2. A HUNOK

Dnyeszter menti hadművészeti remekelésük után 376 nyarán a hunok megelégedtek a vizigót erők szétzilálásával, az Al-Dunáig nem üldözték őket. Futni hagyták Athanarik gótjait éppúgy, mint az Alavivust és Fritigernt követő többséget, akik végül is, egyik a másik után, akadálytalanul átmenekülhettek {135.} a Dunán. Kelet-Európa addig megismert és meghódított végtelen sík sztyeppjeihez képest a vizigótok országa a hunok szemében túlságosan „sűrűn” lakottnak tűnhetett. Megvárták hát, míg a bővizű folyóktól öntözött al-dunai síkságot elhagyták lakói – ettől kezdve ideálissá vált nagyállattartó-szállásváltó életmódjuk számára. Megélhetést biztosító, igazi hadműveleti bázissá.

Az első jelentős hun sereg 395-ben tűnik fel az Al-Dunánál, s a folyón átkelve Moesiába csap. Szállásaikat rézüstök és gazdag „diadémás” női sírok jelzik. Dulceancában, a Limes Transalutanus előterében az európaiak számára rémisztő, torzított-magasított koponyájú mongoloid férfival temettek el egy diadématöredéket, a magányos sírt elhagyott, elpusztult Marosszentanna típusú gót telep szélén ásták meg!

A diadémákkal együtt feltűnnek Havasalföldön és a taifaloktól elhagyott Olteniában a korai hun előnyomulás másik biztos ismertetői: a nagyméretű rézüstök (Boşneagu, Hotărăni, Ioneşti, Desa, Celei, Hinova, valamint Bukarest környéke [?]). Az Uldin vezette hatalmi szervezet az egykori Dacia Inferior kellős közepén építi ki a központját (a Duna-vidéken máshol is kedvelték a közlekedési csomópontokban fekvő egykori római városokat).

Uldin kezdetben a keletrómai császárságnak kedveskedve a garázdálkodó gót bandákat rémisztgeti és irtja (Gaina és kíséretének pusztulása: 400. december), de felettébb barátságos a nyugatrómai kormányzattal is. Stilicho hívására az itáliai Fiesolénál „segít” szétverni Radagaisus gyülevész seregét (406), majd az Illyricumban tanyázó I. Alarikot tartja sakkban (408–409). A hunoktól egyszer már alaposan megtépázott vizigótok ezúttal is kénytelenek voltak szelídebb húrokat pengetni. Havasalföld és Oltenia tehát világpolitikai központ lesz, ahonnan hun seregek áradnak szét Itáliáig, Pannoniáig, Moesiáig.

A Kárpát-medence északi felében élő germán törzseket mégsem Uldin Száva menti felvonulásai ejtik rémületbe, hanem egy másik, az írott történeti forrásokból nem ismert hun szárny merész előnyomulása. Ezek a hunok északról kerülik meg a Kárpátokat, szállásaikat a Visztula és az Odera felső folyása mentén ütve fel. Régészeti nyomaik szinte részletekbe menően megegyeznek a román síkságról megismertekkel. Ez a váratlan irányból érkező hun előnyomulás az, amely valamikor 406 előtt a második „hun pánikot” kiváltja. Elmenekülnek a vandálok, az alánok, valamint a quádok tömegei, az utóbbiak ettől kezdve mindenütt ősi törzsnevükön, szvéb néven szerepelnek. Az esemény nagy jelentőségű, mivel következményeként az egyetlen germán nép, amely a Kárpát-medencében a „porondon marad”, a gepidák lesznek, az a nép, amely ezek után riválisok nélkül válik egyeduralkodóvá a Tiszától keletre és Erdélyben.

409-ben a hunok nyílt háborúba keverednek a Keletrómai Birodalommal. Uldin hunokból és szkírekből álló hadai a moesiai nagy erődvárat, Castra {136.} Martist ostromolják. Ettől kezdve a hunok és a Keletrómai Birodalom viszonya mindvégig – egészen Attila és fia, Dengizik haláláig (469) – ellenséges. A hunok ugyan 410-ben visszavonulnak Al-Duna fölötti szállásaikra, a hadiállapot beállta után azonban aligha tűrik tovább a szállásaikat közvetlen közelből fenyegető, a Duna északi partján fekvő római ellenerődök létezését (Sucidava és a hinovai erőd pusztulása 410–411 körül).

Az Al-Duna és a Déli-Kárpátok közötti síkság a 4–5. század fordulójától kezdve tehát hun szállásterületté vált, határainak katonai biztosítása legkésőbb 412-ig megtörtént. A hun megszállás régészeti bizonyítékai gyérek, de egyértelműek. Lényegesebb a negatív bizonyíték: a megtelepült lakosság jelenlétére utaló régészeti nyomok hiánya az 5. század első felében.

Amikor 422-ben Ruga (Ruγa) nagyfejedelem vezetésével a hun főerők megjelennek az Al-Dunánál s pusztító betörést intéznek Thraciába, akkorra az Al-Duna-vidék már régen szilárd hun katonai bázis volt. Úgy tűnik, az Olt völgyének megszállásával kerülnek először hunok Erdélybe is. Az Olt mentében szállásváltó egyik hun úr nyári szállása Brassó környékén lehetett, a Brassó területén talált s a hun vezérek viseletére jellemző arany „csizmacsat” legalábbis erre utal. Az eseményt – közvetve – egy Brassó környékén talált, Thesszalonikében vert II. Theodosius-aranysolidus 430 körülre keltezi.

425 táján – ebben az esztendőben segíti haddal Ruga Aetiust Itáliában – a hun központ áttevődik a Tisza–Maros–Körös közti Alföldre, 430-ban már alighanem onnan indul ki Uptar burgund hadjárata. 435-ben, a margusi béketárgyalások idején Bleda és Attila már a Temesköz felől jövet tárgyalnak a keletrómai megbízottakkal, 440-ben pedig Bleda Viminaciumnál (Kosztolác) átkelve a Dunán támad a keletrómai városok ellen. A Tiszántúl közepe táján fekvő központi „ordu” Ruga halála után, 434–444/45 között Bleda szállása volt, utána pedig Attila birodalmának központja. Attila orduja előzőleg (434–445 között) valahol az Al-Duna és a Délkeleti-Kárpátok között feküdt, a mai Muntenia területén. Ott fogadta a keletrómai követeket, s onnan indította el 441-ben hadait is.

449 őszén a Maximinus–Priszkosz-féle követség a Dunától elindulva kétnapi út után Attilával és kíséretével találkozik. A nagykirály nem orduja felől érkezik, hanem éppenséggel odafelé tart – megérkezésekor ünnepélyesen fogadják. Nyilván nyári szállásáról – valahonnan a Maros felső folyásvidékéről – vonult éppen hazafelé, temesközi vargabetűjének ez alkalommal „csupán” egy menyegző volt az oka. Ami után Attila, valamint a nyugat felől érkező nyugatrómai követséggel találkozó keletrómai követek párhuzamosan vonulnak észak-északnyugatra, az ordu irányába.

A 425–455 közötti három évtizedből meglepően kevés hun, illetve hun kori leletet ismerünk Erdélyből, azokat is Maros-völgy mezőségi szakaszáról. Egy keleti ékszer, a Sáromberkén talált színarany cikáda a legkorábbi, ez a különös méltóságjelvény a Fekete-tenger északi partvidékén készült a 400 utáni években.

{137.} A tényleges hun uralom és megszállás legfontosabb bizonyítéka két aranypénzlelet, mindkettő Szászsebesről, ahol hun ordut vagy ault sejthetünk. Eredetileg 14 darabot találtak V. Varahran (Bahram) kusán-szaszanida király (420–438) aranypénzeiből, ezeket a 420-as években Közép-Ázsiában hadakozó hunok hozták magukkal, s valószínűleg Bleda bukásakor rejti el őket a nagyfejedelem egyik szintén bukásra álló híve. II. Theodosius 429/430-ban vert VOT XXX MVLT XXXX jelzésű solidusa viszont már a hunok számára itt fizetett keletrómai „békeadóból” származik, s talán nem is magában került elő, hanem több más solidusszal együtt, amint azt a hódmezővásárhely-szikáncsi kincsleletben előforduló testvérei valószínűsítik. Ugyanez a kora a Gyulafehérvár-Metángáz-telep mellett talált, CONCORDIA AUGG jelzésű II. Theodosius-solidusnak – a két keletrómai arany a későbbi avar–magyar központ hun kori jelentőségét bizonyítja, közlekedésföldrajzi szemszögből aligha véletlenül ebben a térségben. Nyugatrómai császárok pénzei, Honorius (395–423) solidusa Vizakna-Táborhegyről és III. Valentinianus (425–455) solidusa Marosludasról szintén a hunok jelenlétére utal.

Marosvásárhelyen a Vegyikombinát és a Téglagyár területén olyan jellegzetes hun kori telep- és sírleletek (besimított díszítésű szürke korsók, edények, üvegpohár) láttak napvilágot, amelyek semmiben nem különböznek a Kárpát-medence más vidékeiről ismert hun kori leletektől. Még csak nem is állnak magukban, Maroskarna-Lunkatanyán szintén hun kori típusú, besimított díszítésű korsó bukkant elő, újabban pedig a mezőségi Újősön Erdély első hun kori köznépi temetőjére is rátaláltak, korjelző vésett díszítésű (úgynevezett Perse–Léva-típusú) bronzfibulákkal, tömör poliéder gombban végződő fülbevalókkal, lósírokkal. Végül Marosvásárhelyről kiszélesedő végű tömör arany karperecet is ismerünk, olyasfélét, amelynek igazán jó párja egy mezőberényi hun kislány sírjából származik.

Érdekes egy Gyulafehérvár-Partoson talált lemezes testű bronzfibula, amely 4. század végi – 5. század eleji Kaukázus vidéki alán típus (hasonlók Pannoniában is előkerültek), tehát a hunok e legkorábbi szövetségeseinek erdélyi jelenlétére utal.

A 420-as évektől 455-ig Erdély minden bizonnyal a hun fejedelmek és főemberek nyári szállása volt. Kíséretükkel, állataikkal (Attila kelet felől jövet Maximinusnak találkozásukkor ökröt küld élelmül) vonultak fel a hegyek közé, s az idő egy részét nyilván vadászattal töltötték. Ez az egyharmad évszázad Erdély településtörténetének a mélypontja, az emberi életre alkalmas folyóvölgyekben (a Szamos és a Maros völgyét, valamint az Olt menti útvonalat kivéve) nem találkozunk az élet és a lakosság nyomaival. A településterület összezsugorodik, ettől kezdve egészen a 12. századig az Erdélyi-medence és völgyeinek településre alkalmas, illetve alkalmanként betelepült tájai alig haladják meg két mai magyarországi megye (pl. Pest és Bács-Kiskun) kiterjedését.