre, pontosabban az az általuk képviselt szellemiségnek volt köszönhető.[70] Jelentős, országos visszhangot váltott ki továbbá Palóczy László 1841. február 17-én, Borsod vármegye közgyűlésén tartott beszéde, mellyel a vegyes házasságok ügyében nemcsak a protestánsok sérelmei, hanem a felekezeti viszonosság liberális követelése mellett is állást foglalt.[71] Palóczy a házasságkötés szabadságának polgári értelmezését fogalmazta meg, miszerint felekezeti határok által a házaspárok egybekelését akadályozni nem volna szabad. Az ezzel ellentétes legrosszabb taktikát a jezsuitáknak tulajdonította, úgy gondolta, ők azok, akik az egész magyarországi egyházpolitikai viszályt kiváltották. (A vegyes házassági vita középpontjában álló 1790/26. tc. meghozatalakor "még sírjaikban aludtak a jezsuiták, de ez újabb időkben onnét már kimásztak, hogy szokásuk szerint a világot zavarhassák." - mondta.) Palóczy érvelésének középpontjába Rothaan-nak, a jezsuita rend generálisának az Allgemeine Kirchenzeitungban is közzétett programját állította, melyben a protestantizmus és a jezsuitizmus antagonisztikus ellentétéről nyilatkozott. ("Mindenesetre egyiknek vagy másiknak a föld színéről kiirtatni kelletik" stb.) A borsodi liberális politikus úgy vélte, a hazai egyházpolitikai vitában a katolikus álláspont megmerevedése, az egyháznak a törvényes renddel és a politikai közvéleménnyel való konfliktusvállalása egyértelműen "jezsuita fabrikából" került ki, mellyel - a szerzetesrendre jellemző módon - a protestánsok ellehetetlenítésére, az egyház kiváltságainak bármi áron való biztosítására történt kísérlet. Az egyháziak ezzel szemben arra hivatkoztak, hogy a vegyes házassággal kapcsolatos püspöki körlevelek és intézkedések nem a jezsuita rend szellemiségéből, hanem az egyház majd' kétezer éves hagyományából eredeztethetők.[72] (Bár tény, hogy utóbbiak nem magyarázták meg, hogy akkor miért éppen az 1840-es évek elején keletkezett az ügyből ekkora politikai vihar.) A vegyes házasságokkal kapcsolatban egyébként éppen a protestánsokat vádolták rugalmatlansággal, intoleranciával. Az egyházi oldal továbbá gyakran azzal érvelt, hogy a liberális ellenzéknek valójában nincs is kiforrott egyházpolitikai koncepciója, csupán a társadalmi rendet általában felforgató megnyilatkozásaikat propagandafogásként párosítják indokolatlan, durva egyházellenességgel. (Perger János, az egyháziak egyik legaktívabb publicistája egy alkalommal így írt: "[az ellenzékiek] ha népszerű tömjénfüstre kívánnak szert tenni, azonnal a klérusra, a katolicizmusra, a hierarchiára teszik oldalvágásaikat [...], egyik a világért sem feledné ki beszédjéből a pápákat, habár váltótörvényekről, a másik a jezsuitákat, habár hitelbankról beszélne."[73])

Az 1843-44. évi országgyűlés vallásügyi tárgyalásait nagy várakozás előzte meg, s mindkét tábla az egyházak egymás közti viszonyát rendező törvény megszületésére koncentrált. A tárgyalások során azonban többen utaltak a szerzetesrendek politikai-közéleti szerepére is. Kállay Ödön, Csanád vármegye követe például 1843. június 6-án, az alsó tábla kerületi ülésén Klauzál Gáborhoz csatlakozva a katolikus egyház intoleranciáját tette felelőssé azért, hogy az egyházpolitikai vita 1840-1843 között kilépett az országgyűlés keretei közül és a közvélemény egészét élénken foglalkoztatni kezdte. Kállay követelte az egyházi javak szekularizálását, továbbá, hogy a magyar katolikus egyház szakadjon el Rómától, a papok állami fizetésből éljenek stb., végül pedig "semmiféle szerzet, nevezetesen pedig a jezsuiták, az országgyűlés megegyezése nélkül, az országba be ne fogadtassanak."[74] Az uralkodó - meglehetősen konzervatív szellemű - 1843. július 5-i vallásügyi leiratát, mellyel még az előző országgyűlésen felterjesztett javaslatokra reagált, Beöthy Ödön felháborodottan úgy minősítette, hogy "annak minden betűjéből egy kis jezsuita üti ki a fejét".[75] Kubinyi Ferenc nógrádi követ más alkalommal "a hierarchia és a jezsuitizmus ármánykodásainak" tulajdonította az egyik "orvoslás helyett szíveinket összezúzó" királyi leiratot.[7]5/a Palóczy László - más ellenzéki követtársaihoz hasonlóan - örömmel fogadta a végül elfogadott új vallásügyi törvényt (1844/3. tc.), mellyel kapcsolatos várakozásában a kétértelmű, a törvényt látszólag elfogadó, valójában kijátszani akaró, annak betűjét szellemével szembefordító magatartást is a Jézus Társaságból eredeztette: "Nincs egyéb hátra, hanem hogy [az] új törvény szentül teljesíttessék, s mindenki által megtartva a némely szavak valódi iránt eddig divatba hozva volt s oly sok bajokat okozott jezsuita filológiai értekezések és magyarázatok - ezentúl szűnjenek meg."[76]

A szerzetesrendeket korlátozó törvény végül ezúttal sem született, minden bizonnyal azért, mert az ellenzék így is sikert könyvelhetett el (legalábbis egy időre) "a vallás dolgában" született törvény szentesítésével. Sőt, a szerzetesek kérdésében még apró engedményre is hajlandók voltak, amikor eltörölték a váltótörvényről szóló 1840/15. tc. I. r. 11. §-át, mely megtiltotta papok, szerzetesek és tényleges katonai szolgálatban állók számára az anyagi kötelezettség-vállalást.[77] A világi és a szerzetes papság eltérő megítélése áll amögött, hogy egyes megyei javaslatok (pl. Pest megye korábbi követutasításai) előbbinek engedélyezték volna az effajta ügyletekben való részvételt, utóbbiaknak nem.[78]

Egyes adatok azonban arra utalnak, hogy a szerzetesrendekkel és konkrétan a jezsuitákkal kapcsolatos korábbi nézeteltérések az 1840-es években is elevenen éltek. Az utolsó rendi országgyűlésre készülve például több liberális vármegyei követutasítás tartalmazta a teljes vallási egyenlőség és viszonosság követelését, némelyek ezzel kapcsolatban továbbra is napirenden tartották az 1840-es évek első felében vitatott törvényjavaslatot, miszerint hazánkban "a szerzetesrendek ne szaporíttassanak".[79] Továbbá az alsó tábla 1839-es kezdeményezése nyomán kirobbant vita részletei például eljutottak Rómába, ahol a jezsuita rend generálisa (ekkor P.Rothaan) is élénken érdeklődött a magyarországi események iránt. 1846-ban a jezsuita-ellenes hazai hangulat a római Collegium Germanico-Hungaricumban is sokakat foglalkoztatott.[80] A szerzetesrendek ügyében, mint láttuk, alaposan érintett Palóczy László egy 1847. januári, Ghyczy Kálmánnak írt levelében beszámolt továbbá arról, hogy Roskoványi Ágoston egri kanonok és Sisvay József plébános Rómában járva találkoztak Rothaannal.[81] A generális konkrétan érdeklődött Palóczy felől, és azt üzente neki, hogy rosszul ismeri a jezsuitákat, továbbá szívesen látná a borsodi követet Rómában, hogy meggyőződhessen róla: a XVI. századi rendtagok egész mások voltak, mint újkori utódaik, s "a mostani jezsuiták micsoda jámbor, kegyes és brillant emberek". Palóczy véleményét a jezsuitákkal kapcsolatban nem változtatta meg a számára "dehonesztáló" ajánlat, mert továbbra is ravasz, politikai-hatalmi célokat követő személyeknek vélte - mint írta - "a Loyola Ignác rókabőrű fiait".

Az 1848-at megelőző években egyébként a szerzetes közösségeken belül is kiéleződött az ellentét egyfelől a katolikus egyház rendszeréhez mereven ragaszkodó, annak érdekében akár "középkori" eszközöket is igénybe vevő, másfelől a reformokkal ismerkedő, vagy azokat éppen teljesen magukévá tevő egyháziak között. Egy piarista szerzetest például a rendjén belüli problémák őszinte feltárása miatt felettesei korábban is büntettek áthelyezésekkel, illetménymegvonással stb., 1846-ban azonban tartományfőnöke "alacsony, a rend szellemével homlokegyenest ellenkező tettre vetemedni nem irtózott" és az illetőt elmebetegnek nyilváníttatva, őrültek házába vitette, ahonnan csak viszontagságok után szabadulhatott.[82] Egy Rosen István nevű egri minorita 1847-ben a protestánsokhoz való áttérés útján kívánt rendjétől megszabadulni, a ceglédi plébános azonban - mint az érintett Kossuthhoz írott segélykérő leveléből kiderül - elfogatta és bebörtönöztette. Az illető úgy érezte, jogfosztott helyzetében az a legnagyobb veszélye, hogy erőszakkal megakadályozott áttérése miatt "szerzete tagjai által ki tudja mily keserű és borzasztó jövendőre juthat".[83] (A szerzetes közösségeken belüli folyamatok 1848-ban jelentősen felgyorsultak, több helyen is egyes rendtagok belső reformokat, személyi változásokat követeltek, melyeket az egyház felső vezetése csak nehézségek árán tudott háttérbe szorítani.[84])

A rendi országgyűléseken elhangzott beszédek alapján képet alkothattunk a különböző politikai csoportok szerzetességgel és jezsuitákkal kapcsolatos nézeteiről, azonban szükségesnek érezzük az ezeken túl rendelkezésünkre álló vélemények közül is néhányat ismertetni. Az 1830-40-es években több sajtócikk foglalkozott a jezsuitákkal, s általában elmondhatjuk, hogy az egyházi lapokban illetve az egyházi személyek publicisztikáiban valamennyi szerzetes pozitív színben jelent meg. A jezsuita rend visszaállításának hívei kétféle érvelést választottak olvasóik megnyerésére: viszonylag kevés a közvetlen, szókimondó, a rend behozatalát követelő megnyilatkozás, és jóval több a közvetett befolyásolási szándék. Utóbbi elérésére vagy a jezsuita rend dicső múltját ismertették, adatok százait sorolták fel, hogy igazolják, mennyire mélyen vallásos, a nemzeti kultúrát, tudományosságot mindenkinél odaadóbban művelő, iskoláikat nagy gonddal igazgató szerzetesek voltak az egykori jezsuiták.[85] Ugyancsak közvetett módon igyekeztek a közvéleményt a jezsuiták irányába befolyásolni a külföldi rendházakról szóló hírekkel (menyire jók az iskoláik, hogy versengenek a szülők, hogy oda adhassák gyermeküket, mennyire nem igazolják az ellenük felhozott vádakat stb.)[86]

A jezsuita rendet nyíltan visszakövetelő írások közül Fejér György egyik cikke összefoglalja az egyházi oldal érveit.[87] Szintén hosszú történeti áttekintés után szembeállította a kiszolgáltatottnak vélt katolikus egyházat a protestánsok és a liberálisok támadásaival. A jezsuiták elleni ellenszenvet Fejér is a szerzetesek óriási erkölcsi tekintélyével, az oktatás, a kultúra és a tudományok terén végzett utolérhetetlen teljesítményével magyarázta, mondván irigyeik féltékenyek voltak sikereikre, például Bocskai István és Bethlen Gábor "kényurasága" idején. A rend 1773-ban történt betiltását is csak rosszakaróik gáncsoskodásának minősítette, amelyet - szerinte - a vallási indifferentizmus térhódítása, majd a "francia tébolygás", vagyis a felvilágosodás követett. Fejér az éppen akkor kiadott, Loyola Ignác elmélkedéseit tartalmazó könyv megjelenéséhez igazítva szavait, nyíltan megfogalmazta következtetését: "az egyházi buzgóság élesztésére a jezsuiták vagy legalább az ő mindennapi elmélkedéseik nélkülözhetetlenek." Kétpólusú (jezsuitákat pártoló illetve minden eszközzel akadályozó) politikai közvéleményben gondolkozott a Századunk c. lap egyik, az 1839-40-es országgyűlés alatt megjelent kommentára is.[88] Ebben a "radikálisoknak" (felfogásában lényegében a liberális ellenzék egészének) tulajdonította azokat a rágalmakat, amelyeket ők szórnak a jámbor szerzetesek fejére (hazudozás, hataloméhség, titkos manipulációk stb.), és nemzeti érdekek, a polgári átalakulás gyümölcsei iránti, látszólagosnak vélt igyekezetüket képmutatással, "önhaszonleső politikai nézetekkel" magyarázta. Úgy vélte a cikk szerzője, hogy a többé-kevésbé Európa-szerte tapasztalható jezsuita-ellenes közhangulatnak csak az az oka, hogy a rend iskolái óriási hasznot hajtanak az államnak, jól és rendben működnek, míg "a revolució dögletes lehelete" által hitetlenséget terjesztő, "nyavalygó" intézményekből a szülők inkább a jezsuitákhoz viszik gyermekeiket. Hasonló érvekkel, a liberálisokat álhazafisággal vádolva pártolta a szerzetesrendeket Gyarmathy János teológus, Veszprém megyei áldozópap egyik röpiratában.[89] ("Éppen nem az a jó hazafi, aki hangos, üres szavakkal új mennyet és földet teremteni akar, [...] aki mindegyre eleit korholván, a bölcs rendeléseket rosz-szalja, felforgatja, hogy helyettük a felvilágosodás bálványát és a féktelen - nem törvényes - szabadságot helyheztesse.") A szerzetesrendek által képviselt gondolkozás- és magatartásmintát élesen szembeállította a vármegyei nemesség reformeszméivel, akaratlanul is alátámasztva utóbbiak vélekedését, miszerint a szerzetesek a bécsi udvar konzervativizmusának politikai eszközei. A beszédet tartalmazó füzet kiadása megítélésünk szerint abba az - 1832-36-os diétán megindult - folyamatba illeszkedik, amelyet Szekfű Gyula így jellemzett: "az 1833-ban lefolyt országgyűlési viták [...] alkalmat adtak a barokk pompában élő, de gyönge magyar katolicizmus némi lelki öntudatosulására."[90]

A jezsuita rend visszatelepülését ellenző megnyilatkozások szintén két csoportra oszthatók: egyesek vallásos alapon bírálták azt, vagyis a katolikus egyházat (esetleg még a többi szerzetesrendet is) hasznosnak, kívánatosnak tartották; mások pedig írásaikban kizárólag közéleti-politikai alapon, a szerzetesség vagy az egyház szerepének említése nélkül támadták a társaságot. Az ellenzék valamennyi árnyalata azonban érdekes módon egy dologban közös: a jezsuitákat egyformán alattomos, rosszindulatú és nemzetellenes tényezőnek tekintették.[91] A jezsuitákat nem kedvelő, hívő katolikusok közül a legjelentősebb Széchenyi István volt, egész életét végigkísérte a társasággal szembeni ellenszenve. A nyilvánosság előtt csak ritkán adott hangot véleményének, akkor is csak a szabadságharc bukása után. A Bach-rendszert kritizáló "Ein Blick"-ben támadta Bécsnek a Jézus Társaságát támogató politikáját,[92] Béla fiához írt "intelmeiben" pedig teljesen magáévá tette a - saját szavaival - "nyomorult jezsuitákról" kialakult ellenzéki képet.[93] Rövid kitérőként megjegyezzük, hogy az 1820-as években Széchenyi egyházpolitikai elképzeléseinek kialakulásában nagy szerepe volt a jezsuitaellenes Montlosier gróf emlékiratainak, Széchenyi úgy gondolta, hogy a liberálisok és a jezsuiták közötti küzdelem a civilizáció és a sötétség harcával azonosítható.[94]

A szerzetesrendek politikai szerepének kérdése az első népképviseleti országgyűlés 1848. augusztus 4-i ülésén újra napirendre került, ezúttal az elemi oktatásról szóló törvénytervezet kapcsán.[95] Elsőként Madarász László vetette fel, hogy törvény mondja ki: az ország által el nem ismert szerzetesrendek tagjai magántanítók sem lehetnek, mert - indoklása szerint - ezzel a jezsuiták veszélyes betelepülését tennék lehetővé. A korábbi rendi országgyűlésekhez képest ezúttal fontos különbség volt, hogy szinte minden hozzászóló hangot adott jezsuitákkal szembeni ellenszenvének, többen úgy vélték, hogy aki a közérdeket, a nemzet javát akarja, "a kitiltott szerzetesek irányában rokonszenvet nem mutathat." ("Úgy hiszem, nincs egyetlen egy sem, ki azt kívánná, hogy oly szerzetesek - mint hajdan a jezsuiták voltak - az országba jöjjenek és tanításra alkalmaztassanak" - fogalmazta meg lényegre törően a helyzetet Pap Zsigmond képviselő.) A vita tulajdonképp arról folyt, hogy milyen megfelelő szöveggel lehetne elérni, hogy a törvényesen el nem ismert rendek tagjai magánemberként se vehessenek részt az ifjúság oktatásában, amit a képviselők egyértelműen a nemzet érdekével ellentétesnek ítéltek. Kazinczy Gábor javaslatát, mely csak általában írta volna elő az állam szoros felügyeletét, nem tartották kielégítőnek a jezsuitákkal szemben. Az ismét felszólaló (ekkor már Miskolc egyik választókerületét képviselő) Palóczy László pontos törvényszöveget sürgetett, mert úgy vélte, hogy a jezsuitákkal szemben nem szabad kiskaput hagyni.[96] Egyesek megemlítették neki, hogy bár a társaság visszatérést nem kívánják, tény, hogy törvény nem mondja ki Magyarországon a jezsuiták eltörlését. Palóczy ezért azonnal indítványozta, hogy alkossák meg ezt a cikkelyt is. A javaslatnak két kényes pontja volt, először is az, hogy honnan fogják felismerni az országba magánemberként érkező jezsuitákat. Többen javasolták, hogy magániskola felállítása előtt az illetékes minisztérium körültekintő, részletes vizsgálatot folytasson a "veszélyes" elemek előzetes kiszűrésére. A másik problémát Ghyczy Kálmán fogalmazta meg, mondván, hogy a szerzetesek csak egy részét alkotják a tanítástól távoltartandó, esetleg káros elveket hirdető társadalmi csoportoknak, ezért szerinte nem csak a szerzetesekkel kell foglalkozniuk. Trefort Ágoston is hangsúlyozta: "A szerzeteseknek én sem vagyok barátja, s ha őket kizárjuk, zárjuk ki egyszersmind a veszélyes emberek minden nemeit, nemcsak a jezsuitákat, hanem a kommunistákat is." Továbbá ezúttal is valamennyi felszólaló egyértelmű politikai szerepet tulajdonított a jezsuitáknak, mely a nevelést véleményük szerint ugyanúgy stratégiai eszköznek tekintette hatalmi céljainak megvalósítása érdekében, mint az uralkodók közelébe gyóntatókként való beférkőzést, állami vezetők befolyásolását stb. A törvényt végül is úgy fogadták el, hogy az eltörölt és eltörlendő szerzetesrendek tagjai sem köz-, sem magántanítók Magyarországon nem lehetnek. Az a tény, hogy egy ilyen jezsuita-ellenes törvény gyorsan és egyértelműen "átment" az országgyűlésen, arra utal, hogy a polgári átalakulással és az áprilisi törvényekkel csak fokozódott a szerzetesrendeket negatív politikai-hatalmi szervezeteknek vélelmező felfogás, a politizáló közvélemény soraiban mindenképp.

Néhány nap múlva Szacsvay Imre váradolaszi képviselő (később az országgyűlés jegyzője, az 1849-es megtorlás egyik áldozata) terjesztett be egy önálló törvényjavaslatot "az egyházi szerzetekről",[97] mely Magyarország valamennyi szerzetesrendjének feloszlatását, javaik állami tulajdonba vételét tartalmazta. A többi előterjesztett paragrafus a szerzetesek megélhetéséről kívánt rendelkezni. (A volt rendtagok világi lelkészként vagy tanítóként helyezkedhetnek el, és a megfelelő fizetést kell, hogy kapják. Szacsvay a nyugdíjellátásukra is gondolt.) Indoklásában a képviselő kifejtette, hogy döntését elsősorban közgazdasági megfontolások vezették, s úgy látja, az egyházi javak állami célokra fordításával az adózók terheit is lehetne csökkenteni, az egyházban pedig azok jövedelmét növelni, akik a feladatokat ténylegesen ellátják. Ezt a nagyon radikális javaslatot végül kevesen támogatták, részletes tárgyalására így nem is került sor. A szabadságharc katonai eseményei illetve az országgyűlés fontosabb dolgai megakadályozták, hogy a szerzetesek ügye még egyszer előkerülhessen. Megállapíthatjuk viszont, hogy az 1830-as évek eleje óta a liberális nemesség növekvő politikai aktivitása párhuzamba állítható a szerzetesekkel, különösen a jezsuitákkal szembeni ellenszenvük fokozódásával, ami azért alakulhatott ki, mert a liberálisok számára a "jezsuita" kifejezés nem egyszerűen egy szerzetesrendet, hanem az övékével ellentétes politikai ideológiát és gyakorlatot jelentett.

Ugyanígy vélekedtek a radikálisabb cikkek, röpiratok, melyek alapgondolata szintén az volt, hogy a jezsuiták mindennel kapcsolatba hozhatók lettek, ami az ellenzék szemében maradiként, udvarhűként, reformellenesként jelent meg. A radikális Táncsics Mihálynak még 1846-ban az úrbéri viszonyok kérdését elemző, ugyan névtelenül megjelent, de igen jelentős visszhangot kiváltó röpiratában például a feudális szolgáltatások fenntartásában érdekelt papot minden háttérinformáció nélkül jezsuitának nevezett, amiért az megpróbálta lebeszélni a jobbágyot az örökváltság-szerződés megkötéséről.[98] 1848 nyarán a Bajza József szerkesztésében, Kossuth szellemi irányításával megjelenő Kossuth Hírlapja szintén jezsuitának titulálta Danielik Jánost, az egyház szócsövének számító Religio és Nevelés ben megjelent egyik szerkesztői jegyzetéért,[99] mivel éles kritikával illette a Batthyány-kormány egyházpolitikáját. A radikális hangvételű írás főleg azt fájlalta, hogy - mint vélekedett - a nemzet egészen addig egységben tevékenykedett Béccsel szemben, egy akarata volt: megmenteni a hazát, s ezt a nemzeti egységet már megint a katolikus egyház bontotta meg. A kultuszminisztérium ugyanis átszervezést hajtott végre a fővárosi középiskoláknál, amelyet a "fondorkodó jezsuita" azonnal az egyház megfojtására tett kísérletnek értelmezett és kiátkozással fenyegette azokat a papokat, akik tanítani fognak az új oktatási intézményekben. A Kossuth Hírlapja úgy ítélte meg, hogy a kormányt a katolikus vallás kiirtásának kísérletével vádoló publicista nem véleményt nyilvánított, hanem rágalmazott és izgatott (amit tipikus jezsuita módszernek tekintett), amivel szemben a nemzet "ha veszni nem akar, kényszerülve van a büntető igazság pallosát [...] használni." A radikális Márczius Tizenötödike is hasonló szellemű cikkeket közölt,[100] leleplezve egyes szerzetesek állítólagos Habsburg-párti akcióit, tisztességtelen életmódját és hevesen tiltakozott a jezsuiták behozatala ellen. A lapra jellemző hangvétellel a királyt zsarnoknak nevezték, akit a jezsuiták tartanak kezükben.

A márciusi ifjak jezsuitaellenes megnyilatkozásaiból terjedelmesebb volta, illetve igényesebb színvonala miatt kiemelkedik Hamary Dániel orvos 1848 májusában megjelent röpirata.[101] Nem egyszerűen támadást indított ugyanis a szerzetesség ellen, hanem a vallás társadalmi funkcióit is részletesebben elemezte. Úgy gondolta, hogy az "állodalom és egyház örök-ölelkezésben tartozik lenni egymással", vagyis a vallásosságra nagyon nagy szükség van, de csak annak egészséges formáira. A szerzetesrendeket viszont (kivétel nélkül) a középkor sötét maradványainak tekintette, amelyekre korának már nincs szüksége, mert természetellenes, a szabad akarattól megfosztott életre kényszerítik az embereket. (Más helyen arról beszélt, hogy a vallás az állam fájának gyökere, "a barátrendek [pedig], hím- és nőágazataival együtt, ezen viruló terebélyes fának rothadt gyümölcsei" - írta.) A jezsuitákról az ismert sztereotípiákat fogalmazta meg.

Az egyház mindeközben ellenérvekkel igyekezett fokozni saját sajtópropagandáját, bár 1848-49 légkörében szó sem lehetett a jezsuita rend visszaállítása vagy új rend betelepítése melletti érvelésről, a szerzetesség kedvezőbb társadalmi megítélését, különösen pedig a meglévő rendházak belső fegyelmének megszilárdítását mindenképp el kívánták érni.[102]

1848 felé haladva a "jezsuita" jelző egyre gyakoribb lett a politikai szóhasználatban,[103] egyre inkább háttérbe szorult vallási jelentéstartalma, a forradalom és szabadságharc idején pedig szinte számtalan példát találunk a magyar oldalon, hogy politikai ellenfeleiket ezzel a kifejezéssel illették. 1848 szeptemberétől például többször szóba került, hogy a magyar országgyűlés kiáltványban forduljon Európa népeihez, megmagyarázva benne az uralkodó rendeleteivel való katonai és politikai szembeszegülését, illetve a magyar szabadságharc vezetőinek valódi szándékait. Az egyik szövegtervezetet Asztalos Pál képviselő készítette, és december 4-én mutatta be a honatyáknak, melyben többek között így jellemezte az Európát védő magyarság történelmi múltját: "[a magyar nép] kétszáz véres évet élt le folytonos tusában [...] védve a szabadságölő, majd erőszakos, majd lassan emésztő mérgű jezsuita osztrák politika ellen szabadságát."[104] Hallgatósága, illetve olvasói előtt egyértelmű volt, hogy a "jezsuitá"-nak itt már semmiféle vallási tartalma nincs, egyszerűen az eszközökben nem válogató, diktatórikus hatalmi rendszer szinonimája lett.[105] Vagy Görgey Artúr, amikor 1849. augusztus 16-i, Klapka Györgyhöz címzett levelében a fegyverletétel okait magyarázta, így írt a szabadságharc utolsó szakaszáról: "Az ország azt hitte, én vagyok a fővezér, mert Kossuth az országgyűlés ezen indítványára egy jezsuita választ adatott."[106] Utóbbi értelemszerűen a titkos hatalmi ambíciókkal, fondorlatokkal terhelt, kétértelmű politikai magatartással volt egyenértékű, ami alatt a korabeli közvélemény egésze ezt értette.

Kétségtelen továbbá, hogy a jezsuita rend hazai megítélésének 1848 előtti rohamos rosszabbodásában a külföldről érkező hírek is szerepet játszottak, melyekről mind az ellenzéki, mind - értelemszerűen ellenkező előjellel - a konzervatív sajtó is hírt adott. 1846-ban például az angol parlament alsóházában a jezsuiták angliai jelenlétével kapcsolatban két párt alakult ki, egyik véleménye szerint a vallási türelem elvének a rend irányában is működnie kell, mások viszont úgy vélték, hogy a toleráns politikai légkört épp a Jézus Társasága ellenreformációs tevékenysége szeretné felszámolni. A magyarországihoz feltűnően hasonlók voltak a vita során előkerült érvek, bár a pozsonyi diétákról hiányzott a londoni parlament egyik jellemző irányzata, mely ugyan meg volt arról győződve, hogy "a jezsuiták mindig világi hatalomra törekedtek", megfelelő állami ellenőrzéssel azonban veszélytelennek látta betelepítésüket.[107] Ennél is jelentősebb hatást gyakorolt a svájci polgárháború. 1845-ben a katolikus kantonok önálló szövetséget alkottak (Sonderbund), mely 1847-ben fegyverrel vette fel a harcot az állam és egyház elválasztásáért, szabad vallásgyakorlatért stb. síkraszálló liberális tartományokkal. Az - angol diplomácia által is támogatott - polgári erők győzelmük után egyik első intézkedésükként kiűzték az országból a feszültséget nyilvánvalóan szító jezsuitákat. A Religio és Nevelés valamint a Nemzeti Újság folyamatosan, mint a svájci katolikusok üldöztetéséről adott hírt az ottani eseményekről, a liberális lapok inkább a svájci konzervatívok mögött álló jezsuita erőket, mint az ellenségeskedés kirobbantóit kárhoztatták, akik ráadásul a törvényeket felekezetük kénye-kedve szerint, önkényesen értelmezik.[108] Az 1848-as forradalmak sorában az elsőt, a Nápolyi királyságban a palermoi felkelés nyomán létrejött alkotmányos rendszernek is egyik első intézkedése a jezsuita rend kiűzése volt.[109]

A katolikus egyház vezetői, főleg az 1849-ben esztergomi érsekké kinevezett Scitovszky János, tudták, hogy a jezsuita rend visszaállítására a reformkor hagyományait folytató 1848-49-es években nem sok esélyük van. A szabadságharc bukását követően Scitovszky nagy hangsúlyt fektetett a papság fegyelmének helyreállítására, és mind ő, mind a bécsi udvar már az 1850-es évek elején komoly erőfeszítéseket tett a szerzetesek magyarországi betelepítésére.[110] Hosszas előkészületek után 1853 májusában adták át a jezsuita rendnek a nagyszombati kolostorépületet, amivel a társaság magyarországi visszatelepítése megtörtént. Az 1850-1860-as években kapták meg - megfelelő anyagi ellátással - a kapornaki, a kalocsai, a nagyszombati, a pozsonyi és a szatmári rendházukat, az 1860-as évek közepén már mintegy 130 szerzetes élt falaik között.[111]

A legtöbb jel arra mutat, hogy - ellentétben az egyháziak reformkor elején hangoztatott álláspontjával - mind a magyar katolikus egyház, mind a bécsi udvar vezetői az oktatás és az erkölcsnemesítés mellett egyházpolitikai (és így közvetett politikai) szerepet is szántak a jezsuita rend magyarországi jelenlétének. Erre utal egyrészt maga a helyreállítás időpontja, az önkényuralom lassan konszolidálódó korszaka, amikor a magyar közvélemény ellenállása a lehető legkisebb volt, másrészt ezt tartalmazták az újjáalakuló kolostorok alapítóleveleiben lefektetett elvek is.[112] Továbbá a visszaállítást nyilván politikai okokból (az önkényuralmi rendszer megbízható támaszait keresve) szorgalmazta már az 1850-es évek elején maga Ferenc József is, a jozefinista hagyományokkal szakító - hamarosan az 1855. évi konkordátumhoz vezető - új egyházpolitikája részeként.[113]


Jegyzetek

* A jelen tanulmány elkészítéséhez szükséges (Palóczy László személyére vonatkozó) kutatásokat a Miskolc város által alapított pályakezdő Tudományos-Művészeti Ösztöndíj nyerteseként, továbbá a Rákóczi Bank Rt. által a Miskolci Egyetem oktatói részére biztosított ösztöndíja segítségével végeztem. Támogatóimnak ezúton is köszönöm, hogy kutatásaimat segítették. (Fazekas Csaba)

[1] Somogy megye például országgyűlési sérelmei között követelte, hogy a bencés és a pálos rendet azonnal régi jogaiba és vagyonába helyezzék vissza, mert véleményük szerint fontos szerepük lett volna az oktatásban. Melhárd Gyula: Somogyvármegye a rendi országgyűléseken. I. köt. 1611-1812. H.n. 1906. 77. p.

[2] Az uralkodó 1801 novemberében hozott döntéséről, az 1802. március 12-én kiadott Diploma Restitutionale-ről és a visszaállítás részleteiről ld.: Sörös Pongrácz: A pannonhalmi főapátság története. Bp., 1916. 13-20. p.; Meszlényi Antal: A tanító szerzetesrendek visszaállítása. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. III. Bp. 1933. 303-329. p.; Kovács Imre Endre: A csornai premontrei prépostság 1802. évi visszaállításának története. In: Sümegi József - Zombori István (szerk.): Hermann Egyed Emlékkönyv. Bp., 195-201. p. stb.

[3] Ld. erről: Hermann, Aegidius: Staatliche Klosterreform in Ungarn (1814-1827). Bp. 1937. (Klny. A Bécsi Magyar Történeti Intézet Évkönyvéből.) (továbbiakban: Hermann, 1937.)

[4] Ld. erre egykorúan: Horváth Elek: Egyházi Rendek Intézete. In: Tudományos Gyűjtemény, 1826. I. 10-27. p.

[5] A' Szerzetes Rendek az austriai Birodalomban. In: Szion, 1838. II. 9. sz. 33-34. p.

[6] Koppy, Josephus: Tabella III et IV exhibens alphabetico ordine Conspectum Generalem Domicioliorum Religiosorum Ordinum utriusque sexus in regno Hungariae. In: Fasciculi Ecclesiastico-Litterarii, 1841. I. Fasc. III. 356-357. p.

[7] Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL.), N 101 (= Regnicolaris levéltár, Deputatio systematicorum operatorum) Fasc. D.

[8] Protocollum consessum sub-deputationis regnicolaris in Ecclesiasticis et Fundationalibus, ad mentem articuli 8-vi 1827. ordinatae. Pesthini, é.n. [1828.] 7-9. p.; Opinio Excelsae Regnicolaris Deputationis per Articu.[lum] 8-vum 1827. ordinatae, super Objectis Ecclesiasticis et Fundationalibus. Posonii, 1830. (továbbiakban: Opinio deputationis, 1830.) 1-2. p.

[9] MOL. A 96 (= A Magyar Kancellária levéltára, Acta Diaetalia) I. 5. tétel, 10. cs. f. 133r.

[10] Barta István: A fiatal Kossuth. Bp. 1961. (továbbiakban: Barta, 1966.) 111-112., 128. p. A zempléni bizottság munkájában tevékenykedett a kor neves gazdasági szakírója, az ellenzéki Balásházy János is. Erdmann Gyula: Zemplén vármegye reformellenzéke, 1830-1836. Miskolc, 1989. 48. p.

[11] MOL. A 96. I. 5. 10. cs. f. 161r-162v., f. 546r-v., f. 680r.; MOL. N 22 (= Regnicolaris levéltár, József nádor titkos levéltára, Preparatoria ad diaetam Posoniensem.) No. XVI. 16. cs. f. 224r-v.

[12] MOL. A 96. I. 5. 10. cs. f. 611v-612r.

[13] MOL. N 22. No. XVI. 16. cs. f. 806:1-2. p.

[14] Ugyanezt vallotta többek között Torontál megye is hangsúlyozva, hogy csak annyi szerzetest szabad felvenni, amennyit a rendek el tudnak tartani, a kéregetést illetően pedig a püspökök rendszeresen számoltassák el a rendek elöljáróit. Az Országos Rendszeres munkáknak megfontolására Tekintetes Torontál Vármegye által kirendelt Küldötségnek vélemenye [sic!] az egyházi és világi örök hagyományi tárgyakban a' tekintetes nemes vármegyének erre tett észrevételeivel, és határozataival e'gyütt. Temesvárott, 1832. 1. p.

[15] MOL. N 22. No. XVI. 17. cs. f. 243r-v.; illetve Barta István: Kölcsey politikai pályakezdése. In: Századok, 1959. 2-4. sz. 252-302. p. (továbbiakban: Barta , 1959.); 295. p. Vö. még: Takács Péter: Szatmár vármegye az 1827. évi országgyűlési bizottság "tudományos és nevelési" munkálatairól. In: Csorba Sándor - Takács Péter: Kölcsey és Szatmár megye. Nyíregyháza, 1988. (Szabolcsi Téka, 6.) 169-186. p.

[16] MOL. N 22. No. XVI. 17. cs. f. 26:1-3. p.

[17] Barta, 1966. 168. p.

[18] Zala vármegyének az Országos Kiküldöttségnek rendszeres munkáira tett észrevételei. H.n. (Zalaegerszeg) 1832. 115. p.

A zalavári bencéseket egyébként 1715-ben rendelték a göttweigi apátság adminisztrációja alá, 1832-ben nemcsak Zala megye rendei, hanem a Helytartótanács egyházügyi bizottsága is önálló apát kinevezését (így ausztriai rendháztól való függetlenségének elismerését) indítványozta. Ld. erről részletesen: Füssy tamás: A zalavári apátság története a legrégibb időktől fogva napjainkig. Bp., 1902. (A pannonhalmi Szent-Benedek-rend története, VI.) 312-316. p.

[19] Barta , 1959. 295. p.; Barta , 1966. 170-171. p.; Gergely András: A "rendszeres bizottsági munkálatok" szerepe a magyar reformmozgalom kibontakozásában. In: Tiszatáj, 1976. 6. sz. 37-41. p.; 40. p. Az egyházügyi bizottság tevékenységének szerepére a liberális politikában ld. még: Csáky, Moritz von: Der Kulturkampf in Ungarn. Die kirchenpolitische Gesetzgebung der Jahre 1894/95. Graz-Wien-Köln, 1967. (Studien zur Geschichte der Österreichisch-Ungarischen Monarchie. Bd. VI.) 15-17. p.; Fazekas Csaba: A szerzetesrendek reformkori megítélése a "rendszeres bizottsági munkálatok" dokumentumai tükrében. In: Hajdú Ákos - Kokas Zsuzsanna (szerk.): Egyház és Művelődés. Pannonhalma, 996-1996. Bp., 1997. 141-158. p.; továbbá általában a munkálatokra: Mályusz Elemér: A reformkor nemzedéke. In: Századok, 1923. 1-6. sz. 16-75. p.; 72-73. p. stb.

[20] Barta István (szerk.): Országgyűlési Tudósítások. I-V. köt. Bp. 1948-1961. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. Kossuth Lajos Összes Munkái I-V.) (továbbiakban: KLÖM) I. 493. p.

[21] KLÖM I. 502., 505. p. Megjegyezzük ugyanakkor, hogy bár Palóczy László valóban kérlelhetetlenül támadta a jezsuitákat (és az egyházi felfogás más elemeit), általában a katolikus egyházzal szemben azonban talán mégsem volt ennyire ellenséges, a jezsuitákat lényegében a katolicizmus rossz szellemének tekintette. Nemcsak katolikus ellenzékiekkel állt jó barátságban, hanem igyekezett kapcsolatot tartani káptalani követekkel sőt az aulikus püspöki kar egyes tagjaival (még az általa sokat támadott Kopácsy érsekkel) is, ami Palóczy egyházpolitikai felfogásának felvilágosult jellegére utal. Ld. pl. Takáts Sándor: Emlékezés Palóczy Lászlóra. In: Budapesti Szemle, 1933. 228. köt. 662. sz. 15-37. p. illetve ugyanez: Országos Széchényi Könyvtár Kézirattára (továbbiakban: OSzKKt.) Fol. Hung. 2189. sz. f. 2.

[22] Portugáliából 1759-ben, Franciaországból 1762-ben, Spanyolországból (miután a jezsuiták fő szervezői voltak az Esquilache reformminiszter elleni mozgalomnak) 1767-ben utasították ki a rend tagjait. A határozott, erélyes kitiltás csak utóbbi országban mintegy 5000 főt érintett. Ld. erről pl.: Carr, Raymond: Spain, 1808-1975. Oxford, 1982. (2nd ed.) 68-69., 75-76. p.; Anderle Ádám: Spanyolország története. Bp., 1992. 90. p.; Birmingham, David: A Concise History of Portugal. Cambridge, 1993. (Cambridge Concise Histories) 82. p. stb.

[23] Beöthy felszólalását idézte: Kossuth Lajos: A Vallás-szabadság az 1833-ki országgyűlésen c. munkájában. Barta István (szerk.): Ifjúkori iratok. Törvényhatósági Tudósítások. Bp. 1966. (Magyarország újabb kori történetének forrásai. KLÖM VI.) 397. p.

[24] KLÖM IV. 540. p. Beöthy a jezsuiták alattomos módszereit 1836-ban is emlegette. KLÖM V. 646. p.

[25] Szekfű Gyula (szerk.): Iratok a magyar államnyelv kérdésének történetéhez, 1790-1848. Bp. 1926. (Magyarország újabb kori történetének forrásai.) 148. p.

[26] KLÖM VI. 958. p.

[27] Maga Kossuth Lajos is igen nagy szerepet tulajdonított a vallásügyi vita kibontakozásának. Ld. pl.: "[1840-ben] a fáradtságnak bizonyos neme látszott a nemzeten elömleni. És néhány hónap múlva előkerült a vegyes házasságok kérdése; s amint minden rossznak van jó oldala, hazánknak leghűbb, egyszersmind legegészségesebb velejű fiai határozottan oda nyilatkoztak, hogy ezen kérdésnek előkerülése fogná kifejlődésük processusát az elalvástól megőrizni. S valóban úgy lőn." Kossuth Lajos: Felelet gróf Széchenyi Istvánnak Kossuth Lajostól. [1841] In: Ferenczi Zoltán (szerk.): Gróf Széchenyi István: A Kelet népe. Bp. 1925. (Gróf Széchenyi István összes művei 5.) 411-524. p.; 481. p.

A vegyes házasságokkal kapcsolatos vita széleskörű szakirodalmából ld. többek között: Horváth Mihály: Huszonöt év Magyarország történetéből. I-III. Bp. 1886. 105-109., 169-178., 227-287. p.; Meszlényi Antal: A jozefinizmus kora Magyarországon (1786-1846). Bp. 1934. (továbbiakban: Meszlényi, 1934.)

[28] Győr-Sopron megyei Levéltár, Soproni Levéltár, Sopron vármegye nemesi közgyűlésének iratai. 443. dob. 1968/1839. sz. - Ezúton is köszönöm Dominkovits Péter levéltáros úrnak, hogy a jelzett iratot rendelkezésemre bocsátotta.

[29] Magyar Ország és ahoz kapcsolt Részek Karainak és Rendeinek közönséges és eggyes sérelmei és kívánatai, mellyek az 1839-ik esztendei Országgyűlésre a' Törvényhatóságok által felhozattak, és az Országos küldöttség által rendbeszedetvén (...) kiadattak. H.n. é.n. [Pozsony, 1839.] Országgyűlési Könyvtár (Bp.) MO:Ia:1839/40/A-24. 56. p.

[30] Az ülésről készült bizalmas jelentés ismerteti Palóczy és a hozzászólók beszédeit ld.: MOL. A 96. II. 4. tétel, 16. cs. 41r-42v. Palóczy részletes követjelentése ezzel tartalmilag megegyezik: Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z.m.Lt.), IV.A. 501/e. (= Borsod vármegye nemesi közgyűlésének iratai) 4/1840. sz.

[31] B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/e. 1539/1840. sz.; B.-A.-Z.m.Lt. IV.A. 501/h. (= Borsod vármegye országgyűlési iratai) 8. köt. (1839-40) 118. p.

[32] Az alább idézett országgyűlési naplók mellett a szerzetesekkel kapcsolatos vitákat kivonatosan közölte: Konkoli Thege [Konkoly-Thege] Pál: Az 1840-dik évi országgyűlés. II. köt. Pest, 1847. (továbbiakban: Konkoly-Thege , 1847.) 341-342., 355-359., 509-514., 533. p.

A jezsuitákkal kapcsolatos országgyűlési tárgyalásokat röviden (jórészt rendtörténeti oldalról) ismertette még: Petruch Antal S.J.: Száz év a magyar jezsuiták múltjából. A magyar jezsuiták a közös rendtartományban. 1-2. köt. Kecskemét, 1992. (Anima una könyvek, 4-5.) (továbbiakban: Petruch, 1992.) 82-97. p.

[33] Felséges Első Ferdinánd Ausztriai Császár, Magyar és Csehországoknak e' néven Ötödik apost. királyától szabad királyi Pozsony Városába 1839-dik esztendei Szent-Iván havának 2-dik napjára rendeltetett Magyarország' közgyűlésének jegyző könyve. Pozsony, 1840. (továbbiakban: Közgy. jkv., 1840.) 281-283. p.

[34] A felső tábla első tárgyalására 1840. március 28-án került sor. Felséges Első Ferdinánd Ausztriai császár, Magyar- és Csehországoknak e' néven ötödik koronás királyától szabad királyi Pozsony Városában 1839-dik évi június 2-kára rendeltetett Magyar országgyűlésen a' Méltóságos fő-rendeknél 1840. februarius 25-kétől május 12-ig tartatott országos ülések naplója. Pozsonyban, é.n. [1840.] (továbbiakban: Főrendi napló, 1840.) 269-280. p.

[35] OSzKKt. Fol. Hung. 2664. (= Lonovics József beszédei) "A Szerzetesek s Jesuiták." 141r-142v.

[36] Hermann Róbert: A rendőrminiszter és a Zichy-gyémántok. Székesfehérvár, é.n. [1994.] (Fejér Megyei Levéltár Közleményei, 17.) 5. p.

[37] Közgy. jkv., 1840. 26- 32. p.

[38] Palóczy beszédét ld. még: Toldy István (szerk.): A magyar politikai szónoklat kézikönyve. 1. köt. Pest, 1866. 81-85. p.; röviden (célzatos közlésben): Pándi Pál (szerk.): "Urak, papok dölyfét ím eleget tűrtük..." Antológia a magyar irodalom antiklerikális hagyományaiból. Bp., 1952. 133-136. p.

[39] Mindez azért is érdekes, mert Kopácsy viszonylag ritkán szólalt fel, egy visszaemlékezés szerint "csak nagyon fontos kérdések hívták őt a vita terére." Szécsen Antal: Az 1839-40-diki országgyűlésről. In: Budapesti Szemle, 32. köt. 1882. 71. sz. 241-259. p.; 255. p.

[40] Főrendi napló, 1840. 533-535. p.

[41] Szekfű Gyula: A XIX-ik és XX-ik század. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet. V. köt. Bp. 1936. (3. kiad.) (továbbiakban: Szekfű , 1936.) 212. p.

[42] Bár megjegyezzük, a főrendeknek ez az érvelése sem volt teljesen helytálló, hiszen ekkoriban külföldi országokban is heves vita tárgyát képezte a jezsuiták befogadásának vagy kiűzésének kérdése. Ld. erről alább, ... jegyzethez írtakat.

[43] A beszédet ld. még: Ferenczy József (szerk.): Gróf Dessewffy Aurél összes művei. Bp. 1887. 259-260. p.

[44] Batthyány kissé rezignáltan jegyezte meg a javaslat kapcsán, hogy "szokásom szerint a minoritással voksolok." Vö. pl. Molnár András: Batthyány Lajos a reformkorban. Zalaegerszeg, 1997. 43. p.

[45] Meszlényi, 1934. 393. p. Egész pontosan a bejelentette szavazatok között egyenlőség jött létre a két tábor között (az ellenzőknek majdnem egyharmadát az egyháziak tették ki), s az elnöklő nádor "el nem fogadásra adá ki a határozatot". A tényt naplójában rögzítő Dessewffy Aurél arról is hangsúlyozta továbbá, hogy a jezsuiták ellen nyilatkozók egyik része inkább az alsó tábla ellenzéki indítványát pártolta, másik része pedig a királyi jogokat kívánta korlátozni ezen a téren. MOL. P 88. (= Dessewffy család levéltára, Familiaria.) II. Series. 7. cs. No. 8.

[46] Ld. pl. Jelentése Pest Pilis és Solt t.e. megyék' 1839/40 évi országgyűlési követeinek. Pesten, 1840. 80. p.; Ferenczi Zoltán (szerk.): Deák Ferencz és Hertelendy Károly két követjelentése az 1832/36 és 1839/40-iki országgyűlésről. Bp. 1904. 143. p. stb.

[47] Konkoly-Thege, 1847. 556. p.

[48] MOL. N 67 (= Regnicolaris levéltár, Diaeta anni 1839-1840.) 4. cs. Fasc. H. No. 66. (a)-(b)

[49] Magyar Törvénytár, 1657-1740. évi törvényczikkek. Bp. 1900. (továbbiakban: Törvénytár, 1657-1740.) 349. p.

[50] Ld. pl. 1588/44. tc. és befejezés 1. §. Ld. Magyar Törvénytár, 1526-1608. évi törvényczikkek. Bp. 1899. 725. p.

[51] Az 1705. évi szécsényi országgyűlés végzése alapján - mivel a jezsuiták nem tettek esküt a szabadságharcban szövetkezett rendek államára és nem szakadtak el az ausztriai rendtartománytól - II. Rákóczi Ferenc száműzette őket az országból. A katolikus fejedelem egyébként gyűlölte a társaságot, 1708-ban annak a véleményének adott hangot, hogy "ezt a háborút a jezsuita-tételek és elvek korlátlan garázdálkodása idézte fel" stb. Ld. erről pl.: Esze Tamás: Rákóczi valláspolitikája. In: Benda Kálmán (szerk.): Európa és a Rákóczi-szabadságharc. Bp. 1980. 285-296. p.; 290., 296. p.

[52] Megjegyezzük, mindez különösen igaz a felekezetileg tagoltabb, illetve jóval toleránsabb hagyományokkal rendelkező Erdély törvényhozására. 1653-ban az Approbata Constitutiones például külön cikkelyekben részletezte a "jésuitai szerzet kirekesztetésének módját és okát", kimondatlanul is mintegy megelőlegezve a későbbi magyarországi vita ellenzéki gondolatait. (A XVIII. század elején természetesen Erdélybe is visszatelepültek a jezsuiták, ld. pl. az ezt megerősítő 1744/8. tc.-t.) Ld. Magyar Törvénytár, 1540-1848. évi erdélyi törvényczikkek. Bp. 1900. 12-17., 390-393. p.

[53] Ld. pl. 1715/73.,102.; 1723/96.; 1765/42-43. tc. stb. Törvénytár, 1657-1740. 499., 519., 641. p.; Magyar Törvénytár, 1740-1836. évi törvényczikkek. Bp. 1901. 123. p.

[54] Opinio deputationis, 1830. 1. p.

[55] Ld. 1802/16. tc. Törvénytár, 1740-1836. 289. p.

[56] Hermann, 1937. 16. p.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex historia Ecclesiae. I.) (2. kiad.) (továbbiakban: Hermann, 1973.) 394-395. p.; Petruch, 1992. 44-45. p. A század első évtizedeiben történt visszatelepítési kísérleteik rövid ismertetéseit ld. továbbá: Géfin Gyula: Memoria abolitana Societatis Jesu. In: Egyházi Lapok, 1931. november. 281-284. p.; Szittyai Dénes: A jezsuiták visszatelepítésének kérdése Magyarországon a 19. század első felében. In: Jezsuita történeti évkönyv, 1941. Bp. é.n. [1941] 226-230. p.; Meszlényi, 1934. 146. p.

[57] Egri Főegyházmegyei Levéltár (továbbiakban: EFL) Archivum Novum, 2851. rakt. sz. (= Religionis Jesuitae, 1811-1923.) 1820.; Petruch, 1992. 53. p.

[58] Ritsmann Pál: Az 1822. évi nemzeti zsinat és a kormányhatóságok. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. X. Bp. 1940. 150-186. p. (továbbiakban: Ritsmann, 1940.) 179. p.

[59] 1829-ben telepedtek le Gleisdorfban, 1830 februárjában pedig már Grazban nyithattak rendházat. Szöllősy Károly: Az osztrák-magyar monarchia összes szerzetes rendeinek történeti és statisztikai rajza, különös tekintettel azok irodalmi és tanügyi működésére. II. köt. Arad, 1878. (továbbiakban: Szöllősy , 1878.) 13. p.

[60] A tíz fős létszámot persze igyekeztek növelni, ami azért is érdekes, mert a korabeli statisztikák szerint a harmincas években összesen mintegy kétszáz főre tehetjük az ausztriai jezsuiták számát. Ld. pl.: A' Szerzetes Rendek az austriai Birodalomban. In: Szion, 1838. II. 9. sz. 33-34. p.

Továbbá az összesen öt rendház mindegyikében egyszerre legfeljebb 50 szerzetest ("professzort, atyát, tanulót és segédet") találhattunk. Figyelemreméltó, hogy 1838-ban a magyar fiataloknak helyt adó starawies-i rendházban alig 38-an laktak. Ld.: Jezuiták Gallicziában és Ausztriában. In: Jelenkor, 1840. 26. sz. 102-103. p.

[61] Villányi Győző: A magyar papság valláserkölcsi reformjavaslatai a pozsonyi nemzeti zsinaton (1822). Különös tekintettel Győregyházmegyére. Győr, 1938. 72. p.; Géfin Gyula: A szombathelyi egyházmegye története. II. Szombathely, 1929. 319. p.; Petruch, 1992. 59-60. p.

[62] Meszlényi Gyula: Klobusiczky Péter volt szatmári püspök, később kalocsai érsek szent beszédei. Szatmár, 1906. 240. p.

[63] Fabius: Nachrichten und Betrachtungen über die Ungarische Nazionalsynode vom Jahre 1822. Sulzbuch, 1824. 74-75. p.; Meszlényi, 1934. 262. p.; Petruch, 1992. 60-62. stb.

[64] Ritsmann, 1940. 180. p.; Hermann, 1973. 403-404. p. Lorenz működésével kapcsolatban meg kell jegyezni, hogy 1822-ben az erdélyi egyházmegyei zsinat felvilágosult statutumait is a jezsuita szellemiségű Kohlmann Antal vonatta vissza. Ld. Hermann Egyed: Az 1822-i erdélyi egyházmegyei zsinat. In: A Gróf Klebelsberg Kunó Magyar Történetkutató Intézet Évkönyve. V. Bp. 1935. 243-269. p., 263. p.

[65] Meszlényi, 1934. 146-147. p. Itt tanulságos idézet: "Az államtanácsosok lélekvilága még nem volt annyira katholikus, hogy a jezsuitákat meg tudta volna tűrni."

[66] Esztergomi Prímási Levéltár (továbbiakban: EPL), Rud. 4/3. Acta fundationalia et ecclesiastica. No. 23.

[67] Petruch, 1992. 81. p.

[68] Főrendi napló, 1840. 274. p.

[69] Pesti Hírlap, 1842. I. 111. sz. (január 23.) 53. p.

[70] OszKKt. Fol. Hung. 1138. f. 9r.

[71] A beszéd számos kéziratban terjedt, ld. pl.: OszKKt. Quart.Hung. 3106. (= Vallás-politikai röpiratok) 38v-42v.; B.-A.-Z.m.Lt. Szám nélk. (Kiállítási anyag) stb. Szövegét közölte továbbá (kisebb kihagyásokkal) a vele polemizáló röpirat: P*** L** B** [Palóczy László Borsod] 2. alispányának a' vegyesházasságok ügyében közgyűlésen tartott beszédére válasz. Pesten, 1841. (Szerzője Szabó Alamizsnás János katolikus plébános volt, aki egyébként a vegyes házasságok ügyében Zólyom illetve Zala megye híres körleveleire is önálló röpiratban válaszolt.)

[72] Ld. erre például az előző jegyzetben idézett röpiratot. Megjegyezzük továbbá, hogy Palóczy hasonlóan érvelt a szintén hatalmas vitát kiváltó "borsodi indítvány" szövegében, melyben az egyházi javak szekularizációját indítványozta. Ld. pl. B.-A.-Z.m.Lt. 1762-1763/1841., 2845/1841. sz.; Kovács Ferencz: Az 1844-ik évi országgyűlési tárgyalások a papi javakról. Bp. 1893.

[73] Nemzeti Újság, 1844. június 19. Idézi: Petruch, 1992. II. köt. 267. p.

[74] Kovács Ferencz (szerk.): Az 1843/44-ik évi országgyűlés alsó tábla kerületi üléseinek naplója. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Kovács, 1894.) 277-278. p.

[75] Sörös Pongrácz: A kath.[olikus] klérus törekvései az 1843/44. országgyűlés ügyeinek tárgyalásai alatt. In: Katholikus Szemle, 1901. X. sz. 865-890. p.; 870. p.
[75/a] Kovács, 1894. III. köt. 49. p. (1843. november 16-i kerületi ülés.)

[76] Palóczy 1844-es követjelentése: Seresné Szegőfi Anna: Borsod vármegye képviselete a reformországgyűléseken: követutasítások és követi végjelentések. Miskolc, 1987. (Borsod-Abaúj-Zemplén megyei levéltári füzetek, 21.) 315. p.

[77] 1844/6. tc. 28. §. B. 8. §. Magyar Törvénytár, 1836-1868. évi törvényczikkek. Bp. 1901. 110., 203. p.

[78] Pest megyei Levéltár, IV. 3. a) (= Pest-Pilis-Solt vármegye közgyűlési iratai, jegyzőkönyvek) 115. köt. 639/1840. sz.

[79] Ld. például Arad vármegye követutasításának 54. pontját: Nemzeti Újság, 1847. 586. sz. (november 5.) 702. p.

[80] EPL Kop. Cat. 6. No. B. I. 112.

[81] Magyar Tudományos Akadémia Kézirattára, Ms. 4851/652. sz. (Megjelent: Fazekas Csaba: Palóczy László levele Ghyczy Kálmánnak. In: Észak-Magyarország, 1997. január 4. II. p.)

[82] Wagner Béla Pest megyétől, majd az 1848-as országgyűléstől is kért jogorvoslatot. Ld. MOL. N 70. (= Diaeta anni 1849-1849.) Lad. XX. 22. Fasc. 2A. Nr. 126. Ld. erről röviden: Fazekas Csaba (szerk.): Palóczy László beszédei és írásai, 1848-1849. Miskolc, 1998. (továbbiakban: PLBI., 1998.) 234-235. p.

[83] MOL. R 90. (= Kossuth-levéltár. Kossuth Lajos iratainak időrendi része.) I. 253. sz. (Filmtári dobozszám: 7082.)

[84] Nevezetessé vált például a budai erzsébetrendi apácák ügye, ld. pl.: PLBI., 1998. 178., 260-261. p.

[85] Ld. pl.: Nagy, Joannes: Memoria ordinis societatis Jesu. I-III. In: Fasciculi Ecclesiastico-Litterarii, 1842. I. Fasc. II. 190-219.; 1842. II. Fasc. II. 129-161. p.; 1842. II. Fasc. III. 288-339. p.; A' jesuiták' dicséretes magok-megadása rendök' eltöröltetésekor. In: Religio és Nevelés, 1841. II. 17. sz. 268-271. p.; Pauer János: Nevelő 's tudományos intézeteink' története, 's azok' fejlődésére a' clerus' befolyása. V. In: Religio és Nevelés, 1843. I. 18. sz. 344-353. p.; A' jezuiták saját ellenségeik által igazolva. I-II. In: Religio és Nevelés, 1843. II. 27. sz. 209-211. p.; 28. sz. 217-219. p. stb.

[86] Közlések. Harter Fridrik' "Ausflug narch Wien und Pressburg" czímű könyvéből. (Schaffhausen, 1840.) A' Jesuitákról. In: Religio és Nevelés, 1841. I. 19. sz. 293-295. p.; Rövid külföldi hírekre ld. pl.: Religio és Nevelés, 1843. 14. 112. p.; 17. sz. 135-136. p.; 20. sz. 160. p.; 25. sz. 200. p.; 31. sz. 247. p.; 35. sz. 280. p. stb.

[87] Fejér György: Tekintet a' jezuiták rendjére. I-II. In: Religio és Nevelés, 1846. II. 24. sz. 185-188. p.; 25. sz. 195-198. p.

[88] A' radicalizmus és a' jesuiták. In: Századunk, 1839. 82. sz. 654-655. p.

[89] Gyarmathy János: Vezércsillag, mellyet a' szerzetes rendek helyes megítélésére Calazantzi Sz. Jó'sef 1836 aug. 28kán tartott évfordulati tisztelt ünnepén egyházi beszédben a' pesti k. hívek előtt kalauzul ajánlott. Pesten, é.n. [1836.]

[90] Szekfű, 1936. 293. p.

[91] Szintén Szekfű Gyulát idézhetjük: "a jezsuitarend helyreállításának nemcsak a jozefinus kormány, de a hazai laikus gondolkozás is ellenszegült." Szekfű, 1936. 212. p.

[92] Gergely András - Spira György - Sashegyi Oszkár (szerk.): Széchenyi István válogatott művei. II. köt. Bp. 1991. (Magyar remekírók.) 658. p.

[93] Fenyő Erika (szerk.): Gróf Széchenyi István intelmei Béla fiához. Bp. 1985. (Magyar Hírmondó) 59. p.

[94] Fekete Antal: Gróf Széchenyi István vallásossága. Bp. 1936. (Palaestra Calasanctiana. A piaristák doktori értekezései az 1932. évtől, 16.) 131-132. p.; Hermann, 1973. 419-420. p.

[95] Zeller Árpád: A magyar egyházpolitika,1847-1894. I. köt. Bp. 1894. (továbbiakban: Zeller, 1894.) 180-186. p. Megjegyezzük, a forradalom és szabadságharc időszakának a szerzetesekkel kapcsolatos vonatkozásaival ezúttal csak érintőlegesen foglalkozunk. Az augusztus eleji országgyűlési vitáról ld. részletesebben: Fazekas Csaba: Az első népképviseleti országgyűlés történetéből. Palóczy László beszédei és képviselői indítványai. (1848. július - december) In: Dobrossy István (szerk.): Tanulmányok és források az 1848-49-es forradalom és szabadságharc történetéhez. Miskolc, 1998. 81-192. p.; röviden: PLBI., 1998. 65-67. p.

[96] Mint a radikálisok lapja írta: Palóczy nemcsak a kaput akarta bezárni a jezsuiták előtt, de még a kulcslyukat is el akarta tömíteni. Márczius Tizenötödike, 1848. 122. sz. (augusztus 4.) 490. p.

[97] Zeller, 1894. 189-190. p.

[98] [Táncsics Mihály]: Anti-úrbérváltság. Lipcse, 1846. 51. p.

[99] -tm-: Ismét egy Jesuita. In: Kossuth Hírlapja, 1848. 123. sz. (november 21.) 539. p.

[100] Gergelyi: Ha ha ha! Ez már még is szörnyűség! In: Marczius Tizenötödike, 1848. október 23. 76. p.; Grófh (Richárd) János: A' budai irgalmas barátok irgalmatlanságáról. In: Marczius Tizenötödike, 1849. június 30. 247. p.

[101] Hamar Dani [Hamary Dániel]: Nem kell szerzetes rend. Pesten, é.n. [1848]

[102] Ez a törekvés jellemzi például az alábbi cikkeket: Gy.A.: A' szerzetesek. I-II. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 14. sz. 107-110., 15. sz. 113-115. p.; Dóczy József: Néhány szó a' szerzetes-rendek' érdekében. In: Religio és Nevelés, 1848. II. 37. sz. 298-300. p. stb.

[103] Jakabfalvay András, Torna megye liberális főjegyzője, egy ízben országgyűlési követe például 1847-es írásában például azt sugallta, hogy "a politikai téren működő jezsuitizmus Magyarhonba is kiterjeszté szövevényes hálóját." Jakabfalvay András: Egyházi politika, különösen Magyarhonban. Bp., 1886. XI. p.

[104] Beér János - Csizmadia Andor (szerk.): Az 1848/49. évi népképviseleti országgyűlés. Bp., 1954. 700. p.

[105] Rimely Mihály pannonhalmi főapát például a kinyomtatott szöveget olvasva nem állta meg, hogy a "jezsuita" kifejezés mellé fel ne jegyezze: "Epés!" Ld. Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, BK. 146/V-X. (= Rimely Mihály hagyatéka. Iratok az 1843-44. és az 1847-48. évi országgyűlésekről) X. cs. 46. sz.

[106] Idézi: Horváth Mihály: Magyarország függetlenségi harcának története 1848 és 1849-ben. In: Pál Lajos (szerk.): Horváth Mihály: Polgárosodás, liberalizmus, függetlenségi harc. Válogatott írások. Bp., 1986. (Történetírók tára) 209-426. p.; 425. p.

[107] Pesti Hírlap, 1846. 648. sz. (március 27.) 211-212. p.

[108] Utóbbira ld. pl.: Pesti Hírlap, 1847. 979. sz. (november 5.) 300. p. A svájci konfliktusról ld. pl.: Schollenberger, J.: Die Schweiz seit 1848. Berlin, 1908. 3-4., 269. p. stb.

[109] Ld. minderről pl.: PLBI., 1998. 207-209. p. Megjegyezzük, hogy a külpolitikai események hatására 1849 májusában Palóczy László egy diplomácia-történeti áttekintésében már odáig ment, hogy indulatosan "e világ szemetei"-nek nevezte a jezsuita rendet.

[110] Ld. erről: Lukács Lajos: A Vatikán és Magyarország, 1846-1878. A bécsi apostoli nunciusok jelentései és levelezése Magyarországról. Bp. 1981. 218-219. p.; Szántó Konrád O.F.M.: A katolikus egyház története. II. köt. Bp. 1985. 407. p.

[111] EFL Archivum Novum, 2851. 1853.; Petruch, 1992. 115. p.; Karcsu Antal Arzén: A szerzetesrendek egyetemes története, különös tekintettel a magyar- és erdélyországi szerzetesség jelen létállapotára. III. köt. Pest, 1867. 189. p.; Szöllősy, 1878. 53. p.

[112] Ld. pl. a kapornaki rendházra: Nagyfalusy Lajos S.J.: A kapornaki apátság története. I. köt. Kalocsa, 1941. (Publicationes ad historiam Societas Jesu in Hungaria illustrandam. Lucubrationes, 6.) 122-123. p.

[113] Petruch, 1992. 107. p. Megjegyezzük, több későbbi értékelés is kapcsolatba hozza az 1850-es évek általános egyházpolitikai folyamatait (például a protestánsok helyzetének romlását) a jezsuita rend visszatelepítésével. Ld. pl. Berzeviczy Albert: Az absolutismus kora Magyarországon, 1849-1865. II. köt. Bp. é.n. (1925) 79. p.

Dienes D.: Püspökválasztás     TARTALOM     Sarnyai Cs. M.: Szekularizáció