Süttő Sz.: Datum, actum

TARTALOM

Bessenyei J.: Útvonalak

Róma Európa azon városai közé tartozott, ahol mindig viszonylag nagyszámú magyarországi alattvaló tartózkodott. A város ugyanis a pápa székhelye volt, aki nemcsak a katolikus egyház fejének, hanem az egyházi állam uralkodójának is számított. Ezen felül Róma az egyik legfontosabb zarándokhely is. Az egyházi javadalmak elosztása, egyházi perekben történő végső ítélethozatal a pápai kúriában történt, e miatt is sokaknak kellett Rómába utazni. E tanulmány az örök várost felkereső magyarok különböző rétegeivel foglalkozik, mégpedig a XV. század végén és a XVI. század elején, ugyanis ebben az időszakban a forrásadottságok kedvezőbbek, mint korábban.

Állandóan - vagy legalább is hosszabb ideig - tartózkodtak Rómában az itteni magyar templomok papjai, akik a magyar zarándokok lelkigondozását is ellátták. Első helyen kell említeni a pálosokat, akik a Santo Stefano Rotondo bazilika melletti kolostorukban éltek, és akik gyakran a Szent Péter bazilikában a magyar gyóntató állását is betöltötték.^[1] Létezett még a Szent István király által alapított zarándokház is, amelynek kápolnája a Szent Péter bazilika mellett állt. Ezt a házat 1497-ben Bodrogi Fülöp pápai káplán a zarándokok alamizsnájából renováltatta. ("ex elemosinis peregrinorum").^[2] A kánonjog doktora és győri kanonok Bodrogi 1495 végén egy magyar követség tagjaként került Rómába, 1499 végén pápai poenitentiarius lett, valamint II. Ulászló király egyik ügyvédjeként működött annak Beatrix királyné elleni házassági bontóperében. Még 1508-ban is Rómában tartózkodott , a következő évben azonban már halott.^[3] (A Santo Stefano Rotondoban eltemetett Lászai János telegdi főesperes is betöltötte a pápai poenitentiarius tisztét.^[4]) Még egy másik magyar templom is állt Rómában: a S. Stefano in Piscinula.^[5]

Püspökök, székeskáptalanok és szerzetesrendek ügyvivőket tartottak az Örök Városban. Ezek természetesen gyakran nem magyarok, hanem olasz jogászok voltak, magyarokat mégis lehet köztük kimutatni. Pécsi Miklós esztergomi kanonok pl. 1498-1519 között káptalanja képviselőjeként tartózkodott Rómában.^[6]

Az Örök Városban megforduló magyarok közé kell természetesen a diplomatákat is számítani. Mátyás uralkodása utolsó éveiben már szinte állandó diplomáciai képviseletükről beszélhetünk az Apostoli Széknél. Ifjabb Vitéz János püspök magyar követ azonban királya halála után elhagyta a várost, ezután hosszabb ideig nem beszélhetünk itt állandó magyar diplomáciai misszióról. II. Ulászló házassági bontópere, majd az egyre fenyegetőbb török veszély miatt kellett újra a magyar uralkodónak követeket küldeni Rómába. 1492 tavaszán Körmendi László vasvári prépost képviselte Magyarországot a Szentszéknél. Az év végén Sánkfalvi Antal nyitrai püspök követte. Fő feladata a bontóper volt, és legalább három évig maradt Rómában. Közben, 1493-1494 fordulóján a királyi kancellár, Bakócz Tamás püspök is megjelent a Szentszéknél, azonban - különös módon - Miksa római király követeként.^[7] 1495 végén II. Ulászló Sánkfalvi követ mellé három további megbízottat is küldött: a már említett Bodrogi Fülöpöt, Bacskai Miklós mislyei prépostot, valamint Johann Brandis boroszlói prépostot. Bacskai még Mátyás diplomatái közé tartozott, rövidesen püspök lett.^[8] A Rómában letelepedő Bodrogin kívül a követek nem maradtak hosszabb ideig ott.

Noha ebben az időben gyakran tartózkodtak a Szentszék legátusai, nunciusai és más képviselői Magyarországon, a magyar király csak ritkán küldött követséget az Örök Városba. 1502 végén török háború ügyében Beriszló Péter prépost, királyi titkár ment a pápához, de csak rövid ideig, egy hónapig maradt. A király ugyan az 1503-ban megválasztott II. Gyula pápához nagy hódoló követséget akart küldeni, ez azonban 1510-ig (!) nem jött létre, utána viszont lekerült a napirendről. A kijelölt követek, mint pl. Frangepán Gergely gróf kalocsai érsek, vagy nem vállalták a követséget, vagy hiányzott a pénz egy ilyen nagy követség költségei fedezésére. Csak a már korábban is Rómában járt Beriszló jelent meg 1508-ban, hogy segítséget kérjen a török ellen. A XVI. század első évtizedében tehát csak ritkán utaztak - éspedig alacsonyabb rangú - magyar követek rövid időre Rómába. 1511 végén Bakócz főkancellár és bíboros-prímás részt akart venni a lateráni zsinaton. Előkészületül újra Beriszlót - most már mint veszprémi püspököt - valamint saját titkárát, az olasz Francesco Marsupinit küldte Rómába. Bakócz 1513 második feléig maradt az Örök Városban, ahol majdnem megválasztották II. Gyula utódjává, de az új pápa végül Giovanni Medici bíboros (X. Leó) lett. Közben 1513-ban II. Ulászló "internuntius"-ként Márton kalocsai őrkanonokot küldte a török veszély miatt a Szentszékhez. Tehát megint egy viszonylag jelentéktelen személyiség képviselte rövid ideig az országot. 1517 vége óta azonban állandó magyar követség működött a Szentszéknél. Ezt - amennyiben épp nem volt követ - ügyvivőként a már említett olasz Marsupini vezette. Az 1520-as évek első felében a követ megszakításokkal Brodarics István prépost, királyi titkár volt. Brodaricsot nagyon kedvelték a Vatikánban, ezért a pápai diplomácia el akarta érni magyar kancellárrá történő kinevezését: ami aztán 1526 elején meg is történt. Természetesen püspökséget is kapott, és ő volt a Mohács előtti utolsó kancellár.^[9] Nem tudjuk, hogy miért küldött a magyar király általában jelentéktelen papokat a Szentszékhez. Az ugyanebben az időben a német császárhoz küldött magyar követek ugyanis magasabb állásúak voltak: püspökök és mágnások. A pápától Magyarországra küldött követek között is találunk jelentős személyiségeket, így bíborosokat (Isvalies, de Vio, Campeggio). Isvalies bíboros pl. több mint két évig maradt Magyarországon. (1501-1503). Csak 1519-ben találunk jelentős magyar követséget a nagy jogász Werbőczy István személynök vezetésével, ezt a követséget azonban elvileg a magyar rendek küldték ki.^[10] A magyar követségek tehát nem játszhattak nagy szerepet. A diplomáciánál maradva itt kell megemlítenünk, hogy a pápai kúriában természetesen nemcsak olaszok, hanem Európa összes katolikus országából származó tisztviselők is dolgoztak. Sajnos, még senki sem állította össze a magyar királyságból származó vatikáni kuriálisok jegyzékét, így csak néhány példát idézhetek. Említettem már Bodrogit és Lászait. Érdekes viszont az, hogy a pápai diplomácia nem ritkán küldött Magyarországra "cursor"-ként, internunciusként, sőt nunciusként (diplomáciai rangok) a magyar korona alattvalóit.

Már 1493-ban Horváth György pápai cursor nyujtott át a magyar királynak egy pápai brevét. 1510-ben Kozicić Simon modrusi püspök pápai nunciusként jött Magyarországra. Még néhány év múlva is kimutatható a Vatikánban. A horvátországi Modrus a magyar koronához tartozott, a nuncius tehát alattvalója volt annak a királynak, akihez küldték. Ugyancsak 1510 óta többször fordult meg pápai nunciusként Magyarországon és Lengyelországban Piso Jakab apostoli protonotarius, egy erdélyi szász. Az 1510-es második felében már itthon van, a fiatal II. Lajos király nevelője lesz, és kinevezik királyi titkárnak. Titkárként gyakran diplomataként foglalkoztatták.^[11] 1515 elején a Szentszék török elleni hadisegélyét pápai prokurátorként Andrić Vince otocsáci püspök - megint egy horvát főpap - hozta Magyarországra. 1515-től legalább egy évig Albisi Bernát érsek éneklőkanonok vezette internunciusként a Szentszék budai követségét. Miután végleg hazatért, ezt a pápai káplánt 1523-ban - akár korábban Pisot - királyi és királynéi titkárrá nevezték ki. Az 1562-ben Magyarország nádoraként meghalt Nádasdy Tamás szédületes karrierje azzal kezdődött, hogy mint Rómában tanuló ifjút Cajetanus (de Vio) bíboros legátus 1523-ban tolmácsként hozta vissza Magyarországra. A következő évben - a legátus kérésére - II. Lajos Nádasdyt ugyancsak titkárává nevezte ki.^[12] Úgy tűnik, hogy a pápai udvarban folytatott munka mintegy ajánlólevélnek számított a magyar államkormányzatban való szerepvállaláshoz. Más pápai szolgálatban álló személyiségek számos hazai egyházi javadalomban részesültek, mint pl. az apostoli protonotarius és későbbi kamarás Váradi Pál.^[13]

Gondolnunk kell továbbá azokra is, akik tanulmányi célból tartózkodtak az Örök Városban. Igaz, a legtöbb magyar más olasz egyetemeken tanult, mint pl. Bolognában, Padovában, Ferrarában, Perugiaban, stb. Nádasdy, mint láttuk, viszont Rómában tanult. Úgy látszik azonban, hogy főként szerzetesek végezték tanulmányaikat Rómában.^[14] Itt említjük meg, hogy Frangepán Ferenc gróf, aki Szapolyai János király uralkodása idején lett kalocsai érsek, előtte ferences barátként a római Araceli kolostorban élt, sőt mielőtt a pápa János királyhoz küldte, a ferences "provincia Romana" ministere, főnöke volt.^[15]

A hosszabb ideig Rómában tartózkodóknál fontosabbak számunkra a zarándokok. Különösen az ún. jubileumi években (ezek negyedszázadonként lettek megtartva) jelentek meg nagy számban magyarok. Ide számíthatjuk többek közt Újlaki Miklós boszniai királyt, aki 1475-ben jelent meg Rómában, és akit a pápa is fogadott. Újlaki ezt a zarándoklatot természetesen politikai célra is felhasználta, aminek fontosságát az is mutatja, hogy a római S. Spirito ispotályban a IV. Sixtus pápánál történt látogatását freskón is megörökítették. A freskó feliratán - érthetetlenül - Bosznia és Valachia, azaz elvileg Havasalföld királyának nevezték. Ez feltehetően elírás Szlavónia helyett, ugyanis a bosnyák király Újlaki magát szlavón bánként olykor Szlavónia királyának is nevezte.^[16] Azt viszont nem tudjuk, hogy Mátyás király dajkája, Erzsébet asszony, akit a S. croce dei Lucchesi templomban temettek el, zarándokként érkezett-e Rómába, vagy ott telepedett le.^[17]

Sajnos, nem áll rendelkezésünkre statisztika a középkori római magyar zarándokokról, mégis van egy forrás, ami bizonyos felvilágosítást nyújt. IV. Jenő pápa (1431-1447) ugynis a római Szentlélek ispotályánál egy testvérületet alapított, a belépőknek pedig búcsúengedélyt adott. Sokan, akik az Örök Városba érkeztek, beiratkoztak ide, így jegyzékük lehetővé tesz egy zarándokstatisztika összeállítását. Szerencsére a testvérület magyar tagjainak listáját kiadták.^[18]

A forrás felhasználásához néhány megjegyzés kívánkozik. A zarándok vagy maga írta magát a testvérület anyakönyvébe, vagy - és ez volt a többség - más az ő nevében. (A zarándokok többsége nyilván nem tudott írni.) Ilyenkor ritkán a tényleges bejegyző nevét is megadják. A már említett Váradi Pál pápai protonotarius pl. több magyar zarándok helyett végezte el a bejegyzést, Török Imre nándorfehérvári bán, vagy a későbbi országbíró Sárkány Ambrus (1516), ill. Werbőczy követ viszont saját kezűleg írták be magukat. Az egyes bejegyzések többsége több nevet tartalmaz, így a gyakran név szerint említett rokonságát (feleség, szülők, gyermekek, testvérek, stb.), vagy a barátokét. Nem ritka, hogy több pap, vagy több apáca szerepel együtt egy bejegyzésben. Ez esetben talán valóban egy útitársaságra gondolhatunk, az viszont valószínűtlen, bár egyes esetekben nem zárható ki, hogy egy népes család közösen vett volna részt egy hosszú utazásban. Az alábbi statisztikában ezért kizárólag az egyes bejegyzésekben első helyen megnevezett személyeket vettem figyelembe, azaz a zarándokok tényleges száma ezeknél magasabb kellett, hogy legyen.

Ha a kihúzott bejegyzéseket, vagy a kétszer beírtakat nem vesszük figyelembe, akkor 1446-1523 közöttről 1255 bejegyzés maradt fenn. 16 mellett nincs évszám, így 1239 zarándok római tartózkodásának idejét határozhatjuk meg. 1446-1489 között csupán 66 nevet találunk.^[19] Ebben az időszakban csak 15 évben keresték fel magyarok a Szentlélek ispotályt, azaz 29 évben egy magyart sem vezettek be. A legtöbb évben ötnél kevesebb a számuk. Két kivétel akad: 1447-ben nyolcan^[20] , 1482-ben pedig 27-en voltak.^[21] Ezen időszak 66 zarándokából 42, azaz 63,6% pap volt. (A csak "clericus"-nak nevezetteket nem vettem figyelembe, ugyanis szerepel egy clericus a feleségével.^[22] Ő tehát felvette ugyan az alsóbb egyházi rendeket, majd megnősült. A Magyarországon nagyszámú litteratus (deák) réteghez főként ilyen, a felsőbb papi rendeket fel nem vett, így megházasodható klerikusok tartoztak. Pl. egy iskolamester gyilkosát azért közösítették ki, mert acolythus-ként a klerikusok kiváltságát élvezte.^[23] ) 1489-ig öt nő (7,6%), főként özvegyasszony ugyancsak járt a Szentlélek ispotályban.

A kilencvenes években változás következett be. 1490-1499 közt 599 bejegyzést találunk^[24], azaz kilencszer annyian érkeztek, mint az elmúlt 44 év alatt összesen. Most minden évből van bejegyzés. Bár 1490-ben csak három,^[25] 1491-ben pedig öt^[26] - ezekben az években folyt a trónörökösödési harc Magyarországon - zarándok jött, számuk azonban rövidesen megnőtt: 1493-ban 132^[27] , 1497-ben 131^[28] , 1496-ban 105^[29] . A Szentlélek testvérület egyszerre nagyon népszerű lett Magyarországon. Még mindig igen magas a papok aránya: az 599 zarándokból 224, azaz 37,4% közéjük tartozott. A nők aránya azonban gyakorlatilag nem változott: 42, azaz 7% iratkozott be.

1500 jubileum-év volt. Igaz, hogy a pápa ekkor megengedte, hogy a jubileumi Róma-látogatással elnyerhető búcsúkat Magyarországon a török elleni harccal is el lehessen nyerni, mégis sok magyar jött Rómába. A Szentlélek-testvérületbe 502 zarándok, azaz majdnem annyi, mint az egész elmúlt évtizedben, iratkozott be. Feltűnő, hogy a papok aránya nagyon csökkent: 74-en, (14,7%) tartoztak közéjük. Most 41 nő lépett be testvérületbe (8,2%) , ez valamivel magasabb arány az előbbieknél.^[30] 1500 után újra változott a helyzet. A látogatók számát az 1490 előttiekkel, és nem az 1490-1500 közöttivel lehet összehasonlítani. Az utolsó bejegyzés 1523-ból származik.^[31] 1501-től számítva 23 év alatt csupán tíz évben lépett be valaki. Hét esztendőben nem éri el a beiratkozottak száma az ötöt. 1501-ben azonban 6,^[32] 1519-ben 7,^[33] sőt 1520-ban 41^[34] személy kereste fel a Szentlélek ispotályt. 1501-1523 között összesen 72-en voltak, közülük 15 (20,8%) pap és 6 (8,3%) nő. A papok aránya tehát kevesebb volt az 1500 előttinél, de több az 1500-inál. A nők aránya azonban nagyjából változatlan maradt. Összesítve: amennyiben a 16 "sine anno" bejegyzést is figyelembe vesszük, akkor 1446-1523 között 1255 zarándokból 363 (28,9%) pap és 95 (7,6%) nő volt.

Részletesebben elemezzük az 1500-as jubileumi év zarándokait. A bejegyzések megadják a zarándok keresztnevén kívül gyakran a családi nevét, sőt nem egyszer apjáét is. Nők esetében leírják a (gyakran már meghalt) férj nevét is. Iparosoknál a családi név helyett nem egyszer a foglalkozást adják meg: latinul vagy magyarul. Néhány kivételtől eltekintve általában megtaláljuk forrásunkban az egyházmegyét, ahonnan a zarándok származott. A származási hely viszont sajnos a személyek legfeljebb egy negyedénél szerepel. A papok bejegyzései valamivel részletesebbek. Az egyházmegyét, esetleg a családnevet, vagy az apa nevét itt is megadják. Kanonokok, plébánosok, valamely kolostor barátjai nem felejtik el azt is megadni.^[35] Kisebb javadalmak birtokosai esetében ezt már nem állíthatjuk. Ilyenkor többnyire csak azt írják, hogy a beiratkozó melyik egyházmegye "presbyter"-e, vagy "sacerdos"-a.

Legkevésbé sajnos a nemesek bejegyzései részletesek. Az 1500. év 502 zarándoka közül csak négy utal rendi állására. Kettőt kifejezetten "nobilis"-nak neveznek: "de Araschas" (?)^[36] Gergely és Székely Pál pécsi bíró^[37] . Valószínűleg városi polgárként akart nemességére utalni. A későbbi erdélyi fejedelmi család ősét, Apafi Lénárdot, "egregius vir"-nak (vitézlőnek) nevezik, mint a magyar nemesség felső rétegének tagját.^[38] A Bátori család tagjait "domini"-ként jegyezték be. (A Somlyói-később fejedelmi-ágból való Bátori Miklós saját magán kívül fiait, valamint testvérét és annak fiait jegyeztette be.^[39]) Ki van azonban zárva, hogy 1500-ban csak ez a négy nemes utazott volna Rómába. Hindi Ferencről tudjuk pl., hogy nemes volt^[40], a bejegyzés alapján azonban akár jobbágynak is tekinthetnénk. Valószínűleg ugyanarról van szó, amit az egyetemi anyakönyveknél is megfigyelhetünk: egy tekintélyes nemesi fiú, vagy egy mágnás olykor nem jegyeztette be magát ilyenként. Természetesen ennek az ellentéte is előfordult, jelentéktelen nemesek mágnásként iratkoznak be az egyetemre.^[41] Ezt a hiúságot testvérületünknél is megfigyelhetjük, azonban nem 1500-ban. A középbirtokos nemes Szerdahelyi Imrefi Mihály pl. 1492-ben magát "magnificus dominus"-ként és "comes perpetuus"-ként jegyeztette be, noha sem nagyságos úr, sem örökös ispán nem volt.^[42] 1496-ban az erdélyi egyházmegyei Sándor János "magnificus dominus" iratkozott be.^[43] Neki sem volt joga magát nagyságos úrnak neveznie.

Visszatérve 1500-hoz, érdekes az egyes egyházmegyékből származók aránya. Az esztergomi főegyházmegye vezet 104 (20,7%) bejegyzéssel. Ez azonban kissé félrevezető. Magyarországon ugyanis mindenütt akadtak exempt plébániák és egyházi intézmények, amelyek ki voltak véve a megyéspüspöki joghatóság alól és közvetlenül a prímás spiritualis iurisdictio-ja alá tartoztak, pl. a főváros Buda és testvérvárosa Pest. Az erdélyi szászok dékánátusai alárendelt plébániáikkal ugyancsak közvetlenül az esztergomi érsek alá tartoztak.^[44] A 104 esztergomi főegyházmegyei bejegyzés közül 16 biztosan a Szászföldről származott. Esztergomot az erdélyi egyházmegye követi 86 (17,1%), majd a pécsi 56 (11,1%), az egri 49 (9,8%), a veszprémi 45 (8,9%), a nagyváradi 41 (8,2%) zarándokkal. Nem érik el a 8%-ot - csökkenő sorrendben - a zágrábi, kalocsa-bácsi, győri, váci és csanádi egyházmegyék. 41 bejegyzésnél (8,2%) nincs az egyházmegye megadva. A boszniai, nyitrai és szerémi egyházmegyék hiányoznak.

Nagyjából tükrözik ezek az adatok az egyházmegyék közti különbséget. Amennyiben összehasonlítjuk a püspökségek jövedelmeinek egymáshoz viszonyított arányát, ez elég világosan látható. Fel lehet használni az egyes püspökök által a pápának fizetendő servitiumok nagyságát, amelyet jövedelmeik arányában vetettek ki. Igaz, ez egy jóval korábbi állapotot tükröz, bár egyes egyházmegyék esetében az apostoli kamara később módosította. (Mi a módosított servitiumokkal számoltunk.) Egy velencei követ 1525-ben megadta a magyar püspökök jövedelmeit, itt - ahol két számot ad meg a követ - a középarányost vettük figyelembe. (I. tábla) A servitium és az 1525-ös bevétel egymáshoz viszonyított aránya a pécsi, nagyváradi, egri, győri és váci püspök esetében lényegében megegyezik.^[45]

A zarándokok száma és a püspökségek bevétele összehasonlítása azt mutatja, hogy a három egyházmegye, amelyből senki sem mutatható ki 1500-ban Rómában, valóban a legszegényebbek voltak. A pécsi, egri, nagyváradi, győri, és váci egyházmegyékből aránylag annyian iratkoztak a jubileum évében, mint amely arányú volt püspöke jövedelme valamelyik jövedelemjegyzékben. Jóval alacsonyabb a zarándokok aránya a zágrábi, kalocsa-bácsi és csanádi egyházmegyékből. Ha azonban ara gondolunk, hogy mindhárom a törökkel volt határos, valamint, hogy 1500-ban vezetett Corvin János bán egy boszniai hadjáratot, és ekkor tartottak Bácsott török háborús indokkal fegyveres országgyűlést, nyilvánvaló, hogy ezekről a területekről kevesen utaztak Rómába. A bevételeknél jóval nagyobb arányú a zarándokok száma az esztergomi, erdélyi és veszprémi egyházmegyékből. Mivel az esztergomi egyházmegyéből beiratkoztak száma is közel egy ötöddel erdélyi volt, Erdélyből és a veszprémi egyházmegyéből valami általunk nem ismert okból utaztak annyian. Azt lehet tehát mondani, hogy Erdélyt és a veszprémi egyházmegyét leszámítva nagyjában arányosan oszlott meg a Magyarországról Rómába zarándoklók száma.

Az 1500-ban beiratkozott 502 zarándok közül 48 (9,6%) iparos volt. (Miután nem mindig szerepel vezetéknév, a tényleges arány ennél magasabb kellett, hogy legyen.) 15 mesterség fordul elő. Bizonyára nem véletlen, hogy a legtöbben (14) szabók voltak. Őket követik a vargák 9, a kovácsok 6 és a mészárosok 5 bejegyzéssel. A ruházati ipar volt tehát a legjelentősebb, amit más adatokkal is lehet igazolni.^[46] Nemcsak a városokban és mezővárosokban, de a falvakban is előfordulnak. Mivel a származási helyeket ritkán adják meg, nem tudjuk a városi polgárok arányát a zarándokok között meghatározni. 1500-ban csak 9 királyi és 3 püspöki székváros fordul elő. Ez 36 fő, az összes zarándok 7,2%-a. A valóságban magasabb lehetett arányuk. Brassóból pl. 12-en, Nagyszebenből, a Szászföld fővárosából pedig csak egy iratkozott. Budáról senki sem mutatható ki (más években azonban vannak), míg Pestről négyen. A budai és nagyszebeni zarándokok bizonyára nem adták meg származási helyüket. Ezen felül 18 mezővárosból 31 (6,2%) zarándok is beiratkozott. Fel kell tételezni, hogy a legtöbb zarándok a városokból és nagyobb mezővárosokból származott. Noha alig egy negyedüknél adták meg a származási helyet, az 1500-ban beiratkozott 502 személy 13,4%-a városi, vagy mezővárosi polgár volt. Nemesek - annak ellenére amit mondtunk - valószínűleg aránylag kisebb számban utaztak Rómába. Ezt azonban nem tudjuk igazolni, (A középkor végén az ország lakosságának 4,4%-a volt nemes.^[47]

Az 1500-ban beiratkozott 74 pap közül 3 kanonok (4,1%) , 21 plébános (28,3%) , 3 oltárigazgató (4,1%) , 44 egyéb pap (59,4%) , valamint 3 szerzetes (4,1%) volt. 1500-ban püspök nem iratkozott be a testvérületbe, de más esztendőben igen. A legtöbb plébános falusi volt, mint ahogy a csupán "presbyter"-nek, vagy "sacerdos"-nak nevezettek többsége is valószínűleg. A papok számára nyilván különösen fontos volt a római zarándoklat.

Az 1500-ban Rómába érkezők nagy száma a jubileummal magyarázható. Azt viszont nem tudjuk, hogy 1493-1499 közt miért jöttek viszonylag sokan, 1493 előtt és 1500 után pedig olyan kevesen. Az 1493 előttit talán a magyarországi belső helyzet indokolja. Mátyás király sok hadjáratot viselt, a kilencvenes években pedig néhány török betörést leszámítva béke volt, csak 1494-1495 fordulóján vezetett Ulászló hadjáratot Ujlaki Lőrinc herceg ellen. Nyilván ezzel függ össze, hogy ebben a két évben lecsökkent a beiratkozó zarándokok száma. 1498-ban és 1499-ben is mutatható ki csökkenés, ez azonban már nyilván a közelgő jubileum következménye. (II. táblázat.) Nehezebben indokolható a későbbi hanyatlás. Számolnunk kell a növekvő török veszéllyel, de pl. az Aachenbe zarándokló magyarok száma nem csökkent.^[48] Talán az olaszországi háborúk, és az ezzel kapcsolatos bizonytalanság hatott.

A bizonytalan viszonyokat egy példa illusztrálja. 1494-ben egy bártfai pap utazott egy pápai bulla megszerzésére Rómába. Jelentésében utalt a francia király olaszországi hadjáratára és a bizonytalanságra. Találkozott Thurzó Péterrel, aki elmondta, hogy kirabolták. Összefutott a bácsi segédpüspökkel is, aki le akarta beszélni a római útról. Ancona és Loreto között 72 magyar egyházi és világi zarándokot raboltak ik. Ezért Velencéből számos zarándok nem folytatta útját, hanem hazamentek, így 28 Temesvárról, továbbá pozsonyi és körmöcbányai polgárok. Bártfai papunk ezért maga is visszafordult, és eljutott a karintiai Villachig. Ott azonban csatlakozhatott egy társasághoz, amelyhez az esztergomi káptalan olvasókanonokja és egy másik kanonok tartozott hat lóval, valamint a margitszigeti apácák officialisa három lóval.^[49] Érdekes, hogy a kanonokok nem fordulnak elő a Szentlélek társulat anyakönyvében, csak az officialis.

Úgy látszik tehát, hogy a zarándokok nagyobb csoportokba verődve utaztak, a tehetősebb egyháziak és világiak viszont fegyveres kíséretet állítottak ki. Nem minden zarándok iratkozott be a testvérületbe, így a római zarándokok száma jóval magasabb lehetett. Az olaszországi belső viszonyokról a zarándokoktól értesülhetett Magyarország, ami hatott számuk csökkenésére. Bizonyára ezért mondtak le követségeket a nagyurak, hiszen biztonságuk miatt nagy és drága kíséretet kellett volna felfogadniuk. Mátyás idejében még főpapok és mágnások jártak követségbe az Örök Városba.

Végeredményben azt mondhatjuk, hogy Rómában a középkor végén szép számban fordultak meg magyarok. A középkori ember a régebben feltételezettnél mobilabb volt, sokat utazott.^[50] A Szentlélek-társulat anyakönyve alapján - nem véletlenül - a városi és mezővárosi polgárok, és - Szent Péter városáról lévén szó - a papok álltak a "vallásos turizmusnak" is nevezhető zarándokok között az első helyen. Ami meglepő, az a nők viszonylag magas aránya. Az utazás nem volt kizárólag a férfiak időtöltése.

During the Middle Ages the Eternal City was always frequently visited by many people from the kingdom of Hungary. As home to the papal see and the sepulchers of the apostolic princes Rome was the most important pilgrimage site in Europe. In addition Rome also had a house for Hungarian pilgrims, which had been erected by St. Stephen, and near the S. Stefano Rotondo Basilica a church as well as a monastery founded by the Hungarian Pauline order. This paper first examines the Hungarian diplomats accredited to the Holy See between 1480 and 1526. Then it explores in detail the Hungarian pilgrims who visited the community of the Hospital of the Holy Spirit in Rome. Especially during the 1490s and the jubilee year of 1500 a particularly large number of Hungarians made their way to Rome. Between 1446 and 1523 altogether 1,255 Hungarians - of whom 363 were priests and 95 were women - visited the Holy Spirit Hospital. In 1500, for example, some 502 Hungarians, including seventy-four priests and forty-one women, visited the city. A relatively large number of pilgrims came from the Esztergom and Veszprém dioceses, while very few came from the region near the frontier with the Turks. Not many of the visitors were nobles; instead most seem to have been the citizens of royal free cities and the inhabitants of towns.

Jegyzetek

^[1] Gyéressy Béla (szerk.): Documenta artis Paulinorum. Bp., 1978. 3. köt. 309-310. p. - A római pálos kolostor levéltárát Dr. Lorenz Weinrich professzor találta meg (Berlin), akinek ezúton is köszönöm szíves tájékoztatását.

^[2] Banfi, Florio: Ricordi ungheresi in Italia. Roma, 1942. (továbbiakban: Banfi, 1942.) 128-130. p.; Veress Endre: Olasz egyetemeken járt magyarországi tanulók anyakönyve és iratai, 1221-1864. Bp., 1941. (továbbiakban: Veress, 1941.) 255-256. p.

^[3] Veress, 1941. 255-256. p.; Köblös József: Az egyházi középréteg Mátyás és a Jagellók korában. (A budai, fehérvári, győri és pozsonyi káptalan adattárával.) Bp., 1994. (Társadalom- és művelődéstörténeti tanulmányok 12.) 382. p.; Kubinyi András: Diplomáciai érintkezések a Jagelló-kori magyar állam és a pápaság között. (1490-1526) In: Zombori István (szerk.): Magyarország és a Szentszék kapcsolatának ezer éve. Bp., 1996. 119-134. p. (továbbiakban: Kubinyi, 1996.) 122. p.

^[4] Veress, 1941. 261-262. p.

^[5] Banfi, 1942.150. p.

^[6] Kollányi Ferenc: Esztergomi kanonokok 1100-1900. Bp., 1900. (továbbiakban. Kollányi, 1900.) 119-120. p.

^[7] Höflechner, Walter: Die Gesandten der europäischen Mächte, vornehmlich des Kaisers und des Reiches 1490-1500. Wien, 1972. (Archiv für österreichische Geschichte, 129.) 25. p.

^[8] Bacskaira ld. Fraknói Vilmos: Mátyás magyar diplomatái. Bp., 1900. 90. p.

^[9] Brodaricsra ld. Sörös Pongrác: Jerosini Brodarics István (1471-1539). Bp., 1907. (A Szent István Társulat Tudományos és Irodalmi Osztályának felolvasó üléseiből, 62.); Horváth János: Az irodalmi műveltség megoszlása. Magyar humanizmus. Bp., 1944. (A Magyar Szemle Könyvei, XII.) (továbbiakban: Horváth, 1944. ) 249-256. p.

^[10] Kosáry Domokos: Magyar külpolitika Mohács előtt. Bp., 1978. 119-122. p. - Werbőczyék ún. "naivitásáról" azonban óvatosabban kell állást foglalni. Ld. erre az ügyre még: Kubinyi András, 1996. 127-128. p. - Különben nyomós okok szólnak a mellett is, hogy Werbőczy kísérelte meg követsége alkalmával a magyar uralkodó apostoli királyi címének elfogadtatását a Szentszékkel. Adriányi Gábor: A magyar királyok apostoli címe. In: Magyar Egyháztörténeti Vázlatok, 1990. 2.k. 77-87. p. 79. p.

^[11] Veress, 1941. 257-258. p.; Horváth, 1944. 242-243. p.; Bónis György: A jogtudó értelmiség a Mohács előtti Magyarországon. Bp., 1971. 323. p.

^[12] A Vatikán és Magyarország diplomáciai érintkezéseire és a követek személyére ld. Fraknói Vilmos: Magyarország egyházi és politikai összeköttetései a római Szentszékkel a konstanczi zsinattól a mohácsi vészig. II. köt. Bp., 1902. passim.; Kubinyi András, 1996. 119-134. p.

^[13] Veress, 1941. 253-254. p.; Kollányi, 1900. 116-117. p.; Körmendy József: Annatae e regno Hungariae provenientes in Archivio Secreto Vaticano 1421-1536. (A Magyar Országos Levéltár Kiadványai II/21.k. ) Bp., 1990. 192-193. sz.

^[14] Veress, 1941. 245-263. p.

^[15] Bunyitay Vince - Rapaics Rajmund - Karácsonyi János (szerk.): Egyháztörténelmi emlékek a magyarországi hitújítás korából. I-II. köt. Bp., 1902-1904. (továbiakban: ETE) I. köt. 441-442. p. Frangepán 1532-ben rendtársának, Bernardinus de Soria püspöknek írt levelében utal egykori, sokszor éjszakákba nyúló (római) beszélgetéseikre. ETE II. köt. 204. p.

^[16] Banfi, 1942. 150-151. p. A szlavón királyi cím használatára: Kubinyi András: A kaposújvári uradalom és a Somogy megyei familiárisok szerepe Újlaki Miklós birtokpolitikájában. (Adatok a XV. századi feudális nagybirtok hatalmi politikájához.) In: Somogy megye múltjából. Levéltári Évkönyv. 4. Kaposvár, 1973. 3-44. p., 33. p.

^[17] Bánfi, Florio 1942. 141.

^[18] Monumenta Vaticana historiam regni Hungariae illustrantia I/5. köt. Liber confraternitatis S. Spiritus de Urbe. A római Szentlélek-társulat anyakönyve 1446-1523. Bp., 1889. (továbbiakban: Mon. Vat.)

^[19] Mon.Vat. I/5. köt.

^[20] Mon. Vat. I/5. köt. 1-2. p.

^[21] Mon. Vat. I/5. köt. 6-9. p.

^[22] Mon. Vat. I/5. köt. 95. p.: Emericus clericus de Zagrabia cum uxore et matre.

^[23] Kubinyi András: A pásztói Szentlélek-ispotály a középkorban. In: Magyar Zene, 1982. 81-84. p., 81. p.

^[24] Mon. Vat. I/5. köt. 10-79. p.

^[25] Mon. Vat. I/5. köt. 10. p.

^[26] Mon. Vat. I/5. köt. 11. p.

^[27] Mon. Vat. I/5. köt. 19-35. p.

^[28] Mon. Vat. I/5. köt. 57-71. p.

^[29] Mon. Vat. I/5. köt. 46-57. p.

^[30] Mon. Vat. I/5. köt. 79-134. p.

^[31] Mon. Vat. I/5. köt. 145. p.

^[32] Mon. Vat. I/5. köt. 135. p.

^[33] Mon. Vat. I/5. köt. 138-139. p.

^[34] Mon. Vat. I/5. köt. 139-145. p.

^[35] A legmagasabb rangú papok 1500-ban: Polyáni János veszprémi őrkanonok; Kelemen, a (Nagyvárad-) vári Keresztelő Szent János káptalan kanonokja, valamint Jankafi Simon erdélyi kanonok voltak Mon. Vat. I/5. köt. 92., 112., 114. p.) A szerzetesek között említendő György jánosi bencés apát (Mon. Vat. I/5. köt. 91. p.)

^[36] Mon. Vat. I/5. köt. 84. p.

^[37] Mon. Vat. I/5. köt. 124. p.: "Paulus nobilis Zekel iudex civitatis Quinqueecclesiensis cum uxore sua Dorothea et filio Michaele eiusdem." Természetesen egyáltalán nem biztos, hogy a bírót felesége és fia elkísérte volna Rómába.

^[38] Mon. Vat. I/5. köt. 107. p.: "egregii viri domini Leonardus Appafi de Nafalw, Dorothea eius uxor et Franciscus eius frater, Katherina eius uxor Albensis Transsilvanie dioc." A többesszám alapján lehet, hogy a két testvér tényleg együtt jelent meg Rómában, nem valószínű azonban, hogy feleségeikkel együtt.

^[39] Mon. Vat. I/5. köt. 116. p.: "dominus Nicolaus Bathori et Stephanus et Nicolaus eius filii et Johannes frater cum filio Johanne, Petro et Emerico dioc." Ugyanitt a "dominus" egyes számban lévén, Báthori Miklós valószínűleg egyedül volt, csak beíratta rokonait.

^[40] Mon. Vat. I/5. köt. 117. p.: "Franciscus de Hynd cum uxore Katerina et matre Margareta et Nicholao Derski cum filia Margareta de Hyspogran intravit." Mind a Hindi, mind a Derski család birtokos volt Hont megyében. Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt. Bp., 1971. 299., 276-277. p.

^[41] Pl. a bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyvében a bárók közt iratkozik be nagyságos címmel a különben csak nemes Szerdahelyi János 1472-ben. Schrauf Károly: A bécsi egyetem magyar nemzetének anyakönyve. Bp., 1902. (Magyarországi tanulók külföldön IV.k.) (továbbiakban: Schrauf, 1902.) 31. p. A közönséges egyetemi hallgatók közt találjuk meg viszont 1494-ben a birtokos nemes Szenterzsébeti Terjék Istvánt. Schrauf, 1902. 143. p. Ld. még a következő jegyzetet.

^[42] Mon. Vat. I/5. köt. 17. p. A családra, amely a Somogy megyei Szerdahelyiek egyik ága volt, ld. Csánki Dezső: Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. II. köt. Bp., 1894. 677., 696-697. p.

^[43] Mon. Vat. I/5. köt. 52. p. Kézdi Sándor János ugyan tekintélyes nemes, Dicsőszentmárton mezőváros és több erdélyi Fehér és Küküllő megyei falu ura volt, de nem nagyságos úr. Jakó Zsigmond: A kolozsmonostori konvent jegyzőkönyvei (1289-1556.) II. köt. Bp., 1990. (A Magyar Országos Levéltár kiadványai II/17.k.) 3243., 3547., 3628., 3645., 3663-3664. sz.

^[44] Jankovich Miklós: Buda-környék plébániáinak középkori kialakulása és a királyi kápolnák intézménye. In: Budapest Régiségei, 1959. 19. köt. 57-98. p., 72. p.; Hermann Egyed: A katolikus egyház története Magyarországon 1914-ig. München, 1973. (Dissertationes Hungaricae ex Historia ecclesiae I.) (2. kiad.) 54. p.

^[45] A servitiumok és az 1525. évi püspöki jövedelmek: Mályusz Elemér: Egyházi társadalom a középkori Magyarországon. Bp., 1971. 180-181. p.

^[46] Városokra: Szűcs Jenő: Városok és kézművesség a XV. századi Magyarországon. Bp., 1955. 50., 81-82. p. Mezővárosokra: Bácskai Vera: Magyar mezővárosok a XV. századi Magyarországon. Bp., 1965. (Értekezések a történeti tudományok köréből, 37.) 42. p.

^[47] Kubinyi András: A Magyar Királyság népessége a 15. század végén. In: Történelmi Szemle, 1996. 135-161. p., 152. p.

^[48] Pásztor Lajos: A magyarság vallásos élete a Jagellók korában. Bp., 1940. 126. p.

^[49] Iványi Béla: Bártfa sz. kir. város levéltára. I. köt. Bp., 1910. 464-468. p. (3167.sz.)

^[50] Ohler, Norbert: Reisen im Mittelalter. München, 1986. 11-20. p.; Kubinyi András: Költözés, helyváltoztatás, utazás a későközépkori Magyarországon. (A horizontális mobilitás kérdéséhez.) In: A Tapolcai Városi Múzeum Közleményei, 1991. 229-242. p.

Süttő Sz.: Datum, actum

TARTALOM

Bessenyei J.: Útvonalak