Kozári L.: Gyöngyös TARTALOM Hermann R.: Kormánybiztosság

Miskolc mezőváros XVIII. századi birtoklástörténete*

(Szempontok a készülő Miskolc monográfia
vonatkozó részének kidolgozásához)

Rémiás Tibor



A zálogbirtokosok utolsó évtizede

Zálogosítással a diósgyőri koronauradalom több, mint másfél évszázadon át (1536-1703) magánosok kezére jutott, akik másfél év kivételével birtokolták azt. A bennünket érintő utolsó évtizedben a diósgyőri uradalom legfontosabb jószága, Miskolc mezőváros három családnak a kezén volt. A domínium egy részét leányágon bírta a báró Haller család (mint Nyáry Borbála, Haller Györgyné leszármazója) és a Bossányi család (mint Nyáry Krisztina, Bossányi Lászlóné leszármazója), de ez utóbbi család részét zálogjogon a Dőryek szerezték meg; végül a Csernel részét (I. Rákóczi György adományából) a Szepessy család bírta, de ezt az id. Szepessy Pál hűtlensége következtében a királyi fiskus az általunk vizsgált korszakot megelőzően elkobozta.[1] A Nyáryak és a Hallerek egy évszázadnál több ideig voltak a koronauradalom részbirtokosai. Négyesi Szepessy Pál 1666 áprilisában vette zálogba Csernel György részjószágait. Szepessy azonban nem sokáig élvezhette javai jövedelmét, mert a Wesselényi-féle összeesküvésben való részvétele miatt a királyi kamara 1670-ben elkobozta jószágait. Birtokszerzeményei Borsod vármegyében ekkor már tekintélyes uradalmat alkottak. Birtokrészei voltak Varbón, Miskolcon, Diósgyőr várában, Berente, Parasznya, Visnyó, Keresztes, Sály, Kövesd, Szuhogy falvakban, Pély, Fejéregyház és Négyespusztákban. A mindenkori politikai helyzetet jól érzékelő Szepessy a Thököly-felkeléshez is csatlakozott, ahol a fejedelem egyik fő emberévé lett. A felkelés leverése után, 1686-ban ismét elkobozták az időközben már elhalálozott és addigra apránként visszaszerzett birtokokat. III. János lengyel király közbenjárására és ifj. Szepessy Pál kérelmére ezer köböl búza fejében az uralkodó visszaadatni rendelte a miskolci, az ongai, az újfalusi részjószágokat, a szikszói házzal és szőlőkkel együtt a Szepessy árvák élete végéig. A történet zárásához hozzátartozik, hogy a többi elkobzott jószágot tekintélyes értéken ugyan, de nagyrészt visszaszerezték a kamarától. A család birtokszerzési akcióit jól nyomon lehet követni ifj. Négyesi Szepessy Pál naplójában,[2] amire most nincs módunk részletesen kitérni.

A diósgyőri koronauradalomban a Dőry család is zálogosítás révén jutott terjedelmesebb birtokokhoz. 1694-ben Bossányi László, Nyáry Krisztina fia, 556 tallérért 8 esztendőre elzálogosította Dőry Andrásnak és feleségének, Persy Annának Borsod vármegyében több település mellett Miskolcon és Diósgyőrben, valamint Abaújban és Gömörben fekvő örökrészeit. A Szepessy családot érintő Csernelek és a Dőryeket foglalkoztató Bossányiak nem váltották ki javaikat a zálogosoktól. E birtokokat hívták később Csernel vagy Szepessy és Bossányi vagy Dőry részeknek, amelyek Miskolc mezőváros 1702. évi megváltásakor külön szerződés tárgyát képezték.[3]

Csak a teljesség kedvéért utalunk rá, hogy Miskolc mezőváros három fő zálogbirtokosa mellett kisebb-nagyobb részeket több kisebb birtokos is magáénak tudhatott, amit a Magyar Országos Levéltár UC (Urbáriumok és Conscriptiók) városunkra vonatkozó anyagából (tudomásunk szerint 57 db ilyen forrást ismerünk az 1686 és 1819 közötti időszakból) pontosan nyomon lehet követni.[4] A zálogbirtokosok rendszerint osztályegyességekben állapodtak meg részjószágaikra nézve. Miskolcon, a diósgyőri vár legértékesebb tartozékán minden osztályosnak voltak nemesi kúriái, telkei és jobbágyai, de részbirtokaik nem egy darabban, hanem több utcában, sokszor szétszórtan feküdtek.

A zálogbirtokosok időszakában jócskán kijutott Miskolc városának is a zálogosok sanyargatásai mellett, a török adóztatás szenvedéseiből és a császári katonaság visszaéléseiből. A város kedvező földrajzi helyzetét lakói most igazán megsínylették. A Buda-Eger-Kassa útvonalon elterülő város a megfigyelő hadtestek állandó táborhelyéül szolgált. A harcok elmúltával pedig az átvonuló helyőrségek és csavargó katonái lettek a város rémei. Így csöppet sem meglepő, hogy a városlakók nem bírták elviselni hol az egyik, hol a másik katonaság élelmezésével járó terheit, gyakran elbujdostak, hogy a kegyetlenkedésektől, erőszaktételektől és öldöklésektől szabaduljanak.

A Habsburg-abszolutizmusnak a török kiűzése után az volt a felfogása, hogy amely birtokokat a király fegyveres ereje visszavett a töröktől, azok a kincstár tulajdonába mentek át, s régi birtokosai csak úgy tarthattak azokra igényt, ha bizonyos összegen megváltották. A megváltási összeget az ún. neoacquistica commissio, avagy az újszerzeményi bizottság állapította meg. Borsod vármegye nemessége 1689-ben kapott felszólítást birtokai megváltására. Az évekig húzódó tárgyalások sikerrel zárultak. Végül a megajánlott 6 ezer forint fejében az egész Borsod megyei nemesség kivétetett a bizottság hatósága alól.[5]

A zálogbirtokosok egyre nagyobb jövedelmet akartak húzni a diósgyőri koronauradalom legértékesebb tartozékából - Miskolc mezővárosból -, ezért zsarnokoskodtak a polgárokon. Gyakran beleavatkoztak - ha nem is közvetlenül - a bíróválasztásokba, és minden úton egyre nagyobb anyagi hasznot csikartak ki a város lakóitól. Attól sem riadtak meg a gyors és közvetlen anyagi haszon érdekében, hogy elidegenítsék az uradalom miskolci jószágait. A legújabb várostörténeti kutatások arra derítettek fényt, hogy 1552 és 1701 között eltelt másfél évszázadnyi időszak alatt a diósgyőri koronauradalom zálogbirtokosai több, mint kétszáz miskolci jobbágytelket adtak tovább zálogba. Ezt a tényt erősíti meg Négyesi Szepessy Pál is naplójában, aki a következőket írja a Nyáryakról és a Hallerekről: "Ezek sok esztendőig vesztegették, egynek-másnak zálogosították, a jobbágyokat sessiójukkal, szőlőjükkel liberálták, úgy annyira, hogy végre alig maradott valami a kezük között. Ezen Nyáry urak szerették mind a szép köntöst, mind a szép lovat, mind a színes udvart, s mind a bő konyhát, de mindnyájan rossz gazdák révén, különben az piperére sem értek, hanem a jószágokat adták és kínálták."[6] Az említett másfél évszázad alatt a zálogbirtokosok ilyen ügyletekből kb. 32.000 Ft jövedelemre tettek szert. Nem röstellték elfogadni a készpénzen kívül a jó miskolci borokat, de ezüstkanalakat, sőt karmazsin csizmát sem.

Kik voltak valójában azok, akik ilyen módon birtokokhoz jutottak Miskolcon? Miskolc város tanácsa rendelete alapján a város megváltásának évétől (1702) folyamatosan a város minden lakójának okmányokkal kellett bizonyítani birtokjogait. Az így létrejött irategyüttes vizsgálatából Tóth Péter Miskolc város társadalmának négy csoportját, rétegét emelte ki, akik a zálogbirtokosok jóvoltából birtokokhoz jutottak. A zálogbirtokosok korában sok jobbágy "liberáltatta" magát telkével és szőlőjével együtt, akik között a mesteremberek voltak túlsúlyban. Birtokokhoz jutottak a Felső-Borsodból és Gömörből betelepült armalista nemesek, sok Dél-Borsodban, vagy még távolabb lakó városunkba beköltöző birtokos nemesek és végül sok írástudó, értelmiségi és hivatalnok is. Ők a megszerzett birtokok (telkek, szőlők, pincék) tényleges tulajdonosaivá váltak, hisz azokat már szabadon adhatták-vehették, örökíthették. "Végeredményben elmondhatjuk tehát, hogy a diósgyőri uradalom zálogbirtokosainak köszönhetően a 18. század elejére kialakult Miskolcon egy jobbágyokból, armalista és birtokos nemesekből, kézművesekből és írástudó értelmiségiekből álló társadalmi réteg, amely tényleges tulajdonjogokkal rendelkezett a jobbágytelkek és tartozékaik, valamint a szőlőbirtokok túlnyomó többsége fölött. Ennek a csoportnak állott legelsősorban az érdekében a város megváltása és vállalta is az azzal járó terheket, ámde nem egyforma mértékben, mivel a tulajdonosság minőségi szempontból ugyan nem különbözött lényegesen, de mennyiségi szempontból annál inkább."[7]

A város megváltásához kifizetendő összeget csak kölcsön felvétellel sikerült megoldani. A kölcsönt adók között feltűnően sok császári főtiszt volt. A megváltás (redemptio) lefolyását követően Miskolc város tanácsa miden energiáját arra fordította, hogy a kölcsönzött összeget (elsőként 41 ezer Ft-ot), illetve az utána fizetendő kamatokat mihamarabb visszafizesse. A tanács úgy határozott, hogy Miskolc város lakossága és a városban birtokokkal (telekkel, szőlővel, szántófölddel avagy pincével) rendelkező extráneusok birtokaik értékének arányában fog adózni, fogja az ún. quantumot fizetni jogi státusától függetlenül. A korabeli adóösszeírások átnézése után már az első pillanatban is szembetűnő, hogy egyesek sokszorosát fizetik az átlag városi polgár adójához képest. De kik is ők valójában és milyen arányban vesznek részt a város társadalmában?

Vizsgálatunkhoz a "Jus Armorum avagy Neoacquisticumrul való fizetésnek Laistroma" fejléccel ellátott 1703. évi összeírást használjuk fel.[8] Az összeíró a Hunyad utcán elkezdve, kötelenként haladva, kivétel nélkül minden családfőt felvett Laistromára. Összesen 588 fő szerepel az 1703-as conscriptioban, akik megközelítően azonos 25 fizetési egységbe lettek besorolva. Egy-egy fizetési egységben hol többen, hol kevesebben szerepelnek, attól függően, hogy a vagyonosabbak avagy a szegényebbek vannak túlsúlyban. Így pl. a hatodik fizetési egységben csak 9 család szerepel, hisz sorai között ott van Dőry András úr, aki egymagában 16 Ft-ot fizet a redemptiora felvett kölcsönök visszafizetésére megállapított quantum gyanánt. Ugyanakkor a 19., a 22. vagy a 23. fizetési egységben külön-külön közel 40 fő szerepel. Elsőként lássuk a 25 fizetési egységet, az azokban befolyt adók összegét és Marjalaki Kiss Lajos próbálkozásából elvégzett kötelbeli vagy utcabeli beazonosításokat.

Beazonosított kötel vagy utca neve Fizetési egység Befolyt adó (Ft-ban)
Hunyad 1 22,34
Hunyad 2 25,03
3-5 3 25,80
6-8 4 24,58
9-11, 16. 5 26,08
12-14 6 24,05
15, 17, 18, 20. 7 25,51
18, 21-23 8 25,34
24-27 9 27,95
28-31 10 26,42
35-38 11 24,24
39-41 12 25,44
43 13 25,54
52-54 14 24,78
Czikó 15 27,09
56-58 16 30,89
64-67 17 27,94
Vízmelletti 18 27,66
Vízmelletti, Meggyesalja 19 30,70
Meggyesalja, 69 20 27,66
70-72 21 24,04
Papszer 22 26,83
Papszer, Szirma 23 26,25
73-76 24 26,10
77-79 és a 31. kötel utáni zsellér telkek 25 25,44
Összesen: 653,70


A táblázatból leolvasható, hogy az egyes fizetési egységek 20 és 30 Ft közötti összegekre voltak megállapítva. A legkevesebb összeg az első fizetési egységben folyt be (22,34 Ft), míg a legtöbb a 16. (30,89 Ft) és a 19. (30,70 Ft) egységben.

2 Ft-tól több quantumot fizetett: 78 fő (13,26 %)
1 és 2 Ft között fizetett: 144 fő (24,49 %)
1 Ft alatt (de nem 0,06 Ft-ot) fizetett: 350 fő (59,52 %)
csak 0,06 Ft-ot (a legkevesebbet) fizetett: 16 fő (2,72 %)


Talán ismerkedjünk meg név szerint is, hogy ki a városnak az a 78 polgára, aki a XVIII. század legelején 38,74%-kal, azaz 253,22 Ft-tal járult hozzá a város mielőbbi önállósodásához. Az összeírásban szereplők sorrendjében: Nagy János fiastul (2,12 Ft), Simon Márton (2,04 Ft), Borsi Mihály úr (3,16 Ft), Márton Károlyné (2,02 Ft), öreg Seres György (7,68 Ft), Kazai István maradéki (3,00 Ft), Szepessy Márton úr (2,02 Ft), Szepessy Pálné asszonyom (4,76 Ft), Szerencsésné asszonyom (3,28 Ft), Komjáti Ádám úr (4,50 Ft), Szepessy István úr (5,54 Ft), Borbély János (2,28 Ft), Nagy János úr (2,14 Ft), Vetési Sámuel (2,26 Ft), Dőry András úr (16,00 Ft), Dőry Ferenc (2,14 Ft), Bárczy família (5,55 Ft), Sz. Miklósi és Bárczy úr részi (3,84 Ft), Kecskés István (2,62 Ft), Ráczkövi István úr (2,70 Ft), Kovács Sámuel úr (2,96 Ft), Kecskeméti família (4,06 Ft), Kun János (2,36 Ft), Tilai György (2,76 Ft), Eötvös Mátyás (2,40 Ft), Forrai János úr (3,32 Ft), Körei István (2,34 Ft), Jacsó András (2,40 Ft), Bakos Mihály (2,06 Ft), Aszalay András úr (2,42 Ft), Nagy Péter (2,06 Ft), Beke István (2,10 Ft), öreg Király János (2,52 Ft), ifjú Király János (2,38 Ft), Csenge Gásgár (2,08 Ft), Vatai István (2,40 Ft), Csiszár Mihály úr (8,62 Ft), Csizmadia Zachariás (3,06 Ft), Hankó György (2,30 Ft), Jakó István (2,02 Ft), Czeglédi Szűcs István (2,96 Ft), Boldisár Zsigmond úr (10,66 Ft), Sóri István úr (5,52 Ft), Rácz János (2,06 Ft), Endrédi István (2,03 Ft), Busa Mihály (4,42 Ft), Munkácsy Szabó Jánosné (2,32 Ft), Kota András (2,14 Ft), Seres György (2,14 Ft), Kádas Mátyás (3,24 Ft), Szűcs István (2,94 Ft), Kormos Ambrus (2,00 Ft), Szabó Mihály (2,22 Ft), Szabó István úr (3,72 Ft), P. Kovács Mihály (3,20 Ft), Seres István (2,06 Ft), Szabó Gergely úr (2,30 Ft), Szabó Miklósné asszonyom (2,02 Ft), Bik László úr (7,06 Ft), Kutik András (2,16 Ft), öreg Győry István (2,70 Ft), Tóth János (2,60 Ft), K. Balogh Istók (2,38 Ft), K. Tóth István (2,44 Ft), Varga Lukácsné (2,72 Ft), Varga Mihály (3,30 Ft), Laxai János (2,22 Ft), Csóka Márton (3,02 Ft), Szepessy Pálné (7,70 Ft), Nyíry András (2,16 Ft), Mois Márton (2,56 Ft), Czakó Márton (2,08 Ft), Hosszúfalusi János úr (2,82 Ft), Csizmadia István (2,16 Ft), Forgó János úr (4,06 Ft), Kosko István (2,96 Ft), Maté Kovács (2,16 Ft) és Bacsó Mihály (2,16 Ft).

A felsorolás arra enged bennünket következtetni, hogy tagjai között vannak a gazdag birtokos nemesek (possessionatusok), az armalisták és a város tehetősebb polgárai (szőlő és pince tulajdonosok valamint iparosok). Megállapítható, hogy a város életében a század második felében gazdagságukkal olyannyira kirívó vagyoni helyzetbe került görög és zsidó kereskedő réteg, még nem szerepel az 1703. évi 78 fős listánkon. Persze szűkíthető még tovább is ez a vagyonosabb réteg, hisz mindössze egy tucat család az (Seres, Szepessy, Komjáti, Dőry, Bárczy, Kecskeméti, Csiszár, Boldisár, Sóri, Busa, Bik, Forgó), amelyik 4 Ft felett fizetett adót és az ő adórészesedésük a város kasszájába befizetett éves adó 14,7%-át (96,13 Ft-ot) tette ki.

Tóth Péter Miskolc város XVIII. század első felére végzett társadalomtörténeti vizsgálódása alkalmával vetette fel, hogy "potior uraimék", azaz a tehetősebb lakosok, akiknek kijár a városi tanácsüléseken való részvétel, száma sem, feladatköre sem tisztázott.[9] Véleményünk szerint az 1703-as 78 fős adófizetői lista birtokos és armalista nemeseken kívüli száma jelentheti "potior uraimék"-nak a város társadalmában elfoglalt arányát.

Az avasalji mezőváros társadalmának átlag polgárait véljük felfedezni az egy Ft alatt fizetők nagy számában, akik a lakosság közel 60%-át jelentik. Ők és családjuk azok, akik egy-egy ház, telek a hozzátartozó appertinentiákkal, egy-két darab szőlő, esetleg pince tulajdonosai. Az ettől kissé vagyonosabb 144 fő a miskolci átlagpolgárhoz képest pusztán néhány kat. holddal nagyobb szántóval vagy egy-két darab szőlővel többel rendelkezik. Úgy gondolnánk, hogy a nincstelen, vagyontalan, életét napról-napra tengető réteg az, amely a városi társadalom 2,72%-át tette ki. Nézzük csak, hogy kik is ők valójában? A 16 fő a conscriptió sorrendjében a következő: Ács Miska, Molnár Mihály mester, Molnár István Borsy úr molnára, Almásy Márton, Szepsi György, Keresztúri Tóth György, Váradiné, Gabri Miklós, Nagy János, Ország András, Varga Mátyás, Mérainé, Tapasztó Tóth György, Tóth András, Festő István, Kis Mátyás. Láthatjuk, hogy az adózók legalsó szintjén vannak a molnárok, az extráneusok és egy-két, a munkájából megélni kevésbé tudó egyén.

Ennek a korai adóösszeírásnak (1703) alaposabb szemrevétele jó kiindulópontot jelenthet a város XVIII. századi társadalmának rétegvizsgálatához. A fent közölt megállapítások közel sem teljesek, hisz egyrészt más egykorú forrásokkal történő összevetése még várat magára. Ugyanakkor tisztában vagyunk vele bármennyire is alaposnak és precíznek tűnik az összeírás, a város társadalmának marginális elemei minden bizonnyal kimaradtak belőle. Summa summárum Miskolcon 1703-ban ilyen vagyoni helyzetű társadalom vágott neki a feudális földesúri függőséget levetkőzni hőn óhajtott, független, önálló városi életnek.


Az önállóságért küzdő város

A XVIII. század eleje nevezetes fordulópont Miskolc város történetében. 1702-ben megszűnik, mint a diósgyőri uradalom tartozéka s az önálló városi fejlődés útjára lép. Miskolc város jegyzőkönyve szerint "ezen esztendőben impetáltattak törvénnyel a fiscustól a diósgyőri domíniumnak compessessorai, mi miatt Miskolc városnak is magát mind a Haller, Bossányi és Csernel jussal sok számú ezer forintokon kellett redimálni és libertáltatni."[10]

A XVIII. század legelején a szepesi kamara felszólította báró Haller Sámuelt, hogy igazolja a diósgyőri uradalom birtoklási jogcímét. A diósgyőri domínium legfőbb zálogbirtokosa, aki az uradalom örökös urának tekintette magát, igazoló okiratok, oklevelek híján húzta, halasztotta a jogcím igazolását. A dokumentumok bemutatásának határnapját 1702. május 2-ra tűzték ki, amelyről értesítést nemcsak a báró, hanem Miskolc városa és a birtokos nemesek is kaptak. A város lakossága Miskolc területéért a város árkain belül fekvő Haller, Csernel és Bossányi részek kivételével, örök megváltásként 12 ezer rénes forintot ajánlott fel. A benyújtott ajánlatra a Kassán járt és ott őt ez ügyben felkeresett báró Thavonát Albert kamaraelnök válasza mindinkább késvén, a miskolci magisztrátus újabb megváltási ajánlatot tett, immáron 14 ezer rénes forint erejéig. A kamara ezután is hallgatott. A Kassára kiküldött városi küldöttek nagy áldozat árán ugyan, de végül megállapodtak a kamarával. 1702. április 12-én a kamaraelnök szerződést kötött a várossal, amelyben Miskolcot a Haller, Csernel, Bossányi részjószágok, továbbá a húskimérési, korcsmártatási jog és a négy országos vásár jövedelme kivételével 25 ezer magyar forintért, 25 évre átengedte a lakosságnak. A megváltás összegének letételére a szerződés rövid határidőt tűzött ki. A városi magisztrátus kénytelen volt kölcsönökért folyamodni. Sok utánjárást követően elsősorban a császári katonaság tisztjei és a felvidéki városok polgárai voltak azok, akik általában 10%-os kamat mellett nagyobb összegű kölcsönöket tudtak folyósítani.

Ilyen előzmények után az önállóság útján elindult miskolciak bizakodó és várakozó állásponton voltak. Mivel báró Haller Sámuel a későbbiek folyamán sem tudta birtoklási jogcímét igazolni, ezért a fiscus május 22-én lefoglalta, majd a kamarának átadta Diósgyőr városát és az uradalom báró Haller Sámuelhez tartozó részeit. Így birtokba vették Miskolcot is, amelyet a tárgyalás előtt kötött szerződés értelmében átadtak a lakosságnak. Az önállósulásból adódó örömbe mindjárt a kezdet kezdetén üröm is vegyült. A kamara kezén maradt haszonvételek, különösen a korcsmáltatás, nagy kárt okoztak a lakosságnak. A teljes önállóság érdekében újabb tárgyalásokat kezdeményezett a város vezetése. Eredménye újabb 16 ezer magyar forint megváltási összeg lett. E pótszerződés értelmében a miskolciak megkapták a Haller, Bossányi és Csernel részjószágokat, a húskimérés, a korcsmáltatás és a vásártartás jogát is 25 évi zálogos időre. A kamaraelnökkel kötött szerződéseket I. Lipót 1703. április 11-én Bécsben kelt oklevelében jóváhagyta.[11]

Miskolc város első megváltása végül 41 ezer magyar forintot emésztett fel. Persze mindez nem foglalja magában a tárgyaló küldöttek költségeit és a vitt ajándékok összegét. Miskolc így teljesen felszabadult a jobbágyi terhek alól s megnyíltak előtte az önálló városi fejlődés lehetőségei. A város egész területén nemesi kiváltságokat gyakorolt, saját ügyeiben úgymond a szabad királyi városok jogával élt. A magisztrátus első intézkedései között volt, hogy a lakosság ingatlanaira váltságot, úgynevezett quantumot vetett ki, hogy az így befolyt összegekből mihamarabb ki lehessen fizetni a kölcsönzött összegeket és annak kamatait. A városi lakosság ebben vállalt szerepét, és ingatlanaikból adódó vagyoni helyzetét korábban, az 1703. évi quantum lajstrom részletes elemzésével már bemutattuk.

A magisztrátus alig helyezte el a megváltás szerződési okleveleit a város ládájában, kitört a Rákóczi-szabadságharc. A szabadságharc kitörése után II. Rákóczi Ferenc, a nagyságos vezérlő fejedelem nem változtatta meg a királyi kamara szerződését. Ezzel teljes mértékben kivívta a város támogatását, valamint néhány újabb intézkedésével meg is erősítette azt. Rákóczi Ferenc, a hadsereg szervezése során, két úton vette igénybe a városi lakosságot, így Miskolc lakosságának segítségét is. Egyrészt a vármegyéknek küldött nemesi felkelést elrendelő utasításokat, amelyek alapján a "város nemességét" szólította hadba. Másrészt a városok helyi vezetését kötelezte bizonyos számú katonaság többszöri kiállítására. A szabadságharc kezdetén a miskolci lovas katonák szinte kivétel nélkül a nemesek soraiból kerültek ki, míg a gyalogság az 1/4 telkes contribuensekből. 1704-1705 táján az országos szintű kimutatások azt vélik igazolni, hogy már az 1/4 és az 1/2 telkesek alkották a lovas seregek döntő többségét, a gyalogságnál pedig a zsellérek szolgáltak túlnyomórészt, bízva a fejedelem felszabadító ígéreteiben.[12]

A felkelés kezdetén a lelkes miskolciak 66 lovast és 190 gyalogost állítottak ki. A következő év szigorú telét, a fejedelem, hadaival egyetemben, Miskolcon töltötte. Rákóczi 1704. január 19-től március 4-ig tartózkodott Miskolcon, ahonnan Eger ostromára indult. Ebben az évben 567 miskolci szolgált vitézül zászlaja alatt, 1705-ben újabb 55 polgár állt helyt a harcok színterén, akik közül többen meg is sebesültek, sőt áldozatul estek. 1706 elején Rákóczi ismét Miskolcon ütötte fel főhadiszállását. Január 19-én érkezett városunkba és február 19-ig tartózkodott itt. A lakosság még ekkor is, az élelmezési és ruházati beszolgáltatásokon túl, katonákkal is támogatni tudta a felkelést. Nem kevesebb, mint 277 gyalogos szedelőzködött össze és sietett a kurucok táborába. Az 1706. év szomorú a város életében, hisz Négyesi Szepessy Pál naplójából is ismerve ekkor dúlta végig Rabutin császári generális városunkat. Miskolc népe elmenekült, a város üres lett és csaknem egészen a lángok martalékává vált.

Az elmenekült miskolci lakosság Szendrő vára alatt talált menedéket, de ott is csak rövid időre, biztonságosabb helyet keresve a Bódva-völgyén fölfelé menetelve. Végül nagyon sokan a Torna vármegyei Szögliget községben húzták meg magukat. Innen október-november havában tértek vissza Miskolcra. A nagy pusztulás után sokan falura költöztek. Siralmas helyzetükre hivatkozva a fejedelemhez fordultak, hogy legyen tekintettel városuk pusztulására, s a lakosságot mentsék fel minden fizetési vagy beszolgáltatási kötelezettség alól. A fejedelemben mindig is bízó miskolciak áldozatkészségüket e szörnyűségek után is bebizonyították, hisz 1707. januárjában ha mást nem is, de puszta életüket ajánlották fel. Vagyis újabb gyalogosok vonultak Miskolcról a kuruc táborokba. Egy évre rá a trencséni csatavesztés után a város és a miskolci járás 3000 kenyeret, 25 mázsa vágómarhát, 230 köböl zabot és 18 szekeret adott a szükséges kaszásokkal a felkelés támogatására. Ez volt az utolsó áldozat. Ezek után egyik császári sereg a másikat követte városunkban.[13]

Hogy milyen is volt a Rákóczi-szabadságharc ideje alatt városunk társadalmának összetétele, arra leghitelesebben az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptió tanúskodhatna, amely a korabeli magyar társadalom minden rétegét vagyoni helyzete alapján pontosan számba vette. N. Kiss István kutatásai szerint a dicajegyzékek igazolják, hogy a conscriptio mindenkire kiterjedt, beleértve a háztartások nemes és nemtelen lakóit, olyannyira hogy az egyedül álló zselléreket, pásztorokat, szegényeket, özvegyeket is feltüntették a listákon. A Rákóczi országára kiterjedő összeírás nem vett figyelembe semmiféle korábbi exemptiót, mint például a nemesi adómentesség, csupán a katonai szolgálattal összefüggő kedvezményeket.[14] Sajnos ez az értékes forrás Miskolc esetében nem maradt fenn. A dokumentum utáni eddig mind haszontalan kutatásunkat N. Kiss István is megerősítette azzal, hogy az országos levéltárban fellelhető együttes iratcsomóban is csak a Borsod vármegyére vonatkozó táblázatos kimutatások maradtak fenn.

A továbbiakban az arányok érzékeltetése végett lássuk az 1707. évi dicalis összeírás megyénkre vonatkozó megmaradt dica adatait. A kuruc állam egész területén végrehajtott összeírás kérdései a gazdasági tevékenység és hozam következő csoportjait ölelték fel: munkaerő, állatállomány, szántóművelés, bortermelés, kézműipar, kereskedelem és pénzjövedelem. Az így felmért jövedelem - a városok nélkül - valamivel több, mint 1/5-e a nemesekre, mintegy 79%-a pedig a jobbágyokra esett. A nemesi vagyon súlya Borsod és Zemplén esetében jóval az országos átlag fölé emelkedett. Borsodban kb. 1/3-a, Zemplénben pedig 40%-a esett 1707 folyamán a nemesekre. A megyei dicák extractusa szerint Borsodban 30.400 dicát hagytak jóvá, aminek 32,58%-a (9906 dica) esett a nemesekre, a paraszti rétegekre 64,15% (19.503 dica), az utóbbiaknál még külön feltüntették a paraszt katonák 3,26%-os (991 dica) részesedését is, amit Borsod esetében a nemes katonák részesedéséről nem ismerünk. Ha pontosak akarunk lenni és csak a nemesség vagyoni helyzetére koncentrálunk, akkor a jóváhagyott 80 ezer zempléni dicából az ottani nemesség 41,67%-kal (33.334 dica) dicával részesült. Ez az utóbbi szokatlanul magas arány azzal magyarázható, hogy a XVIII. század kezdetére a hegyaljai szőlőterület zöme már nemesi tulajdonba került.[15]

Tanulságos a megmaradt városi dicákból levont azon következtetés, hogy a városok szinte mindenütt nagyon alacsonyra értékelték polgáraik jövedelmét, de a tényleges helyzet is szomorú képet mutatott ekkor a városi polgárok vagyoni helyzetéről. Eger esetében pl. még másfél ezer dicát sem sikerült összeírni, Kassa városánál ugyanakkor 8 ezer dicát hagytak jóvá a bányavárosok, hol 1-2 ezres, hol 9-10 ezres dica számai mellett. Már ekkor is kiderült, hogy számos mezőváros jóval gazdagabb, mint a királyi városok legtöbbje. A két kereskedő központon, Eperjesen és Lőcsén kívül csak Selmecbánya és Besztercebánya éri el a 10 ezer dicás szintet. Hogy hol lett volna Miskolc ezen a dica skálán nehéz megjósolni, de a felsorolt városok korabeli fejlettségét szem előtt tartva, Miskolc ekkor lélekszámából és gazdasági helyzetéből kifolyólag az 3-5 ezer dicás felső-magyarországi városokkal lehetett azonos vagyoni helyzetben. Miskolc városa az összeírás Instructio részében szerepel egyedül konkrétan is. A 26. pontban ugyanis a szőlőket négy classisba vétették. A 27. pontban világossá válik, hogy a miskolci szőlők a második classisban comprehendáltatnak az ungvári, zempléni, ladmocsi, toronyai, szőlőskei, bári, csernühályi, bodokfői, kollati, berekszászi, muzái, golopi, monoki, szerencsi, legyesbényei, sikái, szentpéteri, iszalái, hecsei, szentgyörgyi, modri, bazinii és a tájon lévő azokhoz hasonló borokkal, amelyeknek 3 hordó bort termett szőlői, és ha ebből 9 acó bort fel tudtak mutatni, akkor az tett ki egy dicát.[16]

Városunk esetében, Szendrei János kutatásai alapján, a Rákóczi-szabadságharc idejéből négy összeírást ismerünk, amely a miskolci katonák vagyoni helyzetére ugyan nem ad kellő információkat, de az összeírt lovasok és gyalogosok családnevei csöppet sem elhanyagolható forrásértékkel bírnak a korszak társadalomkutatói számára. Az 1705. január 31-i lajstrom a miskolci gyalogseregben lévő Miskolcról elszármazottakat és más helyről való embereket nevezi meg.[17] Az 1706. március 9-i conscriptio[18] 68 miskolci lovasról és 187 miskolci gyalogosról tudósít, olyannyira, hogy a lovasok között 4 "uram", vagyis 4 miskolci nemes (Dőry András, Nagy Zsigmond, Kovács Sámuel és Nagy János) szerepel, míg a gyalogosok között 20 harcképtelent, azaz alkalmatlant (inhabilis) és kettő erőtlent (infirmus) írtak össze. Ugyanezen év augusztus 31-én a Personalis Insurrectiokor[19] 14 csoportban 273 miskolci gyalogos került a regestrumba, közöttük feltűnően sok iparos foglalkozású polgár neve olvasható. Több közöttük a Ács, Kovács, Szénégető, Varga, Molnár, Késmíves, Lakatos, Gombkötő, Szabó, Borbély, Pereczsütő, Szíjgyártó, Szűcs, Sütő, Köteles, Gombos, Csapó, Faragó, Kenyeres, Tapasztó, Festő, Csizmadia, Takács, Vajas, stb. Negyedikként az 1708. szeptember 12-i lajstromban[20] a miskolci gyalogsereg 61 elszánt katonája és ugyanakkor 46 lovaskatona is szerepel.

A fenti négy összeírás névanyaga az e korból fennmaradt adóösszeírások névanyagával történő összevetéséből megállapíthatóvá válik, hogy a fejedelem szolgálatában melyek azok a társadalmi rétegek, amelyek lehetőséget láttak felemelkedésükhöz. Persze, az országos vizsgálatokból tisztában vagyunk az alsóbb néprétegek nagyarányú katonai számával, de ez a sablon egy az egyben nem húzható rá azon Miskolciakra, akik részt vettek a felkelés seregeiben. Az arányszám pontos megállapítása így még várat magára.

A Rákóczi-korszak lezárásaként azonban még tekintsünk bele azokba a korabeli fejedelmi intézkedésekbe, vagy magához a vezérlő fejedelemhez írt kérelmekbe, amelyekből informálódhatunk az egyes néprétegek felé irányuló viszonyról. Eddig a Rákóczi-szabadságharc történetének két dokumentum gyűjteménye látott napvilágot a Borsod-Abaúj-Zemplén Megyei Levéltár jóvoltából. Az első kötet[21] tanúsága szerint - ha a kronológiai sorrendet követni kívánjuk - elsőként Miskolc városa fordult a fejedelemhez, hogy Miskolc lakosait ne kényszerítsék fegyver forgatásra, mert már sokan mentek közülük a táborba, s az egri ellenség esetleges támadásától is védeni kell a várost. Még 1703-ban, december folyamán a fejedelem felé mutatott hűséges szolgálatai miatt Aszalay Andrásnak és Péternek adományozta Miskolcon a Derék utcai Sörház felét. A következő évben Bik László jól ismert miskolci nemesnek a kamara által elkobzott kúriáját és szőlőit visszajuttatja. 1704 májusában gondja van Borsod megye kereskedőire és mestereire is, hisz május 4-én Rákóczi Ferenc felszólítja Borsod megyét, hogy az árak emelkedésének megakadályozására limitálja a kereskedők és mester emberek árucikkeinek árát. Még ebben a hónapban a hadaknak Fő Generálissa, gróf Bercsényi Miklós a harctéren megbetegedett nemzetes és vitézlő Nagy Zsigmond úrnak passzust állít ki miskolci hazautazásához.

1704 május végén Borsod vármegye beadványt intézett a fejedelem felé, hogy a megyére kirótt élelmezési és szekerezésbeli terhei fölöttébb súlyosak, miszerint az elmúlt télen 1500 embert Miskolc mezővárosa téli kvártély teherviselésén felül sok más szolgálattal, szekerezéssel is segítette a felkelést. Az 1704. június 5-i fejedelmi utasításból szerzünk tudomást arról, hogy a miskolci szabók bőségesen el voltak látva munkával, hisz Rimaszombat és Losoncz mellett Miskolcról szállították a kész katonai ruhákat a kurucok táborába. Rákóczi Ferenc 1704. június 18-i válaszleveléből kiderül, hogy a súlyos terhek alatt szinte már roskadozó Borsod megye és Miskolc példamutató a feladatok vállalásában, ezért utasítást ad arra, hogy a továbbiakban vegyék figyelembe az "élésbeli terhek kirovásánál", hogy Borsod megyéből sok nemes fegyverrel szolgál és sok élelmet is szállított már az Eger és Szendrő alatt ostromló hadaknak. 1704. június 27-én a sebesültek gyógyításánál érdemeket szerzett miskolci Borbély Andrásnak először 190 majd 45 magyar forint kiutalását rendeli el. Intézkedései folytán indul meg Borsod megye és Miskolc területén a postai ellátás fejlesztése. 1704. október 21-én pl. a posták személyzetének elmaradt fizetését megoldani rendeli, a hiányzó postalovakat pedig pótolni.

Az 1705. év dokumentumait tartalmazó másik kötet[22] tanúsága szerint az új év első napján a fejedelem utasítja Szentpéteri Imrét, hogy a nagyszombati ütközetben elesett miskolci katonák családjának a megváltás kölcsöneinek visszafizetése miatt elrendelt quantumból a rájuk eső összeg fizetését időlegesen szüneteltessék. Márciusban a fejedelem Bencsik Jánosnénak 48, Bolhánénak pedig 13 magyar forint adósságát engedteti el, amellyel Miskolc városának tartoztak, azonkívül pedig sorsuk jobbítására egyenként 12 rénes forint kiutalását rendeli el. Az év folyamán a vármegye is gyakorta ostromolja beadványokkal a fejedelmet. Június 30-i beadványában kéri, hogy csak annyi szekeret kelljen kiállítania, amennyit a portaszám után kötelesek. Augusztus 10-én már a megye közterheivel kapcsolatos sérelmeit sorolja fel, s azok orvoslását kéri. Jellemző, hogy míg a megyei kérések javarészét a fejedelem visszautasítja vagy csak részben engedélyezi a panaszok orvoslását, addig Miskolc mezőváros tanácsának folyamodványaira szinte kivétel nélkül pozitív válaszokat ad. Szemmel tartja a miskolci nemesek birtokjogait, munkával látja el és meg is fizetteti a katonaság szolgálatára termelő iparosokat, ugyanakkor katonái otthon maradt családtagjai nehéz sorsának jobbítására is gondol.

Báró Haller Sámuel özvegye a szatmári békekötés után ismét kereste az igazát a diósgyőri uradalom visszaszerzése ügyében. Négy év múlva, az 1715. évi 104. tc. intézkedett, hogy az ügyét újból érdemileg megvizsgálják. Miskolc város joggal tarthatott attól, hogy a Haller család perújítás útján esetleg visszanyerheti az uradalom birtokjogát, s vele együtt Miskolcot is. Akkor pedig régi állapotába helyezik az oppidum lakosságát is. A megváltási idő lejártáig a város rendszeresen küldött követeket a bécsi, a pozsonyi és a szepesi kamarához, hogy nagy anyagi áldozatok árán is megvédje a város és lakóinak megszerzett szabadságát.

Teljesen természetes, hogy a 25 évi zálogos idő lejárta után Miskolc népe arra törekedett, hogy újbóli megváltást nyerjen. A több éven át húzódó tárgyalásokat végül siker koronázta. 1731-ben a hosszú évek küzdelme és temérdek költekezés után III. Károly április 28-tól újabb 25 évre meghosszabbította Miskolc zálogos idejét. Mindez a kincstárnak fizetendő 25 ezer forint és a királynak ajándékképpen felajánlott 12 ezer forint fejében történt meg.

A város másodszori megváltása után a nyugalom nem sokáig tartott. A város szerződésében benne foglalt 25 évből még csak 12 év telt el, amikor a kamara azzal sürgetett újabb megváltást, hogy valamely uralkodó szerződése utódjára nem kötelező. Az újból kölcsönökhöz folyamodó város 1744. augusztus 2-án 40 ezer forinttal harmadszor is megváltotta magát. Mária Terézia az apja által biztosított 25 éven felül a kincstárba lefizetett summáért még 40 évre terjesztette ki a zálogos időt. Az akkori értékek szerint óriási összegek előteremtése kölcsönök folytán a város vezetését arra késztette, hogy a második és a harmadik megváltás költségeinek fedezésére a városlakókra jogi státusuktól függetlenül, de anyagi helyzetük figyelembevételével quantumot rójon ki. A quantum fizetés nagymértékben differenciálta a városi lakosságot. Már 1702-ben gyakori volt, hogy egyes családok anyagi helyzetét meghaladta a kirótt adóteher. Az ilyen helyzetbe került háztartások eladósodtak. Ezek a későbbiek folyamán vagy eladták ingatlanaikat, vagy a város rátette kezét s mint földesúr, taxát szedett utánuk. Ez azt a folyamatot eredményezte, hogy felduzzadt a város taxás ingatlanainak száma. Leveles Erzsébet kimutatása szerint 1740-ben a magisztrátus már 84 taxás fundust és 140 taxás pincét bírt.[23] Persze nem csak a város jutott ingatlanokhoz, hanem mind több ingatlan cserélt gazdát.[24]

A város háromszori megváltásának időszakáról elmondottakat röviden így összegezhetnénk. Miskolc a XVIII. század első felében története folyamán eddig sohasem élvezett városi szabadságra emelkedett. Önállóan rendelkezett a város területével, nem tartozott földesúri szolgáltatásokkal, és saját ügyeiben önhatalmúlag dönthetett. Ehhez a szabadsághoz nem vezetett kikövezett út, már azért sem, mert nem rendelkezett tőkével, megfelelő anyagi fedezettel. Csak kölcsönökkel sikerült megoldani a megváltások kifizetését. De a véget nem érő kiadások visszafizetése nagy terhet jelentett volna a város lakóira nyugalmas állapotokban is. A Rákóczi-felkelés azonban katonai áldozatokat, a csapatok ellátását igénylő terményjáradékok szüntelen beszolgáltatását követelte, mellette az áldozatokat szedő pestis, sőt nem várt természeti csapások, mind-mind nyugtalanították a városlakókat. Az eredmény az egyes társadalmi rétegek vagyoni helyzetének mind élesebbé válása, a vagyoni differenciálódás növekedése.


A jobbágyvárossá visszahelyezett Miskolc

Miskolc harmadik megváltása (1744) után alig múlt el 10 esztendő, amikor a város vezetését ismét a királyi tábla elé idézték. Gróf Grassalkovich Antal, a kamaraelnök nézete szerint Mária Terézia királynőnek eltökélt szándéka, a diósgyőri koronajószágok visszaszerzése. Tudjuk, hogy Miskolc az 1744-ben adott 40.000 forintért még 32 évig jogilag el volt zálogosítva. De az újabb intézkedések szerint a törvények keményen tiltották a koronajavak elidegenítését. A miskolci küldöttek azonban kérelmezték, hogy a város a jogerős, szerződésszerű egyezségei alapján továbbra is régi állapotában maradhasson. A státusquo fenntartása érdekében a lakosság hajlandó lenne további anyagi áldozatokra is.

Mária Terézia és a kamaraelnök ragaszkodtak eredeti álláspontjukhoz és nem fogadták el a miskolci küldöttek ajánlatát. Röviddel ezután kezdetét vette "a fordított visszaváltás". Miskolc város új ura, Grassalkovich Antal idejét nem vesztegetve, hamarosan különválasztotta a miskolci nemeseket. A lakosság megmaradt részét pedig jobbágyoknak minősítette. Majd a jobbágyvárossá süllyesztett miskolci lakosságnak urbáriumot adott.[25] "Miskolcz Várossának Méltóságos Gróf Grassalkovich Antal Urunkkal Tíz Esztendőkre Contractualiter lett esztendőbéli adózó tartozások." Az 1756-ban Diósgyőrben kiadott urbarialis lajstrom szerint a város adózó népessége esztendőnként 1500 Ft fizetésre volt kötelezve. Mind a szőlőkből, mind a földekből kilencedet tartoztak fizetni "mind az Miskolczi, mind az Csabai határban". Ha az uraság épületet kíván emelni, akkor "az városnak fenn álló szekerei azokhoz való vecturával tartoznak". "Az közönséges Fundussokon Lakozóknak czédula szerint ki osztatott Esztendőbéli Taxájok tészen: 87,39 frt". Végezetül "az volt Báró Dőry [...] fundussán Lakozóknak Esztendőbéli Taxájok tészen: 58 Ft-ot".

A kamarális földesúr Miskolc város eddig megszerzett jövedelmeit a kamara hasznának nyilvánította. Eddig fél évszázadon át élvezett javaiból csak egy malmot, két dézsmaadó szőlőt, két pincét és egy kocsmát kapott meg. A lakosság évszázados faizási szabadalmát elvette,[26] viszont megszüntette a katonai beszállásolást azzal, hogy a katonák tartózkodási helyéül a piacon álló nagy vendégfogadót jelölték ki.

Az újonnan keletkezett helyzetben a földesúr belenyúlt Miskolc város minden ügyébe. Ennek tanúbizonyságára álljon itt a Miskolcra kényszerített ún. Grassalkovich-féle szerződés 20 pontjának kivonata.[27] Gróf Grassalkovich Antal Miskolc számára kiadott rendtartása szerint: 1. Az új év első napi bíróválasztásakor a jelölés a földesúr joga; 2. A nemesség nem tartozik ezután a város közönségéhez, így nem is lehet közülük senki főbíró; 3. A tanácsbeliek száma mostantól kezdve 12 fő lesz; 4-6. A jegyző a város jegyzőkönyvét, adókönyvét és a törvényszéki ügyek jegyzőkönyvét köteles egy személyben vezetni; 7. A városlakóknak a különféle adókat nem fundusok, hanem személyek után kell fizetni; 8. Az adókat a perceptor szedi be; 9-11. A város birtokában marad továbbra is az eddig bírt két szőlő és két pince, de utánuk kilencedet tartozik fizetni; 12. A nemesektől a földesúr által visszaváltott telkekhez tartozó földeket, réteket ingyen kell szétosztani a jobbágyok között; 13. A piacon lévő nagy vendégfogadó kvártélyház lesz, hogy ezáltal is csökkenjenek a jobbágyok terhei; 14. Nyolcados dézsma ellenében a lakosoknak engedi át az uraság a látházai és csabai birtokokat; 15. A város költségére a földesúr 300 rénes Ft-ot és egy kocsma jövedelmét adja; 16. A város birtokában lévő malom megmarad; 17. A tisztviselők fizetését a földesúr szabályozza, úgymint a főbíró 120 Ft-ot, helyettese 60 Ft-ot, a tanácsbeliek 24 Ft-ot, a jegyző 100 Ft-ot, a város gazdája 60 Ft-ot, a perceptor 100 Ft-ot, a 3 kocsis összesen 100 Ft-ot, ugyanakkor nem lesz szükség a jövőben ügyészre, aljegyzőre, borbíróra és vásárbíróra; 18. A robot és a fuvarozás kötelezettségének megváltása 1500 rajnai Ft-ba kerül, amit a városnak kell kifizetni egyik felét Szent Iván napjáig, a másik felét Karácsonyig; 19. A fenti szigorítások mellett a földesúr kötelezi magát, hogy a taxát 10 évig nem fogja emelni; 20. A miskolci és a csabai határban lévő földek után kilencedet kötelesek fizetni a birtokosok. Emellett a város szekereivel köteles segíteni, ha a földesúr valamilyen épületet kíván emelni.[28]

A Grassalkovich-féle szerződés Miskolc közterheinek nagy részét a diósgyőri uradalomra hárította, s megakadályozta az adósságok tengerében úszó város további kölcsönvételeit. Másrészről a kamarával kötött szerződései ellenére megfosztotta Miskolc városát függetlenségétől és visszahelyezte jobbágyi sorba, amelyből nagy áldozatok árán már egyszer kiemelkedett. Mindezen húsbavágó változtatások nélkül, vagyis "Miskolc és az uradalom többi mezővárosa önállóságának csorbítása nélkül, elképzelhetetlen lett volna Grassalkovich Antal merkantilista szemléletű gazdaságpolitikájának valóra váltása, amely végül a diósgyőri uradalom történetében a bortermelés, az erdőgazdálkodás és az ipar területén hozott döntő változást. A mezővárosok ellen indított földesúri támadás, önállóságuk csorbítása, az uradalom gazdasági egységének megteremtését szolgálta, ami a szakszerű gazdálkodás megteremtésének egyik feltétele volt."[29]

Miskolc esetében a Grassalkovich-féle szerződést 1755. augusztus 24-én írta alá a város vezetése. Mindezek tudomásulvétele után félő volt, hogy a református többségű városban megindul a rekatolizáció folyamata. Erre a félszre azonban Grassalkovich rögvest reagált, a szerződés aláírásának másnapján, amikor kiadta a királynőnek még május hó 24-én kelt oklevelét. Ebben biztosította a reformátusokat, hogy meghagyja javaik birtokában és vallásuk szabad gyakorlásában. Ezzel tulajdonképpen kezdetét vette Grassalkovich miskolci földesurasága. 1755. december 21-én ugyanis Mária Terézia 16 évre elzálogosította neki a diósgyőri koronauradalmat, amelynek akkoriban a győri erdőségeken felül legértékesebb része Miskolc volt.[30]

Grassalkovich Antal ahogy a nem nemesekkel külön szerződést kötött, úgy a nemesekkel is. Az utóbbiakkal 1761. január 1-től számított 32 évre (1793-ig) 24 ezer Ft fejében kötött szerződést a kamara Grassalkovich kezdeményezésére.[31] Az oklevél biztosította a zálogösszeget, kikötötte, hogy megváltás esetén a nemesek az úrijog elismerése címén egy telek után hozzátartozó pincével és zsellérekkel 6 Ft-nál többet nem fizetnek. Ugyanakkor ha Miskolc eladóvá válna, a nemesség számára elővételi jogot tartott fenn, s biztosítást nyújtott a nem nemeseknek 41.889 rénes Ft és 14.200 magyar Ft követelésükre.[32]

A XVIII. században készült diósgyőri uradalmi összeírások a kis területű majorsági birtokokról is tájékoztatnak. Ezek a conscriptiok azonban nem adnak hű képet az uradalomban folyó majorsági gazdálkodásról, mert a diósgyőri koronauradalom gazdálkodásában, gazdasági fejlődésében, az iparnak volt jelentős szerepe, amely csökkentette a majorsági gazdálkodás jelentőségét. Így az uradalom majorsági földjeinek elhelyezkedéséről, kiterjedéséről és a gazdálkodás jellegéről nem állnak rendelkezésünkre XVIII. századi adatok. Az allodiális földek megoszlását leghamarabb 1848-ban rögzítették. Miskolcon ekkor 97 hold szántó és 227,25 hold rét került földesúri kezelésbe. Veres László álláspontját elfogadva mi is osztjuk azt a véleményét, hogy "az allodiális birtokok kialakulása - így Miskolcon is - nem lehetett rövid folyamat, az 1848-ban készített összeírásban mintegy évszázados eredményt kellett rögzíteni".[33]

Grassalkovich Antalnak a diósgyőri uradalomból történt távozására esett az az időszak, amikor a kamara megkísérelte az úrbér behozatalát. Ha úgy jobban ismerjük, akkor a Mária Terézia-féle úrbérrendezés jobbágyokat és nemeseket egyaránt szabályozó rendelkezéseiről van szó. A helyzetnek az érintettek szemszögéből történő megítéléséhez lapozzunk bele az investigatiokba.[34] Miskolc esetében 1767-ben is és 1770-ben is 9 kérdőpontos válaszadásra szólították fel a városlakók kiválasztott tagjait. Az első pontra mindkét esetben azt a helytelen választ adták, hogy urbáriumok nincs és ezelőtt sem volt. Mi azonban már tudjuk, hogy 1755-ben és 1756-ban urbárium jellegű szerződés köttetett a város nemes és nemtelen lakói között. A második kérdésre adott válasz szerint évi 1500 rénes Ft megfizetésre kötelezték a város szegény lakosságát. Ezen felül semmi jobbágyi szolgáltatást nem követeltek a jobbágyságtól, ahogy a harmadik pont is utal erre. A negyedik pont válaszai emlékeztetnek arra, hogy "a visszaváltás ideje előtt a lakosok három nyomásban birtokolták és használták a szántóföldeket, a visszaváltás óta azonban a szántóföldekből egy nyomás a tekintetes uradalom szükségére fordíttatván, csak két nyomást művelnek". E pontnál számszerű adatokra is figyelmesek lehetünk a jobbágyság arányainak megállapításához. "Egész telkes jobbágy csupán csak 10 található itt, a többiek kicsiny részekre felosztott telkeket birtokolnak, de tartozékos jobbágytelket birtokló jobbágy is csupán 43 van ténylegesen." Az 1770. évi investigátioban a város hasznai és kárai elkülönülten kerülnek felsorolásra. A "káros fogyatkozásai" című rész harmadik pontjában is hasznos információt kapunk Miskolc társadalmának alsóbb rétegeiről. Eszerint "semminémű marhát nem tenyésztethet az szegénység, többnyire semmi kerti veteménye, kendere, kukoricája, káposztája s egyebe nem terem, mivel földje nincsen". Ugyancsak az 1770. éviből tudjuk, hogy "nincsen egész ház helyes gazda, hanem apró particulákbul funduskákat bírnak a lakosok, de azoknak is nem mindenüknek van appertinentiája; akiknek vagyon és mind földet, mind rétet bővebben bírnak, hat pozsonyi mérő őszi búzát el vethet, szénája pedig két, s leg fellyebb három szekerrel terem; tavaszt pedig nem lehet vetni, mivel igen kevesek a szántóföldek és csak két nyomásra bírattatnak. Sarjút pedig nem kaszálnak a lakosok, mivel mihelyest a széna fel kerül a rétről, marha legelésre fordíttatik: mivel pedig a rét szűk, kevés szénát terem, úgyhogy a marhás emberek a járó marháinak szénát pénzen kénteleníttetnek venni, teheneit pedig vidékre kelletik adni pénzért teleltettni".

Mindkét investigátio utolsó négy pontja a miskolci jobbágyság adókötelezettségeiről szól. Így a hatodik és hetedik pontban megállapítást nyer, hogy 1755-től in natura mind a borból, mind pedig a különféle gabonaféleségekből kilenceddel tartoznak a tekintetes uradalom felé. A püspökség számára tizeddel (dézsmával) régebben is tartoztak és most is adnak. Ajándék címén a dézsmaszedők ellátásán kívül semmi sarlópénzt, tyúkpénzt és tollpénzt nem fizetnek a parasztok. A nyolcadik pont megállapítása szerint ekkor egyetlen puszta telek vagy puszta házhely sem volt Miskolcon, ellentétben a 20 évvel későbbi állapotokkal, amit a későbbiek folyamán a 90-es évek összeírásaiból látni fogunk. Végezetül a kilencedik pont egyértelműen leszögezi, hogy "Miskolcz várossa contribuens lakossai mind szabad menetelűek".

Az investigátiok mellett sor került az irtásföldek és szőlőterületek miskolci számbavételére, de nem maradhatott el az egyesek kezén lévő, nem nemesi birtokok úrbéri tabellákba történő felvétele. Az itt feltüntetettek többsége az 1/8-ad telket sem ütötte meg. A szomorú helyzet konstatálásából következett, hogy az uradalom átengedte a lakosságnak a nemesektől kiváltott jószágokat is. Mivel így földjük megszaporodott, az 1500 Ft-os évi cenzust 2202 Ft-ra kívánták emelni. A város történeti szakirodalmában ezt nevezzük az ún. Szőllőssy-féle úrbéri szabályzatnak. Ez az intézkedés a Grassalkovich szerződéssel szemben súlyosbította a város contribuens rétegének helyzetét. A magisztrátus 1772-ben panasszal élt a kamara felé, hogy Miskolc kamarai, adófizető népe inkább 1755. évi Grassalkovich szerződés mellett kíván maradni, minthogy elfogadja a Szőllőssy-féle úrbéri szabályzatot. A lakosság és az uradalom közötti egyezség nem jött létre. Éveken, sőt évtizedeken át folyt ez az úrbéri per. Még 1832-ben, majd 1841-ben és 1868-ban Borsod vármegye lépéseket tett a végrehajtatlan úrbéri perben, de ezt követően az uradalmi levéltárból nem került többé vissza a megyéhez a tekintélyessé felduzzadt iratcsomó.[35]

A Szőllőssy-féle úrbéri szerződés megkötésének halogatásából érthető, hogy a város nagyobb és több terhet nem akart vállalni, mint amelyet a Grassalkovich- szerződés tartalmazott. Persze az uradalom az újabb és nagyobb hasznot sugalló Szőllőssy-féle úrbéri szabályzathoz ragaszkodott. A város végül soha nem ismerte el ezt a szerződést. Így a perre ment ügy a mai napig függőben, befejezetlenül maradt.

Végezetül egy gondolat erejéig e részben kötelességünk szólni Miskolc szabad királyi városi cím elnyerésének kálváriájáról. Ez a szinte mozgalommá duzzadt lelkes intézkedési sorozat 1783-ban vette kezdetét. Mindez akkor történt, amikor a lakosság látta, hogy a Szőllőssy-féle úrbéri szabályzat mindinkább nehezíti sorsát. Minden bizonnyal ennek a jogi státusnak a megváltozását kívánta előkészíteni az uralkodónak az a parancsa, hogy a szabad királyi városok példájára, polgármesterrel és 24 választottal kívánja kormányozni a kamarai prefektus Miskolc városát. 1789. május 1-jén választották meg városunk első polgármesteréül Téthy Lajost.

A szabad királyi városság elnyerésére indult miskolci mozgalom 1818-ban öltött nagyobb arányokat, amikor a nemesség is csatlakozott hozzá. Oka az volt, hogy miután a kamarával kötött szerződést 1796-ban 20 ezer Ft-tal meghosszabbította, 1814-ben 50 ezer Ft-tal, mint örökváltsággal végleg pontot akart tenni az ügyre. Kedvező válasz helyett a királyi fiscus pert indított, amelynek célja a nemesség úri terhek alá vetése volt. A nemesség végül hajlott az egyezségre, mivel lemondott az uradalommal közös birtoklásáról és köszönettel fogadta a kamara azon igyekezetét, hogy Miskolc királyi várossá emeltessék.

Tudvalévő, hogy bármely mezőváros csak akkor emelkedhetett szabad királyi városi rangra, ha előbb megváltotta magát az úrbéri viszonyoktól, ha a király és a haza iránt tett érdemeit igazolni tudja és ha képes a közterhek hordozására. Miskolc ilyen irányú kérelmét 1818-ban terjesztette elő. Csak 1841-ben állapították meg a város megváltásának óriási összegét: 451.637 rénes Ft-ot. 1848-ban a helytartótanács az uralkodóhoz küldött véleményes jelentésében Miskolcot mint az önállóságra teljesen megérett oppidumot ajánlotta. A forradalom és szabadságharc vihara késleltette a válaszadást, sőt több mint 20 évig szüneteltette az ügyet. Két évtized elmúltával Losonczy Farkas Károly, városunk akkori polgármestere vetette fel újból a kérdést. Célja az volt, hogy a szabad királyi városi rang elnyerésével a közterheket már nemcsak a leszegényedett adózó osztály, hanem az egész lakosság viselni fogja.

1871-től Miskolc rendezett tanácsú város lett, a vármegye felügyelete alá került. 1873-ban 337.772 Ft-tal, az úri terhek megváltásával Miskolc örökre elszakadt a diósgyőri uradalomtól, noha ez a tény a szabad királyi városi cím és jelleg megszerzésének csak egyik feltétele volt.[36] Miskolc csak 1907 decemberében vált meg a vármegyétől, amikor törvényhatósági joggal felruházott város lett. A szabad királyi városi címet azonban sohasem kapta meg Miskolc városa.[37]

Összegzésként elmondhatjuk, hogy a kamarai fennhatóság alatt Miskolc, mint koronabirtok ismét jobbágyi sorba került. Az uradalom ugyan mindent megtett a város gazdasági és kulturális fejlesztése érdekében. Miskolc a XVIII. század második felében erőteljesebben népesedett, elsősorban ipara és kereskedelme virágzott, kulturális intézményei pedig felszaporodtak. A társadalmi differenciálódás nagy méreteket öltött, a betelepedett görögök és zsidók megvagyonosodtak, a szőlő és pince tulajdonokra a nemesség tette rá a kezét, az adózó jobbágylakosság ellenben fokozatosan elszegényedett és leszorult a közélet színteréről is. A város társadalmában jelentkező többirányú tagozódási folyamatot csak az 1848. évi törvények törték meg.

Az itt közzétett dolgozattal, amely egy nagyobb lélegzetű munka része, arra törekedtünk, hogy birtoklástörténeti vonatkozásban bemutassuk, hogy a városi összeírások tükrében hogyan vizsgálható Miskolc társadalmának XVIII. századi összetétele. Ugyanakkor fel kívántuk hívni a kutatók figyelmét, hogy bármennyire is bőséges egy adott forráscsoport, az mégsem elég ahhoz, hogy társadalomtörténeti problémákról kimerítően nyilatkozhassunk. A mi munkánk is persze a teljesség igénye nélkül készülhetett el, ami a további kutatások előmozdításának egy kis fejezetét jelentheti. Továbbá szembesültünk azzal a ténnyel, hogy egy évszázadon belül is mennyi fehér folt marad, amelynek eltüntetéséhez sürgetővé válik a kutatások további folytatása.


The history of the ownership of Miskolc oppidum in the 18th century

- Summary -

The present study is a part of the author's unpublished doctoral (PhD) thesis written in 1994 entitled "Eighteenth-century Miskolc society on the basis of its registers of the period of the feudalism". The author is openly aiming at providing new aspects to the researchers who were entrusted to work for the oncoming new Miskolc monograph proposed to be published even before the turn of the millennium. These scholars have been overseeing the research - mainly of 18th-century urban history, including for the most the history of the possession of the town - that has been done and published during the near 100 years since the Szendrei monograph ("The history of Miskolc, 1000-1800 and its universal local register, Vol. II. Miskolc, 1904.") came out.

This paper introduces the research results in the field of the 18th-century ownership-history reached in the former decades ("The last decade of the pledge holders", until 1702; "The city struggling for autonomy", between 1702 and 1755; Miskolc downgraded to peasant-tenant town", from 1755). What is new are the social historical analyses of the 18th-century registers that have not been worked on so far. Sources of this kind are for example: "Jus Armorum - an inventory of the payings from the Neoacquisticum" (1703); "Urbariums and Conscriptions (U et C)"; The dicalis conscriptio ordered by Governing Prince Francis Rákóczi II" (1707); investigations (1767-1770) etc.

Miskolc saw a considerable wave of population increase during the 18th century, its industry and commerce were flowering as well as it had a growth in cultural institutions. There was a remarkable social differentiation, the non-native, Greek and Jewish settlers accumulated wealth, the freely alienable vineyard and cellar possessions came to be grasped by nobles. The tax-paying peasant tenants were gradually growing poorer and poorer, moreover they also became ousted from the scenes of public life. The manifold articulation in the urban society was only broken by the civil laws of the year 1848.


Jegyzetek

* A tanulmány részét képezi a szerző által 1994-ben Miskolc 18. századi társadalma feudális kori összeírásai alapján címmel elkészített doktori értekezésének.

[1] Borsod-Abaúj-Zemplén megyei Levéltár (továbbiakban: B.-A.-Z. m.Lt.) Borovszky-hagyaték, Tóth Péter által kigépelt kézirat. 52. p. (Megjelent: Tóth Péter: Borovszky Samu megyetörténete, In.: Levéltári Évkönyv VIII. Miskolc, 1997. 9-58.p.)

[2] B.-A.-Z. m.Lt. XIII. 14. (= A Négyesi Szepessy család berentei levéltára), fasc. XLVIII. N°1.

[3] Leveles Erzsébet: A 800 éves Miskolc. In: Halmay Béla - Leszih Andor (szerk): Miskolc. Bp., 1929. (továbbiakban: Leveles, 1929.) 24-28. p.

[4] A Magyar Országos Levéltár (továbbiakban: MOL) Urbáriumok és Conscriptiók (= UC) anyagából megismerhetjük Miskolc kisebb birtokosainak (1687-1756) javait, Szirma-Besnyő (1701) tartozékait, a Haller-féle birtokrészeket (XVIII. sz. eleje), báró Szirmay István javait (1687-1701), Négyesi Szepessy Pál (1687-1746) és László (1696-1746) birtokait, a diósgyőri kamarai uradalomhoz tartozó javakat (1702-1819), Miskolc hegyaljai szőlőbirtokait, a Rákóczi javakat (1687-1689), Miskolc városi és földesúri malmait (1693), a ferences rendháznak juttatott miskolci telket (1729), valamint a Tapolcai Apátság városi javait (1689-1813). A felsorolt tulajdonosi javak pontos UC jelzete megtalálható a B.-A.-Z. m.Lt. könyvtárának UC katalógusában Miskolc címszó alatt.

[5] Leveles, 1929. 32-38. p.

[6] Tóth Péter: Társadalom és városigazgatás Miskolcon a 18. század első felében, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 27. Miskolc, 1991. 135-139. p. (továbbiakban: Tóth, 1991.) 136. p.

[7] Tóth, 1991. 137. p.

[8] B.-A.-Z. m.Lt. IV. 1501/b. (= Miskolc város tanácsának iratai. Species) Sp. XXI. Fs. XI. 125. vagy Herman Ottó Múzeum Helytörténeti Adattára (továbbiakban: HOM HTD) 75.53.52. (=Marjalaki Kisss Lajos hagyatéka. Az eredeti iratról készített másolat.)

[9] Tóth, 1991. 137-138. p.

[10] B.-A.-Z. m.Lt. Borovszky hagyaték, számozatlan iratok csomója, Tóth Péter által kigépelt kézirat 52. p. vagy B.-A.-Z. m.Lt. IV. 1501/a. (= Miskolc város tanácsának jegyzőkönyvei.) I. köt. 574. p.

[11] Miskolc első megváltására ld.: Leveles, 1929. 64-66. p.; Kun Miklós: Miskolcz múltja, jelenje tekintettel jövőjére. Miskolczon, 1842. 26. p.; Szendrei János: Miskolcz város története. (1000-1800) Miskolc, 1904. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata, II.) (továbbiakban: Szendrei, 1904.) 483-485. p.

[12] HOM HTD 77.311.1. (=Kéziratok) Társadalom- és gazdaságtörténeti kérdések Miskolcon a Rákóczi-szabadságharc idején.

[13] Leveles, 1929. 69-72. p. vagy HOM HTD 75.53.43. Rákóczi és kurucai Miskolcon. (Kézirat)

[14] N. Kiss István: Az 1707. évi Rákóczi-féle dicalis conscriptio. In: Köpeczi Béla - R.Várkonyi Ágnes (szerk.): Rákóczi-tanulmányok. Bp., 1980. 87-112. p. (továbbiakban: N. Kiss, 1980.) 89. p.

[15] N. Kiss, 1980. 93-94. p.

[16] N. Kiss, 1980. 111. p. Kötelességünk itt megjegyezni, hogy az 1707. évi dicális anyag gépi adatfeldolgozása a kutató közlése szerint rövidesen elkészül, amely több, mint 29 ezer jobbágyi, városi polgári és nemesi családnevet ad pontos földrajzi körülhatárolással a kutatók rendelkezésére az 1707. év metszetében.

[17] Szendrei János: Oklevéltár Miskolcz város történetéhez 1225-1843. Miskolcz, 1890. (Miskolcz város története és egyetemes helyirata, III.) (továbbiakban: Szendrei, 1890.) 418-420. p.

[18] Szendrei, 1890. 420-424. p.

[19] Szendrei, 1890. 424-429. p.

[20] Szendrei, 1890. 429-430. p.

[21] Bánkuti Imre: A Rákóczi-szabadságharc történetének dokumentumai, 1703-1704. Miskolc, 1989. 23., 33., 62., 76., 86., 89., 95., 106., 110., 143. p.

[22] Bánkuti Imre: A Rákóczi-szabadságharc történetének dokumentumai, 1705. Miskolc, 1990. 17., 46., 107., 117., 133. p.

[23] Leveles, 1929. 67-69. p.

[24] Szendrei, 1904. 514-518. p. Itt felsorolást találunk a nevezetesebb birtokváltozásokról és perekről 1700 és 1795 közötti időszakból.

[25] MOL UC 81:6. Miskolc város contractusa

[26] Erre vonatkozólag bővebben lásd: Veres László: Az erdőbirtokok szerepe a diósgyőri koronauradalom gazdálkodásában a 18. század második felében. In.: A Herman Ottó Múzeum Évkönyve XXI. Miskolc, 1982. 165-175. p.

[27] A szerződés szövege fellelhető: B.-A.-Z. m.Lt. IV. A. 1501/a. III. kötet. 892-894. p. valamint közli: Szendrei, 1890., 452-458. p. és MOL UC 81:6.

[28] Érdemes összehasonlítani a diósgyőri koronauradalom mezővárosai ellen indított földesúri támadás szerződésben lefektetett eredményeit. Így pl. vö. a mezőkeresztesi Grassalkovich-féle szerződéssel, amit ugyanebben az iratcsomóban találhatunk meg: MOL UC 81:6.

[29] Veres László: Földesúri támadás a diósgyőri koronauradalom mezővárosai ellen a 18. század derekán, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 18. Miskolc, 1980. 32-37. p., 37. p.

[30] A korszak gazdálkodásáról bővebben lásd: Veres László: A kamarai gazdálkodás kibontakozása a diósgyőri koronauradalomban 1755-1770 között, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum Évkönyve XVII-XVIII. Miskolc, 1979. 199-213. p.

[31] A királyi kincstár és a miskolci nemesek közötti 1760. augusztus 27-én Gödöllőn kötött négy pontos szerződés latin nyelvű szövegét lásd: Szendrei, 1890. 466-468. p.

[32] Leveles, 1929. 89-90. p.

[33] Veres László: Majorsági birtokok a diósgyőri koronauradalomban a jobbágyfelszabadítás időszakában, In.: A miskolci Herman Ottó Múzeum Közleményei 16. Miskolc, 1977. 36-42. p., 39. p.

[34] Miskolcra vonatkozólag ld. az 1767-ben és az 1770-ben felvett válaszokat: Tóth Péter: A Mária Terézia-kori úrbér-rendezés kilenc kérdőpontos vizsgálatai. Borsod vármegye (1770). Miskolc, 1991. 154-156. p.

[35] Leveles, 1929. 90-92. p.

[36] A város és az uradalom közötti viszony tisztázására lásd: HOM HTD 74.423.136. A diósgyőri koronai uradalom és szabad Miskolcz városa közötti viszonyt és a városnak a tisztelt uradalom elleni régi követeléseit feltüntető emlékirat. 1875. április 6. (Nyomtatott dokumentum)

[37] Leveles, 1929. 93-95. p.

Kozári L.: Gyöngyös TARTALOM Hermann R.: Kormánybiztosság