Király P.: Memoriale | TARTALOM | Fazekas Cs.: Szektaügy |
Kulcsár Péter
Idestova harminc éve lesz, hogy a hazai humanista
földrajzírás kezdetei után nyomozva arra a
megállapításra jutottam, hogy e téren kiemelt hely
illeti meg a Mátyás udvarában tartózkodó
nápolyi diplomatát, Pietro Ransanót. Beatrix
királyné 1488-ban őt kérte fel arra, hogy
Thuróczy János frissiben megjelent Magyar
krónikáját dolgozza át a modern
szellemiség igényeinek megfelelően. Az olasz
kétesztendős itteni működése
végére az Epithoma rerum Hungararum c. kötettel tett
eleget a megbízásnak.[1] Sok ideje
tehát nem volt. A krónika történeti
részével nem is tett többet, mint hogy azt stiláris
szempontból átfogalmazta. Ezért a
történettudomány az Epithomának nem tulajdonít
különösebb fontosságot. Azonban a hazai
földrajzírás útján a humanista felfogás
érvényesülése önmagában is fordulatot
eredményezett.
Ugyanis a reneszánsz mentalitás az előzményekhez
képest sokkal nagyobb figyelmet fordított és
egészen más szemmel nézett arra a földrajzi
környezetre, amelyben a történelem eseményei
lejátszódnak. A középkori krónikás ezt
a keretet önmagában létező, "terem-tett"
közegnek hiszi, amelyben az események lejátszódnak,
és amely ilyen-olyan mértékben meghatározza a
történelem menetét. A humanista viszont olyan produktumnak,
amelyet nagy részben maga a társadalmi tevékenység
hoz létre saját mozgása által és
részére. A reneszánsz felfogás szerint a
földrajzi környezet csak egy részben természeti vagy
isteni eredetű, adott képződmény, más
részben emberi alkotás. A földrajzi környezet ez
újszerű megítélése Magyarországon
Ransano művében figyelhető meg először. Az
ő számára tehát a történeti
elbeszélést bevezető földrajzi
leírásnak elvi jelentősége van. A mű
élén álló 2. és 3. fejezet (ő
indexnek mondja), melyek egyike a magyar föld, másika a
Duna-vidék leírását tartalmazza, az egész
műnek több mint egytized részét teszi ki. Ez
önálló adatgyűjtésen alapuló, ma is
forrásértékű eredeti alkotás, amelyre nem
sajnálta a fáradságot.
Az eseménytörténet térbeli kereteinek a
felvázolása a kezdettől fogva a historikus
magától értetődő kötelessége,
amelytől legfeljebb csak akkor tekint el, ha azok ismeretét
olvasói részéről feltételezi. Mózes
az ég, a föld, a vizek, a flóra és a fauna
ismertetésével kezdi az emberiség
történetét, majd szűkebbre szabja a kört,
és bemutatja az Éden fekvését,
vízrajzát, ásványkincseit, növényeit,
állatvilágát. Párezer évvel
később, 1984-ben, Magyarország
történetének I. kötete "A magyar nép
kialakulásának és vándorlásának
földrajzi környezete" című fejezettel indul. Úgy
látszik tehát, hogy az időben zajló
eseményeket mindig is elválaszthatatlannak tartották a
színtértől. E tekintetben hosszú évezredek
alatt sem történt változás. Azonban a tér,
amelyben a társadalom mozgását a historikusok
elképzelik, az idők folyamán alaposan kitágult
és differenciálódott. Ez a változás a jelek
szerint nem fokozatosan ment végbe, hanem ugrásszerűen,
mégpedig a reneszánsz időszakában.
Hérodotos (i.e. V. sz.) , mielőtt az első egyiptomi
király történetébe belefogna,
szükségesnek látja, hogy megismertesse az események
helyszínét (2.4-98). Először a geometriai és a
földrajzi teret veszi szemügyre: a terület
nagyságát, belső távolságait,
domborzatát, éghajlatát, talaját, a Nílus
folyását és természetét; ezután
tér rá az ott élő nép
bemutatására. A hosszú beszámoló
elsősorban a kultikus és profán szokások
leírásából áll. Felméri ezeket, a
viselkedésmódokat az élet számtalan
területén, a nők és férfiak, a gyermekek
és szülők kapcsolatában, érdekli a
teherhordás, a fonás, a dagasztás, a
kötélcsomózás, a
hajóépítés, a ruházkodás, a
lakás, az írás módja, a testi
szükségletek kielégítése, az
egészségügy, az istentisztelet, temetés,
jóslás stb., stb. Az önálló terület
és a sajátos szokásvilág az, amely
megkülönbözteti az egyiptomiakat a többi
néptől, és az tesz különbséget belül
is a csoportok és rétegek (gazdagok és szegények,
papok és világiak) között. "A szegények nyomoruk
miatt kovászból készítenek áldozati
sertést" - számol be. Innen tudjuk meg, hogy az országban
szegények is vannak. Az írót ugyanis nem a
szociális problémák érdeklik, hanem az
áldozati sertés elkészítésének a
módja. Az elbeszélés természetesen rengeteg
tényszerű adalékot tartalmaz az egyiptomi
társadalomra és gazdaságra vonatkozóan, de csak
mellesleg. Elmeséli, hogy a feláldozott bika fejét
vásárra viszik, és görög kereskedőknek
adják el. Mi ebből az egyiptomi-görög kereskedelmi
kapcsolatokra vonunk le következtetést, Hérodotos
számára a bikafej a fontos. Az ő társadalmát
- mint ezt meg is fogalmazza (8.144.) - a vérség, a nyelv, a
kultusz és az életmód közössége alkotja.
A társadalmi tevékenység a geometriai
(kiterjedésbeli) és földrajzi (hegy- és
vízrajzi) téren túl ezeken a területeken folyik. A
történelem ez összetevők
változásából áll, mégpedig a hat
aristotelési mozgásforma szerint: az idők folyamán
az ország nagyobbodik vagy kisebbedik, a tárgyak, városok
keletkeznek és pusztulnak, a szokások mássá
lesznek, a kultuszok egyik helyről a másikra
vándorolnak.
Pomponius Mela (i.e. I. sz.) a földkerekség formáján
és részeinek fekvésén kívül csak azokra
a dolgokra vet ügyet, amelyek "a tájak és lakosok
természetében figyelemre méltóak"
(Előszó). Jellemző Julius Solinus (II. sz.)
Polyhistorának 33. fejezetcíme: "Etiópia, e vidék
embereinek mocskos erkölcsei, ez emberek torz külseje, az itteni
csodás természetű sárkányok, egyéb
állatok, a fahéj fűszer és az ametiszt". Hogy
átugorjak vagy ezer évet, Johannes Plano Carpini 1247-ben mongol
történetében "az olvasók könnyebb
tájékozódása végett" a
következőképpen osztja fel bevezetőjét: 1. az
ország területe és fekvése, domborzata,
vízrajza, éghajlata, termékenysége, 2. a
lakosság külseje, hajviselete, ruházata, lakása
és az állattartás, 3. a vallási élet,
szertartások, babonák, erkölcsök, erények
és hibák, 4. az életmód.
1308-ban a Descriptio Europae Orientalis ugyancsak a leírt
területen élő "emberek és a benne fekvő
tartományok erkölcseiről és
szokásairól" kíván
tájékoztatást adni. Thuróczy 1488-ban
szintén terjedelmes földrajzi bevezetővel kezdi a magyar
történelem ismertetését: Szkítia
határai, kiterjedése, vízrajza, domborzata,
éghajlata, mesés kincsei, állatvilága, a
szkíták és szomszédaik külső
megjelenése, testi adottságai, öltözete,
életmódja, szokásai, szertartásai, erkölcsei.
Mintha Hérodotos óta nem telt volna el kétezer
esztendő.
Nos tehát - hogy visszatérjek a kiindulóponthoz -
két évvel később hirtelen egy másik
világba csöppenünk. Pietro Ransano 1490-ben
elkészült Epithomája a földrajz fogalmának
alapjaiban új értelmet tulajdonít. Az ő szempontjai
sem idegenek attól a kritériumrendszertől, amellyel eddig
szokás volt egy történelmi teret megítélni.
Ő is ismerteti Magyarország határait, szomszédait,
kiterjedését, domborzatát, vízrajzát,
hő- és gyógyforrásait, éghajlatát,
mezőgazdaságát, növény- és
állatvilágát, a talajminőséget, az
ásványi kincseket stb., ismerteti a lakosság
szokásait, természetét, és a többit. Ő
is rácsodálkozik a szokatlan jelenségekre, a
természeti furcsaságokra, különös
terményekre. De már ebben is tovább megy
elődjénél annyiban, hogy jóval több
ismérvet vesz figyelembe, sokkalta részletezőbb,
mélyrehatóbb és akkurátusabb. Például
a Duna folyását először nagy vonalaiban
vázolja fel, majd nyomról nyomra végigkíséri
eredetétől a torkolatáig, megmutatva kanyarulatait,
szigeteit, mellékfolyóit, partvidékét,
szélességét, mélységét,
viselkedését, a vízminőséget, figyelemmel
van a hajózhatóságra, és sorra veszi a partmenti
településeket, méghozzá precízen megadva a
távolságokat. Azonban mégsem ezek állnak
érdeklődése előterében, a tárgy
lényegét, előadásának rendező
elvét nem ezekben látja. Első helyre az ország
lakosságának társadalmi tagozódását
teszi: papság, nemesség, főnemesség,
parasztság. Kézműves, kereskedő kevés van -
állapítja meg - , az is zömmel német. Szól
aztán a többi nemzetiségről és
népcsoportról (szláv, székely, jász),
külön figyelemmel nyelvükre. A
népsűrűségről is van megjegyzése.
Általános rendező elve a közigazgatási
szerkezet. Ismerteti a megyerendszert, mint magyar sajátosságot,
és elbeszélését a megyék topográfiai
rendjében építi fel. Mindegyiknek megnevezi a
székhelyét. Minden városnak megjelöli
különleges adminisztratív, közjogi
funkcióját, rangját, a világi és
egyházi közéletben betöltött szerepét. A
részletekben nagy figyelmet fordít a múltra: a
város alapítása, hajdani lakói, régi neve,
híres szülöttei, a fontos történelmi
események, a romok. A jelenből elsősorban az
egyházi és kulturális intézmények
érdeklik (püspökség, kolostor, iskola) , a jeles
épületek, a katonai objektumok, valamint az ott élő
híres személyiségek, elsősorban a humanizmus
munkásai és mecénásai, akiknek rövid,
méltató biográfiáját is megírja. A
gazdasági tényezők között a szokványos
szempontokon (termények stb.) túl főleg a kereskedelemre
és a közlekedésre tekint: útviszonyok, folyami
átkelők, hidak, kikötők, piac,
élelmiszerellátás, sószállítás
és efféle. Szembeszökő tehát, mennyivel
szélesebbre szabja a magyar társadalom mozgásterét,
mint elődei, és mennyivel magasabb
minőségűnek, összetettebbnek látja azt.
Ez a szemlélet azonnal véglegesen meggyökerezik a magyar
történetírásban. Alig pár évvel az
Epithoma után, a kilencvenes években, Antonio Bonfini enormis
méretű kozmográfiai körképpel kezdi magyar
történetét, bizonyíthatóan Ransano
nyomán, ugyanis nemcsak az ötletet veszi tőle, hanem
jó részben a szöveget is. Néhány évvel
később jön Johannes Cuspinianus (1526) , majd az ő
sarkában Brodarics István (1527).
Azonos nyomon jár nemsokára Oláh Miklós (1536),
aztán szakadatlan sorban követik egymást az utódok,
akik tartalmi és formai tekintetben egyaránt a Ransano
által megnyitott ösvényen haladnak. A XVI. század
második harmadától már magától
értetődik, hogy történetíróink, akik
országos érdekű dolgok elbeszélésébe
fognak, munkájukat az ország gazdaság- és
társadalomföldrajzi áttekintésével kezdik,
és ha a történet fonala a határokon túlszalad,
a geográfiai szemle is szélesebb körre nyílik.
Verancsics Antal az 1530-as évek végén, mielőtt "De
apparatu Joannis regis contra Solimannum caesarem in Transsylvaniam invadentem"
kezdene beszélni, először körképet rajzol "De
situ Moldaviae et Transalpinae". Az ó- meg középkori
felfogás már csak a formában él tovább,
és csak a látszat (a kifejezés) tartja a régi
normákat. Verancsics "de situ" értekezik ugyan, mint hajdan
Pomponius Mela, de e cím alatt alapos elemzést közöl az
érintett területek gazdasági, társadalmi,
közjogi, hadászati viszonyairól, kitérve
természetesen a föld- és néprajzra, a
szokásokra, erkölcsökre és más,
hagyományosan megkövetelt szempontokra is.
Ransano kezdeményezésének sikere
kétségkívül bizonyítja, hogy ha az ötlet
Itáliából jött is, annak hazai
megvalósítására mind az igény, mind a
lehetőség megvolt már. Egészen bizonyosnak
mondható az is, hogy a megvalósulás mikéntje
speciálisan magyar. A külföldi tudósnak
messzemenően alkalmazkodnia kellett az itteni viszonyokhoz. Tudniillik
az a megoldás, hogy vezérfonalként az ország
közigazgatási beosztását követi,
példátlan a nemzetközi mezőnyben. Ez csak az itteni
sajátosságokkal magyarázható. Nevezetesen azzal a
ténnyel, hogy az állam szerkezetének
modernizálódása nálunk a külső
nyomás hatására indult meg viszonylag nagyon korán
és nagy ütemben, jócskán megelőzve
Európa országainak nagy többségét.
Megelőzve azonban a gazdaság és a társadalom
belső fejlődése által diktált és
engedett ütemet is. A külső nyomás
hatására az átrendeződés elsősorban
külsőségekben valósult meg, és
leginkább ezek tűntek az idegen szemébe is. Ipar nincs,
kereskedelem nincs - állapíthatta meg -, közigazgatás
annál inkább. Ransano éles szemét dicséri,
hogy az általa vezérfonalként megragadott megyerendszer
már a századvégen a kibontakozó politikai és
társadalmi küzdelmek bástyája, a
következő évszázadokban pedig az egész
politikai struktúra alapvető intézménye és
váza lett.
Kezdeményezésének
megvalósításához természetesen
eszközök is kellettek. A már említett cikkben[2] rámutattam, hogy az a forrás,
amelynek nyomán Magyarország földrajzi viszonyait
felvázolta, egy olyan kincstári kimutatás volt, amely a
kormány bevételeit vette számba. Emellett azonban
léteznie kellett olyan eszköznek is, amely az adattömeg
rendezésére szolgált. Bizonyos ugyanis, hogy a
szóba hozott lajstrom a megyéket nem topográfiai rendben
sorolta fel, Ransano sorrendje viszont e tekintetben szinte hibátlan.
Nem tételezhetjük fel, hogy a feltérképezést
az író maga végezte volna el, ezt egyébként
- mint mindjárt visszatérek rá - be is vallja. Olyan
írásról sem tudok, amely ez idő tájt a
megyéket topográfiai rendbe rakta volna. Az első olyan
térkép pedig, amely a megyék nevét is
feltünteti (bár csak szórványosan), ismereteim
szerint az 1550-es évekből maradt ránk (W. Lazius).
Különös, sőt érthetetlen, hogy neki már a
XV. század végén megbízható
útmutató állt a rendelkezésére. E
kérdés nyitva áll.
A dolog azonban ezzel nincs befejezve. Ransano nemcsak Magyarország
megyéinek térbeli elhelyezkedését ismeri, hanem
aprólékos leírást ad a Duna Ulmtól
Belgrádig terjedő szakaszáról is.
Először vázolja az egész vonalat, mintha
felülről tekintene lefelé, aztán minuciózus
képet rajzol a részletekről: 70 partmenti
települést sorol fel a távolságok
megjelölésével. A forrástól Ulmig, valamint
Belgrádtól a torkolatig (még 5 város
említésével) jóval elnagyoltabb.
A Duna kicsiny forrásból ered - mondja -, és
északkelet felé (brumalem orientem versus) veszi az
útját, Budától kezdve délnek folyik,
Pécs alatt fölveszi a Drávát, és
északkeletre fordul, majd Belgrád környékén
(apud Belgradum), miután egyesült a
Kárpátokból (ex Scythicis montibus) eredő
Tiszával, fölveszi a Szávát: azután
lassacskán délkelet felé (ad aestivum ortum) tér,
szétterjed (instar pelagi), sűrű kanyarokat tesz
Nikápolyig: onnan déli irányban (in nothum) megy
tovább, mert már Mesemvriánál (Misivri)
beleömlene a Fekete-tengerbe, ha a hegyek nem állnák
útját; de ezek miatt Asprocastrumnál (?) kénytelen
északra (in septentrionem) kanyarodni, és sok mérföld
megtétele után talál csak rést,
Oláhország (Valacchia) és Bulgária (Inferior Misia)
között, ahol beletorkollhat a tengerbe (3.14-20).
E leírásnak nincs több hibája, mint hogy
hiányos, nagyobb irányváltozásokat mellőz,
miközben jelentékteleneket kiemel és
általánosít. Nem említi, hogy a kezdeti
északkeleti irány Regensburgnál délkeletire
vált, főleg pedig, hogy a Dráva beömlése
után az északkeleti irány csak néhány
kilométerre rúg, és aztán ismét a
déli lesz a meghatározó. E hiányosság az
egész leírásnak hamis színt
kölcsönöz, holott a részletek, amelyekre kitér,
önmagukban igazak. A teljes vonalvezetés ugyancsak egészen
pontos: kelet-dél-kelet-észak-kelet. Nem tekinthető
hibának, hogy a Dráva torkolatát Pécs, a
Tiszáét Belgrád környékére helyezi,
hiszen nyilván a legközelebb fekvő legismertebb
várossal akarta a helyet megjelölni.
Hét nagyobb szigetről tud: Germánia és
Pannónia határán, valamint Esztergomnál
kettő-kettő, Buda alatt és Belgrádnál
egy-egy, Ripensis Daciában ismét egy, a legnagyobb (3.20). Ezek
alatt minden valószínűség szerint a
Csallóköz, a Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel-sziget,
a Száva torkolatában fekvő szigetecske és a
Jalomitai meg a Brailai szigetvilág értendő. Csak a
másik esztergomi bizonytalan, bár megjegyzem, hogy Esztergom
és a Szentendrei-sziget között némely
térképen, például Zsámbokynál, egy
hasonló területű másik is látható. A
jegyzék tehát ebben is pontos, legalábbis
részleteiben, jóllehet nem teljes (például a
Mohács-sziget is hiányzik), illetve jelentékteleneket is
tartalmaz. A torkolatnál 8 hatalmas (ingentes) szigetről
beszél. Ez sem rossz, de értékelhetetlen, hiszen a
Delta-vidék számtalan szigete közül bármennyi
tekinthető kisebbnek vagy nagyobbnak. Ugyancsak
értékelhetetlen az a közlése, hogy a Duna
útközben 62 jelentősebb (haud ignobilia) folyót vesz
föl (3.22). Elvégre ki tudja, mikor mit értettek "nobilis"
folyó alatt. A folyam teljes hosszát 1400 római
mérföldre becsüli (3.21), ami 2100 kilométernek felel
meg, és nem tér el túlságosan a manapság
mért 2840 folyamkilométertől. Az a
megállapítása, hogy a torkolatnál 6 vagy 7
ágra szakad (3.10), az irodalomból származik: Plinius
és Ptolemaios 6, Solinus 7 ágról beszél.
A partmenti településeket, illetve a köztük római
mérföldben mért távolságokat így adja
(3.7 - 8, 28 - 105):
a forrástól 40 mérföldre Ulma (Ulm)[3] - 12 Leipha (Leipheim) - 10 Gundelfing (Gundelfingen) - 2
Lauuginghe (Lauingen) - 5 Tilinghen (Dillingen) - 5 Hechsteten
(Höchstädt) - 10 Schvebeschwerd (Donauwörth, úgy
látszik, akkor Schwäbisch Wörthnek hívták) - 25
Nauburch (Neuburg) - 20 Inghelstavia (Ingolstadt) - innen 40
mérföldön Fogburh (Vohburg) - Kelham (Kelheim) - Reghensburgh
(Regensburg 2378) - 5 Stauf (Donaustauf 2370) - 25 Strauubingh (Straubing 2321)
- 20 Tekendorf (Deggendorf 2285) - 20 Filzgovem (Vilshofen 2249) - 20 Passau
(2227) - 20 Zel (Obernzell 2210) - Linz (2135), innen 100
mérföldön (Bécsig) Grain (Grein 2079) - Ens (Enns) -
Pechlern (Pöchlarn 2045) és a túlparton Alt Pechlern (Klein
Pöchlarn 2045) - Melch (Melk 2036) - Neuburgh (?) - Spiz (Spitz 2019) -
Tirenstan (Dürnstein 2009) - Stan (Stein 2003) - Crems (Krems 2001)
és a túlparton Mauter (Mautern 2004) - Tulna (Tulln 1964) -
Closter (Klosterneuburg 1938) és a túlparton Carnnauburgh
(Korneuburg 1943) - 5 Vienna (Wien 1930) - 8 Encisfor (Enzersdorf) -
Fischenmund (Fischamend 1909) - 12 Petronella (Petronell 1890) - 9 Haenburgh
(Hainburg 1884) - 8 Posonium (Pozsony 1868) - 10 Altenburgh
(Óvár) - 30 Rab (Győr) - 25 Cumara (Komárom 1768) -
20 Labatlan (Lábatlan 1738) - 25 Strigonium (Esztergom 1718) - 10
Vicegradum (Visegrád 1694) - Vacia (Vác 1679) - Pagus Sancti
Andreae (Szentendre) - 43 Buda (1650) és a túlparton Pestum
(Pest) - innen 44 magyar, azaz 220 római mérföldön
(Belgrádig) Tolna (1507) - Sacsart (Szekszárd) - Baia (Baja 1480)
- Bata (Báta 1465) - Bodorc (Bodrog) - Apat (Apatin 1401) - Erduit
(Erdőd, Erdut 1368) - Bore (Borovo 1337) - Sata (Sotin 1322) - Axia
(Atya, Opatovac 1315) - Drassat (a Lázár-térképen
Drazad) - Banmonostra (Bano[sinvcircumflex]tor 1277) - Huliac (Ilok 1298) -
Xerut (Serek, Cerevic 1273) - Beiem (Beocin 1268) és a túlparton
Futah (Futak, Futog 1268) - Chamans (Kamenica 1259) - Petri Varadina
(Pétervárad, Petrovardin 1253) - Charom (Haram) - Sallom Chemim
(Szalankemen, Stari Slankamen 1216) - Zemlim (Zimony, Zemun 1174) - Belgradum
(Belgrád 1167) - 20 Smedris (Szendrő, Smederovo 1117) - Bdiognum
(Vidin?) - Savarinum (Szörény, Turnu Severin) - 100 Nicopolis
(Nikápoly, Nikopol), Dielia (helyesen Chilia) és innen 4
mérföldre a torkolat.
E hosszú sorban mindössze két hiba akad: Grein és
Enns, valamint Bano[sinvcircumflex]tor és Ilok fordított rendben
követi egymást. Hasonlóképpen Turnu Severin
után kellene állnia Vidinnek, kérdés azonban, hogy
a Bdiognum tényleg azt jelöli-e. (Ezzel a névformával
másutt nem találkoztam, és leginkább Vidin magyar
Bodony nevére emlékeztet.) Ezenkívül némi
zavar látszik Sotin és Futak táján, ámde az
itt felsorolt települések egy része ma már nem
létezik, a régi térképek pedig hasonló
kavarodást mutatnak. Ransano egy nevet olvasott félre: a Dielia
kezdő D-je nyilván egy Ch elnézéséből
keletkezett. Egy nevet nem tudok azonosítani: Neuburgh.
Ami a megadott távolságokat illeti, azok
ellenőrzése sok bizonytalanságba ütközik.
Időközben a Duna medre a legtöbb szakaszon alaposan
megváltozott. Nem egy település akad, amely a XV.
században még a parton állt, ma pedig kilométerekre
attól (Enns, Óvár, Szekszárd, Báta stb.).
Egyes kisebb települések eltűntek, vagy helyet
változtattak. E bizonytalanságok ellenére is bizonyos,
hogy Ransano nem a folyami mérföldeket adja meg. Ha ugyanis ezekkel
számolunk, akkor adatai zavarosakká válnak. Hat helyen
jelöl meg egy-egy város között 20 mérföldes
távolságot, mely hat útszakasz a valóságban
36, 36, 22, 17, 30 és 50 folyamkilométert jelent, 25
mérföld hol 49, hol 20 km. 1 római mérföld ilyen
átszámítás mellett 0,5 és 2,5
kilométer között ingadozik. Ha azonban e
távolságokat légvonalban mérjük, az adatok
sokkal pontosabbak lesznek, és a szélsőségek sokkal
közelebb kerülnek egymáshoz:[4]
Távolság: | Ransano | |||||
mf | km | folyamkm | légvonalkm | |||
Regensburg - Straubing | 30 | 45 | 57 | 42 | ||
Straubing - Passau | 60 | 90 | 106 | 72 | ||
Straubing - Deggendorf | 20 | 30 | 36 | 27 | ||
Deggendorf - Vilshofen | 20 | 30 | 36 | 28 | ||
Vilshofen - Passau | 20 | 30 | 22 | 23 | ||
Linz - Bécs | 100 | 150 | 205 | 150 | ||
Pozsony - Komárom | 65 | 97 | 100 | 85 | ||
Esztergom - Visegrád | 10 | 15 | 24 | 16 | ||
Buda - Belgrád | 220 | 330 | 483 | 315 | ||
Belgrád - Szendrő | 20 | 30 | 50 | 40 |
A légvonalban mért mérföld tehát 1,2 és
1,6 kilométer között mozog. Ez már elfogadható,
és nagyjában megegyezik a római mérföld
szokásos 1,5 kilométeres hosszával. Ettől az
egész vonalon egyetlen darabon van lényeges
eltérés, Belgrád és Szendrő
között, ahol 20 mérföldre 40 kilométer esik.
Úgy látszik azonban, hogy a szerző csak Belgrádig
rendelkezett megbízható adatforrással.
Ezt az adatforrást nem tudom meghatározni. Ransano jól
ismeri a tárgy klasszikus irodalmát. Bőven kamatoztatja is
azt, amikor Felső- és Alsó-Pannónia ókori
állapota kerül szóba. Forrásai között ott
van Strabón, Plinius, Ptolemaios, Appianos, Pomponius Mela, Solinus,
egy-egy idézet erejéig Aristotelés és Ovidius is.
Ezek azonban természetesen hallgatnak akkor, amikor az újkori
topográfiára kerül sor. Ekkor kortársat kellett
igénybe vennie.
Ő maga kétféle bázisra tesz célzást.
Két helyen (2.32, 3.7.) Ptolemaios "tábláira" hivatkozik.
És mert tudjuk, hogy az ókori kartográfus
térképeit a XV. században kezdték
felfrissíteni, a régi táblák helyére "tabula
modernák" kerültek, tudjuk továbbá, hogy Nicolaus
Cusanus az ötvenes években újrarajzolta a ptolemaiosi
Germánia-térképét, felötlik az a
lehetőség, hogy Pannónia esetében is hasonló
vállalkozásról van szó. A ptolemaiosi és a
modern Pannónia közötti párhuzam
felvázolására folytak már kísérletek
ekkortájt. Az istanbuli Ptolemaios-kódexben a
Kárpát-medence antik helynevei mellé valaki odajegyezte a
magyar megfelelőket. Ezt a feltevést erősíteni
látszik maga Ransano, amikor megmondja, hogy az általa
használt forrás csak a Dunától jobbra, vagyis a
Ptolemaios által leírt hajdani római provincia
területére eső részeket ábrázolta,
és a Duna bal partja azon nem volt rajta: "Ennyit azokról a
megyékről, amelyek a Duna egyik partján vannak,
mégpedig a forrástól lefelé
hajózótól jobbra, most előszámláljuk
a bal oldaliakat, jóllehet nincsenek rajta a fent említett
táblákon." (2.83.) A ptolemaiosi tabula "modern" voltára
utal azzal a közlésével, hogy a szóban forgó
térkép Magyarország dunántúli
területén a megyéket is feltüntette.
Másutt - két helyen - kifejezetten személyes
segítségről beszél. Bevallja, hogy nem volt
érkezése Magyarország egész területét
bejárni, ezért kénytelen volt a helyek magyar
ismerőinek jóakaratához folyamodni, hogy egészen
pontos leírást adhasson (2.38). Alább rövid
célzást tesz ugyanezen személyekre: "ahogy azt a helyek
ismerőitől hallottam" (prout accepi a locorum peritis, 3.27).
Meglehet hát, hogy egész tudományát
másoktól kapta készen. No de ez esetben meg az lesz a
kérdés, hogy ezek a mások, a "locorum periti" honnan
vették a maguk tudományát?
A mérési adatokból egyértelműen
megállapítható, hogy Ransano vagy az őt
készséggel instruáló magyar nem
útikalauz-szerű leírást, hanem
térképet használt, és körzővel
méricskélte a távolságokat. A pontatlanságok
abból adódnak (részben), hogy e térkép a kor
gyakorlatának megfelelően nem ponttal vagy
köröcskével jelölte a helyet, hanem apró
figurával vagy puszta névfelirattal, ami a kitűzést
bizonytalanná tette. E térkép Ulmtól
Belgrádig aprólékos részletességgel,
méghozzá minden ismert korabeli térképnél
részletesebben, és meglehetős pontossággal
ábrázolta a Duna mellékét. Olyan piciny
település is volt rajta (Klein Pöchlarn), amely ma is csak az
1:10000 méretarányú térképeken
látható.
Előbb idézett közléséből úgy
láttuk, hogy volt egy olyan ptolemaiosi eredetű
térképe, amely a Dunától jobbra eső
részeket ábrázolta. Eszerint lett volna egy másik
is a Duna-balparti régióról? A kettőt - ha
kettő volt - ugyanaz a pontosság, újszerűség
és tartalmi bőség jellemezte: a kettő együtt
több mint 50 megyét ismert és egyetlen vonalon több
mint 70 települést. A tágabb környezet is rajtuk volt,
legalább a Tisza forrása. A szerző (vagy
informátora) ismeretei észak-déli irányban
Regensburg-Trencsén magasságától Belgrádig,
nyugat-keleti irányban Ulmtól Máramarosig terjedtek.
Horvátország és Erdély kívül esett a
látókörén. E hiányosságot maga Ransano
is konstatálja, és informátorainak a
számlájára írja, amikor azon panaszkodik, hogy nem
talált senkit, aki a magyar királyság egész
területét ismerte volna.[5]
Tehát egy vagy két olyan térkép feküdt
előtte, amely Bajorország, Ausztria, Magyarország,
Szlavónia és a Szerémség területét
ábrázolta, minden bizonnyal a közbeeső
Stájerországgal, Karintiával és Krajnával
együtt. Ennél nagyobb darabra a tapasztalt precizitással
aligha terjedhetett ki. Horvátország, Bosznia, Erdély, az
Al-Dunától délre eső vidék nem volt rajta.
Valami olyasféle alkotásról lehet szó, mint az
1513-as strassburgi Ptolemaios-kiadásban látható "Tabula
moderna Sarmatie Eur., sive Hungarie, Polonie, Russie, Prussie et Valachie". Ez
a Balti-tengertől az Al-Dunáig, illetve Lengyel- és
Magyarországtól Litvániáig, Podoliáig
és a Fekete-tengerig elterülő részeket mutatja.
Ransanóén Magyarország a keleti szélen feküdt.
Megjegyzem, hogy a XV. századi Ptolemaios-kiadásokban
Magyarország Ausztriával és Dalmáciával
szerepel egy táblán (Bologna 1477, Róma 1478, Francesco
Berlinghieri, Firenze 1481/82).
Az irodalomban számon tartott munkák közül egy sem
jöhet szóba. A Duna Ransano által megadott főbb
irányváltásai közül a XV. században
használatos (és általam látott)
térképek általában csak a torkolatvidék
előtti északi, majd keleti fordulatot
ábrázolják. A túlnyomó többség
egy mindvégig egyformán girbegurba, délkelet felé
húzódó vonalat, illetve egy körülbelül
Bécstől Belgrádig egyenletesen hajló hatalmas
ívet rajzol. Egyedülálló az ún. genovai
világtérkép 1457-ből, amely mind a visegrádi
Duna-kanyart, mind az al-dunai törést megmutatja, és
összességében is elég híven követi a
folyam irányát. Ez viszont Magyarországról
jóformán semmit sem közöl, és az egyetemes
kartográfia fejlődésének állomásai
közé is nehezen illeszthető be. A kartográfusok
általában még a XVI. században is a fent írt
hagyományos vonalvezetést tartják.[6]
A közbeeső szigetekről adott beszámoló sem
igazít útba, mert ami ezek számát,
elhelyezkedését és nagyságát illeti, a
leírók a legnagyobb szabadossággal élnek, a
térképek között alig akad kettő, amely e
tekintetben emlékeztetne egymásra.
Történeti és kronológiai tényezőket
figyelembe véve Francesco Rossellini lenne a legnagyobb
valószínűséggel gyanúba fogható.[7] Ő ugyanis nem sokkal Ransano
előtt járt Magyarországon, az 1470-80-as évek
fordulóján. Tudjuk (vagy feltételezzük) róla,
hogy a ptolemaiosi Magyarország-térképet
átdolgozta, művének, sajnos, csak a címe maradt
ránk (La Ungheria dopia d'un foglio reale). Maradt tőle egy
hiteles világtérkép 1506-ból. Volt
továbbá egy Magyarországot is befogadó
Közép-Európa, amelyet neki tulajdonítanak. Ennek
négy XVI. századi átdolgozása ismert. Ezek
segítségével a Rosselli-féle Magyarország
valamelyest rekonstruálható. Nos, adatainak
bőségét tekintve közelebb áll
Ransanóhoz, mint bármely elődje vagy kortársa, az
azonos nevek száma elég nagy (bár a
névformák mindenütt eltérnek), legalábbis, ami
az északi részt illeti. Itt Rossellinél, illetve
követőinél csak Lábatlan és Szentendre
hiányzik. A Budától délre Belgrádig
eső szakaszról azonban a Ransano által ismert 21
helynév közül csak hármat vesz föl, ellenben
vannak nála mások. Emellett pedig a Dunát a
hagyományos módon, a jellegzetes törések
nélkül rajzolja. A mi jegyzékünk tehát nem
készülhetett az ő útmutatása nyomán,
és még csak nem is alapulhat rá támaszkodó
vagy közös forráson.
Rosselli mellé elvben elég hosszú névsor
állítható. Matematikusok és csillagászok,
festők és miniátorok raja járt
Magyarországon abban az időben, amikor a ptolemaiosi világ
átrendezése napirendre került. Az erre való
tehetség és hajlandóság akármelyikükben
meglehetett, ha ennek nem is maradt tanújele.
Az a Balkán-térkép, amely az ún.
Sandini-kódexben (Párizs, Bibliothèque Nationale, Cod.
Lat. 7239.) maradt ránk, és amely egy nagy déli
hadjárat alkalmából készült,
kétségtelenné teszi, hogy - elsősorban a
szükség, a katonai helyzet ösztönzésére -
ebben az időben már régen folytak kísérletek
a térség aktuális állapotának a
felvázolására. A szóban forgó rajz az
Al-Dunától Konstantinápolyig terjedő traktust
ábrázolja meglehetős részletességgel.
Rokonságot nem mutat Ransano feltételezhető
forrásával, de valószínűséget ad
annak, hogy hasonló vázlatok készültek a Duna
Budától Belgrádig terjedő szakaszáról
is. Ugyanis emellett futott a török hadjáratok egyik
legfrekventáltabb felvonulási útvonala
(Érd-Paks-Tolna-Szekszárd-Mohács és tovább),
amelyet később eszéki útnak neveztek. A
forrás magyar eredetére látszik utalni az a tény
is, hogy szerzőnk éppen ezt a szakaszt méri magyar
mérfölddel a másutt alkalmazott római helyett.[8]
Az északi részt illetően jó párhuzamot mutat
a klosterneuburgi Fridericus-térkép (Clm 14583.)
1421/22-ből. Ez Európának a
Milánó-Salzburg-Pozsony-vonaltól északnyugatra
eső területét ábrázolja bőséges
adatanyaggal és különös tekintettel a folyókra.
Rajta van a Duna felső, Pozsonyig húzódó szakasza
is. Részletességét és névanyagát
tekintve közel áll Ransanóhoz: az általa felsorolt 39
Ulm alatti település közül 28 megtalálható
rajta. Közvetlen forrásként e területet illetően
sem számolhatunk vele, mert a távolságok egymás
közötti aránya a két munkában jelentősen
eltér. Például a
Regensburg-Passau-Linz-Bécs-szakasz három darabjának
egymáshoz viszonyított aránya e térkép
szerint 5:2:7, míg Ransanónál 9:9:10, mely utóbbi
lényegesen közelebb áll a valósághoz. Az
viszont feltehető, hogy szerzőnk előtt ennek egy
továbbfejlesztett változata feküdt. Ezt nemcsak az adatanyag
közelsége teszi elképzelhetővé, hanem a
Fridericus-térkép genezise is. Annak a klosterneuburgi
matematikus- és csillagásziskolának a produktuma ez, amely
Johannes von Gmünden körül a XV. század első
felében alakult ki. E műhely a kor egyik legjelentősebb
kartográfiai központja lett, és ennek
köszönhető többek között az is, hogy
Bécs az első európai város, amelyről
már a XV. század közepén
várostérkép készült. No már most a
Mátyás környezetében tevékenykedő
másik olasz historikus, Antonio Bonfini esetében szinte
bizonyosra állítható, hogy a magyar
történetéhez felhasznált források egy
részét (Einhard, Liudprand, Jordanes, Paulus Diaconus, Freisingi
Ottó, Cosmas Pragensis) éppen a klosterneuburgi
bibliotékában tanulmányozta, amelyről
magasztaló szavakkal meg is emlékezik. (A magyar udvar ezekben az
években többnyire Alsó-Ausztriában
tartózkodott.) Kézenfekvőnek látszik, hogy az
ugyanakkor ugyanott dolgozó Pietro Ransano szintén
hozzájutott ugyanahhoz a dokumentumanyaghoz. Ő, ha a
könyvtárról nem is, a kolostorról ejt
néhány szót (3.53).[9]
A fentiekben azonban elsősorban nem megoldani, hanem fölvetni
kívántam a problémát. Emellett arra kell
felhívnom a figyelmet, hogy bármennyire
szórványosnak és véletlenszerűnek
látszanak is a magyarországi humanista
tudományosság kezdeményei, bármennyire
töredékesek is ránk maradt emlékei, az az
igazság, hogy az igény és a lehetőség
egyszerre jelent meg, méghozzá minden fronton. Többek
között a kartográfiában is. Mire az elméleti
újítás szándéka felmerült, a
megvalósításhoz szükséges eszközök
is rendelkezésre álltak. Mire a humanista
historiográfiának szüksége lett a
történelem helyszínének precíz
megrajzolására, a térkép már készen
volt.
Pietro Ransano in his 1488-1490 work Epithoma rerum Hungararum gave a
lengthy, exceptionally detailed, and precise description of the counties of
Hungary, the flow of the Danube, the river's changes of direction, and the
settlements along its banks. Ransano's factual information was far more
accurate than any contemporary maps and the detail he provided was incomparably
more abundant. He was familiar with seventy settlements between Ulm and
Belgrade and gave the distances between them with considerable accuracy. He was
well-acquainted with the topography of the counties; and Ransano knew a great
deal about the region between Regensburg-Trencsén in the north and
Belgrade in the south, as well as between Ulm in the west and Máramaros
in the east. His references included Ptolemy's tables and Hungarian sources.
His work also reveals that Ransano had used several maps to calculate the
distances by air. One of these maps may have been a sketch map, which showed
the important military route along the right bank of the Danube between Buda
and Belgrade. The other map may have been connected to the Klosterneuburg
Fridericus Map. These sources allowed Ransano to provide a geographical survey
of Hungary that was in keeping with the humanist standards of his day.
Jegyzetek
[1] Ransano műve kiadva:
Kulcsár, Petrus (ed.): Epithoma rerum Hungararum. Bp., 1977.
Magyarul: Blazovich László - Sz. Galántai
Erzsébet (ford.): A magyarok történetének rövid
foglalata. Bp., 1985.
[2] Kulcsár Péter: A humanista
földrajzírás kezdetei Magyarországon. In:
Földrajzi Közlemények, 1969. 297-308. p.
[3] Zárójelbe teszem a mai
névalakot és a folyamkilométer számát
[4] A folyamkilométerek: Carte de
pilotage du Danube du km 2379 (Regensburg) au km 1075 (Confluent de Nera). Bp.,
1965-1978.
[5] Memini iam non modo Hungariae sed totius
etiam regni regum Hungarorum comitatuum. Nec ignoro et alios esse complures,
quos invitus missos facio, quamvis enim perquisiverim perquam diligenter,
nunquam tamen nactus fui hominem, qui mihi totum eorum numerum ordine
retulisset. (2.108.) - Horvátországból csak Modrust
és az attól 30 mérföldre (45 km, helyesen 31)
fekvő Zenget (Senj) említi, továbbá a sosem volt
Zeng megyét (2.60-61). Erdélyből hét szász
városról beszél, melyek közül négyet
nevez meg, abból is egyet tévesen: Saxonia
(Szászváros), Cibinium (Nagyszeben), Brassovia (Brassó),
Colosvarum (Kolozsvár!). Ott van továbbá Albaiula
(Gyulafehérvár), melyet a székelyek
anyavárosának tart. Megyét egyet sem ismer. (2.104.)
[6] Az egyetemes
térképészetre vonatkozó adatok forrása
elsősorban: Bagrow, Leo: History of Cartography. Revised and enlarged
by R. A. Skelton. Chicago, 1985. (2. edition) (továbbiakban: Bagrow,
1985.)
[7] Rossellire ld.: Bagrow, 1985. 94., 157.
p. és LX. tábla.; Florio Banfi: Gli arbori della cartografia in
Ungheria. Francesco Rosselli alla corte di Mattia Corvino. Roma, 1947. ?;
Balogh Jolán: A művészet Mátyás király
udvarában. Bp., 1966. I. 328., 544. p., II. 593. tábla.
[8] A Balkán-térkép
elég jó fotóját közli: Babinger, Franz:
Eine Balkankarte aus dem Ende des XIV. Jahrhunderts. Zeitschrift für
Balkanologie 1964. 1-5. p. Ld. még Makkai László:
De Taccola a Veranzio. L' ingénieur de la Renaissance en Hongrie. In:
Economique du monde méditerranéen 1450-1650. Mélanges en
l' honneur de F. Braudel. Toulouse 1973. 340. p.; Veszprémi
László: Illusztrált technikai és haditechnikai
kéziratok Zsigmond korában. Beke László (szerk.):
Művészet Zsigmond király korában, 1387-1437. I. Bp.,
1987. 220-221. p.
[9] A klosterneuburgi iskoláról
ld.: Bernleithner, Ernst: Die Entwicklung der österreichischen
Länderkunde... In: Mitteilungen der Geographischen Gesellschaft Wien,
1955. 115. p.; Bernleithner, Ernst: Die Klosterneuburger Fridericuskarte von
etwa 1421. In: Mitteilungen der Geographischen Gesellschaft Wien, 1956.
199-203. p. és a tábla rekonstrukciója.
Bonfiniról Kulcsár Péter: Bonfini Magyar
történetének forrásai és keletkezése.
Bp., 1973. 180-181. p.
Király P.: Memoriale | TARTALOM | Fazekas Cs.: Szektaügy |