{975.} 2. GAZDASÁG ÉS TÁRSADALOM A SZATMÁRI BÉKE UTÁN


FEJEZETEK

A NÉPÁLLOMÁNY ÉS VÁLTOZÁSAI

Erdély 1711 körüli népességéről még megközelítőleg pontos statisztikák sem állnak rendelkezésünkre. A századforduló magyar szakirodalma 1700-ra (tehát még a Rákóczi-szabadságharc vérveszteségei nélkül) félmilliós lélekszámot feltételezett, a modernebb szakirodalom 800–865 ezres számot. Ezt az utóbbi becslési értéket mi is elfogadjuk.

Ez az összeg azonban, azt mondhatnánk, csak a pillanatnyilag jelenlévő népállomány. Erdély népesedési helyzetét korszakunk itt tárgyalt első felében, de különösen annak első, kb. 40 évében ismét a nagyarányú s többirányú fluktuáció jellemzi. Egy 1751-i kormányhatósági vizsgálat alkalmával Újegyházszéken 186 román személy közt csak 85-öt találnak, aki akkori lakhelyén született, s ezeknek is egy része időlegesen másutt élt (szolgalegényként stb.). De még e 85 személy nagyobb részének az apja is bevándorló. A mozgásterület itt általában nem túl nagy; a vándorlók jó része a szék egyik falujából a másikba költözik – bár jönnek ide más szász székekből, a Királyfölddel határos vármegyékből, de még Erdély északi határszéléről, Kővár-vidékről is (a Havasalföldről és a Moldvából bevándorlókról most nem beszélve). Ugyanilyen belső vándorlás jellemző a megyék területére is. A század első felében Erdély nagy kincstári uradalmaiban az elvándorló jobbágy családfők aránya 15–35%. Részben az előző korok öröksége ez. Ha a fejedelmi kor nem kevesebb mint 165 jobbágykövetelő törvényére gondolunk, nem tekinthetjük új jelenségnek. S a 18. század elején kialakult új helyzetben a vándorlás ingere csak megerősödik. Ingere vagy kényszere? Korunk román történetírásában az egyik álláspont valami nagy nyugtalanságban („o mare nestabilitate”) látja a jelenség okát, a másik a jobbágynak telkéből való kivettetését véli a vándorlás okának. Ezt az utóbbi magyarázatot azonban egészében elvethetjük: Erdély ekkori viszonyai közt a földesúrnak jobbágyai szolgáltatásaira van elsődlegesen szüksége, nem üresen maradt földjükre. A „nagy nyughatatlanság” mögött pedig két mélyebb okot látunk: az állattenyésztő életformát (az állattenyésztő lényegesen könnyebben mozdul el lakhelyétől, mint a földművelő) és a belső és külső szívóhatásokat. Belső vákuum is bőven akad: más elvándorlók üresen maradt helyei, háborúkban egészükben pusztán maradt falvak. A külső vákuum kérdését a kivándorlás kérdéskörébe utalva, szóljunk még a belső vándorlás egyéb okairól is. Az 1714. januári-februári országgyűlés is foglalkozik a jobbágyvándorlás jelenségével. A XV. tc.-ben szóvá teszi, hogy az országos adóösszeírás alkalmával számosan elszöktek lakhelyükről, hogy az összeírást elkerüljék, s amennyiben új lakóhelyükön mégis összeírták őket, most tartani lehet tőle, hogy újra {976.} visszaszöknek korábbi falujukba. De a jobbágyok és zsellérek szolgálatainak aránytalanságát is a belső vándorlás okaként könyvelik el a rendek: a szolgálattal túlzottan megterhelt jobbágy elköltözik.

Állattenyésztő életforma, vákuumhatás, adóteher, földesúri szolgálatok – ezek kombinációi adják a belső vándorlás motivációját. A be- és kivándorláshoz még speciális okok járulnak.

Az Erdélybe való bevándorlók legnagyobb részét a Havasalföldről és Moldvából érkezők adják, kisebb (legnagyobbrészt visszavándorlás) a Magyarországból (az ekkor külön kormányzat alatt lévő Bánságot is ideértve) Erdélybe irányuló bevándorlás. A két román fejedelemségből való beáramlás sok évtizedes vitakérdésében a bevándorlás egészének méreteit tekintve a becsléseknél tartunk. Jancsó Benedek félmilliós román bevándorlást feltételezett (Magyarországra és Erdélybe együttvéve), Dávid Zoltán (szintén mindkét országra) 350–400 ezres számot tart valószínűnek. Anélkül, hogy most a becslések értékelésével foglalkoznánk, jelezzük röviden azt, amit a történetírás a bevándorlás okairól megállapított: a fanarióta-uralommal súlyosabbá válnak a havasalföldi–moldvai román paraszt terhei, s Erdélyben nagyobb biztonságot, fejlettebb civilizációs feltételeket remél.

A Magyarországra vagy a román fejedelemségekbe való kivándorlás egészének méreteiről azonban még becslések sincsenek, pedig a Magyarországra irányuló kivándorlásnak döntő a jelentősége Erdély 18. századi népállománya – s egyben nemzetiségi arányai kialakításában. A törökellenes felszabadító háború és a Rákóczi-szabadságharc után a magyar Alföld urai igen jelentős kedvezményekkel (több évi szolgálat- és adómentességgel) csábítják sokszor szinte teljesen pusztán maradt birtokaikra Erdélyből is a jobbágyokat. S Erdély rossz talajú, nehezen művelhető földjeiről, a sokszor korlátlan robot és a súlyos adózás feltételei közül feltehetően százezres nagyságrendű jobbágy- és zsellértömeg indul az ígéret földjére. A mozgás közvetlenül a szatmári béke után megkezdődik. „Máris feles emberek bujdostanak el, most is mindennap szöknek annyira, hogy kivált az szélekben sok faluk többire pusztán maradtanak” – írja az országot ideiglenesen kormányzó Deputatio a Kancelláriának 1712 novemberében.*EK: AG 1712: 80. Egy decemberi jelentése pedig rámutat a kivándorlás okaira: „…már is csak az első impositióval kivált az szélekből s ottlévő helyekről igen kezdett oszlani a nép; sok faluk többire csaknem pusztán maradtanak … Az Jenő vidéki, világosvári és Várad vidéki protectiós és immunitált helyek is igen evocállják embereinket; kegyelmesen resolválta ugyan őfelsége, hogy kiadja az embereinket, de azok a nagy puszta helyek úgy elnyelik a kimenő embereket, hogy nyomában sem tudunk igazodni.”*Uo. 1712: 137. S ez a panasz innen kezdve évtizedeken át folyamatos. {977.} 1718 őszén egyes erdélyi földesurak, akik szomszédos magyarországi területeken is birtokolnak, katonai fedezettel, 200 szekéren akarják kivinni a jobbágyokat Magyarországra. 1722-ben a Gubernium kétszer is arról számol be az uralkodónak, hogy a Bánságból, Bihar, Zaránd és Arad megyéből nem engedik vissza a kivándorolt erdélyi jobbágyokat. 1724-ben az országgyűlés teszi szóvá: a királynak a Magyarországra szökött jobbágyok visszaadására vonatkozó rendelkezései hatástalanok maradtak. Meddő panasz, akárcsak a Gubernium, a Kancellária és a rendek 1725-i újabb reklamációi. 1726-ban különleges ok van a kivándorlásra: a marhavész miatt a nép kihajtja állatait az országból, s maga is megy velük. Aztán újra az általános okkal találkozunk (1727, 1731): a Magyarországon az új telepeseknek ígért mentességekkel. 1734 elején Hunyad megyében már attól tartanak: ha tavaszra a kivándorlás erősödik, számos helység üresen marad. S így tart ez szakadatlanul az 1750-es évek közepéig. Kolozs megye felső járásából 1751-ben nagyarányú a Magyarországra való menekülés; egyes falvakból a 7-8 legjobb gazda megy el, feltehetően az új adórendszertől való félelmében is. Csak 1756 után szűnnek meg az erdélyi hatóságok reklamációi.

Pontos mennyiségi képünk itt sincs a mozgásról – néhány részösszesítés azonban rendelkezésünkre áll. Kraszna megyében 1724-ben 900 szökött jobbágy családfőről tudnak. Kővár-vidékről csak 1730–31-ben 898 család megy át Magyarországra. Közép-Szolnokból az 1723–1731 közti kivándorlást bízvást tehetjük legalább 8000 főre. A másik oldalról nézve: Bihar megye a felszabadító háború után csak 40 portáról adózik, 1736 táján már 100-ról.

Igaz: a folyamat nem egyirányú. Van kivándorlás Havasalföldre és Moldvába is, de (a hivatalos jelentések ritka voltából s számadataikból kiderülően) sokszorosan kisebb arányban. 1739-ben a havasalföldi fejedelem 3 évi mentességet ígér mindenféle teher alól az odaköltözőknek, s a Kancellária attól fél, hogy a nép oda s Moldvába tódul majd – de ugyanakkor a Magyarországra és a Bánságba való kivándorlás folytatódásától is. Moldvában 1746 nyár elején a Mezőség északi széléről kb. 450-en indulnak el szerencsét próbálni, szolgálatmentességben s bő üres földekben bízva; számosan hamarosan vissza is térnek, amikor kiderül, hogy a mentesség csak 1 évre szól, az adó súlyos, aszály van, a remélt nagy legelőkön valaki megelőzte őket, s a kivándorlás célpontja az erdélyieknek eléggé nyomorúságosnak tűnik. Van az egész század alatt némi iparoskivándorlás Erdélyből Havasalföldre – összesen néhány száz család.

S van be-, illetve visszavándorlás Magyarországról és a Bánságból is, ennek arányai azonban szintén jóval kisebbeknek tűnnek az ide irányuló kivándorlásnál. Magyarországi hatóságok Erdélybe szökött jobbágyokat elvétve keresnek. Számszerű adatunk itt csak 1717-ből van a Bánságból Erdélybe szökött jobbágyokra – a két kimutatás egyike 409, másika 101 főt jelöl meg, a {978.} felsorolt jobbágyok közt azonban nagy számban vannak olyanok, akiknek neve (Heczegán, Klopotiván stb.) eredetileg erdélyi származásra, tehát visszavándorlásra utal.

Hogy állunk ezek után a ki- és bevándorlás mérlegével? A Havasalföld és Moldva felől Erdélybe irányult bevándorlás többlete kérdésében a román kutatás szolgáltat újabb adatokat. (Brassó-vidéken 1733-ban az ismeretesen túlzó összeírás 2307 román családfőt mutat ki a papokkal együtt, 1761-ben pedig 4891-et írnak össze. Szebenszékben a szászok szaporodása 1698 és 1721 közt évi 1,33%, a románoké 2,85, 1721 és 1762 közt a románoké összesen jó 645% – ez szintén erős bevándorlásra mutat.) A román fejedelemségekből Erdélybe irányuló bevándorlási többlet létét tehát elfogadhatjuk, bár még Dávid Zoltán becslési adatát is némileg mérsékelnénk. Úgy látjuk azonban, hogy az eddiginél jóval nagyobb súlyt kell tulajdonítani az Erdélyből Magyarországra való kivándorlásnak.

A be- és kivándorlás kérdésében való tájékozódás némileg megkönnyíti Erdély 18. század eleji nemzetiségi képének megrajzolását. A szakirodalom ebben is csak becsléseket ad. Jancsó Benedek szerint 1700-ban Erdélyben 150 000 magyar, 100 000 szász és 250 000 román élt. A románság 250 ezres létszámát elfogadja Szabó István is, ő azonban az 1710-es években jó 800 ezres össznépességről tud – a románság 1700 és az 1710-es évek dereka közti létszámnövekedését is tekintetbe véve ez az arány jó 30%-os. Ezt a becslést támasztja alá egy 1712–13 tájáról származó kormányhatósági számítás is, amely 34%-ra teszi a románság részarányát, 47%-ra a magyarságét és 19%-ra a szászokét. Ezt valószínűsítik a későbbi adatok is, bár kisebb felfelé kerekítés lehetséges a „megfoghatatlan” pásztorkodó elemek miatt. A románság 34%-os arányszáma 1712–13 tájt kb. 60 500 családot jelent, kb. 262 500 lelket. Az 1733-i román egyházi összeírás 85 550 családfőről tud, amihez még hozzá kell adni az összeírásból kimaradtakat, kb. 3000 családfőt. Reálisabb ennél Petru Dobra adata, aki 1740 tájt jó 80 000 román családról beszél. Így 1712–13 és 1740 közt a románság szaporodása kb. 20 000 család, 33% – ez reálisnak tűnhet, s elég szerény román bevándorlási többletet kell feltételeznünk, még azt is figyelembe véve, hogy a Magyarországra (különösen a Bánságba) való kivándorlók közt románok is vannak. Komolyabb román bevándorlási többletnek kell lennie az 1740 és 1760–62 közti két évtizedben. Benkő József (s az ő adatát elfogadva Jancsó Benedek) 1761-re nézve 542 243-ra teszi az erdélyi románok számát; ez (mint az eddigiekben, itt is 4,5 fős családszámot véve számítási alapul) 121 500 családot jelent, 20 év alatt több mint 50%-os növekedést; ezt az arányt az imént már Brassó-vidék és Szebenszék esetében is az erős román bevándorlásnak tudtuk be. Pedig Benkő adata még kisebb is a reálisnál – mind a románság lélekszáma, mind az egész országé tekintetében. Nála a teljes lélekszám 938 923. A legújabb magyar irodalom (Bakács István) pedig 1767-re 1 291 795-re teszi Erdély népességszámát, ezt a II. József kori {979.} közel 1,5 milliós szám is valószínűsíti. A románság számát pedig az 1760–62-i egyházi összeírás 151 816 családra teszi. I. Tóth Zoltán ezt 759 000 lélekre számítja át, mi (a 4,5-ös családlétszámmal dolgozva) kb. 721 000-re. A románság számaránya tehát 1760 táján Erdélyben, jelenlegi ismereteink szerint 60%, szemben az 1712–13 táji 34%-kal.

Ennek a változásnak azonban csak egyik oka a Havasalföldről és Moldvából Erdélybe való bevándorlás, amely nézetünk szerint 1711 és 1740 közt kevésbé erős, majd 20 évre ugrásszerűen megnő. A másik ok a magyar Alföld keleti felére való erdélyi magyar kivándorlás. Mert igaz ugyan, hogy Erdélyből nem kizárólag magyar jobbágyok szöknek az Alföldre, de legnagyobb részük mégiscsak az. Ez az Alföld későbbi nemzetiségi képéből is következik; a felszabadítás és a Rákóczi-szabadságharc utánra maradt űrt (a szlovák és német településektől, illetve telepítésektől eltekintve) a magyarság töltötte be, s az Alföld keleti részébe ez elsősorban Erdélyből áramlott. Ha a széki református esperesség területén a 18. század első felében 17 egyházközség néptelenedik el, annak nem elsősorban járványok s az 1717-i tatár beütés az oka, hanem ez a kivándorlás. A magyarság lélekszámában az 1711 és 1770 közti Erdélyben, abszolút értékben, legfeljebb ha minimális növekedés van. 1712–13-ban ez a szám kb. 376 000. 1767-ben magyarok és szászok együttes száma (az össznépesség 40%-a) mintegy 516 700. Fr. Teutsch az erdélyi szászok számát 1765-re, igen mértéktartóan, kb. 125 000-re teszi, a magyarság lélekszáma úgy kb. 391 700. A jó félszázad alatti, összesen mintegy 15 700 főnyi növekedést elsősorban (és minden más elemnél aránytalanul erősebben) a magyar kivándorlási többlet magyarázza. A szászok száma esetében vagy az 1712–13-i becslés magasabb az indokoltnál (aszerint ti. Erdélynek kb. 152 000 szász lakosa van), vagy őket tizedelik meg legjobban az 1711 és 1771 közt sűrűn pusztító járványok.

A járványok jó részéről nincsenek még részadatok sem (1712, 1741, 1742: pestis, 1758: pleuritis, 1765: himlő, 1767: himlő és torokgyulladás, 1770–71: pestis). Az 1717–20-as pestisjárvány áldozatainak összes számát a Gubernium 18 000 családfőre teszi, ami kb. 81 000 lelket jelenthet, az ország népességének kb. 10%-át. A pusztulás elsősorban az ország délkeleti sarkát sújtja (onnan van a legtöbb leíró adatunk azokról a járványokról is, amelyekről nem tudunk számszerűségeket). Csíkszékben 10 748 ember hal meg, s 14 908 marad életben. Brassó-vidék népességének a nagyobbik fele elpusztul; a halottak száma 17 458 és 18 450 közt van, az életben maradottaké 15 800-ra tehető. Az 1723-i himlőjárványról csak annyit tudunk, hogy a városokban 7–800 gyermek hal meg, s felnőttek is; az 1732-i ragályról, amelynek jellegét sem ismerjük közelebbről, azt, hogy átlagosabb faluban is 46 embert visz el. Az 1737–40-es nagy pestisjárvány pusztítása nem éri el a 20 évvel korábbit; az 1740-i országgyűlés rendjei szerint a köznépből több mint 36 000-en haltak el a járványban. Ez esetben is Erdély délkeleti sarkában {980.} lehetett a legnagyobb a pusztítás. Zernyesten 1737 októberétől fél év alatt 111 ember hal meg, Feketehalmon 70. Az 1756–57-i pestisjárvány is elsősorban itt pusztít, Brassó-vidéken az áldozatok száma 4144 (ebből Brassó felső külvárosára 1468, Zernyestre 820 jut). Mindez azonban, ismételjük, legfeljebb kis módosításokat eszközöl Erdély nemzetiségi arányain, elsősorban a szászok kárára, bár a pestis a királyföldi román népességet s a Székelyföldet sem kíméli.

Erdély 1711 és 1770 közti népesedéstörténetének ha nem is alapvető hatású, de járulékos alakítója volt a kormányzati úton történő betelepítés, valamint kézművesek spontán betelepedése.

A telepítésnek nem voltak olyan feltételei, mint Magyarországon (különösen a Bánságban). Azokon a területeken, amelyekről erősebb a kivándorlás, spontánul töltődik fel újra a lakosság. A korszak első kormányhatósági telepítéseinek vallási oka van. A Habsburg-birodalom központi kormányzata szabadulni akart az osztrák örökös tartományok maradék protestáns elemeitől, s minthogy Erdélyben egyelőre kénytelen volt tudomásul venni a protestantizmus törvényes létét, kézenfekvő, hogy ide, elsősorban az óriási többségükben változatlanul evangélikus szászok közé telepítené az ausztriai protestánsokat. Az áttelepítés 1734-ben kezdődik Salzkammergutból. Hallstatti só- és salzkammerguti erdőmunkások, szegény- és középparasztok és kevés mesterember indul Erdélybe; kereskedő, értelmiségi vagy nemes nincs köztük. A szászok politikai vezetői először nem fogadják örömmel az akciót, attól tartanak, hogy ezek magukkal hozzák és befogadóikra is rázúdítják az ellenük irányuló gyűlöletet – s attól is, hogy esetleg koldusszegények (ez a félelem alaptalan volt). Mikor azonban a kényszeráttelepítettek csoportja keserves útján a Királyföldre ért, a szászok a felekezeti szolidaritás demonstrációjával fogadták őket, gondoskodtak elhelyezkedésükről, élelemsegélyben részesítették őket, ugyanúgy, mint a röviddel utánuk érkező karintiaiakat. Az áttelepítés első hulláma 1736-ig tart. 1744–49 között baden-durlachiak és hanauiak (583 személy) kerülnek Szászsebesre (kb. egyező arányban parasztok és kézművesek). Jóval nagyobb arányú ezeknél az 1752–56-i áttelepítés. Itt már nem az érintettek makacs protestánssága a kiválasztási ok, hanem egyáltalán „államveszélyes” voltuk (pertinax, seductor, periculosus, Verführer, erzgefährlich stb.). Zömük most Felső-Ausztriából, a többi Karintiából és Stájerországból jön. Királyföldön Seeberg, a szász igazgatás, elsősorban a pénzügyek rendbehozatalára kiküldött királyi biztos fogadja őket – kemény kézzel, s egyben nem is szerencsésen. Az eredmény: az áttelepítettek távozni akarnak, katonai erővel, papi rábeszéléssel kell elnyomni az elégületlenséget. Beilleszkedésük jóval nehezebb, mint az 1730-as évek transzmigránsaié. Egy kisebb csoport breisgaui, elzászi és hanaui még 1770-ben is érkezik Erdélybe. Az összes betelepülők száma kb. 4000 fő; ezeknek mintegy 30%-a tömörebben települ le Kistoronyban, Keresztényszigeten {981.} és Nagyapoldon. A szászoktól megkülönböztetve „Ländler”-eknek nevezik őket.

Az Ausztriából való áttelepülésnél is szerényebb méretű az az akció, amellyel a hétéves háború során próbálkozik meg a kormányzat. Buccow a merkantilizmus népességnövelő koncepciójának megfelelően 2000 rokkant katonát telepítene Erdélybe, ahol szerinte a nők száma egyébként is nagyobb a férfiakénál. Majd arra gondolnak, hogy rokkantakon kívül a hadsereg szekerészeténél szolgáló legénységet és porosz hadifoglyokat is telepítsenek. A szász natio követeként Bécsben időző Samuel Bruckenthal azt számítgatja, milyen mesteremberekre lenne szükség Erdélyben s milyenekre nem. Még az országgyűlés is foglalkozik a kérdéssel – végül is azonban az eredmény csekély, a betelepített hadifoglyok nagy része hazaszökik.

Más jellegű, spontán és állandó folyamat kézművesek betelepedése Erdélybe, elsősorban az örökös tartományokból, de Németországból és máshonnan is. A nagy katonai építkezésekre Erdélybe került kézművesek ugyanúgy letelepednek itt, mint leszerelt katonák, akik itt látnak jobb lehetőséget az iparűzésre – de kerülnek Erdélybe az iparosvándorlás egyéb útjain osztrák vagy német építőmesterek, szobrászok is, köztük a kor Erdélyének legkitűnőbb művészei.

Ez az a népességbázis, amely Erdély gazdaságának emberi termelőerőit adja.

MEZŐGAZDASÁG

A gazdaság alapvető területének, a mezőgazdaságnak nemcsak jellegét, hanem fejlettségi fokát is meghatározza, hogy még a korszak végén is túlsúlyban van benne az állattenyésztés. 1767-ben Erdélyben a gabona egész vetésterülete 608 846 köblös, ami feleannyi kataszteri holdnak s kb. 1740 km2-nek felel meg-ez az ország területének kevesebb, mint 3%-a. A szántók teljes mennyisége ennél magasabb lehet, hisz e kimutatás nyilván nem tartalmazza a kukorica vetésterületét, a szám azonban még e korrekcióval együtt is megdöbbentően alacsony. (100 évvel később, 1865-ben a szántóterület Erdély földjének 20,5%-a, kb. 12 300 km2.) Az állattenyésztés fontosságát, súlyát az ország gazdaságában lépten-nyomon hangsúlyozzák a kormányhatóságok is. „A számos állatok eladása az egyetlen eszköz vagy alap, amelynek segítségével a nép megfelelhet adófizetési kötelezettségeinek” olvasható egy 1721-i hivatalos feljegyzésben. Udvarhelyszék 1748-ban jónak látja arra inteni országgyűlési követeit: ne tévesszék szem elől, hogy az adózó nép elsősorban az állattenyésztésből él.

Az állattenyésztés a legnagyobbrészt a hagyományos formák közt folyik. Erőteljes a román állattartó (elsősorban juhtenyésztő) gazdák transzhumáns pásztorkodása: nyáron Erdély havasi legelőin élnek a nyájak, télire a Fekete-tenger mellékére hajtják őket legelésre. A századforduló táján kb. 100 ezerre {982.} tehető a transzhumáns pásztorok juhainak száma, 1750 körül 250 ezer juhot hajtanak egyik országból a másikba és vissza, az 1750-es 1760-as években általában 200–250 ezret. 1770-ben ez a szám felszökik 351 ezerre. 1782-ben már félmillióról van szó. De megtaláljuk a juhtenyésztés és a többi állattenyésztési ágazatok többi hagyományos formáit is. Új fajták bevezetésével legfeljebb a lótenyésztésben találkozunk. Ott a barokk életstílussal együtt divatba jön a mutatós, parádéra való spanyol ló. Erdélyben 1740 tájt tűnnek fel (korábbi szórványos kísérletek után) a spanyol mének egy-egy nagybirtokos ménesében. A kezdeményező a „gonosz” Wesselényi István, az országgyűlési elnök Wesselényi István fia. Ez a divat természetesen nem is lépi túl „társadalmi határait”. Modernebb állattartási módokkal pedig (a luxusjellegű lótartáson kívül) nem találkozunk. Az istállózás, takarmányozás helyzete gyenge: ha a tél a szokottnál korábban beáll, a parasztnép tömegével hajtja vásárra marháit, s féláron is adná, ha találna rá vevőt. A sertéstenyésztés még elsősorban a makkoltatásra alapozódik; így Erdély állandó, nem jelentéktelen havasalföldi és moldvai sertésimportra szorul.

Az állategészségügy pedig lényegében az állatjárványok elleni védekezésben merül ki, a várható eredménnyel. Ezek a járványok az emberállományt pusztító ragályokénál is nagyobb sűrűséggel csapnak át Erdélyen. Marhavész 1711-ben, 1717-ben, 1726–27-ben, 1729-ben, 1732-ben, 1737–38-ban pusztít – az utolsó, Apor Péter szerint, emberemlékezet óta a legnagyobb volt Erdélyben; szász forrás arról tud, hogy a Barcaságban csak 1737 nyarán 12 ezer állat hullott el. 1744-ben Moldvából hurcolják be a járványt, de marhavészes év 1747 és 1748 is. 1755 nyarán a Székelyföldön és a Barcaságban dühöng; az egyetlen Hermányban egy hónap alatt 523 állat hullik el. 1759-ben Háromszéken üti fel a fejét a betegség. 1764-től 1767-ig minden évben van marhavész Erdélyben. Az 1764-i járványt id. Cserei György pontosan száj- és körömfájásnak határozza meg. S van tudomásunk 1714-ből a juhok járványos megbetegedéséről.

A földművelés szintén a hagyományos módszerekkel folyik, a nagyon lassú változások bizonyos jeleivel. A földközösség ismeretesen hosszú életű Erdélyben, bár nem egyenletes megoszlásban. A Székelyföldön még korszakunk határán túl, 1795-ben is erős a földközösség. Csak Marosszéken vannak hol ideiglenesen, hol örökösen felosztva a közföldek, másutt a határ évi nyilas osztása dívik. Persze a földközösség sem jelenti az osztozók egyenlőségét. A jobbágyos nemesek, a lófők és darabontok s végül a jobbágyok más-más mértékben részesülnek a közösből. A szász székekben 1750 táján szinte minden helység határában találunk közös földet; az osztás egyenlőtlensége itt abban áll, hogy a vegyes (szász–román) lakosságú falvakban a románok vagy egyáltalán nem részesülnek a közösből, vagy a gyengébb minőségű, távolabbi földeket kapják. A magyar megyékben jelentkezik a legkorábban a bomlás, de ott sem egyenletesen. Alsó-Fehér megyében 1721-ben a nyilas földek {983.} legnagyobb része el volt zálogosítva a földesuraknak, a nagyobb helyeken maradt 150–400 kataszteri hold közös föld. Felső-Fehér megyében 1700-ban már csak egyetlen helységben mutatható ki a földközösség. Kolozs megyében viszont 1725-ben még általános a földek közössége, Küküllő megyében 1733-ban is, Hunyad megyében pedig még 1796-ban is. Még a magyar megyék területén lévő városokban is él (helyenként egészen a század végéig) a nyilas osztás – igaz, csak külterjes művelésű területeknél.

A határ használatában a század elején a kétfordulós rendszer az uralkodó. A magyar törvényhatóságok közül csak a szász székek és vidékek közé ékelődött Felső-Fehér megyében szokás a hármas nyomás, a Székelyföldön csupán Háromszéken, s csak a szászoknál általános. A hármas nyomás az időszak végére se válik általánossá. Amikor 1771-ben a kormányzat tesz lépéseket bevezetésére, falvak egész sora él panaszos folyamodvánnyal a terv ellen, azzal érvelve, hogy ők, állattenyésztők lévén, tönkremennének a három forduló bevezetése következtében, akkor ti. határuknak csak 1/3-a maradna legelőnek. A két- és háromfordulós rendszer közti átmenetként bizonnyal már ekkor kezd kialakulni a határhasználatnak az a rendje, amely 1820 tájt is gyakori Erdély egyes területein: a két váltakozva használt forduló mellett van egy harmadik, állandóan művelt határrész is (jóval kisebb a két fordulónál); ezt kukoricával vetik be.

A kukoricatermelés fontossága 1711 után – a bevándorló románság elsősorban állattenyésztő lévén – erősen megnő Erdélyben. Az állattenyésztő elsősorban kukoricából fedezi cereália-szükségletét. Az bő hozamú, kis vetésterület is elég számára, a pásztorelemek vlach joga pedig biztosítja e termék tizedmentességét is. 1721–22 tájt a kormányhatóságok megkísérlik visszaszorítani ezt a folyamatot; a Kancellária csak a kertekben engedne kukoricát termelni, az ekével rendelkezőket őszi vetésre kényszerítené, kétszeri őrlési bért szedetne a kukorica után a malmokban; a Gubernium mindebből csak az elsőt rendeli el, azzal kiegészítve: nem szabad oly bőven kukoricát vetni, „hogy csak erre támaszkodjék a heverő parasztság”.*Idézi JAKÓ ZS., újkori román települések Erdélyben és a Partiumban (MR I. 1943. 530).

A földesúri majorsági gazdálkodás igen szerény kezdetekből indul ki, a majorgazdaságok méretei is lassan növekszenek, néha egyenesen visszaeséseket tapasztalunk. S ahol van allodiatúra, ott gyakran a majorsági föld széttagoltsága akadályozza a produktívabb gazdálkodást. Sombori Sándor bósi (Kolozs megye) majorsági szántóiból 1750-ben 6 hold 9 darabból állt, másik 11 hold 19-ből. A földesúri gazdaságnak pedig saját felszerelése alig akad. A gyalui majorságban 1737-ben 2 szekér volt. Eke híján pedig csak jobbágyekékkel szántottak.

Ilyen körülmények közt a mégoly szerény méretű majorsági gazdaságok művelésének szinte kizárólagos munkaereje a robotmunka: a jobbágynak és {984.} zsellérnek az úrbéri viszonyból eredő robotja és a kamatnapszám. Az előbbi mértéke áttekinthetetlenül változó képet mutat korszakunkban. 1702-ben az Apafi-uradalmakban általános a korlátlan robot; a jobbágy a szükséghez képest köteles szolgálni – csak itt-ott szabályozzák ezt úgy, hogy nyáron heti 4, télen 2 napot robotoltatnak. Ha a robotot taxa helyettesíti, a jobbágy nyaranta 3 hét robotra is köteles a sürgős munkákon. A zsellérek (Erdélyben e korban az e kategóriába tartozók jó részének vannak külsőségei is) többnyire heti 1–3 napot szolgálnak (kivételképpen csak évi 14 napot). A további évtizedekben a terhek alakulása – teljesen függetlenül az 1714-i jobbágytörvénytől, amelyet egyébként is csak évtizedek múlva hajtanak végre, de a későbbi rendelkezésektől is – semmiféle általános törvényszerűséget nem mutat, a helyi szükséglethez és lehetőségekhez, korábbi kiváltságokhoz, szerződésekhez igazodik. A skála az egyheti robottól a korlátlan szolgálatig terjed. Különleges típusokat jelent a kincstári bányauradalmak jobbágynépének robotja vagy a havasi pásztornép szolgálata; ebben a szokásos faedénykészítés s más fafaragó munka mellett fokozatosan jelenik meg az évi 1-1 heti kaszálás és aratás, építőfa-fuvarozás, majd a hosszabb nyári mezőgazdasági munka, az uradalomnak robotban végzett malomkővágás, halászat, vadászat.

A majorsági gazdaság működéséhez szükséges munkaerő biztosításának másik módja a jobbágynak adott kölcsön utáni kamatnapszám. A jobbágy eladósodásának számos oka lehet: rossz termés s az azt követő ínség – vagy éppen bő termés és a termékek eladhatatlansága (az adót viszont fizetni kell), állatainak elhullása stb. A kamatnapszám szokásos mértéke a század derekán 1 forint után 1 napszám.

Az allodiatúrák szerény mértéke mellett (1728–1738 táján a Székelyföldön a majorsági és jobbágyszántók aránya 1: 2, gyakran azonban az arány még inkább a jobbágyföld javára tolódik el) a földesúri jövedelmek elsősorban a hagyományos termékszolgáltatások: a változatlanul a földesurak által bérelt tized, a „datiá”-k (konyhai ajándékok a legkülönbözőbb változatokban: tyúk, másutt tyúk és tojás, ismét másutt csak az utóbbi, húsvéti bárány, vaj, faggyú, zab, bor stb.). Még inkább bizonyos más földesúri jogok: a kocsma-, malomjog. A kocsmajog gyakorlásának hagyományos módja az, hogy a földesúr egy uradalmon belül általában csak bizonyos forgalmasabb helyeken tart kocsmát karácsonytól Szent Mihályig (a fennmaradó pár hónapban a jobbágyok mérhetik ki borukat), a falvak többségében az uradalom a 3 sátoros ünnepen minden faluval átvétet egy-egy 30-40 vedres hordó urasági bort kimérésre, egyébként a parasztközségé a kocsma. Ahol a földesúr nem ad kocsmabort a falunak, váltságot követel a „szárazkocsmáért”.

Ami a parasztság különböző jogállású csoportjainak gazdálkodását illeti, a jobbágygazdaságról tudunk a legtöbbet. A gazdaság méretei területenként és gazdálkodási formánként rendkívül eltérnek, s változásuk tendenciája sem {985.} egyértelmű. A jobbágytelek méretei (nagyobb uradalmak átlagában) 2,5–8,5 hold szántó és 0,9–3 hold kaszáló. Már ez is bőséges indokául szolgál a Magyarországra való kivándorlás jelenségének. Amikor a vállalkozó kedvű jobbágy Biharban vagy Békésben bőven talál 25-30 hold szántóterületet is telekül (igaz, hogy „puszta” állapotban), akkor az otthoni 4-5 hold szántó, amely folyamatos műveléssel is gyengén terem, nehezen marasztja otthon. Annál is kevésbé, mert Magyarországon az új betelepedőt pár évi szolgálatmentesség várja, utána pedig az erdélyinél aránytalanul előnyösebb feltételekkel szolgálhat.

Árutermelő-e, s mennyiben az erdélyi mezőgazdaság az 1711 és 1770 közti korszakban? D. Prodan szerint voltaképpeni árutermelésről csak nagyon kis mértékben van szó; az uradalmak hosszasan tárolják készleteiket, s ínség idején adják el vagy kölcsönzik saját jobbágyaiknak. Véleményünk érdemben megegyezik az övével. Valóban aligha lehet komolyabb árugabona-termelésről beszélni egy olyan országban és korban, ahol s amikor egymást érik az éhínségek. Elég egy erősebb vagy épp szárazabb év, korán jött vagy későig nyúló tél, hogy a 15 éves háború korának rémségeit felelevenítő ínség szabaduljon Erdélyre. Ínséges év 1716, 1718–19, azután egyvégtében 1726–28, 1730. Onnan kezdve láthatólag mégis konszolidálódik a mezőgazdasági termelés; csak 1740-ből van híradás ínségről, azután évtizedekig nincs. De hogy milyen mennyiségű lehet a valóban piacokra (és nem a saját uradalom jobbágyainak), eladásra kerülő árugabona, arról ékesen szól az a híradás, amely szerint 1734-ben a császári ezredek időleges kivonása Erdélyből azonnal bőséget hozott a piacon.

De hát hol is lehetett az erdélyi föld termékének piaca? A belső piac nagyon szerény. A földesúr, úrbéri kötelezettségképpen, megvásároltatja saját borát jobbágyával. A városok fogyasztása már csak lélekszámuk miatt sem jelentős, s a városi kézműves maga is mezőgazdasági (elsősorban bor-) termelő. Erdélynek gabonaexportra még akkor sem lett volna módja, ha egyáltalán lett volna elég árugabonája. Sok száz kilométeres távolság választotta el a nyugat- vagy felső-magyarországi vagy még távolabbi piactól, ahova egyébként negyed-tizedannyi úton érkezett a magyar Alföld gabonája. A piac nem hatott ösztönzően az erdélyi földművelés termelésére. Az állattenyésztésre inkább, hisz az állatot lábon hajtják, s az állati terméknek (bőrnek, gyapjúnak, faggyúnak) volt hazai piaca is.

BÁNYÁSZAT

Erdély bányászatában az 1711–1770 közötti időszakban szintén csak lassú jelei mutatkoznak a változásnak. A sókitermelés az évszázados keretek között folyik, legfeljebb csak annyi a negatív változás, hogy a széki sóbányákat az 1720-as években elönti a víz, megszűnik a művelés, s az egykori bányaváros {986.} attól kezdve keserves szegénységben tengődhet – még a kapitalizmus korában is. A sószállítás módjában sincs változás, legfeljebb a sóhajósok száma s mentesítéseik adnak okot országgyűlési viharokra is, meg a sónak az adózó néppel közmunkában való fuvaroztatása. A só kitermelése és kereskedelme továbbra is kincstári monopólium. A változás a változatlanságban abban van, hogy míg a fejedelmi korban a kincstár csak Erdélyé, most az egész birodalomé, s a birodalom központi szervei döntenek jövedelmeinek felhasználásáról is. Az erdélyi rendek azonban kevésbé sérelmezik ezt a tényt, mint azt, hogy a só szabad kereskedelmétől el vannak zárva.

Az ércbányászatban megmarad egyrészt a nemesfém, másrészt a vasbányászat hagyományos súlya; más fémek termelése nem jelentős. A nemesfémek közül az aranytermelésé a vezető szerep. Ez 1720-tól 1750-ig lassú emelkedést mutat. 1720-ban az aranytermelés mértéke 34 949 nehezék (1 nehezék = kb. 0,01 font), 1730-ban 49 450, 1740-ben 52 195, 1750-ben 59 856. 1760-ban a szabad aranyváltásban beváltott arany mértéke 82 311 nehezék, s ehhez az ekkortájt 7110 nehezék, kohóváltásban beváltott nemesfém egy része járul. 1770 körül csak a szabad aranyváltás mértéke 88 483 nehezék. Az emelkedés 1720–24-től (a kohóváltási értékkel együtt) kb. háromszoros, ennek azonban több mint 60%-a az utolsó 20 évre esik.

A változás több mozzanatra vezethető vissza. Egyrészt már az 1710-es években érezhető a kedv a nemesfémkincsek fokozottabb kiaknázására (vagy legalábbis a háborús időszakban felhagyott bányák termelésének újraindítására). Steinville tábornok, az 1710-es években Erdély főhadparancsnoka, ez a szolgálati teendőiben is igen aktív egyéniség magánvállalkozónak sem bizonyul rossznak. Zaránd megyében Tresztián, Hercegányon és Kristyoron vannak bányavállalkozásai; halála után ezek idegenek kezére kerülnek vagy megszűnnek. A bányák működése egyébként is ritkán folyamatos, még kevésbé történik teljes kapacitással. Az aranytermelés azonban még ilyen feltételek közt is növekszik.

Ahhoz azonban, hogy az 1750-es, 1760-as évek ugrásszerű növekedését megértsük, e helyt kell foglalkoznunk az ércbányaügyi politika jelentős alkotásával, az 1747-i bányatörvényekkel. Az országgyűlés legalizálja a már működő zalatnai bányatörvényszéket mint az érc-, kén- stb. -bányászok bírósági fórumát. Ez a szerv illetékes egyben bányaengedélyek kiadására. Fellebbviteli fóruma nem a királyi tábla, hanem a kincstartóság, onnan pedig a birodalmi Bergkollegen át vihetik a felek pereiket az uralkodó elé. (Csak oly esetben kell a királyi táblához fordulniok, amelyben kiváltságok mutatandók be.) Részletesen szabályozzák e törvények a bányásznép helyzetét: a kisvállalkozó bányászok és a munkások a bányákhoz és zúzóművekhez közeli falvakban kell lakjanak, 1-2 tehenet tarthatnak, ha házat akarnak építeni, a földesúr jelöl ki nekik telket, s a külsőség nélküli telek után évi 2 forintot tartoznak fizetni föld-, legeltetési és erdőlési bér fejében, a külsőséggel {987.} rendelkező után 4-et. A bányászok nem fizetnek fejadót, igáslovaik után sem adóznak, csak egyéb számosállataik után: házukat elköltözésükkor eladhatják. Minthogy azonban így a bányászlét nagy vonzást gyakorolt volna a parasztnépre (s nagyszámú visszaélésre kínált alkalmat), a törvény úgy rendelkezett, hogy jobbágyok és zsellérek földesuruk tudta és hozzájárulása nélkül nem vehetők fel a bányászlasjtromba, s az újonnan felvettek 1 forint fejadót fizessenek. Ez nem vonatkozott a beköltöző, más országokból jövő bányászokra, „nehogy e teher által a külországbeliek, akiknek munkájára az erdélyi ércbányaügynek olyannyira szüksége van, visszariadjanak a letelepedéstől”.*Diaet. 1747. évi országgyűlési jegyzőkönyv. A termelők nagyobb jogbiztonságát szolgálta az az intézkedés, amely szerint bányászok, bányamunkások a bányahelyeken s utakon a bányatörvényszék tudta nélkül nem tartóztathatók le.

A bányászok helyzetének ez a viszonylagos, de mégiscsak jelentős védettsége jócskán hozzájárulhatott az 1750-es, 1760-as években a bányászat, elsősorban a kisbánya-vállalkozók tevékenységének föllendüléséhez. Ugyanakkor megnőtt a nagyvállalkozók érdeklődése is Erdély nemesfémkincsei iránt. Nagyságon 1747-ben nyitják meg az aranybánya első tárnáját; 1767-ben már 6 tárnája van. Tresztián, amely 1712-ben Steinville kezére kerül, s a Gyulay család csak 1734-ben szerzi vissza, 1764-ben nyitnak főtárnát. Hadik András, Erdély főhadiparancsnoka s egyben a Guberniumnak is vezetője, szakértőkkel végeztetett vizsgálat után újranyittatja a kisbányai (Torda megye) bányát, majd maga áll a vállalkozás élére (magának 36, feleségének 16 bányarészt tart meg, a többit ingyen osztja szét). A vizsgálódót nem éri majd meglepetésszerűen az a kép, ami a következő, 1770-nel kezdődő korszak elején elébe tárul.

A só- és nemesfémbányászathoz hasonlóan sok százados folyamatos hagyományra visszatekintő vajdahunyadi vasbányászat 1725-ben, II. Apafi Mihályné halála után kerül a kincstár kezére. Az egyelőre nem tanúsít különösebb érdeklődést a bányák iránt. Bérbe adja az uradalmat, előbb J. G. Steinhilbert von Thalheimnek (12 évre évi 18 ezer forintért), majd M. Ph. Hoffnungswaldnak előbb évi 13 ezer, majd 14 ezer forintért, s csak 1754-ben veszi saját kezelésbe. A vajdahunyadi vasbányák ekkor 3 aknából állnak. Kettő a kincstáré; 12 jobbágy bányász dolgozik bennük. A régebbi s nagyobb aknából a hátukon hordják ki az ércet, a másikból lóhajtású szerkezettel. A harmadik akna magánföldesúré. Ebből a helyzetből kell kiindulni. Mindjárt 1754-ben felépül a toplicai kohó, már évi 1000 tonna kapacitással (az 1670-es, 1680-as években a vajdahunyadi kohók össztermelése évi kb. 3000 mázsa).

A fémbányászatban tehát, szemben a kincstár által monopolizált sóbányászattal, a magánvállalkozásnak is voltak lehetőségei. Ezek igazi kihasználása azonban csak 1770 tájt indul meg.

{988.} IPAR

Gazdaságtörténeti áttekintésünk adataiból is nyilvánvalóan kitűnik, hogy az 1711 és 1770 közti Erdélyben hiábavaló fáradság nagy, merész, modern ipari vállalkozásokat keresni. Az erdélyi ipar e korban még alapvetően céhes rendszerű, amelyet a parasztnép háziipara egészít ki. Ezt a keretet csak itt-ott törik át olyan kezdeményezések, amelyeknek legfeljebb egy kis részét lehet már manufaktúrának nevezni.

A céhes ipar elég erős ahhoz, hogy (a maga területein) ellássa Erdély szükségletét, s még exportra is termeljen. A nagy hagyományú kézművesipar elsősorban a Királyföld nagyobb városaiban helyezkedik el, Erdély egy-két más városa ha versenyképes velük. Szebenben 1719-ben 26 céh működik, 1725-ben már 34. Számuk 1780-ra is csak 40-re nő; akkor ezekben nem egészen 1000 céhtag dolgozik. Kolozsvárról a korszak elején 10 céh ismeretes, 1750-ben 600, 1770-ben 688 mesterember. Egyes iparágak céhei országos uniókba tömörülnek, s együttesen lépnek fel érdekeik védelmében. Így folytat a szűcscéhek uniója évtizedes – és váltakozó sikerű – harcokat az Erdélybe telepedett örmény szűcsök ellen. S az örmény kézműveseknek legalább saját céhszabályaik vannak, ha nem is uralkodói céhprivilégiumaik; a kisebb városok kézműveseinek jó része azonban nem alkot céhet, vagy nem tartozik céhbe. S emellett ott van a kifejezett háziipar is. Háromszéken, de másutt is bőven szőnek vékony gyolcsot, ún. zabolait, abroszt, asztalkendőt, vásznat, úgyhogy a szebeni és brassói lenszövők maguk is lemondanak róla, hogy ezekkel szemben is kizáró privilégiumuk legyen. Az Érchegység lakóinak pedig egyik fő kereseti forrása a famegmunkálás.

Ebből a céhes és céhen kívüli iparos- vagy háziiparos-tengerből szerényen emelkedik ki itt-ott valami más, ami helyenként tán már eléri azt a fokot, hogy manufaktúrának nevezhessük. Részben földesúri, részben városi vállalkozásokról van szó.

Ilyen vállalkozások a papírmalmok. Reális szükségletet elégítenek ki: a kormányhatóságok, az egyházak s az általuk kézben tartott könyvkiadás, majd később a törvényhatósági igazgatás és a fejlettebb földesúri birtokok adminisztrációja már igényel annyi papírt, hogy néhány papírmalom számára legyen piac, hisz Erdély 1733 és 1739 közt jelentős mennyiségű papír importálására szorul. Ezek a papírmalmok azonban jobbára apró műhelyek. Munkáslétszámuk általában 1 mester, 2-3 legény és ugyanannyi kisegítő. (A mesterek és legények többsége külföldi német.) Zömük évi 2-300 kötés papírt termel. Ezekkel kapcsolatban manufaktúrákról beszélni nem lehet. Gyárról még kevésbé, hisz gépesítésük (ha egyáltalán van) kimerül a holländer nevű rongytépő szerkezet alkalmazásában.

Hasonló méretű, elsősorban földesúri vállalkozások voltak az üvegcsűrök is. Korszakunkban elsősorban Fogarasföldön és a Székelyföldön tudunk {989.} ilyenekről (a 11 ismert üvegcsűrből 4 van Fogarasföldön, 5 a Székelyföldön vagy a vele közvetlenül szomszédos megyei területeken). Talán a porumbáki üveghuta éri el az 1760-as években, Bethlen Gábor kancellár és Bethlen Miklós közös birtoklása idején a manufaktúraméreteket. Ez az üvegcsűr akkor évi 4000 forintnál többet jövedelmez.

Bizonytalan, hogy csak kézművesekkel jól felszerelt birtokközpont volt-e a század derekán Zsibó, vagy egyik-másik itt virágzó iparágban már földesúri manufaktúráról beszélhetünk-e? (Szabók, paszományvarrók, gombkötők, takácsok, kötélverők, zablacsinálók működtek ekkor többek között Zsibón.)

Ami ezenkívül több vagy más, mint a céhes iparos műhelye, az részben a katonaság szükségleteit szolgáló műhely. Salétromfőző működik Szebenben 1741 és 1771 közt; korai, sikeresebb időszakában évi 462 magyar forint hasznot hoz, később termelése lecsökken évi 13 mázsára, jövedelme pedig 72 forintra. Ez a termékmennyiség és jövedelem még kismester-műhelynek is alig elég, nem manufaktúrának. Ugyanilyen lehetett az a Gyulafehérvár melletti salétromfőző is, amely a gyulafehérvári lőpormalom szükségleteinek ellátására dolgozik. Mind Szebenben, mind Gyulafehérváron van ti. lőpormalom is, de méreteik nem ismeretesek, csak a „kooperáló üzemek” nagyságából feltételezhetőek. Különleges eset az 1756-tól működő kisfaludi (Alsó-Fehér m.) higanyfeldolgozó, amely az Érchegység higanytermeléséből dolgoz fel évi 40 mázsát, talán manufaktúrajellegű üzemben. Egyértelműen manufaktúra viszont a szebeni fogház pokróckészítő üzeme. Itt 1770 tájt 30 fegyenc dolgozik; évi termékük 1800 pokróc.

Furcsa tréfája a történelemnek Erdélyben, hogy a még a Habsburg-birodalmon belül is elmaradottnak számító területen éppen a nehéziparban, a nemesfém- és vaskohászatban jelennek meg komolyabb arányokban a modern ipar kezdetei. Zalatnán 1748-ban létesül körmöcbányai szakember vezetésével kincstári arany- és ezüstkohó. Toplicán – láttuk – 1754-ben épül fel a nagy vaskohó, Csertésen 1763-ban modern nemesfémkohó.

Rabmanufaktúra, itt-ott talán már manufaktúra jellegű földesúri kezdeményezések, modernizálódó kohászat – ezt az erősen rendhagyó képet mutatják Erdély manufaktúraiparának igen szerény kezdetei az 1711 és 1770 közti korszakban. Mindezekhez még hozzátehetjük azt az üzemet is, amely méretei és munkamegosztása ellenére nem manufaktúra, s amelyet az ellenreformáció utolsó hulláma söpör el: az alvinci anabaptista telepet.

Az alvinci anabaptistákat (mintegy 1200 lelket) még Bethlen Gábor telepíti 1621–23 közt Erdélybe. Vallási alapú, szigorú vagyonközösségben éltek; közvagyonnak tekintették az általuk birtokolt földterületet, a munkaeszközöket és a közös munkából származó jövedelmet. Közösségi fegyelmük kiterjedt életük legtöbb lényeges megnyilvánulására: a közösség jelölte ki tagjai számára a lakást, ellátta őket élelemmel, ruházattal, meghatározta az étel és ital mennyiségét, a ruha anyagát és szabását. Gyermekeiket egészen kis {990.} koruktól közösen nevelték. A közösségnek fejlett betegellátása volt, állandóan több orvossal (ezek Erdély-szerte keresettek). A telep termelőtevékenysége elsősorban a kézművesség. Első helyen a habán kerámia kitűnő művelőit említjük, de vannak köztük szabók, szíjgyártók, nyergesek, késesek, kalaposok, tímárok, szűcsök és kovácsok is. Malmaik is vannak. A férfiak kisebb része foglalkozik földműveléssel. Híres zöldség- és virágtermelők. Kézműveseik fejlett munkamegosztással dolgoznak. A fazekasoknál 2 személy anyagbeszerző. Más-más végzi az agyagkeverék elkészítését, a formák, a mintalapok kidolgozását, az öntést, préselést vagy korongolást stb. A tekintetben is munkamegosztás van köztük, hogy egyesek kályhacsempéket, kályhákat, mások edényeket készítenek. Mindez azonban nem manufaktúra; nem tőkével és bérmunkásokkal működik, hanem egy vallási közösség tagjainak önkéntes termelőtevékenységeképpen. Ezt a már bomlófélben lévő közösséget zúzza szét Bajtay Antal püspök az 1760-as években erőszakos térítéssel. A térítés eredményeképpen a közösség felbomlik. 24 rekatolizált család marad csak Alvincon, a többiek szétszóródnak Erdélyben vagy épp az ország határain túlra.

Az eddigi specifikumok mellé még egy: egy fejlett munkamegosztású, sok ágazatú üzem, ami azonban nem manufaktúra, s ami (az ellenreformációs önkény hatására) nem érheti meg a tulajdonképpeni manufaktúrakorszak kezdetét.

KERESKEDELEM

Erdély 1711 és 1770 közti kereskedelme hazai áruként azzal az árutermékkel kell, hogy dolgozzék, amelyet az előbbiekben ismertetett mezőgazdaság, bányászat és ipar termel. Kevés a mezőgazdasági áru; a bányászat termékei közül a só kincstári monopólium, a nyersaranyeladás is tilos magánszemélyeknek; az ipar legnagyobbrészt a kézművesség hagyományos termékeit szolgáltatja. Így a belkereskedelem jó része is a hagyományos módon bonyolódik le: az áru (vásárokon, piacokon) közvetlenül kerül a termelőtől a fogyasztókhoz, kereskedőre nincs szükség. A kereskedő csak ott kapcsolódhat bele ebbe a láncba, ahol már – igényesebb vagy csak az ország bizonyos tájain termelt áruk esetében – távolabbi szállításról van szó, illetve a külkereskedelmi forgalomnál: az exportált áruk összegyűjtésénél és kivitelénél, az importáruk behozatalánál és forgalomba hozatalánál.

Ennek a külkereskedelemnek e kor legnagyobb részéből csak egy viszonylata ismerős: az Erdély és Magyarország közti forgalom. Ennek adatai pedig eléggé rózsás képet festenének az ország helyzetéről. 1733–34-ben Erdély 301 662 forint értékű árut exportált Magyarországra, s csak 113 574 forint értéket importált. A következő években is 140–240 ezer forint Erdély kiviteli többlete Magyarországgal szemben. Csak 1739–41-ben esik vissza az export, s nő az import, bizonnyal az országot sújtó ínség és marhavész hatására (1741-ben {991.} kb. 16 ezer forint a külkereskedelmi passzívum e vonatkozásban), 1743-ban a mérleg aktívuma több mint 400 ezer forint. 1752-ben is 300 ezer, 1767-ben jó 435 ezer. Valójában azonban Erdély külkereskedelmi mérlege legalábbis 1746–47 táján már passzív: 1746–47-ben a kivitel alig valamivel több 700 ezer forintnál, a behozatalé 900 ezren felül van. Erdély importja tudniillik nem elsősorban magyarországi árukból áll, hanem az örökös tartományok, a távolabbi Nyugat-Európa és a Levante áruiból. Az 1746–47-i adatot valószínűsítik a korszak utolsó éveinek külkereskedelmi mérlegadatai is: 1767-ben Erdély passzívuma 342 777 forint 9,5 krajcár, 1768-ban egy számítás szerint 503 636 forint 45 krajcár, egy másik szerint éppen 665 902 forint 42 3/6 krajcár, 1769-ben 592 203 forint 21 1/4 krajcár.

A külkereskedelemben a korszak elején néhányfajta élőállat, illetve állati termék, a textilipari áruk, faáruk, bizonyos szatócsáruk azok az árufajták, amelyeket Erdély kereskedelme el tud helyezni az országhatáron kívül. Az 1725. tavaszi országgyűlés rendjei csak némileg túloznak, azt állítva, hogy a marhán kívül nincs Erdélynek olyan terméke, amelyre szomszédainak szüksége volna, hasonlóan csak kis túlzás van a szebeni, segesvári, medgyesi és besztercei kereskedőknek abban az állításában, hogy Erdélyből külföldre kereskedni csak viasszal és posztóval lehet (az előbbivel Velencébe, az utóbbival Havasalföldre vagy Magyarországra). Számszerűen ez a kivitel a korszak elején csak magyarországi vonatkozásban fogható meg. 1725–27-ben Erdélyből (a szászvárosi és kolozsvári harmincadon) évi átlagban 13 402 marhát hajtottak ki Magyarországra. Erdély és Magyarország 1733–34-i külkereskedelmi mérlege szerint a teljes erdélyi export 57,2%-a állatexport (a 177 ezer forint érték közel 90%-át az ökörexport teszi), a kivitel többi nagyobb tételei a textíliák, szatócsáruk, bőr, fa és faáruk. Itt azonban ismét korrekcióval kell élnünk. Az Erdélyből kivitt marha egy részét Moldvából és Havasalföldről hajtják oda, hogy aztán az „áru” lábon, bérelt legelőkön tartva jusson el a magyarországi, s még inkább az örökös tartományokbeli, elsősorban bécsi piacra. S még ennek az állatkereskedelemnek is megvannak a maga bajai, nehézségei. Az erdélyi marha a sóban gazdag országban hozzá van szokva a sóhoz; miután kihajtották Magyarországra, ott nem kap sót, így hamarabb betegszik meg, mint a magyarországi marha. Az állatkereskedelem többi ágazatainak mérlege pedig passzív. A század közepén az Erdélyben állomásozó lovasezredek gyakran a román fejedelemségekből kénytelenek lovakat vásorolni. A juhkereskedelem passzívumáról nem tudunk, juhtermékek és gyapjú behozataláról (a román fejedelemségekből) igen: 1750 tájt évente 30 ezer forintnál nagyobb összeget adnak ki érte. Különös a helyzet a kecskénél. Évente nemritkán 15 ezernél több nyers kecskebőrt kell behozni a román fejedelemségekből az erdélyi bőripar számára, ugyanakkor 4-5 ezer kecskét visznek ki oda ugyanolyan áron, mint amilyenen a nyersbőrt vásárolják – a kecske húsát és kövérét tehát valójában ingyen adják. {992.} Ugyancsak 1750 tájt évi 50 ezer darabra (legalább 150 ezer forint értékben) teszik a Havasalföldről Erdélybe irányuló sertésexportot.

Bizonytalanságok, korlátozó tényezők a marhaexportban, jelentős sertésimport, behozatal még a juh- és kecsketenyésztés termékeiből is: ez az állattenyésztő Erdély egyik legfontosabb külkereskedelmi ágazatának képe a század derekán. Mit mond ezek után az első ismert részletes külkereskedelmi mérleg, az 1768-i?

Ez a mérleg 665 903 forint 47 3/4 krajcár passzívumot mutat ki. Éljünk korrekcióval: Erdélyben marhavész van, ilyenkor legalábbis részleges kiviteli zárlat lép életbe; így érthető, hogy az ökör- és bivalykivitel összértéke csak 79 807 forint, szemben az előző évi 301 710 forint 40 krajcárral. De egy, kb. 222 ezer forintos korrekció után is a mérleg passzívuma még mindig 444 ezer forint körül van. A kivitel főbb tételei: a már említett méretű marha- (és bivaly-) kivitel s jóval jelentéktelenebb tételekkel a juhexport (37 175 forint 52 krajcár) és a lókivitel (27 047 forint 30 krajcár), a textíliák exportja (142 279 forint 40 3/4 krajcár), a nyers-, illetve feldolgozott bőré (36 753 forint 34 krajcár, illetve 54 962 forint 39 3/4 krajcár), a faáruké (40 983 forint 15 krajcár) és a viaszé (20 315 forint 5 krajcár). A közel 1,2 millió forint behozatalban viszonylag szerény szerepet játszik az állatimport, de van ez is (ökör, bivaly 47 935 forint 22 krajcár, tehenek, üszők 16 777 forint 20 krajcár, sertés 45 301 forint 30 krajcár). Jelentős behozatali tételek bizonyos olyan élelmiszerek, amelyek fogyasztását vallási előírások követelik meg vagy élvezeti cikknek számítottak: a görög hitűek böjti eledeléül szolgáló hal (18 264 forint 6 krajcár), a kávé (16 006 forint 50 krajcár), a cukor (fiumei cukor: 12 344 forint 6 krajcár, külföldi: 17 414 forint 1 krajcár), az italáruk (havasalföldi és moldvai bor: 57 217 forint 5 krajcár, magyarországi és bánsági bor: 21 748 forint 40 krajcár, pálinka: 26,439 forint 4 krajcár). A behozatal legnagyobb tételei azonban részben ipari nyersanyagok, részben ruházati cikkek. Nyersgyapotból 134 842 forint 55 krajcár értékben hoz be Erdély, nyersbőrt 29 124 forint 46,5 krajcár értékűt, nyersgyapjút 34 899 forint 15 1/4 krajcár értékben, indigót 18 048 forint árban, nyersrezet 15 689 forint 2 krajcárért. A textilipari nyersanyagénál azonban lényegesen nagyobb a kész textiláru (végáru vagy ruházati cikk) behozatalának volumene: 315 987 forint 10 krajcár, és a prémeké: 155 015 forint 31 krajcár.

Erdélynek már élelmiszerszükségletét is csak részben tudja kielégíteni a mezőgazdasági termelés, az élvezeti cikkek fogyasztását még kevésbé, a ruházati cikkekét a nagyarányú textil- és bőripari nyersanyagbehozatal ellenére szintén alig. A külkereskedelmi mérleg ismeretében azonban érthető: miért viselik magukon a 18. századi erdélyi gazdasági reformtervek következetesen a puritanizmus jegyeit – minden látható eredmény nélkül. Az már kevésbé érthető: hogy bírja Erdély gazdasága a külkereskedelmi mérleg állandó nagyarányú passzív voltát. A Habsburg-birodalom gazdaságilag {993.} legfejletlenebb tartományának az örökös tartományokkal szembeni elmaradása csak nő korszakunkban.

Erre, a Habsburg-birodalom egészéhez képest is visszamaradt s annak 18. századi fejlődési ütemével lépést tartani nem tudó gazdaságra épül Erdély 1711 és 1770 közti társadalma, archaikus vagy egyébképpen specifikus elemek sokaságával.

AZ AGRÁRTÁRSADALOM

Az agrártársadalom csúcsán a birtokos nemesség áll. Helyzete alaposan eltér a magyarországitól. Az országban a 16–17. században se alakult ki olyan óriási birtokokkal rendelkező arisztokrácia, mint Magyar- és Horvátországban. Erdély „nagyurai” a Habsburg-korszak kezdetén eleve aránytalanul kisebb birtokokkal rendelkeznek, mint a magyarországiak. S Magyarországon 1686, illetve 1711 után bőséggel van eladományozható föld régi és új arisztokraták súlyának növelésére, Erdélyben viszont nincs a török uralom alól felszabadított gazdátlan földterület – inkább arról van szó, hogy erdélyi birtokos nemesek évtizedeken át próbálják érvényesíteni jogaikat (vajmi kevés sikerrel) magyarországi neoacquistica területekre. 1711 után pedig (Mikes Kelemenék 1717-i notájával) alig pár ezer hold kerül konfiskálásra; abból nem lehetett egy új arisztokráciának birtokbázist teremteni. Néhány kincstári jószágot zálogbirtokba ad ugyan az uralkodó (az unitus püspöknek előbb a fogarasit, majd helyette a szamosújvárit, hogy végül is a balázsfalvi uradalmat juttassa neki; Bornemissza János kancellár megkapja a görgényi uradalmat; Szamosújvár egykor óriási uradalmának megmaradt töredékét megkapja a jószág egykori várközpontja mellé települő örmény város), a kincstári uradalmak egészének elidegenítésére azonban (a bányauradalmakat kivéve) csak 1757-ben, a hétéves háború súlyos nehézségei közt szánja el magát a birodalom központi kormányzata. Akkor Bethlen Gábor udvari kancellár veszi meg ezeket a jószágokat (óriási összegen: 700 ezer forinton), hogy hamarosan tovább is adja belőle az ebesfalvi uradalmat Erzsébetvárosnak, Fogaras vidékéről pedig a szász universitas javára mondjon le. A kincstári jószágokból így csak néhány erdélyi főrangú család részesülhet. A többieknek marad az üres arisztokrata rang, „titulus sine vitulo”, amelyet a kormányzat bőséggel osztogat a nagyobb birtokú erdélyi nemességnek, de szerény jószágú főhivatalnokoknak is, Apor Péter típusú régi vágású erdélyi urak nem egészen alaptalan epésségeitől kísérve.

Ez a barokk rangeső már az 1690-es években kezd hullani Erdélyre. 1690 előtt Erdélyben csak Magyarországról beköltöző vagy ott is birtokos magyarok viseltek grófi rangot, báróságot (kevés kivételtől eltekintve) szintén csak ők. Nos, 1693 és 1711 közt Erdélyben 11 család tagjai nyernek grófi rangot (a Bethlenek több ága is; egy-egy személy és családtagjai arisztokrata {994.} rangra emelése azonban nem jelenti az egész család grófságát vagy báróságát) és 3 család tagjai báróságot (nem számítva most ide azokat, akik előbb báróságot, majd grófságot is nyertek 1711-ig). Az 1711 és 1770 közti időszakban bizonyos időbeli csomópontok figyelhetők meg a rangemelésekben. Mindjárt a korszak elején, 1712-ben a konszolidáció s egyben a katolicizmus erősítése jegyében grófságot kapnak a Kornisok, a Hallerek egyik ága, báróságot az Aporok. Jó másfél évtized telik el azután úgy, hogy egyetlen, Erdélyben nem is meggyökeresedő indigena család kap grófi rangot s 6 másik báróságot, köztük (személyére) egy-egy római katolikus és unitus püspök; ekkor nyer báróságot az óriási karriert befutó Bornemissza János erdélyi kancellár is. 1728–29-ben részben az engedetlenkedő rendek megnyerése a rangadományozások célja, részben ismét egy katolikus és egy unitus püspök (Inochentie Micu-Klein) nyer báróságot: a két egyházfőt nem számítva 5 új családnév szerepel a bárók közt. (Köleséri Sámuel, kora legnagyobb erdélyi tudósa s egyben hosszú szolgálatú kormányhivatalnok bárósága csak szóba kerül.) Újabb 15 évi stagnálás következik – egyetlen grófság- és 5 báróságadományozással. 1744-ben azonban (miután a központi kormányzat másfél évtizedes harc után, végül is eléggé drasztikus eszközökkel kierőszakolta a fejedelmi kor Habsburg- és katolikusellenes törvényeinek eltörlését) egyszerre 4 család nyer grófi és másik 5 bárói rangot. Innen jó 10 évig ismét alig van főrangra emelés (1754-ig bezárólag 2 grófi és 2 bárói rangra emelés). Csak 1755-ben lép működésbe ez a kelet-európaiasan barokk bőségszaru: 5 grófság és 4 báróság az eredmény. Ezután azonban a folyamat már alaposan lelassul, az 1770 utáni korra pedig nem is jellemző.

S a rangeső tényleges társadalmi-politikai eredménye? Vagyoni eltolódásra a főrangúak közt, jeleztük, alig volt mód; csak két udvari kancellár birtokszerzése jelent ilyet. Előbb Bornemissza Jánosé: az ő vagyonszerzése arra elég, hogy valóban arisztokrata súlyt biztosítson neki. Csak Bethlen Gábor óriási vagyonszerzése jelentene komolyabb eltolódást az erdélyi arisztokrácia struktúrájában, nagyobb politikai következményei azonban nincsenek ennek: a kancellár utódai nem rendelkeznek az ő politikai képességeivel, s az óriási vagyon számos unokája kezén már erdélyi méretű arisztokratabirtokokra törik. Erdély politikai életében a 18. században nem a főhivatalnok vagy katona arisztokraták a hangadók, hanem a fejedelmi kor végének leghatalmasabb családjai: a Bánffyak, Bethlenek, Kornisok, Hallerek, Telekiek, Wesselényiek. Kivételektől eltekintve, közülük kerülnek ki a gubernátorok, kancellárok, egyéb országos főtisztségek betöltői. Bornemissza Jánoson kívül egyetlen ember tud közéjük betörni: a kis szász széki főtisztviselő fia, Samuel Bruckenthal.

Ez a főnemesség, amelynek legszerényebb birtokú családjainak jószágai néha még 1000 holdat is alig tesznek ki, s csak a leggazdagabbak vagyoni szintje éri el a magyarországi arisztokrata nívót, vagyonban és politikai {995.} befolyásban mégis magasan fölötte áll annak a középbirtokos „megyei nemesség”-nek, amelynek legfeljebb saját törvényhatóságában van szerepe, az országgyűléseken már szinte semmi (fejedelmi kori gyakorlat folytatásaképpen).

S a kisnemesség? A csak címereslevéllel rendelkező armalisták, az egyházi (egytelkes) nemesek (ezeknek tudniillik legfeljebb egy adózó s a falu közterheit hordozó jobbágyuk van)? Ezeket már az 1714. januári–februári országgyűlés elválasztja a nemesség többi részétől azzal, hogy adó alá veti őket. Egyik legfontosabb nemesi előjoguktól megfosztva, magyarországi sorstársaikénál is parasztibb sorban élnek. S innen annyira nincs felemelkedés, hogy az 1790–91-i országgyűlés külön törvényt lát szükségesnek még korlátozott hivatalviseletük biztosítására is. A kisnemesség egy sajátos változata a fogarasföldi boéroké.

A magyar natio megyéiben alattuk a szabadosok következnek. Nem nagyszámú, jórészt helyi kiváltságok révén a földesúri hatalom alól mentes társadalomelem ez, s ugyanúgy adóköteles, mint az armalisták és egyházi nemesek.

A libertinusoké már közbülső lépcsőfok rendek és a rendiségen kívül maradtak közt. A magyar natio agrártársadalmának óriási többsége jobbágy és zsellér. A két kategória közt Erdélyben e korban elsősorban a szabad költözés joga tett különbséget (a zsellér szabad menetelű, a jobbágy nem), s csak emellett a vagyoni különbségek (zsellérnek is lehet külső appertinentiás telke). Szolgálatuk azonban eltérő, s ezt az eltérést a törvények is igyekeznek rögzíteni.

Jobbágyok és zsellérek mégiscsak megállapodottabb rétegein túl ott van még a „kóborlók”, a „vagi” eléggé széles rétege; a korszak már jelzett demográfiai képlete kedvező e kategória számára. Még az ő helyzetüknél is bizonytalanabb a cigányoké. Kis részük már megtelepedett, s néha az átlag falusiakétól nem is nagyon eltérő helyzetű jobbágy vagy falusi iparos (kovács, lakatos). Kiváltságok biztosítják a kincstár aranymosó cigányainak helyzetét, ezeknek is van szerény, de stabil jövedelmük. Legnagyobb részük azonban vándorcigány, állandó megélhetési forrás nélkül.

A székely székek agrártársadalma sokban elütő képet mutat a magyar natio megyéitől. A birtokos nemesség ott is megtalálható, arisztokrata rangúak csakúgy, mint a néhány száz holdas középbirtokos nemesek. Rangban alattuk azonban széles egyházi nemesség következik (1767-ben 9%, szemben a Partium és Fogaras vidéke nélkül vett erdélyi megyék 3,5%-os arányával), majd az össznépességnek csaknem felét kitevő szabadok: 23,6% lófő és 21,2% darabont. A jobbágyok és zsellérek együttes aránya itt csak 38,8%. A lófőket és a darabontokat 1714-ben szintén adó alá vetik.

Érthető, hogy ez a széles szabad réteg másképpen tudja biztosítani a falusi közösség jogállását, mint a magyar megyék jobbágyfalvai. A székely falu széleskörűen szabályozza a falusbíró, esküdt, polgár választását, a bíró {996.} jogkörét s felelősségét, a falugyűlés rendjét, az út- és hídépítés kötelezettségét, a faluba való befogadást, a belső telek eladását, az erdőlés rendjét és az erdőpusztítás elleni védekezést, az iparosok erdőhasználatának feltételeit, a közlegelő védelmét, bérbeadásának módját, a falu szántójának birtoklási rendjét (külön is az irtásokét), bizonyos mezőgazdasági munkák idejét, a szolga, feles, harmados jogállását, bizonyos, az állattartással kapcsolatos kérdéseket (a gabona védelme a marhák ellen, kaszálóban tett kár, marhabehajtás, szénakölcsönzés, magállat tartása, a juhtartás szétágazó kérdései), a pásztorfogadás módját, ezeken túl még egyes öröklési és osztályügyeket is. Bíráskodik is kisebb jelentőségű perekben (lopás, rágalmazás, becsületsértés, veszekedés, verekedés stb., kisebb értékekkel kapcsolatos dologi perek).

Mind a magyar, mind a székely natio területétől élesen elütő a Királyföld agrártársadalma. A „Fundus Regius”-on változatlanul nem fejlődhet ki nemesi birtoklás, bár a megnemesedett szász patríciuscsaládok száma a 18. században növekszik Erdélyben, s 1760 táján feltűnnek az első szász arisztokraták is: Zacharias Wanckhel von Seeberg, Samuel Bruckenthal. A szász agrártársadalom szabad parasztokból áll, akik fölébe csak a falu evangélikus papja mint a tized egy részének haszonélvezője emelkedik, s akiket a 18. században újból megpróbál uralma alá hajtani a szász törvényhatóságok székvárosai patríciusainak uralkodó rétege.

A szász evangélikus papság számára tizedjövedelmei (ezeket a falu román lakosságától is húzza; nem egy színromán falu van a Királyföldön, amely köteles eltartani a hívek nélküli evangélikus papot) s egyházi funkcióiból származó egyéb jövedelmei a nemességéhez hasonló életforma feltételeit biztosítják. Egyik-másik püspökük (elsősorban Lukas Graffius, a pietizmus konok ellenfele) maga is kiterjedt gazdaságot tart fenn, s nem tréfál gazdasági érdekei kérdéseiben. A jobb módú szász falusi pap hatlovas hintón jár, felesége nemesasszonyhoz hasonló luxussal öltözködik. Az 1726-i evangélikus zsinatnak hangsúlyoznia kell, hogy a pap egyházi munkája előbbre való a gazdaságinál.

A Királyföld paraszti népessége jogilag két alapkategóriába tartozik (szabad szászok, szabad románok). A képlet a valóságban ennél jóval bonyolultabb. Van magyar betelepedés is a Királyföldre, ezek a telepesek többnyire a szabad szászokéval azonos jogállást kapnak. Szeben környékén néhány faluban délszláv betelepedőket is találunk – talán egykori katona telepesek ezek –, szintén a szabad szászok jogállásával. A komolyabb bonyodalmak azonban ezen túl kezdődnek. Számos esetben találkozunk román nevű személyekkel, akiknek jogállása félreérthetetlenül a szabad szászokéval azonos, de ennek fordítottjával is. (Ritkább jelenség a magyar nevű szabad szász vagy román, vagy a román nevű királyföldi magyar.) Így aztán megtörténhet, hogy a falu szász vénjei kivetnek telkéből egy német nevű szabad románt, hogy földjét egy román nevű szabad szásznak adják. Jogállás {997.} és nemzetiség távolról sem fedik pontosan egymást a Királyföldön, bár a szabad szászok legnagyobb része valóban szász, s ugyanez áll a szabad románokra is.

Ennek a nemzetiségi képletnek a kialakulása az első középkori erdélyi román telepek felbukkanásának korába nyúlik vissza. A Szeben melletti Talmács- és Szelistyeszék falvai általában eredetileg is román falvak. De keletkeznek másutt is román falvak: elpusztult szász helységek helyére telepednek, vagy szász falu (esetleg falvak) határára, kis területet véve szántóföldi művelés alá. Másutt, a Királyföld falvainak többségében, szász falvakba költözik be a bevándorló vagy már korábban is Erdélyben lakó román pásztor vagy földművelő. Ez a beköltözés mindig békés, spontán folyamat. A 17–18. század fordulójának nagy népességpusztulása után nem egy szász falu maga édesget lakói közé románokat, hogy könnyebben fizethesse az adót, helyre tudja hozni a megrongált templomot, legyen tizedfizető. De befogadja a szász falu azokat a románokat is, akik pásztoroknak, szolgalegényeknek, néha falusi mészárosnak, molnárnak szegődnek oda, vagy szabad emberként akarják művelni a falu határának valamelyik elhanyagoltabb vagy más ok miatt kevésbé kapós részét. Általában a falu elöljáróinak tudtával s beleegyezésével kezdenek irtást vagy fognak fel földet a közösből. Gazdálkodási formájuk azonban még a század közepén is elsősorban az állattenyésztés.

A királyföldi falvak szász–román együttélése persze távolról sem olyan idillikus, mint ahogy az előbbiekből tűnnék. Még ott is baj lehet a békességgel, ahol egy falu tisztán szász vagy román, a szomszéd falu azonban a másik nemzetiségé (vagy vegyes lakosságú). Román falvak gyakori panasza a század közepén, hogy szomszédos szász falvak elvették területük egy részét. Más román falvak korábban szabad havasi legelői után (itt-ott már a 17. század végén, általában azonban csak a 18. század első felétől) taxát vagy természetbeni szolgáltatást szed a szék; elveszi, vagy legalábbis megsérti korábbi kocsma-, malomjogukat. A legsúlyosabb a helyzet a vegyes lakosságú helységekben. Ezekben helyenként valóban túlnépesedés áll elő, hisz a szász székek egy része Erdély ekkor legsűrűbben lakott területe. A jó szántóterületek kifogyóban vannak, legalábbis az adott művelési feltételek mellett. A falvak szász elöljárói védekeznek: nem adnak házhelyet a román lakosság új házas fiainak (az új házas szászoknak igen); azon a jogcímen, hogy az irtványt létesítő román lakosok csak néhány (helyenként csak 1-2) évi használatra kapták meg a kiirtandó területet, visszaveszik tőlük az irtványokat. Másutt eltiltják a románoknak új irtványok létesítését, azzal a látható szándékkal, hogy e területeket is szászoknak biztosítsák. A falu határának időszakonként még felnyilazásra kerülő részéből nem adnak nyilat a szabad románoknak, vagy a szászokénál kevesebb, illetve rosszabb területet. Minthogy pedig a viszonylagos túlnépesedés a legelő szűkével is jár, megszorítják a román {998.} lakosság által a legelőn tartható juhok és kecskék számát, vagy éppen eltiltják ezek legeltetését (nyáron vagy általában), úgyhogy a román állattenyésztők nemegyszer más falvak határán kénytelenek legelőt bérelni. Hasonló okok vezetnek a románok makkoltatásának megszorítására is. S ha egy-egy falu román lakossága szóvá teszi sérelmét, nemritkán kapja azt a választ: menjenek Havasalföldre vagy Moldvába, az az ő hazájuk. A szabad parasztok ellentétei egyfajta primitív paraszti nacionalizmus kialakulására vezetnek a szász parasztnépnél. Román részről a válasz az ekkor politikummá váló dákoromán kontinuitáselmélet ugyanilyen szintű, gyors befogadása ott, ahol ez egyáltalán lejut hozzájuk. A nagy unitus püspök, Inochentie Micu-Klein 1735-ben érvel először a kontinuitáselmélet érveivel. 1751-ben a resinári elöljárók egy kormányhatósági vizsgálatnál már azt vallják, hogy falujuk régibb Szebennél(!). S a királyföldi románok harca létfeltételeik biztosításáért a század közepén kitermeli a román nacionalista politikai szolidaritás első gyakorlati megnyilvánulásait. Az 1740-es évek végén, de különösen 1750–51 tájt, a nagy adóösszeírás során, s a létrehozandó új adórendszerhez fűzött negatív várakozások közepette egyes szász helységek drasztikus lépésekre szánják el magukat: kiköltözésre intik a falu román lakóit, egyeseket közülük ki is vetnek a faluból, házukat lerombolják. E román falvak lakossága azonban megtalálja az utat Petru Dobra fiscalis directorhoz, aki ügyes érveléssel, a kincstár érdekeire hivatkozva, határozottan pártját fogja a sértetteknek, s az országos vizsgálat nyomán a királyföldi románok némileg fellélegezhetnek.

Az már nem a falvak szabad szász parasztjainak számlájára írandó, hogy a falusi román kézművest helyenként megakadályozzák iparűzésében, hanem a városok céheiére. Az pedig elsősorban az egyes szász székek és vidékek patrícius vezető rétegének jogsértő akciója, hogy a szabad románoktól bizonyos robotjellegű szolgáltatásokat követelnek a szék vezető tisztségviselőinek birtokán. De egy-egy napra befogja őket szolgálatra a szék területileg illetékes esküdtje, a falusi bíró stb. is. Kőhalomszéken, feltehetően korábbi szolgálat nyomaként, rókabőrváltságot követelnek tőlük. Ismét külön kérdés a felekezeti diszkrimináció. Azon túl, hogy a román lakosság tizedfizetésre köteles az evangélikus papnak, helyenként nehézségei adódnak a templomépítésben vagy temetői bekerítésében, keresztek emelésében.

A királyföldi szabad román helyzete még így is kedvezőbb a megyék és a Székelyföld bármilyen népi hovatartozású jobbágyáénál. Ez a feszítő erő azonban mégis hat, annál is inkább, mert a Királyföldön (elsősorban Szeben környékén) vannak Erdély legkulturáltabb román falvai.

{999.} A VÁROSOK

Korszakunkban Erdély társadalma óriási százalékban agrártársadalom. Az ipar és kereskedelem elsődleges hordozói, a városok jelentéktelen kisvárosok. Kolozsvár lakossága 1713–14-ben (a városban általában csak időszakosan lakó birtokos nemességtől, az egyházi személyektől s az iskolák diákjaitól eltekintve) 819 családfő, kb. 4000 lélek. 1750-ben ez a szám (a mesteremberek számának emelkedését véve alapul) kb. 9000-9200 lehet, 1770-ben 10 500 körüli, 1786-ban 13 928. Szinte ugyanannyi Szebené, s jó 25%-kal több Brassóé. A többi város (szabad királyi városok, sóbányavárosok, egyéb kiváltságos helyek) lakossága 1786-ban egyetlen esetben sem éri el Kolozsvár népességének felét; feltehetjük, hogy az egész 18. században hasonlók az arányok. Ez a jelentéktelen számú városi népesség is csak részben iparűző, s még kevésbé kereskedő. Kolozsvárnak megvannak a maga „hóstátjai”, kertészkedő, szőlőművelő, még szántóterületeken is gazdálkodó paraszti népességgel. De maga a városi iparos is csak részben él iparából, részben pedig földjéből, kertjéből, szőlőjéből. S nemcsak az iparos, hanem a korábbi ipari-kereskedelmi tevékenységtől már elszakadt szász városi patrícius sem veti meg a szőlőgazdálkodás hasznait.

A városok jogait évszázados kiváltságok biztosítják; ezek védelmében él nyárspolgári biztonságában a polgár, s ezek védőszárnyai alá húzódna a polgárjogot nem nyert városlakó. Nem modern polgárságról van itt szó. Ha a városi patrícius pénzügyletekbe kezd, aligha megy túl az uzsorás tevékenységen – s a kamat még ekkor is általában termék (búza, kukorica, bor), az adós falu valamely területének (kaszáló, legelő) átengedése, kocsma, malom elzálogosítása vagy uzsoranapszám (szántás, kaszálás, aratás, szőlőmunka vagy fuvar). A városok képe, elsősorban a két legnagyobb szász városé, Szebené és Brassóé, civilizálódik ugyan (Szebenben 1721-ben indul meg az utcák kikövezése, Brassóban a piactéré 1737-ben), ez azonban még nem jelent kimozdulást a viszonylagos jólétnek vagy épp a pangásnak abból az álmosságából, amely Erdély városait e korban jellemzi.

KÜLÖNLEGES JOGÁLLÁSÚ KERESKEDŐELEMEK

A friss mozgást, az állóvíznek a konkurencia szelével való megbolygatását az idegen kereskedők hozzák – ezek közül is elsősorban az újonnan betelepedők. Kiváltságos idegen kereskedőelemek tudniillik a fejedelmi korszakban is vannak Erdélyben, helyzetüket törvények hosszú sora szabályozza. Korábbi legerősebb csoportjuk, a görögök még 1701-ben sietve szereznek kiváltságlevelet I. Lipóttól is: szabadon kereskedhetnek mindenféle törvényesen forgalmazható áruval, nagyban és kicsinyben, önkormányzatuk van (bíró- és esküdtválasztásra van joguk, ezek intézik egymás közti {1000.} kereskedelmi pereiket), az Udvari Kamara és az erdélyi kincstartó alá tartoznak, mentesek a kvártély és előfogat kötelezettsége alól. Szebenben és Brassóban egyaránt van „compagniájuk”. Jóval jelentéktelenebb ezeknél a két bulgár kolónia, az alvinci és a dévai; az előbbi 1735-ben már csak kb. 15 családból áll.

Örmény szórványok a 17. század második fele előtt is voltak Erdélyben, ezeknek nyomát azonban csak helynevek és a fejedelmi kor törvényalkotása őrzi. Más nyomot hagy az 1672-i örmény betelepedés. 1-2 ezer főnyi örmény kereskedő és iparos vándorol be Moldvából. Első telepeik Ebesfalva kivételével az erdélyi–moldvai határszélen alakulnak ki: Beszterce, Gyergyószentmiklós, Görgényszentimre a jelentősebbek közülük. Helyzetük közjogi rendezésére a századforduló körül püspökük, az örmény vallási unió létrehozója, Oxendie Verzirescu (Verzár), ez a mutatis mutandis Csernojevics Arzénra vagy Inochentie Micu-Klein-re emlékeztető papifejedelem-alak tesz sorozatos és mindig kudarcba fúló erőfeszítéseket. Külön örmény natio létrehozását sem az erdélyi rendiség nem tűrné el, sem a birodalom központi kormányzata nem tartja szükségesnek. Az erdélyi örmények egészének helyzetét szabályozó kiváltságlevél nem születik sem ekkor, sem később. Ehelyett az egyes települések szereznek maguknak kiváltságokat: Ebesfalva előbb 1696-ban II. Apafi Mihálytól, a választott, de nem regnáló fejedelemtől, akinek kiváltságlevelét azonban érvényesnek tekintik, majd 1733-ban III. Károlytól (ekkor kapja Erzsébetváros nevét). Az örmények legerősebb települése, Szamosújvár, a vár mellé települő új város; 1710 tájt kezdik telepíteni a neves hadmérnök, Morando Visconti tervei szerint. Feltehetően elsősorban a besztercei örmények költöznek ide. Első kiváltságát 1726-ban kapja III. Károlytól. A két nagyobb örmény város jogállása az első privilégiumok szerint kb. a magyarországi kiváltságos mezővárosokéval egyezik. Önkormányzatuk van, tisztségük végzi az első fokú bíráskodást, s a görögökhöz hasonlóan ők is kvártély-, előfogatmentesek. Függésük sajátos: nem gazdasági ügyeikben a Gubernium alá tartoznak (tehát nem a megye alá), gazdasági ügyeikben a kincstári igazgatás alá, s mindezen túl védelemért a főhadiparancsnoksághoz kell fordulniuk. Polgári pereik közül a gazdaságot illetők szintén a kincstári országos igazgatáshoz fellebbezendők; büntetőpereik lényegében közvetlenül a királyi táblára fellebbezendők. Közterheik mértéke is tükrözi alárendeltségük jellegét: a kincstárnak családfőnként 10 rénes forint cenzust, az állami adóba 5 rénes forintot fizetnek. A többi örmény település (Gyergyószentmiklós, Csíkszépvíz, Kánta) helyzetét nem szabályozza kiváltságlevél; a két elsőnek bizonyos bíráskodási önállóságát azonban a szék elismeri.

Az örmény települések kereskedőeleme számban is jelentős Erdély akkori kereskedelméhez képest, s a diaszpóra kereskedők általános tulajdonságaitól nem eltérően, nemcsak komoly szakmai rutinnal, hanem vállalkozókedvvel is {1001.} rendelkeznek. Elsősorban a marhakereskedelemre specializálják magukat, s 1740 tájt ebben már szinte monopolhelyzettel rendelkeznek Erdélyben. Ekkor a 18 szamosújvári marhakereskedő 3690 ökröt hizlal (legnagyobb részüket Magyarországon, a gyulai pusztán), a legjelentősebb kereskedő 650 állatot. Az erzsébetvárosiak, saját bevallásuk szerint, csak 1740-ben kb. félezer ökröt vásároltak fel. (Minthogy egy ökrön legalább 10 forint volt a hasznuk, csupán a két város kereskedői jó 42 ezer forint tiszta jövedelemre tettek szert a marhahajtáson.) Néhányuk már valóban modern nagyvállalkozó. Ha egy erzsébetvárosi örmény kereskedő 1751-ben arra hivatkozik, hogy évi 4 ezer forintot fizet harmincadba, akkor több tízezres évi üzleti forgalommal s egy közepes erdélyi arisztokratabirtokénak megfelelő jövedelemmel kellett rendelkeznie.

Az örmény kereskedők nagyobb része persze csak szerényebb kalmár vagy éppen faluról falura járó szatócs és bőrfelvásárló. Telepeik népességének jó része pedig iparos. Elsősorban a tímár- és szűcsmesterségre specializálják magukat. Gyergyószentmiklóson 1760 tájban száznál több tímár működik. Céhes iparosok ezek, akárcsak a többi örmény településeké – de ezek legnagyobbrészt csak helyileg szabályozott céhek, királyi megerősítés nélkül, lépten-nyomon alkalmat adva ezzel a privilégiumokkal rendelkező erdélyi céheknek, hogy beléjük köthessenek.

Az örmények erdélyi megjelenését ugyanis nem fogadta a rendek egyértelmű lelkesedése. Ezek a korszak elején megakadályozták, hogy az örmények külön natióként tagolódjanak Erdély közjogi struktúrájába. A birtokos nemesség azonban szívesen látta a mozgékony, jó és viszonylag olcsó árut kínáló örmény kereskedőt – csak akkor vált ingerültté, amikor a vagyonosabb örmény polgár a földbérletre, sőt birtokszerzésre adta magát, s különösen mikor a két örmény város szerzett uradalmat. Már az is nagy országgyűlési vihart váltott ki, hogy Szamosújvár 1736-ban jókora összegen, 100 ezer forintért megszerzi zálogba a szamosújvári uradalom maradékát, 22 falut. A rendi tiltakozásra az 1740-i országgyűlésen, s az erdélyi rendek 1741–42-i bécsi követküldésekor került sor – teljesen eredménytelenül. Még nagyobb a vihar azután, hogy Erzsébetváros 1758-ban megveszi Bethlen Gábor udvari kancellártól, a kincstári kézen lévő egykori Apafi-birtokok új tulajdonosától az ebesfalvi uradalmat – most már örökjogon, királyi megerősítéssel. A rendek 1759-ben élesen tiltakoznak a birtokszerzés ellen, a kormányzat erre a királyi tekintélyt sértőnek találja a rendi contradictiót, s az országgyűlés 1761 őszén kénytelen meghátrálni.

A privilegizált céhekbe tömörülő erdélyi – elsősorban szász – kézművesek kezdettől makacs harcot folytattak az örmény kereskedő és iparos verseny ellen. A szűcsök járnak elöl ebben, az 1690-es évektől kezdve váltakozó sikerrel igyekezve adminisztratív eszközökkel ellenállni az örmény bőr- és prémkereskedők tevékenységének. Egyes városok különleges vásári taxákkal próbálják {1002.} távol tartani az örményeket. A polgárság harca az örmény kereskedők ellen azonban akkor válik igen élessé (s mutat félreérthetetlen német nacionalista ideológiát), mikor Mária Terézia, a kincstár érdekeit tartva szeme előtt, 1767 őszén befogadná Erdély városaiba azokat az örmény kereskedőket, akiknek vagyona eléri a 6 ezer forintot. Samuel Bruckenthal, ekkor az Erdélyi Udvari Kancellária tényleges vezetője, a német vér tisztasága, a németül gondolkodás és cselekvés megőrzésének szükségét veti a mérleg másik serpenyőjébe, hallgatva arról, hogy Szebenben vannak görög kereskedők is, Brassó kereskedelme pedig csaknem teljesen a görög és román kereskedők kezében van, s még inkább arról, hogy a Királyföld népességének ekkor már a többsége román. Mária Terézia pedig meghátrál.

Ha az örmény kereskedő konkurenciáját az örmény kolóniák viszonylag magas lélekszáma s két fő telepük privilegizáltsága teszi veszélyessé (az örmények szerteágazó, elsősorban a más országokbeli örmény diaszpórákra alapozó üzleti kapcsolatai mellett), az új betelepülők másik fő kategóriájánál, az aromân kereskedőknél az „indulási előnyt” a törökkel kötött pozsareváci béke jelenti. Ez kölcsönös kereskedelmi szabadságot biztosít a két fél kereskedőinek egymás országában, egységes, alacsony (3%-os) vámmal. Erdélyben ennek részben a már régóta ottani lakos, de hagyományos balkáni kapcsolatokkal rendelkező görög kereskedők a haszonélvezői, részben (s talán még inkább) a Macedóniából ide telepedő román kereskedők. Az 1718 és 1738 közti korszakban Olténián át érkezik Moscopole-ból, Seatiştéből vagy más mecedóniai aromán helységekből jó néhány ilyen kereskedő Erdélybe, s elsősorban Brassóban talál fogódzót, ahol a valóban görög nemzetiségű és görög hitű román kereskedőknek erős bázisa alakul ki a bolgárszegi külvárosban. Szüntelen harcban állnak ugyan (elsősorban a nem a kiváltságos görög compagniához tartozók) a brassói magisztrátussal, amely korlátozza kereskedelmi tevékenységüket, változatos módon terheli őket, de a korszak végére már ők az erősebbek. 1768-ban a 122 brassói kereskedőből csak 11 szász, a többi 111-ből 31 a görög compagnia tagja (egy részük román), 80 bolgárszegi román. A pozsareváci béke előzményeit pedig az használja ki, aki egyaránt elég erős üzleti kapcsolatokkal rendelkezik mind Habsburg-, mind török területen. Ilyen kapcsolatai pedig elsősorban a görög és aromán (s mellettük az erdélyi román) kereskedőnek vannak (az örmények a külkereskedelemben az állatkereskedelem specialistái). E. és D. Limona, az erdélyi román kereskedőházak történetének kitűnő kutatói nemegyszer hangsúlyozzák, hogy a kereskedelmi vállalkozók üzleti hálózatrendszere jórészt a rokoni kapcsolatokra épül: a vállalkozó megbízottjai, levelezői, más bizalmi emberei az illető unokatestvérei, sógorai stb. A belföldi, s még inkább a nemzetközi kereskedelmi jog fejlettségének adott feltételei közt természetes, hogy a kereskedőnek elsősorban személyi bizalma alapján kell embereit megválogatnia, s így a választás elsősorban a családtagokra esik. Az is az említett román szerzők {1003.} megállapítása, hogy ez a kör azután kibővül a közös hazára (itt a szűkebb haza, a macedóniai aromân telepek, Olténia vagy Brassó értendők). A rokoni-szülőföldi kapcsolatokhoz még egy elem járul: a felekezeti. A „görög” (valóban görög vagy aromân) és román kereskedőket felekezeti elkülönülésük is összetartja, csakúgy, mint az Erdély többi felekezeteitől szintén elkülönülő örményeket vagy az e korban itt az előbbieknél jóval kisebb szerepet játszó zsidókat. Adva voltak a sajátos feltételei a legkülönbözőbb délkelet-európai polgári nacionalizmusok kifejlődésének; a piacon népi hovatartozás szerint elkülönülő csoportok csapnak össze, amelyeknek összetartozását a vallásfelekezet egybekapcsoló ereje is erősíti. S még a hagyományos pozíciókból védekező ellenfél is nacionalista érvekhez nyúl; elég Bruckenthal 1767-i idézett szavaira gondolnunk.

Ezek a görög–román kereskedőházak korszakunk vége felé erősödnek meg. Petru Luca, ez a talán görög származású, de romanizált, Olténiából Szebenbe költözött kereskedő a trieszti és bécsi görög kereskedőkkel tart kapcsolatot. Veje, Constantin Hagi-Pop – olténiai román az ő üzletét veszi át a következő korszak elején, 1771-ben. A szebeni Marcu-kereskedőház alapítója valószínűleg Seatiştéből indult el, s az 1718–1738-as időszakban települ át Olténiába. Onnan havasalföldi tartózkodás után került Erdélybe. A kereskedőház tevékenységének egyik fő ága a viasz-nagykereskedelem; ezt brassói, szebeni és szászvárosi görög és örmény kereskedőkkel társulva végzi. Erdélyben is vásárol viaszt, de inkább Moldvában, Havasalföldön, Olténiában szerzi be áruját. A Marcu-ház és üzlettársai Triesztbe, Velencébe, Messinába, Nápolyba szállítják ezt az árut. Csak Velencében 1769-ben 22 080,66 magyar forint értékű árut adnak el. Tiszta jövedelmük a viasz eladásából 6–12%. S a Marcu-ház nemcsak exportál. Kereskedik bécsi árukkal (textíliák, más ruházati cikkek, asztalnemű, gyertyatartók, tükrök, papír, fűszerek, gyógyszerek stb.), velencei és trieszti árucikkekkel is (kávé, cukor, szardínia, rizs, olaj, gyöngyök, más luxusáruk, italfélék, textiláruk, papír, egyházi könyvek).

A különleges jogállású, az erdélyi rendiségbe nem tartozó vagy annak perifériáján elhelyezkedő kereskedőelemek közt e korban jelentéktelen a szerepe a Bethlen Gábortól nyert privilégiumuk védelmében Erdélyben élő zsidóknak. Gazdasági súlyukat adójuk mennyisége jelzi: míg 1723-ban a rendek a szamosújvári örményekre 500, az ebesfalviakra 300, a szebeni görögökre 250, a brassói görögökre 100 rénus forint adót vetnek, s még a dévai bulgárokra is 220-at, a zsidókra mindössze 80-at.