Kozári L.: Gyöngyös | TARTALOM | Hermann R.: Kormánybiztosság |
Rémiás Tibor
A zálogbirtokosok utolsó évtizede
Zálogosítással a diósgyőri koronauradalom
több, mint másfél évszázadon át
(1536-1703) magánosok kezére jutott, akik másfél
év kivételével birtokolták azt. A bennünket
érintő utolsó évtizedben a diósgyőri
uradalom legfontosabb jószága, Miskolc mezőváros
három családnak a kezén volt. A domínium egy
részét leányágon bírta a
báró Haller család (mint Nyáry
Borbála, Haller Györgyné leszármazója)
és a Bossányi család (mint Nyáry Krisztina,
Bossányi Lászlóné leszármazója), de
ez utóbbi család részét zálogjogon a
Dőryek szerezték meg; végül a Csernel
részét (I. Rákóczi György
adományából) a Szepessy család bírta,
de ezt az id. Szepessy Pál hűtlensége
következtében a királyi fiskus az általunk
vizsgált korszakot megelőzően elkobozta.[1] A Nyáryak és a Hallerek egy
évszázadnál több ideig voltak a koronauradalom
részbirtokosai. Négyesi Szepessy Pál 1666
áprilisában vette zálogba Csernel György
részjószágait. Szepessy azonban nem sokáig
élvezhette javai jövedelmét, mert a
Wesselényi-féle összeesküvésben való
részvétele miatt a királyi kamara 1670-ben elkobozta
jószágait. Birtokszerzeményei Borsod
vármegyében ekkor már tekintélyes uradalmat
alkottak. Birtokrészei voltak Varbón, Miskolcon,
Diósgyőr várában, Berente, Parasznya,
Visnyó, Keresztes, Sály, Kövesd, Szuhogy falvakban,
Pély, Fejéregyház és
Négyespusztákban. A mindenkori politikai helyzetet jól
érzékelő Szepessy a Thököly-felkeléshez
is csatlakozott, ahol a fejedelem egyik fő emberévé lett.
A felkelés leverése után, 1686-ban ismét
elkobozták az időközben már elhalálozott
és addigra apránként visszaszerzett birtokokat. III.
János lengyel király közbenjárására
és ifj. Szepessy Pál kérelmére ezer köböl
búza fejében az uralkodó visszaadatni rendelte a miskolci,
az ongai, az újfalusi részjószágokat, a
szikszói házzal és szőlőkkel együtt a
Szepessy árvák élete végéig. A
történet zárásához hozzátartozik, hogy
a többi elkobzott jószágot tekintélyes
értéken ugyan, de nagyrészt visszaszerezték a
kamarától. A család birtokszerzési akcióit
jól nyomon lehet követni ifj. Négyesi Szepessy Pál
naplójában,[2] amire most
nincs módunk részletesen kitérni.
A diósgyőri koronauradalomban a Dőry család
is zálogosítás révén jutott terjedelmesebb
birtokokhoz. 1694-ben Bossányi László, Nyáry
Krisztina fia, 556 tallérért 8 esztendőre
elzálogosította Dőry Andrásnak és
feleségének, Persy Annának Borsod
vármegyében több település mellett Miskolcon
és Diósgyőrben, valamint Abaújban és
Gömörben fekvő örökrészeit. A Szepessy
családot érintő Csernelek és a Dőryeket
foglalkoztató Bossányiak nem váltották ki javaikat
a zálogosoktól. E birtokokat hívták
később Csernel vagy Szepessy és Bossányi
vagy Dőry részeknek, amelyek Miskolc mezőváros
1702. évi megváltásakor külön
szerződés tárgyát képezték.[3]
Csak a teljesség kedvéért utalunk rá, hogy Miskolc
mezőváros három fő zálogbirtokosa mellett
kisebb-nagyobb részeket több kisebb birtokos is
magáénak tudhatott, amit a Magyar Országos
Levéltár UC (Urbáriumok és Conscriptiók)
városunkra vonatkozó anyagából (tudomásunk
szerint 57 db ilyen forrást ismerünk az 1686 és 1819
közötti időszakból) pontosan nyomon lehet
követni.[4] A zálogbirtokosok
rendszerint osztályegyességekben állapodtak meg
részjószágaikra nézve. Miskolcon, a
diósgyőri vár legértékesebb
tartozékán minden osztályosnak voltak nemesi
kúriái, telkei és jobbágyai, de
részbirtokaik nem egy darabban, hanem több utcában, sokszor
szétszórtan feküdtek.
A zálogbirtokosok időszakában jócskán
kijutott Miskolc városának is a zálogosok
sanyargatásai mellett, a török adóztatás
szenvedéseiből és a császári
katonaság visszaéléseiből. A város
kedvező földrajzi helyzetét lakói most igazán
megsínylették. A Buda-Eger-Kassa útvonalon
elterülő város a megfigyelő hadtestek
állandó táborhelyéül szolgált. A harcok
elmúltával pedig az átvonuló
helyőrségek és csavargó katonái lettek a
város rémei. Így csöppet sem meglepő, hogy a
városlakók nem bírták elviselni hol az egyik, hol a
másik katonaság élelmezésével
járó terheit, gyakran elbujdostak, hogy a
kegyetlenkedésektől, erőszaktételektől
és öldöklésektől szabaduljanak.
A Habsburg-abszolutizmusnak a török kiűzése után
az volt a felfogása, hogy amely birtokokat a király fegyveres
ereje visszavett a töröktől, azok a kincstár
tulajdonába mentek át, s régi birtokosai csak úgy
tarthattak azokra igényt, ha bizonyos összegen
megváltották. A megváltási összeget az
ún. neoacquistica commissio, avagy az újszerzeményi
bizottság állapította meg. Borsod vármegye
nemessége 1689-ben kapott felszólítást birtokai
megváltására. Az évekig húzódó
tárgyalások sikerrel zárultak. Végül a
megajánlott 6 ezer forint fejében az egész Borsod megyei
nemesség kivétetett a bizottság hatósága
alól.[5]
A zálogbirtokosok egyre nagyobb jövedelmet akartak húzni a
diósgyőri koronauradalom legértékesebb
tartozékából - Miskolc mezővárosból
-, ezért zsarnokoskodtak a polgárokon. Gyakran beleavatkoztak -
ha nem is közvetlenül - a
bíróválasztásokba, és minden úton
egyre nagyobb anyagi hasznot csikartak ki a város
lakóitól. Attól sem riadtak meg a gyors és
közvetlen anyagi haszon érdekében, hogy
elidegenítsék az uradalom miskolci jószágait. A
legújabb várostörténeti kutatások arra
derítettek fényt, hogy 1552 és 1701 között
eltelt másfél évszázadnyi időszak alatt a
diósgyőri koronauradalom zálogbirtokosai több, mint
kétszáz miskolci jobbágytelket adtak tovább
zálogba. Ezt a tényt erősíti meg Négyesi
Szepessy Pál is naplójában, aki a következőket
írja a Nyáryakról és a Hallerekről: "Ezek
sok esztendőig vesztegették, egynek-másnak
zálogosították, a jobbágyokat sessiójukkal,
szőlőjükkel liberálták, úgy annyira,
hogy végre alig maradott valami a kezük között. Ezen
Nyáry urak szerették mind a szép köntöst, mind a
szép lovat, mind a színes udvart, s mind a bő
konyhát, de mindnyájan rossz gazdák révén,
különben az piperére sem értek, hanem a
jószágokat adták és
kínálták."[6] Az
említett másfél évszázad alatt a
zálogbirtokosok ilyen ügyletekből kb. 32.000 Ft
jövedelemre tettek szert. Nem röstellték elfogadni a
készpénzen kívül a jó miskolci borokat, de
ezüstkanalakat, sőt karmazsin csizmát sem.
Kik voltak valójában azok, akik ilyen módon birtokokhoz
jutottak Miskolcon? Miskolc város tanácsa rendelete
alapján a város megváltásának
évétől (1702) folyamatosan a város minden
lakójának okmányokkal kellett bizonyítani
birtokjogait. Az így létrejött irategyüttes
vizsgálatából Tóth Péter Miskolc
város társadalmának négy csoportját,
rétegét emelte ki, akik a zálogbirtokosok
jóvoltából birtokokhoz jutottak. A zálogbirtokosok
korában sok jobbágy "liberáltatta" magát
telkével és szőlőjével együtt, akik
között a mesteremberek voltak túlsúlyban. Birtokokhoz
jutottak a Felső-Borsodból és Gömörből
betelepült armalista nemesek, sok Dél-Borsodban, vagy
még távolabb lakó városunkba
beköltöző birtokos nemesek és végül
sok írástudó, értelmiségi és
hivatalnok is. Ők a megszerzett birtokok (telkek,
szőlők, pincék) tényleges tulajdonosaivá
váltak, hisz azokat már szabadon adhatták-vehették,
örökíthették. "Végeredményben
elmondhatjuk tehát, hogy a diósgyőri uradalom
zálogbirtokosainak köszönhetően a 18. század
elejére kialakult Miskolcon egy jobbágyokból, armalista
és birtokos nemesekből, kézművesekből
és írástudó értelmiségiekből
álló társadalmi réteg, amely tényleges
tulajdonjogokkal rendelkezett a jobbágytelkek és
tartozékaik, valamint a szőlőbirtokok
túlnyomó többsége fölött. Ennek a
csoportnak állott legelsősorban az érdekében a
város megváltása és vállalta is az azzal
járó terheket, ámde nem egyforma mértékben,
mivel a tulajdonosság minőségi szempontból ugyan
nem különbözött lényegesen, de mennyiségi
szempontból annál inkább."[7]
A város megváltásához kifizetendő
összeget csak kölcsön felvétellel sikerült
megoldani. A kölcsönt adók között
feltűnően sok császári főtiszt volt. A
megváltás (redemptio) lefolyását
követően Miskolc város tanácsa miden
energiáját arra fordította, hogy a
kölcsönzött összeget (elsőként 41 ezer
Ft-ot), illetve az utána fizetendő kamatokat mihamarabb
visszafizesse. A tanács úgy határozott, hogy Miskolc
város lakossága és a városban birtokokkal
(telekkel, szőlővel, szántófölddel avagy
pincével) rendelkező extráneusok birtokaik
értékének arányában fog adózni, fogja
az ún. quantumot fizetni jogi státusától
függetlenül. A korabeli adóösszeírások
átnézése után már az első pillanatban
is szembetűnő, hogy egyesek sokszorosát fizetik az
átlag városi polgár adójához képest.
De kik is ők valójában és milyen arányban
vesznek részt a város társadalmában?
Vizsgálatunkhoz a "Jus Armorum avagy Neoacquisticumrul való
fizetésnek Laistroma" fejléccel ellátott 1703. évi
összeírást használjuk fel.[8] Az összeíró a Hunyad utcán
elkezdve, kötelenként haladva, kivétel nélkül
minden családfőt felvett Laistromára. Összesen 588
fő szerepel az 1703-as conscriptioban, akik
megközelítően azonos 25 fizetési egységbe
lettek besorolva. Egy-egy fizetési egységben hol többen, hol
kevesebben szerepelnek, attól függően, hogy a vagyonosabbak
avagy a szegényebbek vannak túlsúlyban. Így pl. a
hatodik fizetési egységben csak 9 család szerepel, hisz
sorai között ott van Dőry András úr, aki
egymagában 16 Ft-ot fizet a redemptiora felvett kölcsönök
visszafizetésére megállapított quantum
gyanánt. Ugyanakkor a 19., a 22. vagy a 23. fizetési
egységben külön-külön közel 40 fő
szerepel. Elsőként lássuk a 25 fizetési
egységet, az azokban befolyt adók összegét és
Marjalaki Kiss Lajos próbálkozásából
elvégzett kötelbeli vagy utcabeli beazonosításokat.
Beazonosított kötel vagy utca neve | Fizetési egység | Befolyt adó (Ft-ban) |
Hunyad | 1 | 22,34 |
Hunyad | 2 | 25,03 |
3-5 | 3 | 25,80 |
6-8 | 4 | 24,58 |
9-11, 16. | 5 | 26,08 |
12-14 | 6 | 24,05 |
15, 17, 18, 20. | 7 | 25,51 |
18, 21-23 | 8 | 25,34 |
24-27 | 9 | 27,95 |
28-31 | 10 | 26,42 |
35-38 | 11 | 24,24 |
39-41 | 12 | 25,44 |
43 | 13 | 25,54 |
52-54 | 14 | 24,78 |
Czikó | 15 | 27,09 |
56-58 | 16 | 30,89 |
64-67 | 17 | 27,94 |
Vízmelletti | 18 | 27,66 |
Vízmelletti, Meggyesalja | 19 | 30,70 |
Meggyesalja, 69 | 20 | 27,66 |
70-72 | 21 | 24,04 |
Papszer | 22 | 26,83 |
Papszer, Szirma | 23 | 26,25 |
73-76 | 24 | 26,10 |
77-79 és a 31. kötel utáni zsellér telkek | 25 | 25,44 |
Összesen: | 653,70 |
A táblázatból leolvasható, hogy az egyes
fizetési egységek 20 és 30 Ft közötti
összegekre voltak megállapítva. A legkevesebb összeg az
első fizetési egységben folyt be (22,34 Ft), míg a
legtöbb a 16. (30,89 Ft) és a 19. (30,70 Ft) egységben.
2 Ft-tól több quantumot fizetett: | 78 fő | (13,26 %) |
1 és 2 Ft között fizetett: | 144 fő | (24,49 %) |
1 Ft alatt (de nem 0,06 Ft-ot) fizetett: | 350 fő | (59,52 %) |
csak 0,06 Ft-ot (a legkevesebbet) fizetett: | 16 fő | (2,72 %) |
Talán ismerkedjünk meg név szerint is, hogy ki a
városnak az a 78 polgára, aki a XVIII. század
legelején 38,74%-kal, azaz 253,22 Ft-tal járult hozzá a
város mielőbbi
önállósodásához. Az
összeírásban szereplők sorrendjében: Nagy
János fiastul (2,12 Ft), Simon Márton (2,04 Ft), Borsi
Mihály úr (3,16 Ft), Márton Károlyné (2,02
Ft), öreg Seres György (7,68 Ft), Kazai István maradéki
(3,00 Ft), Szepessy Márton úr (2,02 Ft), Szepessy
Pálné asszonyom (4,76 Ft), Szerencsésné asszonyom
(3,28 Ft), Komjáti Ádám úr (4,50 Ft), Szepessy
István úr (5,54 Ft), Borbély János (2,28 Ft), Nagy
János úr (2,14 Ft), Vetési Sámuel (2,26 Ft),
Dőry András úr (16,00 Ft), Dőry Ferenc (2,14 Ft),
Bárczy família (5,55 Ft), Sz. Miklósi és
Bárczy úr részi (3,84 Ft), Kecskés István
(2,62 Ft), Ráczkövi István úr (2,70 Ft),
Kovács Sámuel úr (2,96 Ft), Kecskeméti
família (4,06 Ft), Kun János (2,36 Ft), Tilai György (2,76
Ft), Eötvös Mátyás (2,40 Ft), Forrai János
úr (3,32 Ft), Körei István (2,34 Ft), Jacsó
András (2,40 Ft), Bakos Mihály (2,06 Ft), Aszalay András
úr (2,42 Ft), Nagy Péter (2,06 Ft), Beke István (2,10 Ft),
öreg Király János (2,52 Ft), ifjú Király
János (2,38 Ft), Csenge Gásgár (2,08 Ft), Vatai
István (2,40 Ft), Csiszár Mihály úr (8,62 Ft),
Csizmadia Zachariás (3,06 Ft), Hankó György (2,30 Ft),
Jakó István (2,02 Ft), Czeglédi Szűcs István
(2,96 Ft), Boldisár Zsigmond úr (10,66 Ft), Sóri
István úr (5,52 Ft), Rácz János (2,06 Ft),
Endrédi István (2,03 Ft), Busa Mihály (4,42 Ft),
Munkácsy Szabó Jánosné (2,32 Ft), Kota
András (2,14 Ft), Seres György (2,14 Ft), Kádas
Mátyás (3,24 Ft), Szűcs István (2,94 Ft), Kormos
Ambrus (2,00 Ft), Szabó Mihály (2,22 Ft), Szabó
István úr (3,72 Ft), P. Kovács Mihály (3,20 Ft),
Seres István (2,06 Ft), Szabó Gergely úr (2,30 Ft),
Szabó Miklósné asszonyom (2,02 Ft), Bik
László úr (7,06 Ft), Kutik András (2,16 Ft),
öreg Győry István (2,70 Ft), Tóth János (2,60
Ft), K. Balogh Istók (2,38 Ft), K. Tóth István (2,44 Ft),
Varga Lukácsné (2,72 Ft), Varga Mihály (3,30 Ft), Laxai
János (2,22 Ft), Csóka Márton (3,02 Ft), Szepessy
Pálné (7,70 Ft), Nyíry András (2,16 Ft), Mois
Márton (2,56 Ft), Czakó Márton (2,08 Ft),
Hosszúfalusi János úr (2,82 Ft), Csizmadia István
(2,16 Ft), Forgó János úr (4,06 Ft), Kosko István
(2,96 Ft), Maté Kovács (2,16 Ft) és Bacsó
Mihály (2,16 Ft).
A felsorolás arra enged bennünket következtetni, hogy tagjai
között vannak a gazdag birtokos nemesek (possessionatusok), az
armalisták és a város tehetősebb polgárai
(szőlő és pince tulajdonosok valamint iparosok).
Megállapítható, hogy a város életében
a század második felében gazdagságukkal olyannyira
kirívó vagyoni helyzetbe került görög és
zsidó kereskedő réteg, még nem szerepel az 1703.
évi 78 fős listánkon. Persze
szűkíthető még tovább is ez a vagyonosabb
réteg, hisz mindössze egy tucat család az (Seres, Szepessy,
Komjáti, Dőry, Bárczy, Kecskeméti, Csiszár,
Boldisár, Sóri, Busa, Bik, Forgó), amelyik 4 Ft felett
fizetett adót és az ő
adórészesedésük a város
kasszájába befizetett éves adó 14,7%-át
(96,13 Ft-ot) tette ki.
Tóth Péter Miskolc város XVIII. század
első felére végzett társadalomtörténeti
vizsgálódása alkalmával vetette fel, hogy "potior
uraimék", azaz a tehetősebb lakosok, akiknek kijár
a városi tanácsüléseken való
részvétel, száma sem, feladatköre sem
tisztázott.[9]
Véleményünk szerint az 1703-as 78 fős
adófizetői lista birtokos és armalista nemeseken
kívüli száma jelentheti "potior uraimék"-nak a
város társadalmában elfoglalt arányát.
Az avasalji mezőváros társadalmának átlag
polgárait véljük felfedezni az egy Ft alatt
fizetők nagy számában, akik a lakosság közel
60%-át jelentik. Ők és családjuk azok, akik egy-egy
ház, telek a hozzátartozó appertinentiákkal,
egy-két darab szőlő, esetleg pince tulajdonosai. Az
ettől kissé vagyonosabb 144 fő a miskolci
átlagpolgárhoz képest pusztán néhány
kat. holddal nagyobb szántóval vagy egy-két darab
szőlővel többel rendelkezik. Úgy gondolnánk,
hogy a nincstelen, vagyontalan, életét napról-napra
tengető réteg az, amely a városi társadalom
2,72%-át tette ki. Nézzük csak, hogy kik is ők
valójában? A 16 fő a conscriptió
sorrendjében a következő: Ács Miska, Molnár
Mihály mester, Molnár István Borsy úr
molnára, Almásy Márton, Szepsi György,
Keresztúri Tóth György, Váradiné, Gabri
Miklós, Nagy János, Ország András, Varga
Mátyás, Mérainé, Tapasztó Tóth
György, Tóth András, Festő István, Kis
Mátyás. Láthatjuk, hogy az adózók
legalsó szintjén vannak a molnárok, az extráneusok
és egy-két, a munkájából megélni
kevésbé tudó egyén.
Ennek a korai adóösszeírásnak (1703) alaposabb
szemrevétele jó kiindulópontot jelenthet a város
XVIII. századi társadalmának
rétegvizsgálatához. A fent közölt
megállapítások közel sem teljesek, hisz
egyrészt más egykorú forrásokkal
történő összevetése még várat
magára. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele bármennyire is
alaposnak és precíznek tűnik az
összeírás, a város társadalmának
marginális elemei minden bizonnyal kimaradtak belőle. Summa
summárum Miskolcon 1703-ban ilyen vagyoni helyzetű
társadalom vágott neki a feudális földesúri
függőséget levetkőzni hőn óhajtott,
független, önálló városi életnek.
Az önállóságért küzdő
város
A XVIII. század eleje nevezetes fordulópont Miskolc város
történetében. 1702-ben megszűnik, mint a
diósgyőri uradalom tartozéka s az
önálló városi fejlődés
útjára lép. Miskolc város
jegyzőkönyve szerint "ezen esztendőben impetáltattak
törvénnyel a fiscustól a diósgyőri
domíniumnak compessessorai, mi miatt Miskolc városnak is
magát mind a Haller, Bossányi és Csernel jussal sok
számú ezer forintokon kellett redimálni és
libertáltatni."[10]
A XVIII. század legelején a szepesi kamara
felszólította báró Haller Sámuelt, hogy
igazolja a diósgyőri uradalom birtoklási
jogcímét. A diósgyőri domínium
legfőbb zálogbirtokosa, aki az uradalom örökös
urának tekintette magát, igazoló okiratok, oklevelek
híján húzta, halasztotta a jogcím
igazolását. A dokumentumok bemutatásának
határnapját 1702. május 2-ra tűzték ki,
amelyről értesítést nemcsak a báró,
hanem Miskolc városa és a birtokos nemesek is kaptak. A
város lakossága Miskolc területéért a
város árkain belül fekvő Haller, Csernel és
Bossányi részek kivételével, örök
megváltásként 12 ezer rénes forintot
ajánlott fel. A benyújtott ajánlatra a Kassán
járt és ott őt ez ügyben felkeresett
báró Thavonát Albert kamaraelnök válasza
mindinkább késvén, a miskolci magisztrátus
újabb megváltási ajánlatot tett, immáron 14
ezer rénes forint erejéig. A kamara ezután is hallgatott.
A Kassára kiküldött városi küldöttek nagy
áldozat árán ugyan, de végül
megállapodtak a kamarával. 1702. április 12-én a
kamaraelnök szerződést kötött a várossal,
amelyben Miskolcot a Haller, Csernel, Bossányi
részjószágok, továbbá a
húskimérési, korcsmártatási jog és a
négy országos vásár jövedelme
kivételével 25 ezer magyar forintért, 25 évre
átengedte a lakosságnak. A megváltás
összegének letételére a szerződés
rövid határidőt tűzött ki. A városi
magisztrátus kénytelen volt kölcsönökért
folyamodni. Sok utánjárást követően
elsősorban a császári katonaság tisztjei és
a felvidéki városok polgárai voltak azok, akik
általában 10%-os kamat mellett nagyobb összegű
kölcsönöket tudtak folyósítani.
Ilyen előzmények után az
önállóság útján elindult miskolciak
bizakodó és várakozó állásponton
voltak. Mivel báró Haller Sámuel a későbbiek
folyamán sem tudta birtoklási jogcímét igazolni,
ezért a fiscus május 22-én lefoglalta, majd a
kamarának átadta Diósgyőr városát
és az uradalom báró Haller Sámuelhez tartozó
részeit. Így birtokba vették Miskolcot is, amelyet a
tárgyalás előtt kötött szerződés
értelmében átadtak a lakosságnak. Az
önállósulásból adódó
örömbe mindjárt a kezdet kezdetén üröm is
vegyült. A kamara kezén maradt haszonvételek,
különösen a korcsmáltatás, nagy kárt
okoztak a lakosságnak. A teljes önállóság
érdekében újabb tárgyalásokat
kezdeményezett a város vezetése. Eredménye
újabb 16 ezer magyar forint megváltási összeg lett. E
pótszerződés értelmében a miskolciak
megkapták a Haller, Bossányi és Csernel
részjószágokat, a húskimérés, a
korcsmáltatás és a vásártartás
jogát is 25 évi zálogos időre. A
kamaraelnökkel kötött szerződéseket I.
Lipót 1703. április 11-én Bécsben kelt
oklevelében jóváhagyta.[11]
Miskolc város első megváltása végül 41
ezer magyar forintot emésztett fel. Persze mindez nem foglalja
magában a tárgyaló küldöttek
költségeit és a vitt ajándékok
összegét. Miskolc így teljesen felszabadult a
jobbágyi terhek alól s megnyíltak előtte az
önálló városi fejlődés
lehetőségei. A város egész
területén nemesi kiváltságokat gyakorolt,
saját ügyeiben úgymond a szabad királyi
városok jogával élt. A magisztrátus első
intézkedései között volt, hogy a lakosság
ingatlanaira váltságot, úgynevezett quantumot vetett ki,
hogy az így befolyt összegekből mihamarabb ki lehessen
fizetni a kölcsönzött összegeket és annak kamatait.
A városi lakosság ebben vállalt szerepét, és
ingatlanaikból adódó vagyoni helyzetét
korábban, az 1703. évi quantum lajstrom részletes
elemzésével már bemutattuk.
A magisztrátus alig helyezte el a megváltás
szerződési okleveleit a város
ládájában, kitört a
Rákóczi-szabadságharc. A szabadságharc
kitörése után II. Rákóczi Ferenc, a
nagyságos vezérlő fejedelem nem változtatta meg a
királyi kamara szerződését. Ezzel teljes
mértékben kivívta a város
támogatását, valamint néhány újabb
intézkedésével meg is erősítette azt.
Rákóczi Ferenc, a hadsereg szervezése során,
két úton vette igénybe a városi lakosságot,
így Miskolc lakosságának segítségét
is. Egyrészt a vármegyéknek küldött nemesi
felkelést elrendelő utasításokat, amelyek
alapján a "város nemességét"
szólította hadba. Másrészt a városok helyi
vezetését kötelezte bizonyos számú
katonaság többszöri kiállítására.
A szabadságharc kezdetén a miskolci lovas katonák szinte
kivétel nélkül a nemesek soraiból kerültek ki,
míg a gyalogság az 1/4 telkes contribuensekből. 1704-1705
táján az országos szintű kimutatások azt
vélik igazolni, hogy már az 1/4 és az 1/2 telkesek
alkották a lovas seregek döntő többségét,
a gyalogságnál pedig a zsellérek szolgáltak
túlnyomórészt, bízva a fejedelem
felszabadító ígéreteiben.[12]
A felkelés kezdetén a lelkes miskolciak 66 lovast és 190
gyalogost állítottak ki. A következő év
szigorú telét, a fejedelem, hadaival egyetemben, Miskolcon
töltötte. Rákóczi 1704. január 19-től
március 4-ig tartózkodott Miskolcon, ahonnan Eger
ostromára indult. Ebben az évben 567 miskolci szolgált
vitézül zászlaja alatt, 1705-ben újabb 55
polgár állt helyt a harcok színterén, akik
közül többen meg is sebesültek, sőt áldozatul
estek. 1706 elején Rákóczi ismét Miskolcon
ütötte fel főhadiszállását. Január
19-én érkezett városunkba és február 19-ig
tartózkodott itt. A lakosság még ekkor is, az
élelmezési és ruházati
beszolgáltatásokon túl, katonákkal is
támogatni tudta a felkelést. Nem kevesebb, mint 277 gyalogos
szedelőzködött össze és sietett a kurucok
táborába. Az 1706. év szomorú a város
életében, hisz Négyesi Szepessy Pál
naplójából is ismerve ekkor dúlta végig
Rabutin császári generális városunkat. Miskolc
népe elmenekült, a város üres lett és csaknem
egészen a lángok martalékává vált.
Az elmenekült miskolci lakosság Szendrő vára alatt
talált menedéket, de ott is csak rövid időre,
biztonságosabb helyet keresve a Bódva-völgyén
fölfelé menetelve. Végül nagyon sokan a Torna
vármegyei Szögliget községben húzták meg
magukat. Innen október-november havában tértek vissza
Miskolcra. A nagy pusztulás után sokan falura
költöztek. Siralmas helyzetükre hivatkozva a fejedelemhez
fordultak, hogy legyen tekintettel városuk pusztulására, s
a lakosságot mentsék fel minden fizetési vagy
beszolgáltatási kötelezettség alól. A
fejedelemben mindig is bízó miskolciak
áldozatkészségüket e szörnyűségek
után is bebizonyították, hisz 1707.
januárjában ha mást nem is, de puszta életüket
ajánlották fel. Vagyis újabb gyalogosok vonultak
Miskolcról a kuruc táborokba. Egy évre rá a
trencséni csatavesztés után a város és a
miskolci járás 3000 kenyeret, 25 mázsa
vágómarhát, 230 köböl zabot és 18
szekeret adott a szükséges kaszásokkal a felkelés
támogatására. Ez volt az utolsó áldozat.
Ezek után egyik császári sereg a másikat
követte városunkban.[13]
Hogy milyen is volt a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt
városunk társadalmának összetétele, arra
leghitelesebben az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis
conscriptió tanúskodhatna, amely a korabeli magyar
társadalom minden rétegét vagyoni helyzete alapján
pontosan számba vette. N. Kiss István kutatásai
szerint a dicajegyzékek igazolják, hogy a conscriptio
mindenkire kiterjedt, beleértve a háztartások nemes
és nemtelen lakóit, olyannyira hogy az egyedül
álló zselléreket, pásztorokat, szegényeket,
özvegyeket is feltüntették a listákon. A
Rákóczi országára kiterjedő
összeírás nem vett figyelembe semmiféle
korábbi exemptiót, mint például a nemesi
adómentesség, csupán a katonai szolgálattal
összefüggő kedvezményeket.[14] Sajnos ez az értékes forrás Miskolc
esetében nem maradt fenn. A dokumentum utáni eddig mind
haszontalan kutatásunkat N. Kiss István is
megerősítette azzal, hogy az országos
levéltárban fellelhető együttes iratcsomóban
is csak a Borsod vármegyére vonatkozó
táblázatos kimutatások maradtak fenn.
A továbbiakban az arányok érzékeltetése
végett lássuk az 1707. évi dicalis
összeírás megyénkre vonatkozó megmaradt dica
adatait. A kuruc állam egész területén
végrehajtott összeírás kérdései a
gazdasági tevékenység és hozam
következő csoportjait ölelték fel: munkaerő,
állatállomány, szántóművelés,
bortermelés, kézműipar, kereskedelem és
pénzjövedelem. Az így felmért jövedelem - a
városok nélkül - valamivel több, mint 1/5-e a
nemesekre, mintegy 79%-a pedig a jobbágyokra esett. A nemesi vagyon
súlya Borsod és Zemplén esetében jóval az
országos átlag fölé emelkedett. Borsodban kb. 1/3-a,
Zemplénben pedig 40%-a esett 1707 folyamán a nemesekre. A megyei
dicák extractusa szerint Borsodban 30.400 dicát hagytak
jóvá, aminek 32,58%-a (9906 dica) esett a nemesekre, a paraszti
rétegekre 64,15% (19.503 dica), az utóbbiaknál még
külön feltüntették a paraszt katonák 3,26%-os (991
dica) részesedését is, amit Borsod esetében a nemes
katonák részesedéséről nem ismerünk. Ha
pontosak akarunk lenni és csak a nemesség vagyoni
helyzetére koncentrálunk, akkor a jóváhagyott 80
ezer zempléni dicából az ottani nemesség 41,67%-kal
(33.334 dica) dicával részesült. Ez az utóbbi
szokatlanul magas arány azzal magyarázható, hogy a XVIII.
század kezdetére a hegyaljai szőlőterület
zöme már nemesi tulajdonba került.[15]
Tanulságos a megmaradt városi dicákból
levont azon következtetés, hogy a városok szinte
mindenütt nagyon alacsonyra értékelték
polgáraik jövedelmét, de a tényleges helyzet is
szomorú képet mutatott ekkor a városi polgárok
vagyoni helyzetéről. Eger esetében pl. még
másfél ezer dicát sem sikerült összeírni,
Kassa városánál ugyanakkor 8 ezer dicát hagytak
jóvá a bányavárosok, hol 1-2 ezres, hol 9-10 ezres
dica számai mellett. Már ekkor is kiderült, hogy
számos mezőváros jóval gazdagabb, mint a
királyi városok legtöbbje. A két kereskedő
központon, Eperjesen és Lőcsén kívül csak
Selmecbánya és Besztercebánya éri el a 10 ezer
dicás szintet. Hogy hol lett volna Miskolc ezen a dica
skálán nehéz megjósolni, de a felsorolt
városok korabeli fejlettségét szem előtt tartva,
Miskolc ekkor lélekszámából és
gazdasági helyzetéből kifolyólag az 3-5 ezer
dicás felső-magyarországi városokkal lehetett
azonos vagyoni helyzetben. Miskolc városa az
összeírás Instructio részében szerepel
egyedül konkrétan is. A 26. pontban ugyanis a
szőlőket négy classisba vétették. A 27.
pontban világossá válik, hogy a miskolci
szőlők a második classisban comprehendáltatnak az
ungvári, zempléni, ladmocsi, toronyai, szőlőskei,
bári, csernühályi, bodokfői, kollati,
berekszászi, muzái, golopi, monoki, szerencsi,
legyesbényei, sikái, szentpéteri, iszalái, hecsei,
szentgyörgyi, modri, bazinii és a tájon lévő
azokhoz hasonló borokkal, amelyeknek 3 hordó bort termett
szőlői, és ha ebből 9 acó bort fel tudtak
mutatni, akkor az tett ki egy dicát.[16]
Városunk esetében, Szendrei János kutatásai
alapján, a Rákóczi-szabadságharc
idejéből négy összeírást
ismerünk, amely a miskolci katonák vagyoni helyzetére
ugyan nem ad kellő információkat, de az
összeírt lovasok és gyalogosok családnevei
csöppet sem elhanyagolható forrásértékkel
bírnak a korszak társadalomkutatói számára.
Az 1705. január 31-i lajstrom a miskolci gyalogseregben
lévő Miskolcról elszármazottakat és
más helyről való embereket nevezi meg.[17] Az 1706. március 9-i conscriptio[18] 68 miskolci lovasról és 187 miskolci
gyalogosról tudósít, olyannyira, hogy a lovasok
között 4 "uram", vagyis 4 miskolci nemes (Dőry András,
Nagy Zsigmond, Kovács Sámuel és Nagy János)
szerepel, míg a gyalogosok között 20 harcképtelent,
azaz alkalmatlant (inhabilis) és kettő erőtlent (infirmus)
írtak össze. Ugyanezen év augusztus 31-én a
Personalis Insurrectiokor[19] 14
csoportban 273 miskolci gyalogos került a regestrumba,
közöttük feltűnően sok iparos
foglalkozású polgár neve olvasható. Több
közöttük a Ács, Kovács,
Szénégető, Varga, Molnár, Késmíves,
Lakatos, Gombkötő, Szabó, Borbély,
Pereczsütő, Szíjgyártó, Szűcs,
Sütő, Köteles, Gombos, Csapó, Faragó, Kenyeres,
Tapasztó, Festő, Csizmadia, Takács, Vajas, stb.
Negyedikként az 1708. szeptember 12-i lajstromban[20] a miskolci gyalogsereg 61 elszánt katonája
és ugyanakkor 46 lovaskatona is szerepel.
A fenti négy összeírás névanyaga az e
korból fennmaradt adóösszeírások
névanyagával történő
összevetéséből
megállapíthatóvá válik, hogy a fejedelem
szolgálatában melyek azok a társadalmi rétegek,
amelyek lehetőséget láttak
felemelkedésükhöz. Persze, az országos
vizsgálatokból tisztában vagyunk az alsóbb
néprétegek nagyarányú katonai
számával, de ez a sablon egy az egyben nem húzható
rá azon Miskolciakra, akik részt vettek a felkelés
seregeiben. Az arányszám pontos
megállapítása így még várat
magára.
A Rákóczi-korszak lezárásaként azonban
még tekintsünk bele azokba a korabeli fejedelmi
intézkedésekbe, vagy magához a vezérlő
fejedelemhez írt kérelmekbe, amelyekből
informálódhatunk az egyes néprétegek felé
irányuló viszonyról. Eddig a
Rákóczi-szabadságharc történetének
két dokumentum gyűjteménye látott napvilágot
a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár
jóvoltából. Az első kötet[21] tanúsága szerint - ha a kronológiai
sorrendet követni kívánjuk - elsőként Miskolc
városa fordult a fejedelemhez, hogy Miskolc lakosait ne
kényszerítsék fegyver forgatásra, mert már
sokan mentek közülük a táborba, s az egri ellenség
esetleges támadásától is védeni kell a
várost. Még 1703-ban, december folyamán a fejedelem
felé mutatott hűséges szolgálatai miatt Aszalay
Andrásnak és Péternek adományozta Miskolcon a
Derék utcai Sörház felét. A következő
évben Bik László jól ismert miskolci nemesnek a
kamara által elkobzott kúriáját és
szőlőit visszajuttatja. 1704 májusában gondja van
Borsod megye kereskedőire és mestereire is, hisz május
4-én Rákóczi Ferenc felszólítja Borsod
megyét, hogy az árak emelkedésének
megakadályozására limitálja a kereskedők
és mester emberek árucikkeinek árát. Még
ebben a hónapban a hadaknak Fő Generálissa, gróf
Bercsényi Miklós a harctéren megbetegedett nemzetes
és vitézlő Nagy Zsigmond úrnak passzust
állít ki miskolci hazautazásához.
1704 május végén Borsod vármegye beadványt
intézett a fejedelem felé, hogy a megyére kirótt
élelmezési és szekerezésbeli terhei
fölöttébb súlyosak, miszerint az elmúlt
télen 1500 embert Miskolc mezővárosa téli
kvártély teherviselésén felül sok más
szolgálattal, szekerezéssel is segítette a
felkelést. Az 1704. június 5-i fejedelmi
utasításból szerzünk tudomást arról,
hogy a miskolci szabók bőségesen el voltak látva
munkával, hisz Rimaszombat és Losoncz mellett Miskolcról
szállították a kész katonai ruhákat a
kurucok táborába. Rákóczi Ferenc 1704.
június 18-i válaszleveléből kiderül, hogy a
súlyos terhek alatt szinte már roskadozó Borsod megye
és Miskolc példamutató a feladatok
vállalásában, ezért utasítást ad
arra, hogy a továbbiakban vegyék figyelembe az
"élésbeli terhek kirovásánál", hogy Borsod
megyéből sok nemes fegyverrel szolgál és sok
élelmet is szállított már az Eger és
Szendrő alatt ostromló hadaknak. 1704. június 27-én
a sebesültek gyógyításánál
érdemeket szerzett miskolci Borbély Andrásnak
először 190 majd 45 magyar forint kiutalását rendeli
el. Intézkedései folytán indul meg Borsod megye és
Miskolc területén a postai ellátás
fejlesztése. 1704. október 21-én pl. a posták
személyzetének elmaradt fizetését megoldani
rendeli, a hiányzó postalovakat pedig pótolni.
Az 1705. év dokumentumait tartalmazó másik kötet[22] tanúsága szerint az új
év első napján a fejedelem utasítja
Szentpéteri Imrét, hogy a nagyszombati ütközetben
elesett miskolci katonák családjának a
megváltás kölcsöneinek visszafizetése miatt
elrendelt quantumból a rájuk eső összeg
fizetését időlegesen szüneteltessék.
Márciusban a fejedelem Bencsik Jánosnénak 48,
Bolhánénak pedig 13 magyar forint adósságát
engedteti el, amellyel Miskolc városának tartoztak,
azonkívül pedig sorsuk jobbítására
egyenként 12 rénes forint kiutalását rendeli el. Az
év folyamán a vármegye is gyakorta ostromolja
beadványokkal a fejedelmet. Június 30-i
beadványában kéri, hogy csak annyi szekeret kelljen
kiállítania, amennyit a portaszám után
kötelesek. Augusztus 10-én már a megye közterheivel
kapcsolatos sérelmeit sorolja fel, s azok orvoslását
kéri. Jellemző, hogy míg a megyei kérések
javarészét a fejedelem visszautasítja vagy csak
részben engedélyezi a panaszok orvoslását, addig
Miskolc mezőváros tanácsának
folyamodványaira szinte kivétel nélkül pozitív
válaszokat ad. Szemmel tartja a miskolci nemesek birtokjogait,
munkával látja el és meg is fizetteti a katonaság
szolgálatára termelő iparosokat, ugyanakkor katonái
otthon maradt családtagjai nehéz sorsának
jobbítására is gondol.
Báró Haller Sámuel özvegye a szatmári
békekötés után ismét kereste az igazát
a diósgyőri uradalom visszaszerzése ügyében.
Négy év múlva, az 1715. évi 104. tc.
intézkedett, hogy az ügyét újból
érdemileg megvizsgálják. Miskolc város joggal
tarthatott attól, hogy a Haller család
perújítás útján esetleg visszanyerheti az
uradalom birtokjogát, s vele együtt Miskolcot is. Akkor pedig
régi állapotába helyezik az oppidum
lakosságát is. A megváltási idő
lejártáig a város rendszeresen küldött
követeket a bécsi, a pozsonyi és a szepesi kamarához,
hogy nagy anyagi áldozatok árán is megvédje a
város és lakóinak megszerzett
szabadságát.
Teljesen természetes, hogy a 25 évi zálogos idő
lejárta után Miskolc népe arra törekedett, hogy
újbóli megváltást nyerjen. A több
éven át húzódó tárgyalásokat
végül siker koronázta. 1731-ben a hosszú évek
küzdelme és temérdek költekezés után III.
Károly április 28-tól újabb 25 évre
meghosszabbította Miskolc zálogos idejét. Mindez a
kincstárnak fizetendő 25 ezer forint és a királynak
ajándékképpen felajánlott 12 ezer forint
fejében történt meg.
A város másodszori megváltása után a
nyugalom nem sokáig tartott. A város
szerződésében benne foglalt 25 évből
még csak 12 év telt el, amikor a kamara azzal sürgetett
újabb megváltást, hogy valamely uralkodó
szerződése utódjára nem kötelező. Az
újból kölcsönökhöz folyamodó
város 1744. augusztus 2-án 40 ezer forinttal harmadszor is
megváltotta magát. Mária Terézia az apja
által biztosított 25 éven felül a kincstárba
lefizetett summáért még 40 évre terjesztette ki a
zálogos időt. Az akkori értékek szerint
óriási összegek előteremtése
kölcsönök folytán a város vezetését
arra késztette, hogy a második és a harmadik
megváltás költségeinek fedezésére a
városlakókra jogi státusuktól
függetlenül, de anyagi helyzetük
figyelembevételével quantumot rójon ki. A quantum
fizetés nagymértékben differenciálta a
városi lakosságot. Már 1702-ben gyakori volt, hogy egyes
családok anyagi helyzetét meghaladta a kirótt
adóteher. Az ilyen helyzetbe került háztartások
eladósodtak. Ezek a későbbiek folyamán vagy
eladták ingatlanaikat, vagy a város rátette kezét s
mint földesúr, taxát szedett utánuk. Ez azt a
folyamatot eredményezte, hogy felduzzadt a város taxás
ingatlanainak száma. Leveles Erzsébet kimutatása
szerint 1740-ben a magisztrátus már 84 taxás fundust
és 140 taxás pincét bírt.[23] Persze nem csak a város jutott ingatlanokhoz,
hanem mind több ingatlan cserélt gazdát.[24]
A város háromszori megváltásának
időszakáról elmondottakat röviden így
összegezhetnénk. Miskolc a XVIII. század első
felében története folyamán eddig sohasem
élvezett városi szabadságra emelkedett.
Önállóan rendelkezett a város
területével, nem tartozott földesúri
szolgáltatásokkal, és saját ügyeiben
önhatalmúlag dönthetett. Ehhez a szabadsághoz nem
vezetett kikövezett út, már azért sem, mert nem
rendelkezett tőkével, megfelelő anyagi fedezettel. Csak
kölcsönökkel sikerült megoldani a megváltások
kifizetését. De a véget nem érő
kiadások visszafizetése nagy terhet jelentett volna a
város lakóira nyugalmas állapotokban is. A
Rákóczi-felkelés azonban katonai áldozatokat, a
csapatok ellátását igénylő
terményjáradékok szüntelen
beszolgáltatását követelte, mellette az
áldozatokat szedő pestis, sőt nem várt
természeti csapások, mind-mind nyugtalanították a
városlakókat. Az eredmény az egyes társadalmi
rétegek vagyoni helyzetének mind élesebbé
válása, a vagyoni differenciálódás
növekedése.
A jobbágyvárossá visszahelyezett Miskolc
Miskolc harmadik megváltása (1744) után alig múlt
el 10 esztendő, amikor a város vezetését
ismét a királyi tábla elé idézték.
Gróf Grassalkovich Antal, a kamaraelnök nézete
szerint Mária Terézia királynőnek
eltökélt szándéka, a diósgyőri
koronajószágok visszaszerzése. Tudjuk, hogy Miskolc az
1744-ben adott 40.000 forintért még 32 évig jogilag el
volt zálogosítva. De az újabb intézkedések
szerint a törvények keményen tiltották a koronajavak
elidegenítését. A miskolci küldöttek azonban
kérelmezték, hogy a város a jogerős,
szerződésszerű egyezségei alapján
továbbra is régi állapotában maradhasson. A
státusquo fenntartása érdekében a lakosság
hajlandó lenne további anyagi áldozatokra is.
Mária Terézia és a kamaraelnök ragaszkodtak eredeti
álláspontjukhoz és nem fogadták el a miskolci
küldöttek ajánlatát. Röviddel ezután
kezdetét vette "a fordított visszaváltás".
Miskolc város új ura, Grassalkovich Antal idejét
nem vesztegetve, hamarosan különválasztotta a miskolci
nemeseket. A lakosság megmaradt részét pedig
jobbágyoknak minősítette. Majd a
jobbágyvárossá süllyesztett miskolci
lakosságnak urbáriumot adott.[25] "Miskolcz Várossának
Méltóságos Gróf Grassalkovich Antal Urunkkal
Tíz Esztendőkre Contractualiter lett esztendőbéli
adózó tartozások." Az 1756-ban Diósgyőrben
kiadott urbarialis lajstrom szerint a város adózó
népessége esztendőnként 1500 Ft fizetésre
volt kötelezve. Mind a szőlőkből, mind a
földekből kilencedet tartoztak fizetni "mind az Miskolczi, mind az
Csabai határban". Ha az uraság épületet
kíván emelni, akkor "az városnak fenn álló
szekerei azokhoz való vecturával tartoznak". "Az
közönséges Fundussokon Lakozóknak czédula
szerint ki osztatott Esztendőbéli Taxájok tészen:
87,39 frt". Végezetül "az volt Báró Dőry [...]
fundussán Lakozóknak Esztendőbéli Taxájok
tészen: 58 Ft-ot".
A kamarális földesúr Miskolc város eddig megszerzett
jövedelmeit a kamara hasznának nyilvánította. Eddig
fél évszázadon át élvezett javaiból
csak egy malmot, két dézsmaadó szőlőt,
két pincét és egy kocsmát kapott meg. A
lakosság évszázados faizási szabadalmát
elvette,[26] viszont megszüntette a
katonai beszállásolást azzal, hogy a katonák
tartózkodási helyéül a piacon álló nagy
vendégfogadót jelölték ki.
Az újonnan keletkezett helyzetben a földesúr
belenyúlt Miskolc város minden ügyébe. Ennek
tanúbizonyságára álljon itt a Miskolcra
kényszerített ún. Grassalkovich-féle
szerződés 20 pontjának kivonata.[27] Gróf Grassalkovich Antal Miskolc
számára kiadott rendtartása szerint: 1. Az új
év első napi bíróválasztásakor a
jelölés a földesúr joga; 2. A nemesség nem
tartozik ezután a város közönségéhez,
így nem is lehet közülük senki
főbíró; 3. A tanácsbeliek száma
mostantól kezdve 12 fő lesz; 4-6. A jegyző a város
jegyzőkönyvét, adókönyvét és a
törvényszéki ügyek jegyzőkönyvét
köteles egy személyben vezetni; 7. A városlakóknak a
különféle adókat nem fundusok, hanem személyek
után kell fizetni; 8. Az adókat a perceptor szedi be; 9-11. A
város birtokában marad továbbra is az eddig bírt
két szőlő és két pince, de utánuk
kilencedet tartozik fizetni; 12. A nemesektől a földesúr
által visszaváltott telkekhez tartozó földeket,
réteket ingyen kell szétosztani a jobbágyok
között; 13. A piacon lévő nagy
vendégfogadó kvártélyház lesz, hogy
ezáltal is csökkenjenek a jobbágyok terhei; 14. Nyolcados
dézsma ellenében a lakosoknak engedi át az uraság a
látházai és csabai birtokokat; 15. A város
költségére a földesúr 300 rénes Ft-ot
és egy kocsma jövedelmét adja; 16. A város
birtokában lévő malom megmarad; 17. A tisztviselők
fizetését a földesúr szabályozza,
úgymint a főbíró 120 Ft-ot, helyettese 60 Ft-ot, a
tanácsbeliek 24 Ft-ot, a jegyző 100 Ft-ot, a város
gazdája 60 Ft-ot, a perceptor 100 Ft-ot, a 3 kocsis összesen 100
Ft-ot, ugyanakkor nem lesz szükség a jövőben
ügyészre, aljegyzőre, borbíróra és
vásárbíróra; 18. A robot és a
fuvarozás kötelezettségének megváltása
1500 rajnai Ft-ba kerül, amit a városnak kell kifizetni egyik
felét Szent Iván napjáig, a másik felét
Karácsonyig; 19. A fenti szigorítások mellett a
földesúr kötelezi magát, hogy a taxát 10
évig nem fogja emelni; 20. A miskolci és a csabai határban
lévő földek után kilencedet kötelesek fizetni a
birtokosok. Emellett a város szekereivel köteles segíteni,
ha a földesúr valamilyen épületet kíván
emelni.[28]
A Grassalkovich-féle szerződés Miskolc közterheinek
nagy részét a diósgyőri uradalomra
hárította, s megakadályozta az adósságok
tengerében úszó város további
kölcsönvételeit. Másrészről a
kamarával kötött szerződései ellenére
megfosztotta Miskolc városát
függetlenségétől és visszahelyezte
jobbágyi sorba, amelyből nagy áldozatok árán
már egyszer kiemelkedett. Mindezen húsbavágó
változtatások nélkül, vagyis "Miskolc és az
uradalom többi mezővárosa
önállóságának csorbítása
nélkül, elképzelhetetlen lett volna Grassalkovich Antal
merkantilista szemléletű
gazdaságpolitikájának valóra váltása,
amely végül a diósgyőri uradalom
történetében a bortermelés, az
erdőgazdálkodás és az ipar területén
hozott döntő változást. A mezővárosok
ellen indított földesúri támadás,
önállóságuk csorbítása, az uradalom
gazdasági egységének megteremtését
szolgálta, ami a szakszerű gazdálkodás
megteremtésének egyik feltétele volt."[29]
Miskolc esetében a Grassalkovich-féle szerződést
1755. augusztus 24-én írta alá a város
vezetése. Mindezek tudomásulvétele után
félő volt, hogy a református többségű
városban megindul a rekatolizáció folyamata. Erre a
félszre azonban Grassalkovich rögvest reagált, a
szerződés aláírásának
másnapján, amikor kiadta a királynőnek még
május hó 24-én kelt oklevelét. Ebben
biztosította a reformátusokat, hogy meghagyja javaik
birtokában és vallásuk szabad gyakorlásában.
Ezzel tulajdonképpen kezdetét vette Grassalkovich miskolci
földesurasága. 1755. december 21-én ugyanis Mária
Terézia 16 évre elzálogosította neki a
diósgyőri koronauradalmat, amelynek akkoriban a győri
erdőségeken felül legértékesebb része
Miskolc volt.[30]
Grassalkovich Antal ahogy a nem nemesekkel külön
szerződést kötött, úgy a nemesekkel is. Az
utóbbiakkal 1761. január 1-től számított 32
évre (1793-ig) 24 ezer Ft fejében kötött
szerződést a kamara Grassalkovich
kezdeményezésére.[31] Az
oklevél biztosította a zálogösszeget,
kikötötte, hogy megváltás esetén a nemesek az
úrijog elismerése címén egy telek után
hozzátartozó pincével és zsellérekkel 6
Ft-nál többet nem fizetnek. Ugyanakkor ha Miskolc
eladóvá válna, a nemesség számára
elővételi jogot tartott fenn, s biztosítást
nyújtott a nem nemeseknek 41.889 rénes Ft és 14.200 magyar
Ft követelésükre.[32]
A XVIII. században készült diósgyőri
uradalmi összeírások a kis területű
majorsági birtokokról is tájékoztatnak. Ezek a
conscriptiok azonban nem adnak hű képet az uradalomban
folyó majorsági gazdálkodásról, mert a
diósgyőri koronauradalom gazdálkodásában,
gazdasági fejlődésében, az iparnak volt
jelentős szerepe, amely csökkentette a majorsági
gazdálkodás jelentőségét. Így az
uradalom majorsági földjeinek
elhelyezkedéséről, kiterjedéséről
és a gazdálkodás jellegéről nem
állnak rendelkezésünkre XVIII. századi adatok. Az
allodiális földek megoszlását leghamarabb 1848-ban
rögzítették. Miskolcon ekkor 97 hold szántó
és 227,25 hold rét került földesúri
kezelésbe. Veres László
álláspontját elfogadva mi is osztjuk azt a
véleményét, hogy "az allodiális birtokok
kialakulása - így Miskolcon is - nem lehetett rövid
folyamat, az 1848-ban készített
összeírásban mintegy évszázados
eredményt kellett rögzíteni".[33]
Grassalkovich Antalnak a diósgyőri uradalomból
történt távozására esett az az időszak,
amikor a kamara megkísérelte az úrbér
behozatalát. Ha úgy jobban ismerjük, akkor a Mária
Terézia-féle úrbérrendezés
jobbágyokat és nemeseket egyaránt szabályozó
rendelkezéseiről van szó. A helyzetnek az
érintettek szemszögéből történő
megítéléséhez lapozzunk bele az
investigatiokba.[34] Miskolc
esetében 1767-ben is és 1770-ben is 9 kérdőpontos
válaszadásra szólították fel a
városlakók kiválasztott tagjait. Az első pontra
mindkét esetben azt a helytelen választ adták, hogy
urbáriumok nincs és ezelőtt sem volt. Mi azonban
már tudjuk, hogy 1755-ben és 1756-ban urbárium
jellegű szerződés köttetett a város nemes
és nemtelen lakói között. A második
kérdésre adott válasz szerint évi 1500 rénes
Ft megfizetésre kötelezték a város szegény
lakosságát. Ezen felül semmi jobbágyi
szolgáltatást nem követeltek a
jobbágyságtól, ahogy a harmadik pont is utal erre. A
negyedik pont válaszai emlékeztetnek arra, hogy "a
visszaváltás ideje előtt a lakosok három
nyomásban birtokolták és használták a
szántóföldeket, a visszaváltás óta
azonban a szántóföldekből egy nyomás a
tekintetes uradalom szükségére fordíttatván,
csak két nyomást művelnek". E pontnál
számszerű adatokra is figyelmesek lehetünk a
jobbágyság arányainak
megállapításához. "Egész telkes
jobbágy csupán csak 10 található itt, a
többiek kicsiny részekre felosztott telkeket birtokolnak, de
tartozékos jobbágytelket birtokló jobbágy is
csupán 43 van ténylegesen." Az 1770. évi
investigátioban a város hasznai és kárai
elkülönülten kerülnek felsorolásra. A "káros
fogyatkozásai" című rész harmadik pontjában
is hasznos információt kapunk Miskolc társadalmának
alsóbb rétegeiről. Eszerint "semminémű
marhát nem tenyésztethet az szegénység,
többnyire semmi kerti veteménye, kendere, kukoricája,
káposztája s egyebe nem terem, mivel földje nincsen".
Ugyancsak az 1770. éviből tudjuk, hogy "nincsen egész
ház helyes gazda, hanem apró particulákbul
funduskákat bírnak a lakosok, de azoknak is nem mindenüknek
van appertinentiája; akiknek vagyon és mind földet, mind
rétet bővebben bírnak, hat pozsonyi mérő
őszi búzát el vethet, szénája pedig
két, s leg fellyebb három szekerrel terem; tavaszt pedig nem
lehet vetni, mivel igen kevesek a szántóföldek és
csak két nyomásra bírattatnak. Sarjút pedig nem
kaszálnak a lakosok, mivel mihelyest a széna fel kerül a
rétről, marha legelésre fordíttatik: mivel pedig a
rét szűk, kevés szénát terem, úgyhogy
a marhás emberek a járó marháinak
szénát pénzen kénteleníttetnek venni,
teheneit pedig vidékre kelletik adni pénzért
teleltettni".
Mindkét investigátio utolsó négy pontja a
miskolci jobbágyság
adókötelezettségeiről szól. Így a
hatodik és hetedik pontban megállapítást nyer, hogy
1755-től in natura mind a borból, mind pedig a
különféle gabonaféleségekből kilenceddel
tartoznak a tekintetes uradalom felé. A püspökség
számára tizeddel (dézsmával) régebben is
tartoztak és most is adnak. Ajándék címén a
dézsmaszedők ellátásán kívül
semmi sarlópénzt, tyúkpénzt és
tollpénzt nem fizetnek a parasztok. A nyolcadik pont
megállapítása szerint ekkor egyetlen puszta telek vagy
puszta házhely sem volt Miskolcon, ellentétben a 20 évvel
későbbi állapotokkal, amit a későbbiek
folyamán a 90-es évek összeírásaiból
látni fogunk. Végezetül a kilencedik pont
egyértelműen leszögezi, hogy "Miskolcz várossa
contribuens lakossai mind szabad menetelűek".
Az investigátiok mellett sor került az irtásföldek
és szőlőterületek miskolci
számbavételére, de nem maradhatott el az egyesek
kezén lévő, nem nemesi birtokok úrbéri
tabellákba történő felvétele. Az itt
feltüntetettek többsége az 1/8-ad telket sem ütötte
meg. A szomorú helyzet konstatálásából
következett, hogy az uradalom átengedte a lakosságnak a
nemesektől kiváltott jószágokat is. Mivel
így földjük megszaporodott, az 1500 Ft-os évi cenzust
2202 Ft-ra kívánták emelni. A város
történeti szakirodalmában ezt nevezzük az ún.
Szőllőssy-féle úrbéri
szabályzatnak. Ez az intézkedés a Grassalkovich
szerződéssel szemben súlyosbította a város
contribuens rétegének helyzetét. A magisztrátus
1772-ben panasszal élt a kamara felé, hogy Miskolc kamarai,
adófizető népe inkább 1755. évi
Grassalkovich szerződés mellett kíván maradni,
minthogy elfogadja a Szőllőssy-féle úrbéri
szabályzatot. A lakosság és az uradalom közötti
egyezség nem jött létre. Éveken, sőt
évtizedeken át folyt ez az úrbéri per. Még
1832-ben, majd 1841-ben és 1868-ban Borsod vármegye
lépéseket tett a végrehajtatlan úrbéri
perben, de ezt követően az uradalmi
levéltárból nem került többé vissza a
megyéhez a tekintélyessé felduzzadt iratcsomó.[35]
A Szőllőssy-féle úrbéri
szerződés megkötésének
halogatásából érthető, hogy a város
nagyobb és több terhet nem akart vállalni, mint amelyet a
Grassalkovich- szerződés tartalmazott. Persze az uradalom az
újabb és nagyobb hasznot sugalló
Szőllőssy-féle úrbéri szabályzathoz
ragaszkodott. A város végül soha nem ismerte el ezt a
szerződést. Így a perre ment ügy a mai napig
függőben, befejezetlenül maradt.
Végezetül egy gondolat erejéig e részben
kötelességünk szólni Miskolc szabad királyi
városi cím elnyerésének
kálváriájáról. Ez a szinte
mozgalommá duzzadt lelkes intézkedési sorozat 1783-ban
vette kezdetét. Mindez akkor történt, amikor a
lakosság látta, hogy a Szőllőssy-féle
úrbéri szabályzat mindinkább nehezíti
sorsát. Minden bizonnyal ennek a jogi státusnak a
megváltozását kívánta
előkészíteni az uralkodónak az a parancsa, hogy a
szabad királyi városok példájára,
polgármesterrel és 24 választottal kívánja
kormányozni a kamarai prefektus Miskolc városát. 1789.
május 1-jén választották meg városunk
első polgármesteréül Téthy Lajost.
A szabad királyi városság elnyerésére indult
miskolci mozgalom 1818-ban öltött nagyobb arányokat, amikor a
nemesség is csatlakozott hozzá. Oka az volt, hogy miután a
kamarával kötött szerződést 1796-ban 20 ezer
Ft-tal meghosszabbította, 1814-ben 50 ezer Ft-tal, mint
örökváltsággal végleg pontot akart tenni az
ügyre. Kedvező válasz helyett a királyi fiscus pert
indított, amelynek célja a nemesség úri terhek
alá vetése volt. A nemesség végül hajlott az
egyezségre, mivel lemondott az uradalommal közös
birtoklásáról és köszönettel fogadta a
kamara azon igyekezetét, hogy Miskolc királyi
várossá emeltessék.
Tudvalévő, hogy bármely mezőváros csak akkor
emelkedhetett szabad királyi városi rangra, ha előbb
megváltotta magát az úrbéri
viszonyoktól, ha a király és a haza iránt tett
érdemeit igazolni tudja és ha képes a közterhek
hordozására. Miskolc ilyen irányú
kérelmét 1818-ban terjesztette elő. Csak 1841-ben
állapították meg a város
megváltásának óriási összegét:
451.637 rénes Ft-ot. 1848-ban a helytartótanács az
uralkodóhoz küldött véleményes
jelentésében Miskolcot mint az
önállóságra teljesen megérett oppidumot
ajánlotta. A forradalom és szabadságharc vihara
késleltette a válaszadást, sőt több mint 20
évig szüneteltette az ügyet. Két évtized
elmúltával Losonczy Farkas Károly, városunk
akkori polgármestere vetette fel újból a
kérdést. Célja az volt, hogy a szabad királyi
városi rang elnyerésével a közterheket már
nemcsak a leszegényedett adózó osztály, hanem az
egész lakosság viselni fogja.
1871-től Miskolc rendezett tanácsú város
lett, a vármegye felügyelete alá került. 1873-ban
337.772 Ft-tal, az úri terhek megváltásával Miskolc
örökre elszakadt a diósgyőri uradalomtól, noha
ez a tény a szabad királyi városi cím és
jelleg megszerzésének csak egyik feltétele volt.[36] Miskolc csak 1907 decemberében
vált meg a vármegyétől, amikor
törvényhatósági joggal felruházott
város lett. A szabad királyi városi címet
azonban sohasem kapta meg Miskolc városa.[37]
Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kamarai
fennhatóság alatt Miskolc, mint koronabirtok ismét
jobbágyi sorba került. Az uradalom ugyan mindent megtett a
város gazdasági és kulturális fejlesztése
érdekében. Miskolc a XVIII. század második
felében erőteljesebben népesedett, elsősorban ipara
és kereskedelme virágzott, kulturális
intézményei pedig felszaporodtak. A társadalmi
differenciálódás nagy méreteket öltött, a
betelepedett görögök és zsidók megvagyonosodtak, a
szőlő és pince tulajdonokra a nemesség tette
rá a kezét, az adózó jobbágylakosság
ellenben fokozatosan elszegényedett és leszorult a
közélet színteréről is. A város
társadalmában jelentkező többirányú
tagozódási folyamatot csak az 1848. évi
törvények törték meg.
Az itt közzétett dolgozattal, amely egy nagyobb
lélegzetű munka része, arra törekedtünk, hogy
birtoklástörténeti vonatkozásban bemutassuk, hogy a
városi összeírások tükrében hogyan
vizsgálható Miskolc társadalmának XVIII.
századi összetétele. Ugyanakkor fel kívántuk
hívni a kutatók figyelmét, hogy bármennyire is
bőséges egy adott forráscsoport, az mégsem
elég ahhoz, hogy társadalomtörténeti
problémákról kimerítően nyilatkozhassunk. A
mi munkánk is persze a teljesség igénye nélkül
készülhetett el, ami a további kutatások
előmozdításának egy kis fejezetét
jelentheti. Továbbá szembesültünk azzal a
ténnyel, hogy egy évszázadon belül is mennyi
fehér folt marad, amelynek eltüntetéséhez
sürgetővé válik a kutatások további
folytatása.
The present study is a part of the author's unpublished doctoral (PhD) thesis
written in 1994 entitled "Eighteenth-century Miskolc society on the basis of
its registers of the period of the feudalism". The author is openly aiming at
providing new aspects to the researchers who were entrusted to work for the
oncoming new Miskolc monograph proposed to be published even before the turn of
the millennium. These scholars have been overseeing the research - mainly of
18th-century urban history, including for the most the history of the
possession of the town - that has been done and published during the near 100
years since the Szendrei monograph ("The history of Miskolc, 1000-1800 and its
universal local register, Vol. II. Miskolc, 1904.") came out.
This paper introduces the research results in the field of the 18th-century
ownership-history reached in the former decades ("The last decade of the pledge
holders", until 1702; "The city struggling for autonomy", between 1702 and
1755; Miskolc downgraded to peasant-tenant town", from 1755). What is new are
the social historical analyses of the 18th-century registers that have not been
worked on so far. Sources of this kind are for example: "Jus Armorum - an
inventory of the payings from the Neoacquisticum" (1703); "Urbariums and
Conscriptions (U et C)"; The dicalis conscriptio ordered by Governing Prince
Francis Rákóczi II" (1707); investigations (1767-1770) etc.
Miskolc saw a considerable wave of population increase during the 18th century,
its industry and commerce were flowering as well as it had a growth in cultural
institutions. There was a remarkable social differentiation, the non-native,
Greek and Jewish settlers accumulated wealth, the freely alienable vineyard and
cellar possessions came to be grasped by nobles. The tax-paying peasant tenants
were gradually growing poorer and poorer, moreover they also became ousted from
the scenes of public life. The manifold articulation in the urban society was
only broken by the civil laws of the year 1848.
Jegyzetek
* A tanulmány részét
képezi a szerző által 1994-ben Miskolc 18.
századi társadalma feudális kori
összeírásai alapján címmel
elkészített doktori értekezésének.
[1] Borsod-Abaúj-Zemplén megyei
Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z. m.Lt.)
Borovszky-hagyaték, Tóth Péter által
kigépelt kézirat. 52. p. (Megjelent: Tóth
Péter: Borovszky Samu megyetörténete, In.:
Levéltári Évkönyv VIII. Miskolc, 1997.
9-58.p.)
[2] B.-A.-Z. m.Lt. XIII. 14. (= A
Négyesi Szepessy család berentei levéltára), fasc.
XLVIII. N°1.
[3] Leveles Erzsébet: A 800
éves Miskolc. In: Halmay Béla - Leszih Andor (szerk): Miskolc.
Bp., 1929. (továbbiakban: Leveles, 1929.) 24-28. p.
[4] A Magyar Országos
Levéltár (továbbiakban: MOL) Urbáriumok és
Conscriptiók (= UC) anyagából megismerhetjük
Miskolc kisebb birtokosainak (1687-1756) javait, Szirma-Besnyő (1701)
tartozékait, a Haller-féle birtokrészeket (XVIII. sz.
eleje), báró Szirmay István javait (1687-1701),
Négyesi Szepessy Pál (1687-1746) és László
(1696-1746) birtokait, a diósgyőri kamarai uradalomhoz
tartozó javakat (1702-1819), Miskolc hegyaljai
szőlőbirtokait, a Rákóczi javakat (1687-1689),
Miskolc városi és földesúri malmait (1693), a
ferences rendháznak juttatott miskolci telket (1729), valamint a
Tapolcai Apátság városi javait (1689-1813). A felsorolt
tulajdonosi javak pontos UC jelzete megtalálható a
B.-A.-Z. m.Lt. könyvtárának UC
katalógusában Miskolc címszó alatt.
[5] Leveles, 1929. 32-38. p.
[6] Tóth Péter:
Társadalom és városigazgatás Miskolcon a 18.
század első felében, In.: A miskolci Herman Ottó
Múzeum Közleményei 27. Miskolc, 1991. 135-139. p.
(továbbiakban: Tóth, 1991.) 136. p.
[7] Tóth, 1991. 137. p.
[8] B.-A.-Z. m.Lt. IV. 1501/b. (= Miskolc
város tanácsának iratai. Species) Sp. XXI. Fs. XI. 125.
vagy Herman Ottó Múzeum Helytörténeti
Adattára (továbbiakban: HOM HTD) 75.53.52. (=Marjalaki Kisss
Lajos hagyatéka. Az eredeti iratról készített
másolat.)
[9] Tóth, 1991. 137-138. p.
[10] B.-A.-Z. m.Lt. Borovszky
hagyaték, számozatlan iratok csomója, Tóth
Péter által kigépelt kézirat 52. p. vagy
B.-A.-Z. m.Lt. IV. 1501/a. (= Miskolc város tanácsának
jegyzőkönyvei.) I. köt. 574. p.
[11] Miskolc első
megváltására ld.: Leveles, 1929. 64-66. p.; Kun
Miklós: Miskolcz múltja, jelenje tekintettel
jövőjére. Miskolczon, 1842. 26. p.; Szendrei János:
Miskolcz város története. (1000-1800) Miskolc, 1904.
(Miskolcz város története és egyetemes helyirata,
II.) (továbbiakban: Szendrei, 1904.) 483-485. p.
[12] HOM HTD 77.311.1. (=Kéziratok)
Társadalom- és gazdaságtörténeti
kérdések Miskolcon a Rákóczi-szabadságharc
idején.
[13] Leveles, 1929. 69-72. p. vagy
HOM HTD 75.53.43. Rákóczi és kurucai Miskolcon.
(Kézirat)
[14] N. Kiss István: Az 1707.
évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio. In:
Köpeczi Béla - R.Várkonyi Ágnes (szerk.):
Rákóczi-tanulmányok. Bp., 1980. 87-112. p.
(továbbiakban: N. Kiss, 1980.) 89. p.
[15] N. Kiss, 1980. 93-94. p.
[16] N. Kiss, 1980. 111. p.
Kötelességünk itt megjegyezni, hogy az 1707. évi
dicális anyag gépi adatfeldolgozása a kutató
közlése szerint rövidesen elkészül, amely
több, mint 29 ezer jobbágyi, városi polgári és
nemesi családnevet ad pontos földrajzi
körülhatárolással a kutatók
rendelkezésére az 1707. év metszetében.
[17] Szendrei János:
Oklevéltár Miskolcz város történetéhez
1225-1843. Miskolcz, 1890. (Miskolcz város története
és egyetemes helyirata, III.) (továbbiakban: Szendrei, 1890.)
418-420. p.
[18] Szendrei, 1890. 420-424. p.
[19] Szendrei, 1890. 424-429. p.
[20] Szendrei, 1890. 429-430. p.
[21] Bánkuti Imre: A
Rákóczi-szabadságharc történetének
dokumentumai, 1703-1704. Miskolc, 1989. 23., 33., 62., 76., 86., 89., 95.,
106., 110., 143. p.
[22] Bánkuti Imre: A
Rákóczi-szabadságharc történetének
dokumentumai, 1705. Miskolc, 1990. 17., 46., 107., 117., 133. p.
[23] Leveles, 1929. 67-69. p.
[24] Szendrei, 1904. 514-518. p. Itt
felsorolást találunk a nevezetesebb
birtokváltozásokról és perekről 1700
és 1795 közötti időszakból.
[25] MOL UC 81:6. Miskolc város
contractusa
[26] Erre vonatkozólag bővebben
lásd: Veres László: Az erdőbirtokok szerepe a
diósgyőri koronauradalom gazdálkodásában a
18. század második felében. In.: A Herman Ottó
Múzeum Évkönyve XXI. Miskolc, 1982. 165-175. p.
[27] A szerződés szövege
fellelhető: B.-A.-Z. m.Lt. IV. A. 1501/a. III. kötet. 892-894.
p. valamint közli: Szendrei, 1890., 452-458. p. és
MOL UC 81:6.
[28] Érdemes
összehasonlítani a diósgyőri koronauradalom
mezővárosai ellen indított földesúri
támadás szerződésben lefektetett
eredményeit. Így pl. vö. a mezőkeresztesi
Grassalkovich-féle szerződéssel, amit ugyanebben az
iratcsomóban találhatunk meg: MOL UC 81:6.
[29] Veres László:
Földesúri támadás a diósgyőri
koronauradalom mezővárosai ellen a 18. század
derekán, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum
Közleményei 18. Miskolc, 1980. 32-37. p., 37. p.
[30] A korszak
gazdálkodásáról bővebben lásd:
Veres László: A kamarai gazdálkodás
kibontakozása a diósgyőri koronauradalomban 1755-1770
között, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum
Évkönyve XVII-XVIII. Miskolc, 1979. 199-213. p.
[31] A királyi kincstár
és a miskolci nemesek közötti 1760. augusztus 27-én
Gödöllőn kötött négy pontos
szerződés latin nyelvű szövegét lásd:
Szendrei, 1890. 466-468. p.
[32] Leveles, 1929. 89-90. p.
[33] Veres László:
Majorsági birtokok a diósgyőri koronauradalomban a
jobbágyfelszabadítás időszakában, In.: A
miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. Miskolc,
1977. 36-42. p., 39. p.
[34] Miskolcra vonatkozólag ld. az
1767-ben és az 1770-ben felvett válaszokat: Tóth
Péter: A Mária Terézia-kori
úrbér-rendezés kilenc kérdőpontos
vizsgálatai. Borsod vármegye (1770). Miskolc, 1991. 154-156.
p.
[35] Leveles, 1929. 90-92. p.
[36] A város és az uradalom
közötti viszony tisztázására lásd: HOM
HTD 74.423.136. A diósgyőri koronai uradalom és szabad
Miskolcz városa közötti viszonyt és a városnak a
tisztelt uradalom elleni régi követeléseit
feltüntető emlékirat. 1875. április 6. (Nyomtatott
dokumentum)
[37] Leveles, 1929. 93-95. p.
Kozári L.: Gyöngyös | TARTALOM | Hermann R.: Kormánybiztosság |