| Szathmári J.: Önkényuralom | TARTALOM | Hegedűs A.: Püspöki szék |
Lakatos Andor
Bevezető
A plébániák az egyházmegye életének mindig is alapvető és jellegzetes színterét alkották. Működésük az általunk vizsgált időszakban is tömegek sorsát érintette, befolyásolta. Mégis hiányzik a téma fontosságához illő kézikönyvtárnyi irodalom, az egyes plébániák történetét vizsgáló színvonalas helytörténeti munkák sora. A hiányzó plébániatörténetek nélkül pedig meglehetősen nehéz feladat bármiféle összképet adni, megragadni a legjellemzőbb vonásokat.
Rendelkezésre állnak viszont az évente kiadott egyházmegyei névtárak, ún. sematizmusok, s bennük az első pillantásra talán száraznak tűnő statisztikai adatok a plébániák és a hozzájuk tartozó fíliák lélekszámáról, vallási összetételéről, ellátottságáról, a szentáldozások számáról stb. Kigyűjtve és összevetve ezeket az adatokat ötven év változásai rajzolódnak ki számunkra, egyelőre a számok tükrében, de pusztán e számsorok vizsgálatával is kérdések sorát vethetjük föl, feltevéseket fogalmazhatunk meg bizonyos folyamatokkal kapcsolatban. A bennem megfogalmazódó kérdések közül elsősorban a plébániák számának változására, illetve az új plébániák szervezésének problémájára összpontosítottam, a válaszok keresésében pedig segítségemre volt az érseki levéltár plébániákra vonatkozó iratanyaga. Természetesen nem a teljes, közel 200 folyóméternyi anyag áttekintése után írom e sorokat, egyelőre csak néhány plébánia iratainak rendezése során szerzett tapasztalataimra hagyatkozhattam.
Szükségszerűen első megközelítés tehát ez a tanulmány, annak minden következményével: előfordulhat, hogy a vizsgálódás végén emlékezetünkben leginkább megválaszolatlan kérdések sora marad. Ebben az esetben bízom benne, hogy már a jól feltett kérdések is közelebb visznek bennünket a megoldásokhoz.
Ötven év a számok tükrében[1]
Az 1867-1915 között évente megjelenő sematizmusok következő adataiból készítettem áttekintő táblázatot:
- plébániák és lelkészségek száma (ez egyben megegyezik a plébánosok, adminisztrátorok számával, így azt külön sorban nem tüntettem föl)
- fíliák száma
- káplánok száma
- papok száma összesen
- az egyházmegye népessége
- katolikus hívek száma
- szentáldozások száma
Az eddigi adatsorok értelmezéséhez segítségül feltüntettem még a továbbiakat:
- az anyaegyházakban élő hívek száma
- fíliákon élő hívek száma
- egy papra jutó hívek száma
- teológus hallgatók száma
- kisszeminaristák száma.
Az 1867-1915 közötti adatok változásainak megfigyeléséhez és értékeléséhez megadtam az 1820-as és 1942-es számértékeket is, továbbá szerkesztettem egy különbözeti számoszlopot, ahol az ötven év alatti változás, ill. növekedés számszerű adatai láthatóak. (A táblázatot ld. a Függelékben.)
A következőkben néhány megjegyzést fűznék a számsorokhoz. A lakosság számának jelentős mértékű növekedésénél arányaiban még jelentősebb a katolikus hívek számának gyarapodása, ez utóbbiak száma ugyanis mintegy másfélszeresére nőtt. Ezt a változást csak szerény mértékben követi a plébániák száma, annál jelentősebb viszont a fíliák gyarapodása. Mielőtt következtetéseket vonnánk le ebből (pl. a plébániák szervezése helyett a népesség gyarapodását fíliák szervezésével próbálták meg követni), érdemes megvizsgálnunk a plébániákon és fíliákon élő lakosság számának arányait, ill. változását. Ebből láthatjuk, hogy a fíliák népének majd megháromszorozódása alapot adott számuk jelentős növekedéséhez. (Egyébként az új fíliák "szervezése", helyesebben talán elismerése, nyilvántartásba vétele pusztán közigazgatási jellegű egyházkormányzati döntés volt, komolyabb dologi, anyagi következmények nélkül.) A népessé váló fíliák sora ugyanakkor alapot adhatott volna új plébániák szervezéséhez is. Csakis az új lelkészségek állítása jelentett szükségszerűen új templomokat, papi állomáshelyeket. Ezt figyelembe véve úgy tűnik, az egyházszervezet kiépülése csak lassan követte a népesség növekedését, s ez szükségszerűen a régi közösségek népesebbé válását jelentette.
Elképzelhető volna az is, hogy a régi egyházszervezet keretein belül igyekezték követni a változásokat, pl. a káplánok számának jelentősebb növelésével. Erre a minden bizonnyal olcsóbb megoldásra utaló jeleket tapasztalhatunk is, hiszen a káplánok száma is másfélszeresére nőtt, hasonlatosan a hívek számának változásához, mégsem elégséges ez a növekedés, ha a papság összlétszámát vesszük figyelembe. Ez a létszám nem nőtt másfélszeresére, s így az egy papra jutó hívek számánál kb. 350 fős növekedését tapasztalunk.
Feltehetjük a kérdést: egyáltalán jogos-e egyházszervezeti változásokat várnunk a lakosság számának növekedésétől, s arányosnak kell-e lennie a két folyamatnak? Az eddigiek alapján azt is felelhetnénk: nem, ill. hogy bizonyos aránybeli eltérések elfogadhatóak. Mégis, ha figyelembe vesszük az 1942-es év adatait, a lakosság eddigiekhez hasonló ütemű gyarapodása mellett meghökkentően magas egyéb értékeket láthatunk. Nézzük csak a papság összlétszámának vagy a plébániák, lelkészségek számának növekedését! S mindez feleannyi idő alatt történt. Ehhez képest a dualizmus időszakában tapasztalt növekedés már egyértelműen elmarad. Mi lehetett ennek az oka? Vajon a politikai körülményeken, szervezési nehézségeken, vagy talán a kor kevésbé vallásos beállítottságán múlott ez a különbség?
Nem lehet azt sem figyelmen kívül hagyni, hogy az egyházszervezet fejlődésének lassulását ez a kor tulajdonképpen megörökölte, gondoljunk csak az 1821-1867 közötti előzményekre: a hívek számának ugyancsak másfélszeres növekedése mellett alig 7 plébániával gyarapodott az egyházmegye. A feudális korban még nem volt egyházi belügy a plébániaszervezés, kegyúri, uralkodói akarat is szabályozta a folyamatot. Az 1867 utáni időszak ehhez képest jogilag szabadabbá vált, számszerűleg is előrelépett, egyfajta köztes állapotot jelentett. Legalábbis plébánia-alapítások terén, más téren viszont visszaesést is produkált az 1821-es állapothoz képest, s itt elsősorban a káplánok vagy az egy papra jutó hívek számára gondolok. Vallási buzgóság terén úgy tűnik, mélypontot jelentett az 1867-1895 közötti időszak.
Ezt a megállapítást támasztja alá a szentáldozások száma is. Figyelemreméltó, hogy a dualizmus említett időszakában a szentáldozások száma nem érte el a hívő lakosság létszámát, s a különbség nemcsak a gyermekek létszámából adódott... Nem valósult meg tehát az évi egyszeri szentáldozás sem a felnőtt lakosság körében. A múlt század végétől viszont megindult egy folyamatos növekedés, éreztették hatásukat a megalakuló vallásos társulatok, melyek szinte mindegyike szorgalmazta a tagság rendszeres (havi, heti) áldozását. A századvéget tehát ismét átmeneti időszaknak tekinthetjük, a fellendülésnek itt nemcsak a szentáldozások terén tapasztalhatjuk jeleit, hanem a plébániák alapítása terén is, gondoljunk csak arra, hogy a dualista kor egyébként kevesellt 25 plébániás növekedésének kétharmada 1895 után történt, s hasonlóképpen alakult ez a papi létszámmal... Ha lehetséges volna, hogy az egyházmegye igazgatásának és vallási aktivitásának értékelésével valamiféle komplex elméleti mércét, ábrázolható görbét szerkesszünk, akkor az 1867-hez minden bizonnyal leszállóágban érkezne, majd negyedszázadnyi stagnálás után emelkedésbe kezdene, századunk második évtizedében pedig tendenciájában már az említett két világháború közti ugrásszerű fejlődést készítené elő. Korántsem homogén tehát egyháztörténetileg az 1867-1918 közötti időszak, ráadásul politikatörténetünkből kölcsönzött korszakhatáraink nem is jelentenek igazán fordulópontot a vallási folyamatokban.
Nem esett szó eddig a hivatások számáról, de itt a kis létszámú minta talán nem is ad lehetőséget statisztikai következtetésekre. Az értékeket figyelembe véve sem látható jelentősebb elmozdulás. A kisszeminárium a gimnazista korú ifjak hivatásgondozására szolgált, az itteni növekedésre az ad magyarázatot, hogy ebben a korban intézményesült Kalocsán ez a képzési forma. Mindamellett e gyarapodás jó alapot adhatott a későbbi papi létszámnövekedéshez.
Az említett számsorok, folyamatok változásait szemléletesen ábrázolhatnánk különféle diagramokkal. Vizsgálatuk minden bizonnyal további észrevételekre, következtetésekre adna még alkalmat, de most maradjunk inkább az új plébániák szervezésének, fenntartásának kérdéskörénél.
Új plébániák szervezése, fenntartása
A Kalocsa-Bácsi Főegyházmegyében korszakunkban 25 plébániát szerveztek, kétharmadukat az 1895 utáni időszakban. Nyolc esetben nagyvárosok, ill. azok vonzáskörzetének bomlásáról beszélhetünk (pl. Szabadka, Zenta esetében), ahol az új lelkészségek állítása részben a távolságokból, részben a régi plébániák létszámának óriási növekedéséből adódott. Ezeken a helyeken a városok, ill. azok katolikus közösségei vállalták a kegyúr szerepét, az önállósulás saját kérésükre, és nagyrészt saját költségükre történt.
Az érsekség és a kalocsai káptalan három plébániát szervezett saját birtokán, s így azok kegyúri jogaival is rendelkezett. Egy esetben magánkegyúri alapítással találkozunk, három alkalommal pedig a Magyar Királyi Pénzügyminisztérium töltötte be ezt a szerepet, de ebből a háromból csak egyszer maradt hosszabb távon is kegyúr az állam, egyébként sikerült ezt a terhes szerepet levetkőznie.
Kézenfekvő volt a lelkészség alapítása új telepítéseknél. Az egyházmegye déli területein a határőrvidék fölszámolása kapcsán négy alkalommal került sor hasonló esetre. E telepítéseket, s azok kapcsán az egyházszervezést egyébként törvény is szabályozta.
Maradt hat "egyedi alapítású" plébániánk, kegyurak nélkül, természetesen az elmaradhatatlan érseki segítséggel. Egyébként összességében az új alapítások fele maradt hosszabb távon kegyúr nélkül, ez pedig gyakran anyagi nehézségeket okozott, hiszen az érsekségtől kapott támogatás, a hívek által fizetett járandóság önmagában ritkán volt elegendő az indulás megterhelő beruházásaihoz, s az ebből származó adósság törlesztéséhez.
A lelkészségek szervezése kapcsán első megközelítésre nehéz törvényszerűségeket találnunk. Azt már az imént láthattuk, hogy kegyúr csak kb. fele alkalommal szerepelt. Teljesen változatos képet mutat az önállósuló plébániák létszáma is, itt előfordul 193 fő (Verbász) és 12.500 fő is (Zenta-Alsóváros), meglehetősen nagyok tehát a különbségek. Volt ahol az alapítást megelőzve már kész templom és lelkészlak állt évek óta, de volt, hogy az ideiglenes imahely építéséről is csak a szervezés kapcsán gondoskodtak. Úgy tűnik tehát, hogy a szervezési folyamat elindításának nem voltak határozott adminisztratív követelményei, a folyamat végére azonban természetesen biztosítani kellett a legszükségesebbeket: a templom és plébánia fenntartását, a plébános javadalmazását, a kiszolgáló személyzet, kántor, sekrestyés fizetését. Ekkor válhatott igazán plébánia rangúvá az esetleg évekkel azelőtt létrehozott állandó lelkészség, az ún. adminisztratúra.
Szó esett az adminisztratív követelményekről, pontosabban azok feltételezett hiányáról. Megpróbáltam kideríteni, hogy létezett-e bármilyen egyházmegyei határozat, egyházkormányzati irányelv a plébániák szervezésével kapcsolatban. Egyetlen ezzel kapcsolatos határozatot találtam, ezt a Haynald Lajos érsek elnökletével 1871. október 25-26-án tartott egyházmegyei gyűlés hozta.[2] A szövegből kiderül, hogy új plébániák létrehozását a már létező nagyobbak javadalmának megosztásával (ún. dismembratioval) tartják kivitelezhetőnek. Részletezik a helyi közösségek áldozatvállalásának lehetőségeit ezügyben, hogy pl. a templom és plébánialak építésével, a pap ellátását célzó fölajánlásaikkal készíthetik elő az új plébánia fölállítását. Itt sem kapunk azonban konkrét fogódzókat a döntéseket meghatározó célok megismeréséhez, sem szempontokat a helyszín kiszemeléséhez, csak a "hathatósabb lelkigondozás céljából, ahol lehetséges és szükséges" általános megállapítás szerepel e téren.[3] A határozatban fölmerült a dismembratio fogalma, mellyel kapcsolatban érdemes egy rövid jogi kitérőt tennünk.
Mivel gyökeresen új egyházi javadalmak létesítése ebben a korban már meglehetősen ritka, esetleg kivételesen, egy-egy telepítés kapcsán kerülhet rá sor, az új egyházi javadalmak általában csak ún. diminuatio, azaz kisebbítés útján jöhettek létre. Ennek első lépése volt az officii divisio, az egyházi funkció, a hivatal megosztása, ezt jelentette tulajdonképpen a helyi lelkészség felállítása. Az önálló plébániává váláshoz szükséges javadalom pedig általában a dismembratio, azaz a kihasítás révén jött létre. Mint minden vagyoni változtatásnak, ennek is föltételei voltak, s a kalocsai káptalan 1883-as jogi szakvéleményében így nyilatkozott e föltételekről: "Igazságos és észszerű oka a javadalom dismembratiojának akkor forog fenn, ha ezt az egyház közjava és szüksége, vagy a hívek üdve kívánja... ha az egyik helység az anyaközségtől oly távol esik, hogy főkép rosszabb időben, vagy télen az utak járhatatlansága miatt a hívek a plébánia-templomba vagy épen nem, vagy csak nagy nehezen juthatnak el. Megejtethetik pedig a dismembratio ily esetekben az illető javadalmas ellenkezése dacára is..."[4] A leírás szerint egyébként az is szükséges, hogy az anyaegyház rendelkezzék annyi jövedelemmel, hogy "annak lelkipásztora ama mezei birtok utáni jövedelmek nélkül is tisztességesen elélhet". Láthattuk tehát az általános feltételeket, irányelveket. Ezek próbája nyilvánvalóan az egyedi esetekben alkalmazott eljárás volt. Vajon fölfedezhető-e egyéb tényező, indíték az egyes szervezések kapcsán? Térjünk át ennek vizsgálatára néhány tipikusnak mondható plébánia alapításának esetében.
Szakmár (1868) és Homokmégy (1877): a kegyuras alapítások
Bár Szakmár és Homokmégy lelkészségeinek megszervezésekor a községek politikailag még Kalocsához tartoztak, a város jellegzetes "szállásait" alkották, mégis távolságukat, lakosságuk létszámát figyelembe véve minden bizonnyal joggal igényelték az önállóságot.[5] Ezt a kegyúr szerepét betöltő érsekség is felismerte, s azon szerencsés eset állott fönn, hogy saját birtokairól rendelkezve az érsekség javadalmazhatta az új plébániákat. Homokmégy esetében ez pl. 100 hold kihasításával majd cseréjével történt 1877 decemberében. A kegyúr természetesen a közmunkával épített templomok fölszereléséből is részt vállalt. (Igaz, hogy e fölszerelés részben a kalocsai plébániatemplom nem használatos berendezési tárgyainak átadásával történt.) A homokmégyi templomszentelés előtti budapesti bevásárlások számlái az érseki levéltárban máig is megvannak, de a szakmáriak is az érsektől kértek és kaptak orgonát, harangot. A templomszentelések az Haynald Lajos érsek részvételével, két napon át zajló ünnepélyes szertartásokkal történtek. A kezdetben létrehozott adminisztratúrák hamarosan megkapták a plébániai rangot. Homokmégyről a plébános ezt 1880-ban kérelmezte. Folyamodványában azt írta, megvan minden ehhez szükséges föltétel, a plébános ellátása biztosított, a kántor, harangozó, temetőőr éves díját a politikai község (azaz Kalocsa városa) fizeti, a hívek száma meghaladja a négyezret...[6]
Az új helyzetben hamarosan fölvetődött a fíliák hovatartozásának kérdése, ezzel kapcsolatban igyekeztek a tényleges helyzetet, a lakosság templombajárását követni. A fíliáikhoz a plébánosok egyébként ritkán ragaszkodtak, ezekről a helyekről általában kevés bevételük származott, hiszen a lakosság itt részben csak alkalmi munkás volt, s a pusztákról mindig is nehéz volt behajtani a járandóságot.
Viszonylag egyszerű történet tehát a kegyúri alapításoké, ahol a lakosság fogadókészsége, igénye mellett csupán anyagi tehetség kérdése volt az alapítási folyamat sebessége.
Verbász (1874): az állam mint vonakodó kegyúr
Verbászon a kincstári birtokok közelsége miatt célszerű gondolat volt az új lelkészség javadalmazásához a kincstár segítségét kérni. Meg is kereste Haynald érsek a magyar királyi államjavak zombori igazgatóságát, de elutasító választ kapott. "A pénzügyministerium, mely a gondozása alatt lévő állami jószágoknak csak felelős kezelője, arra följogosítva és hivatva nem érzi magát, hogy ezen jószágok területéből felekezeti czélokra ingyenes adományozásokat tehessen."[7] Haynald a kapott válasszal rögtön Szapáry Gyula pénzügyminiszterhez fordult és szóvá tette a következőket: "az úrbéri egyezség végrehajtása alkalmával a verbászi ágostai protestans és a görög kath. hitvallású papi alap egyenként 1100 négyszögöllel számított 28 hold, minden tanító egyenként pedig 10 hold földadományban részesíttetett."[8] Majd részletezte az eddig történteket: "Én ugyanis látván a katholikusoknak Verbászon való szaporodását s az ottani gymnasiumba járó kath. ifjak számát, 1874-ben egy önálló lelkészi állomást létesítettem rendes plébániaházzal, ideiglenes kápolnával, s a népiskolát is nevezetes áldozataimmal tartom fönn... a kincstári jószágokon levő plébániák természetes kegyurának, a kincstárnak minden igénybevétele nélkül... azt hittem, hogy a romai katholikusoktól nem fog az megtagadtatni, ami egyéb felekezeteknek megadatott." fejezte be végül kicsit keserűen levelét, kérve a minisztert az ügy orvoslására.
Szapáry ezután húsz holdat ajánlott, de a kulai plébániai javadalomból történő kihasítással. Öt holdat kínált ezen felül tanítói javadalomként. Az érsek kikérte a káptalan véleményét. A kanonokok a kihasítást egyházjogilag megejthetőnek, szabályosnak ítélték, a gyakorlatban mégsem javasolták. Valamely javadalom jövedelmezőbb volta szerintük nem elégséges ok a dismembratiora. S egyébként sem lehet tíz évvel a lelkészség szervezése után az egykori anyaegyház jövedelmét csonkítani... Haynald végül ennek megfelelően elutasította a kihasításra vonatkozó miniszteri javaslatot és saját forrásból javította föl a lelkészi állomás jövedelmét. Csak a tanítónak fölajánlott 5 holdat fogadta el, ezt ugyanis nem más egyházi javadalomtól kellett elvonni.[9]
Ebből az esetből, és még számos ezt követőből is jól látszik, hogy a kincstár, ill. képviseletében a pénzügyminisztérium egyre kevésbé vállalta a kegyúr szerepét, s ezzel kapcsolatosan az új plébániák javadalmazásának terheit.
Mozsor (1899): tekintettel a lelkész magyarosító működésére...
Az egykori határőrvidéken, a csajkás kerületben fekvő község számára Császka György érsek szervezett lelkésztanítói állást 1899-ben. Ekkor csak 118 katolikus hívő volt, hat év múlva azonban 896 főt jelenthettek. Örömmel számoltak be róla, hogy még a szerbek is a jól működő magyar iskolába járatják gyermekeiket. Eleinte költségkímélés végett nyugalmazott lelkész töltötte be az állást, de ez hosszútávon nem működött. 1905 januárjában Majorosy János nagyprépost, érseki helynök kérte Tallián Béla földművelésügyi minisztert, hogy egy sessio földdel alapozza meg a lelkészség működését. "Úgy a lelkész hazafias és eredményes magyarosító működésére, mint a Kalocsai egyházmegye jelenlegi árvaságára való tekintettel, mely a lelkész segélyezését meggátolja, a fentidézett kérelmet kedvező, mielőbbi elintézésben részesíteni kegyeskedjék."[10] A miniszter 1905. január 12-én kelt válaszában gondoskodott 10 hold föld haszonélvezetének ingyenes átadásáról (az ún. Komony szigeten), de azzal a feltétellel, hogy a terület közterheit a haszonélvező viselni fogja, és tudomásul veszi, hogy a haszonélvezet bármikor visszavonható, továbbá hogy az adományozás a kincstár részére kegyúri jogokat és kötelezettségeket nem állapít meg. Ez az eljárás nyilván nem elégítette ki a kérelmezőket, s alig fél év elteltével Boromisza Tibor káptalani helynök kegyúri kötelezettség nélküli állandó földadományt kért. Még azt a lehetőséget is fölvetette, hogy végső esetben az érsekség vásárolná meg a területet. Érvei között ő is megemlíti: "Az érseki hatóság nagy súlyt helyez és sokat áldoz arra, hogy a volt határőrvidék területén a gazdag és nagy számú szerbség közé beékelt magyarságot megerősítse... E célból szervezte a hatóság a mozsori lelkész-tanítói állomást, mely igen jól bevált."[11] A kérés azonban válasz nélkül maradt, csakúgy mint Városy Gyula érsek Darányi Ignáchoz címzett levele 1907-ben. Bár a haszonvételi jog maradt, tartós földingatlant nem sikerült szerezni. A mozsori lelkész ellátásának javítására 1915-ben a község adott át 5 és fél holdat, szintén csupán használatra, és meghatározott időtartamra, 3 évre.
Wekerlefalva[12] (1907): az új telepítés
Az újonnan telepített községeknél törvény írta elő a lelkészség szervezésével kapcsolatos kötelezettségeket. Az 1894: V törvény 3 §. szerint ezekben a községekben a lelkészséget ingyenes telek illeti meg a templom és plébánialak számára. A telepítési terület 5%-a pedig közcélokat szolgál, megosztandó a községi jegyző, a pap, a tanító, iskola és kisdedóvó között.
1905-ben Wekerlefalván rendkívüli községi képviselőtestületi ülés fogadta el az érseki hatóság által megszabott plébánosi, kántori és sekrestyési fizetés összegeit, s az ún. stóladíjszabást. Kijelentették, hogy a község kérésére létesül az önálló és állandó lelkészség.[13] A plébánialak az érsekség kamatmentes kölcsönével épült, a templom építését a földművelésügyi minisztérium vállalta a vallásalap segítségével. 1908-ban a földművelésügyi minisztérium elzárkózott az ebben az esetben is kérelmezett egy sessio föld adományozásától, de válaszában megjegyezte, hogy korábban már "a telepítő kincstár részéről a lelkész és tanító részére 10-10 hold kegyadományi föld lett átengedve."[14] Megfelelő terület hiányában utasították el a további kérést.
A rövid áttekintés során láthattuk, hogyan zsugorodott a plébániai javadalmak nagysága (100 holdról 10 holdra...), hogyan hátrált ki a kincstár az örökadomány, a kegyúri terhek alól, s hogyan váltotta föl a régi támogatási formát a bármikor visszavonható haszonvétel.
Pedig a korabeli egyházi vezetők (pl. a már idézett kalocsai káptalan) véleménye szerint a változó feltételek között egyre inkább csak az ingatlan, a stabil földbirtok jelent kiszámítható javadalmi alapot a plébániák működéséhez. Egyre nehezebbé vált azonban e javadalom biztosítása. Az egyházmegyei nagyobb pénztár támogatta egykor a plébániák szervezését, s az egyetlen jelentősebb pénzalap volt Haynald érsek takarékoskodásának köszönhetően. A század végére azonban ez a tőke szinte megsemmisült a fölgyorsuló alapítások következtében. A bizonyos egyéb szempontok miatt vállalt, egyébként kis lélekszámú lelkészségek szervezése kimerítette az erőforrásokat, előfordult, hogy be kellett érni egy-egy megszüntetett kápláni állás jövedelmének és a VKM által ígért járadék egyesítésével. Létkérdéssé vált a kongrua, a lelkészi jövedelmek kiegészítése, s a régi módon működő rendszer elérte teljesítőképességének határait, a továbblépéshez immár új utakra, jelentősebb változásokra volt szükség.
Jegyzetek
[1] A fejezet számadatainak forrását az egyházmegyei névtárak 1867-1915 között évenként megjelent kötetei adják. (Schematismus Cleri Archi-Dioecesis Colocensis et Bacsiensis ad Annum Christi ..., Coloczae)
[2] Statuta ab Eminentissimo et... Ecclesiarum Colocensis et Bacsiensis Archiepiscopo Ludovico S. R. E. Cardinale Haynald pro Arhi-Dioecesi Sua... Sparsim Edita... Kalocsa, 1880. 28. p. VI. Optatur, ut numerus parochiarum dismembratione majorum quarumdam multiplicetur...
[3] Uo.: "... efficacius procurandae animarum salutis, ubi necessarium et possibile est ..."
[4] Kalocsai Érseki Levéltár, Plébániai iratok (továbbiakban: KÉL. 2.) Verbász 761/1883. Az aktához csatolva Hopf János kanonok aláírás és keltezés nélküli jogi véleménye.
[5] A sematizmusok adatai szerint a hívek létszáma az önállósulások után Szakmáron (1870-ben) 3 ezer, Homokmégyen (1880-ban) 4 ezer fő.
[6] KÉL. 2. Homokmégy 398/1880.
[7] KÉL. 2. Verbász 96/1883.
[8] Uo.
[9] KÉL. 2. Verbász 761/1883.
[10] KÉL. 2. Mozsor 195/1905.
[11] KÉL. 2. Mozsor 3547/1905.
[12] Wekerlefalva a palánkai járás Szépliget (Gajdobra) helységének Kerekit és Metkovics pusztáin 1885-ben, a m. kir. kincstár által alapított sváb telep. 1894-ben belügyminiszteri engedéllyel Wekerlefalva néven vált nagyközséggé. 1900-ban 1114 lakosa volt. Borovszky Samu (szerk.): Bács-Bodrog vármegye I. (Magyarország vármegyéi és városai.) 179. p.
[13] KÉL. 2. Wekerlefalva 3478/1907.
[14] KÉL. 2. Wekerlefalva 6079/1908.
| Szathmári J.: Önkényuralom | TARTALOM | Hegedűs A.: Püspöki szék |