3. A FELVILÁGOSULT ABSZOLUTIZMUS ÉS II. JÓZSEF

GAZDASÁGPOLITIKAI KEZDETEK

Erdély politikai életében 1770–71 tájban válnak érezhetővé a felvilágosult abszolutizmus tendenciái, nem minden területen ugyanazon elvek alapján, s nem is azonos hatással.

A legkevésbé szerencsés kézzel a gazdaságpolitika kérdéséhez nyúlt a Habsburg-politika. A Commissio Commercialis létrehozásáról és működésének elveiről beszélünk. Ilyen gazdasági bizottság már 1754-ben is működött Erdélyben, valószínűleg rövid ideig. 1760-ban a központi kormányzat újabb lépést tett erdélyi gazdaságpolitikai csúcsszerv létrehozására. A rendelkezés szerint a kincstartó elnökletével közigazgatási-kincstári vegyes bizottság kellene hogy foglalkozzék az ipari termelés fellendítésének ügyével. Szerepet szántak ebben a szervben a szász rendezést végrehajtó Seebergnek is. Ez azonban nem jött létre. Hadik András 1768. táji emlékirata újra javasolta egy gazdasági bizottság (Commissio Oeconomica) felállítását. 1769-ben meg is alakult egy előkészítő bizottság. Ez csak tájékozódik Erdély gazdasági életéről, {1084.} s jelentése a Gubernium útján kerül a birodalom központi kormányszervei elé. A pillanat nem éppen szerencsés. A kereskedelem ügyének legfőbb birodalmi kormányszerve, az erősen az alsó-ausztriai és cseh burzsoázia érdekeit képviselő Kommerzhofrat ekkor dolgozza ki az iparfejlesztés birodalmi tervezetét. Felfogásában a birodalom gazdasági egység, ezért nem kívánja minden tartományban ugyanazokat a manufaktúrákat támogatni. A tartományok adottságaira hivatkozva a legsokoldalúbb fejlesztést az amúgy is legfejlettebb Alsó-Ausztriában, Cseh- és Morvaországban javasolja. Magyarországnak a birodalmi munkamegosztásban a mezőgazdasági termékek és ipari nyersanyagok előállítását szánja. A végleges Commissio Commercialist létrehozó 1771. március 19-i leirat s a bizottság ezzel együtt leküldött instrukciója lényegében a Kommerzhofrat 1770-i tervezete szellemében fogant. A kormányzat a mezőgazdaságot fejlesztené, egyenesen aktívvá kívánja tenni a mezőgazdasági termékek külkereskedelmi mérlegét. Ennek érdekében olyan rendszabályokat javasol, amelyek már az 1751-i rendi tervezetben is szerepelnek: fajtanevelést a szarvasmarha- és juhtenyésztésben, a borjak szopási idejének meghosszabbítását, takarmánynövények termesztését, legalább a tejelő tehenek istállózását. Tervezetet vár a lótenyésztés fellendítésére. Megszüntetné azt a méhészeti gyakorlatot, hogy a már kétszer kirajzott családokat elpusztítják, s a bécsi méhésziskolába küldene tanulni arra alkalmas személyeket. Helyesnek látná a kender- és lentermelés fellendítését. Az iparral szemben már szűkmarkú. Csak a közönséges, mindennapi fogyasztásra való áruk termelését szorgalmazza, feleslegesnek tartja finomabb áruk előállítását azzal az indokolással, hogy ezeket csak nagy költséggel lehetne versenyképessé tenni az örökös tartományok termékeivel szemben. Helyteleníti a manufaktúraalapítást, az amúgy is igen népesnek ítélt céhekre hagyná az ipari termelést. Csak a textil-, bőripart, a közönséges vaseszközök készítését és a dróthúzást támogatná – de ezeken az iparágakon belül sem látná jónak finomabb áruk készítését. Kifejezetten helytelenítené az üveghuták számának növelését; ezeknek a koncepció szerint csak belső fogyasztásra kellene termelniük. A selyemgyártás erdélyi bevezetését is szükségtelennek tartja (a selyemhernyó-tenyésztés előmozdítását nem).

Ha a központi kormányzat még a céhes iparosok számát is csökkentené Erdélyben oly iparágakban, amelyekben az túl magasnak tűnik neki, még inkább ezt tenné a kereskedőkkel. Ezek számát egészében véve sokallja. Úgy rendelkezik, hogy kereskedési engedélyt a továbbiakban csak a bizottság adhat ki, földesurak nem adhatnak védlevelet, illetve tisztségek polgárjogot a Commissio Commercialis tudta és beleegyezése nélkül. Önálló nagykereskedők működését csak a szász városokban, illetve a magyar és székely natio területének egyes, ezekkel egyenrangú helységeiben engedélyezné, a többi helységekben csak a napi szükségletek ellátására alkalmas közönséges árukat tartó szatócsokat tűrne meg. Külön megszorítaná az örmény kereskedők {1085.} működését. Ezeket csak az országos vásárokon, illetve Szamosújvárott, Erzsébetvároson és Gyergyószentmiklóson engedné kereskedni, s – furcsa ellentmondásban azzal a tendenciával, amely az iparosok számát is csökkentené – egy részüket az iparba irányítaná. A görög kereskedők kiváltságaihoz egyelőre nem nyúlna, de arra korlátozná őket, hogy csak török árukkal és nagyban kereskedjenek.

Ez a gazdaságpolitikai koncepció vajmi kevéssel segítené legalábbis csökkenteni azt a gazdasági szintkülönbséget, amely a Habsburg-birodalom iparilag fejlettebb nyugati tartományai és Erdély közt fennáll; ellenkezőleg, kifejezetten növelné ezt (az erdélyi manufaktúraalapítás helytelenítésével, az iparnak a mindennapi cikkek gyártására korlátozásával). Erdély manufaktúrái e politika ellenében jönnek létre vagy fejlődnek tovább – néha éppen más kormányszervek kezdeményezésére (orláti papírmalom, vas-, és nemesfémkohászat). A bizottság működése egyébként is rövid. A Kommerzienhofrat 1776-ban megszűnik, s ez 1777-ben az erdélyi bizottság megszüntetését is maga után vonja.

Szándékaiban, elméleti eredményeiben egészen más jellegű volt a szintén kormányzati úton életre hívott, de nem hatóságként működő szerv, a Societas Agriculturae. Az első erdélyi mezőgazdasági egylet létrejöttének előzményei 1766-ig nyúlnak vissza: Mária Terézia törvényhatósági gazdasági egyesületek létrehozására szólítja fel Magyarországot és Erdélyt, eredmény nélkül. A Societas Agriculturae létrejöttének közvetlen előzménye Hadik említett emlékirata; a tábornok kormányzó javaslatot tesz egy ilyen társaság létrehozására azzal, hogy ennek elnöke ugyanaz a személy legyen, aki a Commissio Oeconomicáé, de ez csak a mezőgazdasági reformjavaslatokkal foglalkozzék. Az 1769 tavaszán megalakuló társaságnak mégis külön elnöke lesz: Lázár János guberniumi tanácsos. Helyébe másfél év múlva Bánffy Farkas lép. Titkára és jegyzője is guberniumi tisztviselő, a társaság kormányzati tanácsadó szerv jellegének hangsúlyozására. Működéséről a leglényegesebbeket már elmondottuk Fridvaldszky személye kapcsán. De mások javaslatai nyomán is foglalkozott a társaság a burgonya kenyérnek és pálinkának való felhasználásával; jelentéseket kér be a törvényhatóságoktól a lentermelésről és a méhészetről. A bányatechnikai újításai kapcsán már említett Enyedi Sámuel kolozsvári órás itt mutatja be ekével kapcsolatos találmányát: az eke hátulja kerekeken jár. A tőzeg-előfordulásokon kívül foglalkozik a társaság az erdélyi kőszéntelepek kérdésével is. 1771 tavaszán már előtte van Petrik János Hunyad megyei szolgabíró jelentése arról, hogy a megye déli részében számos helység határán fordul elő kőszén. S aztán a társaság 1772 novemberében megszűnik (beolvad a Commissio Commercialisba) – anélkül, hogy a gyakorlatban bármit létrehozott volna. Fridvaldszky Planuma, találmányai (másoké is) felhasználatlanul maradnak; az erdélyi kőszénkincs kiaknázása majd egy évszázad múlva indul meg.

{1086.} AZ ÚRBÉR ÜGYE

Nem volt eredményesebb a felvilágosult abszolutizmus első évtizede az úrbér ügyében sem. Az előző kor a Bizonyos Punctumokkal csak a korábbi törvények némi módosításokkal való megerősítését, valójában tehát a megoldatlanságot hagyta örökül. A kormányzat pedig nem tud – s részben nem is akar más megoldást, mint a status quo fenntartása. A királynő ugyan 1770 júniusában attól tartva, hogy Erdélyből megerősödik a kivándorlás, mert hír szerint Moldában a török–orosz háború kezdete előtt a jobbágynép felmentést nyert a jobbágyterhek alól, megbízást ad O’Donel főhadiparancsnok-guberniumi elnöknek, Samuel Bruckenthalnak és Bajtay püspöknek, hogy a magyarországi úrbérrendezés végrehajtási utasításainak figyelembevételével dolgozzák ki az erdélyi úrbérrendezés tervét, mert a rendezést a lehető leggyorsabban meg akarja valósítani. Ezt követően ő és a társuralkodó II. József közel három éven át hiába sürgeti Bruckenthalnál mint az Erdélyi Udvari Kancellária tényleges vezetőjénél a tervezet benyújtását (O’Donel közben rég leköszönt, Bajtay is lemondott püspökségéről s Magyarországra hazautaztában meg is halt), az sablonos válaszokkal húzza az időt. Berlász Jenő találóan állapítja meg Bruckenthalról: mivel szüksége volt a magyar birtokos nemesség támogatására a kincstárnak a szászokkal szembeni követelései ellen, nem szorgalmazta az urbáriumot. Végre II. József 1773 tavaszán a tervezet azonnali felterjesztését rendeli el Bruckenthalnak. A Bruckenthal-féle rendezési terv 3-6 kataszteri holdban állapítja meg a jobbágytelkek szántóállományát, nem jelzett területű rétet adva mellé. Az egész telkes jobbágy szolgálata az 1714-i és 1747-i szabályozás szerinti maradna: heti 4 gyalog- vagy 3 igásrobot, a résztelket bíróké arányosan kevesebb. A zsellérek szolgálata ezen a skálán egy fokkal lejjebb kezdődne.

Mielőtt azonban a Bruckenthal-terv legfelsőbb szintű tárgyalására sor kerülne, II. József beutazza Erdélyt, s tapasztalatairól hivatalos jelentést tesz az államtanácsnak. Ebben igen sürgősnek nyilvánítja az úrbérrendezés végrehajtását. Úrbéri bizottságot küldene hát ki, s a vármegyékbe és székely székekbe szász, a szász székekbe magyar nemzetiségű helyi biztosokat. Annyit ér el vele, hogy a Staatsrat végre (1774 júliusában) megtárgyalja Bruckenthal javaslatát. Az államtanács kitűnő képességű, felvilágosult tagjai, sajnos, eléggé tájékozatlanok az erdélyi jobbágykérdésben. Bruckenthal végül is megbízást kap arra, hogy a Guberniummal új rendezési tervet dolgoztasson ki.

Most azonban az immár (1774 óta) guberniumi elnök Bruckenthal máshonnan kap figyelmeztetést, hogy siessen. 1775-ben Doboka és Belső-Szolnok megye egy sor helységében a jobbágynép megtagadja a földesúri szolgálatot, mert a Haller-gyalogezred altisztjei (nyilván a magyarországi úrbérrendezés ismeretében) elhitetik velük: a királynő heti egy nap kézi szolgálatban állapította meg a robotot, többi szolgálataikat eltörölte. A {1087.} parasztnépet lecsendesítik ugyan, de a Gubernium rövidesen újabb rendezési tervet terjeszt fel. A döntő kérdésekben azonban nincs változás: a jobbágytelekhez az új javaslat szerint is 3-6 kataszteri hold föld tartozzék, s 4-6 szekér férőjű kaszáló, a robot mértéke az 1714-i legyen. Az államtanács tagjai pedig megállapítják, hogy a tervezet csak formailag tér el Bruckenthal 1773-i javaslatától, sajnálkoznak, hogy nem jutottak előbbre, de elfogadják a robot mértékére vonatkozó tervet. Különös, hogy épp a konzervatív Hatzfeld veszi végre észre: a magyarországi jobbágytelek sokkalta nagyobb, mint az erdélyi. II. József pedig jó szándékú, de taktikátlan, kivihetetlen javaslatot tesz: a királynő küldjön egy-két, a magyarországi úrbérrendezésben sikerrel szerepelt biztost megfelelő irányelvekkel Erdélybe, hogy ott, a helyi specifikumok figyelembevételével, a magyarországi módjára hajtsák végre a rendezést. Mária Terézia pedig nyitva hagyja a teleknagyság kiszabásának kérdését, míg a vele járó terhekről nincs döntés. A Gubernium úrbéri bizottsága erre (1776 tavaszán) megvédi a jobbágytelek 6 holdas felső határát, végső esetben azonban felmenne 8 holdig, a robotot pedig leengedné 2 napra. A Gubernium még megtoldaná a heti 2 nap robotot egy hosszú fuvarral, ölfavágással, fonással-szövéssel, dúvadirtással, tanácsosainak egy része pedig heti 2 nap igás- vagy 3 nap kézi robotot javasolna. A Kancellária elégnek tartaná a 6 holdat, és heti 2 nap igás- vagy 3 nap kézi szolgálatban határozná meg a robotot. A Staatsratban Löhr és Hatzfeld a Kancelláriának szekundál. Csak Kressel áll ki amellett, hogy gyenge minőségű földeknél 1-2 holddal feljebb kell emelni a telekmennyiség határát, s Gebler javasolja a robotra vonatkozó, a Kancellária által is elfogadott guberniumi különvélemény figyelmen kívül hagyását. A királynő magáévá teszi e két tanácsos javaslatát. Innen azonban Mária Terézia haláláig nem történik semmi az úrbér kérdésében; az ügy az évtized végére a gyakorlatban ott áll, ahol 11 évvel korábban.

EGYHÁZ- ÉS ISKOLAPOLITIKA

A felvilágosult abszolutizmus egyház- és iskolapolitikája a fentieknél többet ért el Erdélyben. A Habsburg-birodalom központi kormányzata most fokozott ellenőrzése alá kívánja vonni a katolikus egyházat, s egyben megszünteti vagy legalább korlátozza tisztségviselőinek világi pozícióit. Erdélyben ez azt jelenti, hogy a katolikus püspök elveszti jogát a Guberniumban való elnökletre. Bajtay a Gubernium első tanácsosaként még igen gyakran helyettesít – különösen a főhadiparancsnok-guberniumi elnököket. Püspöki székében utóda azonban egy spanyol származású öreg rendfőnök, Manzador Pius lesz, akinek vajmi kevés ismerete lehet Erdély közjogáról, kézenfekvő tehát, hogy ő nem kapja meg a guberniumi elnöklet jogát. Manzador Pius rövid tisztségviselés után meghal, utóda azonban már hiába lesz magyarországi arisztokrata (Kollonits László), nem kapja vissza az elnöklet jogát.

{1088.} A katolikus egyház fokozottabb állami ellenőrzésének megindulása a Commissio Catholica, későbbi nevén Commissio Ecclesiastica (vagy Commissio in Publico-Ecclesiasticis) létrehozása. Ez kezdeti formájában a gubernátor elnöklete alatt álló bizottság, tagjai a püspök, a kincstartó s egy további guberniumi tanácsos. Csak az evangélikus Samuel Bruckenthal guberniumi elnökségével, majd gubernátorságával találnak olyan megoldást, hogy előbb a katolikus Bethlen Miklós kincstartó lesz az elnök, majd Kollonits püspök, az ellenőrzést azonban a Gubernium, illetve a gubernátor látja el a bizottság munkája felett. A bizottság hatáskörébe tartozik a katolikus egyházközségek létesítésének, templomépítéseknek vagy -foglalásoknak ügyei, a papi javadalmazások, a szerzetesrendek anyagi ügyei, a rekatolizációs ügyek s az unitus egyház hasonló ügyei. De ellenőrizte a katolikus és unitus iskolákat, alapítványokat, a szebeni Theresianum árvaházat is, s végül a feloszlatott jezsuita rend vagyonából létrehozott vallásalapot. Az államhatalom mélyen belenyúlt hát a katolikus egyháznak korábban állami beavatkozástól nem érintett ügyeibe, ellenőrzése alá vont szervezeti, anyagi ügyeket, az iskolaügynek lényegében az egészét. S rendelkezett a hatalmas jezsuita vagyonnal. 1773-ban, a rend felosztásakor annak erdélyi vagyona 1 057 361 forint 13,5 krajcár volt.

A jezsuita rend feloszlatása azonban az egész Habsburg-birodalom arányaiban felveti a tanügyi reform kérdését. 1773-ig Erdélyben csakúgy, mint Magyarországon, de a birodalom más részeiben is, a jezsuiták kezében van a katolikus oktatásügy nagy része. Tanulmányi rendjük elavult, de van; az oktatás szigorúan egységes rendszerben folyik. Ezt a rendet azonban nem veheti át az a tanügy, amely intézményeiket átveszi. Új, átfogó oktatási rendszer kidolgozására van szükség. Magyarországon 1776-ban létrejön a Ratio Educationis, mely egységes iskolarendszert hoz létre három típusú népiskolával (ezek közül a legfejlettebben folyik a tanítóképzés is), háromszakaszos középiskolával (grammatikai iskola, gimnázium, filozófiai kurzus) s az iskolarendszer csúcsán az egyetemmel. A Ratio koncepciójában a korábbi tantervekkel szemben jelentős helyet kapnak a gyakorlati célú tárgyak. Modernizálódik az egyes tantárgyak szemlélete, oktatásuk módja (a latin nyelv oktatása veszít súlyából, a történelemoktatásban központba kerül a hazai történelem), helyet kap a tantervben a testnevelés. A Ratio Educationis természetesen nem érvényes automatikusan Erdélyre is. Ott egy ideig vita tárgya, hogy ezt vagy az ausztriai oktatási rendszert vezessék-e be. Végül is a Ratiónak az erdélyi viszonyokra való alkalmazására kerül sor (még Mária Terézia életében); egy bizottság végzi e munkát, amelynek oroszlánrésze Mártonffi Józsefre, a későbbi erdélyi katolikus püspökre hárul. A bizottság többi tagjai katolikus iskolaügyi szakemberek. Még nem II. József korának terméke hát az erdélyi iskolaügy első átfogó szabályozása, a Norma Regia, bár 1781 májusában kerül kiadásra.

{1089.} A Norma értelmében a Gubernium s annak újonnan létrehozott tanügyi bizottsága (Commissio Litteraria) az iskolaügy országos irányítója. Az egységes oktatási rendszernek minden felekezete iskoláira érvényesnek kell lennie (a nem katolikusok vallási jogainak és kiváltságainak fenntartásával). Hatéves kortól általános tankötelezettség lép életbe. Középiskolába viszont csak azok léphetnek, akiknek nemcsak képességei, de megfelelő anyagi bázisa is van erre. Az iskolarendszert a Norma kevésbé tagolja, mint a magyarországi szabályozás: a népiskolának csak egyetlen típusáról tud, a középiskoláknak csak két alsó tagozatát szabályozza, a filozófiai kurzust nem, még kevésbé a teológiai és jogi (vagy éppen a kezdet kezdetén tartó orvosi) képzést. Oktatási elveit a Ratio Educationisból veszi át. Az intellektus fejlesztendő, a növendék tanulja meg az összefüggések feltárásának módját (a Norma alkotója, a természettudós Mártonffi jónak látná, ha az egész oktatás a tiszta geometriából indulna ki, ezt azonban maga sem tartja kivihetőnek). A tanítás alapcélja, akárcsak a Ratióban, a hasznos állampolgárok nevelése. Az egyes tantárgyak oktatása köréből a nyelvtanulásra vonatkozó rendelkezések emelendők ki: a latin nyelv oktatása némileg hátrább szorul, a görögé szintén, a német tanulásra lehetőséget biztosít a tanterv. Átveszi a Norma a Ratiónak egyes tantárgyak tanítására vonatkozó modern nézeteit is. A testnevelés tekintetében azonban csak bizonyos „fegyelmezetlenségek” tilalmát tartalmazza. Külön foglalkozik a tanárok kiválasztásának és alkalmazásának kérdésével; minden felekezet iskoláinál a Commissio Litteraria kellett hogy döntsön erről.

A tanügyi bizottság felekezetközi szerv volt, de katolikus többséggel. A következetes ellenreformációs politika hatására katolikus volt a Gubernium többsége is. Az új, egységes iskolarendszernek, amely a felvilágosult abszolutizmus első évtizedének legnagyobb itteni alkotása, éppen egységes volta az Achilles-sarka. Az erdélyi protestáns iskolaügy – a megszorítások, az unitáriusokat ért csapások ellenére – lényegében érintetlen maradt az 1711 és 1780 közti hét évtizedben; várható volt a protestáns ellenállás a Normával szemben.

A felvilágosult abszolutizmus első erdélyi évtizedének mérlege nem egyértelmű. Szerencsétlen, s pár év múlva fel is adott koncepció a gazdaságpolitika egészében, igen értékes, de meg nem valósított javaslatok a mezőgazdaság korszerűsítésének egészét és egyes létkérdéseit illetően, tervek Erdély földje kincseinek jobb kihasználására, ugyancsak gyakorlati eredmények nélkül, az úrbérrendezés ügyének elhúzódása érdemi előlépés nélkül, határozott lépések a felvilágosult abszolutizmus egyházpolitikájának érvényesítésére s ezekből is következően modern iskolarendszer kidolgozása, amelynek azonban éppen egységessége rejti magában a legtöbb ellentmondást – ezek az eredmények. A következő évtized útjainak részben előrejelzése – s egyben a nyitva maradt problémák egy részéé is.

{1090.} II. JÓZSEF GAZDASÁGPOLITIKÁJA

A „második évtizedet” az uralkodó személyével szokás meghatározni. Itt kezdődnek a kor történetének ellentmondásai. II. József évtizede vagy II. József kormányzati apparátusának évtizede? Magának a császárnak alakja is sorozatosan került ellentétes irányból és színnel világító reflektorok fényébe. Nincs módunk itt a vele foglalkozó történeti megítélések áttekintésére – még az erdélyiekére sem, Heydendorf „Despot” bélyegétől kezdve az ifjabb Wesselényi árnyalt, liberális ítéletén át (mint ember áldja a császárt az örökös jobbágyság eltörléséért, mint polgár hálás neki azért, hogy ezzel új Dózsa-parasztháborútól mentette meg az országot, mint hazafi viszont kárhoztatja azért, hogy helyes intézkedését önkényes úton valósította meg) az utolsó jó száz év értékelésének hullámzásaiig. Nyersen körvonalazva: van egy függetlenségi II. József-kép (változó társadalmi-politikai bázisról), amely a császár és kormányzata intézkedéseiben egészében véve a magyar függetlenség, magyar érdekek elleni támadást lát; van a másik oldalon a már-már nem is reformer, hanem forradalmár császár képe, aki mindenben tökéletes, új rendet vezetne be birodalmában, s akit a régi rend erői gáncsolnak el. A két modellnek számtalan variánsa-kereszteződése van, a magyar függetlenségi motiváció mellett más nemzeti motivációk is játszhatnak szerepet a kép kialakulásában. Történetírásunk az utolsó évtizedekben, nem mindig veszélyek nélkül hajózva e Scylla és Charybdis közt, de egyre közelebb jut a reális II. József-kép megalkotásához. Ehhez kívánunk mi is hozzájárulni azzal, hogy a Habsburg-birodalom egy kicsiny – és egyik legelmaradottabb – országának jozefinista korszakát bemutatjuk.

A jozefinista gazdaságpolitika egészét két fő tendencia jellemzi: a szabad verseny elvének elismerése, az ipari privilégiumok rendszerének helytelenítése az országon belül, s bizonyos változó mértékű autark tendenciák a külgazdaságban. Az utóbbi viszonylatban a birodalom központi kormányzata nem gondol a szabad verseny teljes bevezetésére, fenntartja a védvámpolitikát. A birodalom legfelsőbb vezetésében is eltérően vélekednek arról, hogy az autarkiában meddig kell elmenni: II. József a külföldtől való teljes elzárkózás híve, az államtanács tagjai közül Izdenczy támogatja ebben, Kaunitz és Martini viszont fenntartaná a külfölddel a kölcsönösségen alapuló csereviszonyt. Az autarkia alapeszméjéből egyenesen következik, hogy II. József a birodalom gazdasági egységének megteremtését tűzi ki célul. Ennek érdekében egyetértés van közte s az államtanács közt az egységes osztrák–magyar vámterület kérdésében is.

Mit jelent ez a gazdaságpolitikai koncepció Erdély számára? Az Erdélyi Udvari Kancellária egy 1781-i felség-előterjesztésében számos olyan javaslatot melegít fel, amelyek vagy a Commissio Commercialis alaprendeletében és instrukciójában, vagy a korábbi rendi reformtervezetekben szerepeltek; {1091.} fejleszteni kell az erdélyi szarvasmarha-, ló- és juhtenyésztést, a textil-, bőr-, szőrme-, üveg- és vasáruk készítését, szabályozni kell a céheket. Erdélyben kell beszereztetni az ott állomásozó katonaság ruházatát és lovait, meg kell szüntetni a vámhatárt Magyarország és Erdély közt, enyhíteni kell a vesztegzár-rendelkezéseket (a török tartományokkal való kereskedelem fellendítésére), s konzult kell küldeni a két román fejedelemségbe. Az államtanács elfogadja a belgazdaság fejlesztésére vonatkozó javaslatokat, a vesztegzár-rendelkezések könnyítését is. A hadfelszerelés erdélyi vásárlását azonban, sok évtizedes hagyományt követve, elutasítja, a konzulok kiküldésével pedig várna addig, míg Oroszország konzulátusokat létesít ott. A magyarországi–erdélyi vámhatár kérdésében a Staatsrat álláspontja megoszlik. Különösnek tűnik, hogy az általában modern, felvilágosult Löhr és Gebler van a vámhatár fenntartása mellett: az előbbi szerint ez Erdélyre nem sérelmes, az utóbbi pedig kivihetetlennek tartja feladását a kincstárt így érő veszteségek miatt. A konzervatív Hatzfeld foglal állást az eltörlés mellett, azzal, hogy a kb. 40 ezer forintnyi vámjövedelem-kiesést a só árának szerény emelésével pótolni lehetne. II. József elvi döntést hoz a vámhatár megszüntetésére, egyebekben azonban csak az államtanács elutasító állásfoglalásait hagyja jóvá. A vámhatár megszüntetése két lépésben megy végbe. Előbb a Kancellária javaslatot tesz az Erdély számára oly fontos kiviteli cikk, a szarvasmarha vámjának eltörlésére, s a császár pozitív határozata után 1782 májusától ennek az árufajtának a vámja meg is szűnik Erdély és Magyarország között. A vámvonal teljes megszüntetésére 1784-ben kerül sor. Ez Magyarország és Erdély gazdaságpolitikai egységét jelenti – az ekkorra már létrejött kormányzati egység mellett. A birodalom cseh–osztrák örökös tartományaival szembeni diszkriminációs vámpolitika azonban megmarad, s az autark tendenciák erősödése ismét csak nem segíti a birodalom egyes részei közti gazdasági szintkülönbség eltűnését.

Átfogó iparpolitikai koncepciója nincs a jozefinizmusnak Erdélyre nézve. Gyakorlati lépéseiben azonban nem érezhető a Kommerzhofrat 1770-i diszkriminációs koncepciója. Gondoljunk Gallarati kormányzatilag határozottan támogatott selyemtermelési vállalkozására, a Vajdahunyad vidéki vaskohászat fellendülésére. Nem egyértelmű ez a gazdaságpolitika, eltérő tendenciák érvényesülnek benne – de nemcsak hátrányosan ható tendenciák.

A JOBBÁGYPOLITIKA ÉS A HOREA-FELKELÉS

Egyértelműen pozitív szándék tapasztalható viszont mind az uralkodó, mind a kormányzati garnitúra javának részéről a jobbágykérdésben. Aligha van jobb tükre a jozefinizmus erdélyi változatának, mint az, hogy a szándék milyen intézkedéseket szült, ezekből mi valósult meg, illetve milyen hatást váltottak ki.

{1092.} Az úrbérrendezés ügyét – láttuk – Bruckenthal a magyar–székely és szász uralkodó osztály szövetségének fenntartása érdekében halogatta. II. József mindjárt uralma első évében megsürgeti az úrbér tervezetét a gubernátornál, s az a Kancellária útján 1781 őszén az államtanács elé kerül. Az államtanács azonban nem látja indokoltnak, hogy az erdélyi tervben a magyarországinál magasabb robot szerepel (heti két nap igával vagy három kézzel). A császár a Magyar Udvari Kancellária véleményét is kikéri a tervezetről, majd ezeket a javaslattal együtt leküldi a Guberniumhoz felhasználás, illetve ellenvélemény felterjesztése végett. A Bruckenthal vezette Gubernium pedig hallgat. 1785-ig nem is történik kormányzati lépés az ügyben. Történik viszont 1783-ban egy kezdeményezés a jobbágy röghöz kötésének eltörlésére, magáé a császáré, amely ugyan ezt az eredményt nem hozza meg, de mégis nagy jelentőségű változást hoz. II. József újabb erdélyi útja során 1783. június 4-én még Szebenből utasítja Pálffy magyar–erdélyi alkancellárt, hogy azonnal készítse el az örökös jobbágyság megszüntetését tartalmazó hirdetményt. A Kancellária ellenkezésén ez a terv megbukik, de az 1783. július 16-i uralkodói rendelet mégiscsak biztosítja a jobbágy jogát arra, hogy a földesura engedélye nélkül köthessen házasságot, tanulhasson és gyakorolhasson elméleti és ipari szakmákat, szabadon rendelkezhessék törvényes tulajdonával, bírói ítélet nélkül ne legyen kimozdítható telkéből, ne lehessen egyik megyéből a másikba áttelepíteni, s míg nem került sor az úrbérrendezésre, ne követeljenek tőle a már kiadott ideiglenes rendelkezésekkel ellentétes szolgálatokat. Mielőtt azonban akár az úrbérrendezésre, akár az örökös jobbágyság eltörlésére sor kerülne, 1784-ben a feudalizmus korának egyik legnagyobb erdélyi parasztfelkelése lobban lángra.

Az 1784. őszi eseményekhez többfelől vezetnek a szálak. Szólottunk már róla, hogy a korszakban Erdély-szerte feszültebbé válik a földesúr és jobbágy viszonya. A Horea-felkelés központi területén, az Érchegységben pedig specifikus okok a helyzet gyors rosszabbodására vezetnek. A zalatnai kincstári uradalom magas hegyvidéki jellege, óriási összefüggő erdőterületei korábban lehetővé tették, hogy a szétszórtan települt falvak népességük jó részét eltitkolják az adóösszeírás elől. Mikor azután 1772-ben valaki magánbosszúból feljelenti ezt az adótitkolást, a vizsgálat nyomán az uradalom adóterhe a kétszeresére nő. A vizsgálat azonban a korábbi, viszonylag könnyebb jobbágyterhek hirtelen súlyosbodását is jelenti: a heti kétnapos robot bevezetését, vele együtt a kötelező (nevetségesen alacsonyan fizetett) bérmunkáét, s bizonyos más kedvezmények megszüntetését. A kincstár jövedelme a zalatnai uradalom 7000-7500 úrbéres gazdája után a korábbiak háromszorosára nő. Az uradalom jobbágynépe közvetlenül az uralkodóhoz fordul – nem ritkaságszámba menő dolog volt ez: jobbágypanaszokkal, vallási sérelmekkel évtizedek óta járják parasztküldöttek a Bécsbe vezető {1093.} hosszú utat. Már az 1779-i követségben ott találjuk az 1784-i felkelés három vezére közül kettőnek: Horeának és Cloşcának a nevét.

Horea 1730-ban született egy Albákhoz tartozó településen; a felkelés idején tehát, az akkori paraszti átlagéletkort számítva, már nagyon öreg, tapasztalt, sok mindenben megfordult ember. Eredeti neve Vasile Nicula, a Horea név ragadványnév: viselője életvidám ember lehetett, jó énekes vagy csak énekkedvelő. Szökött, majd magát megváltott jobbágyként Erdély jókora részét bejárja. Mint az érchegységi parasztok általában, ő is ért a famunkához. Ácsként dolgozik az egyik legszebb fennmaradt erdélyi román fatemplom (Csizér) építkezésén. A végrendeletében szereplő összegek szerint paraszti mértékkel mérve jelentős vagyona volt 1784-ben.

Mint verzátus ember kaphatja a megbízást az 1779-i bécsi útra. Attól kezdve több ízben fordul meg a császárvárosban; erre rövidesen újabb ok is lesz. 1782 májusában tudniillik a topánfalvi országos vásáron komolyabb zendülés tör ki a zalatnai felső uradalom kocsmajogának sérelme miatt. 1781-ben a kincstár teljesen elveszi a zalatnai uradalom addig is jócskán megszorított kocsmajogát, s bérbe adja. A vásáron a bérlők (két örmény kereskedő) megbízottjai megakadályozzák, hogy a felső uradalom népe éljen ilyenkor szokásos kocsmárlási jogával; a felingerelt nép erre bevágja a bérlők hordóinak fenekét. A zalatnai úriszék megtorlásul halálos és más súlyos ítéletek egész sorát rója ki a tettesekre, a két bérlő pedig kártérítést követel. Horea (aki részt vett a zendülésben, de sikerült elmenekülnie) és Cloşca ismét róhatja a Bécsbe vezető utat az uradalom népének panaszirataival. Horea a császár elé is jut. Ismét csak nem rendkívüli eset ez, hisz II. Józsefnek szokása személyesen átvenni a jobbágykérvényeket egy-két megnyugtató, biztató szó kíséretében. 1784 áprilisában azonban Horea a Kancellárián is azt a választ kapja, hogy a Guberniumnak kötelességévé tették a zalatnai uradalom községeinek védelmét az uradalom és a vármegye tisztjei ellen, míg II. József nem hoz döntést ügyükben. Ezzel a válasszal birtokukban kérik Horea és társai a Gubernium, illetve a megye védelmét, eredmény nélkül. Ekkor fordulnak a gyulafehérvári katonai parancsnoksághoz.

Mindehhez pedig tudni kell azt, hogy II. József 1784. január 31-én úgy rendelkezett az erdélyi főhadiparancsnoksághoz, a Guberniumhoz és a kincstartósághoz, hogy a határőrszervezet megerősítése végett a határőrség körzetében lévő falvakban írják össze az e szervezetbe önként jelentkezőket. Addig azonban nem történik semmi, míg 1784 júniusában a gyulafehérvári vásárra összegyűlt parasztnép közt egy rendelkezés félreértéséből el nem terjed a hír, hogy az összeírás megkezdődött. Tömegesen indul meg a jelentkezés, augusztus közepéig már 80 falu népe venné fel a fegyvert, az összeírtak egy része megtagadja a földesúri szolgálatot, mások erőszakoskodnak azokkal, akik nem akarnak katonának állni – a helyzet sok tekintetben igen hasonló ahhoz, ami 1762–63-ban a székely határőrség szervezésekor előállt. A {1094.} Gubernium azonban sérelmezi a tudta s beleegyezése nélkül megindított összeírást, s eléri a jelentkezések érvénytelenítését. Ebben a helyzetben lépnek kapcsolatba Horeáék a gyulafehérvári katonai parancsnoksággal, s egy katonatiszt állítólagos kijelentései alapján rövidesen elterjed a hír: Horea parancsot kapott a császártól a fegyver felvételére s innen már egyenes az út a felkeléshez. Gheorghe Crişan (zalatnai uradalombeli, Zaránd megyébe szökött jobbágy) 1784. október 31-re Mesztákonba gyűlésbe hívja a Fehér-Körös völgyének parasztnépét. Elhatározzák, hogy Gyulafehérvárra vonulnak felvételüket kérni a határőrségbe. Útközben megyei tisztek és hajdúk szét akarják oszlatni őket, s heves összecsapásra kerül sor. A felkelés megkezdődött, s Erdély délnyugati sarkának parasztnépe napokon belül csatlakozik hozzá. Zaránd megyében a felkelők nemesi udvarházak tucatjait dúlják fel, s a tűz átcsap Magyarország szomszédos területeire is. Hunyad megyében is úgyszólván teljes a felkelés. Alsó-Fehér megyében elsősorban az Érchegység parasztnépe mozdul meg, élén Horeával, Cloşcával s a hozzájuk csatlakozó Crişannal. A felkelők felverik Abrudbányát, Verespatakot, másutt is agyonverik a megyei, kincstári tiszteket, nem román papokat, helyenként a falusbírákat is.

A kormányzat határozott fellépése pedig késik. Bruckenthal katonai erőt kér a felkelők ellen Preisz főhadiparancsnoktól, az öreg tábornoknak azonban láthatólag nincs világos utasítása a birodalmi Haditanácstól arra nézve, hogy ilyen esetben mit tegyen, s kitérő választ ad a gubernátor többszöri sürgetésére. Saját mozgó egységei pedig tervszerűtlenül vonulgatnak ide-oda a Maros vonalán, miközben a hátuk mögött is kirobban a felkelés. A másik megoldást, a nemesi inszurrekció gondolatát viszont elutasítja. Így aztán a föhadiparancsnokság és a Gubernium külön-külön kezd tárgyalni a felkelőkkel (a főhadiparancsnokság Michael Bruckenthalt küldi ki biztosul, mellé adva Nikitics ortodox püspököt, a fiatalabb Bruckenthal pedig Ioan Piuariu-Molnárra bízza a felkelőkkel való tárgyalás nem veszélytelen feladatát). Közben a nemesség helyenként megszervezi önvédelmét: Dévánál a helybeli huszárok segítségével megveri a felkelőket, s 56 elfogott személyt rögtönítélő eljárással kivégeztet. Másutt is kerül sor összecsapásra nemesek és parasztfelkelők közt. Néhol pedig a katonaság – többnyire magyar vagy székely huszárok – öntevékenyen lép fel a felkelőkkel szemben.

II. József és a birodalom központi kormányzatának vezetői pedig annál is kevésbé tudnak egységes álláspontot kialakítani a felkeléssel szemben, mert annak hírei jókora késéssel érkeznek Bécsbe, s ráadásul ellentmondóak is. A központi kormányzatban nem az információk csatája dúl, hanem az elveké. Az állambiztonsági vagy a jobbágypolitikai szempontoké legyen-e az elsőbbségez a kérdés. Az első szakaszban az állambiztonság szempontjai az uralkodók. II. József az egyesített Magyar Erdélyi Kancellária révén 1784. november 12-én értesül a felkelésről, s azonnal rendelkezést küldet a főhadiparancsnoksághoz {1095.} a fellépésre, egyben két Magyarországon állomásozó ezredet is készenlétbe helyeztet. Még nagyobb hangsúlyt kap mindez a Schachmin magyarországi főhadiparancsnokhoz november 15-én küldött rendeletében: az „éppoly bosszantó, amilyen végtelenül ártalmas” felkelés ellen sürgősen fel kell lépni, s minél nagyobb erőkkel, mert ily esetekben ez teszi a legnagyobb benyomást a tömegekre. Az elfogott felkelők közül néhányat („egyeseket a leghírhedtebb gonosztevők közül”) rögtönítélő törvényszék elé kell állítani, s a helyszínen ki kell végezni.*O. BEU, Kaiser Josef II. 35–60. Ugyanakkor rendelkezik Niczkynek, a magyarországi Helytartótanács elnökének: a felkelők vezetőinek fejére 300 dukát vérdíjat tűz ki. A kormányzat legfőbb szempontja mindig a személy és vagyon biztonsága kell hogy legyen – írja. Hasonló rendelkezéseket küld aznap Preisznek és Bruckenthalnak is.

Amikor azonban értesül Bruckenthal és Preisz levelezgetéséről a felkelés első napjaiban, haragra gerjed. Egy ilyen fontos ügyben írásbeli hivatali levelezést folytatnak egyik utcasarokról a másikra! – írja felháborodottan Esterházy magyar–erdélyi udvari főkancellárnak 1784. november 17-én. Inkább raboljanak ki és gyilkoljanak le embereket, mint hogy a gubernátor tekintélye sérelmet szenvedjen azzal, hogy átmegy a főhadiparancsnokhoz, vagy amaz ehhez! Pár napi töprengés után leváltja Preiszt (november 20).

Addigra viszont már a jobbágypolitikai szempontok kerülnek előtérbe a felkelés megítélésében. A császár a Gubernium egy körrendeletéből november 17. táján gyanút fog: a felkelés kirobbanásában a vármegyei tisztek visszaélései is szerepet játszottak. November 19-én pedig már világosan az az álláspontja, hogy az ok az, hogy „a földesurak a legkülönbözőbb módokon elnyomják jobbágyaikat”.*Uo. 44. Vizsgálóbiztost küld a helyszínre a megbízható jozefinista Jankovics Antal személyében.

A császár álláspontjának kialakítása nem egyszerű. Mikor november 20-án hírét veszi a dévai tömeges kivégzéseknek, teljesen érthetőnek tartja a nemesség reagálását. Maga is letört. Soha nem hitte volna – írja Bruckenthalnak –, hogy ez megtörténhessék az ő uralma alatt, akinek politikája csak a közjót, mindenki biztonságát szolgálta. A véres megtorlástól visszariad, s nem tartja politikus megoldásnak sem: nem téríti ugyanis vissza a népet a jó útra, a nemesség sem remélhet biztonságot, mert a tűz az első alkalommal újra fellobban! Intézkedik a statáriális eljárás, majd rövidesen a vélt általános nemesi felkelés leállításáról. Különösen nyugtalanítja az a november 28. táján hozzá érkezett (egyébként alaptalan) hír, hogy a magyar nemesek magyar jobbágyokat visznek a felkelők ellen. A politikai megoldás legelső lépése szerinte az örökös jobbágyság eltörlése volna. (A császár itt pontatlanul emlékezik; azt követeli, hogy hajtsák végre erre vonatkozó rendelkezését, {1096.} melyet pedig ki sem adtak.) A következő lépés az immár másfél évtizede késő úrbérrendezés lenne. Az uralkodó december 1-én felterjeszteti Esterházyval az erdélyi úrbértervezetet, s mindjárt módosító – a robotot csökkentő – megjegyzést is tesz rá.

Az állambiztonsági szempont, a katonák érvei azonban rövidesen újra felülkerekednek. A császár 1784. december 13-án rendeletek egész sorát küldi ki: a felkelést véres eszközök nélkül nem lehet megszüntetni, hiba volt kezdettől nem komolyan venni a dolgot, a katonaság járjon el teljes határozottsággal.

A felkelésnek azonban eddigre már vége volt. Mielőtt még az új főhadiparancsnok, Fabris Szebenbe érkezett volna, a főhadiparancsnokság két hadoszlopot küldött az Érchegységbe, egyenként kb. 750-800 fővel. A Kaján völgyén előrenyomuló oszlopot Kray (a francia háborúk majdani hőse) és Sztojanics alezredes, az Ompoly völgyén Abrudbánya és Topánfalva felé támadókat Schultz alezredes vezette. Kray 1784. december 7-én Blezsénynél szétverte Crişan seregét, a zalatnai uradalom felkelőit december 11-én Schultz oszlopának tüzérségi tüze szórta szét. A felkelés ezzel le volt verve. Horeát és Cloşcát Kray katonái nagyaranyosi parasztok segítségével fogták el december végén.

A megtorlás Jankovics feladata volt, II. József közvetlen intenciói szerint. A császár 1785. január 10-én, Horea és Cloşca elfogatásának hírére utasította biztosát: a felkelés vezetőin példát kell statuálni. Körül kell hordozni őket azokon a helyeken, ahol legsúlyosabb „gaztetteiket” elkövették, majd egybegyűjtött jobbágynép előtt kell őket példás módon kivégezni. A kivégzés a Jankovics-bizottság autoritása alatt történjék, annak demonstrálására, hogy ez a császár akarata, nem a Guberniumé vagy a megyei tiszteké. Jankovics 600-nál több személyt állított bizottsága elé. Három kategóriába osztotta őket. Azt a jó 300 főt, akik nem önként csatlakoztak a felkeléshez, s nem terhelte őket súlyosabb vád, azonnal hazaengedte. Az önként csatlakozó, zsákmányoló jobbágyokat (mintegy 180-at) testi fenyítékkel sújtotta, majd ezeket is hazaengedte. Abból a 120 személyből, akiket főbenjáró vétekben marasztalt el, 37-re szabott ki halálos ítéletet, a többiekre börtönbüntetést. A halálraítélteknek II. József a három vezető kivételével kegyelmet adott. Közülük Crişan a börtönben öngyilkos lett, Horeát és Cloşcát 1785. február 18-án végezték ki Gyulafehérvárott, berendelt paraszttömeg jelenlétében, valóban elrettentő kegyetlenséggel: kerékbetöréssel.

Volt-e a felkelésnek olyan nemzeti irtóháború jellege, amilyentől II. József tartott? A mozgalom olyan területeken robbant ki, amelyek jobbágylakossága kizárólag vagy igen nagy többségében román, a birtokos nemesek és megyei tisztek pedig, bármi volt légyen is családjuk eredeti etnikai hovatartozása, magyarok voltak. A „nemzeti” jelleg mellett szól látszólag az a körülmény is, hogy a felkelők görög hitre kereszteltek át elfogott nemeseket, román {1097.} legényekkel eskettek össze (kényszerrel) magyar nemeslányokat. Itt azonban nem az etnikai vagy éppen nemzeti szempont volt a mérvadó, hanem a vallási. Azt pedig a legújabb kutatások bizonyítják, hogy magyarok és szászok is vettek részt mind a határőrséghez való jelentkezésben, mind magában a felkelésben. Alsó-Fehér és Küküllő megyéből, de még a Mezőségről is magyar és szász jobbágyfalvak egész sorának népe jelentkezik határőrnek, s jó néhány helyütt fellépnek földesuraik ellen (egyes helységekben magyar és román jobbágyok együtt). A mozgalomban számos abrudbányai magyar is részt vesz, boicai és máshová való magyar bányászok is vannak közöttük (a vezetésben is), Kisenyed környéki szász falvak s a túlnyomó magyar többségű Torockószentgyörgy is csatlakozik hozzá. Torda és Kolozs megyében számos magyar jobbágyot ítélnek el a felkelésben való részvételért. De aligha tekinthetjük ezt a tisztán paraszti sérelmekből kiinduló felkelést román nemzeti megmozdulásnak azért sem, mert a kialakulóban lévő román nemzettudat hordozója, a román értelmiség egyáltalán nem állt melléje. Samuil Micu-Klein „átkozott emberek”-nek nevezi Horeáékat, „akik tönkre akarták tenni a nemességet”. Ioan Piuariu-Molnár legalább közvetítő szerepnek fogta fel békéltető feladatát. A román egyházak főpapjai azonban (román és szerb születésűek egyaránt) valóban csak pacifikálnak.

II. Józsefet a felkelés, nagy belső megrázkódtatása dacára, csak megerősíti abban a hitében, hogy a jobbágykérdésben minél sürgősebb politikai megoldásra van szükség. 1785. július 12-én újból az úrbérrendezés mielőbbi lebonyolítását sürgette a Magyar–Erdélyi Udvari Kancelláriánál, azzal érvelve, hogy a felkelés fő oka a jobbágyoknak a földesurak és tisztviselők általi elnyomása volt. 1785. augusztus 2-án pedig, megismételve az 1783. július 16-i rendeletben foglaltakat is, eltörölte a jobbágyok röghöz kötöttségét. Innen azonban a jozefinista jobbágypolitika már csak részkérdésekben tudott továbblépni. Az alapvető lépés, az úrbérrendezés végrehajtása az uralkodónak sem sikerült. 1785-ben az előkészületi munkálatokat kezdték meg. A magyarországi úrbéri összeírással lényegében egyező módon összeírták a jobbágyok kezén lévő telki állományt, haszonvételeiket, szolgálataikat. Az erdélyi kormányhatóságok állásfoglalása azonban változatlan, legalábbis a teleknagyság kérdésében. 3-6 hold szántóban és 4-6 szekér széna férőjű rétben állapítanák meg az egész telek mértékét, s a Magyar–Erdélyi Kancellária azzal is megtámogatja ezt az álláspontot, hogy Erdélyben nincs kilenced és hegyvám, a föld értéke magas, a román jobbágy főleg kukoricán él, amelyből 1-1 1/2 hold vetés megtermi az egy családnak valót, s végül az állattenyésztésből van tejük, sajtjuk s háziszőttes ruhára való gyapjújuk a jobbágyoknak. Az államtanács pedig (1787) megint nem kellően tájékozott; még Izdenczy is, aki pedig korábban hivatali szolgálatából ismeri Erdélyt, a népösszeírás eredményétől tenné függővé annak megítélését, hogy a jobbágyoknak valóban nem juthat-e annyi föld, mint Magyarországon, bár az {1098.} erdélyi úrbéri terheket óriásiaknak tartja. Eger azt hangoztatja, hogy a földhozadék ismerete nélkül nem lehet úrbért behozni, az államtanács többi tagja is csatlakozik hozzá, s II. József egyelőre függőben hagyja az ügyet, hogy aztán ne térjen rá többé vissza.

Az úrbéri részletszabályozások jellege és sorsa ismét csak sokatmondó. A tized- és kilencedszedés esetében két 1786-i uralkodói rendelkezés könnyítené a jobbágy helyzetét: a szeptember 7-i döntés, amely szerint sertés- és méhtized csak az évi szaporulatból szedhető, s a november 6-i kancelláriai rendelet, amely szerint a tized- és kilencedköteles parasztnak az aratás befejeztét illető bejelentése után a földesúr vagy tisztje 24 órán belül köteles kijelölni a tizedet vagy kilencedet, különben a paraszt a falusbíró és esküdtek által jegyeztetheti ezt ki, s a sajátját betakaríthatja. Pár hónapra rá ott a kiegészítő rendelet: a földesúrnak joga van azon a kalangyán kezdeni a tizedelést, amelyiken akarja. Még nyilvánvalóbb az erők játéka a jobbágy kocsmajogát szabályozó rendelkezéseknél. Az alaprendelet az 1787. március 12-i királyi leirat: a földesúr egész éven át árusíthatja borait, a jobbágy hordónként vagy kupánként, házában vagy utcán át ugyanúgy. Korlátozás csak annyi marad, hogy a jobbágy nem tarthat cégéres kocsmát vagy fogadót, csak saját lakhelyén mérheti ki borát, vagy ahol szőlei vannak; ahol a helységé a kocsma, maradjon azé, ahol pedig földesúr és jobbágy egyetért a régi szokás fenntartásában, legyen akaratuk szerint. 1787 szeptemberében és 1788 februárjában–márciusában jönnek a szigorítások: ahol örökös úrbéri szerződés van a kocsmárlásról, ott ettől elállni egyik félnek sem szabad. Ahol nincs ilyen szerződés, ott a helység évenként döntse el, hogy akar-e élni az 1787. március 12-i rendeletben biztosított jogokkal, s jelentse be ezt a vármegyének. Egy újabb rendelkezés mégis lehetővé teszi az örökös szerződéstől való elállást, s hatévenként döntetné el a községgel, hogy kíván-e az egész évi borárulás jogával élni. Sejthető, hogy mindezek után mi valósult meg a gyakorlatban az 1787. márciusi rendelet üdvös tendenciájából.

De vajon mit hajtottak végre a helyi igazgatási szervek s maguk a földesurak II. József három 1787. február 15-i rendeletéből a jobbágypanaszok intézéséről, a jobbágyok engedelmességben tartásának módjáról és a megyei tiszteknek a jobbágyok pereinek intézéséről adott instrukciójából? Az első szerint a földesúr (vagy annak tisztje; kisebb birtokosok közösen) hetenként egyszer hivatalos napot kellett hogy tartson, amelyen a helyi bíró vagy esküdtek jelenlétében kellett felvenni a jobbágypanaszokat, ezekből s a tanúvallomásokból jegyzőkönyvet kellett készíteni, majd 30 napon belül választ adni a jobbágynak. Ha az a választ nem kapta meg a határidőn belül, vagy nem volt megelégedve vele, a megyéhez vihette ügyét, s ha annak nem sikerült megegyeztetni a feleket, vagy a panaszos nem volt megelégedve az újabb ítélettel sem, a Guberniumhoz fellebbezhetett, onnan pedig az uralkodóhoz élhetett folyamodással. A második rendelet többek között {1099.} pontosan szabályozta az engedetlen jobbágy elleni eljárást: a földesúr vagy tisztje az urasági irodán a falusbíró vagy két, az ügyben nem részes szomszéd előtt adja elő a vádat, az ítéletekről jegyzőkönyv vezethető, s a jobbágy fellebbezhet (halasztó hatály nélkül); ha a földesúr 8 napnál hosszabb arestummal és munkával büntetné jobbágyát, vagy ki akarja vetni telkéből, ehhez a megye hozzájárulása szükséges; a jobbágy pénzbüntetéssel nem sújtható. A megyei tisztek említett utasításának pedig olyan rendelkezései vannak, hogy a jobbágy csak végső esetben, igen súlyos ok miatt vethető ki telkéből, a kerületi biztos és az alispánok kiszállásaik alkalmával szorgosan vizsgálják ki a jobbágynépen történt törvénytelenségeket, s nyújtsanak nekik védelmet, illetve elégtételt, az ily törvényszegéseket elkövető földesurak pedig büntetendők. Vajmi keveset hajthattak mindebből végre – nemcsak azért, mert a földesurak sérelmezték, hogy az államhatalom beleavatkozik az úrbéri viszony ilyen kérdéseibe, hanem azért is, mert ilyen eljárásjogi szabályok képtelenségnek tűnhettek az 1780–90 táji Erdélyben. Ugyan hol tarthatták be azt az elvben igen dicséretes rendelkezést (1787. május 7), amely szerint ne csak a földesurak vagy tisztjeik vezessenek nyilvántartást a jobbágy robotjáról, hanem azoknak is legyenek ilyen könyveik, amelyekbe a gazdatisztek jegyezzék fel robotkötelezettségüket és a letöltött robotnapokat? Többet mond ezeknél a realitásról a Gubernium 1788. június 9-i rendelete, amely szerint a földesura ellen panaszt tenni szándékozó jobbágy egyenesen a Kancelláriához folyamodjék.

Felvilágosult reformerszándék és a helyzet nem kellő ismerete, morális indítékú türelmetlenség, aztán elakadások – s végül is egyetlen jelentős eredmény, a jobbágy szabad költözése, az úrbérrendezésnek azonban újbóli elmaradása: ez a jozefinus jobbágypolitika mérlege. Közben pedig ott az óriási figyelmeztetés, 1784: a probléma már ilyen súlyú – amire a biztonsági és politikai szempontok kapkodó mérlegelése a válasz. A jozefinizmus dicséretére váljék, hogy hosszabb távon mégis a politikai megoldást választja – ha annyi eredménnyel is, amennyivel. Az események megítélésénél azonban figyelembe kell vennünk egy súlyos szavazatot. A császár alakja mégiscsak úgy maradt meg az erdélyi parasztnép tudatában, mint védelmezőjéé. 1797-ben Kolozs és Doboka megye néhány falujában, amelynek lakói határőrnek jelentkeznének, elterjedt a hír, hogy II. József (és Horea) nem halt meg. Naiv paraszti legendák ezek, olyanok, amilyenek mindenütt megtalálhatók a feudalizmus századaiban, de nem mindenkinek jutnak ki.

AZ IGAZGATÁS REFORMJAI. A NÉMET NYELVRENDELET

Nem kis bonyodalmakba keveredik a jozefinizmus erdélyi politikája akkor, amikor megpróbál ésszerűbb rendet kialakítani a kormányzatban és alsóbb igazgatásban. „Felül” még könnyebbnek tűnik a reform. II. József több lépésben egyesíti a Magyar és az Erdélyi Udvari Kancelláriát. Előbb (1782. {1100.} május 7.) a Magyar Udvari Kancelláriához utalta az erdélyi Cameralia intézését, majd (1782. május 27.) elvi döntést hozott a két kancellária egyesítéséről. Az államtanács azonban óvatoskodik, érzi a veszélyt, hogy ezzel Magyarország és Erdély bizonyos fokú uniója jön létre, inkább a Cseh–Osztrák Kancellária alá rendelné az Erdélyi Kancelláriát, ha különállásának meg kell szűnnie. A Gubernium elsősorban az egyesítés közjogi akadályaival érvel a lépés ellen, s azzal, hogy így az erdélyi rendek elvesztenék bizonyos kancelláriai tisztségek javadalmait. Utal a Gubernium Magyarország és Erdély eltérő vallásügyi helyzetére is. Bánffy György, az Erdélyi Kancellária ideiglenes vezetője s vele egyetértőleg Esterházy Ferenc magyar kancellár közvetítő javaslatot tesz: az Erdélyi Kancellária kerüljön a magyar kancellár irányítása alá, de legyen külön erdélyi alkancellár is, s az erdélyi ügyeket külön tanácsüléseken intézzék. II. József pedig, elkötelezvén magát az egyesítés mellett, szabad kezet ad Esterházynak az egyesített Kancellária működésének kidolgozásához. Így 1782-től 1784-ig valami perszonálunióféle van a két kancellária közt, akkor ez a fajta különállásuk is megszűnik.

Kevesebb izgalomra adott okot az országos hatóságok 1786 eleji összevonása, hisz ez nem érintette a Magyarországhoz való viszony kérdését, s az ilyesfajta összevonás általános tendencia volt (Magyarországon is sor került rá). A Guberniumot, amely 1699, illetve 1704 után csak közigazgatási és bíráskodási ügyeket intézett, olyképpen egyesítették a kincstartósággal, hogy egyrészt egy közigazgatási és kincstári országos hatóság jött létre, amely azonban nem kapta meg az ércbánya- és pénzverésügyet, a sóbányaügyet (Gubernium in Politicis et Cameralibus), másrészt egy fellebbviteli országos bíróság (Gubernium Judiciale). Ezek mindegyikének a gubernátor volt a vezetője. Végül külön maradt (a gubernátor inkább csak formai felügyelete alatt) az ércbánya- és pénzverésügyi kincstartóság (hatáskörében a sóbányaüggyel is), amelynek helyét 1787 tavaszán a zalatnai bánya-főfelügyelőség vette át. Láthatóan a birodalmi igazgatás 1749-i, Haugwitz által kezdeményezett reformjának szelleme (közigazgatás és Cameralia-igazgatás összevonása) hat az országos kormányhatóságok átalakításánál.

Nehezebb kérdés volt a törvényhatósági igazgatás, s ezen belül is a területi beosztás reformja. Pedig egy pillantás Erdély korabeli közigazgatási térképére bárkit meggyőz a területi reform szükségességéről. Kelet-nyugati irányban az egész országon áthúzódó megyék, amelyeknek szélessége néhol csak egy-két falu határa, a szász székek kialakulása révén alig megszámlálható apró részekre esett Felső-Fehér megye, járásnak is kicsiny székely és szász székek, nemegyszer alig néhány faluval – ezt a szervezetet modernül működtetni lehetetlen. Vannak azonban buktatók. Már a helyi nemesség (vagy a szászoknál a tisztségeket is birtokló patríciusréteg) érdekféltése sem kis erő, hisz ezek igényt tartanak a meglévő törvényhatóság tisztségeire, rang- és ezzel nemritkán együtt anyagi sérelem is számukra egy ilyen átszervezés. Súlyosabb {1101.} probléma azonban, hogy a törvényhatóságok három natióhoz tartoznak, amelyeknek nacionális és municipiális jogai részben különböznek, egy komolyabb területi reformnak pedig nem lenne szabad tekintettel lenni a natiók területi elkülönülésére.

A jozefinista központi kormányzat mégis belevág a reformba, miután a natiók rendszerének egyik pillérét már alaposan megrendítette. Az első csapás a szász rendi jogokra a királyföldi románok polgárjogának elismerése, a concivilitas. Heydendorf (s nyilván nemcsak ő) már 1779-ben attól tart, hogy a leendő császár „Erdély többi natióinak nagy kárára”*Heydendorf naplója. AVSL XVIII. 29. polgár- és natiójogot fog adni a románoknak. A concivilitas-rendelet valóban csak 1781. július 4-ig várat magára, végrehajtása, az új jogok érvényesítése azonban nem egyszerű. A következő csapás közvetlenebb. II. József 1782. április 22-i rendeletével a kincstár számára foglaltatja le a szász natio vagyonát, azzal az indokolással, hogy a Királyföld a kincstár birtoka. Egyben haszonbérbe adatja a natio zálogbirtokában lévő fogarasi uradalmat, a szász tiszteknek pedig a kincstárból rendel fizetést. A rendelkezésből csak az uradalom bérbeadása és a tisztek kincstári fizetése valósul meg, de a szász natio helyzete már alaposan inog.

Az új közigazgatási területi rendezés első formája 10 megye kialakítása az eddigi 11 magyar megye és 2 vidék, 5 székely szék (összetett székek egyes székeit és fiúszékeket nem számolva), 9 szász szék és 2 vidék helyett (1783. november 26.). 1784-ben 11 megyére osztják Erdély területét. Az új beosztással a natiók rendszere megszűnik. 1786 januárjában pedig létrejönnek a kerületi biztosságok: a megyéket 3 kerületbe tagolják Szeben, Fogaras és Kolozsvár székhellyel, élükön a kerületi biztosokkal.

A kormányzat reformjának kérdéskörébe tartozik II. József politikájának egyik – akkor s azóta is legvitatottabb – intézkedése: a német hivatalos nyelv bevezetése az igazgatásban. Rendelkezését az a szándék szülte, hogy egységesítse a birodalom igazgatását, s az a reális felismerés, hogy a latin nyelv már nem alkalmas a közös hivatalos nyelv szerepére. Minthogy a birodalom központi kormányzatában egyre erősebben hódított teret a német hivatalos nyelv, kézenfekvőnek tűnt, hogy ez váltsa fel a latint a magyarországi és erdélyi hatósági gyakorlatban is. A valóságban azonban egyáltalán nem volt kézenfekvő. Erdély lakosságából kb. 12-15% volt német nemzetiségű, ennél jóval több a magyar, az abszolút többség pedig román. A legkisebb nemzetiség nyelvét hivatalosként bevezetni az elavult régi hivatalos nyelv helyett, amely azonban legalább egyik nemzetiségnek sem volt anyanyelve – olyan megoldási forma volt, amelyért még a józan szászok se lelkesedtek. A nyelvrendeletet azonban 1784. május 11-én mégis kiadták. Eszerint a Magyar–Erdélyi Udvari Kancellárián 1784. november 1-től volt bevezetendő {1102.} a német hivatali nyelv (a Juridicát kivéve, ahol egyévi halasztás történt); az erdélyi országos kormányhatóságoknál 1784. november 1-től csak a belső ügyintézés és a Kancelláriával való érintkezés nyelve kellett hogy német legyen, az alájuk rendelt hatóságokkal egy évig még latinul levelezhettek. 1785. november 1-től a törvényhatóságokban és a városokban is életbe kellett lépnie a német nyelvű ügyintézésnek. A császár 1787-től még az országgyűlés nyelvévé is a németet tette volna (ilyeneket azonban nem hívott össze). A kormányhatóságoknál és a törvényhatóságokban a fenti időpontoktól a német nyelv tudása az alkalmazás feltétele lett; kisebb egyházi és világi tisztségeknél ez csak 1787-től lett követelmény. Mindennek biztosítására 1784. november 1-től nem volt középiskolába felvehető olyan tanuló, aki nem bizonyította, hogy olvas és ír németül. A rendelkezés végrehajtása erősen felemásan történt. A Gubernium egészen 1790-ig kéthasábosan, német és {1103.} magyar szöveggel adta ki körrendeleteit (a magyar helyett néha latin szöveget adva), az alsóbb hatóságoknál pedig komoly nehézségeket okozhatott a német nyelv bevezetése. A rendelet maradandó hatása végül is csak az erdélyi magyar nacionalizmus komoly megerősödése volt; a románságot már kevésbé érintette (nyelve nem volt írásos hivatalos használatban, ahol viszont a tisztviselők korábban románul beszéltek a hozzájuk forduló román személlyel, azt ezután is megtették), a szászok pedig józanul, kissé „Quidquid id est, timeo Danaos”-attitűddel tartózkodtak a helyzet kihasználásától.

A BÍRÁSKODÁSI REFORMOK

A bíráskodás reformjának kettős iránya volt: szervezeti reform és a büntetőjog reformja. A szervezeti reform első lépése: a Gubernium 1783. március 12-én a legfelsőbb fellebbviteli fórum (Supremum Forum Superrevisorium) rangját kapja, s ezzel alsóbb fórumokhoz utalják azoknak a peres ügyeknek az ellátását, amelyeknek intézése korábban nála kezdődött. 1784 áprilisában kiterjesztik felülvizsgálati jogkörét a bányaperekre is. A kerületi biztosságok 1786-i létrehívása a bíráskodás területén is lényeges változást hoz: a kerületi biztosok (az uralkodó „delegatus perpetuus”-aiként) megkapják a kegyelmezési jogkört a nem nemesek bűnpereiben, kivéve a felségsértés, hűtlenség és a közbéke megzavarása esetét. Az általuk jóváhagyott halálos ítéleteket azonban fel kellett terjeszteni a Kancelláriához. Nagyobb súlyú intézkedés volt ennél 1786. november 30-án az új megyei bírósági szervezet és a kerületi táblák („tabulae districtuales”) létrehozása. A megyékben „forum subalternum”-ok jöttek létre; ezeknél indultak el a büntetőperek s a szabad rendű nem nemesek polgári perei. A feleségsértési és hűtlenségi perek nem a megyéknél kezdődtek. A kerületi táblák részben a nem nemesek fellebbezett büntetőpereit látták el, részben (első fokon) a nemesek és polgári vagy földesúri hatóságnak alá nem vetett szabad személyek polgári pereit. A királyi táblának maradtak a nemesek összes fellebbezett perei, a nem nemesek fellebbezett polgári perei s végül a változatlanul működő úriszékektől fellebbezett perek (ezeket azonban közben a megyei „forum subalternum”-ok is megvizsgálták a tekintetben, hogy az úriszék szabályosan járt-e el). Az áttekinthetőnek, egyszerűnek szánt bírósági rendszer, amelynek mégis számolnia kellett a társadalom rendi különbségeivel, a fennálló intézmények létével, kiépülésére már szinte el is vesztette áttekinthetőségét. A reform másik tendenciája pedig, a bíráskodás elválasztása a közigazgatástól, az erdélyi gyakorlatban nem valósulhatott meg; a bíráskodás a megyéktől a Guberniumig vagy éppen a Kancelláriáig rengeteg ponton kapcsolódott össze a közigazgatással.

Szándék és eredmény ellentéte jellemzi a bíráskodási reform másik vonalát, a büntetőjogi reformot is. Az általános változásnak mintegy előhangja volt a {1104.} halálbüntetés eltörlése (1786. október 30.). Jogtörténetírásunk vallja, hogy II. Józsefet erre nem elsődlegesen humanisztikus meggondolások indították, hanem egyrészt az a merkantilista elv, amely szerint az ország virágzásának egyik feltétele a népesség számának szaporodása, másrészt az a Beccariánál is szereplő elv, hogy a rövid ideig tartó éles fájdalom kevésbé tartja vissza az embert bűncselekmény elkövetésétől, mint a hosszú ideig tartó gyötrelem. A rendeletben ennek az elvnek közvéleményt alakító vetülete jelenik meg: a halálbüntetés hatása a közvéleményre hamar elmúlik, a hosszú, súlyos börtöné vagy kényszermunkáé tartósabb. Hogy a halálbüntetés eltörlése valójában mit hozott az elítéltnek, arra nézve tanulságos az a hatósági hirdetmény, amely szerint az 1786. október 14-én a hajóvontatásra átadott 46 rabból október 26-án csak 22 érkezett meg Péterváradra, 20 az úton halt meg, 4 közben betegen visszamaradt. Bármennyi is a hirdetményben az elrettentésre szánt túlzás, a halálbüntetés helyébe lépő hosszú és súlyos kényszermunka az esetek nagy részében amazzal volt egyenértékű. S az Erdélyben 1787-ben bevezetett jozefinista birodalmi büntetőtörvénykönyv amúgy sem tartotta fenn a halálbüntetés teljes eltörlését.

A törvénykönyv két fő kategóriába osztja a büntetendő cselekményeket; a bűncselekményekébe (ügyetlen magyar fordítása: „Főben-járó vétkek”) és a vétségekébe. Bár a megkülönböztetés alapja nyilvánvalóan a cselekmény súlya, a törvénykönyv, a felvilágosodásra jellemző módon, alapvetőnek tartja az előre megfontolt szándék meglétét vagy hiányát, mindkét kategóriánál hangsúlyozva, hogy büntetendő cselekmény csak szabad akarattal követhető el, s ennek kapcsán tételesen körülírja a beszámíthatatlanság eseteit. A büntetések meghatározásánál visszalépés tapasztalható az 1786. októberi rendelethez képest. Azoknál a bűncselekményeknél, amelyek rögtönbíráskodás alá tartoznak, fenntartja a halálbüntetést. Minthogy pedig nem szól a hadbíróságok által kiszabható büntetésekről, nyilván ott is megmaradt bizonyos cselekményeknél a halálbüntetés gyakorlata. A többi büntetést viszont (börtön egyszerűen vagy kényszermunkával, leláncolás, mindehhez súlyosbításul botozás, ostorozás vagy vesszőzés) úgy szabta meg, hogy ezek jó részét az elítélt nem állhatta ki. A magyarországi és erdélyi börtönviszonyok mellett pár év börtön a halálbüntetéssel volt egymértékű. Az 1787-i büntetőtörvénykönyv pedig 30-tól 100 évig terjedhető kényszermunkát is kiszab, de a rövid kényszermunka is 5–8 év. Az új büntetőbíráskodás következetesen alkalmazza a hosszú időre való elrettentés elvét. A legsúlyosabb kényszermunkával sújtja a felségsértést és hazaárulást elkövetőket, kötél általi halállal a zendülőket (azokat is, akik elmulasztották velük szemben feljelentési kötelezettségük teljesítését). Viszonylag enyhén bünteti a házra törés, személy és vagyon elleni erőszak cselekményét, súlyosabban a pénzhamisítást és a legsúlyosabb kényszermunkával az értékpapírok hamisítását. Borzalmasságukban is groteszkül ható büntetéseket szab ki (15–100 év {1105.} fogság vagy 8–100 év kényszermunka) a gyilkosság különböző eseteire, de gondosan megkülönbözteti az önvédelemből való emberölés jogos és jogtalan eseteit, mérlegelendőnek tartja az enyhítő körülményeket. Enyhébb eljárást szab meg az ember életét és épségét veszélyeztető egyéb cselekményeknél (magzatelhajtás, gyermek kitevése, erőszakos sebesítés, tagcsonkítás), bár a kiszabható büntetések felső határa itt is 5–15 év. Megszünteti viszont azt a középkori gyakorlatot, amely az öngyilkosságot is bűncselekménynek tekintette; csak azokat az öngyilkosokat szégyenítteti meg utólag, akik büntetés elől menekültek a halálba. Azokat az öngyilkosokat pedig, akiknek kísérlete nem sikerült, védőőrizetbe véteti, s onnan csak akkor engedi ki, ha (oktatás hatására) tisztába jönnek az ország s önmaguk iránti kötelességeikkel. Az ember becsületét és szabadságát sértő cselekmények közül az emberrablást bünteti a legsúlyosabban (15–30 év). Ugyanennyit szab ki az idegen ország számára való toborzás cselekményére is, ha ily ügyben nem hadbíróság ítélkezik. A vagyon elleni bűncselekmények közül a rablást és a gyújtogatást bünteti a legsúlyosabban (15–100, illetve 12–100 év kényszermunkával). Általánosságban megszünteti azonban a bűncselekmények elévülését.

A vétségeknél a fogság és kényszermunka (s az azt súlyosbító verés) mellé a bizonyos helységből való kitiltás lép. A büntetés időtartama azonban itt is felmehet 15 évig. Haditörvényszék elé utalja a büntetőtörvénykönyv a járványellenes rendszabályok áthágását. Hosszabb-rövidebb fogságot rendel a gúnyiratok útján elkövetett rágalmazásra (súlyosbító körülménynek véve azt, ha az illető feddhetetlen életű, magas tisztséget, illetve nemesi rangot viselő személy), az ilyen iratok terjesztőit is büntetve. A felvilágosodás egyik legszembetűnőbb jele viszont a törvénykönyvben, hogy nem bűncselekménynek, csak vétségnek nyilvánítja az istenkáromlást, s formailag ezt sem bünteti, hanem az őrültek házába záratja a káromlót, míg javulásának jelei nem mutatkoznak. Az uralkodó vagy megtűrt vallások istentiszteleteinek háborgatása, a templomok megszentségtelenítése viszont, ugyanilyen illuminista meggondolásból, rövidebb fogsággal büntetendő cselekmény. A vétségnek minősülő szexuális cselekményeknél a törvénykönyv lényegesnek tartja, hogy a tett mennyire közbotrány tárgya; ezeknél a vétségeknél alkalmazza többek közt a kitiltás büntetését.

Felvilágosult koncepció és kegyetlen szigor együttese az 1787-i birodalmi büntetőtörvénykönyv. Kérdés, hogy – a halálbüntetés korlátozásán kívül, amire a központi kormányhatóságok szigorúan ügyeltek – mit alkalmaztak belőle valóban Erdélyben? Nem szigora hatott-e inkább, mint mérlegelésre késztető határozmányai?

{1106.} A JOZEFINIZMUS EGYHÁZ- ÉS ISKOLAPOLITIKÁJA. A CENZÚRA

Pozitívabb, egyértelműbb (bár itt sem teljesen egyértelmű) az, amit a jozefinizmus egyház- és iskolapolitikája hoz Erdélyben. Az egyházpolitikát illetően azoknak a jelenségeknek ismertetésénél kell maradnunk, amelyekkel a jozefinizmus és a régi típusú katolicizmus nagy csatája során találkozunk – általános mozgások részeként vagy helyi jelenségekként.

A jozefinista egyházpolitika legfontosabb intézkedése, a türelmi rendelet (1781) itt egészen más állapotokat talál, mint Magyarországon. A négy bevett vallásfelekezet rendszere fennáll, bár a protestánsok jogainak erős csorbulásával; egyfajta megtűrt jellege az ortodoxiának is van. A legelső kérdés tehát: kihirdetendő-e ilyen körülmények között a türelmi rendelet Erdélyben is vagy sem? A Kancellária egyenesen a katolikusok sérelmétől tart a rendelet kihirdetése esetén; az államtanács kétszeri köröztetés után elveti a javaslatot, és a császár a Staatsrat álláspontját fogadja el. Az erdélyi türelmi rendelet érvényben hagyja a négy bevett vallás jogaira, illetve az ortodoxok toleráltságára vonatkozó korábbi törvényeket és rendeleteket. A magyarországi türelmi rendelettől eltérően csak az ortodoxoknál köti legalább 100 hívő létéhez új nyilvános vallásgyakorlat engedélyezését, a többi felekezeteknél nincs ilyen határ. A már megkötött vegyes házasságok ügyét nem bolygatta meg, az újakról viszont úgy rendelkezett, hogy a négy bevett vallásfelekezet tagjai közti vegyes házasságokban a gyermekek nemük szerint kövessék szüleik hitét. Csak az ortodoxokkal szemben alkalmazott (a korábbinál kevésbé hátrányos) diszkriminációt. A türelmi rendeletet rövidesen (1782. január) követi az aposztáziatilalom feloldása a négy bevett vallásfelekezet közt. A katolikus hitről áttérni szándékozóknak azonban előbb 4-6 heti oktatást kellett kiállniuk a katolikus hit igazságairól, s csak ezután térhettek át. A más hitre csábítás tilalma viszont érvényben maradt.

Mindez még a négy bevett vallás Erdélyében sem jelenti a katolikus egyház preferáltságának feladását. A jozefinizmus azonban az előző évtized gyakorlatánál jóval határozottabban nyúlt bele az egyházkormányzatnak addig fenntartott ügyekbe. 1782 végén sor került a Gubernium egyházügyi bizottsága (Commissio in Publico-Politicis) hatáskörének további növelésére, amit Batthyány Ignác erdélyi katolikus püspök később úgy jellemzett, mint a püspök jogkörének kisajátítását. Megtörténik az egyházi alapítványok közvetlen állami irányításba vétele is. A katolikus egyházat a szerzetesrendek külkapcsolatainak korlátozása, majd egyes szerzetesrendek feloszlatása is sújtja. A jezsuita rend megszüntetése után fennmaradt rendek közül a legfontosabbakat (ferencesek, minoriták, piaristák) nem érintik a feloszlató rendelkezések, az itt működő rendek közül csak a trinitáriusokat oszlatják fel 1783-ban (egyetlen erdélyi rendházuk van) s a pálosokat 1786-ban (4 {1107.} rendházzal). Végül: előbb csökken, majd teljesen megszűnik a katolikus püspök közjogi funkciója; 1786-ban elveszti guberniumi tanácsosságát is.

A jozefinizmusnak az a törekvése, hogy a lehetőségig kizárja külső tényezők hatását Erdély egyházi életére is, az erdélyi ortodox egyházat is érinti. A császár megtiltja az ortodox püspöknek, hogy kapcsolatot tartson az ungrovalachiai (havasalföldi) érsekkel, nehogy az utóbbi egyházi fennhatóságot vindikáljon a birodalom egy területe felett.

Az évtized iskolapolitikája a még Mária Terézia életében kidolgozott Norma Regia kiadásával indul (1781). A rendelkezés nyomán, a benne foglalt oktatási rendszer irányítására jön létre a Gubernium iskolaügyi bizottsága (Commissio Litteraria), átvéve a Commissio in Publico-Ecclesiasticis iskolaügyi feladatkörét. Kezdetben a katolikus püspök elnököl benne, majd maga Bruckenthal gubernátor, 1785 őszétől pedig a jozefinista arisztokrácia egyik erdélyi jelessége, Esterházy János. Többsége mindvégig katolikus, de az oktatás irányítása mégis felekezetközivé válik. Az iskolarendszer fejlesztésében most elsősorban a népiskolákra kerül a hangsúly. 1785-ben népiskolai rendtartást adnak ki, mely – kénytelen-kelletlen – jobban tiszteli a realitásokat, mint a Norma. Fenntartja a 6–13 éves gyermekek tankötelezettségét, de úgy, hogy a 6–9 éves falusi gyermekek nyáron járjanak iskolába (télen ez számukra a hideg miatt nehezebb volna), a 9–13 évesek pedig télen, mert nyáron szükség van rájuk a mezei munkákban, olyankor csak vasárnap járjanak be az iskolába vallásoktatásra és olvasási-írási-számvetési gyakorlatokra. A rendtartás három népiskolai típust ismer: a hagyományost, a „német” rendtartású iskolákat s az úgynevezett fő nemzeti iskolákat. Az utóbbiak a magyarországi „scholae normales” megfelelői annyiban, hogy bennük folyik a tanítóképzés; az eltérés az, hogy Erdélyben csak ezekből lehetett továbblépni latin iskolákba. A tanítókat a rendelkezés lehetőleg mentesíteni kívánta az egyházi foglalatosságoktól. Az iskolaügy állapotára jellemző, hogy külön intézkednie kellett arról: a harangozó csak szükségből foglalkozzék tanítással.

Hogy a rendtartás miként volt végrehajtható, arról a sóbányahelyek 1786–90. évi iskolalátogatottsági statisztikái tanúskodnak. E helységekben, amelyekben a kincstár saját érdekében is erőltette a gyermekek tanulását, a legjobb esetben is a tanköteles gyermekek kb. 70%-a járt rendszeresen iskolába; ahol azonban rosszabb a helyzet, ott 50–60%-uk egyáltalán nem jutott el oda, s a többiek nagy része is csak rendszertelenül. Elképzelhető, milyen lehetett a helyzet kevésbé fejlett területeken.

Az iskolahálózat azonban mégis bővül. Ennek két összetevőjével (unitus, illetve ortodox népiskolai rendszer kiépülése) a korábbiakban Gheorghe Şincai, illetve Dimitrie Eustatievici bemutatása kapcsán foglalkoztunk már. Említésre méltó még az ipari rajzoktatás megindításának kísérlete. 1783-ban kerül sor vasárnapi rajziskolák felállítására. Ezek látogatása 1786-tól a szabad királyi városokban kötelező az inasok és mesterlegények számára. A {1108.} kezdeményezés azonban rövidesen belefúl a céhes mesterek közönyébe vagy épp ellenállásába.

A szellemi élet szféráját érinti a jozefinizmus egy további fontos reformlépése: a cenzúra alapos visszaszorítása. Az 1781-i cenzúrarendelet úgyszólván teljes szabadságot ad a könyv- és lapkiadásnak. Csak az erkölcstelenséget hirdető művekkel szemben követel szigort. Nem tűri a keresztény vallást támadó írásokat, de a babonák terjesztését, az álszentséget sem. Mindenki bírálható, maga az uralkodó is – a kifejezett gúnyiratoknak azonban nem jár védettség. A későbbiekben érezhető már visszatáncolás: az 1787-i birodalmi büntetőtörvénykönyv kényszermunkát rendel azokra, akik az uralkodót nyilvános beszédben vagy írásban szidalmazzák, s rövidebb-hosszabb fogságbüntetést a gúnyiratok útján elkövetett rágalmazásra. Egészében véve azonban a jozefinista cenzúrapolitika hozza létre a sajtónak azt a felvirágzását, amelynek erdélyi elemeiről a felvilágosodás kapcsán már szólottunk.

A JOZEFINIZMUS ELLENZÉKE. A RENDI MEMORANDUMOK

Tekintsük azonban át az elmondottak visszáját is: azt a sokarcú ellenzékiséget, amelyet a jozefinizmus (helyes, hibás vagy csak nem eléggé taktikus) intézkedéseivel kivált Erdélyben.

A társadalmi tagolódás aspektusából szemlélve a képet, a birtokos nemességet vérig sérti az, hogy a császár 1784 után lefogja a nagyobb megtorlásra emelkedő kezeket, s megelégszik a felkelés három vezetőjének kivégeztetésével. (Azt a nemesség már nem tartja számon, hányan pusztultak el igen hamar a kényszermunkára ítéltek közül.) A szabad költözést szintén eléggé általánosan sérelmezik, s a többi jobbágypolitikai intézkedés sem talál széles körű helyeslésre (részben kivihetetlenségük miatt sem). S a megkezdett földméréssel felsejlik a közteherviselés fenyegető réme. A polgárságnak nincsenek natióhoz tartozásától elkülönülő sérelmei, miként a szabad parasztoknak sem. A jobbágynép viszont nincs kielégítve, hisz úrbérrendezést nem kapott. A rendi natiók szerint véve a dolgot: ezek külön jogai megszűnnek. Az intézkedés legsúlyosabban a szászokat érinti: csak nekik van rendszeresen működő nemzeti önkormányzatuk, nemzeti vagyonuk. A szászságnak tudomásul kell vennie a románok concivilitasát. A polgári értelemben vett nemzetekben gondolkodva: a magyarságot sérti a német hivatalos nyelv bevezetése (annál is inkább, mert hivatalnokrétegének tagjai jobban tudnak latinul, mint németül), a románság számára pozitív lépések gyakorlati eredménye nem kielégítő. S végül felekezeti aspektusból: a katolikus egyház sértve érzi magát a türelmi rendelet által, az aposztáziatilalom eltörlése, a szerzetesrendek feloszlatása, a püspök egyházi jogkörének korlátozása és közjogi funkciójának megszüntetése miatt. A protestánsok {1109.} egyenjogúságát viszont a türelmi rendelet sem állítja vissza teljesen, az iskolapolitikától pedig saját iskoláik önállóságát és szellemét féltik, s igen határozottan fel is lépnek a Norma ellen (elsősorban a reformátusok), egyházon belüli iskolareformokkal is hangsúlyozva mind készségüket a modernizálásra, mind önállóságukat. Az ortodoxok pedig maradnak toleráltak, rájuk nem vonatkozik az aposztáziarendelet feloldása sem.

Így érthető, hogy a jozefinizmussal szemben Erdélyben is kialakul egyfajta ellenzékiség, amelyben konzervativizmus és új igények elválaszthatatlanul keverednek. Ennek jelei már az évtized első felében megmutatkoznak, igazi jelentkezésük azonban az 1787-i rendi memorandumok. A memorandumok előkészítésében a három natio rendi vezető rétegének szinte egésze részt vesz: a megbeszéléseken ott van szinte valamennyi guberniumi tanácsos, Bethlen Pál, a királyi tábla elnöke és Kemény Simon táblai alelnök, Daniel István nyugalmazott guberniumi tanácsos, a szászok részéről Rosenfeld guberniumi tanácsos és a naplóíró Heydendorf. Hosszú hónapok tárgyalásai után sem születik közös felterjesztés: a szászok némi óvatossággal halogatják saját sérelmeik összeállítását, s végül is külön, a másik két natio után nyújtják be. A magyar és székely sérelmeket Türi László és Cserei János fogalmazza meg, a szászokét előbb Rosenfeld, az övét azonban nem fogadják el, végül is Soterius guberniumi titkár készíti el a szöveget.

A magyar és székely rendek sérelmi irata abból az alaptételből indul ki, hogy a rendek a szentkorona tagjai, törvényhozó joguk közös a királlyal. II. József alatt viszont felforgatták az alaptörvényeket, az állam egész rendszerét. Nincsenek országgyűlések. A három natiót megszüntették. A concivilitasszal jövevények, idegenek váltak egyenjogúvá a rendekkel. A vármegyék elvesztették korábbi jogkörüket. Különösen sérelmezi a memorandum a német hivatali nyelv bevezetését: a magyarok idegenek lettek hazájukban – írja –, a nyelv változását a szabadságok elvesztése követi.

Jórészt az igazgatás sűrű változásainak tudja be a memorandum a Horea-felkelés kitörését is; a köznép – érvel – az ilyen változásoknál mindig többet képzel, mint amennyit valójában kap. A felkelés közvetlen okának pedig nem a földesurak kegyetlenségét, hanem a határőrösszeírást tartja. Felrója azt is, hogy a jobbágynép látva, hogy szörnyű bűnök elkövetőit nem sújtják a törvény szigorával, a halálbüntetés pedig el van törölve, még merészebb lesz. Nincs élet- és vagyonbiztonság – hangoztatja –, míg a tisztek és földesurak tekintélye nem állt helyre. Kényes pontra tapintva rá, azzal érvel a szabad költözködés ellen, hogy a röghöz kötés jobban ösztönözte a jobbágyot az építkezésre, melioratiókra, trágyázásra. (Jegyezzük meg: alig két évtizede szűnt meg Erdélyben a nagyarányú belső vándorlás, most van az állattenyésztésről a földművelésre való átváltás döntő szakasza – a rendek érvelésének van tehát bizonyos magva.) Pontatlan, de ismét csak nem súlytalan érveléssel azt is szerencsétlen dolognak tartja, hogy a jobbágy azt {1110.} hiheti: felkelésével érte el a szabad költözés kihirdetését. Jó politikai érzékkel hányja fel egyben azt, hogy úrbérrendezésre viszont nem került sor, tollhegyre tűzve a (félbemaradt) úrbérrendezési kísérlet vélt vagy valóságos gyengeségeit. Sérelmezi az 1787. márciusi kocsmárlási rendeletet, hangsúlyozva, hogy a kocsmajog kizárólag majorsági jövedelem, a jobbágy csak földesura engedelmével élhet vele. A birtokos nemesség sérelmesnek tekinti azt az 1786. június 14-i királyi rendelkezést is, amely megszünteti a földesurak tizedbérleteit, s természetben szedeti be a kincstárt illető tizedet.

Az adóval kapcsolatban elsősorban azt panaszolja fel, hogy nem országgyűlésen vetik ki (azt negyedszázada nem tartanak), s hogy az új adórendszer áttöri az „onus non inhaeret fundo” elvét. A hadügyi sérelmek közül a legfontosabb szintén nem II. József kori intézkedést tesz szóvá: a határőrség felállítását. A székely határőrség esetében az intézkedés jogellenességét veszi célba: a székelyeket nem lehet arra kötelezni, hogy egyszerre katonáskodjanak és adózzanak; a határőrség felállítása összezavarta a székelyföldi jogrendet, vagyonjogi abszurdumok álltak elő. A román határőrség felállítását viszont veszedelmesnek tartja az emlékirat. Attól kell tartani – fejtegeti –, hogy zavargásokra használják fel fegyvereiket, vagy a havasalföldi és bánsági románokkal egyesülve fegyverrel támadnak az ország ellen. (Jegyezzük meg: a Horea-felkelés leverésében bánsági román határőrök is részt vettek, erdélyi, bánsági és havasalföldi románok közös fegyveres fellépése tervének pedig nyoma sincs ezekben az évtizedekben; 1848–49-ben is csak a Projet de Pacificalionban). A memorandumot fogalmazó jó szemű jogászok (s velük Bethlen Pál meg Kemény Simon) könnyűszerrel találják meg az új bíráskodási rendszer gyengeségeit: a korábbiban az eljárás gyorsabb volt, mint a túl bonyolult újban. A kerületi táblák feleslegesek. Az új polgári és büntetőtörvénykönyvvel szemben az a fő érvük, hogy törvényt Erdélyben csak fejedelem és rendek együtt változtathatnak meg. Nem volt nehéz dolguk az iskolaügyi sérelmek összeállításánál sem. A katolikus alapsérelem, az alapítványügyek központi kezelésbe vétele s ennek folyományai, az alapítványi házak (szemináriumok, konviktusok) feloszlatása s az ifjúság ebből következő „fegyelmezetlensége”, a tanulók számának visszaesése (itt a memorandum hivatkozik a székely határőrfiak iskoláztatásának akadályaira) mellé odakerül a protestáns alapsérelem, a tanulmányi rendszer egységesítése, s végül a népoktatás jelenségei: a német nyelvoktatás vélt vagy valós túlzásai s az egyes iskolák egyenlőtlen anyagi ellátottsága. A sérelmek összeállítói jónak látják figyelmeztetni az uralkodót a székelyek különleges jogaira is (ott nincs jus regium, a székely örökség magszakadás esetén nem a fiscusra száll, hanem távolabbi rokonokra, majd a szomszédokra, még nota esetén is csak az ingóságokat nyeri el a kincstár, a fiág kihaltakor a leányág örököl).

Úgy tűnhet: a sérelmi összeállítás alapvetően rendi produktum. Fejedelem és rendek közös törvényhozó joga, a nemesség jogainak csorbulása II. József {1111.} jobbágypolitikája révén, az „onus non inhaeret fundo”-elv áttörése (már 1754-ben), a székely határőrség felállításával a székely jogokat ért sérelem, katolikus és protestáns rendi sérelmek az oktatás egységesítése miatt – úgy látszik, hogy itt csak a konzervatív rendek hangja szólal meg. Gondoljunk azonban az elkövetkező fél évtizedre, s aztán a reformkorra: a rendi képviseletnek a rendi alkotmányban foglalt joga hosszabb távon a polgári átalakuláshoz biztosítja majd az alapvető fórumot. A protestáns iskolaügyi sérelmek mögött nem maradiság áll, hanem a saját út védelme, amely felvilágosultságában állja a versenyt a kormányzatéval. A memorandum végül egy sereg vonatkozásban józanul bírálja a kormányzat ügyetlenségeit, a reformok bizonyos irrealitásait.

Azt hihetnők: ez a memorandum lesz a nemesség programja 1790 után, hiszen az erdélyi kormányzat vezetőinek tudtával, sőt aktív közreműködésével készült. Nem lesz az. Az erdélyi politikai élet vezetőinek felelősségérzetét dicséri, hogy akkor, amikor cselekvési vagy legalábbis véleménynyilvánítási lehetőségeik lesznek, a memorandum álláspontjánál jóval reálisabban ítélik meg mindazt, amit a jozefinizmus létrehozott.

A szászok külön sérelmi irata 1787 végére készül el, s külön is nyújtják be. A kiváltságaikat ért csapások gondos összefoglalása ez: a kincstár a Királyföld tulajdonosának tekinti magát, egyes helységektől elvette tulajdonát, a „census Sancti Martini”-t visszamenőleg követeli rajtuk, az universitas megszűnt, nemesi birtokait elvették, az új törvényhatósági beosztás sérelmes rájuk nézve. Előkelő helyen szerepel az összeállításban a concivilitas, annak hangsúlyozásával, hogy a szászok ennek következtében kénytelenek a románokkal megosztani a már felosztott földeket. Felróják azt is, hogy a városoknak új terheket kell viselniük. A bírósági reformot ők is kifogásolják. Ez a memorandum (bár fogalmazása tán enyhébb, mint a másik két natióé) még konzervatívabb hangvételű amazoknál.

Az eredmény a várható: a császár Pálffy magyar–erdélyi kancellár révén leinteti Bethlen Pált, Kemény Simont s még néhány főnemest, a szász memorandum összeállításának részesei közül pedig Rosenfeld guberniumi tanácsost, Soteriust, Heydendorfot és Hirling szebeni polgármestert. Az ellenzékiség azonban csak nő, különösen mikor a török háború terhei és veszedelmei (hadi szállítások, török beütések) is hatni kezdenek. A császár rendszerét azonban nem Erdélyből buktatják meg – még Erdélyben sem. A németalföldi zendülés, a török háború kudarcai, a Poroszországgal előállt feszültség s a belső elégedetlenség – elsősorban a magyarországi – együttesen hatnak így. Az pedig, hogy mi bukik meg és mi marad meg a jozefinizmusból, az az elkövetkező évtizedben dől el – a birodalom egészében is, Erdélyben is. II. József rendszerének melodramatikus vége, az intézkedések egész sorát visszavonó Restitutionsedikt tulajdonképpen egy haldokló, megroppant ember magánügye – a jozefinizmus sorsa jócskán másképp alakul, mint ahogy ez a rendelkezés megjelölné.