Kulcsár P.: Térképészet

TARTALOM

Gyulai É.: Lengyelek

"Egyébiránt is gyönge az a társadalom, melyet 10-20 saját vallási nézetekkel bíró egyéntől, vagy akár egy önálló és jogosult felekezettől is félteni és az erőszak fegyvereivel védeni kell. Bármely tudománynak tartósságot csak az igazsági belértéke ad, és adnak azon életre való eszmék, melyeket magában foglal: külső eszközök, az ellenkező tanok és vallások hirdetőinek üldözése és elnyomása nem. Az igazságnak legfelségesebb bélyegvonása a terjedni akarás és tudás, és benső önfenntartási életerő." (Jakab Elek, 1876)^[2]

1. Bevezetés

1.1. Barokk népi és a kisegyházi vallásosság általános kérdései

A XVIII. századdal foglalkozó egyháztörténeti irodalmunkról általában megállapíthatjuk, hogy az eddigi kutatások a legtöbb figyelmet (érthetően) a katolikus ellenreformáció és a protestáns egyházak politikai szinten is megjelenő küzdelmének szentelték.^[3] Több publikáció is foglalkozott továbbá az egyszerű emberek mindennapos hitéletével, illetve a történelmi egyházakon kívüli vallási mozgalmakkal, amelyek a kor vallástörténetének érdekes, még sok tisztázásra váró kérdést rejtő fejezetét alkotják. Viszont több kutatás ellenére is az a benyomásunk, hogy még mindig nem ismerjük eléggé az egyházpolitikai vitákban közvetlenül részt nem vevő (annak következményeit legfeljebb élvező illetve elszenvedő) tömegek vallásosságát, azt, hogy hogyan élték meg hitüket mindennapjaikban, mennyire érvényesültek a történelmi egyházak hitelvei gondolkodásukban stb. Mindez persze szorosan összefügg azzal, hogy a katolikus illetve protestáns vezetők mennyire tartották a kapcsolatot egyházaik alsóbbfokú képviselőivel illetve híveivel.

Általában elmondhatjuk, hogy ha egy vidéki (többnyire falusi) közösségben a történelmi egyházak hitelveitől eltérő vallásgyakorlattal találkozunk, az döntően kétféle formában jelentkezhet: vagy a római katolikus, református, evangélikus teológiát (dogmákat) nem illetve félreismerő és félremagyarázó - többnyire babonákban jelentkező - népi vallásosságban, mely az adott történelmi egyházak szervezeti keretein belül marad, az effajta vallásgyakorlatot folytatók egyházuk aktív tagjának vallják magukat. A másik esetben viszont olyan hitéleti tevékenységgel állunk szemben, melynek hívei a történelmi egyházakkal tudatosan szembefordultak, utóbbiak egyes dogmáit és életmódját kritizálták, és attól eltérő teológiai elveket megfogalmazó közösségeket hoztak létre. Ezeket nevezték a hivatalos egyházak "szektáknak", s a pejoratív, lenéző jelentésárnyalatot hordozó elnevezést a közvélemény illetve a hatóságok is magukévá tették és használták.^[4]

A népi vallásosság fogalmát a szakirodalom többnyire az alábbiak szerint közelíti meg: teológiailag képzetlen, falusi rétegekben keletkezik, spontán szerveződésű, tele van misztikus elemekkel stb.^[5] Az effajta tendenciák gyakoribbá válása a barokk tipikus jelenségei közé tartozik, s találónak véljük Hermann Egyed megfogalmazását: "a barokk vallásosság [...] a nagyszerűt kereste, az erkölcsi világrendben a hősiesség fokára iparkodott felemelkedni."^[6] Az érzelmi túlfűtöttséggel, misztikával telített vallási élet és az ilyen témájú olvasmányok elsősorban római katolikusok között vezettek oda, hogy saját maguk kezdték a dogmákat értelmezni, babonás szokásokkal kiegészíteni, ami ellen egyházi elöljáróik gyakran szívós (többnyire eredménytelen) harcot folytattak, sokszor azonban tudomást sem szereztek minderről. Egy 1758-as, Rómába küldött jelentés arról panaszkodott, hogy az egyszerű katolikusok tömegei nem tudnak különbséget tenni a szentmiseáldozat (a szentelt ostya átváltoztatása) és a közönséges kuruzslás között, sokan mindkettőt gyakorolták, az egyházi elöljárók pedig szemet hunytak a népi babonák terjedése fölött.^[7] A katolikus egyházban számos panasz fogalmazódott meg a babonák mellett a vallás iránti közömbösség miatt is, melyet lényegében ugyanannak a veszélyforrásnak láttak.^[8] A katolikus hitnek való önátadás magaválasztotta, szélsőséges formái (melyek legtöbbször önsanyargatásban illetve önkínzásban jelentkeztek), már a XVII. században megfigyelhetők egyes katolikus közösségekben. Pl. nyelvükkel addig írták a földre az Üdvözlégyet, amíg abból vér serkent, kegyetlenül megkorbácsolták magukat illetve egymást, láncokkal, béklyókkal kínozták testüket, hogy megszabaduljanak a bűntől és katolikus elszántságukat tanúsítsák stb.^[9] Érdekes dolog továbbá, hogy a jezsuiták illetve később a minorita konfraternitások az ellenreformáció fellendítése és népszerűsítése céljából még teljesen középkori szertartásokat is felelevenítettek. Például a XVIII. században az önostorozó (flagelláns) körmenetek illetve ilyen jellegű nem nyilvános szertartások terjedtek el megdöbbentő méretekben, gyakran még egyes papok rosszallása ellenére is. A flagellálás terjedése illetve terjesztése ugyanakkor egyáltalán nem volt független a katolikus egyháztól, egyházi szervezetektől (elsősorban a minorita konfraternitásoktól) és a papságtól. Kovács Béla, az újkori magyar katolikus egyház önkorbácsoló szertartásainak egyik feldolgozója, találóan mutat rá arra, hogy a népi babonából fakadó flagellálást a középkorban az egyházi vezetés eleinte támogatta, később ellenezte, majd a lutheri és kálvini tanok elterjedését követően az ellenreformáció újra felelevenítette azt a reformáció közömbösítése céljából, vagyis mindig aktuális politikai-hatalmi törekvéseinek alárendelten viszonyult ahhoz.^[10]

De a XVIII. században hasonló babonás jelenségeket jegyeztek fel református illetve evangélikus lakosságú vidékeken is, ami önmagában arra utal, hogy a történelmi protestáns egyházak eljutottak abba az állapotba, hogy az egyén Istenhez való őszinte megtérése és ragaszkodása helyett a hangsúlyt inkább az egyház szervezeti épségének megőrzésére és politikai eszközökkel történő biztosítására helyezték. A század első felében még számos egyházi fenyítést alkalmaztak a káromkodók, házasságtörők stb. ellen, de a lassan szelídülő büntetések nélkül is megállapítható, hogy protestánsok között szintén terjedtek a népi vallásosság babonás formái. Így maradtak fenn adatok bűvölés-bájolásra, boszorkányságra, 1778-ban például egy asszony kuruzslás céljából eltulajdonította a helyi református templom kulcsát stb.^[11] A népi vallásosság térnyerésének markáns jele, hogy a barokk szépirodalom eljut az alsóbb néprétegekhez is, ami leginkább a vallásos ponyva terjedésében érhető tetten. Azt mondhatjuk, hogy a népi vallásosság fenti jelenségei még a katolikusok és protestánsok közötti mindennapos helyi konfliktusok és utóbbiak üldözése, gyakori súlyos sérelmei (erőszakos katolizálások, a földesúri jog érvényesítése, gyermekeik elrablása, fizikai bántalmazások stb.)^[12] között is hasonlóképpen megfigyelhetők.

Rövid kitérőként megjegyezzük, hogy témánk és dolgozatunk tartalmi keretei miatt nem kívánunk foglalkozni a "barokk" fogalmának meghatározásával, jelenségeinek elhatárolásával kapcsolatos vitákkal, melyek gyakran problémát okoztak a történettudomány és az irodalomtörténet művelői számára egyaránt. Egyes nézetek átfogó, a kultúra valamennyi területét átható irányzatnak látják, amely a katolikus főúri barokk szintjéről a paraszti rétegekre és a protestánsokra is hatást gyakorolt. A népi és a barokk vallásosságnak ezt a kapcsolatát találóan fejezi ki Mályusz Elemér megállapítása: "a barokk folytonosan otthonos lett az alsóbb társadalmi rétegekben, a falusi fogadalmi szobrok híven fejezik ki a népnek az ellenreformáció által felfokozott vallási érzelmeit."^[13] Mások szerint azonban a barokk csak a római katolikus egyházi és nemesi irodalom sajátja, a protestánsokra csak későn és csak érintőleges hatást gyakorolt.^[14]

Más esetekben nem egyszerűen a népi vallásosság spontán megnyilvánulási formáiról beszélünk, hanem olyan sajátos vallási elveket megfogalmazó (esetleg más forrásból átvevő) személyekről, akik csoportjukat tudatosan hozták létre, azt lehetőleg gyülekezetté szervezték, és saját hitéletük gyakorlására rendszeres összejöveteleket tartottak. (A kisegyházak keletkezését - különösen néprajzi indíttatású feldolgozások - gyakran egy kalap alá veszik a népi vallásossággal, észrevételünk szerint azonban tipológiailag eltérő jelenségekről van szó.) Az így létrejött közösségek tevékenysége önmagában is sajátos színfoltját képezte a különböző korszakok és országok életének. A szorosan vett egyház- és vallástörténeten túl azonban e csoportok tanulmányozása a történelmi egyházak, a közvélemény valamint a helyi és országos hatóságok működésének általános szempontjából is érdekes.

1.2. A szektakérdés általános megítélése a XVIII. században

Mielőtt konkrétan egy XVIII. századi kisegyházi mozgalom elemzésébe kezdenénk, néhány általános észrevételt kell tenni a szektakérdés korabeli megítélésével kapcsolatban. Mind az államhatalom, mind a történelmi egyházak felfigyeltek ugyanis a "hivatalostól" eltérő nézeteket képviselő közösségek létére és kötelességüknek is érezték a velük szembeni állásfoglalást. A problémát az teszi érdekessé, hogy ebben a században (különösen annak második felében) a katolikus értelmezésben megváltozott a történelmi protestáns egyházak megítélése. Egyszerűen kettévált az "eretnek" és a "szekta" fogalma, mert bár mindent megtettek a reformátusok és evangélikusok visszaszorítása érdekében, előbb-utóbb tudomásul vették, hogy a homogén katolikus állam illúziója már nem megvalósítható, vagyis teljes felszámolásuk nem kivitelezhető. (Mindez általánosságban igaz persze, hiszen helyi szinten a protestánsoknak továbbra is korlátozásokat kellett elszenvedni.) Amire velük kapcsolatban törekedhettek, az a vallásgyakorlásuk korlátok között tartása, mégpedig erőteljes hatósági fellépés segítségével. Ezzel szemben a többi vallásos csoportosulásról továbbra is úgy gondolkoztak, mint veszedelmes eretnekekről, akiknek katolikus hitre térítése vagy elűzése érdekében minden eszköz megengedett.

A legnagyobb ilyen közösség a felvidéki illetve az erdélyi anabaptistáké volt, akik a XVIII. század közepéig viszonylag zavartalanul fejthették ki működésüket. Mária Terézia figyelmét az 1750-es évek végén keltették fel a velük kapcsolatos információk és a jezsuitáknak gyakorlatilag szabad kezet adott, hogy a felnőttkori keresztséget hirdető (egyébként jól szervezett, békés, erkölcsös életet élő, leginkább kézműiparral foglalkozó) közösség katolikus hitre térítését elérje. 1762-ben jelent meg egy általános érvényű rendelete, mely kimondja, hogy "a megyei hatóságok az anabaptistákat a katholikus ekkléziák templomainak látogatására, misék látogatására kötelezzék."^[15] Anélkül, hogy ennek menetét részleteznénk, megállapítható, hogy a jezsuiták vezette ellenreformáció a társadalmi befolyással (vagyis szélesebb nemesi rétegek támogatásával) nem rendelkező közösséget megfosztotta könyveitől, imaházaitól, a vallásuk gyakorlásának valamennyi lehetőségétől és néhány fős szórványoktól eltekintve egy-két év alatt teljesen felszámolta a mozgalmat. Sokakat áttérítettek katolikus hitre, többen közülük azonban külföldre menekültek.^[16]

Érdemes megemlíteni továbbá, hogy a felvilágosult abszolutizmus, s annak jozefin változata is, - éppen az állam szempontjából való hasznosság felől közelítve - a vallási türelmet csupán a hierarchiával, társadalmi befolyással bíró protestáns egyházak felé igyekezett megvalósítani, s azok hitelveit a katolikus dogmatika alapján továbbra sem tartotta elfogadhatónak. II. József egyházpolitikai felfogásának jelentős részét Samuel Pufendorf: De habitu religionis c. művéből merítette. Az evangélikus Pufendorf (és ennek nyomán az uralkodó is) úgy vélte, hogy a "szekták" tanai károsak az államra nézve, azok sem toleranciára, sem megértésre nem számíthatnak. Vagyis a ma már kissé következetlennek ható, saját rendszerén belül azonban következetes jozefinizmusban legfeljebb a már meglévő és kialakult protestáns egyházak jogtalan helyzetének megszüntetése rejlett (persze ez is óriási előrelépés volt a korábbiakhoz képest), a történelmi egyházakból való kiválás, felekezetalapítás joga, az azoktól eltérő vallásos meggyőződés hirdetése nem, sőt utóbbiak kimerítették a hivatalból üldözendő bűncselekmény fogalmát.^[17] II. József, aki gyökeresen szakított Mária Terézia protestánsokkal politikájával, a kisegyházi szerveződésekkel szemben éppen annak folytatójának bizonyult. Az említett anabaptisták mellett egy csehországi eredetű (egyes forrásokban "deistának" nevezett) közösségről még 1783-ban is azt jegyezték fel, hogy az uralkodó "tévelygésekbenn való nyakasságokért elvitettetvén, külömbféle Regementek közé adat, vagy az Ország szélén lévő helységekbe szerte széllyel küldet", mert nézeteiket - bizonyára meglehetősen szubjektív alapon - veszélyesnek minősítette.^[18] A száműzetés, családok szétszakítása, férfiak katonának való erőszakos besorozása, sáncmunkára küldése stb. Mária Teréziának a morvaországi evangélikusokkal, és egyéb protestáns csoportokkal szembeni intézkedéseihez voltak igencsak hasonlóak.

A "szektárius" kifejezés a korban még leggyakrabban a reformátusok és az evangélikusok általános gúnyneveként volt használatban, amely ellen egyébként (főleg a türelmi rendeletet követően) maguk is tiltakoztak.^[19] Átmeneti állapotnak lehetünk e téren is tanúi, mert jócskán vannak már olyan esetek is, amikor "szektásnak" nem általában a nem katolikus keresztényeket, hanem a reformátustól és evangélikustól is különböző hitéletet folytatókat nevezték. Erre utal az alább ismertetendő Szabolcs megyei ügy iratainak szóhasználata is. Szily János szombathelyi püspök 1791-ben panaszkodott feletteseinek egyházmegyéje állapotát illetően és Rómából felszólították, hogy "törekedjék egész erejével az új szekták [!] elfojtására", melyekkel szemben a magyarországi püspököknek azonnal a királyhoz kell fordulniuk.^[20] (Utóbbi adat is amellett szól, hogy a XVIII. században sem volt ritka jelenség különböző kisegyházak keletkezése.)

2. A tiszadobi vallásos gyülekezet története

2.1. A közösség kezdetei

Alábbiakban a Szabolcs megyei Tiszadob községben a XVIII. század első felében keletkezett közösség sorsát szeretnénk ismertetni. A szektakérdés XVIII. századi állami és egyházi kezelése észrevételünk szerint még különben sem kapott átfogó értékelést a történeti szakirodalmunkban, alábbi elemzésünkkel ehhez is szeretnénk hozzájárulni.

A tiszadobi "szekta" ügye egyébként nem teljesen ismeretlen az egyháztörténetben.^[21] Az eddig megjelent néhány rövidebb lélegzetvételű cikk is azonban megítélésünk szerint csak a megismerhető tények egyik felét dolgozzák fel, értékelésük tendenciózus és nem annyira a tiszadobi csoport belső életének feltárását, mint inkább a keletkezésükkel kapcsolatos társadalmi-politikai magyarázatok keresését helyezték előtérbe. Ezzel szemben feltételezésünk szerint egy olyan ún. protestáns "ébredési mozgalommal" van dolgunk, amelynek okait szinte kizárólag az egyén Istenhez való fordulásában kereshetjük és csak elenyésző mértékben játszott abban szerepet a gazdasági-társadalmi környezet. (Egyébként a modern szociológiai kutatások egy része különösen hajlamos a kisegyházak keletkezését utóbbiaknak tulajdonítani.) A gyülekezettel szembeni hatósági fellépés módja további érdekességekkel szolgál, s összességében arra mutat, hogy egy tipikusan előítéletekre alapozódó, jellegében a későbbi századokat idéző eljárást figyelhetünk meg.

Tiszadob község Szabolcs megye dadai járásában, az ún. Nyíri Mezőségben fekszik. Népessége a XVIII. század elején 120 fő körül mozgott, az 1710-es években az összeírt háztartásfők száma lassan meghaladta az 50-et.^[22] 1728-ban 64, 1741-ben 71, 1758-ban pedig 114 háztartást összesítettek. A népesség növekedése a század második felében is folytatódott, a II. József-féle népszámlálás 1784-85-ben 248 családot és 1196 fős jogi népességet regisztrált.^[23] A gyarapodás üteme azonban lassan megtorpant, a XIX. század közepéig a népesség száma alig haladta meg a 2200 főt,^[24] s Vályi András XVIII. század végi leíró statisztikája is azt állapította meg, hogy "hajdan népesebb vala".^[25] A társadalmi összetétel szempontjából szembetűnő a nemesség folyamatosan magas aránya (az 1780-as években hozzávetőlegesen 18 %),^[26] illetve az, hogy a XVIII. században átalakult az adózó népesség összetétele. 1704-ben a zsellérek aránya még alig 5, 1773-ban viszont már 43 %-ot tett ki.^[27] Szempontunkból a vallási összetétel vizsgálata különösen fontos. A XVIII. század első felében szinte teljesen református lakosságú község volt, a helyi néhány katolikus a szomszédos Tiszatardost, majd 1820-tól Tiszadadát látogatta, önálló plébánia felállítására pedig csak a XX. században gondolhatott.^[28] Korszakunkban a reformátusok végig megőrizték abszolút többségüket, bár a század végétől a többi felekezet (elsősorban a római katolikusok) lassú térnyerését is megfigyelhetjük.^[29] A község a XVIII. század elején II. Rákóczi Ferenc és nővére, Aspremont grófnő tulajdonában volt, utóbbi részét a szatmári béke után a kincstár lefoglalta, a birtok másik felét pedig zálogba adta gróf Bánffy György kormányzónak. Bánffy gyermekei az ecsedi uradalom rájuk eső részével együtt 1746-ban eladták Károlyi Ferencnek, Károlyi Sándor fiának. A század második felében az Andrássy családhoz került, akik fontos birtokközponttá tették Tiszadobot. (A volt Andrássy-kastély ma is a település nevezetessége.)^[30]

Jelenlegi adataink szerint nem tisztázható pontosan, hogy az (elsősorban Révész Imre egyháztörténeti munkásságát követő) református történetírás által "rajongónak" nevezett tiszadobi gyülekezet pontosan mikor keletkezett. "Rajongónak" egyébként a nagyon aktív hitéletet élő, feltűnően erkölcsös, a bibliai igazságokra és a Szent Lélek jelenlétére különösen fogékony, ezért a reformátusok közül is kirívó hívőket tekintették. A fogalom használata nemcsak ebben a korszakban figyelhető meg, a XIX. század második és a XX. század első felében nagyon gyakran illették ezzel a negatívnak szánt jelzővel a protestáns kisegyházak (később baptisták, metodisták, pünkösdiek stb.) tagjait. A tiszadobi gyülekezetről készült két kisebb elemzés a "rajongást" kifejezetten úgy értékelte, mint a "normális" református hitélet súlyos és megengedhetetlen megzavarását.^[31] (A református egyháztörténet ugyanígy általában elítélendő, szektás rajongásnak tekinti a XVII. századi angol kvéker- és a XVIII. század eleji francia camisard-mozgalmakat,^[32] melyekről a beszámolók egybehangzóan kijelentik, hogy a Szent Lélek vételének a pünkösdistákra jellemző módja, természetfölötti erők megnyilvánulása, gyógyulások, szabadulások jellemezték, pedig a mi esetünkben ilyesmivel egyelőre nem találkoztunk.)

Megjegyezzük továbbá, hogy a protestáns egyháztörténetírás másik- Révész Imrével több okból polemizáló - nagy egyénisége, Zoványi Jenő az előbbitől teljesen ellentétesen definiálta a "rajongást": "Vallási téren (...) pedig rajongás a vallási fanatismusnak az a neme, mely a nemföldönjáró enthusiasmusban nyilvánul [meg], midőn túlteszi magát az ember az ésszerűség, a józan életfelfogás határain. P.[éldának] o.[káért] az még nem rajongás, ha valaki szenved vagy akár meg is hal a meggyőződéséért, akármennyire ki is ment a divatból az efféle, de az már rajongás, ha keresi, hogy szenvedhessen vagy meghalhasson."^[33] Zoványi rajongónak nevezte például Méliusz Juhász Pétert és követőit, amiért nem költöztek el a pestissel fertőzött településekről, vagy a csengeri rektort, aki 1563-ban öngyilkos lett a predesztináció tanának sarkított értelmezése miatt, azt a jezsuitát, aki 1873-ban - országos megrökönyödést kiváltva - annyira tisztelte az ostyát, hogy megette, amikor egy kolerás beteg kihányta azt és így maga is megkapta a gyilkos kórt és meghalt stb. Nem tekintette viszont szélsőséges rajongásnak (Révésszel ellentétben) a vallási másságot képviselő, ám ön- és közveszélyes magatartásformákat nem produkáló vallási csoportokat, például az anabaptistákat, unitáriusokat stb. Vagyis Zoványi "rajongás"-fogalmába nem fért volna bele a tiszadobi közösség sem, más kérdés, hogy a protestáns történetírók túlnyomó részének értékítéletét Révész Imre felfogása határozta meg. Érdekességképpen megjegyezzük még, hogy Révész egy más helyen a XVII. századi vallási mozgalmakat bemutatva a puritanizmust "minden szektás rajongásnál értékesebb kísérlet"-nek nevezte, az általunk elemzett - Révész által szektás rajongónak tekintett - tiszadobi gyülekezet keletkezésében pedig kimutathatónak véljük a puritanizmus szellemi hatását.^[34] (Ld. 2.4.1. fejezet.)

2.2. A helytartótanácsi leirat

Visszatérve a tiszadobi ébredés kezdeteire, egy későbbi utalás szerint Tavasz János lelkipásztori működésének megkezdése (1738) előtt már tevékenykedtek a községben sajátos nézeteket képviselő vallásos emberek.^[35] Önálló gyülekezet létrejötte azonban valószínűleg 1740 második felére tehető, amikor egy Liszkainé nevű asszony érkezett Tiszadobra és a telet egy helyi nemes, Porkoláb István birtokán töltötte. Utóbbi valószínűleg nagyon fogékony lehetett a mélyebb bibliai igazságok iránt, mert Liszkainé bizonyságtétele nyomán hamarosan összejöveteleket is szervezett a házában. Porkoláb István kis csoportja gyarapodásnak indult, s az "új szektának" gyorsan híre járt. Nem tudjuk, ki jelentette fel őket, tény azonban, hogy a vizsgálat ellenük "felülről", vagyis a helytartótanács kezdeményezésére indult meg. Egyéb egyházpolitikai működése ismeretében elképzelhető, hogy a közösség felszámolására az első lépés (az egyébként területileg is illetékes) egri püspök, Erdődy Gábor nevéhez fűződik. Egyrészt ugyanis - amint báró Fischer József kamarai tanácsos által a püspök testvérének, Erdődy György Lipótnak írt leveléből kiderül - a nemesség felső rétegében, az egész országban sokan tudtak a tiszadobiak hitéletéről és érdeklődtek felőle, másrészt pedig mindketten részt vettek a helytartótanácsnak azon az ülésén, mely a csoportról szóló hírek alapján a vizsgálatot és az ellenakciókat megindította. (A tiszadobi "szekta" hírének gyors elterjedését segíthette továbbá, hogy Liszkainénak - vallási elveinek hirdetése miatt - már korábban is akadtak összetűzései a hatóságokkal, tehát működésére minden bizonnyal jobban figyelhettek. Tiszadobra érkezése előtt a Szabolcs megyei Szentmihályról, illetve Hajdúnánásról és Taktakenézről is "kicsapatták", mert meggyőződését nyilvánosan hirdette.)^[36]

Az említett helytartótanácsi ülésre egyébként 1741. március elsején került sor, ahol a tiszadobi közösség veszedelmes, felforgató társaságként lett bemutatva.^[37] A tárgyalásról készült beszámoló "hallatlan botrányként", felháborító és azonnali intézkedésért kiáltó jelenségnek írta le a "kóborló, az új szekta tanait propagáló" Liszkainé esetét. Az Esterházy Ferenc elnökletével tartott helytartótanácsi értekezleten komoly felkeléstől, vagy legalábbis zavargások kitörésétől tartottak, mert különösebb várakozás nélkül, a nagy felfordulással járó és fenyegető lázadás megelőzésére ("exoriatur tumultus") felvetődött, hogy Károlyi Sándor szükség esetén katonai erővel, határozottan számolja fel a tiszadobi gyülekezetet. A helytartótanács felháborodására egy nyolc pontba szedett és Porkolábéknak tulajdonított különös "teológia" szolgáltatott alapot, mely lényegében az ellenük készült vádirat szerepét is betöltötte. Bár első hallásra meglehetősen bizarr elveket rögzített (ld. alább), semmi olyasmit nem tartalmazott, ami lázadásra, felkelésre való akár csak burkolt bujtogatást vagy a társadalmi nyugtalanság keltésére alkalmas ideológiát rejtett volna. Egyszerűen arról volt szó, hogy - hasonlóan a kisegyházak modern kori történetéhez^[38] - a hatalmon lévők magának az "eretnek" közösségnek a létét ítélték nemkívánatosnak és bármilyen, történelmi egyházakon kívüli vallási tevékenységet üldözendőnek és (akár erőszakkal illetve karhatalmi eszközökkel) felszámolandónak tekintettek.

Természetesen az "eretnek" megítélés ebben az időszakban a katolikus egyház vezetői számára gyakran nem a tiszadobihoz hasonló csoportokat, hanem az evangélikus és a református egyházat is jelentette. Az említett Erdődy Gábor egri püspök - akinek nevéhez Kosáry Domokos megfogalmazása szerint "a szokottnál is hevesebb protestánsgyűlölet fűződött" - jelentette meg pl. 1721-ben Opusculum theologicum címmel azt a művet, mely a katolikus uralkodó kötelességei között nevezte meg az eretnekek üldözését és a protestánsok akár fizikai megsemmisítését is.^[39] Említett testvére, (az 1748-tól országbírói tisztet is betöltő) György is az erőszakos katolizálás hívének számított, például a földesúri jog sajátos értelmezésével egyszerűen börtönbe záratta a galgóci evangélikusokat, brutálisan megverette az áttéréstől vonakodó jobbágyait, sőt erőszakkal választatta szét a vegyes házasságban élő házaspárokat.^[40] Az egyházi és állami szféra vezetői között a tiszadobi "szekta" ügyében intézkedő Esterházy Ferenccel kapcsolatban is elmondhatók érdekes rokoni viszonyok, az Esterházyak közül ugyanis sokan nemcsak különféle kormányzati szerveknél töltöttek be magas állásokat, hanem a katolikus hierarchiában is. Ferenc testvére, Károly ugyanis előbb váci, később egri püspök lett, s az 1740-es évek elején Esterházy Imre viselte az esztergomi érseki címet, rokonuk ült a nyitrai püspöki székben is stb.^[41] Magát a kancellárt sem találjuk a tolerancia hazai zászlóvivői között, s állami szerepvállalását is a katolikus ellenreformáció képviselete jellemezte. II.József uralkodása idején. a türelmi rendelettel kapcsolatos vitákban Ürményi Józseffel együtt hangoztatta, hogy meggyőződése szerint a "régi" (vagyis a felvilágosodás előtti, a katolikus egyháznak kizárólagos előjogokat biztosító) vallásügyi rendszeren semmiféle változtatást nem szabad eszközölni.^[42] Tudjuk továbbá, hogy Mária Terézia uralkodásának első évei (nem kis részben a protestáns Poroszország ellen vívott osztrák örökösödési háború következtében) az ellenreformáció különféle szelíd és erőszakos eszközökkel történő felélénkülését is magával hozta. A tiszadobi gyülekezet elleni akció is pont erre az időre esett.

Visszatérve a tiszadobiak ügyére, Esterházy Ferenc a felmerült információkat azonnal megküldte Szabolcs vármegyének is, azzal az utasítással,^[43] hogy haladéktalanul kezdjen nyomozást az ügyben, a "vétkeseket" tartóztassa le, számolja fel ezt az "őrült botrányt" ("enormis scandalum") és minderről haladéktalanul tegyen jelentést. Másolatban mellékelték a vármegyének az említett nyolc pontot, továbbá a gyülekezethez tartozók neveit. (A helytartótanács elé került lista eggyel több nevet és eltérő keresztneveket tartalmaz, mint a Szabolcs vármegyének megküldött, ennek oka nyilvánvaló másolási tévedés.^[44]) Érdemes egy pillantást vetni a felsoroltakra: hárman a nemes Porkoláb^[45] családból (István, János és Márton), Panyiti György, Czeglédi István, Varga István jobbágyok és Vajda György cigány. Utóbbi kivételével valamennyi név mellett szerepel, hogy "cum tota domo", vagyis egész háznépükkel csatlakoztak a közösséghez. Ezek alapján (ha a fiatalabbaknál felnőtt gyermekek nem is jöhetnek számításba) a tiszadobi "szekta" létszámát legalább 15-20 főre becsülhetjük, s bizonyára voltak "szimpatizánsaik" is. Mint fentebb említettük, éppen 1741-ben készült egy megyei conscriptio, melyben 71 háztartásfőt összesítettek, ami alapján a demográfiai szakirodalomban elfogadott 5-ös szorzóval a jelzett évben 355 főre becsülhetjük Tiszadob népességét.^[46] Mindez azt is jelenti, hogy a falu felnőtt lakosságának jelentős része már az "új tanok" híve vagy szimpatizánsa volt. Tanulságos a társadalmi összetételt is mérlegelni. Bár csak hét nevünk van, a csoport meglehetősen tarka képet mutat. Úgy tűnik, a három nemes jól megfért a három jobbággyal illetve a lényegében társadalmon kívülinek tekintett cigány férfival. Mindez persze messzemenő következtetésekre nem ad alapot, megerősíti viszont azt a feltételezésünket, hogy a kisegyházak megjelenése nem feltétlenül függött össze a rendi állással, illetve általában a társadalmi helyzettel, mint ahogy ezt korábban sokan feltételezték.^[47]

2.3.1. A gyülekezet hitelvei, a mozgalom jellege

Ibrányi István megyei alispán azonban feltehetően nem sietett túlzottan a vizsgálat napirendre tűzésével, mert a helytartótanács március 21-én újabb levélben sürgette a teljes körű nyomozás eredményeinek megküldését.^[48] A gyülekezet nem nemes tagjai ekkor már nem tudni, mennyi ideje, de le voltak tartóztatva és néhány hét is eltelt, amíg a nemesi közgyűlés előtt vallomást tehettek. (Feltételezhetjük, hogy a vármegye rögtön a helytartótanács március 1-i levelének vétele után börtönbe vetette őket.) Minden bizonnyal március végén íródott Panyiti György első, meglehetősen szegény tartalmú vallomás-fogalmazványa.^[49] (Az itt található gondolatokat egyébként a későbbi jegyzőkönyv tartalmazza.)

A vádlottaknak tanításaik felől történő meghallgatására végül az 1741. április 11-én és 14-én tartott generalis congregatio alkalmával került sor.^[50] A fennmaradt jegyzőkönyv alapján az eddigieknél jóval pontosabb képet rajzolhatunk a gyülekezet működéséről,^[51] istentiszteleteik és felfogásuk jellegéről. Persze, ezúttal is meg kell tenni az ilyen típusú dokumentumokkal kapcsolatban felmerülő általános forráskritikai észrevételt, miszerint a jegyzőkönyv nem pontosan adja vissza a kihallgatott személyek szavait, annak inkább csak tartalmi körülírását adja, ráadásul az eredetileg magyar nyelvű vallomásokat szinkron-fordítással ültették át latinra.^[52] Esetünkben - amikor teológiai felfogásukat kívánjuk tisztázni - szerepe lehetett volna a pontosan elhangzott szövegnek, ennek hiányában csak hozzávetőleges rekonstrukcióra vállalkozhatunk. Mindazonáltal a gyülekezet tagjainak megnyilatkozásaiból megállapíthatjuk, hogy a dokumentum valószínűleg elsősorban nem azt tartalmazza, amit a kérdező hallani akart, hanem amit a válaszoló mondott. A jegyzőkönyvből mindenekelőtt kitűnik, hogy nemcsak társadalmi szerkezet szempontjából, de életkor tekintetében is heterogén volt a csoport összetétele. Az öt kihallgatott személyből^[53] hárman huszonévesek, Porkoláb István a negyvenhez közeledik, a legidősebb pedig 78 esztendős. Ez a tény egyben cáfolat arra, a kisegyházakkal szemben gyakran megfogalmazódó észrevételre is, hogy csak a fiatalabb generáció volt hajlamos a "rajongásra". Egyikükről (éppen a nemes Porkoláb Mártonról) megtudjuk, hogy "illiteratus", vagyis analfabéta volt, ugyanakkor a gyülekezet rendszeresen használt különböző szépirodalmi és vallásos könyveket, vagyis műveltség birtoklását jelentő írni-olvasni tudás is megoszlott közöttük.

A felmerült vádpontok minden bizonnyal a középkori eretnekmozgalmak illetve a kisegyházak modern kori történetében egyaránt megfigyelhető "pletyka-effektus" szerint születhettek, hiszen a vádlottak egyiket sem ismerték el sajátjuknak, és nemcsak szimplán tagadták, hanem kifejtették, hogy pontosan mit miért utasítanak el, mi az ő saját álláspontjuk az egyes témákról. Összességében megállapíthatjuk, hogy a közösség tagjai nagyon világos keresztény felfogással rendelkeztek, szavaikból nem mutatható ki semmiféle zavaros vallási fanatizmus, a Bibliát pedig feltűnően jól ismerték és a megfelelő helyeket pontosan idézték. Elsősorban azzal vádolták őket, hogy önhittek, felfuvalkodottak (ez gyakran megfogalmazódó vád a kisegyházak felé katolikus, református stb. oldalról), mint magukat tökéletesnek tartók, mindig a Szent Lélek közvetlen sugallatára cselekszenek. Az "invinculatus" ("vasban álló", vagyis megbilincselve, letartóztatásban lévő) Panyiti György elutasította a felfuvalkodottság vádját, szükségesnek tartotta azonban, hogy minden keresztény többet imádkozzon a Szent Lélek jelenlétéért (ez egyben nyilván kritika volt a reformátusok felé is), vagyis annak kortársainál tapasztalt mértékét nyilván nem tartotta elegendőnek. Hasonlóan tagadták azt is, hogy közöttük mindenki próféta lenne és mindig a jövőbe látna. Porkoláb István világos szavaiból, melyekkel Istent nevezi minden tudás letéteményesének, az égiek iránti alázat csendül ki.^[54] Ide tartozik az a vád is, hogy képtelenek lennének az újjászületés után vétkezni. Ezt Panyiti utasította el határozottabban, kifejtve, hogy (teljes összhangban az Újszövetséggel) valamennyi ember az első teremtett férfitól származott, ezért mindenki részesedett Ádám bűnében,^[55] viszont Istenhez való megtérése után is vétkezhet. A fiatal tiszadobi jobbágy tisztában volt a halálos bűn és a nem halálos bűn bibliai fogalmak közötti különbséggel is.^[56] Elfogadták a hit által történő gyógyulás tanítását is, és bizonyára rosszakaróik ferdítették úgy a dolgot, hogy tiltanák az orvosok felkeresését. Ennek lehetőségét azonban még kívánatosnak is tekintették, ami ugyanakkor nem zárja ki, hogy egyes betegségeket a bűn következményének tartsanak.^[57] Nem voltak túlzóak a hétvégi munkavégzéssel és étkezéssel kapcsolatos tanításaik sem, pedig kifejezetten "farizeusi" jegyeket aggattak rájuk. (Csupán kívánatosnak tartották, hogy mindenki intézze el ügyeit korábban, hogy nyugodtan részt vehessen a vasárnapi összejöveteleken.) Panyiti erre is Jézus Krisztus pontosan idézett szavaival vágott vissza.^[58] Az utolsó kérdésre adott válaszokból megtudjuk, hogy az üdvösség kérdését sem kívánták saját csoportjukra leszűkítve értelmezni, annak megadását szintén Isten szuverén döntésének tulajdonították.

2.3.1. Az istentiszteletek

Nézzük meg, hogyan tartották összejöveteleiket. Először is magánházban gyűltek egybe,^[59] és az istentiszteletnek három része mutatható ki: Bibliaolvasás és magyarázás (prédikáció, de ekkora létszámnál és családias légkörnél elképzelhető, hogy bizonyos kérdéseket egyszerűen kötetlenül megbeszéltek^[60]); dicséretek éneklése Dávid zsoltáraiból és közös imádkozás. Mind bibliai ihletettségű vallomásaik, mind pedig istentiszteletük leírása alapján megállapíthatjuk, hogy itt kifejezetten egy puritán jellegű ébredési illetve megújulási mozgalomnak lehetünk tanúi. A tagok számára a lényeget nem egyes egyházi törvények külsődleges megtartása, vagy pusztán erkölcsösségben megmutatkozó életmód-változás, hanem komoly és őszinte Istenhez fordulás, megtérés jelentette, amely életük értékrendjének teljes átalakításával, a bibliai igazságoknak való alárendelésével volt egyenértékű. Mindez azonban egyáltalán nem befelé forduló elzárkózó vallásosságot jelentett, hanem, mint soraikból kitűnik, kifejezetten a mindennapokhoz és a felebarátokhoz való pozitív hozzáállást. Mindez kitűnik Panyiti György szűkszavúan előadott, de a lényeget tartalmazó (és a többiek által is igaznak vallott) megtérése történetéből. Porkoláb István szólította meg a szántóföldön, majd bizonyságot tett neki a hitéről és felszólította, hogy a bűn útjáról Istenhez térjen. Hogy a megtérésnek volt-e valamiféle szertartása, vagy egyszerűen csak a csatlakozni szándékozó elkezdett járni az összejövetelekre, nem tudjuk. Adataink arra utalnak, hogy el-eljártak a református templomi istentiszteletre, számukra azonban egyáltalán nem ez volt a fontos, hanem a laikus kegyesség gyakorlása.^[61] A tiszadobiak házi alkalmainak leírása továbbá arra is utal, hogy hitéletükből kimutatható a puritanizmus egyik legnagyobb szellemi újítása is, nevezetesen hogy a közös zsoltáréneklés, imádkozás gyakorlata által ki tudták emelni a gyülekezetet a passzív szemlélődés állapotából és az összejövetelek aktív részesévé tették.^[62] Azt a szemléletet ugyanis, mely az istentiszteleten részt vevő hívőket inkább a prédikáció egyszerű hallgatóságának, s nem az Isten és a gyülekezet közötti kapcsolat megteremtését a prédikátorokon kívül is hathatósan elősegítő tömegnek tekintette, a korai reformáció hitéleti újításai is meghagyták, s csak a puritánok vetették fel ennek a felfogásnak a tarthatatlanságát.

Mindezek után felmerül a kérdés, hogy mely tényezők alapján tekinthetjük ébredési illetve megújulási mozgalomnak a tiszadobiak kezdeményezését. Bármennyire is töredékesek az adataink, szemmel látható, hogy működésük középpontjába a bűntől való elfordulást és Istenhez való odafordulást, az Istennel való rendszeres pozitív kapcsolat ápolását helyezték. A vizsgálati jegyzőkönyvben semmi nem utal arra, hogy valami életidegen, bezárkózó magatartást tanúsítottak volna, éppen ellenkezőleg. Esze Tamás azt írja, hogy a "szomorú vallásosságot" képviselő (egyébként szerinte is ébredésnek induló) közösségnek "azért kellett szektává válnia, mert lemondott a földi dolgok egészséges elrendezésének reményéről és egészen az ég felé fordult."^[63] Mindezt sem az általunk föllelt források, sem az általa közölt szűkszavú idézetek nem támasztják alá. A későbbi egyháztörténet inkább negatív értékeléseit két okra vezethetjük vissza: egyrészt a hangsúlyt nem a kikérdezettek vallomására, hanem az ellenük lefolytatott vizsgálat szempontjaira helyezték, utóbbit fogadva el mértékadónak. Másrészt a református történészek talán saját koruk kisegyházainak elődjét vélték felfedezni a tiszadobiakban, ami eleve nem teszi elfogulatlanná részükről a "szektaügy" tárgyalását. Az egyébként kitűnő egyháztörténész, Révész Kálmán pl. a századfordulón így írt: "a tisza-dobi kálvinisták közt az egyházi életet bizonyos rajongók zavarták meg, kik némi tekintetben a mai nazarénusok elődjeiként is tekinthetők."^[64] Véleményének megértéséhez leginkább azt kell figyelembe venni, hogy a századfordulón a nazarénus közösség volt az az újabb keletű kisegyházi mozgalom, amely a történelmi egyházakra a leginkább "veszélyt" jelentett.^[65] A spontán, bibliai ébredési mozgalom, mint jelleg mellett szólnak Porkoláb István saját szavai is: "így vasárnapokra, ha a templombul kijöttem, hivalkodni nem akartam. Bibliát s más könyveket olvastam, könyörgöttem és énekeltem, másokat is nem egyébre, hanem isteni igaz tisztelésre intettem, káromkodásrul és henyélésrül dorgáltam." Szintén a későbbi alaptalan előítéleteken nyugvó szektaellenesség jegyei fedezhetők fel abban is, ahogy védekezéséről beszél: "Ha vádoltatom, nem tehetek róla. Tudom azt, hogy ha korcsmán dorbizoltam, káromlottam vagy egyéb iránt latorkodtam volna, talán nem vádoltattam volna."^[66]

2.4.1. A puritanizmus hatása a tiszadobi gyülekezetben

A tiszadobi közösség létrejöttével kapcsolatban megfogalmazható elméletek közül egy lehetséges felfogás a népi kultúra jellegzetességeiből következik. Nevezetesen sokan úgy vélik, hogy az efféle mozgalmak keletkezése "egy ellenőrizhetetlen vadhajtásra, hit és hiedelem összefonódására" vezethető vissza, vagyis arra, hogy az egyszerű nép lelki szükségleteit a hivatalos vallásosság nem elégítette ki, ezért "kerestek (...) titkolt, egyház kívüli pótkielégítést, amit már nem a vallásos szféra irányított, s az egyház még kevésbé hagyott jóvá."^[67] Ez a lelki hiányérzet - mondják - éppen a babonák fokozott tiltása miatti ellenhatás eredménye, melynek nyomán a nagy számban fellépő álboszorkányok, parasztpróféták, "bibliás látnokok" tanításai termékeny talajra hullanak a paraszti közösségekben.

Mindennek nyomai kétségtelenül kimutathatók Tiszadobon is, véleményünk szerint azonban e csoport létrejöttében nem csupán "alulról jövő" kezdeményezésről, mindenáron kielégülést kereső lelki igényről volt szó, hanem az akkor legújabb protestáns tanítások missziós tevékenységének (meglehet, erősen közvetett) hatásáról is. Az idézett kihallgatási jegyzőkönyvből két érdekes, továbbgondolásra serkentő momentumot kell kiemelnünk. Az egyik a puritanizmussal való kapcsolat kérdése, hiszen mindkét hosszabban vallomást tevő hívő megemlíti, hogy a puritanizmus sokat forgatott könyveit olvasták illetve azokból közösen imádkoztak. Az egyik az angol puritanizmus talán legnagyobb hatású alakjának, Lewis Bayly-nek Medgyesi Pál által magyarra ültetett híres műve, a Praxis pietatis,^[68] mely közérthető módon, szép magyarsággal ad tanácsokat ahhoz, hogyan lehet az embernek a kegyességet a gyakorlati életben megvalósítani. Medgyesi 1636-ban meglehetősen önállóan fordította le Bayly művét, majdnem akkora visszhangot váltott ki a könyvvel Magyarországon, mint szerzője az eredetivel Angliában. A mű számos kiadást és átdolgozást ért meg, még a XVIII. században is.^[69] A tiszadobiak által említett és forgatott imádságoskönyv eredetileg Szatmárnémeti Mihály műve, népszerűségére jellemző, hogy 1673-as első megjelenésétől 1710-ig tízszer, majd a XVIII. században még kétszer rendezték sajtó alá.^[70] Egyébként valóban az életben előforduló minden alkalomra (felkelés, lefekvés, elindulás, hazaérkezés, étkezés, gyász, öröm stb.) igyekezett egy közérthető formában megfogalmazott, könnyen megtanulható imádságot adni, maga a könyv azonban hangsúlyozta az egyéni könyörgés fontosságát és sok olvasójának termékenyítőleg hathatott a lelki életére, hosszabb távon annak elmélyülésére vezethetett.^[71] (Érdekes, hogy a XIX. századból nagyon hasonló esetre vannak adataink, amikor az alföldi baptista ébredésben szintén egy puritán kiadvány játszott fontos szerepet.^[72])

Ami a dolgot érdekessé teszi, hogy Magyarországra a puritán eszméket a XVII. században Angliában és Hollandiában tanult diákok hozták, akik hazatérve megvívták kisebb-nagyobb harcaikat a református ortodoxia képviselőivel és kétségtelen, hogy a hazai protestantizmusban a nagy áttörést, egyházaik szellemi életének gyökeres megváltozását nem tudtak megvalósítani. A puritanizmus tulajdonképpen egy értelmiségiek által kezdeményezett szellemi reformmozgalom volt, amely az 1630-as évektől terjedt el, főleg a Felső-Tisza vidékén, a Tiszántúlon és Erdélyben, s amelynek nagy korszaka a XVII. század utolsó negyedével illetve végével el is múlt.^[73] A tiszadobi eset arra utal, hogy a puritán eszmék elterjedtek az egyszerű emberek körében is, s a XVIII. században megváltozott formában és körülmények között továbbéltek, most már nem a külföldi egyetemeken járt tanult diákok, hanem falujuk határát talán soha el nem hagyó egyszerű parasztok és kisnemesek hitéletében. Mindez talán azért is szükségessé vált, mert a puritanizmus nagy hatást gyakorolt a XVII. századi református igehirdetésre, és ennek iránya a XVIII. század elejétől megváltozott. A puritán, lelki-szellemi megújulást képviselő prédikációk (különös tekintettel azok szociális, társadalmi töltetére) eltűntek a templomi szószékekről,^[74] és túlzás nélkül állíthatjuk, hogy a reformátusok által is "szektának" tekintett csoportokra volt szükség, hogy a puritánok által képviselt bibliai elveket továbbéltessék az igehirdetésben és a hétköznapi életben egyaránt. Abban, hogy a XVII. század végén a "hivatalos" puritanizmus feloldódott a magyar kálvinizmusban, bizonyára szerepet játszott, hogy a hazai puritánok (ellentétben angliai hittestvéreikkel) nem képviseltek toleranciát, hanem ugyanolyan intoleránsnak bizonyultak a katolikusok és a kisebb felekezetek irányában, mint a nem puritán reformátusok.^[75] A puritanizmus nem egyszerűen a közös protestáns tanokon belül a hangsúlyt máshová helyező mozgalom volt, hanem az egyén belső élete szintjén kívánta a reformátusokat új emberré formálni, "a református magyar jobbágyság számára a lelkiismereti szabadságot, lelki dolgaiban az önrendelkezést a református nemesekkel szemben akarta biztosítani."^[76]

A tolerancia kérdésénél tartva érdemes egy pillanatra ezt a XVIII. századi kis csoportot abba az értelmezési rendszerbe belehelyezni, amelyet Révész Imre és Szekfű Gyula (utóbbi Mályusz Elemér bizonyos nézeteinek kritikáját nyújtva) fogalmazott meg. Azt vallották ugyanis, hogy a reformáció - türelemhez való viszonya szempontjából - két szakaszra bontható: a XVI-XVII. századi reformátori és a XVIII-XIX. századi ún. nem reformátori protestantizmusra, s a kettő közötti különbséget Szekfű abban látta, hogy előbbinek fő vonása épp a felekezeti türelmetlenség volt. Utóbbi a XVIII. században jutott uralomra Nyugat-Európában, fő képviselői a "szekták" (anabaptisták, kvékerek stb.) lettek, akiknek működése lényegében megteremtette a toleráns egyházpolitikai légkör kialakításának kereteit.^[77] Magyarországon nem lehetünk tanúi sem a "nem reformátori" elv érvényre jutásának (fő tartalékaik az előzőekből következően minden bizonnyal éppen a puritánok lehettek volna), de nem maradtak ránk adatok olyan tömegek "rajongása" által képviselt, nagy hatású szellemi ébredésekről (Révész Imre által is meghonosított terminussal: "revival"-okról), mint Nyugaton a Charles Fox vezette kvékerek és a Jean Cavalier által irányított camisardok mozgalma volt.^[78] Ami az 1740-es évek elején Tiszadobon megfigyelhető, mindennek talán a "kicsinyített" közép-kelet-európai változata, s nem szabad elfelejteni, hogy a szektakérdés magyarországi megítélése eltért a külföldi államokétól.

Ami a puritanizmusnak az ébredésekben betöltött szerepét illeti, helyesen állapította meg Révész Imre, hogy az kiterjedt az átfogó egyházszervezeti reformra, társadalmi, oktatáspolitikai stb. területre egyaránt.^[79] Mindennek persze nyomát sem lelhetjük a tiszadobi gyülekezetről fennmaradt szűkszavú forrásokban, a lelki megújulás keresésében azonban a korábbiakhoz nagyon hasonlónak tűnnek. Az persze más kérdés, hogy a tiszadobi mozgalomnak az akkori hazai légkör egyáltalán nem kedvezett és az ébredési hullám nem fejlődhetett tovább, nemcsak a hirtelen jött üldözés, hanem a hazai társadalmi viszonyok miatt sem.

Rövid kitérőként megjegyezzük, hogy a gyülekezet jellegének megközelítésekor van egy további, kissé homályos adatunk arra, hogy a közösség keletkezésének okát az angliai kvéker "revival"-ban is kereshetjük. Báró Fischer József kamarai tanácsos gróf Erdődy György helytartótanácsoshoz intézett, fentebb már említett levelében azt írta, hogy információi szerint a tiszadobi gyülekezet "secta Qvackeriana", melynek tanait egy Angliát megjárt diák hozta Magyarországra és az ő működése eredményezte Liszkainé megtérését is.^[80] Amennyiben ezek a (további tisztázást igénylő) értesülések helytállóak voltak, megállapíthatjuk, hogy Magyarországot sem kerülték el a nyugat-európai ébredési mozgalmak, s Közép-Európában is akadtak képviselőik, még ha hatásuk csak felületes is lehetett. Az idézett kihallgatási jegyzőkönyv alapján kétségtelenül akadnak közös pontok a Charles Fox vezette ébredésből kinőtt "Barátok társasága" ("Society of Friends") és a tiszadobiak között. Ilyen például a hit által való gyógyulás tanítása, amelynek hangsúlyozása és gyakorlása a nyugat-európai neoprotestáns közösségekben is először csak a kvékerek között kapott központi szerepet. De az angliai "barátok" vezetőinek pénzzel, anyagiakkal kapcsolatos magatartásához^[81] feltűnően hasonlót találunk a Szabolcs vármegyei kihallgatási jegyzőkönyvben is. A Porkoláb-házban gyülekezőkről azonban (legalábbis ekkor még) nem jegyezték fel a kvékerek aktív bibliás életmód mellett leginkább elterjedt ismertetőjegyét, a Szent Lélek erejének (gyakran kézrátétellel közvetített) kiáradását, melynek hatalma alatt a szemtanúk szerint különös dolgokat cselekedtek, elestek, táncoltak, "reszkettek" (innen az elnevezésük: "quaking" = "reszketni") stb.^[82] Azt mondhatjuk tehát, hogy a közös vonások ellenére feltehetően nem egy magyarországi kvéker gyülekezetről van szó, hanem legfeljebb egy annak hatására elindult ébredési-megújulási mozgalom első állomásáról.

Az idézett Fischer báró levelének érdekessége még, hogy szerzőjéről nemigen feltételezhető a protestánsok javára elfogult egyházpolitikai magatartás. Családjának a katolikus ellenreformáció iránti elkötelezettsége ugyanis nyilvánvaló volt, mint világosan kitűnik apjának Károlyi Sándorhoz írott leveléből, melyben kifejti, hogy nagyon szeretné, ha Tiszadob a Károlyi-birtokok közé kerülne, az okok között pedig első helyen (a kincstár és Fischer személyes érdekei mellett) Károlyi Sándor katolicizmus iránti odaadását emelte ki: "Bár katholikus úrra szállana, hacsak a fiskus rész is, mert a mostani possessorok éppen kiirtják az igaz [katolikus] hitet, és semmi progressus sem lehet a hitünk elterjedésében."^[83] A tiszadobi gyülekezet ügyében levelező Fischer József fia, István pedig magas rangú egyházi tisztségeket is betöltött. (A XIX. század elején az első szatmári püspök, 1807-ben egri érsek lett. ^[84])

2.4.2. Az 1737-43. évi pestisjárvánnyal való kapcsolat

A másik tényező, amit még a jegyzőkönyvek alapján ki kell emelnünk, a vallomást tevő Porkoláb István utolsó hivatkozása, amikor arról beszélt, hogy hite szerint imádságaik és kegyes életmódjuk hozzájárulhat ahhoz, hogy az 1737 óta az egész országban kisebb-nagyobb intenzitással dühöngő pestisjárvány csapását Isten eltávoztassa az országról. A tiszadobi gyülekezet keletkezése és a XVIII. században a legnagyobb pusztítását véghezvitt pestis között kínálkozó összefüggést leginkább Esze Tamás tette magáévá. Mint fentebb futólag már említettük, egy másik korábban felbukkant magyarázat a "szektásodást" a paraszti elégedetlenséggel hozta összefüggésbe, egyes kutatók úgy vélték, hogy a tiszadobi gyülekezet az 1735-ös békésszentandrási parasztfelkeléssel állt kapcsolatban.^[85] A protestáns jobbágyok elnyomása valóban alkalmas lehetett arra, hogy gyűlöletet szítson a Habsburg-hatalom kiszolgálóinak tekintett római katolikusokkal szemben, az elemzett szabolcsi ügyben azonban a legkisebb ilyen jelet sem fedezhetjük fel. Valószínűleg, ha társadalmi-szociális problémákkal sújtott, felforgató eszmék mellett elkötelezett hívőként kerültek volna vizsgálóbizottság elé, vagy bátrabban vállalták volna radikális meggyőződésüket, vagy ha ehhez nem is lett volna elég erejük, nem tudtak volna ilyen kerek egész, logikus "mesét" előadni antifeudális indulataik leplezésére. (Panyiti és Porkoláb István vallomásából véleményünk szerint egyértelműen kitűnik, hogy nem látens "forradalmárokról", hanem jámbor hívőkről volt szó.) Tovább keresve a tiszadobi csoport létrejöttének indítékait, megemlítjük, hogy a kisegyházak keletkezését későbbi korokban is gyakran kapcsolták a történelmi egyházakban tapasztalható negatívumokhoz, egyes papok, lelkészek nem megfelelő, esetleg kifejezetten botrányos megnyilvánulásaihoz, viselkedéséhez. Ez utóbbinak már elképzelhető, hogy Tiszadobon is lehetett valami ösztönző ereje, 1728-ban ugyanis Rápóti Papp Sámuel lelkipásztort néhány hónapi szolgálat után "erkölcstelen életmódja miatt" egyházi elöljárói megfosztották hivatalától.^[86] Az ügy biztos nem tett jót a református egyházközség tekintélyének, de önmagában kevés lett volna egy ilyen (a megtérés és a megigazulás általános kérdéseit részleteiben ismerő és megélő) gyülekezet létrejöttéhez.

Visszatérve a pestisre, a Magyarországon 1737-43 között különböző területeken eltérő hevességgel és ideig lefolyt nagy kiterjedésű járvány valószínű becslés szerint mintegy 250 ezer halálos áldozatot követelt.^[87] Szabolcs a súlyosabban fertőzött megyék közé tartozott, 1739-1740-ben a lakott helyek felében észlelték a megbetegedéseket, és a "döghalál" alig másfél év alatt több mint tízezer áldozatot szedett. 1740-42 között a betegség intenzitása csökkent, sok helyen teljesen meg is szűnt, 1742-ben viszont újult erővel támadt.^[88] Tiszadobon az átlagosnál hevesebb volt a lefolyása, alig öt hónapig jegyeztek fel megbetegedéseket, de így is több, mint száz halottal számolhatunk a legfeljebb 400 lelkes községben.^[89]

A tiszadobi hívő közösségről mégsem tartjuk valószínűnek, hogy keletkezésében a pusztító járvány játszotta a döntő vagy akár csak a fontosabb szerepet. Egyrészt a kihallgatási jegyzőkönyvben ez a tényező alig kerül említésre. Ha apokaliptikus víziók nyomán kezdtek volna összejöveteleket tartani, a kozmikus halálképnek, "világvége"-hangulatnak meghatározó szerepet kellene játszani nyilatkozataikban. Isten büntetéséről csupán általánosságban beszélnek, ami egy keresztyén embertől "normális" években sem keltett volna feltűnést, bibliai idézeteikben nem kaptak helyet például a Jelenések könyvének utolsó ítélettel kapcsolatos próféciái, melyek valamennyi járványok nyomán fellépő vallásos mozgalomban szerepet játszanak, továbbá Panyiti György és Porkoláb István az ellenük folyó eljárás ellenére inkább optimista vádlott benyomását keltik. Nem hangoztatták azt az ilyen esetekben teljesen tipikus felszólítást sem, hogy Istenhez megtérni a gyógyíthatatlan járványra való tekintettel ("az utolsó pillanatban", a kikerülhetetlen vég közeledtével) kellene. E magyarázat ellen szól továbbá, hogy a pestis, kolera stb. idején keletkező "megtérési" mozgalmak általában a fertőzésveszély elmúltával hamarosan beszüntetik tevékenységüket, míg Porkolábékról ezt még évtizedekig nem mondhatjuk el. (Ld. alább.) Nem tudjuk tehát elfogadni Esze Tamás egykori, abszolút érvénnyel megfogalmazott értékelését, mely szerint a "tiszadobi szekta abból a nagy lelki megrendülésből támadt, mely a nagy pestisjárvány hatásaként tört ki a tiszántúli reformátusságban."^[90] A pestis idejéből fennmaradt, bűnbánatot szorgalmazó lelkipásztori megnyilvánulásoknak minden esetben központi motívumai a járvány, Isten ítélete, büntetése stb.^[91]

2.5. Gróf Károlyi Sándor és a tiszadobi gyülekezet

A helytartótanács említett 1741. március 1-i ülésén már szóba került, hogy Károlyi Sándort kell értesíteni, s felszólítani, hogy óvatosan, de határozottan járjon el a tiszadobiakkal szemben. Az öreg korában járó (72 esztendős) Károlyi április elején a hivatalból kiküldött és egy tévedésből felbontott leiratból egyaránt értesült a "szektások" mozgolódásáról és azonnal tollat is ragadott, hogy felvegye a kapcsolatot Ibrányi Istvánnal, Szabolcs megye alispánjával.^[92] Levele nemcsak a konkrét ügy kapcsán tanulságos, hanem általában a történelmi egyházakon kívüli felekezetek megítélésével kapcsolatban. Károlyi is inkább a "szektákkal" szembeni negatív előítélet, s nem a tényleges helyzet alapján alkotott véleményt, még a csoport kivizsgálása előtt szorgalmazta ugyanis, hogy a nem nemes tagokat börtönözzék be. Sorai ugyanakkor arról is tanúskodnak, hogy a tiszadobi csoporttal kapcsolatos készültség egyáltalán nem állt arányban Porkolábék "veszélyességével". Károlyi Sándor is habozás nélkül azonosította a "szektásokat" a közveszélyes elemek kategóriájával, erre utal, hogy a nem nemes csoporttagok azonnali bebörtönzése mellett a megyei alispánt óvatos eljárásra intette, mégpedig azért, mert a gyanús tiszadobiakról zavargások kirobbantását feltételezte. A "veszély" feltételezett súlyosságát mutatja továbbá, hogy Károlyi katonaság összevonását illetve a községbe irányítását is szükségesnek vélte (és foganatosította^[93]) velük szemben. Ibrányit pedig arra biztatta, hogy a vizsgálat és a letartóztatások megkezdésével ne várjon a következő megyei közgyűlésig, hanem bármilyen cím alatt haladéktalanul tegye meg ezeket az intézkedéseket.

Az erőteljes szigor azért érdekes, mert Károlyit és fiát, Ferencet (utóbbi az 1740-es évek második felétől Tiszadob birtokosa is) a XVIII. század első felének azon kevés földesura között szokták számon tartani, akik római katolikus létükre feltűnően toleránsan viszonyultak a protestánsokhoz, sőt még a zsidókhoz is. Ezt bizonyítják egyrészt a felekezetileg vegyes lakosságú birtokaikon foganatosított konkrét intézkedéseik, amelyek azt mutatják, hogy - bár a rekatolizációt a református többségű Tiszántúlon minden igyekezetükkel előmozdították - a munkaerőigényt, gazdasági érdekeiket mindig a vallási szempontok elé helyezték.^[94] Protestáns jobbágyaikat megvédték a katolikus túlkapásokkal szemben, engedélyezték számukra templomok és iskolák építését is (pl. Nagykárolyban, Baktán, Géresen stb.),^[95] és birtokaikon a felekezetek közötti súrlódások kiküszöbölésére törekedtek. (Károlyi Sándor például a katolikus svábok betelepítése miatt szökni kezdő reformátusok maradását szorgalmazta, Ferenc pedig 1757 áprilisában csendesítette a királydaróci svábokat, akiknek szentképeit a protestánsok lemeszelték^[96] stb.) Másrészt írásban fennmaradt vallásos elmélkedéseik is azt támasztják alá, hogy a protestánsokkal szembeni tolerancia jelen volt gondolkodásukban.^[97]

Károlyi Sándor, aki egyházának buzgó tagjaként szívügyének tartotta ugyan a katolikus vallás terjesztését, de ennek erőszakos formáit elítélte, mégis nyers erőszakkal kívánt fellépni a tiszadobi hívőkkel szemben, s ennek oka két tényezőben kereshető. Egyrészt feltételezésünk szerint a Károlyi grófok toleranciája nem vallások, hanem egyes kiépült szervezettel bíró felekezetek irányában, továbbá leginkább a földesúri jog keretein belül működött, vagyis saját birtokaikon - a termelés zavartalanságára tekintettel - békességet szereztek protestáns és katolikus jobbágyaik között. (Minden bizonnyal a kezükön lévő területek felekezeti arányai önmagában is erre késztették őket.) Bécs és Pozsony felé azonban igyekeztek a buzgó katolikus főúr képét mutatni, Károlyi Ferenc például 1742-ben (az egri püspök aktív támogatása mellett) hogy a reformátusok hivatalhoz jutását lehetetlenné tegye, a vármegye tisztújítását is igyekezett akadályozni Mária Teréziának a decretális esküt szigorúan megkövetelő rendelete értelmében.^[98] Károlyi Sándor idézett levelének hangnemét másrészt indokolhatta az a korában minden bizonnyal általános felfogás, hogy vallási tevékenység kizárólag a történelmi egyházak keretein belül, azok hitelveinek maradéktalan tiszteletben tartásával képzelhető el, s ami azokat megkérdőjelezi vagy meghaladja, nem egyszerűen "eretnekség" (vagyis teológiailag ítélendő el), hanem köztörvényes bűnnek (így az állam által szankcionálandónak) is számít.

2.6. A közösség elleni eljárás további eseményei

A hitelveiket rögzítő közgyűléssel távolról sem értek véget a "tiszadobi szektaügy" fejleményei. 1741. április 14-én a vármegye közgyűlése határozatot fogadott el, hogy nem elégszik meg az érintettek vallomásával, hanem - elsősorban a helytartótanács unszolására - folytatja a nyomozást.^[99] Kiküldtek egy kéttagú (a történelmi egyházak közötti súrlódások elkerülése érdekében protestáns és katolikus tisztviselőből álló) bizottságot, hogy a környéken is gyűjtsenek terhelő adatokat arról, hogy a gyülekezet tagjaira "a szekta nyoma vagy szennye ráesne", vagyis rábizonyosodna. Az alispán (Ibrányi István) vezetésével Eördög György és Bessenyei Zsigmond szolgabírák feladata lett a szomszédos Tiszadada községben való tájékozódás is, ami alapján feltételezhetjük, hogy más helységekben is lehettek Porkolábéknak szimpatizánsaik. A szolgabíróknak szigorúan meghagyták, hogy haladéktalanul, minden egyebet félretéve lássanak munkához. Egyúttal meghosszabbították az "incaptiváltak" (bebörtönzöttek) előzetes letartóztatását. Másnap, április 15-én kelt relatiojukban részletesen beszámoltak a Helytartótanácsnak az addig történtekről.^[100] Ebben még azt is szükségesnek látták megírni, hogy a nemtelen gyülekezeti tagok letartóztatása és börtönbe vetése "citra quempiam tumultum", vagyis minden ellenkezés vagy ellenállás nélkül történt.^[101] Az előzetes letartóztatás meghosszabbítását azzal indokolták, hogy fő feladatuk az eretnekség gyökeres kiirtása, s elképzelhető bármilyen terhelő adat felmerülése mind a "bebörtönzött, megbilincselt parasztok", mind a szabadlábon lévő nemesek ellen, s akkor azonnal felelősségre lehet vonni őket. Innen tudjuk meg, hogy a megye nyomozott a korábban már a községből eltávozott Liszkainé után is,^[102] de már nem Szabolcsban lakott, hanem visszatért Zemplén megyébe és akkor éppen Erdőbényén tartózkodott. Fel is vették a kapcsolatot a szomszédos megye közgyűlésével, részletesen tájékoztatták őket az addig felmerült adatokról és kérték, hogy az eretnekségnek ezen "istentelen terjesztőjét" ("impietatis coripheam") hallgassák ki és minél előbb küldjenek erről értesítést.^[103]

A Helytartótanács továbbra is élénken érdeklődött az események iránt, és május 5-én tartott ülésén újra foglalkozott a szabolcsi eseményekkel.^[104] Elégedetten nyugtázták a szabolcsi közgyűlés intézkedéseit, különösen a fogva tartás meghosszabbítását, és - mint a vármegyének küldött levélből kitűnik^[105] - úgy döntöttek, hogy a fogva tartottak akkor és csak akkor bocsáthatók szabadon, ha a hatóságok teljesen megbizonyosodtak afelől, hogy eretnekségük nem felforgató jellegű.^[106] Május 14-én kelt Zemplén megye válasza, amelyben a Liszkainé utáni nyomozásról tájékoztatják Szabolcsot.^[107] Az aznap tartott közgyűlésre az asszonyt beidézték, kihallgatták, de semmi gyanúra okot adó dolgot nem tudtak kideríteni, ezért szabadon engedték. Még a tokaji református lelkész is kikérdezte, de terhelő adatot felmutatni ő sem tudott. Az insinuatioból kiderül, hogy a vádolt asszony gyermekek írni-olvasni tanításával foglalkozott, s bár az ellene felhozottakban a vármegye nem találta bűnősnek, s elengedte, a tanítást viszont ("a biztonság kedvéért") megtiltották neki. Két héttel később, mint Szabolcs vármegye június 2-i közgyűlésének jegyzőkönyvi kivonata tanúsítja, bizonyíték hiányában (majd háromhavi fogság után) a bebörtönzöttek szabadon engedéséről döntöttek,^[108] és erről - elhatározásukat megindokolva - a Helytartótanácsot is értesítették.^[109]

Ha a hatóságok döntését mérlegelni akarjuk, megállapítható, hogy az "eretnekség" kezelésének már nem teljesen középkori formájával van dolgunk, mert bár a közösség tagjait alaptalan előítéletekkel vádolták és meghurcolták, de végül is személyi szabadságukat visszanyerhették. Utóbbival kapcsolatban azonban nem feltételezhetjük, hogy ez egy átfogó intézkedés lett volna, megítélésünk szerint a tiszadobiaknak lényegében "szerencséjük" volt, hogy józan válaszaikat veszélytelennek, s nem felforgatónak ítélték, hiszen, mint láttuk, a "veszélyes" vallási tevékenység minősítését meglehetősen szubjektív szempontok vezették. "Átmeneti" állapotra utal azonban a fogalmaknak a használata, az iratokban felváltva találkozunk ugyanis a középkort idéző "haeresis" és az újabb századokban használt "secta" kifejezésekkel, utóbbi hamarosan a hatóságok és a történelmi egyházak nyelvhasználatában is széles körben átvette a "törvényes" egyházakon kívüli felekezetek megjelölését. A csoporttal szembeni eljárás tükrözi továbbá a hatóságoknak azt a félelmét is, mely egyrészt alaptalanul, a kisegyházak tevékenységét nem ismerve keletkezett; másrészt csak olyan történelmi periódusokban volt megfigyelhető és váltott ki konkrét rendőri, közigazgatási stb. szankciókat, amikor az állam a történelmi egyházakkal (konkrétan a római katolikus egyházzal) együttműködve, esetleg összefonódva működött, szervezeti szinten és ideológiai síkon egyaránt. A hatóságok gyors, határozott fellépését Tiszadobon kiváltotta továbbá, hogy a térségben túlnyomó többséget élvező református egyház szintén nem örvendett a "szektások" jelentkezésének és az efféle "megújulási mozgalmak" visszaszorítását ugyanúgy szorgalmazta, mint a katolikusok. Mindennek az is érdekes következménye, hogy a XVIII. század első felében igencsak szorongatott helyzetben lévő hazai protestáns egyházak ugyanúgy felléptek az általuk "eretneknek" tekintett szélsőségek ellen, mint ahogy a római katolikus egyház tette ellenük.

3. Adatok a tiszadobi gyülekezet életéről a XVIII. század második feléből

A csoport, ha titokban is, az 1740-es évek második felében tovább létezett, amire egyetlen, de sokatmondó dokumentumunk egy pontosan nem datálható, de bizonyára 1757-60 között keletkezett feljelentés, amelyet a község elöljárói (hadnagya) és a református egyházközség vezetői intéztek a debreceni egyházkerület espereséhez.^[110] A levélírók "lelkükig érő keserűséggel" panaszolták el, hogy bár 1741-ben kemény fellépés történt a "szektások" ellen, Tavasz János református lelkipásztor "ezt [ti. Porkolábék közösségét] megfojtani és ennek kútfejét bedugni erősen iparkodott", továbbá a község földesurai "nekiek előmenetelt nem engedtenek, sőt keményen megintették", továbbra is megélik sajátos tanításaikat és mint tűz a hamu alatt, úgy parázslottak "veszélyes" nézeteik a falu közvéleményében. Az esperes elé került feljelentésben pontokba szedték a hívők főbb tanításait, pontosabban azok vádpontszerű változatait. Mindezek szinte szóról szóra megegyeznek az 1741-es vizsgálat idején összeállított pontok tartalmával: csak magukat képzelik tökéletesnek; másokat ördöginek, magukat kizárólag a Szent Lélektől vezetettnek tekintik; tiltják orvosságok használatát és a betegségek orvosi beavatkozással történő gyógyítását; tagadják, hogy rajtuk kívül lenne üdvösség stb. A vasárnappal kapcsolatos sajátos nézetekkel ezúttal nem találkozhatunk, ellenben azt írták a gyülekezetről, hogy kárhozatosnak tartják a szép ruhákban való járást, bálványimádásnak pedig az emberek közötti tisztességes üdvözlési formákat. Mivel ezúttal nem áll rendelkezésünkre a megvádoltak saját véleménye, az ellenük felhozottakkal kapcsolatos cáfolataik, a rendkívül hasonló vádpontok alapján csak feltételezni tudjuk, hogy ezúttal is előítéletekről, tényleges hitelveik sarkított, szélsőséges megfogalmazásáról van szó, mint 1741-es kihallgatásuk alkalmával.

Egy pont azonban alapvetően új a korábbiakhoz képest: "Ezek az újságokat felettébb szeretik, úgy annyira, hogy minek utána a miskolczi gombkötő legény valamely György mester nevű valamely álombeli látást látott vólna, mindjárt őtet hallgatták." Az említett gombkötő legény Schultz György, a XVIII. század egyik legismertebb "rajongója", akinek "Hetedik Trombita" címmel látomásai és próféciái számos kéziratban terjedtek saját korában.^[111] A népies barokk díszes, szófordulatokban és bibliai hivatkozásokban gazdag stílusában született leírásainak fő témája a Jelenések könyve, Isten ítélete és a megtérés szükségessége, illetve olyan felfokozott lelkiállapotról tanúskodó látomások, melyek Schultz György elragadtatásai közben jelentek meg, Istenhez való gyakori imádkozásai alkalmával. Ezek ismertetését, irodalom- és művelődéstörténeti elemzését már részletesen elvégezte a szakirodalom, szempontunkból inkább a tiszadobiakkal való kapcsolata érdekes.

A debreceni espereshez intézett levélből feltételezhető, hogy Schultz Tiszadobon való megjelenése előtt a felfokozott lelki élményeknek, látomásoknak nem lehetett hitéletükben központi szerepe, hiszen egyrészt 1741-ben erre még nem történik utalás (a vádpontok között sem), másrészt a gombkötő legény valódi újdonságot jelentett számukra. Mindebből azt állapíthatjuk meg, hogy 1741-ben regisztrált hitelveik (a megtérés; megújulás; aktív, odaszánt, erkölcsös keresztény élet) új elemmel, felismeréssel teltek meg az 1750-es évek második felében, mégpedig a közvetlen szellemi megtapasztalások, látomások, álmok stb. okozta vallásos élmények fontosságával. (Utóbbiakat, ha ismertek is korábban, bizonyára nem tekintettek központi jelentőségűnek.) Más szavakkal, a tiszadobi ébredés új szakaszába lépett, először csak a megtérés, az erkölcsi értékek gyakorlása, bibliai igazságok rendszeres tanulmányozása és megismerése jellemezte, később a szellemi élmények keresése és a "közvetlen" kijelentések elfogadása is. Hogy nem egy második mozgalomról, hanem ugyanannak az ébredésnek újabb szakaszáról van szó, az azonos tanítás-elemeken túl valószínűsíti, hogy az 1741-es gyülekezeti tagok bizonyára éltek még másfél-két évtizeddel később. Porkoláb István és Márton például az 1754-55. évi országos összeírás alkalmával igazolták nemességüket.^[112] A feljelentő levélből kiderül továbbá, hogy változatlanul jól ismerték és idézték a Szentírást, tehát a mozgalom bibliai megalapozottsága feltehetően nem csökkent.^[113]

Megjegyezzük, szakirodalmunk tanúsága szerint a Schultzéhoz hasonló látomások, elragadtatások egyáltalán nem voltak ritkák a XVII. század második és a XVIII. század első felében. A kortárs Hermányi Dienes József például emlékirataiban több, látomásairól és próféciáiról tanító népi prédikátorról tesz említést.^[114] Ezek a prédikátorok azonban legtöbbször nem öncélú álmodozók voltak, hanem elragadtatásaik valamiféle megtérést, bűnbánatot hirdető mozgalom részeként, illetve kísérőjelenségeként keletkeztek.^[115] Ezúttal csupán egyet említenénk, Órás András XVII. század végi mozgalmát, melynek vezetője számos (tanúk által is elbeszélt) elragadtatáson ment át, természetfölötti üzeneteket közvetített és igen sok hívet toborzott maga köré, míg a hatóságok le nem csaptak rá.^[116] Mozgalma azonban nem ért véget 1690-es letartóztatásakor, s később, mint nagy hatású, az evangéliumot bátran hirdető protestáns prédikátor tűnt fel a színen és bujdosni is kényszerült. A népi prédikátor nézeteinek formálásában nagy szerepe volt a puritánok írásainak, legalábbis Medgyesi Pál: Doce nos orare, quin et praedicare c. (egyébként magyar nyelvű) könyve biztosan gyakori olvasmánya lehetett.^[117] Mindez arra utal, hogy a későbbi tiszadobi csoporthoz hasonlóan, a puritán lelkiség az egyszerű nép szintjén sem maradt hatástalan, hanem ébredési, megújulási mozgalmakat is indukálhatott.

Hogy a tiszadobi "hadnagy és tanácsnak az ekklézsia tagjaival együtt" indított akciója milyen eredménnyel járt, források hiányában jelenleg még nem tudjuk megítélni, mint ahogy Porkolábék mozgalmának későbbi sorsa is ismeretlen. Kétségtelen azonban, hogy még két évtizeddel később is, egy tanúvallatási jegyzőkönyvben szerepel, hogy a községben lakó mintegy hatvan főből álló lutheránus közösség tagjai "a' Templomba nem mindenkor szoktak menni, öszve gyűlnek valami Háznál és magok közt Postillákat olvasnak és énekelgetnek."^[118] A külön összejövetelek okát a megkérdezettek abban jelölték meg, hogy az illető lutheránusok "magyarul nem értenek". Több, mint valószínű, hogy az ő esetük nincs kapcsolatban a fentebb ismertetett megújulási mozgalommal, arra viszont utal, hogy a hatóságok és a történelmi egyházak továbbra is élénken figyelték Tiszadobon a templomon kívüli összejöveteleket.^[119] (A Mária Teréziához is eljutott ügyben a vizsgálatot egyébként Esterházy Károly egri püspök feljelentése alapján kezdték meg. A püspök azért kérte az uralkodó és a hatóságok közbelépését, mert a tiszatardosi plébános jelentése szerint a tiszadobi református lelkész minden szigorú figyelmeztetés ellenére kapcsolatban állt az evangélikusokkal, elvégezte körükben az esketést, temetést stb., holott az felfogásuk értelmében "jog szerint" a szomszédos katolikus egyházközségre tartozott volna.)

Összességében megítélésünk szerint a tiszadobi gyülekezet története önmagában is érdekes, ám a XVIII. századi vallás- és egyháztörténet általános kérdéseihez is hasznos adalékokat szolgáltató fejezete. A történelmi egyházakon kívüli felekezetek, csoportok, egyének hitéletének, teológiai és szervezeti jellemzőinek kutatásához azonban legfeljebb csak szempontokat sikerült csokorba szednünk, azt távolról sem tekinthetjük lezártnak, még a vizsgált tiszadobi közösség esetén sem, hiszen újabb források felbukkanása jelentősen hozzájárulhat a vázolt kép tisztázásához.

1. A tiszadobi gyülekezet tagjainak kihallgatási jegyzőkönyve (latin)^[120]

az alább megnevezett, vasban álló, valamely feltételezett eretnekséggel, vagyis szektával vádolt dobi lakosoknak, amely a méltóságos királyi helytartótanács által ezen Szabolcs vármegyénknek megküldött kérdőpontok tartalma szerint, a Nagykálló mezővárosban, a most folyó alább írt, esztendő április havának 11. napján tartatott közgyűlés alatt végeztetett el és amely ugyanazon méltóságos királyi helytartótanácsnak a legalázatosabban megküldetett.

1. Bármit is cselekedtek, az közvetlenül a Szent Lélek sugallatára történik-e, amiképpen az apostolok ugyanannak a sugallatára cselekedtek és munkálkodtak?

2. A templomban énekelt zsoltárokból előre megtudtok-e valamely igen titkos dolgokat, tudniillik, hogy micsoda jó vagy rossz történik veletek és kicsodák akarnak ártani vagy használni nektek?

3. Vajon az-e a hitvallásotok, hogy a megkeresztelkedés után soha többé nem vétkeztek és nem is lesztek képesek arra?

4. Vajon volt-e közöttetek olyan szabály lefektetve, hogy senki sem gyógyul meg, aki orvosságokat használ, továbbá, hogy semmilyen sebet nem szabad gyógyítani, hanem amiképpen a Szent Lélek engedte, hogy az megtörténjék, éppen úgy a Szent Lélek fogja meggyógyítani?

5. Vasárnap a legközelebbi segítségadás végett sem szabad semmilyen jótékonykodási munkát gyakorolni, továbbá vasárnapi napokon egész nap böjtölni kell, a tűzhelyen nem szabad tüzet rakni, ételt nem szabad főzni, a vasárnapi napon készült lisztből [való ételt] nem szabad megenni?

6. A prédikálónak semmi fizetsége nincs, mivel ingyen kapja, [ezért] ingyen is adja?

7. Mindig ott vagytok-e, ahol a Szent Lélek akarja?

Utoljára: Sem kálvinista, sem lutheránus, sem bárki más nem nyeri el az örök üdvösséget, ha ezeket a pontokat nem tartja meg? - Mielőtt pedig ezektől visszaléptek, inkább akarjátok-e bármiféle kínvallatás alá adni magatokat?

A vasban álló Panyiti György, adófizető, nős, körülbelül 25 esztendős, megvizsgálván vallja: tagadja, hogy bármit is tesz, az a Szent Lélek sugallatára történnék, és nem hiszi, hogy másképpen taníttattak, mint pásztoraiktól: hogy mindenkinek a Szent Lelket kell hívni és az Ő legszentebb kegyeleméért kell könyörögni.

A 2. pontra: egyszerűen mindent tagad, nem hiszi és soha senkitől nem is hallotta, hogy ama tanácskérés előterjesztetett volna.

A 3. pontra: Nem hiszi, hogy bűntelen lenne, aki megkereszteltetett, és senki által elő sem adatott, hogy ezt kelljen hinni; sőt, inkább azt állítja, hogy az asszonytól született ember is ki van téve a bűnnek és hiszi, hogy az újjászületett ember is vétkezik, de nem halálos [megbocsáthatatlan] bűnnel.

A 4. pontra: Sohasem hallotta, és nem is hiszi, sőt inkább azt mondja, hogy a betegségeket orvosságokkal kell gyógyítani. Ámde meg lett mondva: Isten a vétkeinkért bocsátja reánk az azokért járó büntetéseket, s miután a vétek Isten által eltöröltetett, a büntetés is eltöröltetik, mivel Ő az, aki megsebez és meggyógyít.

Az 5. pontra: Ezzel szöges ellentétben az ellenkezőjét vallja a Szentírás szövege alapján, hogy a verembe esett marhát ki kell húzni. Emlékszik azonban arra, amit Porkoláb István tanács gyanánt adott a feleségének: ha valaki szombaton ételt tud készíteni, készítse el, nehogy emiatt hanyagolja el vasárnap az isteni szolgálatot.

A 6. pontra: Az ellenkezőjét hiszi, mivel ő maga is szívesen fizet.

A 7. pontra: Hasonlóképpen az ellenkezőjét [hiszi], de ezzel a kijelentéssel: a Szentírás szövege alapján hiszi, hogy ahol dicséreteket mondanak és énekelnek Istennek, és akik Istennek a nevében gyűlnek össze, ott velük van az Úr.

A 8. pontra: Ő maga sem hiszi, de soha senkitől nem is hallotta, hogy másképpen üdvözülne, csak úgy, hogy az előrebocsátott kérdőpontokban hisz.

Vajda György, cigány, 24 esztendős, hasonlóképpen elfogatott, sorrendben másodikként a harmadik vasban álló [személlyel], tudniillik a 78 esztendős Varga Istvánnal együtt kihallgattatván, az összes előrebocsátottakkal kapcsolatban vallja: az előrebocsátott kérdéseket sem nem hiszik, sem nem hallottak senkitől semmit arról, hogy azok valamely hitvallás szabályai gyanánt szolgálnak; sőt az előrebocsátott kérdőpontokkal kapcsolatban az ellenkezőjét tartják, megegyezően az előbb kitett Panyiti-féle vallomással.

Az előbb részletezett kérdőpontok mellett végre annak tekintetében is megvizsgáltattak, hogy akkor miért szoktak összegyűlni a Porkoláb-féle házban, és vajon mit cselekednek ott a gyülekezésük ideje alatt. És vajon valaki előterjesztett-e ott valamilyen, az előbb elmondott pontokkal összhangban lévő, egy hitvallás szabálya gyanánt szolgáló és tartandó tanítást, vagy törekedett-e valaki arra, hogy őket az oly sokszor említett pontok elhívésére?

Az ilyesfajta kérdésekre a sorrendben az első [személy],^[121] miután kihallgattatott, ilyenképpen válaszol: egy bizonyos alkalommal a mezőn és éppen Porkoláb István szomszédságában valamely földet szántogatván, hogy az eke elé fogott ökrök ide-oda botladozva nem a kihallgatott [személy] tetszése szerint haladtak előre, káromkodnia kellett. "Amidőn pedig Porkoláb meghallotta az általam tett káromkodásokat, hogy többé azt ne cselekedjem, ezekkel a szavakkal intett: Gyere el hozzám, meg fogom mutatni a Szentírásból neked, hogy nem szabad káromkodni, s hogy ez milyen szörnyű nagy bűn. Mit használ ugyanis, ha káromkodsz, hiszen nem teszed ez által magadat jobbá! - Ezt meghallgatván, vasárnap elmentem a házába, s ott semmi mást nem cselekedtünk, mint a Biblia felolvasását hallgattuk, aztán egy és más zsoltárokat elénekeltünk és ugyanígy Mennyei tárház kultsa című, közönséges imádságokat tartalmazó könyvből imádkoztunk, s végül onnét eltávoztunk. Ezt pedig vasárnapi napon gyakoroltuk, jobbnak ítélvén a vasárnapot a szent dolgok olvasásával tölteni, mint más haszontalan dolgokkal foglalkozni és úgy lustálkodni." - A két, sorrendben második és harmadik [személy] is kihallgattatván, ez előbb említett káromkodáson kívül ugyanezt állították.

A következő és másik közgyűlésünk Szentmihály^[122] helységbe, a most folyó április havának 14. napjára tűzetett és hirdettetett ki; ennek kezdetén nemes Porkoláb István és Márton saját jószántukból eljöttek, s amint jelenlétük a tudomásunkra jutott, a gyanúba vett szektával kapcsolatban őket egyenként kihallgattuk, és így vallomásukat is a következő rendben csatoltuk.

Először Porkoláb István körülbelül 39 esztendős, Dob helységben lakozó nemes személy kihallgattatván, vallja:

Az 1. pontra: az egészet tagadja.

A 2. pontra hasonlóképpen egyszerűen tagadja, és azt mondja, hogy a titkokat tudni, az isteni felség tulajdonsága.

A 3. pontra: ostobaság lenne ezt hinni és maga a kihallgatott sem hiszi s a vasárnapi napokon tartott gyülekezésük idején sem történt közöttük más a Szentírás és a Praxis pietatis nevezetű könyv olvasásán, az imádkozáson és a zsoltárok éneklésén kívül.

A 4. pontra: sem nem hiszi, sem nem hallott senkitől ilyesfajta beszédből vagy hitvallásból; sőt az ellenkezőjét állítja: a sebet orvosságokkal kell gyógyítani.

Az 5. pontra: hiszi és vallja, hogy amiképpen keresztényi dolog jótékonykodást gyakorolni, éppen így köteleztetik is minden egyes keresztény ennek a gyakorlására; sőt, hogy vasárnapi napokon teljességgel szabad a tűzhelyen tüzet rakni, ételeket főzni és azokból enni.

A 6. pontra: az egészet tagadja, sőt ő maga is fizet.

A 7. pontra: ezzel a ponttal kapcsolatban is ugyanaz a hitvallása, mint az egész kereszténységé.

A 8. pontra: ahogyan semmilyen, a kereszténységgel ellenkező pontokat a feltételezett szektával kapcsolatban nem terjesztettek elő, úgy ilyen kegyesség nélkül való dogmáról sem hallott a legkevesebbet sem. Mindezeket pedig az összejövetelükön avégből gyakorolták, hogy ezekben a pestissel terhes körülményekben Isten haragvó arca az őáltaluk tett könyörgések által is felderüljön.

Másodikként az ugyanazon helységben lakozó, írni-olvasni nem tudó, körülbelül 28 esztendős Porkoláb Márton az előrebocsátott kérdőpontokkal kapcsolatban megkérdeztetvén, mindent egyszerűen tagad és Porkoláb István előbb kijelentett vallomásával összhangban nyilatkozik az összes és hasonlóképpen minden egyes dologról.

Kelt a Szentmihály helységben, április hó 14. napján, az 1741. esztendőben tartatott közgyűlésben.

2. Károlyi Sándor levele Ibrányi Istvánhoz, Szabolcs vármegye alispánjához, miután értesült a tiszadobi csoport ellen tervezett intézkedésekről^[123]

Azon T. Ns. [tekintetes nemes] Vármegyében kezdődött bizonyos új secta követőinek megh fogattatások, s examenyek^[125] iránt, mit intimályon^[126] nékem, és azon T. Ns. Vármegyének a Fölséges Királyi Consilium^[127]? ezen acclusákbull^[128] megh láthattya kgl [kegyelmed]. Mely újságh, és annak circumstantiai^[129] ugyan remélem eddigh kglknéll is, mindazonáltall ha casu quo^[130] mégh ex fundamento^[131] nem tudná, sub manu^[132] járjon végre kgl, ha valamely tartható tumultusnak^[133] excitatioja^[134] nélkül megh eshetik é azon emberek[ne]k incaptivatiojok^[135]? ha megh eshetik, ámbár most hamar gyűlése nem lenne is másként a Ns Vmgyékk [nemes vármegyének], non sub hoc, sed alio puncto nomine praefigályon^[136] kgl mennél rövidebb terminusra gyűlést és annak alkalmatosságávall a praeannectalt Intimatumot^[137] a T. N. Vmgyék [vármegyének] praesentálván^[138], tétessék dispositio azon új hit szerző és követő emberek[ne]k /:a kik tudniillik nem nemesek:/ incaptivatiojokrull; Ha pedigh gondolná kgl hogy megh fogattatások valamely tumultust okozhatna, ne hirtelenkegyék kgl vélle, hanem magában tartván, tudósítson engemet kgl sietve annak circumstantiáirull, ugy arrull is ha azon alkalmatossághra fogh é kívántatni assistentia^[139], és mennyi? azonnal fogok arrull is propositiot^[140] tenni; Hogy ha pedigh az alatt azon új hitű emberek[ne]k vagy ell szökésök félő vólna, avagy másként is aliquod periculum mineretur in mora^[141], kgl concurrálván három vagy négy Tábla Assessorokkal^[142], conferálya^[143] eő kglmkkel ezen dólgot, és mivel úgy is a T. Karolyianum Regiment most Dob felé fog masírozni Gr. Forgách Uramtull /:ha kívántatik:/ assistentiát kérvén, fogattassa megh eőket, addigh is, a mígh a Ns Vmgyék gyűlésse leend, s ezen dolgot proponálni fogja; Azon fel tött három rendbeli modalitásokbull^[144] válassza kgl a kit legjobbnak, és tanácsosabbnak ítél, s engemet sietve tudósítson felőlle. A T.N. Vmgyék [tekintetes nemes vármegyének] szólló intimatumot magamé gyanánt per errorem^[145] fell találtam szakasztani, nem is más okbull, mivel úgy is az énnékem in paribus^[146] megh küldetett a Fölséges Consiliumtull. Ezzel maradok

This paper considers two issues: the neo-Protestant movements of eighteenth-century Hungary and examines them in terms of the aesthetics of various popular preachers' theology and visions, as well as the connections between these movements and the Enlightenment.

How the Baroque view of the world and its concepts of religion and life appeared on the level of peasant culture has inspired many studies. We know that popular religiosity and its impression of the Baroque was very significant. The faith of the common people among both Catholics and Protestants became more colorful and richer in emotional content. Furthermore, it is also significant that a number of new Protestant groups appeared and flourished along with Lutheranism and Calvinism. The newer groups believed that God wanted to revive religion and that traditional Lutheranism and Calvinism were no longer sufficient. According to East-European ecclesiastical histories movements such as Puritanism, Methodism and Quakerism were concomitants or after-effects of the Reformation and appeared mostly in Western Europe. Nevertheless the author has found evidence that they made their appearance among the peasants and nobles of Eastern Europe as well. Some of these Eastern European neo-Protestants were connected to the new western religious groups but others were "spontaneous revivals." Unlike the original Protestants most of these later groups did not want to bring about an aggressive reformation. They only wanted to live moral lives in accordance with the Bible. Some of these small religious groups remained the part of established churches, while others organized independent communities. The preachers spoke about the necessity of conversion, the nature of true faith, the morally upright life, and the visions they received from the Holy Spirit. In general in these interesting prophecies and revelations, which they claimed to have received from the Holy Spirit, the preachers understood themselves to be transmitting the words of God and providing explanations for future events in a particularly aesthetic style and a most convincing, fresh and vivid form.

The conditions of these small religious groups remained unchanged after the spread of the Enlightenment. The enlightened absolutism of the second half of Maria Theresa's reign (1740-1780) and under Joseph II (1780-1790) followed a tolerant religious policy. Joseph II's ecclesiastical policy helped to shore up the peaceful conditions of the Lutheran and Calvinist churches. Nevertheless he wanted to subordinate the interests of the churches to those of the state. Joseph II recognized only the two major Protestant churches, the Lutheran and the Calvinist, but he would not hear of tolerance for the newer religious movements. In this Joseph II was particularly under the influence of Samuel Pufendorf's De habitu religionis. Accordingly the Lutherans and the Calvinists were good for the state, but other sects were considered to be public enemies. They could not count on the good will of the enlightened monarch. Other leading statesmen, such as Kaunitz and Hartzfeld among others, also shared this opinion. Maria Theresa heartily persecuted the anabaptists and liquidated their artisan communities. Others were separated from their families and scattered throughout various parts of the Habsburg Empire. During the Enlightenment we can also observe a change in Catholic terminology. During the first half of the eighteenth century the words sect and sectarian were applied to every non-Catholic church and individual respectively. Thus Calvinists and Lutherans were included. But under enlightened absolutism the Catholic church and the government authorities began to distinguish the older Protestant groups from the newer more dangerous movements. Nevertheless, during this period more and more popular preachers appeared in Hungary.

This study deals primarily with a neo-Protestant revival in the small village of Tiszadob in Szabolcs County in 1741. The author analyzes the social and theological structure of this group and suggests that Hungarian ecclesiastical history needs some corrections because this phenomenon was quite similar to what are generally considered to be movements typical only of Western Europe. The government authorities took very firm steps to suppress this revival. The believers were imprisoned as dangerous enemies of Hungary and the traditional Roman Catholic, Lutheran and Calvinist churches.

Jegyzetek

^[1] A felhasznált latin nyelvű források barátom és kollégám, Tóth Péter tolmácsolásában váltak számomra hozzáférhetőkké. Nélkülözhetetlen segítségét ezúton is nagyon hálásan köszönöm. Köszönettel tartozom továbbá Heckenast Gusztávnak, Tóth István Györgynek és Szigeti Jenőnek a kézirat elolvasásáért és hasznos tanácsaikért.

^[2] Jakab Elek: Erdély és az Anabaptisták a XVII-XVIII. században. In: Keresztény Magvető, 1876. 1-ső füz. 1-64. p. (továbbiakban: Jakab, 1876.) 3. p.

^[3] A vonatkozó szakirodalom átfogó igénnyel készült munkái: Mályusz Elemér: A türelmi rendelet. II.József és a magyar protestantizmus. Bp., 1939. (A magyarországi protestantizmus történetének forrásai) (továbbiakban: Mályusz, 1939.); Mályusz Elemér (szerk.): Iratok a türelmi rendelet történetéhez. Bp., 1940. (A magyarországi protestantizmus történetének forrásai) (továbbiakban: Mályusz, 1940.); Hermann Egyed: A vallásos ember a barokk korban. In: Domanovszky Sándor (szerk.): Magyar művelődéstörténet, IV. Barokk és felvilágosodás. Bp., é.n. [1941] (reprint: 1991.) 405-431. p. (továbbiakban: Hermann, 1941.); Kosáry Domokos: Művelődés a XVIII. századi Magyarországon. Bp., 1996. (3. kiadás) (továbbiakban: Kosáry, 1996.) 77-89. p. stb.

^[4] Jelen dolgozatunkban is célunk nem ezeknek a közösségeknek a minősítése volt, ezért lehetőség szerint inkább az utóbbi időben egyre inkább elterjedt és értéksemleges "kisegyház" kifejezést igyekeztünk használni. Mind az általunk elemzett vallási közösség, mind a kor többi hasonló társadalmi jelensége keresztény hitelveket valló, szervezett csoportnak tűnik, ezért a "kisegyház" terminust mindenképpen használhatónak ítéltük.

^[5] Pl. Bartha Elek: Népi vallásosság és paraszti műveltség. In: A nyíregyházi Jósa András Múzeum Évkönyve, XXIV-XXVI. (1981-1983) Nyíregyháza, 1989. 119-126. p.; 120. p.; Tüskés Gábor: Népi vallásosság, társadalomtudományok és teológia. In: Katolikus Szemle, 1981. 114-125. p. Illetve részletesebben: Tüskés Gábor (szerk.): "Mert ezt Isten hagyta..." Tanulmányok a népi vallásosságról. Bp., 1986. stb. Témánk szempontjából legjobb (bár leginkább tézisszerű) összegzés: Tüskés Gábor: A protestáns közösségek népi kultúrájának néhány kérdése. In: Kósa László (szerk.): Népi kultúra - népi társadalom. Folclorica et ethnographica, XIV. Bp., 1987. 215-233. p. (továbbiakban: Tüskés, 1987.)

^[6] Hermann, 1941. 427. p.

^[7] Vanyó Tihamér Aladár (szerk.): A bécsi pápai követség levéltárának iratai Magyarországról, 1611-1786. Bp., 1986. (Magyarország újabbkori történetének forrásai) 126., 439. p. A XVII-XVIII. század fordulójáról számos babonasággal, vallásos vagy okkult tevékenységgel, álmodozással illetve népi vallásossággal kapcsolatos adatot közölt: Thaly Kálmán: Jóslatok és babonás hiedelmek a Rákóczi-korban. Culturtörténeti tanúlmány. 1-2. In: Századok, 1881. 40-60.; 114-132. p.

Későbbiekben katolikus népi "rajongó" mozgalmakra ld. pl.: Bende József: A Szent Miska-féle vallási mozgalom keletkezése és lefolyása. In: Bács-Bodrogh vármegyei történelmi társulat évkönyve az 1890-ik évre. Zombor, 1890. 97-113. p.; Bálint Sándor (szerk.): Egy magyar szentember. Orosz István önéletrajza. Bp., é.n. [1939]

^[8] Pl. a szepesi püspök panasza 1780-ban: Vanyó Tihamér (szerk.): Püspöki jelentések a magyar szent korona országainak egyházmegyéiről, 1600-1850. Pannonhalma, 1933. (Olaszországi magyar oklevéltár II.) (továbbiakban: Vanyó, 1933.) 204-208. p. stb.

^[9] Mályusz Elemér: Magyar renaissance, magyar barokk. I-IV. In: Budapesti Szemle, 1936. 241. köt. 702. sz. 159-179., 703. sz. 293-318., 242. köt. 704. sz. 86-104., 705. sz. 154-174. p. (továbbiakban: Mályusz, 1936.) III/91. p.; Hermann, 1941.

^[10] Kovács Béla: Flagelláns körmenetek az egri egyházmegyében. In: Archivum, 1974. 2. sz. 47-58. p.; küln. 55-56. p.

^[11] Illyés Endre: Egyházfegyelem a magyar református egyházban (XVI-XIX. századokban). Debrecen, 1941. 125-127. p. illetve a Tiszántúli Református Egyházkerület Levéltára (továbbiakban TtREL), I. 1. c.) Egyházkerületi közgyűlési jegyzőkönyvek, 7/1770., 9/1797.; stb. A protestánsok valláserkölcsi életének bemutatása az egyházközség-történetekben is megjelenik, pl. a később ismertetésre kerülő Szabolcs megyei térségben: Sörés János: Szent-Mihály község története, tekintettel ref. egyháza történetére. Debreczen, 1887. 154-159. p.

A népies barokk jelentkezése protestánsok körében: Gyenis Vilmos: Késő-barokk és népies irodalom (XVIII. századi protestáns víziók). In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1968. 1. sz. 1-24. p.; (továbbiakban: Gyenis, 1968.) 4-5 .p.

^[12] Ilyen esetek összefoglalását ld. pl. Mályusz, 1939.; Kosáry, 1996. illetve: Iványi Emma: A Habsburg-állam és a katolikus klérus a parasztság viszonylagos vallásszabadsága ellen. In: Spira György (szerk.): Tanulmányok a parasztság történetéhez Magyarországon, 1711-1790. Bp., 1951. 77-99. p. stb., helyi szinten pl.: Kiss Z. Géza: Vallási elnyomás és vallási türelmetlenség az Ormánságban. (1740-1820) In: Honismeret, 1992. 3. sz. 61-67. p. stb.

^[13] Mályusz, 1936. II/313. p. Ld. továbbá pl.: Tolnai Gábor: Barokk problémák. In: A Magyar Tudományos Akadémia I. osztályának közleményei, 1965. 93-121.; 103., 121. p.; Gyenis, 1968. 1. p. stb.

^[14] Pl. Végh Ferenc (összeáll.): Vita a magyar irodalom barokk kérdéseiről. In: Irodalomtörténet, 1957. 1. sz. 50-64. p.; 51. p. A barokk általános kérdéseire összefoglalóan ld. továbbá: Szekfű Gyula: A barokk műveltség. In: Hóman Bálint - Szekfű Gyula: Magyar történet, I-V. Bp., 1935.3 (továbbiakban: Hóman-Szekfű, 1935.) IV/366-416. p.; illetve a vele polemizáló: Mályusz, 1936. stb.

^[15] Kirner A.Bertalan: Baptista krónika. Bp., 1935.

^[16] Az anabaptisták elleni akciók összegyűjtött forrásai: Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) C 40. Helytartótanácsi levéltár, Acta religionaria. Lad. A. Fasc. 15. A kérdésre vonatkozó irodalomból ld. pl.: Jakab, 1876.; Tóth Mike S.J.: Az anabaptisták Erdélyben és Delphini. In: Katholikus Szemle, 1892. 764-797. p.; Szimonidesz Lajos: A magyarországi anabaptisták irodalma és könyveik. In: Magyar Könyvszemle, 1944. 134-147. p.; Katona Imre: Adalékok a nyugatmagyarországi anabaptisták történetéhez. (A győri jezsuiták harca ellenük 1761-ben). In: Arrabona. A győri Xantus János Múzeum Évkönyve, 6. Győr, 1964. 99-107. p.; Katona Imre: A habán kerámia Magyarországon. Bp., é.n. [1978] 18-62. p. stb.

^[17] Mályusz, 1939. 113. 120-121. 690. p.

^[18] A múlt hónapnak 25dikénn érkeztek Budára [...] In: Magyar Hírmondó (Pozsony), 1783. május 7. 283-284. p. illetve ugyanerről: Mályusz, 1939. 113. p. A szekták megítélését illetően Hatzfeld véleménye továbbá: Mályusz, 1940. 46. 343. p.

^[19] Vanyó, 1933. 259. p.; Mályusz, 1939. 204. p.; Mályusz, 1940. 150. p. stb.

^[20] Vanyó, 1933. 240. p.

^[21] A témában megjelent eddigi két legfontosabb cikk: Révész Kálmán: Régiségek II. Magyar református vallásos rajongók a múlt század közepén. In: Debreceni Protestáns Lap, 1894. július 14. 353-355. p. (továbbiakban: Révész, 1894.); Esze Tamás: Liszkainé fonák tanítása. In: Az Út, 1952. 42. sz. 6. p. (továbbiakban: Esze, 1952.) A további egy-két hasonló terjedelmű ismertetés szinte kizárólag ezekre támaszkodik, többnyire szó szerint idézi Révész Kálmán cikkét. A témára általában vonatkozó egyik legjobban használható feldolgozás: Molnár Ambrus - Szigeti Jenő: Református népi látomásirodalom a XVIII. században. Bp., 1984. (Theológiai tanulmányok. Új folyam, 19.) (továbbiakban: Molnár-Szigeti, 1984.)

^[22] Veres Miklós: Szabolcs megye népességi viszonyai a XVIII. században. In: Történeti Statisztikai Évkönyv, 1961-1962. Bp., 1962. 159-191. p. (továbbiakban: Veres, 1962.); 162. p.

^[23] Veres, 1962. 162. p.; Dányi Dezső - Dávid Zoltán: Az első magyarországi népszámlálás (1784-1787). Bp., 1960. (továbbiakban: Dávid-Dányi, 1960.) 160-161. p.

^[24] Fényes Elek: Magyarország geographiai szótára, mellybe minden város, falu és puszta, betűrendben körülményesen leíratik. I-II. Pesten, 1851. (reprint: 1984.) (továbbiakban: Fényes, 1851.) I/268. p. Az 1804-ben a túlnyomó többséget kitevő reformátusok száma 1183 fő, vagyis a józsefi conscriptio óta eltelt majdnem 20 esztendő alatt alig nőtt a népességszám. Ennek okát az alacsony természetes szaporulatban és az elvándorlásban lelhetjük fel. TtREL I. 1. c.) Igazgatási iratok. 8. dob. 33. p.

^[25] Vályi András: Magyar Országnak Leírása. I-III. köt. Budán, 1796-1799. I/492. p.

^[26] Dávid-Dányi, 1960. 160-161. p. A szabolcsi "zömében nemesek lakta falvakra" ld. továbbá: Takács Péter: Az úrbérrendezéstől a polgári forradalomig. In: Cservenyák László (szerk.): Szabolcs-Szatmár-Bereg megye monográfiája, 1. Történelem és kultúra. Nyíregyháza, 1993. 241-296. p.; 263. p. A XVIII. század eleji Tiszadobon a nemesek és nem nemesek számának kiegyenlítettségére utalhat továbbá, hogy a XVII. század második felében még biztosan külön hadnagya volt mindkét társadalmi rétegnek. TtREL I. 8. c.) Tóth Lajos: A tiszadobi református egyház története. Kézirat. 1918. 6. dob. 4. p.

^[27] Veres, 1962. 187. p.

^[28] Soós Imre: Az egri egyházmegyei plébániák történetének áttekintése. Bp., 1985. 407-408. p.

^[29] Az 1779-es canonica visitatio szerint a reformátusok aránya 95 %, Fényes Elek adataiban 80 % körül mozgott. Az idézet canonica visitatio egyébként a népesség számát illetően feltehetően nem megbízható, a felekezeti arány azonban minden bizonnyal elfogadható. Veres, 1962. 172. p.; Fényes, 1851. I/268. p.

^[30] Községi adattár. In: Dienes Dénes (szerk.): Szabolcs vármegye (Szabolcs és Ung k.e.e. vármegyék). Bp., 1939. (Vármegyei szociográfiák IV.) 332-366. p.; 361. p. A XVIII. századi adásvételeket részletesen ismerteti: Éble Gábor: Az ecsedi uradalom és Nyíregyháza. Gazdaságtörténelmi tanulmány. Bp., 1898. (továbbiakban: Éble, 1898.) 6-17. p.

^[31] Révész, 1894. 353. p.; Esze, 1952. 6. p.

^[32] Ld. pl. a camisard-okra: Révész Imre: A péklegény. In: Vasady Béla (szerk.): "Tegnap és ma és örökké..." Révész Imre összegyűjtött tanulmányai az egyház múltjából és jelenéből. Debrecen, 1944. (A Coetus Theologorum református theológusok munkaközösségének kiadványsorozata, 4-5.) 174-179. p. [Eredetileg: Protestáns Szemle, 1937.] A "merész `s üres fejűeknek", "rajoskodónak" nevezett kvéker mozgalom megítélésében pontosan ugyanazt az álláspontot képviselte már a reformkorban: Vályi Pál: Mennoniták, különösen francziaországban. In: Protestáns Egyházi és Iskolai Lap, 1844. 249-251. p.

A camisardokra és a kvékerekre ld. továbbá többek között: Broadbent, Edmund Hamer: Zarándok Gyülekezet. Bp., é.n. [1989] (továbbiakban: Broadbent, 1989.) 220-221. 234-238. p.; Douglas, J.D. (gen.ed.): The New International Dictionary of the Christian Church. Exeter, 1978. 184. 393. p. stb.

^[33] Zoványi Jenő: Új egyháztörténetírás. Cluj-Kolozsvár, 1940. (Keresztény Magvető füzetei, 31.) 10-12. p.

^[34] Révész Imre: Egyháztörténelem. II. könyv. Az ellenreformációtól napjainkig, különös tekintettel a magyar protestantizmus történetére. Középiskolák VII. osztálya számára. Debrecen, 1931. (3. átdolg. kiadás) (továbbiakban: Révész, 1931.) 32. p.

^[35] Révész, 1894. 354. p.

^[36] Esze, 1952. 6. p.

^[37] MOL A 23. Kancelláriai levéltár, Litterae consilii regii Locumtenentialis Hungarici. (továbbiakban: Litt. cons. loc.) 1741. Nr. 179.

^[38] Ld. erről részletesen: Fazekas Csaba: Kisegyházak és szektakérdés a Horthy-korszakban. Bp., 1996. (Látószög könyvek)

^[39] Ld. erről: Kosáry, 1996. 72. 80. p. Megjegyezzük, a korban nem egy hasonló lehetőségeket felvető, magas rangú főpapok nevével illetve támogatásával megjelent katolikus kiadvány látott napvilágot. 1733-ban például Báchmegyei István, 1750-ben Padányi Bíró Márton veszprémi püspök, 1763-ban Damiani János váci főesperes munkája stb. Hóman-Szekfű, 1935. 547-548. p.

^[40] Kosáry, 1996. 80. p.

^[41] Eszterházy János: Az Eszterházy család és oldalágainak leírása. Bp., 1901.

^[42] Kosáry, 1996. 388. p.

^[43] Szabolcs-Szatmár-Bereg megyei Levéltár (továbbiakban: SzSzBmLt.), IV. 1. b.) Szabolcs vármegye nemesi közgyűlésének iratai. Acta politica, (továbbiakban: Acta politica) Fasc. 42. Nr. 76. 1741.

^[44] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 76. 1741. illetve MOL A 23. Litt. cons. loc. 1741. ad Nr. 179. Esze Tamás idézett cikke mindkét listától eltérő névsort ad, az általunk fellelt többi forrásban (pl. kihallgatási jegyzőkönyvben) a nevek írása következetes. Esze, 1952. 6. p.

^[45] A viszonylag gyakori Porkoláb családnevűek közül a tiszadobi nemesek annak a Szabolcs megyei Petneházán lakos Porkoláb Márton agilisnek a leszármazottai (minden bizonnyal unokái), akinek feleségével, Baranyay Dorottyával és három fiával (Mihály, János és Jakab) együtt II.Ferdinánd 1635. február 9-én, Sopronban adományozott nemesi rangot. Die Wappen des Adels. J. Siebmacher's großes Wappenbuch. Band 33. Neustadt an der Aisch, 1982. 512-513. p.; illetve ld. még: Nagy Iván: Magyarország családai czímerekkel és nemzedékrendi táblákkal. I-XIII. köt. Pest, 1857-1867. (reprint: 1987.) (továbbiakban: Nagy, 1857-1867.) IX/457. p.

^[46] Veres, 1962. 169. p.

^[47] Egy református szakíró az ötvenes években (a megjelenés éve nyilván ezúttal sem közömbös) a paraszti terhek miatti elégedetlenséget jelölte meg a református egyházban tapasztalható mozgalmakkal, így a tiszadobi gyülekezettel kapcsolatban is. Tóth Endre: Egyháztörténelmi tanúságok. In: Református Egyház, 1950. 24. sz. 23-30. p. (továbbiakban: Tóth, 1950.), illetve: Molnár-Szigeti, 1984. 9. 45-47. p.

Ezt az álláspontot ugyanekkor még a református történész, Esze Tamás is kételkedve fogadta. Esze Tamás: Éhség, fegyver, döghalál. Adalék a magyar református ébredések töténetéhez. In: Református Egyház, 1951. 5. sz. 22-26. p. (továbbiakban: Esze, 1951.) 23. p.

^[48] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 77. 1741.

^[49] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 78. 1741.

^[50] Ld. 1. sz. melléklet.

^[51] Esze Tamás és Révész Kálmán idézett cikkei ugyanis a (később alaptalannak bizonyult) vádpontokat, mint a valódi tényeket írták le velük kapcsolatban.

^[52] Megjegyezzük, Esze Tamás említett cikkében (hivatkozások nélkül) egyszer-egyszer idéz a tiszadobi közösséggel kapcsolatos magyar nyelvű iratokból és egyéb olyan dokumentumokból, amelynek eddig nem tudtunk nyomára bukkanni. Szathmári Judit levéltáros szíves tájékoztatása szerint ezek az anyagok Esze Tamásnak a Ráday-levéltárba került hagyatékában sem találhatók.

^[53] Nem tudjuk, a névsorban szereplő Porkoláb János nemes és Czeglédi István jobbágy vallomása a jegyzőkönyvben és az egyéb csatolt iratokban miért nem szerepel. Elképzelhető, hogy más alkalommal hallgatták ki őket.

^[54] Pl. Porkoláb István bibliai utalásai valószínűleg: 5Móz 29,29. Róm 11,33.

^[55] Pl. Róm 5,12; 1Kor 15,22. stb.

^[56] Pl. 1Ján 5,16-17. Bibliai jártasságot tükröz az "asszonytól született" jelző gyakori használata is. Pl. Jób 15,14. Luk 7,28.

^[57] Szavaikban szinte szó szerint idézettekkel találkozunk. Ami a bűn szerepét és az Istentől való elválasztottságot illeti: Ésa 59,1-2., a "megsebez és meggyógyít" formulára pedig: 5Móz 32,39. 1Sám 2,6. Jób 5,18. Hós 6,1. stb.

^[58] Luk 14,5. Vö. még Mt 12,11. Luk 13,15. Ugyanígy a 7. pontra, amikor arról beszélt, hogy ahol Isten nevében egybegyűlnek, Ő ott van közöttük. Mt 18,20.

^[59] A házi összejövetelek tartása, azokon közös olvasás vagy felolvasás (elsősorban a Bibliából, de áhítatos könyvekből is) általában a protestáns népi kultúra egyik legnyilvánvalóbb jele volt, amit a tiszadobihoz többé-kevésbé hasonló más csoportok, ébredési mozgalmak kapcsán is megfigyelhetünk. Ld. részletesen pl.: Tüskés, 1987. 228. p.

^[60] Erre utal, hogy vallomásaikban is említenek bizonyos közös "tanácskozásokat".

^[61] Esze, 1952. 6. p.

^[62] Mályusz, 1936. IV/163. p.

^[63] Esze, 1951. 26. p.; Esze, 1952. 6. p.

^[64] Révész, 1894. 353. p.

^[65] Ld. erről részletesen: Kardos László - Szigeti Jenő: Boldog emberek közössége. A magyarországi nazarénusok. Bp., 1988.

^[66] Esze, 1952. 6. p.

^[67] Tüskés, 1987. 217-218. p.

^[68] Praxis Pietatis, Az Kegyesség-gyakorlás. Mellyben befoglaltatik, mint kellyen az Hívő Keresztyén embernek, az Isten és a' maga igaz ismeretiben nevekedni, eletét naponként, Istennek félelmére intézni, tsendes lelki-ismerettel költeni, és futásának el-töltése után boldogul végezni. (...) Debreczenben, 1636.

^[69] Részletesen elemzi: Esze Tamás: A magyar Praxis Pietatis. Kiadástörténeti tanulmány. In: Könyv és könyvtár, III. Bp., 1963. 43-80. p.

^[70] Mennyei Tárház Kultsa, Avagy Olly idvességes, együgyű elmékhez alkalmaztatott imádságok, Mellyekkel szükségben lévő együgyű Emberek, az Isten' kegyelmes tárházába bé-mehetnek. (...) Debretzenben, 1751.

^[71] A puritán lelkiség megismeréséhez kitűnő válogatást ad: Balogh Judit (szerk.): Ama kegyelemnek mennyei harmatja. A 17. századi magyar puritanizmus irodalmából. Bp.,-Kolozsvár, 1995. Megemlítjük még e helyen a puritán eszmékkel rokon (a többnyire református puritánokkal szemben elsősorban evangélikusok között elterjedt) protestáns irányzat egyik jó összefoglalását is: Szent-Iványi Béla: A pietizmus Magyarországon. I-IV. rész. In: Századok, 1935. I-III. sz. 1-38.; IV-VI. sz. 157-180.; VII-VIII. 321-333.; IX-X. 414-427. p.; Kosáry, 1996. 85. p.

^[72] Szigeti Jenő: Protestáns népi olvasmányok a XIX. században az Alföldön. (Pápai Páriz Imre "Keskeny út"-jának baptista kiadása.) In: Ethnographia, 1973. 3. sz. 332-341. p. E fejezet kidolgozásához segítséget nyújtott a téma részletes feldolgozását tartalmazó két kézirat Dr.Szigeti Jenő tollából: A XVIII. század első felének magyar protestáns imádságirodalma; ill. A puritán kegyességi irodalom hatása a népi vallásosságra. A szerzőnek ezúton is köszönöm, hogy munkáit rendelkezésemre bocsátotta.

^[73] Révész Imre: Társadalmi és politikai eszmék a magyar puritánizmusban. Bp., 1948. (Értekezések a filozófiai és társadalmi tudományok köréből, VI. köt. 3. sz.) (továbbiakban: Révész, 1947.) 3. p.

^[74] Révész, 1947. 5-7. p.; Zoványi Jenő: Puritánus mozgalmak a magyar református egyházban. Bp., 1911. 5-7. p.; Makkai László: A magyar puritánusok harca a feudálizmus ellen. Bp., 1952. 184-186. p.

^[75] Révész, 1947. 5. p.

^[76] Mályusz, 1936. IV/165. p.

^[77] Szekfű Gyula: A vallási türelem és a hazai puritánizmus. In: Theológia, 1935. 303-314. 304-305., 314. p.; illetve: Révész Imre: A protestantizmus és a vallásszabadság. In: Vasady Béla (szerk.): "Tegnap és ma és örökké..." Révész Imre összegyűjtött tanulmányai az egyház múltjából és jelenéből. Debrecen, 1944. (A Coetus Theologorum református theológusok munkaközösségének kiadványsorozata, 4-5.) 180-187. p. [Eredetileg: Protestáns Szemle, 1934.]

^[78] Révész Imre egyháztörténeti jegyzetei. Kézirat. (Seri András volt nagykőrösi tanár hagyatékából. A szerző birtokában.) 50-51. p.

^[79] Révész Imre: A szatmárnémeti nemzeti zsinat és az első magyar református ébredés. Bp., 1947. (Theologia 5.) (reprint: Debrecen, 1993.); 9-26. p.

^[80] Esze, 1952. 6. p.

^[81] Broadbent, 1989. 236. p.

^[82] Ld. pl.: Jones, R.M.: The Faith and Practice of the Quakers. 1927.; Grabb, Edward: A quakerek vallása. Bp., é.n. [1925.] (Szabad iskola X.); Lutter, Tibor: The Spiritual Aspects of Early Quakerism. Bp., 1944. stb.

^[83] Éble, 1898. 12. p.

^[84] A szatmári püspöki egyházmegye emlékkönyve fennállásának századik esztendejében. (Schematismus centenarius.) 1804-1904. Szatmáron, 1904. 16. p.; Nagy, 1857-1867. IV/180-181. p.

^[85] Ld. 47. jegyzethez írtakat, továbbá: Csáji Pál: Református prédikátorok az 1735-i parasztfelkelésben. In: Református Egyház, 1952. 11. sz. 10-16. p. A már többször hivatkozott Révész Imre általánosságban úgy vélte, hogy a protestánsok elnyomatása, üldözése a XVII-XVIII. században megingathatta a hitet, így "az sem csoda, hogy egyes izgatott és megsanyargatott lelkekben a tévelygő rajongás is utat talált." A tiszadobi "lelkek" - megítélésünk szerint - nem voltak "izgatottak és megsanyargatottak". Révész, 1931. 31. p.

^[86] TtREL I. 8. c.) Egyházközségi adattár. Tiszadob. 17. dob.; TtREL I. 8. c.) Tóth Lajos: A tiszadobi református egyház története. Kézirat. 1918. 6. dob. 20. p. A lelkész erkölcstelenségének skandalumát tovább fokozhatta, hogy egyik felmenője, Rápóti Papp Mihály 1660 márciusa és 1663 áprilisa között lelkészi állást töltött be a községben, és a sok helyen megfordult prédikátor - naplójának tanúsága szerint - a megpróbáltatások között is hitében szilárd, elkötelezett keresztyén vezetőnek bizonyult. Uo. 3-4. p.; illetve Varga Lajos (közli): Nánási emlékirat, 1-3. In: Sárospataki Füzetek, 1858. 165-175., 689-698., 785-800. p.; 692-693. p.

^[87] Dávid Zoltán: Az 1738. évi pestisjárvány Magyarországon. In: Orvostörténeti Közlemények, 69-70. 1973. 75-130. p. (továbbiakban: Dávid, 1973.); 93. p.

^[88] Dávid, 1973. 77. p.; 125. p.

^[89] Az országos összesítés 362 főt tartalmaz, amit irreálisnak kell tartanunk. Dávid, 1973. 125. p. A megyei adatsorok 110-es adata már elfogadhatóbbnak látszik. A veszteség mindenképpen érzékenyen érintette a falu demográfiai szerkezetét, még ha a természetes szaporulat viszonylag rövid időn belül pótolta is azt. Veres, 1962. 169. p.

^[90] Esze, 1951. 23. p.

^[91] Erre vonatkozóan éppen Esze Tamás közölt állításunkat alátámasztó dokumentumokat Gecsei Varró István vámosatyai prédikátor tollából. Esze, 1951. 23-25. p. A lelkész levelében közelebbi konkrétum nélkül említett "Religót, Sectát profiteáló keresztyén Urakat", akiket arra kért, hogy Isten nyilvánvaló büntetésére tekintettel térjenek meg. A szerző azonban csak Bereg, Szatmár, Ugocsa és Máramaros megyékben számolt be az eseményekről.

A tállyai református lelkész papírra vetett vallásos elmélkedésének fő motívumát szintén az adta, hogy "újra kibocsátotta a Világ Bírája az öldöklő angyalt a pusztításra". Moess Alfréd - M.Román Éva: Az utolsó nagy pestisjárvány Debrecenben. Adalékok az 1739. évi járvány történetéhez. In: Hajdú-Bihar Megyei Levéltár Évkönyve VII. Debrecen, 1980. 117-130. p.; 124. p. stb.

^[92] Ld. 2. sz. melléklet.

^[93] Esze, 1952. 6. p.

^[94] Kovács Ágnes: Károlyi Sándor. Bp., 1988. (Magyar História. Életrajzok.) (továbbiakban: Kovács, 1988.) 184-185. p.

^[95] Kovács, 1988. 216. p.; Kosáry, 1996. 82. p.; Dienes Balázs: Géresi egyház folyamodványa gr.Károlyi Sándorhoz iskolahelyért és arra kelt adományozása azon grófnak. In: Sárospataki füzetek, 1862. I. 340-346. p.; Dienes Balázs: Néhány okmány a XVII. és XVIII. századból. In: Sárospataki füzetek, 1862. II. 820-832. p.; 821-824. p.

^[96] Kovács, 1988. 184. p.; TtREL 24. a.) Miscellanae. Tom. V.

^[97] Kovács, 1988. 216-218. p.

^[98] Barcza János: A tiszántúli református egyházkerület történelme. I-III. Debrecen, 1906-1909. II/17. p.

^[99] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 83. 1741.

^[100] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 85. 1741.

^[101] Ebből a levélből kiderül továbbá, hogy mind a négy fentebb felsorolt nem nemest bebörtönözték. Vö. 53. jegyzet.

^[102] Liszkainéval kapcsolatban meg kell még említenünk, hogy ha az ő működése nyomán indult is a tiszadobi mozgalom, 1741 tavaszán a csoport meghatározó személyiségei már szemmel láthatóan Porkoláb István és Panyiti György voltak.

^[103] A Zemplénnek küldött vonatkozó tartalmú átirat: SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 86. 1741.

^[104] MOL C 1. Helytartótanácsi levéltár, Protocolla sessionalia. 1741. 376. p.

^[105] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 137. 1741.

^[106] A levelet ezúttal Nádasdy Lipót és Fabiankovich György helytartótanácsosok írták alá. Ez azért érdekes, mert 1739-ben Nádasdy az elnöke, Fabiankovich pedig teljhatalommal felruházott tagja lett a pestisjárvány idejére létrejött budai egészségügyi bizottságnak, amelyet a Tabánban kitört zavargások következtében állítottak fel. Feltételezhetjük, hogy amennyiben Nádasdyék a pestisnek tulajdonították volna a tiszadobi gyülekezet gyarapodását (mint a járvánnyal kapcsolatos ügyekben legilletékesebbek), levelükben legalább valamilyen utalást írtak volna erre vonatkozóan. Ugyanekkor a pestis-ügyben Tiszántúlra kiküldött királyi biztossá Károlyi Sándort nevezték ki, aki, mint láttuk, szintén tudott a kisegyház szervezkedéséről, sőt mélyen el is ítélte azt, mégsem tett utalást a pestisjárvány és a "nova secta" között vélt összefüggésekre. Felhő Ibolya - Vörös Antal: A helytartótanácsi levéltár. Bp., 1961. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai I. Levéltári leltárak 3.) 113-115. 123. p.

^[107] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 138. 1741.

^[108] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 112. 1741. 3. p.

^[109] SzSzBmLt. IV. I. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 139. 1741.

^[110] Közli: Révész, 1894. 354-355. p.; ugyanez megjelent: Tóth, 1950. 29-30. p.; Molnár-Szigeti, 1984. 114-116. p.

^[111] Schultz Györgyről és látomásairól ld. részletesen: Molnár-Szigeti, 1984. 20-40. 104-131. p.; Gyenis, 1964. 17-23. p. Megjegyzés: Molnár Ambrus és Szigeti Jenő kitűnő könyvében felsorolta Schultz művének fellelhető 11 magyarországi példányát. Molnár-Szigeti, 1984. 39-40. p. Más irányú kutatásaink közben bukkantunk a "Hetedik Trombita" egy újabb bekötött kéziratpéldányára, mely a művet "Bujdosó György álomlátásainak" nevezi: Pannonhalmi Főapátsági Könyvtár Kézirattára, Bk. 10a. E. 4/1.

^[112] Kempelen Béla: Magyar nemes családok. Bp., 1911-1932. VIII/407. p.

^[113] Amikor Kapolyi Gergely prédikátor felemelte szavát tanításaikkal szemben, azt vetették ellene, hogy "Rabsaké sem káromkodott jobban Jeruzsálem alatt, mint a Tiszteletes úr" - utalva a zsidók hódoltatására felvonuló asszírok lekicsinylő és az Isten népe elleni magatartására. Ld. 2Kir. 18,19-35.

^[114] Idézi: Molnár-Szigeti, 1984. 10-11. p. A szerzőről ld. továbbá: Kelemen Lajos (szerk): Hermányi Dienes József emlékirata. Szemelvények. Cluj-Kolozsvár, 1925.

^[115] A vonatkozó szakirodalom számos népi látomást közölt illetve ismertetett már a jelzett korszakból. Ld. például: Kvacsala János: Egy ál-próféta a XVII-ik századból. In: Századok, 1889. 745-766. p.; Dézsi Lajos: Régi magyar verseskönyvek ismertetése. IV. Mihály deák codexe. In: Irodalomtörténeti Közlemények, 1915. IV. füz. 431-444. p.; Szimonidesz Lajos: Drabik Miklós próféciái és egy magyar-latin kiadású részletük. In: Magyar Könyvszemle, 1942. 2. sz. 176-181. p.; Gyenis, 1964.; Molnár-Szigeti, 1984. stb.

^[116] Komáromy András: Ugocsavármegye levéltárából. 1-2. In: Századok, 1893. 1. sz. 27-40.; 2. sz. 114-122. p.

^[117] Esze Tamás: Órás András könyve. In: Az Út, 1956. 26. sz. 4. p.

^[118] MOL C 40. Helytartótanácsi levéltár, Acta religionaria. Lad. P. Fasc. 8.

^[119] Ugyanez az ügy: Egri Érseki Levéltár, Archivum vetus. 113. rakt.sz. Nr. 650/a. In Dob degentes acatholicos tangentia, 1776.

^[120] SzSzBmLt. IV. 1. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 84. 1741. Tóth Péter fordítása, segítségét ezúton is hálásan köszönöm.

^[121] Vagyis az elsőként kihallgatott vádlott, Panyiti György.

^[122] Később Tiszabüd községgel egyesült Büdszentmihály néven.

^[123] SzSzBmLt. IV. 1. b.) Acta politica, Fasc. 42. Nr. 77. 1741.

^[124] alispán

^[125] vizsgálatuk

^[126] jelentsen

^[127] a helytartótanács

^[128] csatolmányokból

^[129] körülményei

^[130] valamilyen okból

^[131] alapjaitól fogva, alaposan

^[132] "kéz alatt", óvatosan, diszkréten

^[133] zendülésnek, lázadásnak

^[134] keletkezése, kitörése

^[135] bebörtönzésük

^[136] nem ezen, hanem más címen tűzzön ki gyűlést (vagyis ha a vármegye nemesi közgyűlésének összehívására nem kerülhet sor, más címen hívjon egybe a "szektások" ügyében törvényesen ítélkező testületet)

^[137] előbb említett parancsolatot

^[138] bemutatván

^[139] katonai karhatalom

^[140] javaslat, előterjesztés

^[141] a késedelemben (a késedelem folytán) valamely veszély fenyegetne

^[142] összegyűlvén három vagy négy táblabíróval

^[143] közölje

^[144] lehetőségekből

^[145] tévedés folytán

^[146] másodpéldányban

Kulcsár P.: Térképészet

TARTALOM

Gyulai É.: Lengyelek