{1379.} ERDÉLY 1848 NYARÁN

Az erdélyi állami berendezkedést csak fokozatosan lehetett volna a magyarországi mintájára átalakítani. A tartományi különállás néhány elemének fenntartását a sajátos viszonyok indokolták. Ugyanakkor éppen ezek visszahúzó erejétől tartottak azok a liberálisok, akik – mint Wesselényi Miklós és Teleki László – a polgári fejlődés érdekében az alkotmányos állami egység követelményét a lehető legkövetkezetesebben akarták érvényesíteni. Így, miközben Marosvásárhely és még inkább Kolozsvár azt szerette volna, ha a Királyi Tábla mint az igazságszolgáltatás felső fóruma Erdélyben marad, a liberálisok közül többen is a nemzeti centralizáció jegyében Pestre akarták költöztetni. Az ilyen jellegű vitás kérdésekben az élet igényeihez legmegfelelőbben igazodó döntések meghozatalához évek hosszú munkájára, tapasztalataira lett volna szükség.

Az új törvényhozó hatalom egységét nem vitatták soha. Alig várták, hogy az uniótörvény július eleji végszentesítése, majd kihirdetése és a pesti népképviseleti országgyűlés összeülte után feloszlathassák az erdélyi diétát. Ezzel megszűnt az országos vagy inkább tartományi szintű önálló erdélyi politikai közélet fóruma, amelyhez a liberálisok részéről – ezt az utolsó rendi országgyűlést nem számítva – inkább csak a kudarcok keserű emléke fűződött. Az erdélyi liberális hangadók Pestre mentek, többségük mint az országgyűlés és az unióbizottság tagja. Szász Károly és Kemény Dénes már korábban államtitkári tisztséget kapott. A főispáni tisztet már a második garnitúrából töltötték be, bár azokat meghagyták, akik konzervatív múltjuk és felfogásuk ellenére is az átalakulás részeseiként törvényhatóságukban népszerűségnek és tekintélynek örvendtek.

A közigazgatás folyamatosságának biztosítása érdekében a guberniumot, valamint a Bécsben székelő erdélyi udvari kancelláriát nem oszlatták fel. A minisztérium a felelős kormányzás részesévé tette. Amikor pedig Teleki József gubernátor Pestre jött, hogy az unióbizottság elnökeként működhessen, akkor a gubernium ügyeinek vezetését a liberálisok és konzervatívok között lavírozó Kemény Ferenc és mindenekelőtt mint helyettes elnök Mikó Imre vette át, aki – láttuk – már május elején a magyar kormánnyal való együttműködést választotta a konzervatív reakció helyett. Közben pedig még júniusban a kormány, illetve István nádor teljhatalommal felruházott királyi biztost küldött Erdélybe Vay Miklós báró személyében, bár az erdélyi hangadók elsősorban Széchenyit szerették volna, de ő nem vállalta. Vay az egykori Konzervatív Pártnak volt egyik vezető egyénisége, s a liberálisok is becsülték egyenes jelleméért. Utólag gyakran szóvá tették, hogy a választás nem volt a legjobb. Hiszen ő is csak fél szívvel vállalhatta el megbízatását, méghozzá előtte ismeretlen, nehéz terepen. Talán akadt volna olyan egykori ellenzéki politikus, aki jobban biztosította volna a forradalmi önvédelem esélyeit. De ha {1380.} arra gondolunk, hogy az arisztokrácia vezető szerepét elfogadó erdélyi nemesség egy része a jobbágyfelszabadítás miatt nem nagyon rokonszenvezett a liberálisok által kivitelezett unióval, és főleg ha a rangra, pompára, fellépésre sokat adó közhangulatra gondolunk, akkor érthető az uralkodó bizalmát, is élvező arisztokrata küldése. Kezdetben Vay kiegyensúlyozott és olykor polgáriasan szerény magatartásával hozzá is járult a magyar kormány tekintélyének szilárdításához.

A jobbágyfelszabadítás kihirdetése nyomán megszűnt a paraszti ellenállás viszonylag egységes és átfogó jellege. Pedig az június elején nemcsak a mihálcfalvihoz hasonló összecsapásokhoz vezetett, hanem egészen odáig, hogy – az április végéig még meglepően csendes – Küküllő és Felső-Fehér megyének néhány járásában több falu nem engedte meg a szolgabíráknak a jobbágyfelszabadítást kilátásba helyező guberniumi körlevél felolvasását, s a balázsfalvi esküjükre hivatkozva kijelentették, hogy csak Balázsfalváról jövő parancsot fogadnak el. A jobbágyfelszabadítás után viszont változó súllyal és mértékben a helyi jellegű ellentétek kerültek előtérbe. Ott, ahol a társadalmi szembenállás nem csapott át konfliktushelyzetbe, a földesurak közös lakomát rendeztek a falu népe számára, hogy megtartsák a jó viszonyt, és kifejezésre juttassák, hogy a jobbágyfelszabadítás a nemesi áldozatkészség eredménye. Felolvasták a jobbágyfelszabadítást hírül adó és a törvényt részletesen megmagyarázó guberniumi körlevelet, amelyet Wesselényi fogalmazott, de a volt jobbágyok gyakran értetlenkedve fogadták a kor nagy jelszavainak magyarázatát. Szabadság, egyenlőség emlegetése néhol a vallás tanításából fakadó egyenlőségi elképzeléseket erősítette. A földesúri emlékezet szerint „falun csodálkoztak, hogy nem vettük fel az ők öltözetjüket és hogy nem saját kezeinkkel műveljük a földet”.*Báró Bánffy Jánosné Wesselényi Jozefa bárónő: Emlékirata 1848–49-i élményeiről (Szerk. KELEMEN I.). Cluj-Kolozsvár 1931. 6. Amikor pedig eljött a termés betakarításának ideje, újra mélyülni kezdtek a földesúr–paraszti ellentétek, súlyos munkaerőválság formájában. Sok helyt a parasztok – kivéve a volt kisnemeseket – még a termés felének a fejében sem vállalták az aratást, attól tartva, hogy a részes munkát esetleg a régi függés elismeréseként magyarázhatják a megyei hatóságok. Féltek, hogy földjeiket allodiálisnak minősítik, és úgy járnak, mint a majorsági zsellérek, akikről tudták, hogy a jobbágyfelszabadítással nem juthatnak földtulajdonhoz. Sőt, július derekán néhány megye bizottmánya a Kolozs megyeivel az élen olyan határozatot hozott, amelynek értelmében a „tiszta majorsági” földet és telket használó kurialistákat, zselléreket „tiszti erővel” is lehet további szolgáltatásokra: munka-, termény- vagy pénzjáradékra szorítani, attól függően, hogy előzőleg miben egyeztek meg a földesúrral, a tulajdonossal. A földesurak pedig valóban igyekeztek olyan szerződésekre bírni a parasztokat, minek következtében földjük majorságinak minősíthető, {1381.} vagy maguk minősítették a paraszti használatban lévő földet majorságinak, hogy a földhasználat fejében munkaerőhöz jussanak, vagy ahol lehetett, a régi robothátralékot próbálták újra behajtani. Ugyanakkor az általános zűrzavarra és a paraszti várakozásokra is jellemzően olykor a földesúri majorsági földet munkajáradék fejében használó kisnemesek is „a jobbágyság alóli” fölszabadításukat követelték: azaz bérelt földjeiket tulajdonként.

Egyén és közösség, majorsági zsellérek csoportja, vagy ha kellett, maga az egész falu általában – egy-két vidéktől eltekintve – megtalálta azt a tollforgató ügyvédet, papnövendéket vagy írástudót, aki a korábbi és az új sérelmeket papírra vetette, hogy azokat a gubernium, a főhadiparancsnok, a királyi biztos, a magyar kormány vagy az országgyűlés eléterjeszthessék. Természetes, hogy azok közül sokan, akik éppen a szabad költözés jogával akartak élni, nem akarták odahagyni a telket, melyet át kellett volna adniuk más volt jobbágytársuknak; mások nem is oly régen elcserélt vagy erővel elvett és másnak adott telküket követelték vissza. Az 1848 tavaszán a robotot megtagadó és aztán engedelmességre szorított helységek közül jó néhányan, de azok is, melyeknek lakói nyíltan nem lázadoztak, legelőt, erdőt követeltek vissza, érvelve, hogy „élni kell … minden hazai polgárnak” *Jakab Károly, „Kolozsmegyei szegények szószólója által” több község számára összeállított és a pesti országgyűléshez intézett beadvány. OL, Archivum Regnicolare, 1848–49-i országgyűlés. Lad. XX. Fasc. 2. A. 183/m–p. A megyei helységek 10-15%-ában izzott a falu egészét a földesúrral élesen szembeállító régi sérelem, ugyanakkor Fogaras vidéke és Hunyad megye már teljesen {1382.} nyugodtnak tűnt (13. táblázat). Talán ezekben nem találtak olyan tollforgatót, akihez bizalommal fordulhattak volna a román mozgalom történeti joggal is agitáló radikális szárnyának háttérbe szorítása miatt?

13. táblázat. Az erdélyi gubernium, valamint a kolozsvári és a pesti országgyűlés
elé terjesztett egyéni és kollektív paraszti panaszok száma 1848 áprilisától 1848 őszéig

Törvényhatóság
neve
Falvak
száma
Egyéni panaszok (egy, két vagy három személy beadványa) Kollektív panaszok (több személy vagy az adózó közösség, illetve község nevében)
úri szolgálatra kötelezés
miatt
telek elvétele vagy a telekért adott kárpótlás csekélysége miatt azon községek száma, ahonnan a panasz érkezett úri szolgálat és robot hátralék miatt „közhely”, rét, legelő, erdő elvétele miatt vagy határosztály ellen azon községek száma, ahonnan a panasz érkezett
Alsó-Fehér 195 4 4 4 1 5
Felső-Fehér 72 16 6 5 5 8
Doboka 171 6 51 40 13 15 28
Hunyad 376 2 2 2 2
Kolozs 205 5 24 25 18 24 36
Küküllő 114 12 10 6 7 13
Belső-Szolnok 147 1 21 19 7 7
Torda 170 7 6 11 7 14 18
Fogaras 63 4 2 3 3


14. táblázat. A Bujtogatás címén – hetekig vagy hónapokig – fogva tartott személyek száma
1848 tavaszán és nyarán

Törvényhatóság
neve
Azon községek száma, ahonnan egyéni vagy kollektív panasz érkezett A letartóztatott foglyok és kezesség mellett szabadon engedett személyek száma Azon helységek száma, ahonnan a letartóztatottak származtak
Alsó-Fehér 9 28 15
Felső-Fehér 11 1 1
Doboka 59 46 11
Hunyad 4 10 6
Kolozs 55 61 28
Küküllő 19
Belső-Szolnok 24 2 2
Torda 28 14 7
Fogaras 4 1 1


Sok vagy kevés embert tartóztattak le 1848 tavaszán-nyarán (14. táblázat)? A Székelyföldön, bár elharapóztak a gyakran emberöléssel végződő személyes megtorlások, a robbanás veszélyének előidézése nélkül aligha lehetett volna példát statuálni. Hasonlóképpen Küküllő megyében a Balázsfalva hatása révén kibontakozó erős kollektív ellenállás miatt. A Szászföldön Brassó vidéke kivételével sehol sem fogtak le senkit. Így amikor 1848 nyarának végén számba vették az 1848. április közepétől letartóztatott mintegy 200 személyt, azoknak majdnem kétharmada kezesség mellett már szabadon élhetett; román pap éppúgy, mint a magyar kormány liberalizmusát kárhoztató magyar nemes. Persze nagyon is viszonylagos nyugalom volt ez. A falvakban még állítólag erősen tartotta magát az a hiedelem, hogy a „magyarok”, az „urak” elkergették a császárt, és helyébe királyt ültettek. A közigazgatást mindez csak nyugtalanította, de egyelőre nem nagyon zavarta.

A megyék folyamatosan vizsgálták ki a paraszti panaszokat, azonban ezek jó részét nem lehetett egyik napról a másikra orvosolni. Nem sok jót ígért az sem, hogy amennyiben a papoknak és jegyzőknek nem sikerült a parasztokat munkára bírni, a megyei közigazgatás – a bizottmányi határozatok értelmében – erővel próbált úrrá lenni a válságon. Így aztán – amint azt maga Vay is aggódva látta –„nem egy helyen” érvényesülhetett „az urak és tisztviselők kegyetlenségre való hajlam”-a.*Vay Szervere Bertalannak. Kolozsvár, 1848. szeptember 2. Közli: DEÁK I., i. m. 208. A minisztérium csak egy esetben tudott hathatósan beavatkozni, amikor Kossuth mint pénzügyminiszter az egyik kolozsvári törvény szellemében eltörölte a szászföldi románok tizedfizetési {1383.} kötelezettségét, de a szász parasztoktól sok helyt katonai erővel kellett a dézsmát behajtani. A Székelyföldön azok, akik nem jutottak földhöz, megint csak a nemzetőrséghez kezdtek jelentkezni, abban a reményben, hogy így földtulajdonosok lesznek, s Vay királyi biztos megjelenése csak átmenetileg csendesítette le a forrongást, sok helyt azért, mert úgy vélték, a király álruhában személyesen látogatta meg népét. Nyár derekán már joggal látta úgy a királyi biztos: „nagyobb baj sehol sincs – kisebb mindenfelé”.*Vay Miklós jelentése Szemere Bertalannak. Kolozsvár, 1848. július 28. OL, 1848/49, Belügyminisztérium, elnöki iratok. 1848: 674.

A délkelet felől fenyegető kolera és sáskajárás ekkoriban alighanem jobban izgatta a lakosságot, mint a politika.

Az unió uralkodói elfogadása és a jobbágyfelszabadítás véget vetett a május végi–június eleji polgárháborús hangulatnak. A szászok felhagytak diétai követeik felelősségre vonásával. Az addig szélsőségesen unióellenes nagyszebeni lapok is megváltoztatták hangjukat. De a szász vezető körök nem titkolták, hogy az uniót „szerződésnek” tekintik, és a korrnányhoz, országgyűléshez beadott emlékirataikban, sokkal határozottabb hangon, mint ahogy Kolozsvárt tették, tovább pontosították különleges jogi helyzetüket biztosító követeléseiket. A szász közélet legfontosabb eseménye az ifjúság szervezkedése volt. Stephan Ludwig Rothtal az élen augusztusban Medgyesen ifjúsági nagygyűlést tartottak. Az aktuálpolitikai harc helyett a közösségi szolidaritás tudatosítását, énekkarok, tornaegyletek felállítását tűzték ki célul. „Erősek leszünk, ha Németország is az” – írták Medgyesről Frankfurtba, és hozzátették: „az akarunk lenni és maradni, ami mindig is voltunk, becsületes német nép és becsületes polgárai annak az államnak, amelyhez tartozunk”.*ST. L. ROTH, Gesammelte Schriften und Briefe VII. Bd.: Das Schicksal (Hrsg. O. FOLBERTH). Berlin 1964. 79–80. Az osztrák összbirodalom utáni vágyak fellobbanását egyelőre elnyomta az „anyaországgal”: Németországgal való szolidaritás, és az állampolgári hűség hangsúlyozása az új keretek közé való beilleszkedés szándékával is társulhatott. Nem sok jót ígért azonban, hogy a szabadságeszme nem kapott olyan jelentőséget, mint a brassói sajtó hasábjain.

Várakozó hangulat lett úrrá a román nemzeti mozgalmon belül is. Az érchegységi fegyverkezési kísérlet nem csapott át fegyveres felkelésbe. Csak június 19-én és 20-án lármázták fel a havasokat, és kaptak kaszára-kapára arra a hírre, hogy katonaság érkezik. Aztán, miután megjött az unió uralkodói megerősítésének a híre, Abrudbányát meg is szállta egy pár századnyi katonaság, a gubernium pedig széles körű kivizsgálást indított, minek során néhány román papot és tisztviselőt őrizetbe vettek. A május–júniusi mozgolódás szervezői vagy Nagyszebenben húzódtak meg, vagy Havasalföldre mentek. Iancu, a mozgolódás fő irányítója elmenekült, de talán a későbbi {1384.} megegyezés reményében, mert azt az üzenetet hagyta hátra, hogy ha a kivizsgálások nem derítenek fényt az „igazságra”, akkor „Magyarország magyarjaihoz” fordul. Valóban, az érchegységi románok nemsokára ügyvédet küldtek Pestre. Több helység román „közönsége” pedig a guberniumi nyomozó bizottság munkájának felülvizsgálatát követelte: a későbbiekben keményen megbosszulta magát, hogy ez a jogos igény elsikkadt a kormány és a gubernium között. Az egyházfők továbbra is nyugalomra intették népüket. Körleveleikben az átalakulás előnyeit fejtegették. Şaguna például, miközben Pesten a román nemzetiség törvényes elismeréséért lépett fel, körleveleiben az olyan intézkedéseket, mint a szászföldi románok dézsmakötelezettségének eltörlése vagy a katonaság önkényeskedéseinek kivizsgálása, úgy állította be, hogy a románság is végre élvezheti a szabadság és egyenlőség gyümölcseit. A liberális és politikailag mérsékeltebb értelmiségiek is a fennálló alkotmányos és törvényes viszonyok elfogadásával, sőt némi megszépítésével keresték a román törekvések kibontakoztatásának útját-módját. S nemcsak a balázsfalvi, de a politikai életbe való bekapcsolódás érdekében a sokkal következetesebben vezetett brassói román sajtó is elfogadta az új fejleményeket. Azt hangsúlyozta, hogy „az új magyarországi és erdélyi törvények megsemmisítettek valamennyi román és más népet elnyomó törvényt”, s hogy az új törvények a balázsfalvi gyűlés „összes pontjait valóra váltották a szó legszorosabb értelemben vett nemzetiség kivételével”.*Suzeran. Semisuzeran în Moldavo-România. Gazeta, 1848. június 14/26. 48. sz.

A magyar állami vezetés fenntartás nélkül érvényesítette az egyéni szabadság és emberi méltóság követelményét. Így amikor néhány városban a polgárság egy része a zsidók pálinkafőzési tevékenységét akarta korlátozni, méghozzá kitelepítésükkel fenyegetőzve, maga Mikó Imre „az emberiesség szempontjából” is elvetve mindenfajta jogi formalizmust, kérhette a magyar belügyminiszter közbelépését,*Az erdélyi Gubernium felirata a magyar belügyminisztériumnak. Fogalmazvány Mikó Imre saját kezű betoldásaival. Kolozsvár, 1848. augusztus 20. OL, GP 1848: 9838. ami nem is késett, hiszen a magyar kormányzat kezdettől fogva, ahol lehetett, igyekezett fellépni az antiszemita megnyilvánulásokkal szemben.

A múlt terhes örökségétől azonban nem lehet egyik napról a másikra megszabadulni. Ezt a jobbágyfelszabadítás végrehajtásának objektív nehézségei mellett a képviselőválasztás is példázza. Igaz, a kolozsvári törvény a városokban, illetve az ún. taxalista helységekben alapvetően új alapokra helyezte a követválasztást. Nem a polgárjog, hanem a tulajdon értéke jogosított választásra, és ennek következtében megsokszorozódott, a nagyobb városokban megtízszereződött a választók száma, hiszen eddig a legtöbb helyen a száz tagú kommunitások, a külső tanácsok küldtek képviselőket. A Szászföldön pedig, ahol eddig általában a falvak két-két és a városi {1385.} kommunitás hat küldöttjéből álló székgyűlés választott, most a cenzusos választójoggal élve már százak adhatták le szavazataikat. De a törvényhozók – nehogy a számukra nemkívánatos és könnyen ellenük és a liberalizmus ellen fordítható többség érvényesülhessen – kétségtelenül igen magasra szabták a falvakban érvényes cenzust: nyolcforintnyi adóra a fejadón felül, és hogy mégis érdekeltté tegyék a parasztokat, a falvak lélekszámuktól függően egy-két választót küldhettek. Így is a 30, sőt állítólag 40 ezer kisnemes mellett elvben is csak 4 ezer volt jobbágy választhatott. És ez nem csupán a románokat érintette hátrányosan. A Székelyföldön csak 600 úrbéres élhetett választójoggal a kb. 20-25 ezer vagy annál is több kisnemes és határőr mellett. Ugyanakkor Fogarasban a kisnemesség, leszámítva a város lakóinak egy részét, román volt, ahogy több megye kisnemességének jelentős hányada. A városok magyar jellege és a szászok magas adózóképessége miatt viszont a 73 erdélyi képviselő közül csak kb. 14 lehetett volna román. Tehát a képviselők alig egyötöde, miközben a lakosságnak több mint felét tették ki a románok. De hogy aztán Erdélyből összesen 6 román képviselő érkezett Pestre – ahová Magyarország többi részéből 14-15 –, s a megyékben is a korábbi hírnevet szerzett liberálisok futottak be, az elsősorban annak volt a következménye, hogy a választók többsége sok helyt inkább mezei munkái után nézett. Volt, ahol a választási rendszer elutasításának jeleként a románok szándékosan távol maradtak, és ami a legfontosabb: úgy látszik, a román kisnemesek nem szakítottak választási szokásaikkal. Érthető, hogy a román értelmiség a választási rendszer mellett elégedetlen volt a választási eredményekkel is, de a román nemzeti igények érvényesítésének lehetőségeit a valóságosnál alighanem némileg rosszabbnak látta, bár a balázsfalvi román néplap lelkesen köszöntötte a népképviselet követelményét érvényesítő törvényt.

Nem sok jót ígért, hogy amikor a július közepétől már dolgozni kezdő unióbizottságba Szemere belügyminiszter a román püspökök és képviselők unszolására román póttagokat nevezett ki, köztük Cipariut is, akkor az egyébként rugalmas Teleki József jogi okokra hivatkozva sokáig nem engedte nekik, hogy bekapcsolódhassanak a közös munkába. Az unióbizottsági tárgyalások fontossága és a románok aktív és konstruktív részvételének jelentősége majd szeptember folyamán oly tragikus módon tárul fel.

Az erdélyi román nemzeti mozgalom vezető alakjai abban bíztak, hogy miután júniusban végre Havasalföldön kitört a forradalom, a bukaresti ideiglenes kormány a magyar kormánynál eléri az erdélyi román követelések következetesebb teljesítését. Hiszen a magyar kormánynak is érdeke a Havasalfölddel való szövetség, aminek előfeltételéül az erdélyi románság nemzeti jogainak biztosítását gondolták. Ezért és a hazai politikai életből való kiábrándultsága miatt is figyelmeztette Bariţ a brassói sajtóban olvasóit, hogy „a román nemzet sorsát Bukarestben és Jászvásárt döntik el, nem pedig {1386.} Kolozsvárott, sem Balázsfalván, sem Budán”.*G. BARIŢ, Terorisrnul străin în Moldavo-România (Gazeta, 1848. május 27./június 8. 43. sz.). Ezért vett részt a havasalföldi forradalom előkészítésében, különböző harcra szólító nyilatkozatok közlésével, sőt még az erdélyi románok fegyveres segítségét is kilátásba helyezte, miközben gyakran értekezett a román–magyar „természetes szövetség” követelményeiről.

A román–magyar szövetséget, illetve az aztán majd arra épülő dunai konföderációt célzó törekvések a párizsi lengyel emigráció körében születtek, együtt bontakoztak ki a román nemzeti egységet és függetlenséget célzó törekvésekkel, s hol keresztezték egymást, hol összefonódtak egymással. A Dnyesztertől a Tiszáig terjedő román állam – ahogy többször is emlegették: Dacia – vágyként és vízióként élt már jó néhány román, főleg havasalföldi képzeletében. E vágyaknak egyelőre csak lírai vallomásokban, versekben adhattak hangot, bár azt, hogy egyazon nemzet részének tekintenek minden románt, többen nyíltan hangoztatták, és még többen átérezhették. Az egységtörekvések iránti vágy azonban nem léphetett ki a konspirációs tervezgetések medréből, mint azt az eszme néhány odaadó fiatal harcosának működése és tervezgetése példázza. Hiszen ha nyíltan hangot adnak vágyaiknak, csak magukat sodorják veszélybe, mert Nesselrode orosz külügyminiszter éppen az ún. dákoromán törekvésekre hivatkozva fenyegetőzött a dunai fejedelemségek katonai megszállásával. Az erdélyieknek is vigyázniuk kellett, mert a helyi katonai vezetés sem nézte jó szemmel a dákoromán tervezgetéseket. Ezért a kérdés Balázsfalván is csak kisebb-nagyobb – nyilván a fiatalok által vezérelt – csoportosulások körében vetődhetett fel, s ez egy-két falu magatartására nagy hatást is gyakorolt. A mezőségi Nagyiklándon, amikor például júniusban nem engedték felolvastatni a jobbágyfelszabadítást közzétevő guberniumi rendeletet, többen is azt hangoztatták, „hogy mi Magyarországgal nem tartunk, hanem egyesülni kívánunk Oláhországgal és Moldvával, amire minket tizenkétszer eskettek meg”, méghozzá – mint a nyomozáskor vallották – Şaguna püspök,*OL, 1848/49, Belügyminisztérium, Rendőri osztály, 1. kútfő, 7845. de ezt már alighanem joggal tudhatjuk be az emlékezet torzításának, hiszen az ortodox püspök igazán óvatos volt. Közben az önmentés szándékával mentegetőztek azzal, hogy vallási egyesülésre gondoltak csupán. A balázsfalvi gyűlésen Bărnuţiu is a nyilvánosság előtt csak a kulturális nemzeti egység követelményeiről beszélt, és azt fejtegette, hogy több kormány alatt is élhet egy nemzet.

Az osztrák orientációval szemben a havasalföldi forradalom előkészítői a párizsi lengyel emigráció dunai konföderációs elképzeléseihez igazodva akarták egyeztetni a román és magyar nemzeti szabadságtörekvéseket. {1387.} Kezdetben a román nemzeti egység igényének kielégítését a párizsi lengyel emigráció dunai konföderációs elképzeléseit szem előtt tartva keresték. A cári abszolutizmus feltartóztatásának hangoztatásával, illetve az ilyen igények egyesítésének célkitűzésével akarták az európai politika elemévé tenni az új, de még tagjai számában és milétében is meghatározhatatlan államrendszert. Román–magyar vonatkozásban pedig az ennek belső felépítésére vonatkozó elképzelésekről is csak annyit tudunk, hogy állítólag néhány román a magyar vezető köröknél valamiféle „svájci típusú konföderáció” megvalósítási lehetősége iránt tudakozódott, vagy talán csak szeretett volna, miközben másfelé is orientálódtak.

Kedvező objektív feltételek hiányában és nem egyes személyek magatartásán tört meg a nemes szándék. (Személyeken múlott viszont az, hogy miként tárul fel a feladat fájó megoldhatatlansága.) A magyar kormány ezekbe a komoly európai politikai támogatást nélkülöző vállalkozásokba nem is bonyolódhatott bele. Annál inkább hajlott a dunai fejedelemségekkel kötendő szövetségre, de erre csak úgy lett volna komolyabb esélye, ha a birodalom egésze vállalkozik reá. A havasalföldi kormány megbízottai pedig még akkor is, ha a magyarokkal való együttműködésre vagy álláspontjuk tárgyilagos megismerésére kaptak utasítást, e téren nem végeztek sokat, főleg ha bekerültek az erdélyi politikai élet kavargásába, mint Laurian, aki később az Ausztria keretei között megvalósítandó román egység egyik szószólója lett. Egyelőre a havasalföldi forradalom külpolitikai orientációjában előtérbe kerültek azok, akik a leendő Németország védnöksége alatt szerették volna érvényesíteni a román nemzeti egység igényét. A. G. Golescu például, annak ellenére, hogy mintaként állította a magyar jobbágyfelszabadítást honfitársai elé, már a nyár derekán az ellenforradalommal együttműködő horvátokkal és szászokkal való szövetkezést ajánlotta az erdélyieknek. Elfogott leveleiből erről a magyar kormányszervek is értesültek, és ez természetesen beárnyékolta a magyar–román viszonyt. Ugyanakkor ez a német orientáció bizonyos kompromisszumkereséssel is társult, hiszen később éppen a frankfurti minisztériumhoz beadványokat készítő – erdélyi származású – Ioan Maiorescu is helytelenítette az erdélyieknek az ellenforradalmi erőkkel való szövetkezését, ill. felkelésre buzdítását, mert nem annyira fizikai erővel, hanem inkább politikai eszközökkel akart eredményt elérni. Látva az európai liberális közvéleménynek a magyar ügy iránti rokonszenvét, november derekán Frankfurtban mint a dunai fejedelemségek megbízottja, de valójában már magánszemélyként, még azzal érvelt, hogy Magyarország is erősebb lesz, ha lemond Erdélyről, miközben a Székelyföldről a magyarok, továbbá a vegyes lakosságú területekről egyrészt a magyar, másrészt a román „nemzetiség maradványai” az új nemzeti államokba települnek át. A román trónra Habsburg-házi uralkodót kívánt, és azt hangsúlyozta, hogy Románia Magyarországgal véd- és dacszövetségben, német pártfogással, Németországgal – {1388.} gyakorlatilag teljes függetlenséget biztosító – államjogi kapcsolatban az európai egyensúly biztosítéka lehet.

Első pillantásra úgy látszik, hogy Maiorescu elképzelései nagyon közel álltak Wesselényi júniusi számvetéséhez, de a lakosságcsere gondolata általában a fenyegetés eszköze volt, és az erőszaké, s nem a népek jószomszédi viszonyát segítő lépés. Külső hatalmi kényszer pedig nem helyettesíthette a megegyezésre ösztönző belső késztetéseket. Ezek hiányában aztán később Maiorescu is csatlakozott az ellenforradalmi orientációhoz.

A nemzeti önállóság és függetlenség, a nemzeti szabadságeszme jegyében megfogalmazott szövetkezési vágyak és olykor nekik ellentmondó hatalmi törekvések is keveredtek 1848 román és magyar diplomáciájában. Közben gyakran az egyik fél saját túlméretezett céljait és igényeit a másik fél hasonló szándékaival, azok ellentmondásaival igazolta. A magyar kormány részint sokban elhibázott, részint tétovázó vagy halogató nemzetiségi politikája mellett a románok ellenszenvét erősítették még azok a magyar sajtóban is fel-felbukkanó nézetek, melyek a magyar korona jogán való keleti terjeszkedés lehetőségeit latolgatták és sugalmazták. Nem egyszerűen a nagyhatalmi törekvéseket utánzó nacionalizmus megnyilvánulásaként, hanem azért, mert a korszerű nemzeti lét biztosítása érdekében keresték azt a szerepet az európai hatalmi egyensúlyrendszerben, melyet addig a Habsburg-monarchia játszott, vagy a liberális közvélemény szerint kellett volna játszania. Most úgy tűnhetett, hogy az osztrák örökös tartományok az egységes Németország részeivé válnak, és így Magyarország önállósága megszilárdulhat. Az ebben reménykedő magyar államférfiak némelyike pedig olykor naiv módon hitte, hogy a dunai román fejedelemségek akkor majd önként csatlakoznak a magyar koronához, miközben valamennyien bíztak a kölcsönös előnyöket nyújtó jószomszédi viszony kialakításának lehetőségében.

A román és magyar külpolitikai törekvések céljait átszövő ellentmondások, következetlenségek és tisztázatlanságok – nem utolsósorban hordozóik külpolitikai járatlansága folytán – az európai külpolitikai viszonyok képlékenységét is tükrözték. A kis nemzeteknek létük biztosítása érdekében nagyhatalmi támogatásra is szükségük volt, az európai hatalmi rendszer pedig nagy átalakulást ígért, amihez alkalmazkodni kellett, ha magukat partnerként akarták elfogadtatni. Talán a román–magyar szövetség szempontjából is kedvezőtlenül hatottak mindkét forradalom belső gyengeségei, ellentmondásai és külső fenyegetettségük. Bár a havasalföldi forradalomnak nem kellett birkóznia a nemzetiségi kérdéssel, a jobbágyfelszabadítást már nem sikerült keresztülvinnie, pedig annak követelésével is bontott zászlót. A forradalmat előkészítő és a román–magyar szövetséget szorgalmazó balszárnyból senki sem került igazán vezető pozícióba, ráadásul a bukaresti ideiglenes kormányt is többször létében fenyegette a belső reakció, mígnem szeptember végén a {1389.} török és aztán az orosz csapatok be nem vonultak Bukarestbe, hogy véget vessenek a forradalmi átalakulás kísérletének.

A haladó magyar közvélemény – Erdélyben is – a havasalföldi forradalom kudarcában joggal gyászolta egyik lehetséges szövetségese és forradalmi társa végét. Hiszen időközben már Magyarországnak is szembe kellett néznie a készülődő ellenforradalommal.