| Sarnyai Cs. M.: Szekularizáció | TARTALOM | Lakatos A.: Plébániák |
Szathmári Judit
A címben jelzett évtized protestáns egyháztörténetét két nevezetes rendelettel határolhatjuk be. Kezdetét az 1850. február 10-én kiadott Haynau-féle rendelet jelzi, végét az 1859. szeptember 1-i protestáns pátens. Természetesen az említett dátumok előtti és utáni időszak szervesen idekapcsolódik: a szabadságharc leverésétől eltelt hónapok, illetve a pátens 1860. május 15-i visszavonásáig eltelt háromnegyed év.
A bekövetkezett kényszerű változásoknak a protestáns egyházaktól idegen voltát leginkább akkor érzékeljük, ha ismerjük a református és evangélikus egyháznak az 1800-as évekre megszilárdult belső felépítését. Először nagy vonalakban vázolom a protestáns egyházak belső szerkezetét és kitérek az 1848-as év hozta változásokra is. A következő részben a jelzett korszaknak azon csomópontjait ismertetem, amikor az államhatalom erővel akarta az új rendezést a protestánsokra kényszeríteni.
A magyarországi református és evangélikus egyház kerületi beosztása, a négy-négy superintendentia az 1700-as években alakult ki.[1] A korábban létrejött területi egységek, az egyházmegyék (senioratus, tractus) részben uralkodói ráhatással (II.Carolina resolutio) szerveződtek egyházkerületté. Ezek teljesen önállóan intézték ügyeiket, egymással csak a több superintendentiát érintő tárgyakban érintkeztek. Döntéshozó szervük a közgyűlés volt, melyet egyenlő számú, választott, világi és lelkészi képviselő alkotott. Az egyházkerület papi vezetője a superintendens, világi a főgondnok/felügyelő volt, az egyházmegyének az esperes (senior) és a gondnok/felügyelő. Rajtuk kívül választott lelkészi és világi képviselők: főjegyző, jegyző és a tanácsbírák (assessorok) alkották az egyházkerületi és egyházmegyei gyűlést. A két protestáns egyház közötti szerkezeti különbség az evangélikus egyetemes felügyelő tisztségében mutatkozott meg, a református egyháznak nem volt a kerületek feletti, országos tisztségviselője. Törvényhozó szerve mindkét egyháznak a zsinat volt. A zsinatról fontos szót ejtenünk, hiszen a tárgyalt korszaknak protestáns részről egyik fő kérdése a zsinattartás engedélyezése. Mindkét egyház 1791-ben tartotta utolsó zsinatát, ám az itt hozott törvényeket nem szentesítette az uralkodó.[2] Jóllehet Bécsben a szentesítést elodázták, a négy református egyházkerület működését az 1791-es ún. budai kánonok szabták meg. A protestánsok egy ideig várták, sőt szorgalmazták az elmaradt uralkodói jóváhagyást. Az 1840-es évekre más vélemény alakult ki: most már új zsinatot lenne szükséges összehívni, az elmúlt ötven év változásaihoz képest új törvényeket alkotni. A zsinat összehívásához azonban előzetes uralkodói engedélyt kellett nyerni, az 1791. évi 26. tc. többek között erről is rendelkezett. Ez a törvény - a bécsi és linzi békekötések alapján - biztosította a protestánsok egyházi autonómiáját. 1848-ig az egyházak szervezeti és kormányzati kérdéseibe az állam nem szólt bele. Az uralkodó a legfőbb felügyeleti jogot tartotta fenn magának - amint említettük a zsinat összehívását, kánonok szentesítését. 1850 után változott a helyzet, a kormány centralista politikája célul tűzte ki a protestáns egyházak központi irányítását.
Az 1848. évi 20. tc. kimondta a bevett vallásfelekezetek kölcsönösségén és viszonosságán alapuló vallásegyenlőséget. A törvény biztosította keret végrehajtása országos, a vallás- és közoktatási minisztériummal egyeztetett rendezést tett szükségessé. Ezért Eötvös József miniszter a protestáns hitfelekezetek képviselőit egyházi és iskolai reformról tartandó értekezletre hívta össze 1848. augusztus 1-re.[3] Ez a dátum később az Erdéllyel történt unió miatt, hogy az erdélyi protestáns egyházaknak is elegendő idejük legyen a felkészülésre, szeptember 1-re módosult.[4] A miniszteri értekezletet megelőzte Eötvös népiskolai törvényjavaslatának országgyűlési tárgyalása, s ez rányomta bélyegét a tanácskozásra.[5] A reformátusok előterjesztésükben sérelmezték, hogy előzetes meghallgatásuk nélkül történt a törvényjavaslat beterjesztése s tiltakoztak iskoláiknak a közösökbe való beolvasztása ellen. Autonómiájukhoz mindenáron ragaszkodnak, arról semmi anyagi könnyebbítésért le nem mondanak. Hiszen már a meghívónak, a miniszteri körlevélnek egy rosszul használt kifejezése, a miniszter egyházi és iskolai reformról beszélt, felzúdulást keltett körükben. Kikérték maguknak, hogy a miniszter közöttük reformátorként lépjen fel,[6] a reform kifejezést nem vonatkoztathatják egyházuk belső életére. Csak külső helyzetükre, az államhoz és a többi felekezethez való viszonyukra érthetik a reformot. Az állam és egyház közötti kapcsolat rendezésén kívül azonban ugyanilyen fontosnak tartották belső viszonyaik rendbetételét. Egységes kánonok híján a négy magyarországi református superintendentia más-más szabályok szerint élte életét, az erdélyi egyházkerület pedig még több ponton eltért a magyarországi gyakorlattól. Itt a szeptemberi értekezleten határozták el, hogy a következő évben nemzeti zsinatot tartanak, 1849. augusztus első vasárnapján.[7]
1849 nyara nem kedvezett a zsinattartásnak. 1849. szeptember 18-án gr. Zichy Ferenc teljhatalmú országos főbiztos rendeletet adott ki minden egyházi gyűlés betiltásáról.[8] Ezt követte 1850. február 10-én a Haynau-féle rendelet.[9] Ez a rendelet egy tollvonással eltörölte a protestánsok eddigi önkormányzatát. Betiltotta az egyetemes és kerületi felügyelők, gondnokok tevékenységét. Az egyházi vezetés kizárólagosan a superintendensekre szállt, akik az esperesekkel és néhány bizalmi férfiúval intézhették az egyházi ügyeket. Egyházi tanácskozást csak előzetes engedélyeztetés után, a kerületi hadbiztosság képviselője jelenlétében lehetett tartani. A kivételes állapot alatt választásokat nem engedélyeztettek, ezért a megüresedett superintendensi állások kinevezett adminisztrátorokkal töltettek be. Az evangélikus egyház esetében az elnyomó hatalom gondoskodott a superintendensi állások megürüléséről. Haubner Máté (dunántúli egyházkerület), Pákh Mihály (tiszai egyházkerület) és Szeberényi János (bányai egyházkerület) letartóztatásban volt, a negyediket, Stromszky Sámuelt (dunáninneni egyházkerület) ugyancsak elmozdították hivatalából. Helyüket adminisztrátorokkal töltötték be. A református egyházban mind a négy superintendens a helyén maradt. Ennek hátterében milyen meggondolás húzódhatott - nem ismerjük. Hiszen Szoboszlai Pap István tiszántúli superintendens igencsak kompromittálta magát Debrecenben a Függetlenségi Nyilatkozattal.[10] Apostol Pált a tiszáninneni egyházkerületben a forradalom évében választották meg superintendensnek, 1848. szeptember 25-én.[11] Lehet, hogy csak "jobb" híján maradhattak az eddigi superintendensek. Bécs szemében a magyarországi protestánsok, különösképpen a reformátusok, akik majdnem kizárólag magyar nemzetiségűek, mind lázadó hajlamúak, ha nem egyenesen forradalmárok voltak. Ha elolvasunk néhány, konzervatív arisztokratától származó beadványt 1849-1850-ből, mindegyik a protestánsokat okolja a forradalomért, kiemelve, hogy Kossuth és köre szintén ezekhez a felekezetekhez tartozik.[12] A Haynau-féle rendelet is ezt a véleményt osztja: a protestánsok népes, fele arányban világi képviselőkből álló gyűléseik tulajdonképpen politikai gyűlések voltak, egyes elöljáróik hivatalukat pártcélokra használták fel, a népet felkelésbe vitték. Akármint is történhetett, a református superintendensek szeme előtt intő példaként lebegett evangélikus hittársaik sorsa, s ebből a megdermedt állapotból csak lassan ocsúdott fel a református egyház.
Az 1850-es évek történetének megismeréséhez bőséges forrásanyag áll rendelkezésünkre. Ennek egy része levéltári dokumentum, más része az igen terjedelmes, korabeli nyomtatott irodalom. 1867 után a feldolgozások egész sora jelent meg mind osztrák, mind magyar részről, életrajzok a korszak szereplőiről, összefoglaló egyháztörténetek. Ezekből a feldolgozásokból megismerhetjük a bécsi kormány törekvéseit a protestáns-kérdés rendezésére (különböző egyházi alkotmány-tervezetek, az iskolákkal kapcsolatos rendeletek), és a protestáns egyházak reakcióját ezekre.[13]
Az egykorú források között részletességével egyedülálló Bauhofer György budai evangélikus lelkész kéziratos naplója. Bauhofertől - aki Mária Dorottya főhercegnőnek, a nádor feleségének is udvari papja volt - 1854-ben Berlinben névtelenül jelent meg a külföldi protestánsok tájékoztatására a Geschichte der evangelischen Kirche in Ungarn vom Anfang der Reformation bis 1850 .[14] Bauhofer elkészítette egyháztörténete folytatását is, egészen a protestáns pátens megjelenéséig követi benne az evangélikus és hozzá kapcsolódóan a református egyházat érintő eseményeket.[15]
A levéltári források között nagyon fontosak az úgynevezett superintendensi, esperesi hivatalos naplók. Közülük Polgár Mihály dunamelléki superintendensnek a Ráday Levéltárban található hivatalos naplója (1849-1853) volt elindítója kutatásomnak is.[16] Az ostromállapotban gyűlést nem tarthatván, a superintendensnek szinte egyedül kellet vállalnia a felelősséget intézkedéseiért. Ezért minden hivatalos ténykedését bejegyezte a naplóba, amelyet több példányban elküldött az egyházkerület espereseinek - ők pedig egyházmegyéjük lelkészei között köröztették. Így szinte napról-napra követhetjük a superintendentia belső életét, a superintendens és az eklézsiák kapcsolatát, de a superintendens és az állami hatóságok közötti érintkezést is. Így például Polgár Mihály részletes feljegyzést készített Geringer Károly helytartósági főnökkel folytatott tárgyalásairól.
Korszakunkat három részre oszthatjuk fel. 1849-1854: megtorlás - Haynau-rendelet - felségfolyamodványok, deputációk. 1854-1859: fordulópont, az ostromállapot vége - az 1855-ös bécsi tanácskozás - az 1856-os Entwurf egységes elutasítása. 1859-1860: protestáns pátens - elfogadás vagy elutasítás - országos méretű ellenállás - az autonómia visszanyerése.
Az 1850-től 1854-ig tartó kivételes állapotot a Haynau-féle rendelet határozta meg. Ez a rendelet a protestáns egyházakat törvényes működésükben megbénította. De mégis működniük kellett ebben a bénult állapotban is, mivel az iskolák helyzetének rendezése nem tűrt halasztást. Thun Leó vallás- és közoktatásügyi miniszter 1850. szeptember 7-i rendeletével Magyarországra is kiterjesztette az 1849-ben bevezetett osztrák tanrendszert, az "Organisations Entwurf"-ot.[17] Ha a protestáns középfokú iskolákat, miként a többi felekezetéit is, nem alakítják át meghatározott időn belül az új forma szerint, elvesztik nyilvánossági jogukat. Nyolc osztályos, tizenkét tanáros, szaktanítási rendszerű, érettségit adó gimnáziumokat kellet szervezni, meghatározott tanári fizetéssel, ennek megfelelő alaptőkével. A rendelet önmagában a haladást szolgálta, egységesebbé, magasabb szintűvé tette a középiskolai oktatást. A protestánsok azonban szabad vallásgyakorlatukkal elválaszthatatlanul összetartozónak tekintették iskolafenntartási jogukat, amelybe beleértették a szabad tanár- és tankönyvválasztást, az államilag elfogadott bizonyítványt, s ezt a miniszteri rendelet állami ellenőrzés alá helyezte. Az átalakítás gyors megvalósítását - a következő tanévre kellett végrehajtani - akadályozta az anyagi fedezet hiánya is. A korábbi adakozások, alapítványok csak szerényebb körülmények között működő iskolák fenntartását tették lehetővé. A rendelet bevezetésekor egyetlen protestáns iskola felelt meg a feltételeknek, a felsőlövői evangélikus algimnázium és alreáliskola.[18] Utána a nagykőrösi református főgimnázium szerezte meg elsőként a nyilvánossági jogot 1853-ban. A nyilvánossági joggal rendelkező iskolákban a felsőbb hatóságok által jóváhagyott tanárok az engedélyezett tankönyvekből a központilag meghatározott tanrend alapján tanítottak. Azok a protestáns iskolák, amelyekben ez az átszervezés nem történt meg (mert nem tudtak vagy nem akartak eleget tenni a feltételeknek) magánintézetként nem adhattak ki államilag elfogadott bizonyítványt.
Nemcsak az iskolaügy rendezése, hanem a Bécsből érkező hírek is aktivitásra ösztönözték a protestánsokat.[19] A kormány céljai között szerepelt a birodalom protestánsai számára egységes szabályozás kidolgozása. A Kuzmány Károly bécsi teológiai tanár által kidolgozott alkotmánytervről már csak az aláírás hiányzott 1850 nyarán. Erről értesülve Bauhofer György budai evangélikus lelkész és más egyháziak szűk körben tanácskozást tartottak és folyamodványt készítettek Mária Dorottya főhercegnőhöz, a nádor özvegyéhez. A folyamodványban feltárták a protestáns egyházak szomorú állapotát a Haynau-féle rendelet után, s nehogy politikai színezetet tulajdonítsanak szándékuknak, csak lelkészek írták alá. Mária Dorottya mindig szívén viselte a magyarországi protestánsok ügyét, személyesen közbenjárt Ferenc Józsefnél. Az uralkodó hallgatva az érvelésre, elvetette az egyházalkotmány-tervet, Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter nagy bosszúságára. A folyamodvány kedvező bécsi fogadtatása felbátorította a protestánsokat. Előbb az evangélikusok, majd a reformátusok is több folyamodványt nyújtottak be, remélve, hogy hamarosan kedvező fordulat következik be helyzetükben.
A remélt kedvező fordulatot az ostromállapot megszűnésétől várták. Albrecht főhercegnek, Magyarország helytartójának 1854. júliusi hirdetménye (a július 3-i vallás- és közoktatásügyi miniszteri rendeletet tette közzé) azonban ellentmondott ezeknek a várakozásoknak.[20] Az új szabályozás a Haynau-féle rendeletet hatályon kívül helyezte, de más, jelentős változást nem hozott. Egyházközségi, presbiteri gyűlést ugyan előzetes engedélyeztetés és kormánybiztos jelenléte nélkül lehetett tartani, de már teljes egyházközségi vagy egyházmegyei, egyházkerületi gyűlést csak kormánybiztossal. Világiak, mint választott tisztségviselők (gondnokok, felügyelők) továbbra sem vehettek részt ezeken a gyűléseken, csak mint bizalmi férfiak. Ezt a fogalmat, bizalmi férfiú, Vertrauensmann, a Haynau-rendelet vezette be. A superintendensek, esperesek maguk mellé bizalmi férfiakat hívhattak a gyűlésekbe, hogy ezek a politikailag feddhetetlen, nem választott, hanem kiválasztott férfiak tanácsaikkal segítsék őket. A korábbi főgondnokok, gondnokok, felügyelők közül számosan nem feletek meg a politikai feddhetetlenség mércéjének. Ez a júliusi hirdetmény ígérte, hogy egyházi ügyeiket illetően mind az ágostai, mind a helvét hitvallású evangélikusok ki fognak hallgattatni.
Thun vallás- és közoktatásügyi miniszter az 1850-es elutasítás után sem tett le kedvelt tervéről, a birodalomi protestánsügy rendezéséről. A korábbi Kuzmány-féle alkotmánytervet Zimmermann minisztériumi tanácsossal átdolgoztatva, 1854 végén megnyerte az uralkodói jóváhagyást a végleges változat kidolgozására. Miután Bécs és Róma megkötötte a konkordátumot, a katolikus egyházi ügyek rendezése után sor kerülhetett a protestánsokéra. Thun a törvénytervezet, az Entwurf elfogadtatásához az egyházon belüli támogatókat keresett, akik majd előkészítik annak kedvező fogadtatását. 1855 nyarán Thun az evangélikus és a református egyházból kilenc bizalmi férfiút hívott össze bizalmas, minisztériumi tanácskozásra.[21] Mindegyikük egyházi: evangélikus részről egy adminisztrátor, egy esperes, két középiskolai tanár, egy bécsi teológiai professzor, református részről egy superintendens, két esperes (egyikük a kimentést kapó tiszáninneni superintendens helyett), egy bécsi teológia professzor. Ha a meghívottak összetételét tekintjük, olyanok érdemeltek a miniszter részéről bizalmat, akik vélhetően támogatják tervét.
Az Entwurf, vagy törvénytervezet - feladva a korábbi összbirodalmi protestáns egyház tervét - Magyarországra, a Szerb Vajdaságra és a Temesi Bánságra vonatkozott. Szakított a protestáns egyházak berendezkedésének zsinat-presbiteri alapelvével: a világiakat teljesen a háttérbe szorította, legfelső szerv pedig már nem a törvényhozó zsinat volt, hanem az evangélikus illetve református Oberkirchenrat, melynek tagjait az uralkodó nevezi ki élethossziglanra, állami fizetéssel. Az egyházak területi szervezetét is megváltoztatta, a négy-négy egyházkerület helyett az állami kerületi beosztás alapján hatot-hatot kellett alakítani. (Ezt a területi átszervezést már a Haynau-féle rendelet is ígérte 1850-ben.)
Az Entwurf kinyomtatott példányait a magyarországi nyolc protestáns egyházkerület 1856 nyarán kapta kézhez, hogy egyházkerületi gyűlésen tárgyalják azt s véleményüket november végéig küldjék meg.[22] Nyilvánvaló, hogy a minisztérium csak kisebb módosító javaslatokat várt s biztosra vette az Entwurf kedvező fogadtatását. Mire alapozta ezt a feltételezését? Az egyházon belül a világiak és egyháziak között ténylegesen meglévő ellentétet sokkal erősebbnek ítélte, a papi párt teljes támogatására számított. Az evangélikus egyház nemzetiségi megosztottságát is figyelembe vette, ismerte a szlovákság ellenséges érzületét a magyarizmussal szemben. A törvénytervezet azonban teljes elutasításban részesült. Az egyházkerületek sorra úgy nyilatkoztak: törvények kérdésében csak a zsinat illetékes, hívjon össze az uralkodó mindkét egyháznak zsinatot, azok majd megvizsgálják a tervezetet, s véleményt alkotnak róla. Ismét megindult a folyamodványok sora az uralkodóhoz, küldöttségek jártak Bécsben. Jóllehet a kért zsinat megtartására nem került sor, s a protestáns egyházak nem kapták vissza 1848 előtti autonómiájukat, az Entwurf bevezetésétől elállt a kormány.[23] Az Entwurfnak két pozitív - Bécs szempontjából negatív - következménye is volt a protestáns egyházakra nézve. Egyrészt összefogásra, az önkénnyel szembeni egységes fellépésre késztette az autonómia híveit, másrészt elindította a publikációk sorát. Székács József pesti evangélikus lelkész, Révész Imre debreceni református lelkész munkái előkészítették, megalapozták a későbbi, a pátenssel szembeni ellenállást.[24]
Amit nem akartak a protestánsok tervezetként elfogadni 1856-ban, azt megkapták nyílt parancsként 1859-ben. A szeptember 1-i protestáns pátens és az ahhoz csatlakozó szeptember 2-i miniszteri utasítás erővel akarta azt bevezetni, ami önként nem kellett.[25] Zsinatot kértek a protestánsok? Tarthatnak. A pátens XLIII. §-a megengedte, hogy az evangélikus és református egyházak hatévente rendszeresen zsinatot tartsanak. A legközelebb tartandó zsinat teendője lett volna a nyílt parancs rendeleteinek figyelembe vétele mellett "az egyházi rendtartás megállapítása és a további kifejlődése végett szükségesnek vélt indítványoknak" az uralkodó elé terjesztése. (LVI. §) Természetesen előbb át kell szervezni a pátens szerint az egyházakat, s az átszervezett egyházak tarthatnak zsinatot. Nyilvánvaló, hogy egy ilyen zsinat utólag "szentesítené" a pátenst.
Az egyházkerületek - figyelmen kívül hagyva a rendeletet, hogy már csak az új kerületi beosztás szerint tarthatnak gyűlést - sorra tartották gyűléseiket s utasították el a pátenst, sőt egymásnak megküldött jegyzőkönyveikkel, határozataikkal tovább erősítették az ellenállást. A karhatalom erőszakos fellépései sem tudták a kerületi gyűlések ellenkezését megtörni.[26]
Az autonómiához ragaszkodókkal szemben azonban megkezdődött a pátenst elfogadók - pátentálisok - táborának megszerveződése. Ezen a téren bevált a kormány számítása, az evangélikus egyházon belüli nemzeti ellentéteket napvilágra hozta a pátens. Míg az evangélikus egyházkerületi gyűlések - miként a reformátusok - ragaszkodtak az autonómiához, egyes evangélikus egyházmegyék és egyházközségek kiszakadva korábbi egyházkerületükből elfogadták a pátenst s aszerint szerveződtek újjá. A pátentálisok táborát szlovák és német egyházközségek alkották, amelyek örömmel fogadták a nyílt parancsot. Számukra egyértelmű volt: elfogadják a pátenst s így megszabadulnak a gyűlölt magyarizmustól, az egyházon belül vezető tisztségeket betöltő magyar urak - egyházkerületi, egyházmegyei felügyelők - befolyásától.[27]
Az autonomisták és pátentálisok küzdelme az egyházi gyűléseken kívül a sajtóban is folyt. Az autonómia hívei az 1857-ben indult Sárospataki Füzetek és főleg, a következő az évben újrainduló Protestáns Egyházi és Iskolai Lap hasábjain védték álláspontjukat. A pátens elfogadóinak szócsöve az Evangelische Wochenblatt, a Protestantische Jahrbücher für Österreich és az ekkor megindult, szlovák Evanjelické cirkevné noviny volt.
A kormány látva, hogy az egyházkerületekből kiindulva, felülről lefelé nem tudja a pátens végrehajtását elérni, változtatott a végrehajtás stratégiáján. Az 1860. január 10-én kiadott miniszteri rendelet az egyházközségek kötelességévé tette az átszervezést. Ezzel törvényessé tette a már kiszakadt egyházközségek, egyházmegyék helyzetét. Tájékoztatásul a két tábor számarányáról a következő adatok 1859 végéről: az Evangelische Wochenblatt alapján az evangélikus egyház 37 egyházmegyéjéből ekkor már 7 a pátens szerint szerveződött, ami 133 egyházközséget jelent 230 000 lélekszámmal. A református egyházban azonban egy átszervezett egyházközség sem akadt. A leginkább elfogadott adatok szerint együttesen a református és evangélikus egyház a következőképpen nyilatkozott a pátensről lélekszám arányában: 42.000 még nem nyilatkozott, 163.000 mellette, 2.844.000 ellene.[28]
A református egyházkerületektől kiindult kezdeményezés alapján a négy református és hozzájuk csatlakozó bányai evangélikus egyházkerület küldöttsége 1860 januárjában Bécsbe érkezett, hogy kihallgatást nyerjen az uralkodótól. Ferenc József nem fogadta a deputációt, mint a protestáns egyházak képviselőjét. Báró Vay Miklós (1841-1849 tiszántúli református főgondnok) és báró Prónay Gábor (1861-1875 evangélikus egyetemes egyházi és iskolai felügyelő) magánkihallgatáson jelenhetett meg az uralkodó előtt, csak mint magánszemélyek beszélhettek az uralkodóval, a feliratot sem nyújthatták be. Látszólag hiábavalónak tűnhetett a küldöttség útja, a küldöttek azonban nem üres kézzel tértek vissza. A bécsi tartózkodásról napló született (1860. január 23-28.), amelyet a felirat szövegével és az egyházközségek informálása céljával itt Bécsben készített Tájékozással hamarosan minden lelkész olvashatott.[29]
Ezek után a kormány már hiába próbálta a világi hatóságok bevonásával kényszeríteni a régi egyházi felsőségükhöz ragaszkodó egyházközségeket az átszervezésre. Mivel az esperességek útján nem jutottak el a pátens példányai az egyházközségekhez, a szolgabírói hivatalok útján próbálták azt eljuttatni, sőt kényszeríteni a lelkészeket a január 10-i a miniszteri rendelet felolvasására. Azok a lelkészek azonban, akik már olvasták a bécsi küldöttség naplóját és a Tájékozást, világi hatóságtól nem fogadtak el rendeletet, s a helyenkénti pénzbüntetés ellenére is megtagadták a szószékről történő kihirdetést.[30] Az egyházi kereteket túllépő, országos méretű ellenállás miatt a kormány csak a visszavonás mellett dönthetett. 1860. május 15-én az uralkodó visszavonta a pátenst és a protestáns egyházakat visszahelyezte 1848 előtt élvezett jogaikba. A már átszervezett egyházközségek, egyházmegyék, az újverbászi és pozsonyi evangélikus superintendentia továbbra is működhetett az új keretek között. Rövidesen azonban, 1861-ben illetve 1867-ben, visszatértek a régi egyházkerületeikbe.
A korábbi önkormányzatukat visszanyert protestáns egyházakban egy időre lekerült a napirendről a belső, szervezeti megújulás kérdése. Csak a kiegyezés után az 1881-es debreceni és 1891-es budapesti zsinatok alkották meg a református és evangélikus egyházak országosan egységes szervezetét.
Jegyzetek
[1] Zoványi Jenő : Magyarországi protestáns egyháztörténeti lexikon. Bp., 1977. (3. javított és bővített kiadás.)
[2] Az 1791. évi zsinat történetét feldolgozta: Varga Zoltán: Politikai okok az 1791. évi zsinati végzések szentesítésének elmaradásában. Debrecen, é.n.
[3] Ráday Levéltár A/1.b Püspöki levéltár, 1790-1849. (továbbiakban: RL. PL.) J 790. sz. 1848. ápr. 27.
[4] RL. PL. J 800. sz. 1848. júl. 10.
[5] A miniszteri értekezletről lásd: Hajdu János : Eötvös József báró első minisztersége. Bp., 1933. 69-73. p.; Zsilinszky Mihály : Az 1848-iki vallásügyi törvénycikk története. Bp.; 1908., Protestáns Egyházi és Iskolai Lap (továbbiakban: PEIL) 1848. 45. sz. (szeptember 3.) 1151-1153. p.; 46. sz. (szeptember 7.) 1159-1170. p.
[6] PEIL 1848. 30. sz. (július 13.)
[7] RL. PL. X-Y 39. sz. "A Vallás és közoktatási Minister által Budapestre 1848-k évi September 1-ső napjára egybehívott Magyarhoni Helvét hitvallású öt Egyházkerületek képviselőinek értekezleti Jegyzőkönyve"
[8] Varga Zoltán: Szoboszlai Pap István élete és munkássága. Debrecen, 1934. (továbbiakban: Varga, 1934.) 316. p.
[9] Kuzmány, Karl: Urkundenbuch zum oesterreichisch-evangelischen Kirchenrecht. Wien, 1856. (továbbiakban: Kuzmány, 1856.) 350-352. p.
[10] Varga, 1934. 313. skk.
[11] RL. PL. C 82. sz.. (Tudósítás Apostol Pál superintendenssé választásáról.)
[12] Andics Erzsébet: A nagybirtokos arisztokrácia ellenforradalmi szerepe 1848-1849-ben. II. köt. Bp., 1952. 266-275., 279-282., 353-362. p. (Gr. Dessewffy Emil, Karner Antal győri püspök, gr. Andrássy György emlékiratai.)
[13] A korszak átfogó feldolgozására ld. Révész Imre, Ifj. : Fejezetek a Bach-korszak egyházpolitikájából. Bp., 1957. (továbbiakban: Révész, 1957.); Gottas, Friedrich : Die Frage der Protestanten in der Aera des Neoabsolutismus. München, 1963. (továbbiakban: Gottas, 1963.); Csohány János : A magyarországi protestánsok abszolutizmuskori bécsi kormányiratok tükrében. Bp., 1979. (továbbiakban: Csohány, 1979.) Az újabb kutatások közé tartozik az evangélikus egyházon belül a magyar-szlovák ellentét feldolgozása: Schwarz, Karl: Zum Projekt einer protestantischen Reichskirche in der Habsburgermonarchie. In: Österreichischer Osthefte, 1985. Heft 4. 439-454. p.; Schwarz, Karl: A magyarországi protestantizmus helyzetének fejlődése a 19. században. In: Theológiai Szemle, 1997. 5. sz. 280-287. p.
[14] (Bauhofer György:) Geschichte der evangelischen Kirche in Ungarn vom Anfang der Reformation bis 1850 mit Rücksicht auf Siebenbürgen. Berlin, 1854. (továbbiakban: Bauhofer, 1854.)
[15] Bauhofer György: A magyar protestantizmus az abszolutizmus idején. Másolta Karner Károly. Sopron, 1929. [továbbiakban: Bauhofer, (1929.)]
[16] RL. A/1.a 1348. köt.
[17] Borbis, Johannes: Die evangelisch-lutherische Kirche Ungarns in ihrer geschichtlichen Entwicklung. Nördlingen, 1861. 243-245. p.
[18] Zsilinszky Mihály: A magyarhoni protestáns egyház története. Bp., 1907. 681. p.
[19] Bauhofer, 1854. 616-617., 638-643. p.; Bauhofer, (1929.) 8-11. p.
[20] Kuzmány, 1856. 352-353. p.
[21] Tóth Sámuel: Bécsi tanácskozás a magyarországi protestáns egyház szervezése ügyében 1855. május 17. - június 19. Debrecen, 1894. (Klny.: Debreceni Protestáns Lap, 1886.); RL. C/93 Török Pál iratai, egyházkormányzati iratok - Entwurf
[22] Az Entwurfot német nyelven küldték meg az egyházkerületeknek, amelyet a legtöbb református lelkész nem értett. Maguk a reformátusok fordították le magyarra s adták ki egyszerre két helyen is Törvényterv címmel 1856-ban, Sárospatakon és Pesten.
[23] Az Entwurfról: Révész, 1957. 93-105. p.; Gottas, 1963. 56-65. p., Csohány, 1979. 83-92. p.
[24] Székács József: Igénytelen vélemények a két evangéliumi egyház ügyeinek igazgatását tárgyaló miniszteri törvényjavaslat felett. Pest, 1856.; Révész Imre: Vélemény a magyar protestáns egyházalkotmány fő pontjai felett. Pest, 1857.
[25] PEIL, 1859. 38. sz. 985-993., 39. sz. 1009-1020., 40. sz. 1041-1048., 41. sz. 1065-1077. p.
[26] Révész, 1957. 166-171. p.; Gottas, 1963. 84-98. p.
[27] Gottas, 1963. 99-121. p.
[28] Gottas, 1963. 100. p.
[29] RL. C/93 Török Pál iratai, Pátens
[30] A dunamelléki református egyházkerület vértesaljai egyházmegyéjében például több lelkészt pénzbüntetésre ítéltek, mert nem volt hajlandó a szolgabírói hivatal útján kézbesített rendeletet átvenni. RL. C/93 Török Pál iratai, Pátens
| Sarnyai Cs. M.: Szekularizáció | TARTALOM | Lakatos A.: Plébániák |