{1068.} 2. FELVILÁGOSODÁS ÉS NEMZETI KULTÚRÁK


FEJEZETEK

A felvilágosodás nagy erdélyi előretörésének bemutatása előtt, ellenpontszerű előhangként, ismételjük el a korai felvilágosodásnak az 1711 és 1770 közti időszakban elszenvedett látványos vereségeit. A Francke-tanítvány pietista tanárok kiűzése a szebeni evangélikus gimnáziumból és a Graffius püspök vezette konzervatívok hajszája a pietizmus ellen az erdélyi evangélikus egyházban, Köleséri magára maradása, bukása és kéziratai egy részének sorsa halála után, a Huszti elleni támadások, a külföldi tanulmányutak megszorítása (majdnem a teljes eltiltásig): a felvilágosodás útja nem volt éppen egyértelmű diadalút. Az 1770-i korszakfordulón azonban már észrevehetően jelen van. Német egyetemek hazatérő magyar és szász diákjai, az első rendszeresebben Erdélyben játszó német színtársulatok elhozzák a német kultúra üzenetét. Magyar arisztokraták fordítgatják a francia irodalom reprezentatív vagy kevésbé reprezentatív, de mégiscsak a kor Nyugat-Európájának levegőjét hozó termékeit, s felmerül az igény a szellemi élet központi fórumának megteremtésére – ez a kiinduló helyzet. Korszakunk elején szinte robbanásszerűen jelenik meg az új gondolatvilág, az új kultúra. Az erdélyi szellem, az ország történetében nem először s nem utoljára, jócskán előbbre tart, mint ami a nyomorúságos gazdasági-társadalmi valóságból következnék. S különös, de érthető ellentmondásként együtt jelenik meg a nemzetekfelettiség illuminista eszmeköre és a nemzeti kultúrák hirtelen új lendülete, a polgári nemzeti kultúrák megalapozása. Chr. Wolff híve vagy Montesquieu fordítója, a szabadkőművesség nemzetközi szervezetének tagja, a felvilágosult abszolutizmus Habsburg-változatának nemzetekfelettiségét lojálisan valló művelt főhivatalnok s az eleve nemzetközi természettudomány művelője az egyik oldalon – s a nemzeti kultúrák megteremtői a másikon? Nincs ilyen határ: a kor szellemi életének erdélyi reprezentánsai általában mindkét oldalhoz tartoznak valamiképpen, változó módon és mértékben. Erdély nemzetiségi viszonyainak s a szellemi „ancien régime” természetének ismeretében ez nem meglepő.

A SZABADKŐMŰVESSÉG

Az erdélyi felvilágosodás legfontosabb összefogó ereje a szabadkőművesség. Ezzel a szellemi-szervezeti erővel 1742 tájt jutottak érintkezésbe elsőként erdélyiek, két magyar arisztokrata (Kemény László és János) és a későbbi nagy (és lényegében konzervatív) szász államférfi, Samuel Bruckenthal. Buzgalmukra megkapják a hideg zuhanyt: Mária Terézia 1742-ben egy időre bécsi lakásukra arestáltatja őket. A szabadkőművesség azonban hamarosan mégis gyökeret ver Erdélyben, évtizedekre csak a szászok közt. Az első páholy a brassói „Zu den 3 Säulen”. Alapítója Martin Gottlieb Seuler, Németországban {1069.} tanuló brassói patríciusfi. 1749-ben Jénában csatlakozik a szabadkőművességhez, engedélyt kap erdélyi nagypáholy és páholy alapítására. A brassói páholy azonban valószínűleg igen szűk körben működik, s rövidesen csendesen feloszlik. Erőteljesebb jelenség a szebeni Szent András-páholy („H. Andreas zu den drei Seeblättern”). Itt is egy fiatal szász patrícius, Simon Friedrich Baussnern az alapító. 1764 és 1767 közt alakul meg a páholy, tagjai németországi tanulmányaik idején szabadkőművessé lett szászok, az alapítón kívül 2-2 evangélikus pap, városi titkár és orvos, egy könyvnyomdász, majd egy szász guberniumi titkár is. A tagság 1778-ig majdnem kizárólag szászokból és örökös tartományokbeli személyekből áll. Különleges alakja a szervezetnek ez években Alexandru Moruzi Mavrocordat, Moruzi moldvai fejedelem testvére, Alexandru Ipsilanti havasalföldi fejedelem sógora, aki orosz szolgálatban tengerész, mielőtt Erdélybe kerülne. Előbb nagy szolgálatokat tesz a páholynak, aztán viszont károkat okoz fecsegésével és zavaros pénzügyeivel. Az első magyar a páholyban Bánffy György, a majdani gubernátor. Őt 1778-ig csak Bánffy Farkas, Jósika Antal (a Bánffy tisztét guberniumi elnökként átvevő Jósika János apja) és egy jelentéktelenebb személy követi. 1779–80-ban történik a fordulat; az ekkor felvett 28 új személyből 12 magyar, köztük a nagy jogász és az 1790–95. évek erdélyi ellenzékének vezéralakja, Türi László, mellette Tholdalagi László, Aranka György, Kemény Farkas és Teleki Lajos. A beáramlás még évekig tart; 1785-ben 132 tagja van (ebből 62 aktív, 43 vidéki és 27 tartózkodik Erdélyen kívül). A tagok sorában ott van Erdély egész szellemi-politikai elitje: a magyar kormányférfiak és más politikusok közt az említetteken kívül Teleki Ádám és Mihály, Fábián Dániel; az erdélyi magyar kultúrát Aranka György, az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társaság kezdeményezője képviseli. Más páholy tagja, de a Szent András-páholy összejöveteleit látogatja Esterházy János és a későbbi kincstartó, Bethlen József. A szászok közt ott van Joachim Bedeus, az 1790–91 utáni rendi reformtervezetek egyik legjelentősebbjének, a Commerciale-munkálatnak egyik szellemi atyja, a majdani guberniumi tanácsos, Straussenburg, Müller szebeni gimnáziumi igazgató, a későbbi evangélikus püspök, Johann Filtsch, a szász szellemi élet egyik vezére, a Siebenbürger Quartalschrift alapítója és Martin Hochmeister, a sokoldalú merész vállalkozó lapkiadó, színház- és papírmalombérlő. Az erdélyi román szellemi-politikai elitet két 1781-i belépő, az akkor guberniumi protocollista Koszta István és az erdélyi román felvilágosodás említett kimagasló alakja, Ioan Piuariu-Molnár képviseli. Az Erdélybe frissen beszármazott jelességek közül tagja a páholynak a selyemtenyésztési szakember Gallarati és két kitűnő bányaügyi szakértő, Franz Müller von Reichenstein és Johann Fichtel. A Szent András-páholy az 1780-as évek derekán Erdély szellemi-politikai központja. Néhány más páholy is működik még 1785-ig. Jelentősebb közülük az újraalapított brassói, tagjai közt a későbbi szász comes Johann Tartlerrel, két jeles szász orvossal, {1070.} Barbeniusszal és Martin Langgal, valamint Eustatievici-csel, a román ortodox szellemiség vezéralakjával; a kolozsvári a fricsi Fekete Ferenc kezdeményezésére jött létre; itt Pákei József, az első magyar kantiánusok egyike, kolozsvári unitárius kollégiumi professzor, majd consistoriumi főjegyző neve érdemes megemlítésre, aki valószínűleg az 1790–91-es tanügyi rendszeres bizottság munkálatának alkotója volt. A páholyokat a tartományi páholy fogja össze; ennek élén Bánffy György nagymester áll, helyettese Bánffy Farkas, vezetői közt találjuk Baussnernt. Samuel Bruckenthalnak nincs kapcsolata az erdélyi páholyokkal.

A szabadkőművesség keretei némileg megváltoznak, amikor II. József 1785-ben összevonja a páholyokat. Erdélyben a szabadkőműves-reformpátens csak egy páholyt engedélyez, Szebenben, s Bánffy György hiába kéri legalább még a kolozsvári páholy fenntartását. 1796 januárjában pedig I. Ferenc még a szebenit is feloszlatja. A szabadkőművesség, mely erdélyi fénykorában a kormányzat legjavának is gyűjtőhelye, ekkor már gyanús intézmény a francia forradalomtól kapott sokkba dermedő központi kormányzat számára. S az 1780-as évek összetartó erejét 1790-től egyébként is a széthúzás tendenciái lazítják. Bánffy György és Türi, Esterházy János és Tholdalagi László most már nem egy tábor – ha nem is amolyan rizsporos-parókás, illetve kacagányos-torzonborz ellenfelek, ahogy a vulgarizálás hajlandó volna láttatni. A szabadkőművesség bizonyos összetartó erőt jelent az 1770–90-es évek Erdélyében, elsősorban morális elkötelezettséget – politikusoknál a közjó előmozdítására –, de nem határozott karakterű politikai erő vagy éppen politikai párt; ez a szabadkőművesség lényegével és Erdély adott politikai helyzetével egyaránt nem volna összeegyeztethető.

A TERMÉSZETTUDOMÁNYOK FEJLŐDÉSE

A szabadkőművesség mellett a másik nem divergens erő nem szorosan a felvilágosodás jellemzője, de most lényeges erősítője volt: a természettudományok fejlődése. Ez az 1750-es évek derekától ugrásszerű Erdélyben. Kimagasló egyéniségek, mellettük mások nem lebecsülendő eredményei is – ez az összkép.

Kezdjük a sort Benkő Józseffel, aki mintegy Bod Pétertől veszi át a stafétabotot: ő már elsődlegesen a felvilágosodás eszmeköréhez kapcsolódik. A tekintetben is mintegy a korszakváltás jelzője, hogy még egyszerre eredményes művelője a társadalom- és természettudományoknak. Fő műve, a Transsilvania történeti munka, annak azonban módszerében is úttörő: magáévá teszi az államismereti iskola metódusát, kiterjeszti vizsgálatait a társadalom anyagi és szellemi életének jelenségeire is. Gazdag okleveles anyagra támaszkodva írja meg a középkori milkói püspökség történetét. A természettudományok több ágában alkot rendkívülit. Linné rendszeréhez {1071.} igazodva készít háromnyelvű (latin–magyar–román) botanikai szótárat Erdély növényzetéről (Flora Transsilvanica). Scintilla Botanica címmel főiskolai botanikai kézikönyvet állít össze. Megírja az első erdélyi barlangkutatási szakmunkát (Imago specum M. Principatus Transsilvaniae). Kismonográfiát ír hányatott élete egyik állomása, Középajta egy, a bőriparban hasznosítható növényéről, az ecetfáról (A középajtai szkumpia) s az ottani dohányról is. Felhasználja a tudománynépszerűsítés új lehetőségeit is: a Magyar Hírmondóba ír népszerűsítő cikkeket. Ez az életmű; törtrésze is elég lenne egyetemi katedrára, a haarlemi Tudós Társaság tagjává is választja Benkőt – sorsa pedig itthon falusi papság, pár éves udvarhelyi tanárkodás, amelyből kicsinyes intrikákkal piszkálják ki, aztán megint hányódás falusi parókiákon, s közben az ital társnak a magányban, meghurcoltatások. A személyes életsors elődök (és nagy utódok) sorsa; az életmű fennmarad.

A másik kiemelkedő nagyság, Fridvaldszky János életpályájában talán kevesebb a balladai vonás, a sikerek azonban az ő esetében sincsenek arányban a teljesítménnyel. Bécsi egyetemi végzettséggel lesz a kolozsvári jezsuita akadémián a latin nyelv és a természettudományok professzora. Ő azonban – Benkővel szemben – már elsősorban természettudós, abban is az alkalmazott tudományok művelője, feltaláló. Szellemének a Societas Agriculturae megalakulása ad ritka lendületet. Kidolgozza a burgonyából való kenyérsütés és sörfőzés, a kukoricából való pálinkafőzés tervét. De az is foglalkoztatja: hogy lehet papírt gyártani nádból, gyékényből, lenből és kenderből. Tőzeget tár fel, és be is mutatja elégethetőségét a társaságnak. Átfogó gazdasági reformtervezetet dolgoz ki (Projectum oeconomicum, 1770); javasolja benne a háromfordulós rendszer általánossá tételét, az irtványterületek növelését, az igavonó-, s külön is a lóállomány gyarapítását, az iparosok számának bizonyos iparágakban megszorítását, más iparágakban viszont (pl. vászonszövés) éppen külföldi iparosok betelepítését, a kötelező külföldi vándoréveket a mesterlegényeknél, manufaktúrák alapítását és a túlzott vámok leszállítását. Egy másik operátumában (Dissertatio de agris fimandis et arandis pro M. Principatu Transsilvaniae) angol minta alapján, de úgy leegyszerűsítve, hogy bármely parasztember elkészíthesse, szántó-vető-borona szerkezetet ajánl s új szántási módszert (az első szántás hosszában történjék, a második keresztben). Temérdek hasznos javaslatának, találmányának szinte semmiféle gyakorlati következménye nincs. Társadalmi igény és technikai feltételek egyaránt hiányoztak hozzá.

A korszak harmadik erdélyi természettudományi kiválósága, Fogarasi Pap József pályája másképp törik meg: pesti egyetemi tanszéke elfoglalása előtt éri a halál. Indulása ragyogó: 1778-ban az „erő” fogalmának legtágabb értelmezéséről írt értekezésével megnyeri a berlini tudományos akadémia pályázatát. Munkája elsősorban Leibniz és az idealizmus szellemét tükrözi (az erő oka a testen kívül, Istenben van, a képzelőerő is a valóságos erők közé {1072.} tartozik). Hogy a kor legmodernebb természettudományával sok tekintetben lépést tart, jelzi, ahogy 1780 tájt Marosvásárhelyt fizikát oktat: a fénytanban elveti Descartes elméletét, Newtonét fogadja el, de részben már Eulerét is; ismerteti a kétféle elektromosság elméletét, szól a légköri elektromosságról és Franklinról, newtoni alapon tanít a világrendszerekről.

Műhelyei az új természettudomány terjesztésének a többi református kollégiumok is. A kolozsváriban Pataki Sámuel már 1760-ban Newton szellemében oktatja a fizikát. Nagyenyeden fizikatanár 1767-től Kovács József, aki lefordítja s 1774-ben kiadja Krüger newtoniánus fizikáját. Itt tanít ez idő tájt Benkő Ferenc geológus, botanikus és mineralógus, akit a jénai természettudományi társaság tisztel meg tagságával.

A szász iskolákban nem ismeretes ilyen kiemelkedő egyéniség, az azonban igen, hogy a szebeni gimnáziumnak 1775-ben jól felszerelt fizikai szertára van, benne többek között elektromosságfejlesztővel.

A jezsuita rend feloszlatása után rövidesen piarista kézre került kolozsvári akadémián az 1790-es években tűnik fel a természettudományok két jeles művelője: a kémia és metallurgia professzora, André Étienne, aki Lavoisier vegytani rendszerét népszerűsíti, és a szemész Ioan Piuariu-Molnár, Plenck bécsi josephinumi tanár szemészeti tankönyve ismereteinek továbbítója.

Jeleskednek azonban másutt is orvosok a tudomány előrevitelében. Marosszék orvosa évtizedeken át Mátyus István, aki két változatban is megjelenteti személyi egészségügyi ismeretekről szóló művét (Diaetetica, 1762, 1766; Ó és új diaetetica, 1787–93). Szól benne a megelőzés fontosságáról, a gyermekhalandóság okairól, a sport jelentőségéről, az alkoholizmus veszélyéről. Tanulmányt ír a radnai gyógyvizekről. Nem kerülik el figyelmét a bányászok megbetegedései sem. A Hollandiában és Németországban is tanult székely tisztiorvos maga hivatkozik Locke-ra és Rousseau-ra mint elveinek forrásaira. Az ipari ártalmakkal foglalkozik hozzá hasonlóan Rácz Sámuel is. De az orvostudományt gyarapítja a Göttingában tanult, majd az Erdélyi Udvari Kancellárián hivatalnokoskodó brassói patríciusfi, Michael Fronius írása is a brassói vademberről (először Kazinczy Orpheusa közli magyar fordításban 1790-ben, német eredetije csak 1794-ben jelenik meg), egy erdőben nevelkedett, értelmileg fejletlen „vadember” testének, mozgásának, a külső ingerekre való reagálásának, értelmi színvonalának és a társadalomban való pár évi élet után magatartásában beállt változásoknak rajzával.

A MODERN NEMZETI KULTÚRÁK KEZDETEI

Szabadkőművesség, természettudományok: ezek hát a felvilágosodás nemzetek fölötti, a különböző csoportokat együtt tartó, egyfelé vezérlő erői. A többi erők – inkább akaratlanul, mint akarva – divergensen hatnak. {1073.} Felvilágosodás és nemzeti eszmélés egybeesik Erdélyben. Ez az eszmélés kezdetben nem politikai jellegű. A felvilágosodás behatolásának megerősödésekor Erdélyben a politikai élet lehetőségei igen szűkek, országgyűlés 1761-től 29 évig nincsen, más országos politikai fórum még kevésbé. A három erdélyi nemzetiség (most már nem rendi natio) közül a szászoknak egyébként sincs okuk politikai jellegű nemzeti mozgalomra: kiváltságaik védik őket, s a szabadkőműves németországi diákból jelentős konzervatív államférfivá öregedett Samuel Bruckenthal tekintélye a legfelsőbb döntések meghozatalánál szinte személyes garanciája megtámadhatatlanságuknak. Az erdélyi magyarságon belül 1790 előtt nincs olyan, a kormányzat politikájától eltérő modern politikai törekvés, amely nemzeti mozgalommá nőhetne. A román nemzeti mozgalom pedig most, újabb nagy fellángolása előtt, a nemzettudatteremtés stádiumát éli. A nemzeti eszmélés területe tehát ezekben az évtizedekben az egyes nemzeti kultúrák fellendülése.

Pillanatnyilag legelőnyösebb helyzetben a szászok vannak e tekintetben. A szász diákok továbbra is felkeresik a német egyetemeket. 1774-ben Göttingában tanul többek között Michael Hiszmann, Martin Lang, Karl Bruckenthal, Johann Filtsch. A göttingai Königliche Deutsche Gesellschaft kapcsolatot tart az erdélyi szász szellemi elittel. 1799-ben a társaság levelező tagjává választják Filtschet, Edert és A. Wolfot. Hiszmann tanulmányai végeztével Göttingában marad; angol és francia filozófiai művek termékeny fordítója. Maga is aufklärista filozófiai író, saját műveiben élesen támadja a metafizikát. Behatóan foglalkozik a lélektan kérdésével. Leibnizet is nemegyszer kritizálja, Wolffot már túl harapósan is. Kiáll Lessing mellett annak Goethével való vitájában. Filozófiai tevékenységével azonban el is vágja Erdélybe való hazatérésének útját: Andreas Funk evangélikus püspök eltiltja Hiszmann filozófiai „leveleinek” terjesztését, a volt göttingai diák nem kapna Erdélyben állást, s mikor újra hazatéréssel próbálkozna, barátai lebeszélik róla. A pesti egyetem filozófiai tanszékét szeretné elnyerni; előbb éri, fiatalon a halál, semhogy eredményre juthatna.

A németországi szellemiséggel való kapcsolatnak még hatékonyabb eszköze a színház. Szebenben a Bodenburg-társaság távozása után 1771-ben találkozunk újra német társulattal. 1772-ben olasz opera működik a városban. 1776-ban Möringer guberniumi tanácsos saját házában színháztermet épít. 1778-ban a Hilferding-társulat itt adja elő Lessing Emilia Galottiját, játssza a Werther színpadi változatát, Goldoni, Voltaire, Beaumarchais műveit. Az 1780-as években itt játszik két szezonban a Németországból a Habsburg-birodalomba szakadt Seipp társulata, majd (miután Möringer színházát 1783-tól más célra veszik igénybe) különböző ideiglenes színházakban 1787-ben Dünevald társulata. 1787–88-ban a nyomdatulajdonos-könyvkereskedő-lapkiadó Martin Hochmeister felépíti Szeben állandó színházát, s 1788-tól Seipp újabb három szezonban játszik itt. Repertoárján többek között három {1074.} Shakespeare-mű (a Hamlet is), két Molière-darab, Beaumarchais egy műve, Lessing Emilia Galottija és Minna von Barnhelmje, Schiller műveiből a Haramiák és az Ármány és szerelem, Goethe Clavigója szerepel, az előadott művek zöme azonban Schröder, Iffland, Beil, Gotter darabjai.

A kormányhatóságok Kolozsvárra helyezése azonban súlyos csapás a szebeni színházra: 1792-től ismét visszaesés mutatkozik a színházi életben. Brassóban vándorszínész-társulatok játszanak e korban.

A színházi életnek mintegy mellékterméke a modern irodalmi élet első jelentkezése a szászoknál. 1778-ban Szebenben megjelenik (rövid időre) a Theatralischer Wochenblatt. Nemcsak színházi lap; általános irodalmi igényű. Íróinak irodalmi eszményei korban és stílusban széles skálát alkotnak. A német irodalmi eszmények közé egyként befér Gellert, Wieland, Lessing és Goethe, a külföldiek közé Sterne és Diderot. De mégiscsak irodalmi folyóirat ez, híradás elsősorban a kor (s az azt közvetlenül megelőző évtizedek) német s más külföldi irodalmáról. Saját szépirodalom kevésbé alakul ki a szászoknál – nincs ilyen szükséglet, hiszen készen kapják az anyaország kultúrájának (ha akarják) legjava termékeit. Az első szász regényt. I. Lebrecht (Läpprich) 1778–80-ban Kolozsvárott kiadott Das unerkannte Verbrechen odor die Merkwürdigkeiten Samuel Hirtendornsát Fr. Teutsch is „művészileg értéktelen katona-, lovag- és betyárregénynek” tartja,*TEUTSCH II. 264. azt azonban megjegyzi, hogy a felvilágosodás, a racionalizmus eszméi jelen vannak benne.

Más igényű a szász tudományos életnek az az ága, amely erősebben tartozik a nemzeti kultúra tartományába. Történetírásuk olyan egyéniségeket mutathat fel, mint Johann Seivert, aki Windisch Pozsonyban megjelenő Ungarisches Magazinjában cikkezik szász egyházi és világi tisztségviselőkről (evangélikus püspökök, szebeni városi plébánosok, szász comesek és szebeni királybírák, Provincialbürgermeisterek); fő műve kultúrtörténet (Nachrichten von siebenbürgischer Gelehrten und ihren Schriften). Vagy említhetjük J. C. Edert, aki körül az 1790-es években a történetbarátok társasága csoportosul.

A szász kultúra erősödésének jele az olvasás bizonyos szerveződése is. A Bruckenthal-gyűjtemény könyvtár része közkönyvtár. 1782-ben nyílik meg Szebenben az első kölcsönkönyvtár, s két évre rá olvasótársaság is alakul. 1789-ben 20 irodalombarát nyilvános olvasótársaságot szervez. Ez előbb egy kávéházban tartja összejöveteleit, majd Samuel Bruckenthal, aki a gubernátori tisztségből 1787-ben nyugdíjba megy, de utána is a szász politikai és szellemi élet vezető személyisége, múzeumában biztosít nekik egy szobát. Más szász városokban (Brassóban, Szászsebesen, Szászrégenben) is alakulnak ilyen „Lesekabinet”-ek vagy „Lesezirkel”-ek. Működésüknek a ferenci reakció vet véget 1798-ban. Az erdélyi szászok műveltebbjeihez nemcsak a szebeni vagy brassói színpadról jut el a friss német kultúra. Egy 1780-i alapítású szebeni {1075.} könyvkereskedés könyvárjegyzékében ott szerepel Lessing Emilia Galottija és Bölcs Náthánja, Goethe Götze. Eljutnak a szász olvasóhoz Kleist versei, Klopstock Messiása, Gessner idilljei, Campe Robinsonja is.

A felvilágosodással jelenik meg az erdélyi szászoknál az időszaki sajtó is. Az első újság, a Siebenbürger Zeitung kiadója és egyben szerkesztője is a szebeni kultúrüzletek általános vállalkozója, Martin Hochmeister. 1783 vége felé kapja meg rá az engedélyt. A lap 1784-től 1787-ig jelenik meg e néven; 1788-ban a háborúra való tekintettel felveszi a Kriegsbothe nevet, hogy azután 1792-ben Siebenbürger Bothe néven működjék tovább. Kezdetben hetenként kétszer jelenik meg. Tartalmát a politikai híreken túl természeti különlegességek leírása és szakcikkek teszik. Melléklapja, a Siebenbürgische Intelligenzblatt nem kulturális lap, hanem elsősorban gazdasági közlöny: piaci árak, áruhirdetések, árverési és egyéb hivatalos és magánhirdetmények közlése. 1790-től azonban van tudományos folyóirata az erdélyi szászoknak, a Siebenbürgische Quartalschrift.

A jól szerveződő, művelt vagy művelődni vágyó elmék viszonylag széles körére alapozódó szász kultúrának legfőbb gyengesége éppen előnyös helyzetéből fakad: készen kapja a német kultúrának, ha akarja, a legjava termékeit éppen egy óriási fellendülés korszakában, s ez legalábbis a művészetek terén nem ösztökél saját produkcióra; magas nívójával inkább még vissza is rettent. Az iskolázott erdélyi magyar, ha írásra szánta el magát, egészen más fogódzási lehetőségeket és kényszerítéseket talált. Az előző jó félszázad tudniillik csak részben olyan hagyomány, amit folytatni lehet. Az erdélyi magyar irodalom ezekben az évtizedekben egyetlen igazi nagyságot produkál, az azonban rodostói számkivetésben ír valóban az íróasztalfióknak, hogy műve csak 1794-ben váljék tényleg olvasott irodalommá, s egyben századok magyar patriotizmusának – különböző formákban – ihletőjévé. Mikes Kelemenről beszélünk, Rákóczinak a bujdosásban is kísérőjéről és holtáig hívéről. A jezsuita iskolázottságtól a vallási türelemig és józanságig, a janzenizmussal való rokonszenvezésig ívelő ritka szellem. Olvasmányai közt ott van Bayle Dictionnaire-je, a francia felvilágosodás egyik alapműve, s eléri Montesquieu hatása is. Patrióta a távolból, a szerelmes rajongásával csügg Erdélyen, de a reformer szándékával is. Írónak a magyar rokokó egyik legnagyobbja. Természetének derűsségét, hajlékonyságát a francia szellemmel való találkozása csak felerősíti; az irodalmi példák számára nem sémabilincsek, hanem felszabadulás. Világos, tiszta nyelvezet, tele máig megragadó, képes fordulatokkal, bölcs humor – és a magyarsághoz való hűség: ezek a fő jellemzői fiktív leveleinek, amelyeket francia mintára ír egy elképzelt nagynénjének Törökországból. A 18. század erdélyi magyar irodalmának az az alkotója, akinek írásait ma is mint élő irodalmat lehet kézbe venni. Mikes azonban „nincs jelen” az 1711 és 1770 közti erdélyi magyar irodalmi életben. Akik „jelen vannak”, azok is majdnem kivétel nélkül memoár- vagy {1076.} naplóírók. A korábban oly nagy értékeket produkáló erdélyi memoárirodalom ebben a korban tűnik el, „hattyúdala” Bethlen Kata önéletírása, ezé az őt személyében a legsúlyosabban érintő ellenreformációs támadásra a bigottságig menő kálvinizmussal válaszoló arisztokrata özvegyé, aki papírmalmot építtet az általa szorgalmazott vallásos kiadványok számára, védőszárnyai alá veszi Bod Pétert, s akit majd két század múlva fedez fel igazán a magyar szellemiség ős- (vagy rokon-) keresése. A többiek? Apor Péternek nem terebélyes naplója a fő műve, hanem Erdély változásáról írt pamfletje, a Metamorphosis Transylvaniae. Katolikus arisztokrata, Apor István atyjafia, élete vége felé mégis sértett ember: nem jut el a guberniumi tanácsosságig. Személyi sértettség, öregedés is motiválja szemléletét, de értékféltés is. Ez a konzervatív székely arisztokrata a magyar irodalomban nem gyakori példája annak, hogy a konzervativizmus lehet értékőrzés is. Apor nem jut el Mikes eleganciájáig, barokk játékossága (a Metamorphosis szófacsarásai stb.) nehézkesebb, de azért máig eleven. A többi naplóírók közül Cserei Mihály a legismertebb. Ízes, kitűnő előadásmódján kívül nem könnyű jót mondani róla; az erdélyi középbirtokos nemes álláspontjából pöfög mindenki ellen: az öregedő Teleki Mihály ellen csakúgy, mint az új arisztokrácia ellen, de a Rákóczi mellé állt jobbágyok ellen is („Ásáte, kapáte, mert nem disznó orrában való az arany karika”). Ő azért legalább egyéniség, ha nem is éppen szimpatikus. A többiek annál sablonosabbak. Elemi csapások, járványok, „portentum”-ok bővebb leírása tölti ki naplójuk jó részét, közben rövid feljegyzésekkel családi eseményekről, utazások időpontjáról stb., néha-néha országgyűlések eseményeinek krónikásfeljegyzései – alig-alig színesebben, mint a korabeli szász falusi papok krónikái. Valami más legalább, irodalmibb igényű Hermányi Dienes József anekdotagyűjteménye, a Nagyenyedi Demokritus: színes, ha kell, harapós „szórakoztató irodalom”.

Ezek a közvetlen előzmények: egy, külföldön lappangó kéziratába temetett nagy és modern író, a folytathatatlan memoárirodalom és a naplóírók többnyire nívótlan, alacsony égboltú termékei; ami az itthoni termékekből egyáltalán olvasó kezébe kerül, az is kisszámú kéziratos másolatban terjed. Az éledező magyar szellem pedig Magyarországon s Erdélyben is egyaránt érzi a kortárs Nyugat-Európa termékeinek vonzását és nyomását. S nem is Szebenben, ahol a német színház Lessinget, Goethét, Schillert játszik, s ahol a német irodalom friss nagyságainak művei a könyvesboltokban is kaphatók, hanem közelebb a forráshoz: Bécsben. Furcsa játéka a történelemnek, bár teljesen reális: a 18. századi erdélyi magyar irodalom Rodostóban és Bécsben születik (vagy esetleg felső-magyarországi udvarházak vendégszobáiban). A felvilágosodás irodalmának úttörői a testőrírók. Mária Terézia kifejezetten az abszolutizmus épületére barokk dísznek hozza létre a magyar nemesi testőrséget, benne bizonyos kontingenssel erdélyi nemesfiak számára. A kor magyar kultúrájának egy időre legfontosabb műhelye születik belőle.

{1077.} A testőrírók vezéralakja, Bessenyei György mellett mindjárt másodiknak egy erdélyit tart számon a magyar irodalomtudomány: Barcsay Ábrahámot. A Barcsaiaknak abból az ágából való, amely nem szerez báróságot. Talán nem is valamiféle protestáns tartózkodásból, inkább egyszerűen a kívül maradás vágyából. Történelmi tréfa (szerencsére Barcsay emberi-költői arculatára egyáltalán ki nem ható tréfa), hogy ez a jelentős költő, akinél (oeuvre-je arányaihoz képest) senki nem énekelt többet a magyar lírában a béke áldásairól, ezredesként kvietált a hadseregből. Békevágya egyszerre az „árkádiai klasszicizmus” hívéé és az illuministáé;

Egész Európa ilyen nyavalyában
Fetreng, és romlását neveli magában,
Több a hadakozó, mint a szántó-vető,
Több a pap és here, mint a kereskedő.
…………………
A szegénység első, második a rabság,
Azzal tűnt az erő, ezzel a szabadság!
…………………………………
a természet önnön-igazságát
Visszakéri megint ember szabadságát*Barcsay Ábrahám költeményei (Magyar irodalmi ritkaságok. Szerk. VAJTHÓ L. XXV. Bp. 1933. 25).

A felvilágosodás eszmeköre ez, nem is egészen veszélytelen gondolatokkal. Barcsay persze, legalábbis 1790-ig, nem ellenzéki, nem lát okot elfordulni a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusától.

Nevel benneteket Apolló nevében
S kard helyett tollat ád fiatok kezében*Uo. 22.

– írja 1780-ban a pesti egyetem kiváltságlevelének rendkívüli pompával történt kihirdetése alkalmával egy versében; egy másikban ugyanez alkalomból:

… már nem Bellónához
Hívlak, hanem Pállás dicső templomához.
Nem kíván ő rablást, sem véres kopjákat,
Hanem tudománynak szentelt éjtszakákat;
Hanem szelídséget, s erkölccsel jóságot,
Nemes indúlatot, igaz jámborságot.
Vesszen el a karddal erőszak munkája.*Uo. 23.

{1078.} Egy-két további tipikus illuminista gondolat Barcsay eszmeköréből: harapós sírvers az iszákos prókátorra mint a parlagiság jelképére, a tételes vallás elvetése („Kápolnák, templomok! felszentelt oltárok! | Malasztért hozzátok én azért nem járok, | Hogy a Teremtőnek magasb kárpitjában | Dicsőítést lelkem többet lel magában”).*Uo. 46. Ismét csak az európai felvilágosodás legjava termékeivel rokon Barcsay szemlélete az Európán kívüli, gyarmati sorban élő népeket illetően: „Irigy Európa!” – írja egy talán még 1770 előtti versében: „Mit keressz a ligetes Amerikában, | A vad embert miért űzöd barlangjában? | Viseljed a szegény szerecsen aranyát…”*Uo. 28. „Rab szerecsen véres verítékgyümölcse” – hökken meg kávéivás közben. „A bölcs iszonyodik, látván, egy csészéből | Mint hörpöl ő is részt Anglusok bűnéből.”*Uo. 45. Felvilágosult humanizmusából azonban nemcsak négereknek, indiánoknak jut. Költeményt szentel a román leányvásár szokásának (az árkádiai klasszicizmus bő jegyeivel). Ez az európai szellem nem idegenkedik a saját népével együtt lakó más népek szokásaitól sem. Pedig Barcsay nem érzéketlen saját nemzete kultúrája iránt: „Avagy nem lehet-e nyelvünkön jajgatni, | Vagy pedig szeretőt szívesen siratni? … Sirassuk meg szabad Gyöngyösi Múzsáját” – írja Magyar vers-írásra való ösztönzés című versében.*Uo. 63. Másutt is Gyöngyösi lelkét idézné vissza a túlvilágról: „Térjen onnét vissza megint nemzetéhez, | S adjon kedvet neki született nyelvéhez.”*Uo. 22. Báróczi Marmontel-fordítását köszöntve írja: „Oh! szép tudományok, | Kedves nemzetemet meddig elhagytátok! | Idegen nyelveken szólottatok hozzánk.”*Uo. 71. Felvilágosultság (s egyben lojalitás, amíg lehet, a Habsburgok felvilágosult abszolutizmusával szemben), megértés Erdély más nemzetiségei iránt s egyben saját nyelvének „aktív szeretete” – ez az a rendkívüli rokonszenves alapképlet, amellyel Barcsayval az erdélyi magyar irodalom modernizálódása indul. A Maros-völgyi birtokos úr s bécsi testőr nemcsak eszmekörében értékes, hanem költői erejét tekintve is. Irodalmi tudatunkban mégis háttérbe szorult. Útját mások, a legnagyobbak folytatták, s ő elhalványodott mellettük. Barcsay legszebb költői képeire rárímel Berzsenyi, Csokonai egy-egy sora. „Éjtszaki szeleknek süvöltő zúgása, | Halovány erdőknek levele hullása” írja A télnek közelgetése című versében,*Uo. 20. s magyar olvasója már idézi is rá: „Zúg immár Boreas Kemenesalja fölött.” „Így dőlt Corinth, Athén, Róma nagyságával | Így küzködik Páris hívság kórságával”*Uo. 35. – írja Barcsay. Idézzük A {1079.} magyarokhoz-t? „Az én életemet a magánosságnak | Szentelem, nem lészek rabja a világnak”*Uo. 43. – ábrándozik a Bécsben forgolódó testőrtiszt. „Áldott magánosság” – vágja rá Csokonaiból a magyar líra ismerője.

A másik erdélyi jelenség a testőrírók közt Báróczi Sándor, akinek munkásságát irodalomtörténet-írásunk a modern magyar széppróza kezdetének tekinti. Báróczi nem önálló alkotó; fordító. De regényt ad a magyar olvasó kezébe, rendkívüli nyelvi igényű fordításban. Első fordítását, Calprenède (17. századi francia író, terjedelmes „heroikus regények” szerzője) Kassándráját, egy szkítiai herceg és hercegasszony történetét saját nyilatkozata szerint azért készíti el, hogy történelmet adjon a magyarnak, szép, könnyű olvasmányt, tiszta magyar nyelven. Történeti tudatformáló hatása (szerencsére) nem nagyon volt a Kassándrának, irodalmi hatása annál inkább: a magyar olvasó kezében regény volt, anyanyelvén! A Kassándra után Báróczi lefordítja a közepes, de népszerű 18. századi francia író, Marmontel Erkölcsi meséit; ez a műve az igazi fordulat a magyar elbeszélő próza születésében (1775). Ugyanez idő tájt fordítja le Dusch (jelentéktelen német író) Erkölcsi leveleinek egy részét is. S aztán a modern magyar próza úttörője jó időre hátat fordít az irodalomnak; nem intrikák űzik el onnan vagy tilalmak rekesztik el, hanem alkimista kísérletei veszik igénybe minden energiáját. Csak 1790-ben kapja fel újra a fejét, a Hadi és más nevezetes történetek pályakérdése (szükséges-e a magyar nemzetnek a latin nyelv) körül kialakult vitába szól bele A védelmeztetett magyar nyelv című röpiratával. A magyar nyelvet apránként általánossá lehet tenni az országban – írja –; a nemzetiségeket meg kell győzni a magyar nyelv hasznáról. Siettetné a magyar nyelv megtanulását a nemzetiségeknél Báróczi szerint, ha a magyarok és nemzetiségek gyermekei kölcsönösen megtanulnák egymás nyelvét (ez a gondolat felmerül az 1790–91 utáni erdélyi rendi reformjavaslatokban is). 1790 után azonban Báróczi visszasüllyed az aranycsinálásba. Fordítgat ugyan, sőt saját regényt is ír, irodalomtörténetírásunk azonban munkásságának e részét már értéktelennek tartja.

A harmadik erdélyi testőríró, Naláczi József már jelentéktelenebb. Eredeti művei nem maradtak fenn, csak Young Éjszakáinak fordítása. Baróti Szabó Dávid pedig, „az újabb magyar költői nyelv első kútfeje”, ez az „istenadta nyelvteremtő zsenialitás”-sal megáldott költő csak indul Erdélyből, pályáját Magyarországon futja meg.

A magyar irodalom felpezsdülése Erdélyben magában nem tud magyar nyelvű időszaki sajtót létrehozni. Erős viszont az erdélyi magyar szellemiség képviselete a Magyarországon vagy Bécsben megjelenő magyar lapokban. A Ráth Mátyás alapította pozsonyi Magyar Hírmondónak (1780-tól jelenik meg) számos erdélyi munkatársa van. Ír a lapba Benkő József is, s mellette Szacsvay Sándor (a lapnak 1784-től egyik társszerkesztője), Pánczél Dániel, Andrád {1080.} Sámuel. 1786-ban Szacsvay megindítja a bécsi Magyar Kurirt, ennek irodalmi-tudományos melléklapja 1786-tól a Magyar Musa. 1793-tól jelenik meg Pánczél Dániel lapja, a Bécsi Magyar Merkurius. Ennek is vannak irodalmi melléklapjai, az Ujj Bétsi Magyar Muzsa és a Bibliotheca. Találó Jakab Elek megállapítása: az 1780–90-es években „az erdélyi magyarság saját szellemi és kivált hírlapirodalmi központjának is Pozsonyt és Bécset tekintette”.*JAKAB E., Hírlapirodalom. 11. Erdélyben magában csak Hochmeister próbálkozik 1790 elején magyar nyelvű lap, az Erdélyi Magyar Hírvivő megindításával. A lap anyaga a Kriegsbothe magyar fordítása volt; valószínűleg rövid ideig élt.

Ez a hirtelen erősen megnőtt erdélyi magyar irodalmi tevékenység, már csak alkotóinak, műhelyeinek holléte miatt is, de a szellemi irányzatokhoz tartozás, személyi, baráti kapcsolatok révén is integráns része a magyar szellemi élet egészének. Egyes alkotóinál nehéz megmondani: az erdélyi magyar szellemi élet tagjainak tekintsük-e őket vagy sem.

A három erdélyi nemzetiség közül a románság van a legelőnytelenebb kulturális helyzetben a felvilágosodás megerősödésekor. Annál tiszteletreméltóbb az a teljesítmény, amit fel tud mutatni.

Az erdélyi román kultúra egyelőre nem bonthat ki szépirodalmi virágokat. Soron levő feladata változatlanul a román nemzeti tudat kialakítása – az Inochentie Micu-Klein bukásával lényegében elakadt folyamat továbbvitele. A 18. század utolsó évtizede erdélyi román kultúrájának legjelentősebb alakjai, a híres triász első két tagja, Samuil Micu-Klein és Gheorghe Şincai e téren alkotnak igen jelentőset. Alapképzettségükben különböző hatások egyesülnek. Samuil Micu-Kleinnél erősebben román ez a megalapozottság. Balázsfalván tanul, ott 5-6 évig együtt lakik Kotoréval, aki már 1740 tájt határozottan vallja a románság római eredetét. Bécsben (1766 és 1772 közt a Pazmaneumban tanul filozófiát és teológiát) lemásol egy havasalföldi krónikát, a Cronica Bălăceneascăt. Cantemir Hroniculját Inochentie Micu-Klein hagyatékában találja meg. Nagy történeti összefoglalása elsősorban Cantemir hatására mutat. A bécsi évek nemcsak történeti tudatának kialakulására vannak hatással. A bécsi egyetem teológiai karán a felvilágosodás terjedése következtében egyre inkább csökken a jezsuita uralom. Az 1752-i új tanterv hatására a kar fokozatosan elveszti egyházi jellegét, a jezsuita professzorok elvesztik tisztségüket, vagy bizonyos tárgyak előadására más rendek jezsuitaellenes tagjait nevezik ki melléjük, majd emezeké lesz a hivatalos irány. A Pazmaneum hallgatói 1766-tól kötelesek a febroniánus Joseph Riegger egyházjogi előadásait hallgatni, majd 1769-től a teológusok számára is kötelezőek a nagy bécsi illuminista, Sonnenfels Polizey- und Kameralwissenschaft-órái a filozófiai karon. Így érthető, hogy Samuil Micu-Klein az erősen gallikán felfogású Claude Fleury egyháztörténetét fordítja {1081.} románra, s az is, hogy Balázsfalvára 1773-ban visszatérve Baumeister Elementa philosophiae recentiorisát használja etikai előadásai kézikönyvéül, amelyet 1771-ben adott ki a kolozsvári református kollégium. Az is, hogy az új professzor és tanártársa, Ştefan Pap befolyására (együtt vezetik be ott a „studium philosophicum”-ot) a bécsi egyetem új szellemű tankönyveit szerzik be a balázsfalvi szeminárium számára. Mikor 1774-ben Petru Maiorral együtt Rómába, a Collegium de propaganda fidébe kerül, nemzetszemlélete már kész; „sajátos keveredése a vallási közösségérzésnek, a történeti alapozású nacionalizmusnak (vagyis dákoromanizmusnak) és a mérsékelt bécsi típusú felvilágosodásnak”.*I. TÓTH Z., Klein Sámuel és az erdélyi román felvilágosodás (Kolozsvár 1947. 22). A római éveket 1773 és 1783 közt újabb bécsi tartózkodás követi. Ekkor jelenik meg az erdélyi román nyelv latinizálását célzó törekvéseket megalapozó műve, az Elementa linguae Daco-Romanae sive Valachicae (1780); közreadja az első latin betűs és nem magyar helyesírású román könyvet, egy imakönyvet (1779), s még 1781 előtt befejezi a Historia Daco-Romanorumot is. Nevével még találkozni fogunk a Supplex Libellus Valachorum mozgalmában.

A triász második tagja Gheorghe Şincai. Iskolázottsága, szellemi megalapozottsága sokban eltér Micu-Kleinétől. A marosvásárhelyi református kollégiumban tanul, akárcsak Petru Maior, onnan Kolozsvárra kerül. 1773–74-ben Balázsfalván tanár, itt már tisztán román közegben mozog. Innen ő is Rómába kerül. Történeti összefoglaló műve, a Hronica irodalmi dokumentációja és okleveles forrásanyaga azonban csak igen kis részben a római tanulmányok eredménye. Szakirodalmi forrásai közt ott van Kelet-Európa minden népének tudományos irodalma, köztük azonban első helyen a magyar; okleveles forrást a vatikáni levéltárból alig néhányszor idéz, ugyanakkor igen sokat merít erdélyi levéltárakból, erdélyi országgyűlési anyagból, Hevenesi, Cornides, Széchényi Ferenc, Kovachich Márton György gyűjteményéből. Személyes kapcsolatok egész sora fűzi kora magyar kultúrájához: bécsi éveiben megismerkedik Benkő Józseffel, Cornidesszel, Kovachich Márton Györgynek barátja, ismeretségben van Lipszkyvel, a történetíró Katonával. Hányatott életében többször is igénybe veszi a főnemesi Wass-család támogatását, s örök nyughelyet is az ő birtokukon talál. Történeti koncepciója, nemzetfelfogása lényegében azonos a Samuil Micu-Kleinével, s tulajdonképpen a századközépi szász és magyar humanizmus tudományos közfelfogására támaszkodik, akiknél szintén megtalálható a kontinuitás gondolata. A tettre kész, energikus Şincai részt vállal a felvilágosult abszolutizmus iskolaügyi programjának végrehajtásában is. Az erdélyi unitus népiskolák felügyelője lesz. Csak 1787–89-ben hét törvényhatóságban, 27 faluban szervez unitus népiskolát. Ha az a 300 népiskola-alapítás, amelyet működéséhez szokás fűzni, talán túlzás is, akkor is óriási érdemei vannak az {1082.} erdélyi román népiskola-hálózat kifejlesztésében. Emellett ábécéskönyvet ír a balázsfalvi iskola számára latin, magyar, német és román nyelven, majd csak román nyelvű abecedariumot a többi erdélyi román iskoláknak, latin nyelvkönyvet, bevezetést az aritmetikába, katekizmust.

A triász harmadik tagja, Petru Maior tevékenységének érdemi része már a következő korszakba esik. Az erdélyi román felvilágosodás jelességeinek katalógusában hadd soroljuk fel még néhány személy nevét: Ion Budai-Deleanuét, Ioan Piuariu-Molnárét és Dimitrie Eustatieviciét. Az első a bécsi Sancta Barbara hallgatója; Bécsben kezdi meg román–német szótára kidolgozását. Ugyanott fordít románra egy tanítók számára készülő hivatalos vezérkönyvet. Politikai és irodalmi tevékenységének jelentősebb része azonban az 1790 utáni korszakra tartozik.

Mások az arányok Ioan Piuariu-Molnár esetében. Códi születésű ő is, mint a két Micu-Klein; apja az Aron püspök által papi tisztétől megfosztott „Popa Tunsu”. Maga egy görög orvostól sajátítja el szemészeti ismereteinek alapjait; 1768-ban, 19 éves fővel már gyógyít. Minthogy azonban a rendszeres orvosi munkához egyetemi végzettségre van szüksége, a bécsi egyetemen szerez (1774) szemészmagiszteri képesítést. Ő az első ismert erdélyi román, aki orvosi képesítéssel rendelkezik. Később ugyan sebészetet és belgyógyászatot is tanul Bécsben, orvosnak azonban szemész marad. 1776-tól országos hatáskörű szemészorvos. Praxisa nemcsak Erdélyre terjed ki, hanem Moldvára is: ott 1797-ben magát a fejedelmet, a további években pedig nagybojárokat s azok baráti körét gyógykezeli. Havasalföldén is vannak bojár betegei. Orvosi pályájának csúcsa azonban kolozsvári akadémiai tanársága. 1791 januárjában nevezik ki, az évben kezdi meg (Plenck tankönyve szerint haladva) előadásait. Sokoldalú szellem. Textilmanufaktúra-alapításáról már szóltunk. De szerkeszt román–magyar szótárat, fordít románra német szülészeti szakkönyvet, 1793–95-ben román lapot is indítana. Kapcsolatban áll az Erdélyi Magyar Nyelvmívelő Társasággal, maga is kidolgozza egy román filozófiai társaság tervét. Akciót folytat (1782–84) román népiskolák felállítása érdekében. Politikai szerepet is vállal a Horea-felkelés idején: feladata a parasztnép lecsendesítésében való közreműködés volna, ehelyett inkább közvetít.

Piuariu-Molnár tisztétől megfosztott, majd a vallási unió elleni izgatásért meghurcolt pap fia, aki maga is fellép az ortodox iskolák érdekében. Az erdélyi román ortodox értelmiség klasszikus alakja azonban nem ő, hanem Dimitrie Eustatievici. Kijevben tanul, majd a brassói ortodox iskolában tanít. 1757-ben román nyelvtant ír. Az ő románsága azonban még nem jelenti az elfordulást az ortodoxia görög egyházi nyelvétől, egyenesen magasztalja azt nyelvtanában. Politikai koncepciójában pedig azok közé tartozik, akik az illír nemzeti jogokat szereznék meg a románoknak. Az erdélyi ortodox püspökség felállítása után szerepet kap az egyházkormányzatban: Novákovics, majd Kirillovics püspök titkára. II. József alatt az erdélyi ortodox iskolák tanfelügyelője. {1083.} Ő szervezi meg azokat a hathetes tanítóképző tanfolyamokat (11-12 főnyi létszámmal), amelyek a pedagógushiányt hivatottak ideiglenesen áthidalni.

A kép teljességéhez hozzátartozik, hogy (miután Petru Dobra halála után egy ideig nem találkozunk románokkal az erdélyi kormányhatóságok főtisztségeiben) II. József alatt a Guberniumban s az Erdélyi Udvari Kancelláriában egyaránt jutnak tisztségekhez román személyek. Magasabbra a ranglétrán Koszta István jut közülük: II. József uralma vége felé már guberniumi tanácsos, később elnyeri az országos kancellár („cancellarius provincialis”, a Gubernium ügyintéző munkájára felügyelő főtiszt) funkcióját is, ami az úgynevezett sarkalatos tisztségek („officia cardinalia”) közé számít. Rendkívüli szorgalmú, pontosan dolgozó főhivatalnok; fegyelmezett, gyöngybetűs írásával ezer oldalak maradtak fenn hatósági ügyiratokban, tervezetekben. S a jozefinizmus lassú visszavonulása idején az az ember, akire a Guberniumban a kellemetlen, s néha veszélyes feladatokat szokás hárítani. Évfolyamtársa volt a kolozsvári jezsuita kollégiumban Méhesi József, a kolozsvári unitus esperes fia; ő azonban kolozsvári diákoskodása után Bécsben is tanul jogot, Sonnenfelsnek is tanítványa. 1775-től dolgozik az Erdélyi Udvari Kancellárián. II. József 1788-ban kinevezi a Gubernium tanácsosává, kinevezését azonban anyagi körülményeire hivatkozva nem fogadja el. Kancelláriai titkárként lesz a Supplex Libellus Valachorum megfogalmazója.