| Előszó | TARTALOM | Szabadi I.: Ch. Schesaeus |
Péter Katalin
Egy-egy szakma életképességét és jövőbeli kilátásait azon lehet lemérni, hogy milyen az utánpótlása. A magyar egyháztörténet-írás tehát igen jól áll, ha fiatal művelői először is meg tudtak rendezni egy saját kutatásaikra épült konferenciát, majd széles körű érdeklődést keltettek vele, végül megtalálták a lehetőségét annak, hogy a tanácskozás anyagát kötetben is közreadják.
Az eseménysor nyilván sokkal az 1997 decemberében Miskolcon tartott konferencia előtt indult. Előbb kellett kezdődnie, mert a földrajzi értelemben egymástól távol dolgozó kutatók szellemi összeköttetése bizonyosan nem egyik napról a másikra alakult ki. A kapcsolatok létrejöttének részleteit nem ismerem. Azt azonban meg tudom állapítani, hogy rendkívül örvendetes jelenségről van szó. A konferenciát köszöntve elmondtam: Tudtommal egyedülálló a Miskolcon összegyűlt fiatal egyháztörténészek vállalkozása.
Főként azt tartom figyelemre méltónak, hogy saját igényeiktől indíttatva rendezték a tanácskozást. Vagyis nem a szokásos módon, intézményi szervezésben jöttünk össze, hanem azért, mert a legkülönbözőbb helyeken dolgozó fiatal tudósok úgy döntöttek, maguk között tárgyalják meg kutatási eredményeiket és gondjaikat. Ez az elhatározás a szakma szeretetéről, sőt, a szakma iránti tiszteletről tanúskodik. Azt mutatja, hogy a résztvevők tudják, csodálatos eredményeket lehet egyedül elérni, de a történetírás tulajdonképpen társadalmi cselekedet. És úgy érzem, néhány idősebb kutató, közöttük én magam is, ugyanebből a felfogásból fakadóan kaptunk meghívást. A fiatal egyháztörténészek a korábbi eredményekkel társalogva, nem pedig velük és a képviselőikkel szembefordulva kívánják saját történetüket építeni.
Bizonyos vagyok abban, hogy a miskolci kezdeményezés nemcsak az egyháztörténet-írásnak, hanem a hazai történettudománynak általában igen nagy hasznára lesz. Példa értékű lehet, mert elképzelhetőek ugyan a szerveződés más útjai is, de rendkívül szerencsés ötlet tudományos tanácskozással kezdeni a résztvevők szándéka szerint tartós együttműködést. A konferencián mindenek előtt megköszöntem a meghívást. Nagy örömmel fogadtam, mert akkor már egy ideje hallottam arról, hogy valami készülődik. A jó hírek gyorsan terjednek. És mi lenne jobb hír a szakmában, mint az, hogy fiatal kutatók összefognak?
Az előadások összetétele pedig a felfokozott várakozás ellenére sem keltett bennem csalódást. A fiatal tudósok többsége az alkalmazott egyháztörténet eredményeit mutatja be. Tudatosan támaszkodnak saját alapkutatásaikra, ahonnan két irányban lépnek tovább. Az egyik irány a részletektől a nagy összefüggések megértése felé tart, a másik a közönséghez vezet. Összefoglalóan azt lehetne mondani, úgy tárgyalják témáikat, illetve olyan a témaválasztásuk, hogy mind a szakmában esetleg távolabb állók, mind a szakmán kívüli művelt érdeklődők megértsék őket.
Őszintén örülök annak, hogy az együtt munkálkodás, a közös gondolkodás igénye ilyen irányokba vitte a fiatal egyháztörténészeket. És örülök annak, hogy egy-egy szekció megnyitására két idősebb kollegájukat, Gergely Jenő professzort és engem kértek fel. Személy szerint megtiszteltetésnek tartjuk ezt a gesztust, tágabb értelemben pedig azért tekintjük fontosnak, mert azt mutatja, hogy a szerveződő fiatal egyháztörténészek kapcsolatot keresnek az ő saját egyháztörténet-írásuk múltjával. Folytatni akarnak valamit. Nyilván nem arról van szó, mintha a mi nézeteinkkel vagy eredményeinkkel mindenben vagy csak nagyjából egyetértenének. A teljes egyetértés a pálya elején állók és az idősebbek között nem is volna jó. A történettudomány talán legjellemzőbb sajátsága ugyanis az, hogy az eredmények egymásra épülnek, és ahogyan a megismert jelenségek köre tágul, a korábbi ismereteken nagyon gyakran módosítani kell. Kicsit szkeptikusan szólva, a történész maga sem feltétlenül ért egyet korábbi önmaga változataival. Nem várja tehát azt, hogy a fiatalok azonosuljanak vele. De természetesen örül, ha az utána következők nem megtagadni akarják, hanem pontosítani, újragondolni kívánják az elődök eredményeit vagy a történelemben feltett kérdéseit.
Mindezek megállapításán túl nehéz konkrét feladatomat, a XVI-XVII. századi magyar egyháztörténet-írás jelenének és jövőjének bemutatását teljesíteni. Inkább csak egyes impresszióimat, bizonyos javaslataimat fogalmaznám meg. A legfontosabb új fejlemény talán az, hogy kezdünk a felekezeti elfogultságokon felülemelkedni. Ez éppen a szóban forgó korszakot tekintve nem kevés. Köztudott, milyen ellentétes jelenségek és folyamatok jellemzőek rá. A nemzet sorsának eltérő megítélése éket vert a kortársak közé; megosztotta a történészeket is. A nézeteltérés alapja az a történelmi véletlen, hogy Mohács, illetve a mohácsi tragédia előzményei gyakorlatilag egybeestek a reformáció hazai megjelenésével. Emiatt indultak hol nyílt, hol rejtett viták arról, mi az ok, mi az okozat. Minthogy Erdély mind a katolikus, mind a protestáns uralkodók alatt a protestáns vallásszabadság hazája volt, a királyi Magyarországon pedig mindaz, ami Európa szerte mint a korona és a rendek bonyolult, de megnyilvánulásában politikai természetű harca zajlott le, a katolikus király és a protestáns rendek sorozatos összecsapásának formáját öltötte, a vallásügy lett mind a kortársak, mind a történészek szemében a döntő tényező. És a vallásügyről nehéz vallási elfogulatlanság nélkül nyilatkozni.
Jó volna, ha itt új fejezetet nyithatnánk. Új nyitás kellene, mert túlzás nélkül mondhatom, hogy szinte a mai napig érzékelhető a tények elrendezésénél a kutatók felekezeti hovatartozása. Lépjünk ezen túl, és ábrázoljuk elfogultságoktól, valamint érzelmi tényezőktől mentesen a reformáció korát, járulékos vagy éppen meghatározó jelenségeit, személyiségeit.
Hadd hozzak egyetlen példát arra, milyen összetetten hatnak a hagyományos elfogultságok. Nem régen megjelent jezsuita forráskiadványban olvastam egy szöveget a reformáció értékeléséről. Az állt benne, az egyház romlottsága és a szerzetesség gyarlósága miatt kellett a hitújításnak eljönnie. Olyan veretes szavakkal ostorozta a reformáció előtti egyházi viszonyokat, hogy azt hittem, korabeli szöveget olvasok. Kerestem az eredeti irat fennmaradásának a helyét, majd rájöttem, nem valami humanista tudós, hanem a kötetet kiadó jezsuita atya fogalmazta. És nem kizárt ugyan, hogy a jezsuitának valóban ez volt a véleménye, mégis úgy éreztem, inkább maga is felekezeti részrehajlást látna abban, ha a protestantizmus ügyeként számon tartott reformációról szólva nem a hagyományos protestáns álláspontot írná le. Az elfogultság vádja elől akart kitérni. A kitérés módja ilyen formán tárgyilagos ábrázolás helyett a reformáció mellett elfogult álláspont átvétele lett.
Mert tárgyilagosan, nem pedig egyes kortársaktól az irodalomba emelt vádak alapján, azt a nyilvánvaló tényt kell hangsúlyozni, hogy a hitújítás a római katolikus egyház megújulási törekvéseiből nőtt ki. Voltak egyidejűleg ezzel szembenálló áramlatok is, de a korszak legfontosabb egyháztörténeti jelenségcsoportjait megítélésem szerint a következő, felcserélhetetlen sorrendbe kell állítani: katolikus reform, protestáns reformáció, katolikus ellenreformáció. Az egyháztörténet szempontjából ezeket láthatni a XVI-XVII. század történetének központi tengelyében. Az utolsóként említett jelenségcsoportnál, az ellenreformációnál tulajdonképpen két fogalom használata volna indokolt.
Mindkettő a reformációval, illetve a protestantizmussal szemben gyakorolt cselekvést jelentene, de az egyik a térítést, a másik az erőszakot jelölné. Mert Pázmány Péter prédikálásban és beszélgetésben megnyilvánuló igen eredményes tevékenysége például nem azonosítható azzal az elvakult fanatizmussal, aminek semmi értelme nem volt. Nem valószínű, hogy csak egyetlen protestáns is azért vált volna hívő katolikussá, mert végignézte a szerencsétlen aggastyán, Drabik Miklós kivégzését vagy a végtelenségig megalázott gályarabok menetét. Mivel azonban a történetírás nem alakított ki az ellenreformáció ellentmondásos gesztusaira eltérő neveket, csak azt tudom hangsúlyozni, hogy a térítés és az erőszak élesen elválasztandó egymástól. Mindössze az bennük a közös, hogy a már megszerveződött protestáns egyházak létezésére reagáltak.
A reformációval egyidejű katolikus megújulás, maga a reformáció is, ezzel szemben értelemszerűen nem valami külső hatás következménye, hanem a római katolikus egyház saját, legbensőbb ügye volt. Luther Márton az Ágoston-rend szigorúbb ágának szabályai szerint élő szerzetesként dolgozta ki azokat az elveket, amelyeknek hihetetlenül messzire vezető következményei lettek az egyház, a társadalom és az egyén életében egyaránt. Mint hívő katolikus az akkor egyetlen nyugat-európai egyház tanításaira épített. Azt az egyházat kívánta megújítani, és nem rajta, nem is a vele kortárs más reformokra törekvő katolikusokon múlt, hogy a római katolikus egyház teljes átalakulása helyett a protestáns egyházak jöttek létre. Közbevetőleg jelzem: az egyház fogalmat végig világi értelemben használom. Nem az Evangéliumot hirdető egyetemes gyülekezetet, hanem - az egyháztörténetben megszokott eljárással - egyszerűen különböző teológiai tanokat valló egyházszervezeteket értek rajta. Elfogulatlanul nem lehet egyiket sem a Krisztus által alapított egyetlen egyháznak tekinteni.
Visszatérek azonban Lutherhez, vagyis a reformáció eredetéhez, mert az az érzésem, ott kell a szóban forgó korszak egyháztörténeti lényegét meghatározni. A lényeget pedig nem a római egyház sokat hangoztatott romlottsága jelentette, hanem az, hogy az akkori emberek és az egyház kapcsolata megváltozott. A hívek türelmetlenül reagáltak olyan jelenségekre, amilyeneket korábban közömbösen szemléltek. Az egyház képviselői soha nem voltak tökéletesek; a középkor folyamán nem egyszer lehetett Róma romlottabb, mint éppen a reformáció idején. Korábban azonban a hívők tolerálták a bűneit; az egyház méltatlan szolgáival szemben intolerancia a XV. század vége felé alakult ki, akkor, amikor az emberek az élet minden területén érzékenyebbé váltak elődeiknél. A változás okát egyelőre nem ismerjük, valószínűleg nem is fogjuk soha kideríteni.
Azért tartom a probléma megoldását eleve lehetetlennek, mert nem tudunk az akkoriakkal beszélgetni. Véletlenül fennmaradt forrásokkal kell megelégednünk; nem tehetünk fel a cselekedetek indítékait vagy tartalmát firtató, célratörő kérdéseket. Ha azonban a cselekedeteket, az emberek tetteit az érzelmek tüneteiként értékeljük, sok forrás bonyolult elemzése alapján bizonyos következtetésekhez eljutunk. Ezek közül a következtetések közül talán a legfontosabb az, hogy az egyének és az egyházak viszonya a modernitás kezdetén közvetlenné vált. Ez a korábbiakhoz képest sajátos viszony lényeges meghatározója a kora újkornak.
Az újszerű kapcsolat egyik tünetcsoportját, a kételyt csak megemlítem. Nem is tudnám részletesen tárgyalni, mert igen sokféle stúdium eredményeinek összegezése kellene hozzá. Mivel azonban fiatal egyháztörténészekhez szól a mondanivalóm, érdemes felhívni rá a figyelmet. Magyarországon is érzékelhető az, ami Európa szerte feltűnő volt: sokakban hitbeli szorongás, vallási bizonytalanság támadt fel. Nem igen szoktunk erről írni vagy beszélni, úgyhogy ezen a ponton, helyesebben innen indulva, gyümölcsöző kutatások lehetősége kínálkozik.
A másik tünetcsoport, a bensőségesség egyértelműbb és lényegesen egyszerűbben megfogható. Világosan jelzik például éppen a reformáció megjelenése idején katolikus templomokban elhelyezett képzőművészeti alkotások. Egyszer, amikor a Nemzeti Galéria termeit jártam, ért az a felismerés, hogy nagyjából a reformációt hozó katolikus megújulással egyidejűleg kerültek az oltárképekre a szent történeteket a hívek mindennapi életkörülményei között bemutató ábrázolások. Vagy rózsás arcú, életörömet sugárzó Madonnákat készítettek; egyik-másik olyan, mintha vásárra igyekvő falusi asszony volna. A művészettörténet mindezt a gótika népszerűvé válásaként értékeli, az egyháztörténésznek viszont az oltárokról visszaköszönő hétköznapok azt mondják, hogy az emberek otthon akarták érezni magukat a templomban.
A templombelsők átalakulását száma vevő gondolatmenetet hosszan lehetne folytatni. Mert nem hasonlít például egy református templom, közepén az úrasztallal, egyszerű szobához? Remélem, nem tartják a hasonlatot túlságosan profánnak. Azt akartam vele érzékeltetni, hogy az egyháztörténet tartalma végtelenül tág. Érzékeltethettem volna mással is. Lenne olyan gondolatmenet, aminek fontos pontján az úrvacsora helyes kiszolgáltatása feletti vita hevében a lelkészüket késsel fenyegető hívek állnak. A sárospataki gyülekezetben támadtak egyszer ennyire felfokozott indulatok. Ez éppen úgy az egyháztörténethez tartozik, mint az, hogy milyen különbség volt az egyes felekezetek között a házasság felbontásának lehetőségéről, vagy az, hogy milyen fordulatokat vettek át egymástól a bibliafordítók.
Az egyháztörténet végeredményben számtalan válaszra váró kérdéssel borított határtalan tér. A Miskolcon összegyűlt fiatal egyháztörténészek helyesen döntöttek, amikor elhatározták, hogy az ő generációjukra eső feladatokat szervezetten fogják teljesíteni.
| Előszó | TARTALOM | Szabadi I.: Ch. Schesaeus |