Király P.: Memoriale TARTALOM Fazekas Cs.: Szektaügy

A magyarországi térképészet kezdeteihez

Kulcsár Péter


Idestova harminc éve lesz, hogy a hazai humanista földrajzírás kezdetei után nyomozva arra a megállapításra jutottam, hogy e téren kiemelt hely illeti meg a Mátyás udvarában tartózkodó nápolyi diplomatát, Pietro Ransanót. Beatrix királyné 1488-ban őt kérte fel arra, hogy Thuróczy János frissiben megjelent Magyar krónikáját dolgozza át a modern szellemiség igényeinek megfelelően. Az olasz kétesztendős itteni működése végére az Epithoma rerum Hungararum c. kötettel tett eleget a megbízásnak.[1] Sok ideje tehát nem volt. A krónika történeti részével nem is tett többet, mint hogy azt stiláris szempontból átfogalmazta. Ezért a történettudomány az Epithomának nem tulajdonít különösebb fontosságot. Azonban a hazai földrajzírás útján a humanista felfogás érvényesülése önmagában is fordulatot eredményezett.

Ugyanis a reneszánsz mentalitás az előzményekhez képest sokkal nagyobb figyelmet fordított és egészen más szemmel nézett arra a földrajzi környezetre, amelyben a történelem eseményei lejátszódnak. A középkori krónikás ezt a keretet önmagában létező, "terem-tett" közegnek hiszi, amelyben az események lejátszódnak, és amely ilyen-olyan mértékben meghatározza a történelem menetét. A humanista viszont olyan produktumnak, amelyet nagy részben maga a társadalmi tevékenység hoz létre saját mozgása által és részére. A reneszánsz felfogás szerint a földrajzi környezet csak egy részben természeti vagy isteni eredetű, adott képződmény, más részben emberi alkotás. A földrajzi környezet ez újszerű megítélése Magyarországon Ransano művében figyelhető meg először. Az ő számára tehát a történeti elbeszélést bevezető földrajzi leírásnak elvi jelentősége van. A mű élén álló 2. és 3. fejezet (ő indexnek mondja), melyek egyike a magyar föld, másika a Duna-vidék leírását tartalmazza, az egész műnek több mint egytized részét teszi ki. Ez önálló adatgyűjtésen alapuló, ma is forrásértékű eredeti alkotás, amelyre nem sajnálta a fáradságot.

Az eseménytörténet térbeli kereteinek a felvázolása a kezdettől fogva a historikus magától értetődő kötelessége, amelytől legfeljebb csak akkor tekint el, ha azok ismeretét olvasói részéről feltételezi. Mózes az ég, a föld, a vizek, a flóra és a fauna ismertetésével kezdi az emberiség történetét, majd szűkebbre szabja a kört, és bemutatja az Éden fekvését, vízrajzát, ásványkincseit, növényeit, állatvilágát. Párezer évvel később, 1984-ben, Magyarország történetének I. kötete "A magyar nép kialakulásának és vándorlásának földrajzi környezete" című fejezettel indul. Úgy látszik tehát, hogy az időben zajló eseményeket mindig is elválaszthatatlannak tartották a színtértől. E tekintetben hosszú évezredek alatt sem történt változás. Azonban a tér, amelyben a társadalom mozgását a historikusok elképzelik, az idők folyamán alaposan kitágult és differenciálódott. Ez a változás a jelek szerint nem fokozatosan ment végbe, hanem ugrásszerűen, mégpedig a reneszánsz időszakában.

Hérodotos (i.e. V. sz.) , mielőtt az első egyiptomi király történetébe belefogna, szükségesnek látja, hogy megismertesse az események helyszínét (2.4-98). Először a geometriai és a földrajzi teret veszi szemügyre: a terület nagyságát, belső távolságait, domborzatát, éghajlatát, talaját, a Nílus folyását és természetét; ezután tér rá az ott élő nép bemutatására. A hosszú beszámoló elsősorban a kultikus és profán szokások leírásából áll. Felméri ezeket, a viselkedésmódokat az élet számtalan területén, a nők és férfiak, a gyermekek és szülők kapcsolatában, érdekli a teherhordás, a fonás, a dagasztás, a kötélcsomózás, a hajóépítés, a ruházkodás, a lakás, az írás módja, a testi szükségletek kielégítése, az egészségügy, az istentisztelet, temetés, jóslás stb., stb. Az önálló terület és a sajátos szokásvilág az, amely megkülönbözteti az egyiptomiakat a többi néptől, és az tesz különbséget belül is a csoportok és rétegek (gazdagok és szegények, papok és világiak) között. "A szegények nyomoruk miatt kovászból készítenek áldozati sertést" - számol be. Innen tudjuk meg, hogy az országban szegények is vannak. Az írót ugyanis nem a szociális problémák érdeklik, hanem az áldozati sertés elkészítésének a módja. Az elbeszélés természetesen rengeteg tényszerű adalékot tartalmaz az egyiptomi társadalomra és gazdaságra vonatkozóan, de csak mellesleg. Elmeséli, hogy a feláldozott bika fejét vásárra viszik, és görög kereskedőknek adják el. Mi ebből az egyiptomi-görög kereskedelmi kapcsolatokra vonunk le következtetést, Hérodotos számára a bikafej a fontos. Az ő társadalmát - mint ezt meg is fogalmazza (8.144.) - a vérség, a nyelv, a kultusz és az életmód közössége alkotja. A társadalmi tevékenység a geometriai (kiterjedésbeli) és földrajzi (hegy- és vízrajzi) téren túl ezeken a területeken folyik. A történelem ez összetevők változásából áll, mégpedig a hat aristotelési mozgásforma szerint: az idők folyamán az ország nagyobbodik vagy kisebbedik, a tárgyak, városok keletkeznek és pusztulnak, a szokások mássá lesznek, a kultuszok egyik helyről a másikra vándorolnak.

Pomponius Mela (i.e. I. sz.) a földkerekség formáján és részeinek fekvésén kívül csak azokra a dolgokra vet ügyet, amelyek "a tájak és lakosok természetében figyelemre méltóak" (Előszó). Jellemző Julius Solinus (II. sz.) Polyhistorának 33. fejezetcíme: "Etiópia, e vidék embereinek mocskos erkölcsei, ez emberek torz külseje, az itteni csodás természetű sárkányok, egyéb állatok, a fahéj fűszer és az ametiszt". Hogy átugorjak vagy ezer évet, Johannes Plano Carpini 1247-ben mongol történetében "az olvasók könnyebb tájékozódása végett" a következőképpen osztja fel bevezetőjét: 1. az ország területe és fekvése, domborzata, vízrajza, éghajlata, termékenysége, 2. a lakosság külseje, hajviselete, ruházata, lakása és az állattartás, 3. a vallási élet, szertartások, babonák, erkölcsök, erények és hibák, 4. az életmód.

1308-ban a Descriptio Europae Orientalis ugyancsak a leírt területen élő "emberek és a benne fekvő tartományok erkölcseiről és szokásairól" kíván tájékoztatást adni. Thuróczy 1488-ban szintén terjedelmes földrajzi bevezetővel kezdi a magyar történelem ismertetését: Szkítia határai, kiterjedése, vízrajza, domborzata, éghajlata, mesés kincsei, állatvilága, a szkíták és szomszédaik külső megjelenése, testi adottságai, öltözete, életmódja, szokásai, szertartásai, erkölcsei. Mintha Hérodotos óta nem telt volna el kétezer esztendő.

Nos tehát - hogy visszatérjek a kiindulóponthoz - két évvel később hirtelen egy másik világba csöppenünk. Pietro Ransano 1490-ben elkészült Epithomája a földrajz fogalmának alapjaiban új értelmet tulajdonít. Az ő szempontjai sem idegenek attól a kritériumrendszertől, amellyel eddig szokás volt egy történelmi teret megítélni. Ő is ismerteti Magyarország határait, szomszédait, kiterjedését, domborzatát, vízrajzát, hő- és gyógyforrásait, éghajlatát, mezőgazdaságát, növény- és állatvilágát, a talajminőséget, az ásványi kincseket stb., ismerteti a lakosság szokásait, természetét, és a többit. Ő is rácsodálkozik a szokatlan jelenségekre, a természeti furcsaságokra, különös terményekre. De már ebben is tovább megy elődjénél annyiban, hogy jóval több ismérvet vesz figyelembe, sokkalta részletezőbb, mélyrehatóbb és akkurátusabb. Például a Duna folyását először nagy vonalaiban vázolja fel, majd nyomról nyomra végigkíséri eredetétől a torkolatáig, megmutatva kanyarulatait, szigeteit, mellékfolyóit, partvidékét, szélességét, mélységét, viselkedését, a vízminőséget, figyelemmel van a hajózhatóságra, és sorra veszi a partmenti településeket, méghozzá precízen megadva a távolságokat. Azonban mégsem ezek állnak érdeklődése előterében, a tárgy lényegét, előadásának rendező elvét nem ezekben látja. Első helyre az ország lakosságának társadalmi tagozódását teszi: papság, nemesség, főnemesség, parasztság. Kézműves, kereskedő kevés van - állapítja meg - , az is zömmel német. Szól aztán a többi nemzetiségről és népcsoportról (szláv, székely, jász), külön figyelemmel nyelvükre. A népsűrűségről is van megjegyzése. Általános rendező elve a közigazgatási szerkezet. Ismerteti a megyerendszert, mint magyar sajátosságot, és elbeszélését a megyék topográfiai rendjében építi fel. Mindegyiknek megnevezi a székhelyét. Minden városnak megjelöli különleges adminisztratív, közjogi funkcióját, rangját, a világi és egyházi közéletben betöltött szerepét. A részletekben nagy figyelmet fordít a múltra: a város alapítása, hajdani lakói, régi neve, híres szülöttei, a fontos történelmi események, a romok. A jelenből elsősorban az egyházi és kulturális intézmények érdeklik (püspökség, kolostor, iskola) , a jeles épületek, a katonai objektumok, valamint az ott élő híres személyiségek, elsősorban a humanizmus munkásai és mecénásai, akiknek rövid, méltató biográfiáját is megírja. A gazdasági tényezők között a szokványos szempontokon (termények stb.) túl főleg a kereskedelemre és a közlekedésre tekint: útviszonyok, folyami átkelők, hidak, kikötők, piac, élelmiszerellátás, sószállítás és efféle. Szembeszökő tehát, mennyivel szélesebbre szabja a magyar társadalom mozgásterét, mint elődei, és mennyivel magasabb minőségűnek, összetettebbnek látja azt.

Ez a szemlélet azonnal véglegesen meggyökerezik a magyar történetírásban. Alig pár évvel az Epithoma után, a kilencvenes években, Antonio Bonfini enormis méretű kozmográfiai körképpel kezdi magyar történetét, bizonyíthatóan Ransano nyomán, ugyanis nemcsak az ötletet veszi tőle, hanem jó részben a szöveget is. Néhány évvel később jön Johannes Cuspinianus (1526) , majd az ő sarkában Brodarics István (1527).

Azonos nyomon jár nemsokára Oláh Miklós (1536), aztán szakadatlan sorban követik egymást az utódok, akik tartalmi és formai tekintetben egyaránt a Ransano által megnyitott ösvényen haladnak. A XVI. század második harmadától már magától értetődik, hogy történetíróink, akik országos érdekű dolgok elbeszélésébe fognak, munkájukat az ország gazdaság- és társadalomföldrajzi áttekintésével kezdik, és ha a történet fonala a határokon túlszalad, a geográfiai szemle is szélesebb körre nyílik. Verancsics Antal az 1530-as évek végén, mielőtt "De apparatu Joannis regis contra Solimannum caesarem in Transsylvaniam invadentem" kezdene beszélni, először körképet rajzol "De situ Moldaviae et Transalpinae". Az ó- meg középkori felfogás már csak a formában él tovább, és csak a látszat (a kifejezés) tartja a régi normákat. Verancsics "de situ" értekezik ugyan, mint hajdan Pomponius Mela, de e cím alatt alapos elemzést közöl az érintett területek gazdasági, társadalmi, közjogi, hadászati viszonyairól, kitérve természetesen a föld- és néprajzra, a szokásokra, erkölcsökre és más, hagyományosan megkövetelt szempontokra is.

Ransano kezdeményezésének sikere kétségkívül bizonyítja, hogy ha az ötlet Itáliából jött is, annak hazai megvalósítására mind az igény, mind a lehetőség megvolt már. Egészen bizonyosnak mondható az is, hogy a megvalósulás mikéntje speciálisan magyar. A külföldi tudósnak messzemenően alkalmazkodnia kellett az itteni viszonyokhoz. Tudniillik az a megoldás, hogy vezérfonalként az ország közigazgatási beosztását követi, példátlan a nemzetközi mezőnyben. Ez csak az itteni sajátosságokkal magyarázható. Nevezetesen azzal a ténnyel, hogy az állam szerkezetének modernizálódása nálunk a külső nyomás hatására indult meg viszonylag nagyon korán és nagy ütemben, jócskán megelőzve Európa országainak nagy többségét. Megelőzve azonban a gazdaság és a társadalom belső fejlődése által diktált és engedett ütemet is. A külső nyomás hatására az átrendeződés elsősorban külsőségekben valósult meg, és leginkább ezek tűntek az idegen szemébe is. Ipar nincs, kereskedelem nincs - állapíthatta meg -, közigazgatás annál inkább. Ransano éles szemét dicséri, hogy az általa vezérfonalként megragadott megyerendszer már a századvégen a kibontakozó politikai és társadalmi küzdelmek bástyája, a következő évszázadokban pedig az egész politikai struktúra alapvető intézménye és váza lett.

Kezdeményezésének megvalósításához természetesen eszközök is kellettek. A már említett cikkben[2] rámutattam, hogy az a forrás, amelynek nyomán Magyarország földrajzi viszonyait felvázolta, egy olyan kincstári kimutatás volt, amely a kormány bevételeit vette számba. Emellett azonban léteznie kellett olyan eszköznek is, amely az adattömeg rendezésére szolgált. Bizonyos ugyanis, hogy a szóba hozott lajstrom a megyéket nem topográfiai rendben sorolta fel, Ransano sorrendje viszont e tekintetben szinte hibátlan. Nem tételezhetjük fel, hogy a feltérképezést az író maga végezte volna el, ezt egyébként - mint mindjárt visszatérek rá - be is vallja. Olyan írásról sem tudok, amely ez idő tájt a megyéket topográfiai rendbe rakta volna. Az első olyan térkép pedig, amely a megyék nevét is feltünteti (bár csak szórványosan), ismereteim szerint az 1550-es évekből maradt ránk (W. Lazius). Különös, sőt érthetetlen, hogy neki már a XV. század végén megbízható útmutató állt a rendelkezésére. E kérdés nyitva áll.

A dolog azonban ezzel nincs befejezve. Ransano nemcsak Magyarország megyéinek térbeli elhelyezkedését ismeri, hanem aprólékos leírást ad a Duna Ulmtól Belgrádig terjedő szakaszáról is. Először vázolja az egész vonalat, mintha felülről tekintene lefelé, aztán minuciózus képet rajzol a részletekről: 70 partmenti települést sorol fel a távolságok megjelölésével. A forrástól Ulmig, valamint Belgrádtól a torkolatig (még 5 város említésével) jóval elnagyoltabb.

A Duna kicsiny forrásból ered - mondja -, és északkelet felé (brumalem orientem versus) veszi az útját, Budától kezdve délnek folyik, Pécs alatt fölveszi a Drávát, és északkeletre fordul, majd Belgrád környékén (apud Belgradum), miután egyesült a Kárpátokból (ex Scythicis montibus) eredő Tiszával, fölveszi a Szávát: azután lassacskán délkelet felé (ad aestivum ortum) tér, szétterjed (instar pelagi), sűrű kanyarokat tesz Nikápolyig: onnan déli irányban (in nothum) megy tovább, mert már Mesemvriánál (Misivri) beleömlene a Fekete-tengerbe, ha a hegyek nem állnák útját; de ezek miatt Asprocastrumnál (?) kénytelen északra (in septentrionem) kanyarodni, és sok mérföld megtétele után talál csak rést, Oláhország (Valacchia) és Bulgária (Inferior Misia) között, ahol beletorkollhat a tengerbe (3.14-20).

E leírásnak nincs több hibája, mint hogy hiányos, nagyobb irányváltozásokat mellőz, miközben jelentékteleneket kiemel és általánosít. Nem említi, hogy a kezdeti északkeleti irány Regensburgnál délkeletire vált, főleg pedig, hogy a Dráva beömlése után az északkeleti irány csak néhány kilométerre rúg, és aztán ismét a déli lesz a meghatározó. E hiányosság az egész leírásnak hamis színt kölcsönöz, holott a részletek, amelyekre kitér, önmagukban igazak. A teljes vonalvezetés ugyancsak egészen pontos: kelet-dél-kelet-észak-kelet. Nem tekinthető hibának, hogy a Dráva torkolatát Pécs, a Tiszáét Belgrád környékére helyezi, hiszen nyilván a legközelebb fekvő legismertebb várossal akarta a helyet megjelölni.

Hét nagyobb szigetről tud: Germánia és Pannónia határán, valamint Esztergomnál kettő-kettő, Buda alatt és Belgrádnál egy-egy, Ripensis Daciában ismét egy, a legnagyobb (3.20). Ezek alatt minden valószínűség szerint a Csallóköz, a Szigetköz, a Szentendrei-sziget, a Csepel-sziget, a Száva torkolatában fekvő szigetecske és a Jalomitai meg a Brailai szigetvilág értendő. Csak a másik esztergomi bizonytalan, bár megjegyzem, hogy Esztergom és a Szentendrei-sziget között némely térképen, például Zsámbokynál, egy hasonló területű másik is látható. A jegyzék tehát ebben is pontos, legalábbis részleteiben, jóllehet nem teljes (például a Mohács-sziget is hiányzik), illetve jelentékteleneket is tartalmaz. A torkolatnál 8 hatalmas (ingentes) szigetről beszél. Ez sem rossz, de értékelhetetlen, hiszen a Delta-vidék számtalan szigete közül bármennyi tekinthető kisebbnek vagy nagyobbnak. Ugyancsak értékelhetetlen az a közlése, hogy a Duna útközben 62 jelentősebb (haud ignobilia) folyót vesz föl (3.22). Elvégre ki tudja, mikor mit értettek "nobilis" folyó alatt. A folyam teljes hosszát 1400 római mérföldre becsüli (3.21), ami 2100 kilométernek felel meg, és nem tér el túlságosan a manapság mért 2840 folyamkilométertől. Az a megállapítása, hogy a torkolatnál 6 vagy 7 ágra szakad (3.10), az irodalomból származik: Plinius és Ptolemaios 6, Solinus 7 ágról beszél.

A partmenti településeket, illetve a köztük római mérföldben mért távolságokat így adja (3.7 - 8, 28 - 105):

a forrástól 40 mérföldre Ulma (Ulm)[3] - 12 Leipha (Leipheim) - 10 Gundelfing (Gundelfingen) - 2 Lauuginghe (Lauingen) - 5 Tilinghen (Dillingen) - 5 Hechsteten (Höchstädt) - 10 Schvebeschwerd (Donauwörth, úgy látszik, akkor Schwäbisch Wörthnek hívták) - 25 Nauburch (Neuburg) - 20 Inghelstavia (Ingolstadt) - innen 40 mérföldön Fogburh (Vohburg) - Kelham (Kelheim) - Reghensburgh (Regensburg 2378) - 5 Stauf (Donaustauf 2370) - 25 Strauubingh (Straubing 2321) - 20 Tekendorf (Deggendorf 2285) - 20 Filzgovem (Vilshofen 2249) - 20 Passau (2227) - 20 Zel (Obernzell 2210) - Linz (2135), innen 100 mérföldön (Bécsig) Grain (Grein 2079) - Ens (Enns) - Pechlern (Pöchlarn 2045) és a túlparton Alt Pechlern (Klein Pöchlarn 2045) - Melch (Melk 2036) - Neuburgh (?) - Spiz (Spitz 2019) - Tirenstan (Dürnstein 2009) - Stan (Stein 2003) - Crems (Krems 2001) és a túlparton Mauter (Mautern 2004) - Tulna (Tulln 1964) - Closter (Klosterneuburg 1938) és a túlparton Carnnauburgh (Korneuburg 1943) - 5 Vienna (Wien 1930) - 8 Encisfor (Enzersdorf) - Fischenmund (Fischamend 1909) - 12 Petronella (Petronell 1890) - 9 Haenburgh (Hainburg 1884) - 8 Posonium (Pozsony 1868) - 10 Altenburgh (Óvár) - 30 Rab (Győr) - 25 Cumara (Komárom 1768) - 20 Labatlan (Lábatlan 1738) - 25 Strigonium (Esztergom 1718) - 10 Vicegradum (Visegrád 1694) - Vacia (Vác 1679) - Pagus Sancti Andreae (Szentendre) - 43 Buda (1650) és a túlparton Pestum (Pest) - innen 44 magyar, azaz 220 római mérföldön (Belgrádig) Tolna (1507) - Sacsart (Szekszárd) - Baia (Baja 1480) - Bata (Báta 1465) - Bodorc (Bodrog) - Apat (Apatin 1401) - Erduit (Erdőd, Erdut 1368) - Bore (Borovo 1337) - Sata (Sotin 1322) - Axia (Atya, Opatovac 1315) - Drassat (a Lázár-térképen Drazad) - Banmonostra (Bano[sinvcircumflex]tor 1277) - Huliac (Ilok 1298) - Xerut (Serek, Cerevic 1273) - Beiem (Beocin 1268) és a túlparton Futah (Futak, Futog 1268) - Chamans (Kamenica 1259) - Petri Varadina (Pétervárad, Petrovardin 1253) - Charom (Haram) - Sallom Chemim (Szalankemen, Stari Slankamen 1216) - Zemlim (Zimony, Zemun 1174) - Belgradum (Belgrád 1167) - 20 Smedris (Szendrő, Smederovo 1117) - Bdiognum (Vidin?) - Savarinum (Szörény, Turnu Severin) - 100 Nicopolis (Nikápoly, Nikopol), Dielia (helyesen Chilia) és innen 4 mérföldre a torkolat.

E hosszú sorban mindössze két hiba akad: Grein és Enns, valamint Bano[sinvcircumflex]tor és Ilok fordított rendben követi egymást. Hasonlóképpen Turnu Severin után kellene állnia Vidinnek, kérdés azonban, hogy a Bdiognum tényleg azt jelöli-e. (Ezzel a névformával másutt nem találkoztam, és leginkább Vidin magyar Bodony nevére emlékeztet.) Ezenkívül némi zavar látszik Sotin és Futak táján, ámde az itt felsorolt települések egy része ma már nem létezik, a régi térképek pedig hasonló kavarodást mutatnak. Ransano egy nevet olvasott félre: a Dielia kezdő D-je nyilván egy Ch elnézéséből keletkezett. Egy nevet nem tudok azonosítani: Neuburgh.

Ami a megadott távolságokat illeti, azok ellenőrzése sok bizonytalanságba ütközik. Időközben a Duna medre a legtöbb szakaszon alaposan megváltozott. Nem egy település akad, amely a XV. században még a parton állt, ma pedig kilométerekre attól (Enns, Óvár, Szekszárd, Báta stb.). Egyes kisebb települések eltűntek, vagy helyet változtattak. E bizonytalanságok ellenére is bizonyos, hogy Ransano nem a folyami mérföldeket adja meg. Ha ugyanis ezekkel számolunk, akkor adatai zavarosakká válnak. Hat helyen jelöl meg egy-egy város között 20 mérföldes távolságot, mely hat útszakasz a valóságban 36, 36, 22, 17, 30 és 50 folyamkilométert jelent, 25 mérföld hol 49, hol 20 km. 1 római mérföld ilyen átszámítás mellett 0,5 és 2,5 kilométer között ingadozik. Ha azonban e távolságokat légvonalban mérjük, az adatok sokkal pontosabbak lesznek, és a szélsőségek sokkal közelebb kerülnek egymáshoz:[4]

Távolság: Ransano
mf km folyamkm légvonalkm
Regensburg - Straubing 30 45 57   42 
Straubing - Passau 60 90 106  72 
    Straubing - Deggendorf 20 30 36  27 
    Deggendorf - Vilshofen 20 30 36  28 
    Vilshofen - Passau 20 30 22  23 
Linz - Bécs 100 150 205  150 
Pozsony - Komárom 65 97 100  85 
Esztergom - Visegrád 10 15 24  16 
Buda - Belgrád 220 330 483  315 
Belgrád - Szendrő 20 30 50  40 

A légvonalban mért mérföld tehát 1,2 és 1,6 kilométer között mozog. Ez már elfogadható, és nagyjában megegyezik a római mérföld szokásos 1,5 kilométeres hosszával. Ettől az egész vonalon egyetlen darabon van lényeges eltérés, Belgrád és Szendrő között, ahol 20 mérföldre 40 kilométer esik. Úgy látszik azonban, hogy a szerző csak Belgrádig rendelkezett megbízható adatforrással.

Ezt az adatforrást nem tudom meghatározni. Ransano jól ismeri a tárgy klasszikus irodalmát. Bőven kamatoztatja is azt, amikor Felső- és Alsó-Pannónia ókori állapota kerül szóba. Forrásai között ott van Strabón, Plinius, Ptolemaios, Appianos, Pomponius Mela, Solinus, egy-egy idézet erejéig Aristotelés és Ovidius is. Ezek azonban természetesen hallgatnak akkor, amikor az újkori topográfiára kerül sor. Ekkor kortársat kellett igénybe vennie.

Ő maga kétféle bázisra tesz célzást. Két helyen (2.32, 3.7.) Ptolemaios "tábláira" hivatkozik. És mert tudjuk, hogy az ókori kartográfus térképeit a XV. században kezdték felfrissíteni, a régi táblák helyére "tabula modernák" kerültek, tudjuk továbbá, hogy Nicolaus Cusanus az ötvenes években újrarajzolta a ptolemaiosi Germánia-térképét, felötlik az a lehetőség, hogy Pannónia esetében is hasonló vállalkozásról van szó. A ptolemaiosi és a modern Pannónia közötti párhuzam felvázolására folytak már kísérletek ekkortájt. Az istanbuli Ptolemaios-kódexben a Kárpát-medence antik helynevei mellé valaki odajegyezte a magyar megfelelőket. Ezt a feltevést erősíteni látszik maga Ransano, amikor megmondja, hogy az általa használt forrás csak a Dunától jobbra, vagyis a Ptolemaios által leírt hajdani római provincia területére eső részeket ábrázolta, és a Duna bal partja azon nem volt rajta: "Ennyit azokról a megyékről, amelyek a Duna egyik partján vannak, mégpedig a forrástól lefelé hajózótól jobbra, most előszámláljuk a bal oldaliakat, jóllehet nincsenek rajta a fent említett táblákon." (2.83.) A ptolemaiosi tabula "modern" voltára utal azzal a közlésével, hogy a szóban forgó térkép Magyarország dunántúli területén a megyéket is feltüntette.

Másutt - két helyen - kifejezetten személyes segítségről beszél. Bevallja, hogy nem volt érkezése Magyarország egész területét bejárni, ezért kénytelen volt a helyek magyar ismerőinek jóakaratához folyamodni, hogy egészen pontos leírást adhasson (2.38). Alább rövid célzást tesz ugyanezen személyekre: "ahogy azt a helyek ismerőitől hallottam" (prout accepi a locorum peritis, 3.27). Meglehet hát, hogy egész tudományát másoktól kapta készen. No de ez esetben meg az lesz a kérdés, hogy ezek a mások, a "locorum periti" honnan vették a maguk tudományát?

A mérési adatokból egyértelműen megállapítható, hogy Ransano vagy az őt készséggel instruáló magyar nem útikalauz-szerű leírást, hanem térképet használt, és körzővel méricskélte a távolságokat. A pontatlanságok abból adódnak (részben), hogy e térkép a kor gyakorlatának megfelelően nem ponttal vagy köröcskével jelölte a helyet, hanem apró figurával vagy puszta névfelirattal, ami a kitűzést bizonytalanná tette. E térkép Ulmtól Belgrádig aprólékos részletességgel, méghozzá minden ismert korabeli térképnél részletesebben, és meglehetős pontossággal ábrázolta a Duna mellékét. Olyan piciny település is volt rajta (Klein Pöchlarn), amely ma is csak az 1:10000 méretarányú térképeken látható.

Előbb idézett közléséből úgy láttuk, hogy volt egy olyan ptolemaiosi eredetű térképe, amely a Dunától jobbra eső részeket ábrázolta. Eszerint lett volna egy másik is a Duna-balparti régióról? A kettőt - ha kettő volt - ugyanaz a pontosság, újszerűség és tartalmi bőség jellemezte: a kettő együtt több mint 50 megyét ismert és egyetlen vonalon több mint 70 települést. A tágabb környezet is rajtuk volt, legalább a Tisza forrása. A szerző (vagy informátora) ismeretei észak-déli irányban Regensburg-Trencsén magasságától Belgrádig, nyugat-keleti irányban Ulmtól Máramarosig terjedtek. Horvátország és Erdély kívül esett a látókörén. E hiányosságot maga Ransano is konstatálja, és informátorainak a számlájára írja, amikor azon panaszkodik, hogy nem talált senkit, aki a magyar királyság egész területét ismerte volna.[5]

Tehát egy vagy két olyan térkép feküdt előtte, amely Bajorország, Ausztria, Magyarország, Szlavónia és a Szerémség területét ábrázolta, minden bizonnyal a közbeeső Stájerországgal, Karintiával és Krajnával együtt. Ennél nagyobb darabra a tapasztalt precizitással aligha terjedhetett ki. Horvátország, Bosznia, Erdély, az Al-Dunától délre eső vidék nem volt rajta. Valami olyasféle alkotásról lehet szó, mint az 1513-as strassburgi Ptolemaios-kiadásban látható "Tabula moderna Sarmatie Eur., sive Hungarie, Polonie, Russie, Prussie et Valachie". Ez a Balti-tengertől az Al-Dunáig, illetve Lengyel- és Magyarországtól Litvániáig, Podoliáig és a Fekete-tengerig elterülő részeket mutatja. Ransanóén Magyarország a keleti szélen feküdt. Megjegyzem, hogy a XV. századi Ptolemaios-kiadásokban Magyarország Ausztriával és Dalmáciával szerepel egy táblán (Bologna 1477, Róma 1478, Francesco Berlinghieri, Firenze 1481/82).

Az irodalomban számon tartott munkák közül egy sem jöhet szóba. A Duna Ransano által megadott főbb irányváltásai közül a XV. században használatos (és általam látott) térképek általában csak a torkolatvidék előtti északi, majd keleti fordulatot ábrázolják. A túlnyomó többség egy mindvégig egyformán girbegurba, délkelet felé húzódó vonalat, illetve egy körülbelül Bécstől Belgrádig egyenletesen hajló hatalmas ívet rajzol. Egyedülálló az ún. genovai világtérkép 1457-ből, amely mind a visegrádi Duna-kanyart, mind az al-dunai törést megmutatja, és összességében is elég híven követi a folyam irányát. Ez viszont Magyarországról jóformán semmit sem közöl, és az egyetemes kartográfia fejlődésének állomásai közé is nehezen illeszthető be. A kartográfusok általában még a XVI. században is a fent írt hagyományos vonalvezetést tartják.[6]

A közbeeső szigetekről adott beszámoló sem igazít útba, mert ami ezek számát, elhelyezkedését és nagyságát illeti, a leírók a legnagyobb szabadossággal élnek, a térképek között alig akad kettő, amely e tekintetben emlékeztetne egymásra.

Történeti és kronológiai tényezőket figyelembe véve Francesco Rossellini lenne a legnagyobb valószínűséggel gyanúba fogható.[7] Ő ugyanis nem sokkal Ransano előtt járt Magyarországon, az 1470-80-as évek fordulóján. Tudjuk (vagy feltételezzük) róla, hogy a ptolemaiosi Magyarország-térképet átdolgozta, művének, sajnos, csak a címe maradt ránk (La Ungheria dopia d'un foglio reale). Maradt tőle egy hiteles világtérkép 1506-ból. Volt továbbá egy Magyarországot is befogadó Közép-Európa, amelyet neki tulajdonítanak. Ennek négy XVI. századi átdolgozása ismert. Ezek segítségével a Rosselli-féle Magyarország valamelyest rekonstruálható. Nos, adatainak bőségét tekintve közelebb áll Ransanóhoz, mint bármely elődje vagy kortársa, az azonos nevek száma elég nagy (bár a névformák mindenütt eltérnek), legalábbis, ami az északi részt illeti. Itt Rossellinél, illetve követőinél csak Lábatlan és Szentendre hiányzik. A Budától délre Belgrádig eső szakaszról azonban a Ransano által ismert 21 helynév közül csak hármat vesz föl, ellenben vannak nála mások. Emellett pedig a Dunát a hagyományos módon, a jellegzetes törések nélkül rajzolja. A mi jegyzékünk tehát nem készülhetett az ő útmutatása nyomán, és még csak nem is alapulhat rá támaszkodó vagy közös forráson.

Rosselli mellé elvben elég hosszú névsor állítható. Matematikusok és csillagászok, festők és miniátorok raja járt Magyarországon abban az időben, amikor a ptolemaiosi világ átrendezése napirendre került. Az erre való tehetség és hajlandóság akármelyikükben meglehetett, ha ennek nem is maradt tanújele.

Az a Balkán-térkép, amely az ún. Sandini-kódexben (Párizs, Bibliothèque Nationale, Cod. Lat. 7239.) maradt ránk, és amely egy nagy déli hadjárat alkalmából készült, kétségtelenné teszi, hogy - elsősorban a szükség, a katonai helyzet ösztönzésére - ebben az időben már régen folytak kísérletek a térség aktuális állapotának a felvázolására. A szóban forgó rajz az Al-Dunától Konstantinápolyig terjedő traktust ábrázolja meglehetős részletességgel. Rokonságot nem mutat Ransano feltételezhető forrásával, de valószínűséget ad annak, hogy hasonló vázlatok készültek a Duna Budától Belgrádig terjedő szakaszáról is. Ugyanis emellett futott a török hadjáratok egyik legfrekventáltabb felvonulási útvonala (Érd-Paks-Tolna-Szekszárd-Mohács és tovább), amelyet később eszéki útnak neveztek. A forrás magyar eredetére látszik utalni az a tény is, hogy szerzőnk éppen ezt a szakaszt méri magyar mérfölddel a másutt alkalmazott római helyett.[8]

Az északi részt illetően jó párhuzamot mutat a klosterneuburgi Fridericus-térkép (Clm 14583.) 1421/22-ből. Ez Európának a Milánó-Salzburg-Pozsony-vonaltól északnyugatra eső területét ábrázolja bőséges adatanyaggal és különös tekintettel a folyókra. Rajta van a Duna felső, Pozsonyig húzódó szakasza is. Részletességét és névanyagát tekintve közel áll Ransanóhoz: az általa felsorolt 39 Ulm alatti település közül 28 megtalálható rajta. Közvetlen forrásként e területet illetően sem számolhatunk vele, mert a távolságok egymás közötti aránya a két munkában jelentősen eltér. Például a Regensburg-Passau-Linz-Bécs-szakasz három darabjának egymáshoz viszonyított aránya e térkép szerint 5:2:7, míg Ransanónál 9:9:10, mely utóbbi lényegesen közelebb áll a valósághoz. Az viszont feltehető, hogy szerzőnk előtt ennek egy továbbfejlesztett változata feküdt. Ezt nemcsak az adatanyag közelsége teszi elképzelhetővé, hanem a Fridericus-térkép genezise is. Annak a klosterneuburgi matematikus- és csillagásziskolának a produktuma ez, amely Johannes von Gmünden körül a XV. század első felében alakult ki. E műhely a kor egyik legjelentősebb kartográfiai központja lett, és ennek köszönhető többek között az is, hogy Bécs az első európai város, amelyről már a XV. század közepén várostérkép készült. No már most a Mátyás környezetében tevékenykedő másik olasz historikus, Antonio Bonfini esetében szinte bizonyosra állítható, hogy a magyar történetéhez felhasznált források egy részét (Einhard, Liudprand, Jordanes, Paulus Diaconus, Freisingi Ottó, Cosmas Pragensis) éppen a klosterneuburgi bibliotékában tanulmányozta, amelyről magasztaló szavakkal meg is emlékezik. (A magyar udvar ezekben az években többnyire Alsó-Ausztriában tartózkodott.) Kézenfekvőnek látszik, hogy az ugyanakkor ugyanott dolgozó Pietro Ransano szintén hozzájutott ugyanahhoz a dokumentumanyaghoz. Ő, ha a könyvtárról nem is, a kolostorról ejt néhány szót (3.53).[9]

A fentiekben azonban elsősorban nem megoldani, hanem fölvetni kívántam a problémát. Emellett arra kell felhívnom a figyelmet, hogy bármennyire szórványosnak és véletlenszerűnek látszanak is a magyarországi humanista tudományosság kezdeményei, bármennyire töredékesek is ránk maradt emlékei, az az igazság, hogy az igény és a lehetőség egyszerre jelent meg, méghozzá minden fronton. Többek között a kartográfiában is. Mire az elméleti újítás szándéka felmerült, a megvalósításhoz szükséges eszközök is rendelkezésre álltak. Mire a humanista historiográfiának szüksége lett a történelem helyszínének precíz megrajzolására, a térkép már készen volt.


Notes on the Beginnings of Hungarian Cartography

-- Summary --

Pietro Ransano in his 1488-1490 work Epithoma rerum Hungararum gave a lengthy, exceptionally detailed, and precise description of the counties of Hungary, the flow of the Danube, the river's changes of direction, and the settlements along its banks. Ransano's factual information was far more accurate than any contemporary maps and the detail he provided was incomparably more abundant. He was familiar with seventy settlements between Ulm and Belgrade and gave the distances between them with considerable accuracy. He was well-acquainted with the topography of the counties; and Ransano knew a great deal about the region between Regensburg-Trencsén in the north and Belgrade in the south, as well as between Ulm in the west and Máramaros in the east. His references included Ptolemy's tables and Hungarian sources.

His work also reveals that Ransano had used several maps to calculate the distances by air. One of these maps may have been a sketch map, which showed the important military route along the right bank of the Danube between Buda and Belgrade. The other map may have been connected to the Klosterneuburg Fridericus Map. These sources allowed Ransano to provide a geographical survey of Hungary that was in keeping with the humanist standards of his day.


Jegyzetek

[1] Ransano műve kiadva: Kulcsár, Petrus (ed.): Epithoma rerum Hungararum. Bp., 1977. Magyarul: Blazovich László - Sz. Galántai Erzsébet (ford.): A magyarok történetének rövid foglalata. Bp., 1985.

[2] Kulcsár Péter: A humanista földrajzírás kezdetei Magyarországon. In: Földrajzi Közlemények, 1969. 297-308. p.

[3] Zárójelbe teszem a mai névalakot és a folyamkilométer számát

[4] A folyamkilométerek: Carte de pilotage du Danube du km 2379 (Regensburg) au km 1075 (Confluent de Nera). Bp., 1965-1978.

[5] Memini iam non modo Hungariae sed totius etiam regni regum Hungarorum comitatuum. Nec ignoro et alios esse complures, quos invitus missos facio, quamvis enim perquisiverim perquam diligenter, nunquam tamen nactus fui hominem, qui mihi totum eorum numerum ordine retulisset. (2.108.) - Horvátországból csak Modrust és az attól 30 mérföldre (45 km, helyesen 31) fekvő Zenget (Senj) említi, továbbá a sosem volt Zeng megyét (2.60-61). Erdélyből hét szász városról beszél, melyek közül négyet nevez meg, abból is egyet tévesen: Saxonia (Szászváros), Cibinium (Nagyszeben), Brassovia (Brassó), Colosvarum (Kolozsvár!). Ott van továbbá Albaiula (Gyulafehérvár), melyet a székelyek anyavárosának tart. Megyét egyet sem ismer. (2.104.)

[6] Az egyetemes térképészetre vonatkozó adatok forrása elsősorban: Bagrow, Leo: History of Cartography. Revised and enlarged by R. A. Skelton. Chicago, 1985. (2. edition) (továbbiakban: Bagrow, 1985.)

[7] Rossellire ld.: Bagrow, 1985. 94., 157. p. és LX. tábla.; Florio Banfi: Gli arbori della cartografia in Ungheria. Francesco Rosselli alla corte di Mattia Corvino. Roma, 1947. ?; Balogh Jolán: A művészet Mátyás király udvarában. Bp., 1966. I. 328., 544. p., II. 593. tábla.

[8] A Balkán-térkép elég jó fotóját közli: Babinger, Franz: Eine Balkankarte aus dem Ende des XIV. Jahrhunderts. Zeitschrift für Balkanologie 1964. 1-5. p. Ld. még Makkai László: De Taccola a Veranzio. L' ingénieur de la Renaissance en Hongrie. In: Economique du monde méditerranéen 1450-1650. Mélanges en l' honneur de F. Braudel. Toulouse 1973. 340. p.; Veszprémi László: Illusztrált technikai és haditechnikai kéziratok Zsigmond korában. Beke László (szerk.): Művészet Zsigmond király korában, 1387-1437. I. Bp., 1987. 220-221. p.

[9] A klosterneuburgi iskoláról ld.: Bernleithner, Ernst: Die Entwicklung der österreichischen Länderkunde... In: Mitteilungen der Geographischen Gesellschaft Wien, 1955. 115. p.; Bernleithner, Ernst: Die Klosterneuburger Fridericuskarte von etwa 1421. In: Mitteilungen der Geographischen Gesellschaft Wien, 1956. 199-203. p. és a tábla rekonstrukciója. Bonfiniról Kulcsár Péter: Bonfini Magyar történetének forrásai és keletkezése. Bp., 1973. 180-181. p.

Király P.: Memoriale TARTALOM Fazekas Cs.: Szektaügy