6. EGYSÉG ÉS MEGOSZTOTTSÁG A MŰVELŐDÉSBEN


FEJEZETEK

HAGYOMÁNY ÉS KORSZERŰSÉG

A vesztifáliai béke és a szatmári megegyezés közé zárt idő az erdélyi művelődés történetének rendkívüli korszaka. Távolról tekintve csupa ellentmondásnak, egymást tagadó jelenségek rendszertelen halmazának tűnik.

{921.} Háborúk és hadjáratok egymást érő évtizedeiben születnek nagy egyéni alkotások, miközben a nyugalom évei lélegzetvételre is rövidek. A konszolidációt heves belső harcok kísérik, majd gyors hatalomváltások döntik rendre romba generációk munkáját, és meghiúsítják a kezdeményezéseket. Mégis Descartes és Newton évszázadában, miközben a világkép, a tudomány gyökeresen átalakul, és elindul hódító útjára a racionalizmus, Erdély frissen befogadja az újat, és ugyanakkor őrzi régi hagyományait. Most formálódnak évszázados érvényességűvé az erdélyi kultúra egyéni vonásai, miközben a magyarok, románok, szászok lakta országban az eltérő, egymással érintkező kultúrák minden korábbinál élénkebb kölcsönhatása zajlik. Különböző etnikumok, nyelvek, vallások, társadalmi rétegek csiszolódnak össze. Most hasít ki legnagyobb területet Erdélyből a muzulmán világ a műveltség olyan fontos központjával is, mint Várad, hogy majd a törököt kiűző háborúkkal eltávolítva a másfél évszázados szomszédságból az iszlám kultúrát, spanyol, cseh, német, francia generálisok vigyék be a fejedelemségbe a változó európai udvarok és az ausztriai ház dinasztikus szellemét. A görögkeleti kultúra Bécsből ösztönözve ereszt a katolikus világba új gyökereket. A teret hódító római egyház pedig a protestáns egyházakkal együtt a vallás ősi hagyományait és a kor racionális követelményeit ötvözve keresi új támasztékait a világi kultúrában.

A Közép-Európa keleti térségein lezajló hatalmi átrendeződéssel a kultúrájának európai kapcsolatait a török korszakban is mindvégig megőrző Erdély közelebb kerül Bécshez, de úgy, hogy beszűkülnek a polgárosodó államok egyetemeire a régen kitaposott utak, és lazulnak a Magyar Királysággal kiépített közvetlen kapcsolatok. A 17. század végén s a 18. század elején tűnik fel az új jelenség: az erdélyiek sokszor nem a Királyhágón át, hanem Nyugat-Európa városaiból, egyetemeiről jutnak el a királyi Magyarországra.

MŰVELŐDÉSPOLITIKAI PROGRAMOK

A 17. század egyik jellegzetes sajátossága, hogy az államhatalom képviselői felismerik az országos művelődés új jelentőségét, érzékelik társadalmi szükségleteit, és eredményesen kezdik kiépíteni irányításának új módjait. Erdélyben a követelményeket részben a század nyugat-európai társadalmi és tudományos forradalmai határozták meg az államhatalmak új feladataival együtt, részben azonban a fejedelemség helyzete szabta meg. Mindezeket még akkor is kölcsönösen figyelembe kellett venni, ha nagyon is különböző célok vezették itt a fél évszázad folyamán egymást váltó hatalmakat.

Amikor Apáczai Csere János Hollandiából a karteziánus művelődéspolitika programjával hazajött, Erdélyben a puritanizmust eredendően demokratikus iskolafejlesztő elveivel és a művelődés világi irányításának ügyével {922.} együtt már sorozatos vereségek érték. A fejedelmi tekintély és a református egyházi hierarchia ellen egyaránt fellépő nagybeteg Apáczait a gyulafehérvári főiskoláról a kolozsvári kollégiumba helyezték, 1659-ben eltemették. A váradi karteziánus grémium tagjait – Nagyarit, Kovásznait, Nagybányait és Szikra István esperest – elbocsátották állásából, Enyedi Sámuelt viták kereszttüzébe fogták. 1661 áprilisában a marosvásárhelyi zsinat Kemény János fejedelem támogatásával betiltotta a presbiteriánus irányzatot. Mégis az elmúlt évtized szellemi küzdelmei s kiváló művek sora, mindenekelőtt a Magyar Encyclopaedia már sokrétűen kibontották az új művelődés egyetemes alapelvét: a fejlődés a helyesen használt értelem. Erdély társadalmának egy jelentős rétege pedig ebben a programban ismerte fel az ország legsajátabb érdekeit. Apáczai tanítványai sikerrel mentették át a kartezianizmus művelődéspolitikai elveit, hogy Apafi három évtizedes uralkodása alatt már a gyakorlati megvalósítás nehéz munkáját végezhessék.

„Az egész világban állam, nemzet, kormányhatalom tartósan nem virágozhatik s feladatinak meg nem felelhet a szabad tudományok gyakorlása nélkül, melyek az ifjúság tehetségét az egyházi és a polgári életre jótékonyan képezik…”*Apafi Mihály, Elöljáró beszéd. Fridericus Wendelinus, A keresztény isteni tudományról. Kolozsvár 1674. – foglalta össze Apafi Mihály az uralkodók műveltségpártoló feladatának lényegét az Erdélyi Fejedelemség sajátos viszonyaira alkalmazva. Gyermekkorában az angliai puritánus törekvések egyik korai propagátora, majd Harsányi Jakab, váradi tanár nevelte. Udvari papjai mindvégig puritánok, s részben a kartezianizmus úttörői lesznek. Olvasmányai a racionális tudomány és a célszerű uralkodás, az uralkodói abszolutizmus kézikönyvei: Bacon, Machiavelli, Descartes, Coccejus, Lipsius, Grotius. Legfontosabb uralkodói feladatának az iskolák és a tudományos intézmények megőrzését és továbbfejlesztését tekintette. A Kolozsvárra menekült gyulafehérvári főiskola tanárait és diákjait 1662-ben Enyedre telepítette, és gazdag adományokkal segítve megvetette a Bethlen Gábor Kollégium alapjait. Ösztönzésére 1665 májusában az országgyűlésen a rendek intézményesen járultak hozzá az enyedi főiskola fenntartásához, ugyanakkor utasította a reformátusokat, hogy mindenütt állítsanak fel falusi iskolákat.

Jellemző iskolapolitikájára, hogy román tipográfia mellett román iskola alapítására adott „parancsolatot”. Törvény szögezte le: „külföldi tanulásra kiki szabadon mehet, sőt a külföldi tanulmányi utak tilalma a hazában is perpetuum emlékezetben se legyen”*OL, Agy. EOE 15. 27. (1669).

1672-ben, amikor a támogatásával már korábban püspökké választott Kovásznai Péter szélesebb körű értelmiségi tábor igényeit is megfogalmazva javasolta: „igen szükségesnek látnám … ha azon erővel, mellyel immár {923.} három Collégiumot tartunk, egy académiát erigálnánk”,*HEREPEJ J., Az akadémia szükségességének gondolata Erdélyben (HEREPEI, Adattár II. 638–639). Apafi felkarolta a tervet, és megkezdte kiépíteni az erdélyi Akadémia alapjait. A három kollégiumot (az enyedit, a kolozsvárit és a menekült sárospatakit befogadó marosvásárhelyit) egységes vezetés és ellenőrzés alá helyezte, az egykori váradi nyomdát és a kincstár gyulafehérvári nyomdáját összevonva az enyedi és a kolozsvári kollégiumi kurátorok felügyelete alá rendelte. Megkezdte az Akadémia céljait szolgáló botanikus kert megteremtésének előkészületeit is. Könyvtárépítő igyekezete pedig arra vall, hogy tudatosan törekedett egy, a tudományok minden irányú ágazatát felölelő, Mátyás Corvinájának hagyományát is folytató, de korszerű összetételű országos Bibliotheca felállítására. Vezérelve volt a fejedelemnek, hogy „nemcsak Hazánk tudós Fiait; hanem a szomszéd Országnak is sok értelmes embereit, nékik hivatalt adván, és tisztességes fizetés rendelvén”,*Apafi M., i. m. maga köré gyűjtse.

Apafi a toleráns valláspolitika gazdag erdélyi hagyományaira támaszkodhatott. Kora azonban új feladatok elé állította. A gazdasági-társadalmi fejlődés a négy bevett vallás anyagi viszonyaiban szemmel látható arányeltolódásokra vezetett. Növekedett a görögkeleti egyház társadalmi jelentősége. A protestáns egyházon belül pedig az ortodoxia és a reformirányzatok – a puritanizmus, majd pedig a coccejánizmus és a pietizmus – köntösében mutatkoznak meg a különböző csoportok mentalitásbeli és társadalmi ellentétei.

Apafi hosszú uralkodása idején nincs rá példa, hogy bármelyik felekezetet is korlátozta vagy betiltotta volna. Egyetlen erőskezű intézkedése az egyház oktatási feladatainak elhanyagolása miatt történt: az anyanyelvi igehirdetést megtagadó Brankovics Száva püspököt a román alsópapság kérésével egyetértve tette le. Uralkodása idején teljes biztonságot élvezve éltek az unitárius lengyel menekültek, akiket még Barcsai fogadott be. A gyarapodó anabaptista közösségek számottevő műveltségformáló tényezővé váltak uralma alatt. Alapelve volt, hogy egyik vallás ne sértse a másik érdekeit: toleráns valláspolitikája révén kezd fejlődésnek indulni a külső segítséggel támogatott katolikus egyház, kap új erőre az előző fél évszázadban pozíciókat vesztett unitarianizmus, és lendül virágzásnak a szászok evangélikus egyháza.

16. ábra. A nagyenyedi kollégium diákjainak megoszlása származási hely szerint

{924.} 16. ábra. A nagyenyedi kollégium diákjainak megoszlása származási hely szerint

Személyes vallásossága a tudomány és a hit kérdéseit már kettéválasztó irányzat képviselőjének mutatja. A református egyház belső szervezeti és teológiai vitáiba nem egyéni vallási hajlamait követve szólt bele, államelméleti elvek és az uralkodó felelősségéről vallott korszerű meggyőződés vezette. Államfői tekintéllyel marasztalja el az ortodoxokat, védelmébe veszi a coccejánusokat, és kijelenti a tanítás szellemének szabadságát, széles kaput nyitva ezzel a karteziánus eszmék terjedése előtt. A karteziánusok szabadon {925.} taníthatnak, akinek „nem tetszik, írhat ellene”.*R. VÁRKONYI A., Erdélyi változások. Bp. 1984. 289. Az állami élet fontos posztjaira nem családjuk előkelő volta miatt, hanem képzettségük szerint emelve embereket, a különböző vallásfelekezetek iskoláitól azt várta, hogy tanult emberekkel ékesítsék a hazát. Toleráns valláspolitikája nem öncélú. A kézdiszentléleki plébános, Szebelédi Bertalan erdélyi vikáriusi megválasztását úgy erősíti meg, hogy kötelezi: „Ecclesiajokban lévő fogyatkozásokat helyben állítani, parochialis házakat, azokhoz tartozó épületeket restauráltatni.”*1678. június 10. VESZELY K., Erdélyi egyháztörténeti adatok. Kolozsvár 1860. 355–356.

Talán Erdély egyetlen fejedelme sem nyújtott a református egyházi értelmiségnek olyan bőséges anyagi és erkölcsi támaszt, mint Apafi Mihály. Viszont az egyházi értelmiségtől az állam érdekeinek feltétlen szolgálatát követelte. Fejedelmi védelem nélkül aligha hihető, hogy az udvar és a hadsereg prédikátorai bántatlanul ostorozhatták volna minden elképzelést felülmúló indulattal a magánérdekeiket hajszoló urakat, a kapzsiságot, a tehetetlenséget, s hirdethették az országos érdeket szolgáló új programot: jobbítsák meg magukat, egyéni érdekeiket rendeljék alá a közügynek.

A közhatalom mindvégig messzemenően igénybe veszi az egyházak segítségét, hogy egyensúlyba hozza Erdély megbillent társadalmi viszonyait. Műveltségalakító igénnyel szól bele az egyéni életbe. Fejedelmi rendeletek tiltják az ivást, táncot, muzsikát, országgyűlési végzések a káromkodást és dorbézolást. A puritánok szigora és az abszolút uralkodó felekezeti különbséget, vallási korlátot nem ismerő szelleme hatja át például az 1672. évi rendeletet: „Isten engesztelésére az országostól ez hazának négy recepta religion lévő híveinek extraordinarius cultust és országos böjtöt tartanak.”*EOE 15. 278. A parancsot megszegőt, ha parasztember, kalodázással, ha nemes, tizenkét forinttal büntetik. Az „utolsó romlásra jutott maroknyi édes nemzetünk” javát hangsúlyozó rendelkezés nem csupán bizonyos célszerű takarékosságot szolgál, hanem közvéleményformáló erővel közvetíti a fejedelmi ideológiát.

Apafi, miként Bethlen Gábor, az Erdélyi Fejedelemséget az önálló magyar államiság átmentőjének tekintette. Bár Gyulafehérvárat nem tudta többet állandó uralkodói központtá fejleszteni, udvarát az európai példákon nevelődő magyar kultúra központjává szándékozott tenni, társadalmat formáló, viselkedési normákat kialakító szokásrendet igyekezett meghonosítani környezetében. Az állami élet nyelve a magyar, a diplomáciáé a latin és egyre inkább a francia. Hazai viselet mellett hódított a lengyel és a francia divat. A radnóti fejedelmi palotát többek között az európai uralkodók kiállított ajándékai díszítették.

Az udvari élet rendjét szigorú fegyelem és az uralkodókat illető szertartások szabályozták. Megkövetelte Apafi Mihály, hogy a külföld híreit az udvar tájékoztatására rendszeresen „novellákban” foglalják össze, innen a következő {926.} lépés, ha lett volna rá elegendő idő, országos újság megalapításához vezet. Nagy gondot fordított a külföld tájékoztatására. Bizonyos mértékig élt az uralkodó nyomtatást ellenőrző jogával, beleszólt a történetírásba, és figyelemmel kísérte a tanítás rendjét. A művelődés helye a társadalmi értékrendszerben érezhetően változott Apafi három évtizedes uralkodása alatt. Irodalmi alkotások sokasága állított emléket elveinek. A puritán hagyományt már a karteziánus világnézet keretei között átmentő Tolnai F. István, a holland és angol egyetemeken végzett orvos és teológus verse teljes összetettségében ábrázolja a politikus és a műveltséget ösztönző államfő alakját (1673).

Pápai Páriz Ferenc pedig II. Apafi Mihály fejedelemmé választása alkalmából egyenesen mint a klasszikus értelemben vett abszolutista uralkodót állítja fia elé példaképül. Jellemző, hogy a puritán hagyományokon felnőtt karteziánus értelmiség milyen elképzeléseinek reményeit vetíti Apafira. Védi a szegényeket, szereti az őt viszontszerető nemzetet, békét és nyugalmat biztosít az országnak, bölcsességgel kormányoz:

Nemcsak kicsik közt van hatalmad,
Mert az erőt jelent,
Hogy a halandókhoz szelíd vagy:
Közügy vagy, és a rend.*Pápai Páriz Ferenc, A választók kórusa Apafi Mihályhoz (Pápai Páriz, Békességet. 343).

1690 után, amikor Erdély elvesztvén önálló államiságát, s a belső rend a letűnt korszak emléke lett, az új, a Habsburg-dinasztia uralmának művelődéspolitikai programja hiába hordozott részleteiben sok korszerű elemet. Mivel nem tudta meggyőzően kifejezni a köz érdekeit, hatékonyságban meg se közelítette Apafi művelődéspolitikáját. A birodalom kereteibe vont Erdélyben főleg 1690–1703 között teret hódító központi művelődéspolitikát a dinasztia, az udvari arisztokrácia és a magyar főrendiség érdekeire épülő államhatalmi elvek szabták ki. A bécsi udvar, miként a királyságban, Erdélyben is megpróbálta a művelődés ügyét a katolikus egyház kezébe helyezni, de oly módon, hogy az egyházat teljes apparátusával és kulturális tőkéjével együtt az államérdek szolgálatába állítsa. Az egyvallású ország megvalósítását szolgáló művelődéspolitika, amelynek alapelveit Kollonich Lipót és köre dolgozta ki, nem vette figyelembe Erdély gazdag hagyományokra épülő és korszerű irányú művelődési kultúráját. Erdély közelebb került Bécshez, de Európától elszigetelődött, a császárváros vonzotta a főnemeseket, de az udvar politikája a legkülönbözőbb rétegekben váltott ki heves ellenkezést. Egyaránt elzárkóztak előle a városok és falvak református tömegei és az unióval anyagi-társadalmi előnyökhöz jutó papjaiktól a tehetősebb román rétegek. Az erdélyi katolikus püspök, aki Rómával ezentúl csak Bécsen át érintkezhetett, nemcsak az egyház szuverenitását védte az államhatalommal szemben, hanem a helyi {927.} hagyományokat s a magyarság érdekeit is. Az új dinasztikus művelődéspolitika a szászok érdekeit sem tudta biztosítani. A jezsuiták ugyan a kormányzat anyagi és erkölcsi támogatását élvezve váltak az egykori fejedelemség művelődési nagyhatalmává, iskolarendszerük gyorsan teret hódított, nevelési módszereik vonzották a fő- és köznemesi családok fiait, de az egykori fejedelemség műveltségi arculatának átformálásával nem tudtak megbirkózni. Sőt, amikor 1705-ben II. Rákóczi Ferenc mint Erdély új választott ura készült az országba, hogy a nagy elődök fejedelmi székébe iktattassa magát, a kolozsvári jezsuiták már ennek az új államhatalomnak az ideológiáját fogalmazzák meg.

II. Rákóczi Ferenc fejedelemségének nyolc esztendeje alatt kormányzókörének tagjai a Bethlen Gábor hagyományait folytató Apafi Mihály művelődéspolitikai elveit igyekeztek tovább építeni. Toleráns valláspolitika, az iskolák anyagi és hatalmi támogatása, az oktatás szabadsága, világias szelleme az állandó harcok közepette azonban csak tendenciákban hordozhatta a hathatós állami művelődéspolitikát. Az előző évtizedben bevezetett latin és német nyelvvel szemben ismét a magyar lett a kormányzati nyelv, a lakosság anyanyelvi műveltségének szabad fejlődését pedig a legkülönbözőbb felekezetek szabad iskolaalapítási joga biztosította volna. A fejedelmi udvar belső rendjét és európai szokáshoz igazodó pompáját Rákóczi rövid erdélyi tartózkodása csupán alkalmilag elevenítette fel, de az 1707-ben Kolozsvárott megalapított Nemes Ifjak Társasága, az ország szolgálatára államférfiakat és főtiszteket nevelő közösség már a hosszú távra építkező művelődéspolitika elveit testesítette meg.

TÁRSADALOM ÉS ANYANYELVI MŰVELTSÉG

Erdély alapvetően még rendi szerkezetű társadalmában a fél évszázad folyamán a művelődés helye érezhetően változik. A tanultság fontosabb, egyes rétegekben elsőrendű fontosságú lesz. A végrendeletek és alapítványok új művelődési eszményekről tudósítanak. Mindez együttvéve a társadalmi rend régi, hierarchikus eresztékeinek bomlását és egyben az anyanyelven egységesülő kultúra igényének előretörését jelzi.

A műveltség munkásai, az írástudók, az egyetemet végzett értelmiségiek viszonylag kevesen vannak, és egyszerre több feladatot kell, hogy ellássanak. Nemcsak azért gyakori az egy személyben pap és orvos, pap és filozófusprofesszor, tanító és lelkész, mert legtöbben a filozófiai képzés után adják a fejüket orvosi, jogi, de többnyire teológiai tanulmányokra, hiszen az egyházi szervezet keretei között nyerhetnek magasabb képzettségre anyagi támogatást, hanem azért is, mert a korabeli oktatási rendben a különböző tudományágak szorosan egybeépülnek, s az értelmiségi munkamegosztás meglehetősen alacsony fokú. A magasabb képzettséget nyert emberek száma Erdély {928.} népességszámához viszonyítva nem kevés, a feladatokhoz képest viszont elégtelen, pedig a fejedelemség 1670 után menedéke lesz a királyságbeli üldözött protestánsoknak. Mindazonáltal a fejlettség adott színvonalán több értelmiségire lenne szükség.

Csak a nagyobb városokban van orvos. Nem Bethlen Miklós az egyetlen, aki nehezen kap megfelelő íródeákot. A latinul, németül, magyarul egyaránt jól fogalmazó hivatalnok különleges kincs a kancellárián. Az alsóbb osztályokban oktató idősebb diákok munkája nemcsak számukra hasznos önnevelés és pedagógiai gyakorlat, hanem a feltűnően kevés professzorral működő kollégiumok egyszerűen nem is nélkülözhették őket.

A tanár, orvos, jegyző, jogász egyszerre egyházi szervezetek és rendi testületek – város, vármegye, országos hivatal – alkalmazottja, vagy szolgálattevő valamely főúr udvarában. Független, önmagát tollából eltartó értelmiségi még Európa nyugati felében is ritka. Egyházi keretek köré épülő művelődési rendszerben mindenütt az értelmiség első, anyagilag is legjobban ellátott rétege a papság. Apafi pedig több tanult jobbágyivadékot nemesített meg, sőt professzoroknak személyre szóló járandóságot biztosítva járult hozzá, hogy az értelmiség elinduljon vagy továbbjusson a társadalmi-szellemi önállósulás útján.

Racionális érvek és időleges államhatalmi támogatás azonban csupán kísérőjelensége annak a társadalmi és gazdasági élet mélyén zajló roppant fontos folyamatnak, mely mintegy szükségszerűen egyre inkább megköveteli a képzett, szaktudásában megbízható értelmiséget. A puritánok és karteziánusok művelődéspolitikai mozgalma mögött nemcsak Várad, hanem Kolozsvár, Marosvásárhely és más városok kereskedőlakossága állt. Az újabb, vallásos köntösben megjelenő nagy szellemi áramlat, a coccejánizmus, majd pedig a pietizmus a középrétegek és a szász polgárok között fogott először talajt. Apáczai egyik legfőbb pártfogója a vállalkozó nemesek és kereskedő polgárok között a kéneső-értékesítő társaságot szervező Vargyasi Daniel János volt, s ez a körülmény adja megállapítása társadalmi fedezetét: a műveltség gazdasági követelmény, a gyarapodás elengedhetetlen feltétele már. Nemcsak Bethlen János kancellár vagy a harmincadbérlő Apor István tesz bőkezű iskolaalapítványokat, hanem a társadalom különböző rétegeiből nagyon sokan tőkésített összegeket tesznek le az egyházaknál vagy a kollégiumokban, hogy kamataiból a család, az uradalom vagy a tágabb közösség tehetséges fiai a hazában vagy külső országokban tanulhassanak. A könyv, a tudás, tanulás értéke növekvőben van. Gazdag román kereskedők alapítványaiból épülnek vagy öltenek új formát a görögkeleti templomok.

A társadalmi érdekeltség és művelődés között az anyanyelvi fejlődés szükséglete teremtett áttételesen, de messze ható jelentőséggel kapcsolatot.

Az erdélyi magyar nyelv a 17. század közepén nevezetes válaszútra érkezett. A század első felében harmonikusan fejlődött, tudományos művelésére gondot {929.} fordítottak. A korai államelméleti irodalom már könnyedén kapcsolta nagyobb gondolati-elméleti rendszerbe a „közjó”, „közérdek”, „polgári társaság” és más kifejezéseket. A manufaktúrák, hámorok világában élő erdélyiek friss nyelvteremtő képességgel éltek az ipari élet szavaival: „gépely”, „vasfuttató kemence”, „üvegfúvó pálca”, „ószeres” stb. Az ipari termék és a szerszám közös szava, a „műszer” az erdélyi irodalmi nyelvbe is belekerül. A kereskedő-társaságok könyveiben a „költség”, „bevárandó-pénz”, „jelenvaló-pénz” kifejezések jelzik, miként birkózik a nyelv az új gazdasági igényekkel. Kialakul a könnyed és fordulatos társalgási nyelv, erősen hat a felsőbb körökben a népnyelv. A tudományok nyelve azonban változatlanul a latin maradt, a kollégiumokban és a főiskolán latinul tanítottak. De az erdélyi diákok Európából a hazába tekintve látták, hogy a külföldi egyetemeken kiváló latinságuk visszájára fordul, az ország elmaradottságát mutatja. Franciák, olaszok, angolok már könnyedén beszéltek saját anyanyelvükön azokról a kérdésekről, amelyeknek magyar szavait, kifejezéseit Apáczainak szinte a semmiből kellett megalkotnia. Sokan megírják ebben az időben, Apáczaitól kezdve Bethlen Miklósig, hogy mennyivel könnyebben fejezték volna ki magukat latinul. De felismerték az új idők követelményét. Látták, egyetemes érvényességű tudomány csakis az anyanyelv talaján nőhet fel, a fejlődőképes műveltség a korszerű tudás anyanyelvi szintű befogadását és honosítását követeli.

Pápai Páriz Ferenc enyedi professzor, észrevéve, hogy Európa műveltebb nemzetei egymással versengve ültetik át a latin szavakat honi nyelvre, s látva veszélyeit, ha azzal, ami másutt közfeladat, nálunk senki nem törődik, az országos érdekek szolgálatának tudatával, mintegy szellemi honfoglalásnak számító munkával korszerűen átdolgozta, kiegészítette és továbbfejlesztette Szenczi Molnár szótárát. A tizenöt év alatt elkészült latin–magyar szótár, a karteziánus világszemlélet fogalmi eszköztára, szavak százaival teremtett hidakat Európa és Erdély, a 17. század és az újkori Magyarország között. „Célom a diákok, s nem a nyelvészek oktatása volt”*Pápai Páriz Ferenc, Az olvasóhoz. Latin–magyar szótár. Lőcse 1708. Ford. PUSKÁS L. és KOVÁCS E. (Pápai Páriz, Békességet. 324.) – jelölte ki a pályát Pápai Páriz szótára előtt. Megkésve jelent meg (1708), hosszúra nyúló utóélete azonban bizonyítja, hogy egy évszázadra pótolhatatlan eszköze lett a korszerű anyanyelvi műveltség társadalmi méretű kibontakozásának.

Széles körű igény, hogy tájékozódjanak és olvassanak anyanyelven. 1684-ben egy nagybányai lakos és egy debreceni tanácsos egyszerre jelenti ki, hogy Pápai Páriz Romlott fal című művét magyarul szeretnék olvasni. A tömegméretű nyelvművelés egyrészt még a hagyományos úton érkezett el a magyar nyelvfejlesztés korszerű feladatához. A tömegolvasmánynak számító Biblia új kiadását előkészítve, Misztótfalusi Kis Miklós kidolgozta a magyar helyesírást {930.} egyszerűsítő és egységesítő elveket (1680–1690). Kaposi Juhász Sámuel és Csécsi János segítségével az újonnan kiadott Biblia fordítási hibáit kijavította, és az írásnak módját a magyar nyelv természetéhez igazította. Elítélte, miként már sokan, az erőszakolt latinitást, mondván, hogy a deák nyelv a szegényebb társadalmi rétegek gyermekeinek fölösleges teher. „Ha nem a deákságnak, hanem csak az olvasásnak tanultatását tennénk fel célul, arra sem idő, sem költség sok nem kívántatnék, úgyhogy alig vagyon oly szegényember, aki erre elégséges ne lehetne.”*Misztótfalusi Kis Miklós, Az olvasásnak tudásáért (A Zsoltárok előszava. 1686). Erdélyi Féniks. Misztótfalusi Kis Miklós öröksége. Bevezető tanulmánnyal és magyarázó jegyzetekkel közzéteszi JAKÓ ZS. Bukarest 1974. 86.

A magyar nyelv megújításának átfogó, mintegy tudományos és irodalmi szintű programját Haller János fogalmazta meg. Apafi tanácsosa a Béldi-mozgalom vádlottjaként a fogarasi börtönben (1677–1681) a nyelv fejlesztésének céljával magyarított görög történeteket. A Hármas História nemcsak fordulatos történeteivel hódította meg az udvarházak lakóit, nemcsak demokratikus világlátást sugárzó meseszövése miatt tartották a parasztházak mestergerendáján a Biblia és a kalendárium mellett, hogy kéznél legyen. Sikerének titka nyelvének tisztaságában, új ízlést kifejező könnyedségében, egyszerűségének erejében rejlett. Haller elgondolását a magyar nyelv tudatos belső fejlesztéséről A békességes tűrésnek pajzsa című művében fejtette ki, és síkra szállt a magyar nyelv tisztaságáért. Németül, olaszul, franciául tudott a latinon kívül. Hasonlóan széles körű nyelvtudással kevesen rendelkeztek. Bethlen Miklós franciatudása az 1660-as évek elején még csaknem egyedülálló a vezető körökben. A török nyelvismeret a portai követek kis csoportjában hagyományos követelmény. Az 1670–1680-as években Erdély nemzetközi kapcsolatainak erősödésével is terjed az angol. Magyarok, németek, románok egymás nyelvének elemeit a mindennapi együttélésben sajátították el.

Az orvossá avatása alkalmából Pápai Páriz Ferencet román nyelvű disztichonnal üdvözlő Mihail Halici készítette el az első román–latin szójegyzéket, amely szókincsével a román nyelv fejlődését segítette. A szászok nagy tudatossággal és a külső ösztönzésekkel is élve művelik nyelvüket.

A 17. század második felében Erdély társadalma mintha már a jövőt előlegező nyelvújítás bölcsője lenne. A tudomány, a gyakorlati élet és a szórakoztató irodalom terrénumain többé-kevésbé tudatos nyelvfejlesztés kísérletei kezdődnek el. A különböző etnikumú, nagyon eltérő társadalmi szinten élő lakosok anyanyelvi kultúráját korszerű szinten megújító tendenciák a többnyelvű, de egységes műveltségű ország irányába mutatnak.

{931.} ANYAGI KULTÚRA ÉS MENTALITÁS

Az élet anyagi keretei és eszközei összességükben hagyományosság és korszerűség sajátos ötvözetét mutatják. A város és a vidék otthonaiban egyaránt tükröződik a fukar értékőrzés és a pazarló életkedv. A használati tárgyak, az öltözetek, berendezések változatosak, mintha a kis fejedelemség gyűjtőmedencéje lenne egymástól távol eső századok, égtájak, civilizációk termékeinek.

Az építkezési kedv sikerrel birkózik a megnehezült viszonyokkal, s csak 1690 közepe után figyelhető meg bizonyos elakadás. A háborús pusztítások és a városokban gyakori tűz rákényszerítette a lakosságot, hogy újra és újra lakhatóvá tegye a romokat. Nagy teljesítmény, hogy az 1655. évi nagy kolozsvári tűzvészben leégett mintegy 1800 házat újra felépítik, és az 1689-ben lángtengerbe boruló Brassó lakói ugyancsak gyorsan felhúzzák üszkös otthonaik friss falait. Az 1704-ben felégetett nagyenyedi kollégium építkezésére azonban már külföldön gyűjtenek. A továbbfejlődésre jellemző tendenciákat Haller Gábor, Bethlen Elek, Teleki Mihály és mások építkezései bizonyítják. A Jenő várának új erődítményeit kiépítő Haller Gábor elképzeléseit igényesség és célszerűség jellemzi. Tanítás és bentlakásos diákellátás céljait szolgálja a korszak legjelentősebb iskolaépítkezése, a Serena Ágoston olasz mérnök tervei alapján készülő kolozsvári református kollégium új épülete. Felépül az első, a termelés igényei szerint kialakított nyomdaépület. Misztótfalusi Kis Miklós kolozsvári Officínája.

A vállalkozó főnemesi réteg igényeire jellemző, hogy 1668–1679 között nemcsak Bethlen Elek építteti újjá a keresdi kastélyt s a bethleni és bonyhai udvarházat, hanem most emeli Teleki Sorostélyt, és 1666-ban rakja le Bethlen Miklós a nagyszabású betlenszentmiklósi kastély alapjait.

A kastélyok építőanyaga, miként a városi házaké is, a kő és a tégla, a vidéki nemesség lakóházaié nemegyszer a vályog vagy a gerendákra, sasfákra, sövényekre rakott „tapaszos fal”. A tetőzet meglehetősen változatos: lehet igényes „cserepes héjazat” vagy célszerű pléh és bádog, leggyakoribb azonban a zsindely. A lakóhelyiségek padozatát rendeltetésüknek megfelelően is tégla, kő vagy az „egybeeresztett” deszkapadló borítja.

Az udvarház, amely több épülettípust foglal magában, a nemesség igényeit nagyon különböző szinten elégítette ki. A faragott kapus, sövénnyel vagy fával kerített udvarház főépülete a nemesúr családi lakóháza, a négy-, nyolc-, kilencszobás kúria. Általában fafeljárókkal épült, erkélyeit forgókkal díszítik. Lakásul a felső traktus szolgált.

Az „úr háza”, az „asszony háza”, „a leányasszonyok háza”, a különböző nemek és generációk elkülönülésére is szolgáló szobák és a közös helyiségek, a „palota”, az „ebédlő-palota” legfőbb újdonsága, hogy ablakaik ónfoglalatú üvegszemekkel csillognak, vagy fába foglalt „üvegtáblák”-kal nyílnak a {932.} világra. Bőségesen vannak még marhahólyaghártyával, papirossal fedett vagy deszkával betáblázott, úgynevezett lantornás ablakok, de az üveg már elindult hódító útjára. 1647-ben még érdekes kivétel, hogy a fogarasi udvarházban a „tyúkász ház” pitvarának is „vagyon egy uwegh ablakya”.*D. PRODAN, Urbariile. 421. A század második felében az élet természetes tartozéka a külső világot a lakószobákba behozó ablaküveg. Már kialakultak, rangot, tehetősséget, reprezentációt kifejező minőségbeli fokozatai. Teleki Mihály uzdiszentpéteri udvarházában az ebédlő-palotán, az alsó rendek házán, a gyerekek tanítására szolgáló helyiségeken, a filagórián és az „árnyékszék kamorájá”-n „paraszt üveges”, vagyis egyszerű az üvegablak, de az „úr házá”-t, az „úrasszony házá”-t és más reprezentatív helyiségeket a fényűző „kristály üveges öreg”*B. NAGY M., Várak, kastélyok. 142, 143, 145 sk. (nagy) ablakok ékesítik.

A kastélyok és udvarházak még védelemül is szolgáltak, de a belső berendezés már a kényelemszeretet hódítását tükrözte.

Gyakoriak a kívül fűtős, vashomlokú, díszes bokályos kályhák, „olasz kályhák”, vagyis kandallók. Kornis Gáspár szentbenedeki kastélyában a különböző helyiségek fehér, kékes zöld mázas kályhái egy közös „öreg tüzelő kemencéből” kapják a meleget. 1652-ben kívül fűtős kályha szolgáltatta a meleget a görgényi vár és az 1681-es összeírás szerint a szenterzsébeti kastély ebédlő-palotáiban. Kívül fűtős kályha melegített a vajdahunyadi vár számtartójának szobájában is. A székelykeresztúri csempeanyag újabb vizsgálata és a leltárak tüzelőleírásainak tanúsága szerint a helyiségek fűtési technikájában nem lehet éles határvonalat húzni a főurak, szegényebb nemesek és a falusi lakosság viszonyai között. Udvarházakban és kastélyokban is használatosak voltak mázatlan, „parasztkályhák”-ból rakott kemencék, ugyanakkor a falvak népéhez is eljutottak igényesebb kivitelű kályhák. A fogarasi vár „tyúkász ház”-ában s a kertészházban található igényesebb, kívül fűtős kemence, s az 1681. évi vajdahunyadi inventárium szerint a „majorházban »belölszelelő«, vaslábon álló kályhás kemence” van.

Terjed minden szinten az otthoniasság, a szépítő kedv, a célszerűség. A „gyantáros”, vagyis fényezett ajtók és bútorok mellett hódít a színes, festett bútor. Gyakori az „olasz lábú”, vagyis esztergált lábú asztal. A padok, lócák, különböző székek, miként az asztalok, szőnyegekkel leborítva szolgálják az ízlést és kényelmet. Feltűnik a karszék, karosszék és még ritkán az alacsonyabb lábú ülőalkalmatosság. A főúri kastélyokban meghonosodnak a Németalföldről származó kagylódíszes bútorok, sőt – amint az újabb kutatás kiderítette – a paraszti otthonokban a csuklós támlájú pad Lengyelországon át került Hollandiából. A szekrény kezdi kiszorítani a ládát. Tágas ebédlők fontos bútora az almárium, pohárszék vagy szegényebb helyeken az egyszerű {933.} „tálas”. A korábban mennyezetes kárpitos ágyat egyszerűbbek váltják fel, s a hálóhelyül szolgáló láda és pad helyét a festett ágy, nyoszolya foglalja el. A könyvek „téká”-ba kerülnek. Célszerű újdonság Teleki udvarházában a „gyereknek való, karikán járó, zölden festett nyoszolyácska”*Teleki Mihály oprakercisorai udvarházához tartozó javak leltára (B. NAGY M., i. M. 205). és az ifjú Apafi „vaságya”.

Az ágykultúrában a kényelemszeretet és a fényűzés hódít: a gyapottal tömött matrac, a törökvászon derékalj és a lengyel vászonlepedők, a változatosan díszített ágyneműk és a török hatásra elterjedt, bársonyból, selyemből készült paplan.

A meszelt falakat az előkelők otthonaiban velencei, bécsi, spanyol kárpitok, török szőnyegek, képek, az egyszerűbbeknél festékesek (háziszőttes szőnyegek), szőrkárpitok, festett oldalfák ékesítették.

A világításban mintha a funkció és az anyag összhangja kezdene megvalósulni: a főrangúak vas és réz gyertyatartói külön kis műremekek. Új divat az „üveges lámpa”, „üveg-lámpás”, gyakran fordul elő a „lantornás-lámpa” mellett.

A habánok termékei, az ónmázas, ízléses cserépholmik – tálak, bokályok, csempék, csészék – szinte elöntik a kastélyokat és udvarházakat. Elviszik a színek és formák örömeit a módosabb polgárotthonokba, s olcsóbb kék mázas edényeik mezővárosok és falvak tehetősebb házaiban keverednek el a paraszt fazekasok termékeivel. Az ezüst- és aranykupák, ezüst evőeszközök társaságában a főurak asztalain a nagy tömegű üvegholmi, fa- és cserépedény aligha szegényedésről beszél, az új igényekről tudósít.

Leltárak, végrendeletek egyaránt fejlett higiéniai kultúrát tükröznek. Az otthonok nélkülözhetetlen tartozékai a különböző mosdóedények és „förödőkád”-ak. Uzdiszentpéteren „főmosáshoz való asztalos csinálta könyöklős medenceszék”, „feredeővíz hevétő öreg rézüst”, négy „feredő tölgyfakád” és egy „gyermeknek való feredőkád”*Uo. 139, 149, 180–185, 203–204, 211, 214. szolgálta a ház igényeit. A városi fürdők és az ország látogatott meleg, kénes és sós fürdői hagyományos szokásokat őriznek, a gyakori mosdás, kézmosás, szájmosás szertartásait sokan török hatásnak is tulajdonítják. Híres az erdélyi szappanfőzés, és fejedelemségszerte kelendő a drága „bécsi” pipereszappan. A különböző kendők, törlők, a tükrök, ollók, fésűk, az útiládák toalettfelszerelései a növekvő testkultúra bizonyságai. A főurak higiéniai kultúrája, miként arról Kemény Jánostól Csereiig sokan tudósítanak, a személyes kiszolgálás rendszerére épül, de Bethlen Miklós már a híres brassói vízvezeték-építő mesterek után érdeklődik.

{934.} Az ősi szokásrend megszabta – életkor, alkalom és célszerűség kívánalmai szerint kialakult – öltözködési rendet át meg átjárták és alakították az erdélyi sajátságok. Török, lengyel majd ausztriai öltözködési hatásokat magyarítanak, drága angol posztóból, török bársonyból és olcsó balkáni abaposztóból egyaránt szabtak magyar dolmányt és köntöst, és gyorsan elterjednek az olasz, francia, német divatholmik.

A polgárszármazék kancellárné, Váradi Borbála férjhez menő leánya kelengyeládájába már hét pár kesztyűt tett be. Apor Péter ugyan még értelmetlen újmódiságnak kárhoztatja a kesztyűt, miként a „cipellő”-t is. Teleki uzdiszentpéteri udvarházában 1679-ben már leltárba vették: „…lánnak való viseltes, már rothadni kezdett német cipellő par 3 1/2.”*Uo. 146.

A rendtartások és prédikációk változatos fenyegetésekkel akarták fenntartani a társadalmi rendhez illő ruházkodási szokásokat. Lipót császár rendeletei viszont, bizonyos külföldi kelmék viselését csak főrendeknek engedélyezve, a birodalmi ipar- és kereskedelempolitikát szolgálták. Ennek ellenére a kereskedők és a kereskedőtársaságok bőségesen hoztak be drága kelméket, selymeket, és a divat már gátlástalanul átlépte a társadalom, etnikum és vallás követelte illendőség határait. Linczeg János kolozsvári polgár fiának öltözködési feljegyzései (1672, 1675) ékesen bizonyítják, hogy a polgárok között mennyire hódított a nemesi viselet divatja. Egy pestisben meghalt román majorosné „egyetmása” között nemcsak társadalmi helyzetének megfelelő olcsó ruhadarabok találhatók, hanem fényűző holmik is: „… zöld brassai posztó, új szoknya az alján lotos veres selyemperem négy sorral” és „ezüst fűző kis darab ezüst láncával”.*Uo. 166.

Az ékszerek bősége nemcsak az előkelőkre, hanem az egyszerűbb rétegek viseletére is jellemző. „A szásznék az mellyeken mind olyan medályformát hordoztanak, akit kesentyűnek híttak, az városi úr szásznéknak aranyból, drágakövekből való volt, az közönséges, kivált falusi szásznéknak, kinek ezüstből, kinek ónból, kinek pléhből, de mindeniknek volt; csinált kövek, vagy csinált üvegek voltanak benne.”*Apor Péter, Metamorphosis Transylvaniae. 29. A székely női divatot a lófő- és a darabontfeleségek diktálták. A fényűzés kötelező társadalmi követelmény, a díszekkel felöltözött ember a természetes tetszeni vágyás ősi mozdulatait végzi. De a 17. századi Erdélyben a felhalmozott ékszerek a kellően ki nem bontakozhatott fejlődés vészjelei is: ékszerekben legegyszerűbb menteni a vagyont. 1660-ban például a Kolozsvárra menekült több száz ember rengeteg gyűrűt, láncot, násfát hozott magával.

A státusszimbólum a hintó, az üveges hintó, a drága paripa és főleg az óra. Nagy értékűek és divatosak a ravaszabbnál ravaszabb szerkezetek, az {935.} égboltozat csillagjárásának képére, vadászjeleneteket eljátszva, harci játékkal, táncot lejtő alakokkal időt jelző órák a fejedelmi és főúri otthonok díszei. A városházi tornyok után az udvarházak kaputornyaira vagy az épületek közé külön faalkotmányra is felkerülő óra már a mindennapi élet eszköze. Óra díszelgett Teleki uzdiszentpéteri udvarházának „harangláb avagy órás tornyocská”-ján.*B. NAGY M., i. M. 138. Kővár várában haranglábhoz hasonló gerendaépítmény tetején figyelmeztette az „ütő” óra a vitézlő rendet az idő múlására.

A mindennapi élet színterein megjelenő óra a világ mechanikus felfogásának képe, és új mentalitás időjelző hírnöke. A napi tennivalók szintjén Pápai Páriz ezt így fogalmazta meg: „Ki ki minden órán ennek a házánál az ő helyén és az ő szabott munkája körül találtatik.”*Pápai Páriz Ferenc, Pax Aulae (Pápai Páriz, Békességet. 227).

A múló és mérhető idővel talán soha nem foglalkoztak annyit az erdélyiek, mint ezekben az évtizedekben. A kolozsvári városháza falán a szenátorok ablaka alatt az 1651-ben festett, kezében órát tartó emberalakot övező jelmondat – „Terrena omnia, mutationes et conversiones, postremo interitum habent” („Minden, ami földi, a változásoké, átalakulásoké s végül a mulandóságé”) – még a hagyományos időfelfogás nyugalmát tükrözi, de levelek, emlékiratok tudósítanak, hogy az emberek időfogalma átalakulóban van. Bethlen Miklós külön fejezetet szentelt a „drága arany időnek”, és úgy véli, hogy időtudata, az időmérés képessége különbözteti meg a baromtól az embert. Az átalakult időfogalom a műveltség világában már meghozza első gyümölcseit. Bűn a henyélés, és a had járta idő elől városokba szorulva vagy a börtönökben lázasan olvasnak és írnak. A marosvásárhelyi kollégiumban az óráról elkéső diák büntetéspénzt fizet. A haszontalanul eltöltött időveszteségtől félve éjszakáznak könyvek mellett Apáczai tanítványai, és az időről való elmélkedések azt mutatják, hogy már próbálgatják az elméleti lépéseket a relatív időfogalom felé.

ISKOLÁK, KÖNYVTÁRAK, NYOMDÁK

Egy békésebb s gazdagabb korszak végén Apáczai és társai az erdélyi iskolarendszer legfőbb hibáját csonkaságában és az oktatás elavult módszerében látták: sok helységben még hiányoznak a kisiskolások, és nincs az országnak egyeteme. Az oktatás csaknem kizárólag az egyházak kezében volt. 1658 után ezt a sürgősen fejlesztést igénylő iskolarendszert is rendkívül súlyos veszteségek érték. Váraddal elveszett a nagy hírű iskola otthona is, a gyulafehérvári kollégium a tatárok büntető hadjáratának áldozata lett, 1660-ban a kolozsvári református kollégium növendékeit csaknem az utolsó szálig elvitte a pestis, 1704-ben pedig a nagyenyedi kollégium épületét felégeti, {936.} tanárai és tanulói egy részét kardra hányja a császári generális bosszúja. A súlyos veszteségek ellenére az erdélyi iskolarendszer nemcsak hogy megtartja eredményeit, hanem eléri a korszerű fejlődőképesség szintjét. Az Apafi-korszak konszolidációs évtizedei módot adtak rá, hogy az elpusztult vagy otthonukat vesztett iskolák új helyeken verjenek gyökeret: így a váradi iskola a debreceni kollégiumban, a gyulafehérvári kollégium Nagyenyeden kapott helyet. A bujdosó sárospataki iskolának és tanárainak is Erdély ad ideig-óráig menedéket. Gazdag alapítványok enyhítették az anyagi gondokat, a tudatos fejedelmi iskolapolitika pedig kivételes lehetőséget biztosított. 1660–1690 között jó karba kerültek, sőt új virágzásnak indultak a falusi iskolák, lendületet vett az anyanyelvi oktatás és a leányiskolázás. A négy bevett vallás a görögkeleti egyházzal együtt a fejedelmi hatalom biztosította szabadságban élhetett az iskolaalapítás jogával. Virágzásnak indult a Barcsai alapította szászvárosi kollégium. Kiépült az addigi alsófokú iskolából Bethlen János kancellár nagyszabású alapítványának segítségével a székelyudvarhelyi református kollégium, és megerősödtek az unitárius iskolák. Ekkor vetette meg a későbbi fejlődés alapjait a katolikus és görögkeleti egyház iskolarendszere. Apafi Mihály nemcsak megerősítette a Lorántffy Zsuzsanna 1657. évi alapításával életre hívott fogarasi román iskola anyagi bázisát, hanem fejedelmi védelemmel segítette korának első, legszínvonalasabb román tanintézetét. A fogarasi iskola a román pap- és tanítóképzés igényeit is igyekezett kielégíteni. Emellett Apafi a fehérvári görög monostorban román iskolát és nyomdát állíttat (1667).

Az erdélyi iskolaügy fejlődésében a jezsuiták térhódítása és az unió 1690 után heves változást hozott. A jezsuita kollégiumok, a Bécs, Graz egyetemein és Rómában megnyíló, vagy tágasabbra nyíló tanulás lehetősége kétségkívül gyarapodást hozott, de nem egyenlítette ki az iskolaügy addigi szerves fejlődésében bekövetkezett törést. A protestáns iskolák már jól kiépített külföldi ösztöndíjrendszerükkel hidalták át a nehéz idők veszteségeit. A háború éveiben a külföldi tanulmányokra természetszerűleg kevesebben jutottak ki. A wittenbergi egyetemre 1700 és 1703 között azonban már 53 erdélyi diákot írtak be. Megnövekszik az érdeklődés Anglia iránt. Paget, a Konstantinápolyból hazatérő angol követ 1702-ben három magyar és egy szász erdélyi ifjút visz magával Londonba tanulni. Erdély két legjelentősebb politikusa, Teleki és Bethlen Miklós, valamint egyik legjelentősebb tudósa, Pápai Páriz Ferenc egyaránt angliai tanulmányútra küldi fiát. Az ifjú Bethlen Mihály nemcsak a kollégiumokban, könyvtárakban és a laboratóriumokban szerzett tapasztalatait jegyezte le naplójában, hanem lerajzolta a század legfontosabb műszerét, a mikroszkópot, az ifjú Pápai Páriz Ferenc pedig elhozta úti emlékkönyvében Newton aláírását. A külföldi iskolázást az egyházi keretek között igyekeznek intézményesíteni. A protestáns iskolaügy nem kis sikere, hogy a holland ösztöndíjakat olyan újabb egyetemi ösztöndíjakkal {937.} szaporítja, mint az odera-frankfurti, a leideni, a franekeri és a zürichi tanulmányi alapítványok. Mindez azonban nem pótolta, hogy Apafi és köre minden átgondolt terv és szívós kezdeményezés ellenére sem tudott Erdélyben egyetemet létesíteni.

17. ábra. A nagyenyedi kollégium diákjainak megoszlása a papi és a világi pálya választása szerint

17. ábra. A nagyenyedi kollégium diákjainak megoszlása
a papi és a világi pálya választása szerint

A Habsburg-állam elgondolásai a felsőoktatás központjait Felső-Magyarországon látják továbbfejleszthetőnek, s Erdély iskolarendszerében a már korábban is fejlett középszintű oktatást építik tovább.

A váradi tudóskör 1660 után széthullott, egykori tagjai Debrecenben vagy Apafi udvarához kapcsolódva és néhány főúr: Teleki Mihály, Bethlen Miklós körül szerveződtek újra. Bethlen Miklós híres iskoláját, ahol férfiakat és nőket tanítottak, Uzoni Balázs javaslatára szervezte meg. Az 1690-es években Kolozsvárott kialakuló művelődési kör tevékenységét Misztótfalusi Kis Miklós nyomdájában kinyomtatott és ingyen osztogatott olvasást tanító {938.} könyv őrzi. A Magyar Oskolát az Utrechtben tanult Szőnyi Nagy István kolozsvári prédikátor azzal a céllal írta, hogy az addig írástudatlan felnőttek, parasztok, fuvarosok könnyedén elsajátíthassák az olvasás művészetét. Új módszerét, a hangoztató módszert sikerrel is alkalmazta Kolozsvárott, sok írástudatlan felnőttet vezetve be a betűismeret tudományába.

Az oktatás rendje, anyaga annyiban változott, hogy Apáczai új igényei szerint az elme kiművelésére, a természettudományok oktatására nagyobb gondot fordítottak. Hiányoztak azonban a megfelelő eszközök, tankönyvek, kísérleti műszerek. Az 1660-as években teret hódító karteziánus szellemmel szemben a protestáns iskolákban az ortodox hadállások 1690 után megerősödtek. A jezsuita kollégiumokban a skolasztika új fellegvárai épülnek ki, s a hatásos nevelési rend az arisztokrácia igényeit szolgálja.

Erdély fejlett könyvkultúrájában 1657–1711 pótolhatatlan veszteségeket okozott. A gyulafehérvári könyvtár elpusztult, a váradi iskolai könyvtár szétszóródott. A kolozsvári, marosvásárhelyi, székelyudvarhelyi kollégium és a szebeni szász gimnázium könyvgyűjteményéből sok könyv megsemmisült. A Honterus János alapította páratlan értékű brassói könyvtár 1689-ben a tűzvész martaléka lett. A súlyos sérüléseket szenvedett könyvállomány pedig a század utolsó negyedében részben már elavult, részben pedig nem elegendő. Az igényeket – amint a marosvásárhelyi kollégium 1680. évi bejegyzése bizonyítja – súlyos költségekkel, nemegyszer megszerezhetetlen művek kéziratos másolatával elégítik ki. A könyv értéke megnövekedett, kezdett a szélesebb körű kortársi tudatban is kikristályosodni, hogy a könyvtár a művelődés műhelye. Apáczai, Pápai Páriz és mások könyvtára tanúsítja, hogy a külföldi egyetemekről nemzetközi színvonalú szakkönyvtárral tértek haza. Szokássá vált, hogy a papok, tanárok és világiak iskolákra, egyházakra hagyott könyveit egy csoportban tartva őrizték. Mihail Halici félezernél több könyvével a szászvárosi református iskolát tisztelte meg. Az udvarhelyi kollégium coetusi könyvtára most egészült ki a „Tolnai-Téka”, „Apafi-Téka”, „Bethlen-Téka”, gyűjteményekkel. Bethlen Elek, Bethlen Miklós, Béldi Pál és mások könyvei a magánkönyvtárak gyarapodásáról beszélnek, s miként Apafi Mihály könyvtára is bizonyítja, az államelmélet, a történelem, politika, világismeret új könyvei kerülnek karteziánus művekkel együtt a polcokra. A korszak egyik legnagyobb magánkönyvgyűjteménye Köleséri Sámuel orvos négyezer kötetes könyvtára volt Nagyszebenben. Bornemissza Anna radnóti könyvtára, Bethlen Kata könyvei, Teleki Jankó könyvtára pedig figyelmeztet arra, hogy a látóhatáron már feltűnt az új olvasóközönség: a nők és a gyerekek. „Bánffy Gyurkó küldött egy új aranyos táblájú Esopust”*HEREPEI J., Bornemissza Anna fejedelemasszony radnóti könyvtára (HEREPEI, Adattár III. 82).{939.} jegyezte be Bornemissza Anna könyvtárának 1676-os leltárába utolsó tételként a leltárkészítő.

Ezt a megnövekedett könyvigényt az erdélyi nyomdák csak nagyon kevéssé tudták kielégíteni. 1650–1680 között Brassó, Szeben, Gyulafehérvár, Kolozsvár, Debrecen, Nagyvárad nyomdáiban az újrakiadásokat nem számolva négy híján négyszáz könyv megjelenését tartja nyilván jelenleg a kutatás. Az 1650-es évtizedben Váradon, Bethlen István bőkezűségét dicsérendő, az ország első nyomdája működött. 1660 után nemcsak Várad esett ki, hanem Gyulafehérváron is megszűnt a könyvnyomtatás egy teljes évtizedre, s később is évtizedenként csak néhány könyvet adtak ki itt.

Várad kiváló nyomdásza, az Elzevírek világhíres leideni műhelyében tanult Szenczi Kertész Ábrahám a váradi nyomdát Debrecenen és Huszton át Kolozsvárra menekítette, majd gépeit, műszereit és betűanyagát összecsomagolva, papiroskészletével együtt Szebenbe költözött. Apafi, amint rendeletei bizonyítják, igyekezett több nyomdát összevonva Kolozsvárott korszerűbb műhelyt létrehozni. 1662-től kiváló nyomdász működött itt, Veresegyházi Szentyel Mihály, Hollandiából hozott betűkkel, javarészt magyar könyveket nyomtatott, tizenhat év alatt száznál többet. Két új nyomda is létesült ugyan Csíksomlyón és Keresden, 1683-ban pedig Szászsebesen román egyházi nyomtatvány készült, a kiadványok száma után ítélve azonban nem változtattak a sivár helyzeten. Erdély magyarországi nyomdákra szorult, vagy igényesebb munkát külföldön kell megrendelnie.

A könyvnyomtatás teljes megújítása Misztótfalusi Kis Miklós nevével és bukásával forrott össze. Már 1684-ben felvázolja a korszerű nyomda tervét: papírmalommal egybeszervezett, új technikai eljárással dolgozó nyomdát kell létesíteni úgy, hogy nagy példányszámban és olcsón tudjanak igényesen kiállított könyveket nyomni. Szándékát jelentős karteziánus kör és az államhatalom támogatta. Mire azonban a nyomdászmesterséget művészi fokon Hollandiában elsajátította és hazatért, merőben megváltozott viszonyok fogadták. Az államiságát vesztett országban az 1690-es évek súlyos körülményei között kis tőkéjéből és csak nagyon szűk kör támogatására számítva építette fel Kolozsvárott egyemeletes tipográfiai officínáját, Erdély első könyvkiadó műhelyének tervezett házát, ahol az öntő-, a szedő- és a könyvkötő műhelyek a munkafolyamatok tervszerű elrendezésben kapcsolódnak egymáshoz. Az „Ország Typográfiája” olyan értelemben is korszerű műhely, hogy képes nagy példányszámban, igényes kiállításban olcsó műveket kiadni, kiszolgálja az államvezetés nyomdai igényeit, megteremti a magyar társadalom alsó rétegeiben élők kezébe adandó, tartalomban és formában egyaránt európai színvonalú könyv típusait. A változást jól kifejezi a 2. táblázat.

{940.} 2. táblázat. Az Erdélyi Fejedelemségben kiadott munkák száma, 1651–1710

Város 1651–1660 1661–1670 1671–1680 1681–1690 1691–1700 1701–1710 Év nélkül
Brassó 33 6 28 56 67 62
Csíksomlyó 4 7 2 2
Debrecen 6 32 29 58 32 35 4
Gyulafehérvár 38 15 - 7 3 2 1
Keresd 8
Kolozsvár 14 14 93 59 121 89 13
Nagyszeben 8 55 42 30 40 42
Nagyvárad 66
Összesen 165 122 196 225 265 232 30


Az első korszerű Typographica Officina a művelődés struktúrájában 1690 után bekövetkezett változások miatt omlott össze, maga alá temetve különleges tehetségű megteremtőjével együtt a korszerű könyvkiadás ügyét is.

KARTEZIANIZMUS ÉS PIETIZMUS

Az Apáczai és köre munkássága révén meggyökeresedő kartezianizmust a második nemzedék viszi tovább. Az 1660-as években Martonfalvi Tóth György Debrecenben, Nadányi János, Enyedi Sámuel, Hunyadi Pál, Dézsi Márton a nagyenyedi kollégiumban teremti meg a hazai kartezianizmus fellegvárát. Kezük alatt nő fel a harmadik kartezianus tudósnemzedék.

Descartes filozófiáját Pápai Páriz Ferenc foglalta össze, és az 1690-es években adta tanítványai kezébe a kartezianus metafizika és fizika tankönyvét. Az igaz filozófia kezdete című (Tyrocinium philosophiae verae), latin nyelvű, kéziratban ránk maradt mű a teológia alól felszabadult filozófia szabatos meghatározását nyújtja: a természetes ésszel felfogható és az emberi gyakorlatban felhasználható igazságok ismerete. Miközben szabatosan elhatárolja a filozófiát a teológiától, alapvető elvként Descartes első princípiumát szögezi le: „amíg gondolkodom, létezem”.*Tyrocinium philosophiae verae. Nagyenyed 1705 előtt (Pápai Páriz, Békességet. 315). Átveszi Descartes tudományrendszerét, és az igaz filozófiát a világ minél teljesebb megismerése kulcsának tekinti. Tanítványait a szabad vizsgálatokra ösztönözte, amikor kimondta, hogy „az igazságkeresőnek egyszer az életben bizonyára mindenben kételkednie kell”.*Uo. 317. Talán senki nem írt olyan osztatlan elismeréssel Descartes-ról, mint Martonfalvi tanítványa, Apáti Miklós (1662–1724), az irracionális racionalizmus, a modern európai lélektan tanítómesterének tekinthető Poiret köréhez tartozó debreceni teológus. Nemcsak szellemében, {941.} az ember megismerőképességét korlátlannak tekintve követi Descartes-ot, hanem átveszi egész terminológiáját, módszertanát, és meggyőződéssel vallja, hogy akaratunk szabadsága öntudatunk legfőbb pillére, a világ megismerésének legfőbb eszköze pedig a matematika. Fő műve, a Vita triumphans civilis (1688) Amszterdamban jelent meg a városi tanács és talán az erdélyi fejedelem anyagi és erkölcsi támogatásával.

Nagyszeben szász iskolájában az Eperjesről távozni kényszerült Czabán Izsák tanította az atomista filozófiát. A kartezianus eszméken a szászok olyan kiváló képviselője nevelkedett fel, mint Teutsch András, aki önálló módszertani bevezetéssel adta ki Poiret legismertebb filozófiai munkáját (1696, 1708). Enyeden sajátította el Descartes filozófiáját Mihail Halici, a sokoldalú érdeklődésű kálvinista román tollforgató.

A Descartes filozófiája körül folyó nemzetközi vitába európai figyelmet keltve szólt bele Régeni Mihály Pál. Kézikönyvében (Specimen logicae Cartesianae, Lipcse 1689) síkraszáll a legnagyobb német karteziánus, a már Newtont előkészítő, szabad és független szellemű Tschirnhausen mellett, akinek a matematikai módszer csalhatatlanságát hirdető művét durva kritika érte az Arisztotelészt és Descartes-ot egyaránt elvető Thomasius részéről. Régeni Kolozsvárra hazatérve még két karteziánus tankönyvet ad ki (1689, 1700), az unitárius kollégium tanári katedráján a legjobb európai színvonalon tanít fizikát és logikát, de nagy terveit nem tudja már megvalósítani.

Az új filozófia úttörői mindvégig heves harcokat vívtak az ortodoxokkal, akik között olyan kiváló felkészültségűek szálltak síkra, mint Tofeus Mihály vagy Pósaházi János. Az erdélyi kartezianizmust nem is az elméleti fegyverek győzték le, az 1690–1700-as években a társadalmi hierarchia, a közöny futtatta zátonyra, miközben Nyugat-Európában az új filozófia fejlődését már Newton hatása szabja meg.

A Sárospatakról, a vallási üldözések elől menekült Pósaházi, a gyulafehérvári iskola rektora az újítóknak nem kizárólag teológiai és filozófiai, hanem politikai megfontolások alapján üzent hadat, mert úgy gondolta, hogy a magyarság és a protestantizmus védelme teljes egységet kíván vallásilag és gondolkodásbelileg is. Tofeus Mihállyal, a fejedelem udvari papjával közösen bírálják a coccejánus teológusokat és a karteziánus filozófusokat. Ez azonban nem akadályozta meg Pósaházit, hogy a fizikában már Descartes-ot kövesse. Mégis, a kétkedés jogát és a teológiával szemben a gondolkodás önállóságát hirdető filozófia képviselőinek, az újítóknak elítélésére 1673-ban összehívják a radnóti zsinatot. Csernátoni Pál, Dési Mihály, Hunyadi Pál és Pataki István, a nagyenyedi és a kolozsvári kollégiumok tanárai úgy védekeznek, hogy formálisan elfogadják a teológia elsőbbségét, de kitartanak a karteziánus alapelvek mellett. Apafi a filozofálás és a vita szabadsága mellett foglal állást, s bár az újítókat meginti, a harcot nem zárja le, s a vita folytatódik, 1690-ben külföldi visszhangja is támad.

{942.} A harmadik karteziánus nemzedék úgyszólván legifjabb tagja, a segesvári származék Andreas Teutsch Utrechtben szerezte meg orvosi diplomáját, és a Lipcsében működő Spener közvetlen tanítványaként ismerkedett meg a pietizmus eszméivel. Az egyház belső reformját hirdető pietizmus művelődéspolitikai elveit a hallei egyetem tanára, Francke dolgozta ki. Erdélyben ezek az eszmék termékeny talajra találtak, mert a hit és a tudomány elválasztásának elveit már a puritánok és a coccejánizmus hívei lerakták. A pietizmus a hit vezérelvét az elmélyült érzelem zsinórja szerint megszabva, a vallásos élménnyel a misztikum irányába sodorja az egyént, de utat nyit az egyéniség kiteljesedése előtt. A racionális világban tevékenységet, tudománypártolást, iskolagondozást, a szegények, betegek, elesettek felkarolását követeli. Az új szellemi áramlat az önkritikus társadalomszemléletet fejlesztette, és a felekezeti harcokat elítélő tolerancia új hajtásait hívta életre.

A kor másik nagy, vallásos keretek között tudatosodó, egyéniséget formáló érzelmi élménye a közös ének. A protestánsok évszázados tapasztalattal ismerték már a közös éneklés összefogó erejét. Több száz énekeskönyvet adnak ki. Most válik a 18. századra is nélkülözhetetlenné Szenczi Molnár Albert zsoltároskönyve. A katolikus énekanyagot, sok protestáns és unitárius éneket is felvéve, Kájoni János ferences tartományfőnök gyűjtötte össze és adta ki Erdély első és egyetlen katolikus nyomdájában, a maga alapította csíksomlyói nyomdában (1676).

TERMÉSZETTUDOMÁNYOK AZ ELMÉLET ÉS GYAKORLAT ÚTJAIN

Számos mű bizonyítja, hogy Erdély professzorai a különböző külföldi egyetemekről koruk színvonalán álló természettudományos képzettséggel tértek haza. Az első megjelent karteziánus fizika tankönyv a debreceni Szilágyi Tönkő Márton Philosophia ad usum scholarum praesertim Debrecinae applicata (Heidelberg 1678) című műve. A karteziánus fizikát teljes tisztaságában Régeni Mihály Pál, a kolozsvári unitárius kollégium tanára foglalta össze és tanította (Physica contracta, Lipcse 1689). A kopernikuszi világkép mechanikáját és a heliocentrikus csillagászat ismeretanyagát Pápai Páriz tanította a karteziánus fizika keretei között. A holland és angol egyetemeken tanult Kaposi Juhász Sámuelnek, a marosvásárhelyi kollégium tanárának az 1689–1690-es évekből több matematikai, fizikai munkája maradt kéziratban. „A 17. századi erdélyi fizikai irodalom egyik legjelentősebb alkotása”*SPIELMANN J., A közjó. 117 Köpeczi János disszertációja: De cometis (1666). Az üstökösökről című mű megállapítja, hogy az anyag és a mozgás milyenségének ismerete teljesen elegendő minden természeti jelenség leírására. A másik, ugyancsak jelentős {943.} munka Köleséri Sámuel értekezése a fényről (1681). Nadányi János mint a nagyenyedi kollégium rektora már 1666-ban kifejtette, hogy a világ megismeréséhez a teológiától elkülönülő tudományok különböző ágazatainak fejlesztésére van szükség. Mindazonáltal a mostoha viszonyok, a műszerek, a tudóskörök hiánya befullasztotta a legjobb igyekezeteket. Az elszigeteltség és értetlenség légkörében a nagy egyéni teljesítmények nem lehettek a természettudományok szerves fejlődésének katalizátorai.

Az elmélet fejlődése és a tudás gyakorlati hasznosítása között a nevezetes szikraátütés az orvostudományban következett be. Sajátos erdélyi módon. De nem korát megelőzően. Sőt, a helyzet adta lehetőségek között a lényeget tekintve a nemzetközi fejleményekkel lépést tartva történt.

A 17. század közepén Erdélyben a közgyógyítás három nagyon különböző réteg tagjainak kezében nyugodott. A betegeket házi gyógyítók vagy borbélyok vagy orvosok látták el. A falvak, mezővárosok lakói, de még a városok szegényebbjei is, az ősi tapasztalatok alapján gyógyítóknál kerestek segítséget. Hagyomány, hogy a földesúrasszony köteles ellátni uradalmának háza népét. Bornemissza Anna házipatikájában nemcsak gyógyító füvek, hanem török orvosságok is találhatók. A falvakban és városokban bábák, füvesasszonyok, javasasszonyok vagy gyógyító férfiak sokasága élt. Bizonyos egészségügyi feladatokat csaknem kizárólag nők láttak el. A levelezésekből és házi patikaládák leírásaiból elég sokat tudunk erről az ősi hagyományokat és nagy tapasztalati anyagot egybeötvöző házi gyógyításról. A sajátos erdélyi boszorkányperekből pedig világos kép alkotható a székely székek, falvak, mezővárosok, a szászföld vagy a városok lakóinak testi-lelki viszonyairól.

Régen feltárta a kutatás, hogy az erdélyi boszorkányperek különböznek a magyarországiakétól, vagy bizonyos nyugat-európai típustól. Főleg betegségek miatt robbantak ki. Ebben az időben nemesasszony, szász férfi, magyar jobbágynő, bába vagy – elenyésző esetben – román asszony (1675) egyaránt kerül boszorkányság vádjával bíróság elé. Kiderül azonban a vallomásokból, hogy valamennyien orvosló tudományuk miatt jutottak bajba, miként Táncos Kata 1652-ben Kolozsváron. Sok közöttük a bába. Legtöbben pénzért gyógyítottak, és a vádlottak padján ártatlannak tudják magukat. Szabó Zsigmondné például kijelentette: nem vétett semmi törvény ellen, hogy szemgyógyító írral sokakat meggyógyított. A vádlók között pedig nemcsak tudatlan szegények vannak, hanem művelt emberek, például Aranyosszék vicekirálybírája, vagy a segesvári Töpfer Márton. A főleg a városokra jellemző boszorkányperek heves konkurenciaharc nyomait is őrzik: sokszor borbély vagy bába illeti tudatlanság, megrontás, boszorkányság vádjával kollégáját.

Sebek gyógyítását, érvágást, köpölyözést ellátó borbélyok munkáját céhszabályok írták körül. Erdély városaiban Gyulafehérvárott, Kolozsvárott, Nagybányán és másutt a borbélycéhek nagy múltra tekintenek vissza. De a céhrendszerbe fogott és egyedül jövedelemre beállított kirurgusrendszer sem a {944.} tudományos természetismereten alapult, és melegágya lehetett a sarlatánkodásnak, miként a források bőven tájékoztatnak róla.

A korszak orvosainak száma kevés, de elméleti képzettségük kiváló, és teljesítményük is jelentős.

Az első kartezianusnemzedék orvosai az 1650–1660-as évtizedekben foglalják el posztjukat, miként Medgyes orvosa, Auer István, Brassóban Francisci Pál, Kolozsvárott Vizaknai Bereck György. Képzettségükre jellemző, hogy a Descartes dualizmusán túllépő Regius, aki a korabeli orvostudományban a nagy jövőre tekintő új irányzat úttörője volt, és a betegségek pontos klinikai leírását szorgalmazta, több kiadást megérő, nagy jelentőségű művében (Medicina et praxis medica, 1657) három fiatal erdélyi orvos, Sikó János, Enyedi Sámuel és a brassói származék Gunesch János munkáját is közli. Enyedi Sámuel, a nagyenyedi kollégium tanára történetbölcseleti előadásában (1664–1666) Regius, Harvey és mások eredményeit ismerteti. Physica seu philosophia naturalis című műve – amint az újabb orvostörténeti kutatás megállapította – az első hazai orvosi mű, amely állatkísérletekre és a matematikai bizonyítás módszerére hivatkozik.

Az 1660-as években Amszterdamban tanult, Kőhalomról származott Bartholomeus Bausner már leírja: „aki a vérkeringést tagadja, az értelmet és a tapasztalatot tagadja”,*Bartholomeus Bausner, De cordis humanis actionibus (Az emberi szív működéséről). Leiden 1654. SPIELMANN J.–A. HUTTMANN, Blätter aus der Medizingeschichte der Siebenbürger Sachsen. Die Grünenthal Waage VII/1968/2. sz. (SPIELMANN J., A közjó. 125.) és az emberi test részeinek összhangjáról értekezik. Az orvosságok technológiájával foglalkozó, a vegytanban „kiemelkedő” tudósnak nevezett nagybányai eredetű Bánffyhunyadi János receptjei belekerültek Goddard angol kémikusnak, a Royal Society tagjának 1681-ben megjelent gyógyszertani művébe. A vegytan elméleti kérdéseivel kora elméleti ismereteinek színvonalán foglalkozó első erdélyi tollforgató, Huszti Szabó István Apafi udvari orvosa, később Debrecen filozófiaprofesszoraként a pietizmus egyik úttörője, majd Rákóczi hadi medikusa volt. Az Angliában valószínűleg Newton előadásait hallgató, orvosi képesítését és klinikai szemléletet Leidenben megszerzett Köleséri Sámuel leírja a skorbutot (Nagyszeben 1707), és azt a bányászok rossz táplálkozása következményének tekinti. Sürgeti a balesetet szenvedett bányászok gyors orvosi ellátását és kórházak létesítését. A pestisjárvány megelőzéséről korszakunkban több munka született.

Nadányi János lefordította Antoine Mizald francia orvos munkáját (Párizs 1595). Másokkal, mindenekelőtt Kájoni Jánossal együtt Nadányi is a gyógynövényekről és hasznukról ad könyvet azok kezébe, akik nem jutnak tanult orvosokhoz, s szegény állapotuk miatt patikáriusokhoz sem mindenkor folyamodhatnak. Ezek a művek már jelzik, hogy a korabeli Erdélyben a legfontosabb feladata az orvostudománynak: érthetően és felhasználhatóan {945.} kezébe kell adnia az orvoslással foglalkozó házi gyógyítóknak is az orvostudomány legújabb eredményeit.

Ezt a sajátos feladatot oldotta meg Pápai Páriz Ferenc. Enyedi Sámuel tanítványaként már a karteziánus tanokkal felvértezetten kezdte meg külföldi tanulmányait (1672). Lipcse, az Odera menti Frankfurt, Marburg, Heidelberg egyetemei után Bázelban nyert orvosi oklevéllel tért haza (1675). Először városi, majd udvari orvos lett, s 1680-tól a nagyenyedi kollégiumban tanított. A legjobb nemzetközi tudományos színvonalon foglalta össze kora orvoslását úgy, hogy munkája a gyógyítás gyakorlati könyve lehetett, s így égető társadalmi szolgálatot látott el.

Pax corporis, az-az Az emberi Testnek belső Nyavalyáinak Okairól, Fészkeiről és azoknak orvoslásának módjáról való tracta (Kolozsvár 1690) című könyve az első magyar orvos szerzőtől nyomtatásban megjelent, magyar nyelvű orvostudományi mű. Jelentősége abban áll, hogy végérvényesen áthelyezi a hangsúlyt a csodahitekről az orvostudományra, a determinizmusról az ember autonóm felelősségére. Szabatosan meghatározza az egészség, a betegség, a fájdalom fogalmait. Elhatárolja a test és a lélek megismerési módszereit, kimutatja a kettő idegrendszeri összefüggését és kölcsönhatásukat.

Pápai Páriz csodák, amulettek, rítusok helyett a józan ész és a természeti törvények alapjaira helyezi a gyógyítást. Elvileg állást foglal a babonákkal szemben. Mivel a házi, a falusi gyógyítás ellátóinak is szánja művét, természetes, hogy a népi gyógymódok, orvosi tapasztalatokkal igazolt gyógyfőzetek felhasználásával bőségesen foglalkozik, bár még nem tudja mindig biztonságosan elhatárolni a bevált népi gyógymódokat és a varázsszereket. Hangsúlyozza, hogy az egészséges életmód a legjobb védekezés a betegségekkel szemben. A néppusztító járványok ellen hatósági védekezést kíván. A Pax corporis először ír a hatósági intézkedések, köztisztaság, népegészségügy fogalomkörébe tartozó dolgokról. Egy évszázadon át kézikönyv Magyarországon, 1774-ig tizenegy kiadásban jelenik meg.

Az erdélyi karteziánus orvostudomány másik nagy jelentőségű gyakorlati eredménye Andreas Teutsch nevéhez fűződik. Utrechti és wittenbergi tanulmányai után orvosi gyakorlatot folytatott, majd Nagyszeben polgármestere lett, s végül mint a szászok ispánja a Királyföldön betiltotta a boszorkánypereket, csaknem másfél évtizeddel megelőzve Mária Terézia felvilágosult orvosának, Van Swietennek korszakalkotó javaslatát.

{946.} JELENKÖZPONTÚ MÚLTISMERET: TÖRTÉNETTUDOMÁNY ÉS PUBLICISZTIKA

A múltismeret tudománya az erdélyi humanista hagyomány, a fejedelemség válsága és átmentésének programja, s végül a kartezianus történetfelfogás hatásai közegében fejlődött.

A váradi történészkör lendülete 1660 után megtört. Püspöki János röviden összefoglalta a váradi ostrom történetét a korra jellemző vallásos műfajban: Prédikáció Várad veszedelméről (Debrecen 1661). Nadányi János Leidenből egyetemes távlatban mérte fel az új viszonyok követelményeit. Összefoglaló magyar története, a Florus Hungaricus (1663) addig fel nem használt nyugati történeti forrásokra is támaszkodik és az új politikai mozgalom céljait szolgálja. Elveti vagy bírálja a magyar krónikás hagyományt, Thuróczyt, Bonfinit, mesék helyett az igazságot akarja megírni a magyarok eredetéről és kalandozásairól. Hangsúlyozza, hogy a magyarok ugyanakkor vették fel a kereszténységet, amikor több más európai ország, és mindaz, ami azóta Magyarországon és Erdélyben történt, Európa históriájához tartozik.

A korszak másik nagy jelentőségű munkáját, Bethlen János Rerum Transylvanicarum, libri quatuor (Szeben 1663, Amszterdam 1664) című művét Szalay László találóan nevezte egy államférfiú naplójának. Bethlen igyekszik meggyőzni a világot, hogy ami Erdélyben történik, az egész Európa biztonságával függ össze. A német birodalmi történeti publicisztika fogásait is próbálgató író a kor jellegzetes nemzetközi műfaja, a történeti érvekkel harcoló röpirat irányába törte az utat.

A klasszikus értelemben vett történetírást az 1670-es években Bethlen Farkas kancellár vitte tovább Szamosközi hagyatéka alapján. Műve – a Historiarum Pannonico-Dacicarum – Moháccsal kezdődik, a fejedelemség létét a középkori magyar állam kettészakadottságából vezeti le, a török kiűzésére készülő erdélyi politikát szolgálja. Mozgósítani akarja a keresztény Európát Erdély és Magyarország oldalán a török ellen. 1683–1684 fordulóján, mintegy páratlan pontos időzítéssel, kezdik meg a mű kinyomtatását a keresdi nyomdában.

Bethlen Farkas nyitott szemmel figyelte Erdély különböző nemzeteit. Miért hallgatott el mégis éppen abban a korban, amikor a szász és a román történetírás a várostörténet és az egyháztörténet kereteiben megteszi első és nagy jövőt ígérő lépéseit? Az önállóságát veszni érző fejedelemség történetírója kitér a lényegi válasz elől. Terhes hivatala akadályozta meg, hogy befejezze művét mondotta –, s átadná a tollat az utána következőknek: ami 1609 után történt, az írja meg, akinek van rá ideje, és hazáját szereti. Csakhogy a latin nyelvű történetírás lényegében már mellékvágánynak bizonyult, bár az ország helyzete, az a körülmény, hogy fokozottan rá volt utalva Nyugat-Európa segítségére, indokolta a nemzetközinek tekinthető latin nyelv {947.} használatát. A változás azonban már nyilvánvaló. Nadányi angol kiadása, Toppeltinus német műve tájékoztat róla, hogy a kortársak felismerték az új követelményeket. A magyar nyelvű történetírás pedig hiába tört fel Szalárdi krónikájában elemi erővel, nem tudott medret vágni.

A történeti gondolkozás sokrétűvé vált és elmélyült, erről a hon- és államismereti irodalom kezdeti fejlődése és a politikai publicisztika tanúskodik. Mindkettő a kor sajátos műfajaiban indul hosszú útjára, államelméleti ismeretanyagot és gazdaságpolitikai direktívákat egyaránt hordozva magában. Az államelméleti érdeklődésű Johann Weber Fejedelmi lélek (1690) című, Machiavelli és Lipsius elveit összefoglaló műve ifjabb Teleki Mihály fordításában lát napvilágot. A korszak elején Tolnai F. István és Tolnai Mihály államkormányzási elveket fejtegető prédikációi – a Haza békessége (1663), Szent Had (1676) –, a korszak végén Pápai Páriz Ferenc államelméleti műve jelzi a lassú fejlődést.

A históriai érvekkel harcoló politikai publicisztika a Wesselényi-mozgalom leverése után bontakozott ki, és nemzetközi visszhangot keltett. Bírálja a fejedelemség belső viszonyait, elmondja, hogy berendezkedése reformokat kíván. Ugyanakkor elítéli a Habsburg kormányzási módszereket, az erőszakos ellenreformációt és a katonai terrort.

Bethlen Miklós az 1670-es években még úgy írja első röpiratát, hogy háta mögött tudja az önálló fejedelemséget. 1690 után pedig már merkantilista elvekkel száll síkra a fejedelemség önállóságának védelmében. Majd 1704-ben II. Rákóczi Ferenc és a Habsburg-hatalom között meginduló béketárgyalásokhoz kapcsolódva adja ki Olajágat viselő Noé galambja című művét, hangsúlyozva, hogy az önálló fejedelemség az európai hatalmi egyensúly elengedhetetlen feltétele.

A 17. század legjelentősebb magyar röpirata Zrínyi Miklós műve: Az török áfium ellen való orvosság 1705-ben Kolozsvárott látott napvilágot Forgách Simon generális előszavával. Erdély katonai főparancsnoka aktuálpolitikai céllal adta ki a művet. Egyrészt a fejedelemségben új erőre kapott thökölyánus pártot kellett meggyőznie, hogy a törökbarát politika járhatatlan út. Másrészt Rákóczi országépítő elveit hirdette, hiszen Zrínyi röpirata az önálló magyar hadsereg megteremtését és az országos terhek arányosabb elosztását, a nemesi adózás bevezetését szorgalmazta.

Az, hogy erőskezű fejedelem alatt rendben tartott országban éljenek a különböző társadalmi rétegek, mindenki közös érdekébe vágott – ezt fogalmazta meg Cserei Mihály, a közhivatalt vállaló köznemesség tipikus megtestesítője. Teleki Mihály szolgálatában ismerkedett meg mélyebben Erdély viszonyaival, majd Thököly híve lett. Thököly havasalföldi táborából visszatérvén a kincstartó mellett kapott titkári állást. A Rákóczi-szabadságharc idején Brassóba húzódva vetette papírra államelméleti gondolatait. Kifejti, hogy a jól kormányzott állam legfőbb követelménye az erőskezű {948.} uralkodó: „Rosszul megy [az] olyan ország dolga, a hol a fejedelem lágy s tanácsosai azt csinálják, a mit akarnak. …Ha királynak, fejedelemnek tett Isten, ne légy olyan, mint egy váz, vagy az asztagra függesztett holt varjú, hogy csak az gyermekek félnek tőled, azért adott Isten botot, királyi pálcát kezedbe, s kardot az oldaladra, ne engedd meg, hogy a tanácsuraid orrodnál fogva hordozzanak, jobb, hogy ők féljenek tőled, mintsem te járj utánok… Ha pedig nem szoktad a munkát, a nyughatatlanságot, hagyj békét a királyságnak, fejedelemségnek, mert bizony nem henyélni híjják, a kit egy ország eleiben praeficiálnak.”*SZÁDECZKY L., Cserei történetbölcseleti műve (TT 1906. 472–473). Saját osztályos társait, az erdélyi rendeket sem menti fel a felelősség alól: „Igen fenn hordozod még a fejedet, kevély, gőgös, vakmerő, istentelen, szegény-nyomorgató, a magad véredet gyűlölő, üldöző, prédáló, káromkodó ország vagy, nem hogy sírnál bűneiden, hanem még kérkedel gonoszságoddal. …Alázd meg édes hazám a föld poráig magadot, jobbítsd meg valóságoson életedet, ne üldözzék négy recepta religion levő atyafiak egymást, éljetek civiliter egymás között, bízzátok Istenre a lelkek megtérítését. Ne áskálj három erdélyi natió egymásra, keressétek inkább a közönséges jót egyező értelemmel, hiszem, mind a magyarnak, mind a székelynek, mind a szásznak, csak az egy Erdély hazája, itt kell együtt laknotok, szenvednetek, másuvá bizony bé nem fogadnak…”*Uo. 468. Cserei, mint kortársai között oly sokan, a „publicum”-ot tartja előbbre valónak a magánérdekkel szemben. Elítéli, hogy Gyulafehérvárott „nagy költséggel”, „szegény jobbágyoknak sarczoltatásával”*Uo. 477. építettek fejedelmi rezidenciát.