Rémiás T.: Miskolc | TARTALOM | Szabó D.: Kisváros |
Hermann Róbert
Az 1848-1849. évi forradalom és szabadságharc
sajátos intézményei közé tartozott a
kormánybiztosság rendszere. Az intézmény
végigkíséri a másfél év
történetét, s a forradalmi közigazgatás
sajátos alkotása volt. 1848 szeptemberéig a
végrehajtó hatalom és a helyi közigazgatási
szervek közötti kapcsolattartást szolgálta, a
Batthyány-kormány lemondása után pedig - a
végrehajtó hatalom átalakulásából
következően - a törvényhozó és a
végrehajtó hatalom egyaránt részt vett
kialakításában. Eredetében és
súlyában jelentősen különbözött mind
feudális kori előzményeitől, mind a francia
forradalom kormánybiztosi intézményétől.
A kormánybiztosi intézmény a magyar közjogban
és államszervezetben komoly előzményekre tekintett
vissza. A királyi biztosság intézménye a XIV-XV.
századra nyúlt vissza, s a XVI. századtól kezdve
egyre nagyobb jelentőséghez jutott. Az intézmény
eredete a késő-római császárkorra
nyúlt vissza, innen vette át előbb a
pápaság, majd a legtöbb európai uralkodói
udvar, s így a magyar király is. A királyi
megbízottak esetében kezdetben az uralkodó
bírói hatalmának
átruházásáról volt szó, s ez a
későbbiekben egyéb közigazgatási és
politikai feladatokkal egészült ki. Ilyen volt pld. a hadsereg
élelmezése, a járványok és
éhínségek elleni védekezés ügye,
folyószabályozások irányítása, a
parasztmozgalmak vagy az uralkodói akaratnak ellenálló
törvényhatóságok megzabolázása.
Elsősorban tehát a biztosságok két
típusát különböztethetjük meg. Az egyik a
több törvényhatóság
működését koordináló, illetve
irányító királyi biztosság, amely egy vagy
több törvényhatóság
hatáskörét és erejét meghaladó
feladatok ellátását kapta feladatul. A másik
típusba a központi hatalomnak a helyi végrehajtó
hatalommal szembeni fellépését szolgáló
királyi biztosságokat sorolhatjuk. Ez utóbbiakról a
magyar társadalom az 1848 előtti hét évtizedben
három komoly, s nem éppen kedvező tapasztalattal is
rendelkezett. Ebbe a típusba sorolhatjuk a II. József
császár által 1785-1790 között
kiküldött királyi biztosokat (kiküldésükkel
egy időben az uralkodó felfüggesztette a megyei
önkormányzatok működését). Ide tartoztak
az 1822-1823-ban az emelt összegű adókivetés és
az újoncozás végrehajtását megtagadó
megyék ellenállásának
felszámolására kiküldött királyi
biztosok. Végül, a kormányzat a liberális
többségű megyék megzabolázására
1845 tavaszától főispáni helyetteseket,
úgynevezett adminisztrátorokat küldött ki, akik a
főispán jogait gyakorolva irányították a
helyi közigazgatását, s a megyei
tisztújítások és az
országgyűlési követválasztások
alkalmával igyekeztek többséget szerezni a
kormánypárti konzervatívoknak.[2]
Az 1847-1848. évi rendi országgyűlés utolsó
időszakában, az 1848 februári párizsi forradalom
hírének vétele és Kossuth felirati javaslata
után maga Széchenyi István gróf ajánlotta
fel az Udvarnak, hogy teljhatalmú királyi biztosként
kész az országgyűlésen megzabolázni a
reformellenzéket, ha ezzel együtt bizonyos reformokat
keresztülvihet.
Az első biztosi kiküldetéseket maga István
nádor és a kinevezett miniszterelnök, Batthyány Lajos
gróf eszközölte 1848. március 23-án.
Batthyány ekkor a fővárosból érkező
hírek hatására egyrészt bejelentette az
országgyűlésen a kormány tagjainak
névsorát, másrészt a kijelölt miniszterek
közül Szemere Bertalant és Klauzál Gábort,
valamint Pulszky Ferencet Pestre küldte, hogy ott "ideiglenes
rendőri országos bizottmányként"
működjenek. A továbbiakban a Miniszteri Országos
Ideiglenes Bizottmány (MOIB) feladata a rend és nyugalom
fenntartása, a budai főhadparancsnoksággal, valamint a
feudális kormányszékekkel, így a
Helytartótanáccsal és a Kamarával
történő kapcsolattartás volt. A Bizottmány
tagjai magukat ugyan nem nevezték biztosoknak, de a hozzájuk
érkező jelentések többsége miniszteri,
országos és ideiglenes biztosként említi
őket. A Bizottmány koordinálta a nemzetőrség
országos szervezését, igyekezett fegyvert szerezni a
szerveződő nemzetőri alakulatoknak, megakadályozni
az országban található fegyver-, lőszer- és
nemesfémkészletek kiszállítását. A
Bizottmány feladata volt az egyelőre még nem
létező kormány képviselete, s forradalmi
közigazgatási szervezetek, így a Pest megyei Rendre
Ügyelő Választmány ellensúlyozása. A
Bizottmány egészen április 20-ig folytatta
működését. Jellegét tekintve a
Bizottmány egyszerre volt "kihelyezett" kormány és
kormánybiztosi testület. Az előbbire mutat az is, hogy a
Bizottmány maga is eszközölt újabb biztosi
kinevezéseket. Így a Bizottmány hatalmazta fel
Csány Lászlót és Széll Józsefet, hogy
Zala, Vas, Veszprém és Sopron megyék, valamint a
területükön található szabad királyi
városok területén teljhatalommal lépjenek fel a rend
védelmére, azaz akár erővel is
felszámolják az antiszemita, illetve a parasztmozgalmakat.
Csány és Széll a kormány Pestre
érkezése és a MOIB feloszlása után is
folytatták működésüket.[3]
A Batthyány-kormány egyik legnagyobb gondja az volt, hogy a
március-áprilisi átalakulás
következtében megingott közhatalmat hogyan
szilárdítsa meg. Ezért is figyelte különös
gonddal az ország nem-magyar lakosságának
mozgalmairól érkező híreket.
Kormánybiztosokat küldött ki a felvidéki
szlovák, a délvidéki szerb és az erdélyi
román mozgalmak megfigyelésére is. Kormánybiztosok
feladata volt az antiszemita és a parasztmozgalmak
megfékezése, de kormánybiztosokat küldött ki a
kormány az erdélyi unió
végrehajtatására is.[4]
Először a szerbek április 14-i karlócai
gyűlésén hangzott el az a követelés, hogy a
Temesközből, a Bácskából, a
Szerémségből és Baranyából
alakítsanak különálló szerb vajdaságot, s
ezt egyesítsék a Háromegy
(Horvát-Szlavón-Dalmát) Királysággal. A
Batthyány-kormány erről értesülve
április 23-án Csernovits Péter temesi grófot
és főispánt bízta meg azzal, hogy az ország
alsó részein és a határőrvidéken
élő horvát és szerb lakosság
kívánságait kipuhatolja. Április 24-én
azonban Nagykikindán súlyos, halálos áldozatokat is
követelő zavargásokra került sor. Bár a
résztvevők és az áldozatok egyaránt szerbek
voltak, a kormány úgy döntött, hogy Csernovits
kormánybiztosi fennhatóságát kiterjeszti
Torontál megyére, s felhatalmazza mind a közrend
helyreállítására, mind a május 27-re
Karlócára összehívott szerb egyházi
kongresszuson a kormány képviseletére.
Megbízatását már másnap nádori
rendelettel kiterjesztették Torontál, Temes, Krassó,
Bács és Arad megyékre, a területükön
lévő szabad királyi városokra, illetve a titeli
sajkás kerületre. Csernovits Torontál, Bács és
Krassó megyékben, Szabadka, Újvidék és
Zombor városokban statáriumot hirdetett, s
látszólag helyreállította a rendet. Csernovits
engedélyezte, hogy a szerbek május 13-án
Újvidéken a 27-i kongresszust
előkészítő tanácskozást tartsanak, a
statáriumot azonban nem függesztette fel. Így a szerbek
átvonultak a határőrvidéken lévő
Karlócára, s ott tartották meg a magyar
kormányzattal immár teljesen szakító
kongresszusukat. Csernovits célja a továbbiakban az volt, hogy
megakadályozza az ellentétek fegyveres küzdelemmé
fajulását. Május 23-án a kormány kinevezte
mellé, azonos hatáskörrel és területi
illetékességgel királyi biztossá Vukovics
Sebő temesi alispánt. A kormány szándéka
ekkor már az volt, hogy Csernovitsot Vukoviccsal váltsa fel, az
intézkedést azonban Csernovits állandó
utazásai is magyarázták.
Június 12-én lezajlott az első fegyveres
összecsapás Karlócánál. Csernovits a
beérkező erősítések ellenére a
tárgyalások mellett döntött, s június
24-én tíznapos fegyverszünetet kötött a
szerbekkel. A fegyverszünet végeztével azonban a szerbek nem
teljesítették a megállapodás feltételeit,
sőt, sokkal erősebb állásokban várták
a fegyveres akciót. Július 24-én aztán Szemere
Bertalan belügyminiszter leváltotta Csernovitsot a
biztosságról.[5]
Ezzel egy időben Vukovics hatóságát a
bánsági (Arad, Krassó és Temes) megyékre
korlátozta, a bácskai megyék (Bács,
Torontál, Csongrád, Csanád) királyi
biztosává pedig Szentkirályi Móric jászkun
főkapitányt nevezte ki. Szentkirályi azonban csak addig
vállalta el a királyi biztosságot, amíg a
Jászkun-kerület nemzetőrsége a
Délvidéken szolgál. A két biztos, Vukovics
és Szentkirályi rendelkezett mindazokkal a jogokkal és
kötelességekkel, amelyeket korábban Csernovits birtokolt.
Elsődleges feladatuk a védelmi intézkedések
megtétele, a polgári és katonai hatóságok
közötti kapcsolattartás koordinálása volt. A
délvidéki biztosságnak ez a területi
megosztása (Bácska és Bánság) 1849
februárjáig fennmaradt. Ekkortól a bánsági
területi kormánybiztosság lényegében
megszűnt.[6]
Szentkirályit augusztus 26-án Beöthy Ödön, Bihar
vármegye főispánja váltotta fel a bácskai
kormánybiztosság élén. Szeptember 3-án
Szemere belügyminiszter értesítette Beöthyt, hogy a
kormány teljes hatalmú királyi és egyszersmind
országos biztosnak nevezte ki. A levél jelezte, hogy a
kormánybiztosságok uralkodói és nádori
legitimációja lassan átadja helyét az
országos, tehát a nemzet szuverenitásából
következő legitimációnak. Szeptember 4-én
Kossuth javaslatára az országgyűlés is teljes
hatalommal ruházta fel Beöthyt.
A délvidéki királyi biztosságok kiterjedt
közigazgatási, politikai és
igazságszolgáltatási jellegű feladatai viszonylag
hamar megkövetelték, hogy az itt állomásozó
hadsereg ellátásával kapcsolatos terheket levegyék
a biztosok válláról. Ezért Szemere június
11-én a délvidéki polgári biztosságot (azaz
a hadseregellátással kapcsolatos ügyeket) Török
Gábor aradi polgármesterre bízta. A polgári
biztosság előzményének a már 1848
előtt is létezett tartományi biztosságokat
tekinthetjük. A polgári biztosság hatásköre az
egész Délvidékre kiterjedt, s 1848 július
végén sem osztották meg olyan módon, mint a
királyi biztosságét.
Egészen eltérő volt a szlovák és a szerb
mozgalométól a horvát mozgalom kezelése. A
szlovák és szerb mozgalmak ugyanis - tényleges
súlyuktól függetlenül - lényegében
rendfenntartási és közbiztonsági
kérdésnek minősültek. Vezetőik nem
rendelkeztek a magyar alkotmányos jogrendbe beilleszthető
formális politikai tisztséggel, s súlyukat az
általuk mozgósítható tömegek, illetve
fegyveres erő adta csupán. A Jellačić vezette
horvát mozgalommal azonban más volt a helyzet. A bán az
ország zászlósurai közé tartozott, s
kinevezésének törvényességéhez nem
férhetett készség. Viszonylag gyorsan kiderült
azonban, hogy a bán nem hajlandó elismerni a magyar
kormány felsőbbségét.
Megrendszabályozására olyan királyi biztost kellett
tehát találni, aki rangját, tekintélyét
és állását tekintve egyenrangú vele.
Így esett a választás Hrabovszky János
báró, altábornagyra, a péterváradi
(szlavóniai) főhadparancsnokság vezetőjére,
királyi tanácsosra. Hrabovszky feladata a Zágrábban
mutatkozó magyarellenes mozgalmak kivizsgálása és
felelőseik megbüntetése volt, s ehhez a
horvátországi és szlavóniai fegyveres erővel
egyaránt rendelkezhetett. A kinevezést május 11-én
a nádor írta alá. Május 14-én egy
újabb nádori rendelet - uralkodói felhatalmazás
alapján - arra is felhatalmazta Hrabovszkyt, hogy felfüggessze a
Jellačić által hozott törvénytelen
rendeleteket, ha a hűtlenség bűnében
elmarasztalható, fogassa őt hűtlenségi perbe, s
ideiglenesen minden polgári és katonai hatalmat, így a
báni hivatalt is gyakorolhasson Horvátországban.
Hrabovszky ezzel olyan kiterjedt hatalmat kapott, mint eleddig egyetlen biztos
sem. Június 10-én maga az uralkodó is
megerősítette Hrabovszky királyi biztosi
hatáskörét. Hrabovszky volt a magyar kormányzat
által kinevezett királyi biztosok közül az egyetlen,
aki egyenes - és nemcsak a nádortól
származó, közvetett - uralkodói
felhatalmazással is rendelkezett.
Hrabovszky azonban nem élt ezzel a felhatalmazással.
Jellačićcsal történt első, 1848 május
végi találkozása után arra hivatkozva, hogy a
bán olyan népszerű a horvátok között, hogy
békés eszközökkel elmozdítani nem lehet, beadta
lemondását. A június 10-i felhatalmazás után
ezt ugyan visszavonta, de működése a
későbbiekben is csupán saját, szlavóniai
és a péterváradi főhadparancsnokként
illetékességi körébe tartozó
határőrvidéki fennhatóságának
megőrzésére korlátozódott.
Megkísérelte Varasdra összehívni a horvát
tartományi gyűlést, de előbb nem volt
hajlandó, a határőrezredek többségének
lázadása után pedig már nem is tudott fegyveres
erővel fellépni. Királyi biztosi
tevékenységét lényegében 1848 augusztus
végéig folytatta, különösebb eredmény
nélkül.
A horvát fenyegetés elhárítását
célozta a korábban a nyugat-dunántúli
megyékben működő Csány László
királyi biztosi kinevezése. Szemere június 2-án
kibocsátott rendeletében Csány fennhatósága
alá rendelte Zala, Somogy, Baranya és Tolna (tehát a
horvát betörés által fenyegetett) megyéket, s
ezekben teljhatalmú királyi biztossá nevezte ki.
Csány joga volt az érintett területeken a
nemzetőrség fegyverbe hívása és
felhasználása, s neki kellett gondoskodnia ezek
ellátásáról. A rendelet Csányt a
Hrabovszkyval történő együttműködésre
szólította fel. Június 13-án egy
hadügyminiszteri rendelet Csányt arra is felhatalmazta, hogy az
említett törvényhatóságokban, kivéve
Baranya megyét, de ide értve Vas és Sopron
megyéket, alakuló honvédzászlóaljakat
felhasználhassa a Dráva-vonal védelmére.
Csány volt az első olyan biztos, akinek komoly
összecsapása volt a katonai hatósággal. A
Dráva-vonal katonai parancsnokává kinevezett Ottinger
vezérőrnagy ugyanis Varasdon meglátogatta
Jellačićot, majd olyan utasítást adott ki, hogy a
Muraközben álló csapatok ne álljanak ellen egy
esetleges horvát betörésnek. Csány erről
értesülve lemondott, Ottinger ugyanígy tett. A
kormány Csány lemondását nem, Ottingerét
elfogadta. A polgári és katonai hatalom első
konfliktusában a kormány a polgári hatóság
mellé állt. Augusztus 14-én egy újabb
belügyminiszteri rendelet immár a Dráva és Duna
közötti terület egészére (Baranya, Somogy, Tolna,
Vas, Zala, Veszprém, Sopron és Fejér megyék,
valamint a területükön lévő szabad királyi
városok) kiterjesztette Csány hatáskörét.
Csány megszolgálta a bizalmat: 1848 szeptember
közepén, Jellačić betörése után
lényegében ő akadályozta meg a drávai magyar
hadtest felbomlását.[7]
Vay Miklós báró koronaőrt június
19-én nevezte ki Erdélybe teljhatalmú királyi
biztossá a nádor. Felhatalmazása Erdély
területére szólt, de a későbbiekben egyes volt
partiumi megyékkel is rendelkezett, ahogy az őt
felváltó erdélyi országos biztosok
többsége is. Vay legfontosabb feladata a
polgárháborús veszély elkerülése, a
választások lebonyolítása, a
nemzetőrség felfegyverzése és az erdélyi
honvédtoborzás beindítása volt. Vay a
közigazgatási kérdések többségével
jól megbirkózott, a politikai rendezésre tett
kísérletei (így a magyarellenes román és
szász mozgalmak leszerelése) nem sikerültek. A nem magyar
kiegészítésű erdélyi sorkatonaság
és a két román határőrezred azonban csak
addig engedelmeskedett Vaynak, amíg Puchner főhadparancsnok ezt
szükségesnek tartotta.[8]
István nádor és Szemere augusztus 24-én a
román származású Mihályi Gábort
nevezte ki a magyarországi román- és ruszinlakta
törvényhatóságok (Máramaros, Ugocsa, Bereg,
Ung, Szatmár, Közép-Szolnok, Kővár és
Kraszna megyék) és a 17. (2. román)
határőrezred királyi biztosává. Feladata a
nemzetiségi lakosság felvilágosítása,
és a békét veszélyeztető személyek
elleni határozott fellépés volt. Mihályi
területi illetékességi köre a 17. (2. román)
határőrezred esetében átfedte Vay
Miklósét. Mihályi kinevezésével
befejeződött a magyarországi nemzetiségek
által lakott területeken a királyi biztosi
intézmény kiépítésének folyamata.
A katonaállítási törvény elfogadása
után Szemere Bertalan belügyminiszter elrendelte, hogy az
újoncállítás mielőbb megkezdése
érdekében az egyes törvényhatóságok
vezetői mielőbb intézkedjenek az újoncköteles
korban lévő férfilakosság
összeírásáról. Az
újoncösszeírás vezetésére az
érintett fő- és alispánokat,
főkapitányokat és polgármestereket nevezte ki
újoncállítási biztossá. Miután az
uralkodó nem volt hajlandó szentesíteni a
törvényjavaslatot, s a Batthyány-kormány szeptember
11-én lemondott, az országgyűlés Kossuth
javaslatára határozati úton léptette életbe
a törvényt. A szeptember 12-én ügyvezető
miniszterelnökké kinevezett Batthyány miniszterelnök
szeptember 13-án elrendelte az ellenség betörése
által veszélyeztetett megyékben a
népfelkelést, majd 14-én az ország egész
területén a honvédtoborzást, 19-én pedig az
újoncozást.
E három aktushoz kapcsolódott az újabb
kormánybiztosi kinevezések eszközlése. Ezek
már valóban szó szerinti értelemben vett
kormánybiztosok voltak, hiszen megbízólevelüket
szeptember 27-ig Batthyány Lajos, ezt követően az
Országos Honvédelmi Bizottmány tagjai írták
alá. A nádor egyikük kinevezését sem
ellenjegyezte.
Szeptember 17-én Batthyány népfelkelési
biztossá nevezte ki Kossuth Lajost, 17-18-án kb. 33
honvédtoborzási kormánybiztost küldött ki a
különböző törvényhatóságokba.
Szeptember 19-én 8 népfelkelési kormánybiztost
nevezett ki (többnyire a dunántúli megyékbe). Ezek
egy kivétellel honvédtoborzási biztosok is voltak.
Szeptember 20-án Zólyom, Bars, Hont megyék és a
bányavidék, ideértve az itt lévő
bánya- és szabad királyi városok
területét is, kormánybiztosává nevezte ki
Beniczky Lajost, s felhatalmazta egy tartalék sereg
felállítására. Szeptember 22-23-án kilenc
erdélyi képviselőt nevezett ki
honvédtoborzási kormánybiztosul. (Igaz, alig a
feléről van adatunk, hogy működését meg
is kezdte). Az átfedéseket is tekintetbe véve
legalább 40 kormánybiztosi kiküldetésről
tudunk.[9]
Beöthy kinevezésének országgyűlési
megerősítése már megelőlegezte egy
újabb típusú, az ország- vagy
nemzetgyűlési biztosság kialakulását.
Jellačić támadása és a magyar hadsereg
ellenállás nélküli visszavonulása után,
1848. szeptember 15-én Kossuth a képviselőházban
javasolta, hogy a képviselőház biztosként
küldje ki Csány támogatására Asztalos
Pál, Bónis Sámuel s Perczel Mór
képviselőket. Ez meg is történt, azonban Perczel
másnap - szintén Kossuth javaslatára -
megbízást kapott Batthyány Lajos ügyevezető
miniszterelnöktől a Zrínyi-szabadcsapat
felállítására. Így Perczel helyét az
országgyűlési biztosok között Luzsénszky
Pál báró vette át. Perczel azonban továbbra
is érvényesnek tekintette megbízatását, s
egészen 1849 január végéig erre hivatkozva
akadályozta meg, hogy az általa vezetett muraközi
hadtesthez, majd az ebből alakuló Középponti
Mozgó Sereghez az OHB kormánybiztost nevezzen ki. Hivatalos
minőségében egyszerre használta a
hadtestparancsnoki és a nemzetgyűlési biztosi
címet.[10]
Szeptember 15-én az országgyűlés Kossuth
javaslatára ügy döntött, hogy a miniszterelnök
katonai intézkedéseinek parlamenti
ellenőrzésére hattagú bizottmányt küld
ki. Ennek tagjaivá választották Kossuthot, Madarász
Lászlót, Sembery Imrét, Nyáry Pált,
Pálffy Jánost és Patay Józsefet. A
későbbiekben Országos Honvédelmi Bizottmány
(OHB) néven működő testület már tagjai
már szeptember 22-én közelebbről meg nem
határozott státusú megbízottakat küldtek ki a
dunántúli megyékbe. Kossuth alföldi
toborzóútja során tíz népfelkelési
biztost nevezett ki. Első visszatérése alkalmával a
bizottmány elnöklő tagjaként nevezte ki Pozsony megye
és város teljhatalmú országos biztosát.
Október 7-ig, Kossuth visszatéréséig az OHB
további 13 kormánybiztosi vagy ilyen jellegű
felhatalmazást adott ki, három képviselőt pedig
élelmezési biztosként rendelt a fősereg
mellé.[11]
Október közepére a kormánybiztosi
intézmény országossá vált. Batthyány
és az OHB intézkedéseinek köszönhetően
szinte nem volt olyan törvényhatóság, amelynek ne
lett volna legalább egy kormánybiztosa. A kinevezési
rendeletek alapján a következő típusokat
állíthatjuk fel:
-- Honvédtoborzási (újoncállítási)
biztosok. Feladatuk az újoncállítás
ügyeinek intézése, az újoncok
felruházása és felszerelése.
Többségüket Batthyány küldte ki. A
honvédtoborzási biztos gyakran (különösen a
városokban) azonos volt az újoncösszeírási
biztossal, s ily módon a polgári közigazgatás
vezetőjével. Honvédtoborzási biztosként
általában a törvényhatóságban
élő személyt (főispán, alispán,
képviselő) működött.
-- Népfelkelési biztosok. Feladatuk a horvát
haderővel szembeni népfelkelés megszervezése. A
dél- és kelet-dunántúli területeken
Batthyány, a többi területen főleg az OHB nevezte ki
őket. A népfelkelési biztosok általában a
törvényhatóság fő- vagy alispánjai,
esetleg képviselői voltak. Városokba ritkán
neveztek ki népfelkelési biztost. Miután az
országgyűlés hivatalosan is a végrehajtó
hatalom vitelével bízta meg az OHB-t, a testület egyre
több olyan népfelkelési biztosi megbízatást
adott ki, amelyek több törvényhatóság
területére vonatkoztak.
-- Teljhatalmú országos biztosok vagy
főkormánybiztosok. A megnevezés több
törvényhatóságra kiterjedő (azaz, a
korábbi királyi biztosságnak megfelelő)
teljhatalommal rendelkező biztosokra vonatkozott. Feladatuk az adott
terület védelmének szervezése és
koordinálása volt. Jogkörük alapján
beleszólhattak az ott állomásozó hadsereg
alkalmazásába is.
-- Törvényhatósági teljhatalmú
(országos) biztosok. Ezek egyetlen
törvényhatóság (megye) feletti teljes
intézkedési joggal rendelkeztek. Feladatuk a helyi védelmi
intézkedések szervezése volt, de közigazgatási
és politikai ügyekben is intézkedhettek.
Képviselőket, fő- és alispánokat
egyaránt találunk közöttük. Az egy-egy
törvényhatóságba kinevezett biztosok esetében
is előfordult, hogy nem az illető megye vagy város
területén éltek.
-- Élelmezési biztosok. Feladatuk a haderő
élelmezésével kapcsolatos adminisztráció
volt. E biztosokat többnyire az OHB küldte ki, de az egyes
teljhatalmú országos biztosok is nevezhettek ki ilyeneket. Az
előbbiek főleg képviselők, az utóbbiak
alacsonyabb beosztású közigazgatási hivatalnokok
(fő- és alszolgabírók, jegyzők stb.)
lehettek.
-- Országgyűlési biztosok. Feladatuk a
hadműveletek politikai irányának ellenőrzése
és befolyásolása volt. Ezek mindannyiszor
képviselők voltak. Kiküldésüket parlamenti
határozattal, nem pedig megbízólevéllel
eszközölték. Miután megbízatásuk eseti
jellegű volt, annak elvégzése után vissza kellett
volna térniük a képviselőházba. Ám
gyakran előfordult, hogy a táborban maradtak, s ott egyéb
feladatokat (pld. hadseregélelmezés) láttak el.
-- Eseti megbízással kiküldött biztosok.
Feladatuk speciális megbízások (várak,
erődök átvétele, sorezredi zászlóaljak
engedelmességének biztosítása) volt. Ezek
képviselők voltak, s többnyire párosával
küldték ki őket. Ebbe a típusba sorolható
Pázmándy Dénesnek, a képviselőház
elnökének kiküldetése is. Pázmándyt az
OHB bízta meg, a nemzetgyűlés külön
felhatalmazása alapján, hogy a lajtai táborba menjen, s
ott a nemzeti becsület megóvásán munkálkodjon,
azaz a bécsi forradalmi erők megsegítésével
kapcsolatos döntést kieszközölje.
Speciális, több megyére kiterjedő
felhatalmazást kaptak azok a biztosok, akiket Kossuth a Győr,
Pozsony és Moson megyei gabonakészletek
felvásárlásával és az ország
belső területeire történő
szállításával bízott meg november
10-én[12] Ilyen volt Halasi
Kázmér Heves és Külső-Szolnok megyei
szolgabíró szolnoki szállítási biztosi
kinevezése is.[13]
Az egyes országos biztosságok területi
illetékességében komoly változások
történtek. Október végére több megyei
biztos kinevezése révén Mihályi Gábor
teljhatalmú országos biztossága megszűnt, a
továbbiakban Máramaros megye kormánybiztosaként
működött.[14]
Az OHB november 5-én a Vas, Sopron, Veszprém, Pozsony,
Győr, Komárom, Nyitra és Fejér megyei
kormánybiztosokat felszólította a
népfelkelés megszervezésére, s e szempontból
Csány fennhatósága alá rendelte őket.[15] November 10-én minden tekintetben
Csány alá rendelte a Pozsony, Sopron, Moson, Győr
és Komárom megyei kormánybiztosokat.[16] November 26-án Kossuth Máramaros, Ung,
Ugocsa, Abaúj és Szepes megyék, illetve a
területükön található szabad királyi
városok kerületébe a felvidéki erők
főparancsnokává nevezte ki Pulszky Sándor
alezredest, s vele való együttműködésre
utasította a sárosi, beregi és zempléni
kormánybiztosokat.[17] Az
intézkedés megelőlegezte egy újabb országos
biztosság kialakulását. December 13-án, Schlik
betörése és a budaméri csatavesztés
után az OHB Szemere Bertalant, az OHB tagját nevezte ki
Felső-Magyarország teljhatalmú országos
biztosává. Szemere hatásköre Abaúj,
Gömör, Szepes, Sáros, Torna, Zemplén, Szabolcs, Borsod,
Heves és Pest megyékre, a Hajdú- és Jászkun
kerületekre terjedt ki, s a fenti
törvényhatóságokba kinevezett
kormánybiztosokat is fennhatósága alá rendelte. A
maga Szemere által fogalmazott kinevezés olyan
általános felhatalmazást tartalmazott, amely teljes
cselekvési szabadsággal ruházta fel az országos
biztost.[18]
Kolozsvár eleste után az OHB november 20-án Hodossy
Miklós Bihar megyei kormánybiztost az erdélyi hadsereg
teljhatalmú polgári főkormánybiztosának
nevezte ki. Tudomásunk szerint ez volt az első olyan eset, hogy a
testület nem adott területre, hanem egy mozgó hadsereghez
nevezett ki kormánybiztost, noha a polgári
főkormánybiztos kifejezés arra utal, hogy Hodossy
jogköre főleg a hadseregellátási ügyekre terjedt
ki. Hodossy kinevezése nem járt együtt az erdélyi
királyi biztos, Vay Miklós leváltásával.[19] December 9-én Kossuth a
bácskai teljhatalmú országos biztosnak, Beöthy
Ödönnek ajánlotta fel az erdélyi
főkormánybiztosságot. Beöthy helyét pedig
Haczell Márton foglalta volna el.[20]
Beöthy késedelmes válasza miatta kinevezésre csak
december 19-én került sor. Beöthy hatásköre az
erdélyi megyéken kívül kiterjedt Szabolcs, Bihar,
Szatmár, Kraszna, Közép-Szolnok, Zaránd
megyék, Kővár-vidék és a
Hajdú-kerület területére. Az erdélyi hadsereg
hadműveleteitől függően Máramaros, Ugocsa,
Bereg, Arad, Békés, Csanád megyék és a
Jászkun-kerület hatóságai is kötelesek voltak
rendeleteit követni. A felhatalmazás kiadásával
együtt az OHB - Hodossy Miklós kivételével -
valamennyi, az adott területen eleddig működő
kormánybiztos megbízását felfüggesztette, s
felszólította őket végjelentésük
benyújtására. Egyben felhatalmazta Beöthyt, hogy a
fennhatósága alatti törvényhatóságokban
új kormánybiztosokat nevezzen ki. Beöthy ezzel olyan
jogkört kapott, amilyennel eddig egyetlen kormánybiztos sem
rendelkezett. Az utódjául kinevezett Csány
László ugyanezeket a jogokat kapta meg.[21]
Szemere felső-magyarországi és Beöthy erdélyi
országos biztosi kinevezésével megszilárdult az
országos biztosságok rendszere. A továbbiakban öt
ilyen országos biztosságról beszélhetünk: a
bácskai, bánsági, erdélyi,
felső-magyarországi, tehát területhez és
hadsereghez egyaránt kötött, és a feldunai, majd a
fősereg mellett működő, tehát nem annyira
területhez, mint inkább területhez kötött
országos biztosságról. A főváros
feladása előtt, december 31-én kiadott
megbízólevélben Kossuth felhatalmazta Csányt
mindenütt, hol a hadsereg táboroz, így Budapesten is,
országos biztosi hatóságát gyakorolni".[22]
Volt még egy országos biztosság, ez azonban sem
súlyát, sem folyamatosságát tekintve nem
hasonlítható az előbb említettekhez. Kossuth
november 11-én megerősítette Beniczky Lajos
teljhatalmát Zólyom, Hont, Bars és Turóc
megyékben, illetve az itt található
bányavárosokban.[23] A
megerősítést 1849. január 24-én
megismételte. Amikor Beniczky az újabb
megerősítést megkapta, a cs. kir. csapatok
megszállták az említett megyéket és a
bányavárosokat, Beniczky pedig Görgei feldunai
hadtestéhez csatlakozva vett részt a téli
hadjáratban.[24] A tavaszi
hadjárat sikerei után, április 28-án Kossuth
Zólyom megye és a Zólyom, Hont és Bars megyei
bányavárosok kormánybiztosává nevezte ki
Beniczkyt, az említett két megye, valamint Árva,
Turóc és Trencsén megye
kormánybiztosságát viszont Madocsány Pálra,
Árva megye főispánjára bízta.[25]
Az utolsó, csaknem minden kormánybiztost érintő
intézkedések kibocsátására december
közepén került sor. December 16-án Kossuth Pest,
Nógrád, Gömör, Bars, Esztergom, Komárom,
Győr, Veszprém, Somogy, Zala, Baranya, Tolna, Fejér,
Csongrád, Békés és Szabolcs megye, a
Jászkun- és a Hajdú-kerület
közönségét mozgó szabadcsapatok
alakítására szólította fel. December
18-án a fenti törvényhatóságokon
kívül hasonló felszólítást
intézett Nyitra, Trencsén, Liptó, Zólyom,
Turóc, Hont, Szepes, Zemplén, Ung, Bereg, Máramaros,
Szatmár, Bihar, Zaránd, Kraszna, Közép-Szolnok, Arad,
Csanád, Temes, Torontál, Krassó, Bács, Vas
és Sopron megyék, Kővár-vidéke és
Szeged város közönségéhez is. (E
felszólításban a december 16-iban szereplők
közül kimaradt Szabolcs megye és a Hajdú-kerület).
A szervezéssel általában az illető
törvényhatóságok fő- és
alispánjait, illetve kormánybiztosait bízta meg.
Összesen 42 megye és kerület, illetve 3 város szerepelt
a felhívásban, s közülük húszban a
kormánybiztos kapta a szervezés feladatát. Kivételt
képeztek a bánsági megyék (Temes, Torontál
és Krassó), illetve Szatmár, Bihar és a volt
partiumi megyék: az előbbiben Vukovics Sebő, az
utóbbiakban Beöthy Ödön kapta a
megbízást.[26]
Csány december 31-i felhatalmazása alapján
feltételezhetjük, hogy Kossuth tervezte: az ország
összes kormánybiztosa fölött teljhatalmú
kormánybiztossá nevezi ki Csányt. Így
értelmezte ezt pl. Beniczky Lajos is, aki január 8-án
hosszú jelentést küldött Csánynak a
bányavidéki eseményekről, noha korábban nem
tartozott Csány hatósága alá. Csány nem
követte a feldunai hadtestet a bányavárosokba, hanem
Debrecenbe ment. Kossuth és az OHB fontosnak tartotta, hogy a feldunai
hadtest se maradjon kormánybiztosok nélkül, ezért
január 13-án Luzsénszky Pál báró
és Ragályi Ferdinánd képviselőt nevezte ki a
hadtest kormánybiztosává. A két
kormánybiztosnak kiadott nyílt rendelet szerint fő
feladatuk "ellenőrködni, miszerint a hadjáratokra
nézve kitűzött iránya a kormánynak
feltétlenül megtartassék". Az OHB utasította a
két kormánybiztost, hogy jelentéseiket küldjék
el Csánynak is.[27] A két
kormánybiztos lényegében 1849 február
közepéig, a feldunai hadtest és a többi hadtest
egyesüléséig tartott, de március elejéig
még a hadsereg mellett maradtak.
Az OHB és az országgyűlés Debrecenbe
távozása után országos hatáskört
kapott, s azt a szabadságharc végéig gyakorolta
Lukács Sándor képviselő, Győr város
volt kormánybiztosa is. Az OHB január 9-én a magyar
hadsereg fölszerelési kormánybiztosává nevezte
ki Lukácsot, s mind a magyarországi, mind az erdélyi
törvényhatóságokat, a bennük
működő kormánybiztosokat, céheket és
mesterembereket Lukács rendeleteinek teljesítésére
utasította.[28]
A kormánybiztosi megbízások között
továbbra is találkozunk speciális, nem területhez
kötött kiküldetésekkel. Ioan Drágos bihari
román képviselőt az aradi görögkeleti papok
fizetésének rendezésére, s egyházi zsinat
tartására küldte ki az OHB, 1849. április
14-én pedig arra hatalmazta fel Kossuth, hogy lépjen
érintkezésbe a román fölkelőkkel, s igyekezzen
békére bírni őket.[29]
A hadiesemények, így a Délvidék elrendelt
kiürítése az országos biztosságokban is
újabb változásokat okoztak. Az OHB ugyanis csak
helyettesként bízta meg Haczell Mártont a bácskai
országos biztosság vitelével. Kossuth a
Délvidék kiürítésének
elrendelése után, január 17-én Almásy
Pált, a képviselőház alelnökét
bízta meg azzal, hogy teljhatalmú országos
biztosként a bácskai és bánsági csapatok
kivonásával kapcsolatos rendelkezések iránti
engedelmességet biztosítsa. Almásy egy hét alatt
bevégezte küldetését. Január 25-én
Kossuth több Bács megyei országgyűlési
képviselő kérésére Hunkár Antal
Veszprém megyei főispánt és kormánybiztost
nevezte ki Bács megye és a vele szomszédos vidékek
teljhatalmú országos biztosává. Hunkár
jogköre azonban csak a polgári hatóságokra és
a nemzetőrségre terjedt ki. Almásy
visszatérése után Kossuth január 30-án
Vukovics országos biztosi hatóságát kiterjesztette
a bácskai haderőre, Csongrád és Csanád
megyére, Arad és Szeged városára is.[30] A csapatok felvonultatása miatt azonban Vukovics
erejét és lehetőségeit meghaladta ez a
kiterjesztett feladat. Ezért Kossuth február 12-én
Bács, Csongrád megyébe, Pest megye alsó
részébe, a kiskun kerületbe, Szeged, Szabadka és
Zombor városokba teljhatalmú kormánybiztossá
és katonai fővezérré nevezte ki Batthyány
Kázmért, s felszólította Vukovicsot és a
szomszédos törvényhatóságok
kormánybiztosait, hogy védelmi intézkedéseket
egyeztessék Batthyányval. Batthyány és Vukovics
között ugyan volt némi hatásköri
átfedés, de miután Vukovics március
közepétől egyre inkább a fősereg déli
csoportosítása (I. és III. hadtest) melletti
főkormánybiztosként működött, ez semmilyen
feszültséget nem okozott. Vukovics távozásával
a Bánság és Arad megye fölötti országos
biztosság szünetelt, s ezt a pozíciót csak
április 23-án töltötték be. Batthyány
Kázmér fővezéri megbízatása alig egy
hónapig tartott: március 15-én a bácskai
erők fölötti parancsnokságot Perczel Mór
vezérőrnagy vette át.[31]
Csány 1848 decemberi dunántúli működése
és Luzsénszkyék kinevezése már
megelőlegezte az országos biztosság sajátos
típusának, a hadseregi (tábori) országos
biztosságnak a kialakulását. A többi országos
biztosság és hadseregparancsnokság területi
illetékessége nagyjából azonos volt. A
főseregnél azonban a hadiesemények dinamikája miatt
a területileg illetékes országos biztos személye
állandóan változott. A fősereg mellett 1849
február közepétől március elejéig
Szemere Bertalan, felső-magyarországi országos biztos
töltötte be ezt a feladatot. A március 14-16-i
cibakházi ellentámadási kísérlettől
kezdve Vukovics Sebő tartózkodott a fősereg mellett
állandó országos biztosként. Az ő
igazságügyminiszteri kinevezése után Ludvigh
János, képviselő kapta ezt a tisztet. Ludvighot Vukovics
bízta meg, de ezt Kossuth is jóváhagyta.
Megbízólevelét (ha volt egyáltalán), nem
ismerjük, de Ludvigh volt az első olyan hadseregi országos
biztos, akit pozíciója a hadsereghez, s nem egy adott
országrészhez kötött. Ludvighot július
6-tól Bónis Sámuel követte e poszton. Feladata
ugyanaz volt, mint amit Luzsénszkyék 1849 január
13-án kaptak: a hadműveletek politikai felügyelete.
Hasonló felhatalmazást kapott a Komáromban maradt
hadsereggel (II. és VIII. hadtest) kapcsolatban a város és
a megye kormánybiztosa, Újházi László is.[32]
Figyelemreméltó tény, hogy az 1849
április-május fordulóján megalakuló
kormányban négy országos biztos is miniszteri
tárcát kapott: Szemere miniszterelnök és
belügyminiszter, Batthyány külügy-, Vukovics
igazságügy-, Csány közlekedés- és
közmunkaügyi miniszter lett.
A kormányalakítás újabb változásokat
okozott mind az országos biztosi, mind a kormánybiztosi
rendszerben. Batthyány helyét április 18-án Haczell
Márton foglalta el, de az ő megbízatása csak
Bács megyére és a területén lévő
szabad királyi városokra terjedt ki.[33] Kossuth április 23-án ideiglenes
Krassó, Temes, Torontál megyék és a
bánsági határőrvidék teljhatalmú
kormánybiztosává nevezte ki Török Gábort.
Úgy tűnik azonban, hogy a megbízás valóban
csak ideiglenes volt, mert az ezt követő hetekben kinevezett megyei
kormánybiztosok számára kiadott nyílt rendeletekben
nincs utalás Török Gábor országos
biztosságára.[34] Szemere
helyére április 27-én Kossuth Luzsénszky Pál
Sáros vármegyei kormánybiztost nevezte ki.
Luzsénszky kinevező rendeletében azonban nem a
"felső-magyarországi teljhatalmú országos biztos",
hanem a "tábori biztos" titulus szerepelt.[35] Vukovics április 27-én adta át
tisztét Ludvigh Jánosnak.[36]
Végül Kossuth május 1-én nevezte ki erdélyi
országos biztossá Szent-Iványi Károly
Gömör megyei főispánt és kormánybiztost.
Szent-Iványi hatásköre tehát - ellentétben
elődeivel - már nem terjedt ki a volt partiumi megyékre.[37] Hasonló hatáskört kapott
a Szent-Iványi utódjává június 29-én
kinevezett Boczkó Dániel, Arad és Békés
megyék volt kormánybiztosa is.[38] Azaz, az 1849 telén létező öt
országos biztosság közül egy (a bácskai)
megszűnt, a bánsági és az erdélyi
területi illetékessége jelentősen szűkült,
a felső-magyarországi jogköre pedig a tábori
biztosság irányába mozdult el. Ez a szám 1849
július végén eggyel bővült: Szemere Noszlopy
Gáspár somogyi kormánybiztost Tolna, Baranya, Somogy
és Zala megyék teljhatalmú ("a dunántúli
alsó megyék") biztosává nevezte ki.[39] Ha figyelembe vesszük, hogy 1849 tavaszán
mind a Bácska, mind a Bánság, mind a Felvidék
és Erdély nagyobbrészt biztosítottnak
látszott, érthető, hogy mind Kossuth, mind a
kormány csökkenteni akarta az országos biztosságokat,
illetve szűkíteni kívánta jogkörüket.
Szemere a belügyminiszteri tárca átvétele után
igyekezett kiterjeszteni fennhatóságát a
kormánybiztosokra is. Noha a kormánybiztosok egy része (s
főleg az országos biztosok) fontosabb jelentéseiket
továbbra is Kossuthnak küldték, Szemerének lassan
sikerült a kormánybiztosi intézmény feletti
fennhatóságát elismertetnie. Május 12-én
Szemere alaposan átszervezte a korábbi
felső-magyarországi országos biztosságot. Heves,
Borsod, Gömör, Szepes, Torna, Abaúj, Zemplén, Ung,
Bereg, Ugocsa, Szatmár, Szabolcs, Bihar megyéből, a
Hajdú- és a Jászkun-kerületből
visszahívta a kormánybiztosokat. A rendelet azonban csak a
kormánybiztosok közigazgatási teendőit
érintette, speciális megbízatásaikra
(hadfelszerelés, vásárlás) nem terjedt ki.[40] Szemere a honvédelmi
intézkedések összpontosítása
érdekében Luzsénszky területi
hatóságát Sáros mellett kiterjesztette Szepes
és Zemplén megyére, Eötvös Tamásét
Bereg és Ung megyére, Madocsány Pálét pedig
Liptó megyére. Azaz, a kormánybiztosi
intézmény a határmenti megyékben továbbra is
létezett. A többi megyében és kerületben
többnyire a volt kormánybiztost nevezte ki
főispánná vagy főkapitánnyá. Szemere
tehát nem törekedett a kormánybiztosi
intézmény felszámolására, csupán
ésszerűsítésére. Erre mutat az is, hogy a
valamilyen okból betöltetlen, s stratégiai okokból
fontos kormánybiztosi helyek betöltéséről
mindig intézkedett. Igaz, e posztok többségét Kossuth
még a kormány megalakulása és
működésének megkezdése előtt
betöltötte. Szemere belügyminiszteri
működésének megkezdése után azonban
Kossuth felhagyott a kormánybiztosi kinevezések
eszközlésével.[41]
Az intézkedés egyik magyarázata
kétségkívül abban az optimizmusban keresendő,
hogy a hadszervezés ügyét végre a polgári
átalakulás továbbfejlesztése válthatja fel.
De a személyi folytonosság a kormánybiztosság
nélkül maradt megyékben is biztosíthatta a
kormány intézkedéseinek
végrehajtását. Végül pedig, a
kormánybiztosok rendkívüli feladatai a hadfelszerelés
és hadkiegészítés országos
rendszerének kiépülésével lassan
megszűntek, s így nem volt szükség a
közigazgatási vezetés "megkettőzésére".
Július 18-án Szemere egyenesen arra utasította a
kormánybiztosokat, főispánokat, a
törvényhatóságok elnökeit, hogy
jelentéseiket ne a kormányzói hivatalhoz, hanem egyenesen
az illetékes miniszterekhez küldjék. Ezt
követően ugyan érezhetően megritkultak az egyenesen
Kossuthnak küldött jelentések, de a kormánybiztosok egy
része azt a korábban már alkalmazott megoldást
választotta, hogy jelentéseit mind a minisztereknek, mind
Kossuthnak megküldte.[42]
A biztosi kinevezésekkel kapcsolatban egyaránt
figyelemreméltó, hogy csupán Hrabovszky János
altábornagy kinevezésekor bíztak meg magas rangú
katonát ilyen politikai feladattal. Mindez természetesen nem
jelenti azt, hogy a kormánybiztosok egy részének a
későbbiekben ne lett volna katonai rangja is. Hivatásos
katonai kinevezésükre azonban mindannyiszor kormánybiztosi
kiküldetésük után került sor, addig legfeljebb
nemzetőr tisztek voltak.
A kormány- és országos biztosok legfontosabb feladata
kétségkívül a hadfelszerelési-,
kiegészítési, szervezési és
ellátási ügyek intézése volt, de -
különösen az országos biztosok - politikai feladatokat is
elláttak. A kormánybiztosi intézmény a
végrehajtó hatalom képviselője volt az
önkormányzatokban, de az volt a hadseregben is. A
kormánybiztosok feladata volt a kormány határozatainak
közvetítése és végrehajtatása a
hadseregben, de neki kellett ideiglenesen vagy véglegesen
rendezniük a hadseregen belüli konfliktusokat is. Ez eleve
feszültségeket teremthetett a hadtest- és
hadseregparancsnokok és a kormánybiztosok között,
így nem voltak ritkák a kormánybiztosok és
katonák közötti nézeteltérések sem.
Az első ilyen konfliktusra - mint már említettük -
Csány László, a Dráva-vonal kormánybiztosa
és Franz Ottinger vezérőrnagy, az ott
állomásozó csapatok parancsnoka között
került sor, majd ezt követte a Csány és Teleki
Ádám vezérőrnagy közötti
összecsapás. A kormány, illetve az ügyvezető
miniszterelnök mindkét esetben a kormánybiztos mellé
állt, s a végeredmény mindkét esetben a
hadseregparancsnok meghátrálása volt. A konfliktus
mindkét esetben politikai jellegű volt, azaz: az
önvédelmi harc eszméjét képviselő
kormánybiztos, és az ellenséggel egyezkedő
parancsnok összecsapásáról volt szó.
1848 októbere után az ilyen típusú politikai
konfliktusok - a frontvonalak tisztázódásával -
lassan megszűntek. A kormánybiztosok igen komoly szerepet
játszottak a megbízhatatlan tisztek
eltávolításában, s több vár és
erőd (Eszék, Lipótvár, Komárom)
biztosítása is egy-egy kormánybiztos határozott
fellépésének (is) volt köszönhető. A
kormánybiztosok és katonák közötti konfliktusok
ettől kezdve jobbára hatásköri jellegűek
voltak.
A hadseregen belül jelentkező konfliktusok rendezése
szintén a kormánybiztosok feladata volt. Két fontosabb
ilyen esetről tudunk. Január 2-án a bánsági
hadtest pancsovai veresége után a katonaság soraiban
komoly elégedetlenség mutatkozott Kiss Ernő
altábornaggyal, a hadtest parancsnokával szemben. A tisztikar
küldöttsége felkereste Vukovics Sebő
kormánybiztost, s kérte, szólítsa fel Kisst a
vezérség letételére. Vukovics maga is
veszélyesnek ítélte a helyzetet, s megírta Kissnek:
ha nem tudja helyreállítani a rendet a seregben, adja át a
parancsnokságot a rangban utána következő tisztnek.
Így is történt. Kiss lemondott, s a hadtest
parancsnokságát Damjanich János vezérőrnagy
vette át.[43]
Hasonló este történt a február 26-27-i
kápolnai vereség után is. A csata és
visszavonulás során Henryk Dembiñski altábornagy,
fővezér tanújelét adta hadvezéri
alkalmatlanságának. A fővezér elleni mozgalom
Klapka György ezredes hadtestében bontakozott ki, s a tisztikar
kijelentette, hogy csak akkor követi Dembiñski
utasításait, ha azokat a többi tábornok ellenjegyzi.
A katonai alárendeltségi viszonyok szempontjából
szokatlan igényt egy hónap kellemetlen tapasztalatai
magyarázták. A tisztikar azonban betartotta a polgári
államokra jellemző politikai normákat. A március
3-án Tiszafüreden összeült tiszti gyűlésre
Görgei indítványára meghívták Szemere
Bertalan felső-magyarországi teljhatalmú országos
biztost, az OHB tagját, s őt kérték fel
közvetítésre. Szemere a hadtestparancsnokok
kíséretében felkereste Dembiñskit, s
megpróbálta haditanács tartására
rávenni. Dembiñski erre nem volt hajlandó, mire Szemere
letette őt a fővezérségről, s ideiglenesen
Görgeire bízta azt.[44]
A szabadságharc leverését követően a
kormánybiztosokat is elérte a megtorlás.
Kivégezték közülük Csány
Lászlót és Jeszenák Jánost, majd 1853-ban
Noszlopy Gáspárt. Sokan külföldre menekültek. Az
emigrációban halt meg Lukács Sándor, Beöthy
Ödön, Batthyány Kázmér, 1867, a kiegyezés
után sem tért haza Újházi László. A
többiek súlyos börtönévekkel fizettek az
önvédelmi harcban tett szolgálataikért.
Közülük az utolsók között, 1857-ben szabadult
Beniczky Lajos, Bónis Samu, Boczkó Dániel.
Többségük 1860 után visszatért a politikai
életbe. 1867 után a volt kormánybiztosok jelentős
részét a politikai életben találjuk, s Vukovics
Sebő és Irányi Dániel igen komoly szerepet
játszott a parlamentben is.[45]
One of the most peculiar institutions of the Hungarian Revolution and War for Independence in 1848-1849 was the system of government commissioners. Until September 1848 the institution of the commissary had served to maintain the relations between the executive and the local administrative organizations. After the Batthyány cabinet resigned and the executive was transformed, both the executive and the legislature shaped the institution of commissioners. It was also in September 1848 when the system of commissioners gained nation-wide competence and the National Defense Commission sent commissioners to almost every part of the country. The commissioners were charged with the supervision of military logistics, recruitment, and the general levy. In addition to the commissioners to the municipalities and regions there were also national commissioners, who were appointed to coordinate defense measures in some territories. This type of High Commissioner was established for Transylvania, Bácska, Bánság, Upper Hungary and Transdanubia. This paper follows the development of the institution and concentrates in particular of the communication between the political and military leadership. In addition it also devotes attention to conflicts between soldiers and commissioners, social commissions, and the fate of some of the commissioners after 1849.
Jegyzetek
[1] A kormánybiztosi
intézmény kialakulására ld.: Szőcs
Sebestyén: A kormánybiztosi intézmény
kialakulása 1848-ban. Bp., 1972.; Szőcs Sebestyén: Szemere
Bertalan szerepe a kormánybiztosi intézmény
megteremtésében (1848. április - szeptember). In: Ruszoly
József (szerk.): Szemere Bertalan és kora. I-II. k. Miskolc,
1991. Külön nem jegyzetelt adatainkat ebből a két
munkából vettük.
[2] Minderre ld.: Ember Győző -
Heckenast Gusztáv (főszerk.): Magyarország
története, 1686-1790. Bp., 1989. (Magyarország
története tíz kötetben. 4/1-2. k.) 1084-1092. p. (A
vonatkozó részt írta H. Balázs Éva);
Mérei Gyula - Vörös Károly (szerk.):
Magyarország története 1790-1848. Bp., 1980.
(Magyarország története tíz kötetben. 5/1-2. k.)
620-631., 936-943. p. (A vonatkozó részt írta
Vörös Károly).
[3] Urbán Aladár:
Batthyány Lajos miniszterelnöksége. Bp., 1986. 156-158. p.
(továbbiakban: Urbán, 1986.); Urbán Aladár: A
nemzetőrség és honvédség szervezése
1848 nyarán. Bp., 1973. 26-32. p.
[4] A felvidéki kormánybiztosok
irataiból jelentős mennyiséget közöl: Steier
Lajos: A tót nemzetiségi kérdés 1848-49-ben. Bp.,
1937. I-II. k.; Rapant, Daniel: Slovenské povstanie roku 1848-49. Dejiny
a dokumenty. Turčiansky Svätý Martin - Bratislava,
1943-1967. I-IV. k.
[5] Csernovits ténykedésére
ld.: Varsányi Péter István: Adalékok az 1848-as
délvidéki harcokhoz. In: Századok, 1977/4.;
Varsányi Péter István: Adalékok Csernovics
Péter kormánybiztos és a délvidéki katonai
vezetők kapcsolatához 1848 nyarán. In:
Hadtörténelmi Közlemények, 1978/3.; Varsányi
Péter István: Csernovics Péter kormánybiztos
megbékélési kísérletének
dokumentumaiból. In: Bona Gábor (szerk.): Szerbek és
magyarok a Duna mentén 1848-1849-ben. [I. k.] Bp., 1983. 148-152. p.
[továbbiakban: Bona (szerk.), 1983.]; Varsányi Péter
István: Szerbek és magyarok között a Duna mentén
(Csernovits Péter politikai pályája). Szeged, 1989.
Vukovicsra ld.: Sarlós Béla: Deák és
Vukovics. Két igazságügyminiszter. Bp., 1970. 78-101. p.;
Bessenyey Ferenc (sajtó alá rend.): Vukovics Sebő
emlékiratai Magyarországon való bujdosása és
száműzetésének idejéből. Bp., 1894.
[továbbiakban: Vukovics (1894.)]; Katona Tamás (sajtó
alá rend.): Vukovics Sebő visszaemlékezései
1849-re. Bp., 1982.171-186. p.
[6] A délvidéki eseményekre
ld. még: Urbán Aladár: A
Batthyány-kormány, a szerb nemzeti mozgalom és a
délvidéki kormánybiztosok 1848 nyarán. In: Bona
(szerk.), 1983. 135-147. p.
[7] Barta István: Kossuth és
Csány. In: Századok, 1952. 608-634. p.; Szőcs
Sebestyén: Csány László kormánybiztosi
tevékenysége 1848 áprilistól szeptember
végéig. In: Molnár András (szerk.): Kossuth
kormánybiztosa, Csány László. 1790-1849.
Zalaegerszeg, 1990. (Zalai Gyűjtemény, 30.)
[8] Vay működésére ld.:
Miskolczy Ambrus: Erdély a forradalomban és a
szabadságharcban (1848-1849) In: Szász Zoltán (szerk.):
Erdély története III. k. 1830-tól napjainkig. Bp.,
1986. 1379-1405. p.
[9] Batthyány
intézkedéseire ld.: Urbán, 1986. 660-693. p.
Vonatkozó rendeleteinek jelentős részét ld.:
Urbán Aladár: "Honunkat dúló
ellenségeinknek minden lépteit nehezítsük..."
Válogatás Batthyány Lajos miniszterelnök
irataiból, 1848. szeptember 13. - szeptember 26. In: Századok,
1982. 1262-1295. p.; Jakab Elek: Szabadságharczunk
történetéhez. Visszaemlékezések 1848-1849-re.
Bp., 1880. 381. p. A kinevező rendeletek fogalmazványait ld.:
Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) H
2. (= Miniszterelnökség, Országos Honvédelmi
Bizottmány és Kormányzóelnökség iratai)
1848:633., 722.
[10] Urbán Aladár: Perczel
Mór és a Zrínyi szabadcsapat. In:
Hadtörténelmi Közlemények, 1991/1. 93-95. p.; Hermann
Róbert: Perczel Mór első honmentő hadjárata.
Zalaegerszeg, 1995. (Zalai Gyűjtemény 36/II.)
(továbbiakban: Hermann, 1995.) 5-7., 31. p.
[11] A kinevezéseket közli:
Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos
összes munkái. XIII. k. Kossuth Lajos az Országos
Honvédelmi Bizottmány élén. I. Bp., 1952.
(továbbiakban: KLÖM XIII.) 67-75. p.; Urbán Aladár:
Az Országos Honvédelmi Bizottmány kezdeti
tevékenysége dokumentumok tükrében, 1848 szeptember
30 - október 7. In: Hadtörténelmi Közlemények,
1994/4. 83-114. p. (továbbiakban: Urbán, 1994.).
[12] KLÖM XIII. 394-398. p.; Hermann,
1995. 91-93. p.
[13] KLÖM XIII. 640-641. p.
[14] MOL H 2. 1848:1441.
[15] KLÖM XIII. 358-359. p.
[16] KLÖM XIII. 400. p.
[17] KLÖM XIII. 560-561. p.
[18] KLÖM XIII. 725. p. A
kinevezéssel egyidőben Irányi Dániel sárosi
kormánybiztost tábori élelmezési biztosnak, Vay
Lajos főispánt borsodi, Almásy Pál
képviselőt hevesi tartományi (azaz polgári)
biztosnak nevezte ki. KLÖM XIII. 727. p. Szemere
kormánybiztosi ténykedésére ld.: Hermann
Róbert: Szemere Bertalan mint a honvédelem szervezője
1849-ben. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere Bertalan és kora.
Miskolc, 1991. I. k.; illetve: Hermann Róbert-Pelyach
István (sajtó alá rend.): Szemere Bertalan: Politikai
jellemrajzok. - Okmánytár. Bp., 1990. 281-471. p.
[továbbiakban: Szemere (1990)]
[19] KLÖM XIII. 517. p.
[20] KLÖM XIII. 687-688. p.
[21] KLÖM XIII. 810-811. p., 880. p.;
Barta István (sajtó alá rend.): Kossuth Lajos összes
munkái. XV. Kossuth Lajos kormányzóelnöki iratai.
Bp., 1955. (továbbiakban: KLÖM XV.) Bemnek az erdélyi
hadsereg főparancsnokává történt
kinevezéséről az OHB az erdélyi és az
Erdéllyel határos megyék, kerületek és
városok hatóságaihoz szóló nyílt
rendeletet adott ki. A kormánybiztosok közül külön
értesítést kapott Vay Miklós, Hodossy Miklós
(Bihar megye), Mihályi Gábor (Máramaros megye),
Eötvös Mihály (Szatmár megye), valamint Bihar,
Közép-Szolnok, Kraszna és Szatmár megye
hatósága; Zaránd megye és
Kővár-vidék nem. KLÖM XIII. 613. p.
[22] KLÖM XIII. 935-936. p.
[23] KLÖM XIII. 405-406. p. A
megbízás azonban nem terjedt ki a közigazgatási
ügyekre, s erre az OHB november 30-án külön
figyelmeztette is Beniczkyt. KLÖM XIII. 606. p. Batthyány
szeptember 20-i felhatalmazása ugyanezekre a
törvényhatóságokra terjedt ki. Steier Lajos:
Beniczky Lajos bányavidéki kormánybiztos és
honvédezredes visszaemlékezései és
jelentései az 1848/49-iki szabadságharcról és
tót mozgalomról. Bp., 1924. [továbbiakban: Beniczky
(1924)] 554-555. p. Az OHB már okt. 4-én tiszteletbeli
(számfeletti) őrnaggyá nevezte ki Beniczkyt. Beniczky
(1924) 559-561. p.; Urbán, 1994. 99-100. p.
[24] Barta István (sajtó
alá rend.): Kossuth Lajos összes munkái. XIV. k. Kossuth
Lajos az Országos Honvédelmi Bizottmány
élén. II. Bp., 1953. (továbbiakban: KLÖM XIV.)
212-214. p.; Beniczky (1924) 99-123., 248-262., 664-672. p.; Hermann
Róbert: Görgei és a felvidéki kormánybiztosok
1849. január 5. - február 10. In: Hadtörténelmi
Közlemények, 1991/3. 132-135. p.
[25] KLÖM XV. 163-165. p. Beniczky
(1924) 145-150. p.
[26] KLÖM XIII. 767-770., 794-798.
p.
[27] KLÖM XIV. 120-123. p.; Hermann
Róbert: Csány László, mint a feldunai hadtest
kormánybiztosa (1848. szeptember 29. - 1849. január 18.) In:
Molnár András (szerk.): Kossuth kormánybiztosa,
Csány László 1790-1849. Zalaegerszeg, 1990. (Zalai
Gyűjtemény, 30.) 212. p.; Hermann Róbert:
Kormánybiztosok Görgei táborában I-II.
(Luzsénszky Pál és Ragályi Ferdinánd
kormánybiztosi tevékenysége 1849. január 31. -
március 1.). In: Folia Historica 15-16. 25-53., 93-124. p.
[28] KLÖM XIV. 79-80. p.;
Balázs Péter: Lukács Sándor. In: Lukácsy
Sándor - Varga János (szerk.): Petőfi és kora. Bp.,
1970.; Bona Gábor: Az 1848/49-es szabadságharc örmény
hősei. Bp., 1995. 36-37. p. Lukácsot 1849. április
28-án kinevezték Győr város és megye
kormánybiztosává is, de továbbra is megtartotta
felszerelési kormánybiztosságát. KLÖM XV.
159. p.
[29] KLÖM XIV. 512. és 889-890.
p.
[30] KLÖM XIV.151-153., 226-229.,
271-272. p.
[31] Batthyányra ld.: Füzes
Miklós: Batthyány Kázmér. Bp, 1991.
[32] Újházira ld.: L.
Gál Éva: Újházi László, a
szabadságharc utolsó kormánybiztosa. Bp., 1971.
[33] KLÖM XV. 28-32. p.
[34] KLÖM XV. 96-97. p.
Május 4-én Krassó megyébe és a 18.
(román-bánsági) határőrezred
területére Fülepp Lipót képviselőt,
május 7-én Torontálba Hertelendy Miksa
képviselőt nevezte ki teljhatalmú
kormánybiztossá, Csernovits Péter temesi grófot
pedig utasította hivatalos működésének
megkezdésére. KLÖM XV. 200., 231., 233. p.
Május 11-én Kossuth ismét csak
élelmezési biztosként említi
Törököt. KLÖM XV. 276. p.
[35] KLÖM XV. 150-151. p.
[36] Vukovics - Görgei,
Komárom, 1849. ápr. 27. MOL H 115. (= Görgei Artúr
iratai.) 1. dob.; Vukovics (1894.) 85. p. Ludvighra ld.: Lengyel
Tamás: Ludvigh János feljegyzései a magyar
szabadságharcról. In: Történetírás,
1938.
[37] KLÖM XV. 176-177. p.
Május 6-án - Szemere előterjesztésére
hivatkozva - a Közlönyben is közzétette a
kinevezést. KLÖM XV. 227. p.
[38] MOL H 9. (=
Belügyminisztérium. Elnöki iratok.) 1849:367.; Szemere (1990)
543-544. p.
[39] Andrássy Antal: Noszlopy
Gáspár 1820-1853. Kaposvár, 1987. (Somogyi Almanach,
43-44.) 104. p.; Vörös Károly: Noszlopy Antal
visszaemlékezései. In: Századok, 1953. 319-378. p.
[40] Közli: Rózsa György -
Spira György: Negyvennyolc a kortársak szemével. Bp., 1973.
393. p. Így Sillye Gábor a Hajdú-kerületben
továbbra is folytatta a Bocskai-csapat
kiegészítését; Farkassányi Sámuel
(Abaúj megye) a felső-magyarországi hadsereg melletti
élelmezési biztosságot; Repetzky Ferenc (Heves és
Nógrád) megtartotta a nógrádi biztosságot;
Hodossy Miklós (Bihar) is folytatta működését,
s megbízatását Szemere június 30-án
megújította. Szemere (1990) 545. p. A kérdésre ld.:
Hermann Róbert: Szemere Bertalan mint a honvédelem
szervezője 1849-ben. In: Ruszoly József (szerk.): Szemere
Bertalan és kora. Miskolc, 1991. I. k. 292. p.
[41] Csak a főváros újabb
feladását megelőző időben, július
első napjaiban nevezett ki újabb kormánybiztosokat.
Július 6-án Sillye Gábort Szabolcs megyébe, a
Hajdú-kerületbe és Debrecenbe; július 7-én
Tarnóczy Antalt Ceglédre; július 8-án
Rákóczy Jánost Kecskemétre majd 15-én Pest
és Csongrád megyébe és a Kiskunságba.
KLÖM XV. 671-672., 675., 690., 734. p.
[42] Közli: Szemere (1990) 564-566.
p.
[43] Thim József: A
magyarországi 1848-49-iki szerb fölkelés
története. I. k. Bp., 1940. 285-286. p.; III. k. Bp., 1930.
293-294. p.; Vukovics (1894.) 415. p.
[44] Borus József: Dembinski
fővezérsége és a kápolnai csata. Bp., 1975.
303-323. p.; Borus József: Tiszafüred - és a hozzá
vezető út. In: Hadtörténelmi Közlemények,
1974/2.; Hermann Róbert: A fővezéri kérdés
1849 telén és tavaszán. In: Horváth
László (szerk.): A tavaszi hadjárat. (Az 1996.
március 14-i tudományos konferencia anyaga). Hatvan, 1996.
(Hatvany Lajos Múzeum Füzetek 13.) 14-15. p.
[45] Az emigránsokra és a
bebörtönzöttekre ld.: Berzeviczy Albert: Az abszolutizmus
kora Magyarországon. I. k. Bp., 1922. 188-191., 343-350., 374-375. p.
II. k. Bp., 1925. 99-102. p.; Áldor Imre: Vázlatok a magyar
emigratio életéből. Pest, 1870. Több volt
kormánybiztos börtönéveiről tartalmaznak fontos
adatokat a következő emlékiratok: Simon V. Péter
(sajtó alá rend.): Barsi József: Utazás ismeretlen
állomás felé 1849-1856. - Berzsenyi Lénárd
rajzai az olmützi foglyokról. Bp., 1988.; Kovács
József (sajtó alá rend.): Deák Farkas:
Fogságom története. Bukarest, 1972.; Balassa Imre
(sajtó alá rend.): Földy János:
Világostól Josephstadtig 1849-1856. Bp., 1939.
Rémiás T.: Miskolc | TARTALOM | Szabó D.: Kisváros |