4. A HABSBURG-KORMÁNYZAT POLITIKAI AKTIVITÁSÁNAK ERŐSÖDÉSE


FEJEZETEK

1750 táján lényeges fordulat következik be Erdély politikai életében. A Habsburg-birodalom központi kormányzata, amely addig elsősorban csak az adó és az ellenreformáció kérdésében tanúsított érdeklődést az ország iránt, most intenzívebben kezd foglalkozni Erdély ügyeivel. A birodalom elvesztette Sziléziát, államadósságai az osztrák örökösödési háborúban alaposan {1019.} megnőttek; most szükség van az ország erőforrásainak sokoldalúbb, rendszeresebb kihasználására, s ennek érdekében az erőforrások növelésére, stabilizálására is. Ami e téren a kormányzat kezdeményezéséből történik, lényegében még ekkor sem lépi túl az első négy évtized kereteit. Átgondolt Habsburg-gazdaságpolitika még nincs Erdélyben, csak adó- és kincstári politika – ezek azonban koncepciózusabbá válnak a korábbiaknál.

AZ ADÓREFORMOK

Az adópolitika új irányzata adórendszer kidolgozásával kezdődik; a calculusok rendszere tarthatatlanná vált. Több éves országgyűlési viták után 1750-ben történt az első érdemi lépés: az adóösszeírás. A királynő némi fanyar rezignációval írta erre vonatkozó döntésében: sosem várt sokat ettől a művelettől, most sem. A rendkívüli részletességgel készült összeírás mégis elégségesnek bizonyult arra, hogy teljesen új adórendszer épüljön rá – s egyben arra is, hogy felhívja a kormányzat figyelmét az adóalap helyenként súlyos bajaira. A felvétel alapján készült el 1754-re az azt kidolgozó bizottság vezetőjéről, Bethlen Gáborról, a későbbi udvari kancellárról elnevezett adórendszer.

A Systhema Bethlenianum alapvető nóvuma az, hogy az egyes adózóra, annak jogállására és vagyonára épül, szemben a korábbi rendszerrel, amelyben országos szinten csak az egyes natiók (és a különleges jogállású rendek vagy kiváltságos idegenek egyes csoportjai) voltak megfoghatók, vagy legfeljebb a törvényhatóságok adómennyiségei. Most már van egyedi adóalany, aki adótárgyakat birtokol, s egyrészt jogállása szerinti fejadót fizet, másrészt vagyontárgyai után járó vagyonadót, bizonyos foglalkozások esetén jövedelemadót. Ha elfogadjuk azt a hintzei elvet, amely szerint az abszolutizmus fő kritériuma, hogy az uralkodó a rendek közreműködése nélkül veheti fel alattvalói adóját, akkor 1754 döntő évnek számít a Habsburg-abszolutizmus erdélyi történetében. S még ha nem ezt a kritériumot tekintjük az abszolutizmus egyedüli mérőjének, akkor is nagy jelentőségű eseményről van szó. Annál is inkább, mert az új adórendszer, az adózók földjére is vetve ki adót, áttöri az „opus non inhaeret fundo” rendi alapelvét.

Az új adórendszer az adózók rendi állása szerint határozza meg fejadójukat; a legmagasabb a városi polgároké, onnan vezet a skála a zsellérekig, illetve az 1747-i adózásukat megtartó bányászokig, a minimális fejadót fizető szolgálókig és a fejadómentes cigányokig. A vagyonadó az egyes adótárgyak után egységes, kivéve a Királyföldet, ahol a földadó egyharmaddal magasabb, mint a többi területeken. A kereskedők, mesteremberek jövedelemadója differenciáltabb. Az egyes helységek gazdasági fontossága szerint három osztályba sorolják őket, osztályonként csökkenő jövedelemadóval. Külön csoport a falusi kereskedőké és iparosoké, ők jövedelemadóba fejadójuk felét fizetik. A {1020.} három osztályon belül az adózókat további három-három csoportba osztják, jövedelmük mértéke szerint differenciálva adójukat.

A Systhema Bethlenianum döntő előrelépés az adóügy modernizálása terén, de nem old meg egy csapásra minden olyan kérdést, amely éppen adóalanyokhoz és adótárgyakhoz igazodásából, differenciáló voltából következik. A gazdagabb városok és a szegény mezővárosok közt igen jelentős a vagyoni szint különbsége, az utóbbiak lakói mégis a hatforintos „taxa civicá”-t fizethetik fejadóba. Milyen adót fizessen a tizenöt éven felüli, tehát felnőttnek számító fiú és lány, aki szüleivel egy kenyéren él? Zavart okoz az is, hogy az 1754-i alaprendelet a cigányokat általában kiveszi a fejadó alól, pedig ezek egy része már megtelepedve, jobbágysorban él. A vagyonadónál kérdés: minden szántóterület után adózni kell-e, vagy csak a bevetett terület után? Az egyes állatfajták után járó adó körül is vannak tisztázatlanságok. S bár az adó most már az egyes adózóra kivetett fej- és vagyon-, illetve jövedelemadó, országos összegét mégsem pontosan eszerint határozzák meg; mi történjék, ha az adó nem teszi ki a követelt mennyiséget? Ezekre a kérdésekre kíván választ adni a Systhema Bethlenianum első továbbfejlesztése, a kidolgozását irányító Buccow erdélyi főhadiparancsnokról s egyben a Gubernium vezetőjéről Systhema Buccowianumnak nevezett új adórendszer (1763). Ez lehetőséget ad arra, hogy a szegényebb mezővárosok lakói a „taxa civica” helyett a négyforintos „libertinus-taxá”-t fizessék. A szüleikkel egy kenyéren élő felnőtt fiakat a szolgákra kivetett tizennyolc krajcáros „taxa impossessionatorum” fizetésére kötelezi, a lányokon tizenkét krajcárt vesz e címen. A megtelepedett cigányoktól a jobbágyokéhoz hasonló fejadót követel. A vagyonadó vonatkozásában egységes mennyiségű adót vet ki bevetett és nyomásban lévő szántóterületre, azzal a meggondolással, hogy a lakosság a bevetett területek erősebb adóztatása miatt ne idegenedjék el a földműveléstől. Tételesen szabályozza az egyes állatfajták utáni adót. S végül úgy rendelkezik: ha az adó nem teszi ki a szükséges mennyiséget, minden forintja után arányos pótadót kell kivetni.

Néhány évi gyakorlat után úgy tűnik: még mindig van jelentős módosítanivaló az adórendszerben. A reform most Samuel Bruckenthal, ekkortájt a Kancellária vezetője irányításával készül, így kapja az új adórendszer (1769) a Systhema Bruckenthalianum nevet. Újdonsága a fejadó tekintetében most a további nagyfokú differenciálás. A városok és mezővárosok továbbra is három osztályba vannak sorolva, de az itt élő kereskedőket és iparosokat nyolc-hét-hat csoportba osztják, s a kereskedők fejadójának skálája így hat forinttól huszonhétig nyúlik, az iparosoké négy forinttól tizenhatig. A szabadosok, jobbágyok és zsellérek fejadóján is változtat az új rendszer: akinek vagyonadója hat forinton felül van, azokat nyolc-nyolc osztályba sorolja; az egyes osztályok fejadója emelkedik. A „taxa impossessionatorum” körüli zavarok megszüntetésére a rendelet pontosan körülírja a kurialisták {1021.} fogalmát. Biztosítja a határőrök fejadómentességét. A vagyonadó vonatkozásában is a differenciálás tendenciája a döntő: szántók, kaszálók, szőlők után osztályok szerint különböző adót kell fizetni (az eltérések aránya 1: 2,5). A határőrök vagyonadójának egyharmadát engedi el a rendelkezés. Ez az adórendszer marad érvényben kisebb módosításokkal 1848-ig.

Az adóügy reformjai meg is hozzák a központi kormányzat számára a várt eredményt. Míg az ország adója 1752–54 közt kb. 720 ezer forint, 1762-ben már 1147 ezer, 1765-ben pedig 1318 ezer forint; jó tíz év alatt közel a kétszeresére nő. Ezzel egyidejűleg jelentősen megváltozik az egyes natiók részesedése az adóteherből. Míg korábban a magyar és szász natio ugyanannyit vállalt az adóból (vagy a szász natio minimálisan többet), 1755-ben a magyar megyék adója 337 367 forint, a szász székeké pedig 280 197, pedig a Systhema Bethlenianum szerint a Királyföldön a földadó magasabb, mint a megyékben; az egyenlőtlenség eltörlésével az eltolódásnak fokozódnia kell.

Az 1750. évi összeírás nemcsak az adózók vagyoni erejét tárta fel, hanem adóképtelenségüket is. Az adóösszeírásnak fel kell mérnie az egyes helységek, illetve törvényhatóságok közadósságait is, s itt fény derül a Királyföld szinte képtelen méretű eladósodására. Ez az eladósodás, elsősorban az adóterhek eredményeképpen, már a felszabadító háború alatt elkezdődik, az 1740-es években azonban arányaiban jóval nagyobb a korábbinál. 1750-ben a szász törvényhatóságok adóssága (nem számítva egy Újegyházszéken per útján követelt 9634 forint 53 krajcáros tételt) 765 781 forint 46 2/5 krajcár, több, mint az ország akkori évi adója, s ennek fedezésére mindössze évi 33 812 forint 30 krajcár közjövedelem áll rendelkezésre, ami még az adósságok törvényes kamatjára sem volna elég, nem a törlesztésre, pedig a kamat általában a többszöröse a törvényesnek. Az eladósodásban Brassó vidéke vezet 129 066 forint 21 krajcárral, a második helyen Beszterce vidéke áll 111 991 forint 37 1/2 krajcárral. Az egyes szász székvárosok közül Beszterce van a legjobban eladósodva, a vidék adósságaiból 101 944 forint 1 krajcár őt terheli. Ugyanekkor a magyar és székely törvényhatóságok falvainak közadóssága általában 100 forinton aluli, ritkán néhány száz forint, Marosszék helységeinek közadósságai 3885 forint 19 krajcárt tesznek ki, annyit, mint egy átlagosabb barcasági falué, s a magyar és székely natio területén lévő városok közül csak Kolozsvárnak van jelentős adóssága (55 675 forint), a többieké együttvéve kb. annyi, mint Prázsmáré.

A hitelezők közt a legkülönbözőbb társadalmi hovatartozású elemeket találjuk. Hitelez a szász helységnek vagy széknek saját királybírája vagy a szék más tisztje, a szász patriciátus más elemei; egészében véve kisebb mértékben magyar és szász birtokos nemesek. De ott vannak a hitelezők sorában az összes erdélyi egyházak intézményei és papjai is: nemcsak szász evangélikus papok, egyházközségek és iskolák, de katolikus szerzetesrendek (részben alapítványokkal rájuk ruházott hitelekkel), katolikus iskolák, egyházi szervek vagy {1022.} személyek, református papok, egyházközségek, iskolák (köztük, ismét csak alapítvány révén nyert jókora hitelekkel, a nagyenyedi kollégium); még az unitáriusok és bizonytalan felekezeti hovatartozású román papok sem maradnak ki a sorból. Helyenként katonatisztek is szerepelnek a hitelezők közt. A hitelezők egyes kategóriáinak szóródása nem egyenletes; egyes szász székeket nemegyszer egy többszörösen összeházasodott patríciuscsoport tart adósságai révén is a markában. Egy bizonyos: modern értelemben vett polgárt, tehát kereskedőt elvétve találunk a hitelezők közt. Nemcsak azért nem, mert e hitelek visszanyerése 1750 táján reménytelennek tűnik. Azért sem, mert a kamat kivételesen sem pénz, hanem a legkülönbözőbb mezőgazdasági napszám, termék (bor, búza, kukorica, hizlalt sertés), a falu valamely közterületének átengedése, kocsma vagy malom elzálogosítása.

Ebben a helyzetben a központi kormányzatnak erélyes intézkedésre kell elszánnia magát. Külön biztost küld Erdélybe a szász natiónak az adósságoktól való megszabadítására s annak tisztázására, hogy a natio kebelében milyen tisztségek szükségesek és milyen javadalmazással? A biztosságot Zacharias Wanckhel von Seeberg nyerte el, konvertita szász, ekkor az Erdélyi Udvari Kancellária tanácsosa. Seeberg az a név, amelynél az egyébként értékes és általában higgadt szász polgári történetírás elveszít minden mértéket, s egyöntetűen szitokkal és átokkal borítja el viselőjét. Pedig a biztos valóban elodázhatatlan feladatok megoldására érkezett, s nem is működött rosszul: néhány év alatt hatalmas összegeket faragott le a szász közadósságokból. Brassó vidékének 1750-i jó 129 ezer forint adóssága pl. 1759-re 97 284 forint 47 3/4 krajcárra csökkent. Eközben azonban Seeberg mélyen belenyúlt a szász natio önkormányzatába, s ami lényegesebb: adósságfelszámoló és tisztségredukáló ténykedése létalapjában támadta meg a szász patríciusréteget – különösen az általa vezetett bizottság olyan javaslatai, mint az, amely szerint ki kellene számítani, hogy törvényes kamat felszámolása esetében a helységek által adósságaik kamatjaként fizetett összegek mennyi tőketörlesztést jelentenének, s az adósságot eszerint kellene redukálni. (A számítások szerint gyakran a hitelezőket lehetett volna visszatérítésre kötelezni.) A szász natio már nagy győzelemnek tekinti, amikor 1758-ban az adósságok felszámolásának ügyét a szász gazdasági igazgatóság (Directio Oeconomica Saxonica) veheti át Seebergtől, hisz ez a szerv a comes elnökletével működik, s még inkább azt, hogy újabb pár év múlva a szász patriciátus érdekeit modern eszközökkel, de engedmények nélkül képviselő Samuel Bruckenthalnak sikerül kieszközölnie a Directio megszüntetését is.

Az adóreformon és a királyföldi adóalap határozott kézzel való stabilizálásán túl azonban a központi kormányzatnak egyéb eszközöket is igénybe kell vennie Erdély anyagi erőforrásainak alaposabb kihasználásához. Az erdélyi kincstári birtokok legnagyobb részét áruba bocsátja 1757 végén; láttuk, a vevő Bethlen Gábor kancellár, tőle jut az ebesfalvi uradalom {1023.} Erzsébetváros kezére, a fogarasi uradalomkomplexum pedig a szász universitasnak. Ugyanez idő tájt azonban az államkincstár nagyarányú felülvizsgálatot folytat le, elsősorban kisbirtokos nemesektől véve vissza a zálogjogon birtokolt fiscalis birtoktöredékeket. De perrel támadja meg a kincstár a szász natiót is a „census sancti Martini” iránt. A Szent Márton-napi adó, ez az Andreanum óta fennálló kötelezettség, a 17. század végén jelentéktelen teher, különösen a felszabadító háborúk korának szörnyű adóihoz képest: évi 6 ezer magyar forint, I. Lipót azonban 1705-ig ezt is elegendi a szászoknak, azután pedig a dolog feledésbe merül. A birodalom pénzügyi nehézségei közt a kincstári szervek 1758-ban felelevenítik ennek az adónak a követelését, méghozzá visszamenőleg, nem kevesebb, mint 385 ezer forintot várva az adósságaiból éppen tisztulni kezdő szász natiótól. A per nem zárul le korszakunkban, de a kincstár számára kedvező ítélet fenyegetése fennáll. 1757-ben államkölcsön kivetésére is sor kerül, 279 200 forint értékben.

RENDI GAZDASÁGI REFORMTERVEK

A kincstári politika még nem átfogó gazdaságpolitika. Ilyen koncepciója a kormányzatnak korszakunkban egyelőre nincs Erdélyt illetően. Az 1754–55. évi diszkriminációs vámrendelet érinti Erdélyt is, elsősorban a marha- és a viaszkivitel vámjának emelésével, ez azonban kevés ahhoz, hogy átfogó Habsburg gazdaságpolitikáról beszélhessünk Erdéllyel kapcsolatban. Koncepcióval, akárcsak az előző évtizedekben, ismét csak a rendek lépnek elő, most már (legalábbis a kiindulásnál) jóval igényesebben Sándor Gergely tervezeténél.

Az első s egyben legfontosabb ilyen koncepció a Teleki–Dobosi-tervezet, amelyet 1751 tavaszán dolgoz ki egy országgyűlési bizottság Teleki László elnökletével és többek között Samuel Dobosi, gazdag szebeni kereskedő részvételével. A tervezet eredetileg a pénzforgalom növelésére kell hogy megoldást találjon, valójában azonban átfogó gazdasági reformprogram: telepítés a népesség növelésére, tenyészállatok behozatala és gondosabb állattartás (istállózás stb.), külföldi szakemberek telepítése a sajtgyártáshoz, a sertések kukoricán hizlalása, a méhészet fellendítése mézbő virágú növények ültetésével s ismét csak szakemberek behozatalával, selyemhernyó-tenyésztés, ehhez eperfaültetés és – már szinte refrénként – szakemberek behívása, a gabona árának szabályozása, magtárak létrehozása az ínség megakadályozására, a borkezelés javítása, az ipari növények termelésének előmozdítása – mindez nemegyszer behozatali korlátozásokkal együtt. Erdély ásványkincseiről szólva, az operátum még a kőolaj-előfordulásokról is tud, valamint az ásványvizek felhasználhatóságáról gyógysó készítéséhez. Ami a kézművesipart illeti, a terv szétválasztaná a mezőgazdasági és ipari tevékenységet. Megkönnyítené a céhbe való felvételt, egyben azonban kötelezővé tenné a {1024.} három külföldi vándorévet. Külföldi mesterembereket is hozatna be. Manufaktúrák létesítését is javasolja, főként a textiliparban, elsősorban a két román fejedelemség piacának megszállására, amellett az Erdélyben telelő hét ezred katonaság szükségleteire. A tervezet gondosan kerüli az ausztriai ipar érdekeivel való ütközés veszélyét a textiliparban; ugyanezt teszi a vasiparnál is, amelyet szintén fejleszthetőnek tart. Serkentené a kőedénygyártást. A külkereskedelmi mérleg egyensúlyba hozása érdekében korlátozná vagy eltiltaná a luxuscikkek behozatalát, s eltiltaná az olyan árukét is, amelyeket Erdélyben megfelelően gyártanak. A kereskedők számát az ország szükségleteihez szabná, megakadályozná tőkéik kicsempészését, az idegen kereskedőket a nagybani kereskedelemre korlátozná. Eltöröltetné a Magyarország és Erdély közti vámhatárt. Mindehhez pénzalap és kereskedelmi bizottság (Commissio Commercialis) létrehozását javasolja, az iparfejlesztéshez szükséges szakemberek letelepedésének támogatását, az utak javítását, a hitelügy rendezését.

A Teleki–Dobosi-terv alapkoncepciója merkantilista – de némileg túl is megy ezen (modernebb módszerek sürgetése a mezőgazdasági termelésben, manufaktúrák létrehozása, külföldi szakemberek behozatala, hazai szakemberképzés). Ami megvalósult belőle, azt két-három és fél évtizeddel későbben a Habsburg gazdaságpolitika kezdte megvalósítani. 1751 őszén tudniillik maga a konzervatív többségű erdélyi országgyűlés veti el a tervezetet, egyfajta „realizmus” jegyében, néha még el is gúnyolódva Telekiék épp legmesszebbre látó javaslatain. A Ministerialkonferenz ezek után elégnek látta egy gazdasági bizottság létrehozását Erdélyben a manufaktúrák fejlesztésére és felügyeletére. E bizottság elnöke ismét Teleki László lett, tagjai közt ott volt Dobosi – 1754. évi tervezetük azonban az erdélyi textilipar helyzetéről jóval szerényebb az 1751. évinél; abból csak a fajtanemesítés követelését tartja fent a juhtenyésztésben, a lentermelés fejlesztését és az Erdélyben állomásozó katonaság mint piac biztosítását. Az eredmény: semmi.

A rendek 1761-ben jutnak még egyszer szóhoz a gazdaságpolitika egésze kérdésében. A Buccow – mint az országgyűlés királyi biztosa – és köztük lefolyt csata eredményeképpen Bajtay erdélyi püspök elnöklete alatt álló bizottság dolgoz ki tervezetet a kereskedelem fejlesztésére. Három eszközt lát erre: az utak javítását és építését, a folyók hajózhatóvá tételét és pénzalap létesítését (az utóbbi céljára dohánymonopóliumot, pótadót az idegen kereskedőkre). Kialakítja az útépítés tervét (erős Szeben–Brassó-központúsággal), a folyók szabályozásáét is. A tervezetnek azonban, országgyűlési elfogadása ellenére, nincs gyakorlati eredménye.

{1025.} AZ ELLENREFORMÁCIÓ UTOLSÓ HULLÁMA,
A ROMÁN ORTODOX EGYHÁZ ELISMERÉSE

Az ellenreformáció vonalán a korszak elején jelentős továbblépésekre kerül sor. Az egyik ilyen lépés az 1751. évi aposztázia–vegyes házasság-rendelet. Az előzmények: 1727-ben III. Károly büntetést rendel a katolikus hit elhagyóira; e rendelkezést akkor nem hajtják végre. Az 1740-es években aztán Klobusitzky Ferenc erdélyi püspök sürget intézkedést az aposztázia és a vegyes házasságok nem katolikus papok általi megkötése ellen. A Gubernium egy ideig halogatja az állásfoglalást, azután pedig véleménye megoszlik, a protestáns tanácsosok védenék a katolikus hitben születettek jogát a más hitre térésre, a katolikus tanácsosok erre két ízben is külön felterjesztést tesznek, s végül a Ministeralkonferenz állásfoglalása dönt: a katolikus hitre át-, majd onnan visszatérőket, illetve a katolikus hitben született felnőtt áttérőket a hitszegés (perjurium) büntetése sújtsa (kizárás a tanúskodásból, felperességből, a hivatalképesség elvesztése); protestáns pap vegyes házasságot csak a katolikus püspök engedélyével köthet. Ez már a négy bevett vallás rendszerének nyílt megsértése.

A következő lépés a külföldi iskoláztatás korlátozása; ez elsősorban a protestánsokat sújtja. Két országgyűlés (1752, 1753) viharai után jön létre az 1752: I. tc. néven ismert rendelkezés, amely szerint a Gubernium is megvizsgálja a kiutazni szándékozók alkalmasságát, ő dönt arról is, hogy van-e közhaszna az útnak; a kiutazók kötelezvényt kell hogy adjanak arról, hogy csak a Habsburg-birodalommal baráti viszonyban lévő államokat keresik fel. A központi kormányzat még ezeket a kereteket is szűkítené. A királynő 1761-ben egyetemet kíván alapítani Erdélyben, protestáns teológiai előadásokkal, ezzel akarva elejét venni annak, hogy a külföldön tanuló protestáns ifjak katolikus- és kormányellenes elveket szívjanak magukba. Ez az egyetem nem jön létre. 1764-ben már felekezetközi egyetem terve merül fel, a külföldi egyetemekre való kijárás teljes eltiltásával; a protestáns felekezetek közös tiltakozása buktatja meg az ötletet. A kiutazás lehetősége, erősen korlátozva ugyan, de megmarad.

Továbbra is él az ellenreformáció azzal a módszerrel, hogy a tisztségek betöltésénél a katolikusokat részesítik előnyben. 1762 tájt az országos főtisztségek viselői közül öt katolikus, s csak egy-egy református és evangélikus. A kincstári igazgatásban egy 1770-es alaprendelkezés szerint csak katolikusok és unitusok alkalmazhatók a megüresedett helyekre. Hasonló a helyzet a törvényhatóságokban is. Az unitáriusok az 1760-as években teljesen hivatalképtelenekké válnak. Az alvinci anabaptista telepet – mint láttuk – 1768-ban erőszakos térítés robbantja szét.

Egy vonatkozásban szenved érzékeny vereséget az ellenreformációs politika: be kell vallania a vallási unió részleges csődjét, s el kell ismernie az erdélyi román ortodox egyházat. Úgy tűnhetnék: Micu-Klein 1751-i lemondása után {1026.} az unitus egyházban rendeződik a helyzet; a három első római alumnus közül Petru Aron nyeri el a püspökséget, s nagy buzgalommal, az erőszaktól sem tartózkodva munkál az unió erősítésén. Az ortodoxok azonban most már elsősorban Oroszországnak vetik hátukat, annál is inkább, mert az 1726-i Habsburg-orosz szövetség ekkor a birodalom egyik legfőbb külpolitikai támasza. Az 1740-es évek végén jár Oroszországban politikai szándékkal az első erdélyi román személyiség: Nicolae Pop, korábban balomiri unitus esperes. Előbb Havasalföldére szökik, majd Oroszországba folytatja útját, s eléri azt, hogy Erzsébet cárnő utasítja bécsi követét: tájékozódjék az erdélyi román papság és nép bajairól, s szükség esetén járjon is közben értük a Habsburg-udvarnál – Besztuzsev-Rjumin követ pedig komolyan veszi megbízatását, úgyhogy a Habsburg-kormányzat vissza is rendelteti. Közben azonban újabb erdélyiek járnak Oroszországban (Nicodim szerzetes és loan Avramovici – loan din Aciliu), s az orosz diplomáciai nyomás, ha tartózkodóbban is, de változatlanul Bécsre irányul a magyar- és horvátországi s vele együtt az erdélyi ortodoxia ügyében. Az erdélyi román ortodoxia támogatást kap Havasalföldétől, de a magyarországi szerb ortodox egyháztól is (Nenadovics karlócai érsek fellépései), s mikor a hétéves háború megindultával a Habsburg-birodalomnak fokozottan szüksége van az orosz szövetségre, de Erdély belső nyugalmára is, legalábbis részben fel kell adnia az erdélyi vallási uniót. 1758 nyarán Kaunitz álláspontja győz: tudomásul kell venni az ortodoxia létét, a karlócai érsektől független erdélyi ortodox püspököt kell kinevezni. Püspökké Novákovics Dénes budai szerb püspököt választják ki, s majd egy évre rá kiadják az ún. ortodox türelmi rendeletet, a püspököt még mindig csak ígérve benne, de türelmet is azoknak, akik a rendelet kiadása előtt elszakadtak az uniótól. A nép erre tömegével szakad el az uniótól, a mozgalom vezetőt kap egy Sofronie (Stan Popovici) nevű dél-erdélyi ortodox szerzetes személyében, akivel a hatóságok nem bírnak; a mozgalom azonban megmarad tisztán vallási jellegűnek, nincs szó társadalmi cselekvésről. A kormányzat azonban sietve Erdélybe küldi Novákovicsot, egyben pedig megbízza Buccow főhadiparancsnokot az unitus és ortodox egyházközségek és javaik szétválasztásával. A szétválasztás eredménye: 25 164 unitus és 126 652 ortodox családfő. A kormányzat természetesen megmenti az unitus egyház szervezetét s annak anyagi bázisát, de mégiscsak van törvényesen elismert (bár csak megtűrt) erdélyi ortodox egyház. Igaz, hogy a püspökség felállítása legalábbis egyházkormányzatilag elszigeteli az erdélyi ortodoxokat Karlócától, a határőrvidék megszervezése pedig jórészt a román fejedelemségek ortodoxiájától is.

{1027.} AZ ABSZOLUTISZTIKUS KORMÁNYZATI FORMÁK MEGERŐSÖDÉSE

A Habsburg-politika további nóvuma az 1760-as évek Erdélyében a korábbi kormányzati formák nagyfokú félretétele. A birodalom legfőbb irányítója, az 1761-ben létrehozott államtanács tagjainak nem kezdettől azonos a véleménye erről. Borié államtanácsos 1761-ben még arról elmélkedik: azt, aminek meg kell történnie, egy már meglévő törvény végrehajtásának alakjába kell öltöztetni. Ugyanő 1768-ban már republikanizmussal vádolja az Erdélyi Udvari Kancelláriát amiatt, hogy véleményük szerint a király a rendek nélkül nem hozhat törvényt, azt próbálva bizonygatni, hogy I. Lipót mindjárt Erdély átvétele után alkotott törvényeket a rendek megkérdezése nélkül(!), s ez azóta is többször megtörtént(!). Stupan államtanácsos pedig 1766-ban egyenesen azzal sürgeti az erdélyi törvények revideálását, hogy ilyen „a barbár időkből maradt” törvények nem maradhatnak érvényben. Ebből a szemléletből fakadnak az 1760-as évek változásai az erdélyi hatalmi struktúrában. Utoljára 1761 őszére hívnak össze Erdélyben országgyűlést; ott Buccow Czernin 1744-i (legfőbb helytelenítést kiváltott) erőszakosságát sokszorosan felülmúlva irányítja, zsarolja a rendeket. Az ő számára tudniillik a rendek politikai tevékenysége teljesen szükségtelen valami. Az országgyűlés első napjaiban keltezett felség-előterjesztése részletes tervezetet tartalmaz az ország kormányzatának átalakításáról: Kemény László gubernátor lemondatandó, ő maga állítandó a polgári kormányzat élére is, a Guberniumba örökös tartományokbeli tanácsosokat is kell kinevezni, köztük Dietterichet, az erdélyi kincstári igazgatásnak majd két évtizede tényleges irányítóját. A kincstartóság helyébe ismét kamarai igazgatóság lépne. Javasolja Buccow az erdélyi közjog általános felülvizsgálatát is, továbbá állandó megyei bíróságok létrehozását. Alapos csapást mérne a főhadiparancsnok az erdélyi nemességre: általános nemesi „productió”-t (felülvizsgálatot) tartatna, azt remélve ettől, hogy több ezer nemes nem tudja majd nemességét bizonyítani, felülvizsgáltatná a birtokadományokat, s azt az elvet szeretné bebizonyítani, hogy a nemesi kiváltságok csak személyre szólnak. Végül 7 ezer főből álló erdélyi határőrség szervezését javasolja. A Staatsrat udvarias hallgatással fogadja a tervezetet: Stupan a béke helyreálltáig elnapolná az ügyet, addig csak előmunkálatokat tartva helyesnek, s egy örökös tartományokbeli tanácsost azért delegálna a Guberniumba; Borié semmitmondó dicséretek mögé búvik, Kaunitz s vele a trónörökös várakozó álláspontra helyezkedik. Mégis ez az előterjesztés határozza meg az 1760-as években a hatalmi struktúrában létrejött változások irányát.

Kemény László gubernátor tudniillik rövidesen önként lemond, nem kívánva vállalni Buccow tervezetének esetleges végrehajtását, s 1762 derekán a főhadiparancsnok veszi át a Gubernium elnökletét. Ettől kezdve majd egy évtizedre a főhadiparancsnokok (Buccow halála után Hadik András, majd {1028.} O’Donel) a Gubernium vezetői, királyi biztosi rangban. Olyan egyesített katonai-polgári uralom ez, amelyre 1711 óta formailag nem volt példa Erdélyben, gyakorlatilag is csak az 1710-es években. A Guberniumban ugyan nem jelennek meg az örökös tartományokbeli tanácsosok, az Erdélyi Udvari Kancellárián azonban igen. Ott 1775-ben a két örökös tartományokbeli tanácsos, van der Marck és Reichman kezébe kerül az igazságügyet kivéve minden lényeges ügykör intézése, az előbbiébe az összes közigazgatási vonatkozású pénzügyek, Reichmanéba többek között az általános közigazgatási, a rendészeti ügyek és a Commercialia. A kincstartóság intézménye fennmaradt, de vezetőjének tisztét Bornemissza Ignác halála után nem erdélyivel töltötték be (1770). Általános nemességi és birtokigazolásra nem került sor, csak a zálogbirtokokról való, már említett productiókra. Az állandó megyei bíróságok a „tabula continuá”-k formájában valósultak meg 1763-ban. S felállítják a határőrséget is.

A HATÁRŐRSÉG MEGSZERVEZÉSE. A SICULICIDIUM

A határőrség szervezése részben a székelységből történt, részben Fogaras vidékén, Hunyad megyében és a Királyföld egyes területein. A székelységen bizonyos közjogi alapot adott ehhez a natiónak a Diploma Leopoldinumban is rögzített katonáskodási kötelezettsége. A román határőrezredek felállításának a szervezők nem kerestek ilyen közjogi indoklást. A határőrség azonban nem azt a régi típusú hadfelszerelési kötelezettséget jelentette, amelynek fejében a székelyek mentességeiket élvezték – amíg élvezték. A kelet-közép-európai–kelet-európai elmaradottság számos országban ismert termékének, a zsoldost pótló telepes katonaságnak volt egy kései (Magyarországon már jóval korábban megvalósított) változata. Szervezése 1762 áprilisában indul azzal, hogy a királynő teljhatalmú királyi biztossá nevezi ki Buccowot a határőrség létrehozására. A munka egyszerre indul meg a román Naszód vidékén és a Székelyföldön. Naszód vidékének régi vitája van a Beszterce vidéki tisztséggel: az jobbágyoknak tartja őket, ők pedig a szászokkal egyenlő jogokat követelnek. Buccow most szabadságot ígér nekik, ha a katonaságba állnak. A jelentkezés kezdetben tömeges, ugyanígy a vallási unióra lépés is, amely itt feltétele a határőrségbe való felvételnek. A székelyek feltételekhez kötik a jelentkezést: nyerjék vissza régi szabadságaikat, Erdélyből ne vigyék ki őket katonáskodni, s régi törvényeik szerint bánjanak velük. A szervezés itt részben önkéntességi alapon megy, részben erőszakkal, úgyhogy Udvarhelyszéken 1762. szeptember elején zendülésféle tör ki: falvak egész sora, majd a székváros s a többi kiváltságos helyek (a két Oláhfalu, Zetelaka) s az egész Bardócszék tagadja meg az összeírást, vagy tér ki előle. Buccow erre személyesen száll ki Udvarhelyre. A környék népe seregestül a szombatfalvi mezőre tódul, a szervezést végző katonatisztek egyes falusiakat inzultálnak, alig lehet elkerülni {1029.} a véres összecsapást, s Buccow egyelőre dolgavégezetlenül távozhat Udvarhelyről. Megtorló intézkedésekkel nem fukar ugyan (katonaságot rendel ki a vezetők elfogatására, Udvarhely városa ellen pedig kisebb sereget vonultat fel), Udvarhely városa azonban nem veszi fel a fegyvert. Csíkban és Gyergyószékben, ahová a főhadiparancsnok 1762 októberében szintén személyesen kiszáll, valamivel több az eredmény, de ott sem a várt. Gyergyószéken a határőrnek felesküvésre felszólított nép korábbi követeléseivel áll elő, némi pontosítással és kiegészítéssel: régi szabadságainak visszaállítása és az országból ki nem vitelük mellett most azt igénylik, hogy saját tisztjeik alatt katonáskodhassanak, s a határőrség felállítását tartalmazó királyi rendelet bemutatását sürgetik – majd az eredménytelen huzavonát megunva Buccow szállására törnek. A követeiket letartóztató főhadiparancsnokot csak Bornemissza János főkirálybíró menti meg az agyonveréstől – s végül is csak egy maroknyi személy hajlandó felesküdni. Csíkszeredán a tábornok már jónak látja a várban maradni, míg a fegyvert korábban felvettekkel folynak a tárgyalások a felesküvésről. A határőrjelöltek követelései itt is azok, mint Gyergyóban. Így Buccow jobbnak látja úgy rendelkezni: ki-ki leteheti a fegyvert ott, ahol kapta. A határőrségtől elállók azonban csak fegyverzetük egy részét adták vissza, a puskát (az 1711 utáni lefegyverzésükkor elvett fegyvereik fejében) megtartották. Háromszéken a korábbi jelentkezők legnagyobb része szintén nem hajlandó felesküdni, így Buccow itt is letéteti velük a fegyvert azzal, hogy később is felesküdhetnek.

Mindez azonban a Székelyföldön a határőrség szervezése következtében kialakult „bellum omnium contra omnes”-nek csak egyik frontja. Mert frontok akadnak bőven. A székely székek nemessége, élén a tisztséggel, sorozatosan szót emel a katonatisztek túlkapásai ellen. A katonának állt székelyek viszont több helyütt a nemességre támadnak, felverik házaikat. 1763 januárjában fegyveresen körülzárják Csíkszék Várdotfalván ülésező tiszti gyűlését, 24 évi adó, a kvártélyházak építési költségei s más közszolgáltatásaik visszatérítését követelve. A szék tisztjei hiába kérnek Carato alezredes csíkszeredai katonai parancsnoktól segítséget, végül kénytelenek kötelezvényt adni a követeltek teljesítéséről. Az új határőrök azonban, fegyver adta önteltségükben, rátámadnak fegyvert fel nem vett személyekre vagy egész falvakra is. Vészjósló jelenség, hogy a határőrök egy része nem dolgozza meg földjeit, marháit eladja, hogy lovat vegyen rajta, s maradék pénzét elveri. Tartani kell tőle, hogy a szegénység „extremum”-ra ragadja őket – írja Halmágyi Istvánnak Bánffy Dénes, az erdélyi arisztokrácia egy markáns képviselője. A határőrséget szervező katonatisztek pedig helyenként jobbágyokat is felvesznek katonaságra, önkényesen szabadítva fel őket a jobbágyságból; nemcsak birtokos nemes és határőrnek állt szabad székely közt éles a feszültség, hanem határőrnek állt vagy oda kívánkozó jobbágy és földesura közt is. A katonának nem állt szabad személyek egy része pedig, {1030.} minthogy a tisztek a legkülönbözőbb terhes szolgálatokat róják rájuk, s maguk a határőrnek álltak is fenyegetik őket, már 1763 első felében megindul Moldvába. Naszód vidékén más jellegű, de hasonló súlyú bajok mutatkoznak; ott az erőszakos uniáltatás vált ki ellenszegülést.

Ebben a helyzetben a kormányzat megkísérli reálisabb alapokra helyezni a határőrség szervezését. A királynő 1763. január 6-án úgy rendelkezik, hogy csak az önként jelentkezőket vegyék fel határőrnek. Buccow pedig január végén egy magas katonai rangot viselő székely arisztokrata, Kálnoki Antal tábornok elnöklete alatt katonai-polgári vegyes bizottságot küld Csíkba és Háromszékbe a nép lecsendesítésére. Kálnokiék Csíkban (erős fegyveres demonstrációval) érnek is el némi eredményt. Addigra azonban a birodalom központi kormányzata már elejti Buccowot a határőrség szervezése ügyében. 1763 márciusában Siskovics altábornagyot küldi Erdélybe, akinek aztán ott könnyű a pártatlanság álarcában (szerinte a nemesség s egyes törvényhatósági tisztek ellenagitációja is oka a szervezés gyenge sikerének, de az is, hogy a toborzás kényszerrel történt, s az is, hogy az erdélyi arisztokratákat nem vonták be a szervezés munkájába) végképp lehetetlenné tenni e tekintetben a főhadiparancsnokot. Azt ugyan nem tudja elérni, hogy Buccowot le is váltsák, de a királynő május elején Bécsbe rendeli, Siskovicsra s két tekintélyes guberniumi tanácsosra, Lázár Jánosra és Bethlen Miklósra bízva a határőrség további szervezését. Ez a bizottság sem tud azonban egykönnyen megbirkózni a feladattal, annál is kevésbé, mert a meglévő bajok mellett 1763 nyarán új jelenségek is tűnnek fel: egyes székek szabad székelyei érintkezésbe lépnek egymással, Udvarhelyszéken a székely nemzeti gyűlés összehívása is felmerül. A központi kormányzatnak újra bele kell avatkozni az ügybe. Mária Terézia 1763. október 8-i pátensében pontosan meghatározza a határőrök jogállását: békében adójuk egyharmadától, háborúban egész adójuktól mentesek, közmunka-kötelezettségükből lényegében csak az útépítés marad, s zsoldot kapnak. Pár napra rá a királynő visszaengedi Buccowot Erdélybe, egyelőre azzal, hogy ne avatkozzék a határőrség szervezésének menetébe – a Siskovics-bizottságnak most már presztízsokokból is eredményt kell produkálnia. 1763 decemberében kiszáll Csíkba. Ott a határőröknek állni nem akaró férfilakosság az erdőbe húzódik előle, tárgyalásokat kezd a szervező bizottsággal, de közben segélyt kér Udvarhelyszéktől, Háromszéktől pedig kap is. Siskovicsék mellett is jelentős katonai erő tartózkodik, a katonaság szerint azonban az ellenszegülők pár ezer főnyi tábora felének is van tűzifegyvere, a többinek pedig fejszéje vagy dorongja. Siskovics erre 1764. január 7-én hajnalban egy Carato alezredes parancsnoksága alatt álló, kb. 1300 főnyi, két tábori ágyúval {1032.} rendelkező harccsoporttal megrohantatja az ellenszegülők gyülekezőhelyét, Madéfalvát, s vérfürdőt rendez a fegyveres ellenállást nem tanúsító nép közt, több száz embert mészároltatva le. A székely ellenállás ezzel megtört, nemcsak Csíkban, mert Carato katonái a Madéfalván talált háromszékiekkel különös kegyetlenséggel járnak el. A székely határőrség szervezése ezek után két és fél hónap alatt be is fejeződik. Kevesebb vérrel, de – legalábbis Naszód vidékén – véresen történik a román határőrség megszervezése is.

47. térkép. Az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási beosztása a 18. században

{1031.} 47. térkép. Az Erdélyi Nagyfejedelemség közigazgatási beosztása a 18. században

Annak az eltérő viszonyulásnak azonban, ami székely és román határőrökben a továbbiakban kialakult ezzel az intézménnyel kapcsolatban, elsősorban nem az indulás körülményei a magyarázata, hanem a határőrség megszervezésének eltérő társadalmi-kulturális következményei. A székely falvak önkormányzatát, a határőrök korábbi jogait súlyosan megtámadja az intézmény létrehozása: a határőr-parancsnokságnak befolyása van a bíróválasztásra, a határőrök ingatlanügyleteket, házasságot csak katonai elöljáróik tudtával köthettek, katonai feletteseik eltilthatták őket a tánctól, pipázástól, a halottak búcsúztatásától. Drasztikusan avatkoztak be a határőrvidék mezőgazdaságába, akadályozták iskoláztatásukat. Védelmül csak a faluközösség ereje szolgált: az intézkedések jó részét a falusi elöljárók nem hajtották végre. A román határőrezredek szervezése kevesebb jogsérelemmel járt, bár ott is megtörtént, hogy magyar kisnemeseket kényszerítettek határőrségre (Hunyad m.) vagy kivetették házukból és jószágukból a határőrnek állni nem akaró boérokat (Sinka). A folytatás azonban más. A határőrség szervezése igen jelentős lépéseket hoz magával az erdélyi román iskolaügy területén. Az ezredek székhelyein (Naszód, Orlát) latin–német iskolák létesülnek, s legalábbis a II. román határőrezred minden századának központjában triviális iskolák is. A határőrség intézménye még a kontinuitás gondolatán alapuló román nemzettudat terjedésére is hat. A II. román határőrezred egy századosa, Cosinelli 1768-ban állást is foglal a kontinuitáseszme mellett. Állítólag ő használja fel II. József egy felkiáltását („Salva Romuli parva nepos”) négy román község elnevezésére. A II. román határőrezred zászlófelirata: „Virtus romana rediviva.”

A „BIZONYOS PUNCTUMOK”

Utolsónak hagyjuk a kormányzat politikai kezdeményezéseiből azt az akciót, amelynek elméletben is eléggé szerény és a gyakorlatba egyébként is alig átment eredménye a korszak végén, 1769-ben született meg: az első úrbérrendezési kísérletet.

A központi kormányzat 1750 előtt Erdélyben érdemben nem érinti a földesúr–jobbágy viszonyt. Az 1750–70-i időszakban is primérebb feladatnak látja az adóreformot (s annak mellékhajtásaként a szász rendezést), majd az ország védelmének a határőrség megszervezésével való erősítését. Az úrbéri {1033.} viszonyokhoz itt csak akkor nyúl hozzá, amikor Magyarországon már határozott eszközökkel folyik az úrbérrendezés. Az 1763-ban felállított állandó megyei törvényszékeknek egyik fő feladata ugyan a jobbágypanaszok kivizsgálása és orvoslása, s fellebbezésre is van lehetőség tőlük, de az érdemi mozgás csak 1767–68 táján indul meg. A Gubernium 1767-ben a királynő rendeletére tájékoztatókat kér a törvényhatóságoktól a jobbágyszolgálatokról, ezek tárgyalását azonban halogatja, míg Bruckenthal (aki, tartományi kancellári rangja révén, a Guberniumnak is tagja) 1768 elején ki nem erőszakolja az érdemi tárgyalást, majd a naplóíró, guberniumi tisztviselő Halmágyi Istvánnal dolgoztat ki tervezetet az úrbérről. Ez a tervezet (amely mellett Bruckenthal azzal is érvel, hogy amennyiben a Gubernium nem akarja maga felterjeszteni, a központi kormányzat ugyanúgy kidolgoztatja a rendezés módját, mint Magyarországra vonatkozóan) a jobbágyok által élvezett beneficiumokhoz képest jelöltetné ki, hogy mennyi föld, rét, legelő, erdő stb. tesz ki egész, fél, negyed telket. Az úrbéri visszaélések (egész heti robot, sertés, bor, taxa stb. kicsikarása) közül a tervezet csak a törvényteleneket szüntetné meg. A rendezésre azonban még várni kell, bár Hadik András, a Gubernium főhadiparancsnok vezetője maga is állást foglal az erdélyi mezőgazdaságról szóló emlékiratában a túlzott robotoltatás ellen, azt tartva az erdélyi földművelés gyenge nívója legfőbb okának, külön is rámutatva annak káros következményeire, hogy a jobbágyok emiatt későn vetnek. A tizedelés módjáról (a jobbágy termékének a tizedelésig a földeken kell maradni) szintén elítélő Hadik véleménye. A rendezési kísérlet befejezése azonban utódjára, O’Donel tábornokra és Bruckenthalra marad. 1769-re a Guberniumban már paktum jön létre a birtokos nemes magyar és székely, ill. a Királyföldön érdekeiket a kincstárral szemben védő szász tanácsosok közt: az utóbbiak támogatják a másik 2 natiónak azt a követelését, hogy az úrbérrendezés ügyét vigyék országgyűlés elé, amazok pedig támogatást nyújtanak a szászoknak a kincstartóság ellen. Ezt az egységet O’Donelnek és Bajtay püspöknek még sikerül megbontani (csak 4 guberniumi tanácsos tart ki az országgyűlési tárgyaltatás mellett), arra azonban már nincs módja O’Donelnek, hogy a saját álláspontját áterőszakolja (a jobbágy robotja legfeljebb heti két nap legyen igával vagy három kézzel). Bruckenthal erélyes ellenakcióba lép, azzal érvelve felség-előterjesztésében, hogy O’Donel javaslata törvények módosítását jelentené, az pedig országgyűlésre tartozik. A Gubernium álláspontja alapján jön létre az első erdélyi úrbérrendezési kísérlet alapokmánya, az 1769 őszén kiadott Bizonyos Punctumok.

A Bizonyos Punctumok lényegében csak az 1714-i törvény (és annak 1742-i megerősítésekor történt kisebb kiegészítése) és az 1747-i tc. megerősítése – ahol tudniillik van érdemi mondanivalója. A jobbágytelekről nincs: konkrét rendelkezést itt nem tartalmaz, csak általános útmutatást arra vonatkozólag, hogy a földesúr „alkalmatos és állapotjokhoz képest elégséges lakóhelyet” {1034.} adjon jobbágyainak és zselléreinek, s „a határoknak különböző mivolta szerint” szántóföldeket és kaszálókat hozzá. Szó sincs tehát a jobbágytelek méretének olyan gondos mérlegelés alapján, a táji és helyi adottságok figyelembevételével történő, területegységben meghatározott kiszabásáról, mint amit a magyarországi úrbérrendezés jelent. A jobbágy egyéb haszonélvezetei közt legalább az erdőkre vonatkozóan kimondja: a falvak által bírt községi erdők maradjanak azok birtokában (a földesúri tulajdonjog fenntartásával). A robotterhek tekintetében pedig a korábbi rendelkezésekhez nyúlnak vissza: a jobbágyok kézirobotja legfeljebb heti négy nap legyen, igásrobotjuk heti három nap saját erővel vagy négy nap cimborába fogva, a külsőséget bíró zsellér heti két napot szolgáljon kézzel vagy igával, a külsőséggel nem rendelkező heti egyet, az ennél kedvezőbb zsellérszerződések maradjanak érvényben. Ahol a földesúri majorság félnapi járóföldnél távolabb esik a jobbágyok lakhelyétől, ott több hétig egyfolytában kell robotoltatni őket, e szolgálat azonban nem lehet több három hétnél, s utána ugyanannyi időre haza kell engedni a szolgáló embereket. A szolgálatra jövés-menés általában számítson bele a robotba. A jobbágy tized- és kilencedfizetési kötelezettsége (ha tudniillik az utóbbi szokásban volt) megmarad, konyhai ajándékkal is tartozik.

A Bizonyos Punctumok nem érdemi rendezés tehát sem a jobbágybirtok, sem a szolgálatok tekintetében. Végre pedig egyébként sem hajtható. Az elkövetkező évtizedekben az erdélyi jobbágyok és zsellérek szolgálataiban ugyanazt a helyi tényezők által meghatározott tarkaságot találjuk, ami az 1711 és 1770 közti korszakban uralkodott bennük.

KULTURÁLIS ÉLET

A korszak kultúrája már lényegesen kevésbé szoros függvénye a kormányzati politikának vagy az ellene való védekezésnek, mint az előző évtizedekben. Igaz, az abszolutizmus erősödése magával hozza a cenzúra megjelenését. Mária Terézia 1753-ban úgy rendelkezik, hogy a Gubernium tiltsa el a nyomdákat olyan művek kiadásától, amelyek az Isten tisztelete, a fejedelem személye és jogai, az ország közállapota és belbékéje, a bevett vallásfelekezetek elleni nézeteket vagy új eretnekségeket tartalmaznak; minden sajtó alá adandó mű előbb bemutatandó a Guberniumnál, s annak engedélye nélkül semmi nem árusítható. A rendelkezésnek kevés eredménye van, a cenzúra nem hatékony, úgyhogy 1768-ban a központi kormányzat újabb rendelkezést ad ki arról, hogy a nem katolikusok csak iskoláikban védhetik szabadon hitelveiket. E rendelkezés nyomán foglalják le Bod Péternek nemcsak teológiai vonatkozású művét, de Magyar Athenását is, és bírságolják meg Daniel Istvánt s könyve kinyomtatóját. A külföldi iskoláztatás lehetősége is meg van szorítva,*EK: AG 1751: 369. de {1035.} Erdély szellemi élete mégis kontaktust tud tartani Nyugat-Európáéval. Az igények ugyanis megvannak, sőt nőnek is. Szebenben 1761 és 1766 közt szinte rendszeresen játszik a Bodenburg-színtársulat – nézőközönsége természetesen nem elsősorban a város polgársága, hanem a kormányhatóságok tisztviselői, katonatisztek és az ekkor fővárosnak számító Szebenben hosszabb-rövidebb időre megforduló arisztokraták. Az arisztokrácia életmódja határozott változást mutat. Megjelennek a nagy könyvgyűjtők. Haller László és fia, Gábor alakítják ki az ugrai Haller-könyvtárat, amiről jó fél század múlva az Erdélyben utazgató Kazinczy azt írja: „a fraciául olvasók innen szedik, amire szükségük van, mindenfelé Erdélyben”.*Idézi HORVÁTH J., Báróczi Sándor (BpSz 107, 1901. 94). Teleki Sámuel külföldi útján, 1759-től kezdi gyűjteni a majdani Teleki-téka alapjait. A Szebenben kormányhivatalnokoskodó arisztokraták asztalánál az 1750-es években szokásos a „Tafelmusik”. De a birtoktalan hivatalnok arisztokrata sem marad le a „régi” arisztokraták mögött. Szilágyi Sámuel, a királyi táblai ülnökként báróságot szerzett gazdag, de ingatlan birtokkal nem rendelkező egykori enyedi kisnemesfiú Medgyesen (ahol a törvényszakok közt él) hetenként Collegium Musicumot tart, Bécsből szerez be hozzá zeneszerszámokat és kottákat. Szép könyvtára van, benne a francia felvilágosodás termékeivel. A szász patríciusrétegnél hasonló jelenségekkel találkozunk. Samuel Bruckenthal is alakítgatja már könyvtárát és gyűjteményeit, külön gondot fordítva a Saxonicalia gyűjtésére. A modern szellemi irányzatok befogadásának igénye helyenként már együtt jár, ha nem is az újszerű alkotás, de legalább a reprodukció igényével. A könyvgyűjtő Haller László fordítja magyarra (két évvel Zoltán József első fordítása után) Fénelon Télémaque-ját; a mű sikere akkora, hogy 5-10 éves időközökben újra meg újra kiadják. A Fénelon-fordítások a francia hatás kiindulópontjai a magyar irodalomban. Haller Gábor Montesquieu Esprit des lois-ját fordítja magyarra.

Míg az erdélyi szellem az irodalom és a politikai gondolat területén túllát a birodalom nyugati határain, a képzőművészetben az osztrák típusú barokk (magyarországi variánsával együtt) ekkor hatol be a világi képzőművészetbe. Az első barokk kastélyépítkezés az előző korszakból való. A kaplyoni Haller-kastély 1725-től épül, a dévai Magna Curia barokk átépítése azonban csak 1743 után kezdődhetett meg, amikor a vár alatti kastély Haller János gubernátor birtokába került. Négy sarokbástyás alaprajzát változatlanul megtartották, de már barokk a tetőzet, a homlokzat, a balluszteres feljáró, a főbejárati erkély, a címeres kandalló. A világi barokk igazi úttörését azonban Bánffy Dénes bonchidai építkezése jelenti. A négy kerek sarokbástyás várkastély keleti oldalára ő építtet új istállót és lovardát, patkó alakú udvarral, az attikán végigvonuló szobordíszekkel. Az istálló alaprajza egyező a (Fischer {1036.} von Erlach tervezte) bécsi Hofstallung belső koncepciójával és méreteivel; talán az ifjabb Fischer von Erlach, a Hofstallung-építkezés befejezője tervezte a bonchidai épülettoldást is. Az építkezés 1748 és 1753 közt folyt le kolozsvári mesterekkel. A szoborgaléria s a kastély két homlokzatára került szobrok alkotója Johann Nachtigall. Az osztrák barokk hat közvetlenül a hadadi Wesselényi-kastély 1761-ben meginduló építkezésére is. Tervezője, Litzmann, bajor származású, Morvaországon át Magyarországra s onnan Erdélybe került mesterember, maga jelentéktelen, de jól tájékozott: a hadadi kastély középrészeinek alaprajza feltűnően hasonlít Savoyai Jenő ráckevei, J. L. Hildebrandt által épített kastélyának középrészére. Litzmann egyszerűen lemásolta a kiváló osztrák építész tervét. A kastély legigényesebb kőfaragó munkáit Schuchbauer, Erdély legtehetségesebb barokk szobrásza végzi. 1759-ben kezdik építeni a marosvásárhelyi Tholdalagi-palotát, az erdélyi barokk építészetnek ezt a kis gyöngyszemét; oromzatának török fejeit Schuchbauer faragja. Ugyanott 1763-tól épül a Szent György és Szentkirály utca sarki Teleki-ház. De megjelenik a világi barokk az örmény városok gazdag polgárainak építkezéseiben is: Schuchbauer a szamosújvári Lászlóffy-ház kapujára is farag szobordíszeket. Az egyházi művészetben természetesen tovább uralkodik a barokk; e kor reprezentatív terméke a szamosújvári örmény nagytemplom, amelynek ismeretlen tervezője közvetlenül nyúl vissza az osztrák barokk nagy mesterei, Hildebrandt, Neumann, Fischer von Erlach művészetéhez. Kívül áll ezen a körön a görög hitűek sajátos művészete (ahová tudniillik nem hatolt be, elsősorban a vallási unió révén, a barokk). Mikolán (Doboka m.) egy évszázadon át működik ikonfestő-iskola.

A kor oktatásügyére és tudományosságára térve, a jezsuita történetkutató iskolának jó néhány jelességet adó kolozsvári jezsuita akadémián most, a protestáns iskolákhoz képest némi késéssel jelennek meg a természettudományok első kiválóságai, de mindjárt olyan nevekkel, mint a világhírig emelkedő Hell Miksa és a sokoldalú, a természettudomány különböző területein kiválót alkotó Fridvaldszky János. Hell Nagyszombatból 1752-ben kerül a kolozsvári akadémia matematikai tanszékére, ahol 1755-ig tanít. Otthonában rendez be obszervatóriumot, fizikaszertárat igyekszik kiépíteni az iskolában. A mágnesesség és elektromosság összefüggéseinek kérdésében maradandót alkot, elsősorban azonban csillagász. 1755-ben Bécsbe kerül a csillagda igazgatójának és egyetemi tanárnak. Már távol él Erdélytől, amikor – előzetes megfontolás nélkül – hozzájárul a magyar finnugor nyelvtudomány megteremtéséhez: ő viszi magával északi csillagászati megfigyelő útjára Sajnovicsot. Fridvaldszkyról, akinek tudományos tevékenysége igen szoros kapcsolatban áll a Societas Agriculturae működésével, más helyütt szólunk részletesebben.

Az unitusoknál a balázsfalvi iskola megalapítása hozza a legfontosabb fordulatot. Papságuk és más értelmiség képzésére eddig Erdélyen belül a többi felekezetek iskolahálózata, elsősorban a kolozsvári jezsuita akadémia szolgált. {1037.} Balázsfalván már 1738-ban van elemi iskola. 1754-ben nyílik meg az alsó fokú középiskola. Fokozatosan épül ki: előbb a grammatika alsó osztályai Grigore Maior vezetésével, 1757-ben már működik a szintaxis osztály is, majd megindulnak a poézis és retorika osztályok is. A filozófiai kurzus már a következő korszak elején, 1772-ben jön létre. Az iskolában az alapítástól van papképzés. Itt Sylvester Kalyáni és Athanasie Rednic – a majdani püspök – a professzorok. Még 1747-ben működni kezd az itteni román nyomda, Petru Aron püspök gondoskodik felújításáról is. Balázsfalván az unitus egyház vezető szellemeinek torzsalkodásai ellenére erőteljesen kezd kifejlődni egy román szellemi góc. Fő alakjai elsősorban magyar jezsuita iskolákban (Kolozsvár, Nagyszombat) nyerik képzettségüket, keveseknek jut osztályrészül, hogy ezt római diákévekkel is megtoldják. Az erdélyi román szellemiség azonban csak a következő korszakban fog jelentkezni az Inochentie Micu-Klein által megjelölt úton haladó személyiségekkel és műveikkel. Aron püspök egyébként is szorgos iskolaalapító. 56 népiskolát alapít, háromnegyedüket az erősen ortodox Dél-Erdélyben, nyilvánvaló összefüggésben az uniáltatási akcióval. A határőrvidéken felállított unitus iskolákról már szóltunk.

Az erős ellenreformációs nyomás alatt álló protestáns iskolaügy leglényegesebb vívmánya e korban a református kollégiumok összességére érvényes rendtartás, az 1769-i Methodus docendi. Előzményei az egyes nagyobb iskolák tantervei (a nagyenyedi kollégiumnak már 1748-ban van ilyen). A Methodus még elsősorban a hagyományos oktatási rend összefoglalása, rendszerezése, de itt már intézményesen érvényesül Wolff filozófiájának hatása: az úgynevezett görög osztály matematikai könyve az ő műve, az oktatási segédletek közt szerepel a Wolff-tanítvány F. C. Baumeister logikai és filozófiai kézikönyve.

A korszak legjelentősebb erdélyi tudósa, Bod Péter azonban nem kapcsolódik egy protestáns iskolához sem. Falusi lelkész, a kegyetlenségig kemény hitű Bethlen Kata udvari papja és védence, majd egyházmegyei, végül egyházkerületi főjegyző; lehetne marosvásárhelyi teológiaprofesszor már pályájának eléggé kezdetén, de nem fogadja el a meghívást. Életműve, mennyiségi arányait tekintve, elsődlegesen egyházi írónak mutatná: teológusnak, egyháztörténésznek (terjedelmes magyar egyháztörténetet ír), egyházjogásznak (1763-ban publikálja a házasságjogról szóló művét, 1764-ben az egyházi törvényszéki gyakorlatot ismertetőt). A magyar kultúra történetébe azonban elsősorban irodalom- és kultúrtörténeti munkásságával kerül be. Megírja az első magyar irodalmi lexikont, a Magyar Athenást (1767-ben adják ki); ez a munka a magyar irodalomtörténet első rendszeres összefoglalása is. Életrajzot ír Szenczi-Molnár Albertről, Misztótfalusi Kis Miklósról. A magyar akadémia gondolatának Apáczai Csere János kezdeményezése óta első hirdetője. 1756-ban javasolja először egy magyarországi és erdélyi tagokból álló „irodalmi társaság” létrehozását s egyben a magyar nyelv tudatos művelését: jó magyar {1038.} nyelvtan szerkesztését, a nyelv tisztaságának védelmét. 1760-ban már kifejezetten „tudós emberekből álló magyar társaság” létrehozását sürgeti „a magyar nyelv ébresztésére, mint más nemzetekben vagyon”. Bod Péter nemcsak a 18. századi erdélyi magyar kultúra nagysága, hanem az egész magyar kultúráé. Magyar Athenása az egész magyar kultúrát öleli fel. Lefordítja a dunántúli gályarab prédikátor, Kocsi Csergő Bálint latin önéletírását. Ez a nagy magányos, a század utolsó harmada és a 19. század eleje nagy magányosainak e tekintetben előképe, ott áll a Habsburg-lojalitással párosult református ortodoxia és a felvilágosodás mezsgyéjén. Azzal, amiben szelleme a legmerészebben szárnyalt, már a felvilágosodás kezdődik.