AZ ELLENFORRADALOM ÉS A TRIANONI BÉKESZERZŐDÉS

Augusztus 4-én a román hadsereg bevonult Budapestre – bár utóbbi lépését az antant helytelenítette. Két nap múlva a szakszervezeti kormányt megdöntve polgári ellenforradalmi kabinet alakult, mely a román hadvezetés szinte teljes ellenőrzése alatt állott. Ez sem tudott stabilizálni, önálló fegyveres erőt teremteni, mert a megszállók ezt lehetetlenné tették. (A még 1920 elején is megszállt Tiszántúlon nem engedtek mozgásteret a jobb alternatívát jelentő kisgazdapártnak sem.) Az így teremtett helyzetben azután, amikor a békekonferencia sokszori sürgetése, majd ultimátuma nyomán a román hadsereg november közepén kivonult a fővárosból és a Duna–Tisza közéről, az eredetileg jelentéktelen, a Tanácsköztarsaság idején még mindössze pár száz fős, francia védelem alatt szervezkedő Horthy-féle „nemzeti hadsereg”, az ellenforradalom szélsőséges formájának hordozója, bevonulhatott Budapestre. Jó időre ez határozta meg a magyar belpolitika alakulását. Mi több, ezzel a {1729.} valójában az antant által hatalomra segített ellenforradalmi rendszerrel kötötték meg a magyar békeszerződést.

Az 1920 januárjában Apponyi Albert gróf vezetésével Párizsba utazó magyar békeküldöttséget a győztesek természetesen nem érdemi tárgyalásra, egyezmény előkészítésére, hanem a kész békefeltételek átvételére hívták meg. Apponyi megpróbálta ugyan tárgyalások kezdeményezését, a konferencia azonban ezt elutasította, csupán arra adott lehetőséget, hogy január 16-án Magyarország helyzetéről, a magyar kormány álláspontjáról beszédet mondjon. Elegáns, többnyelvű előadása összegezte mindazokat az érveket, amelyeket a magyar békeelőkészítő bizottság (főként Teleki Pál irányításával) kidolgozott és egy sor jegyzékben átadóit a konferenciának.

Magyar részről a feltételek javítására többirányú próbálkozás történt. Megkísérelték meggyőzni a győzteseket arról, hogy a kijelölt – s később szentesített – határok részleteikben sem a nemzeti önrendelkezési jognak, sem az etnikai elvnek nem felelnek meg, az utóbbit a Kárpát-medencében igazságosan nem is lehet érvényesíteni. Nagy hangsúlyt helyeztek a régi Magyarország gazdasági egységére, nyomós érveket hozva fel a közlekedéstől, vízgazdálkodástól a munkaerő-vándorláson át az egyes tájegységek egymásrautaltságáig, megpróbálván a gazdaságot mentesíteni a politikai feldarabolás várható következményeitől. A gondosan összeállított gazdaságföldrajzi és statisztikai anyag éppen a magyar gazdaság kivívott pozícióinak és távlati érdekeinek lehető védelmét volt hivatva alátámasztani. A jegyzékek megalapozott bírálatban részesítették a Magyarország sorsáról hozott döntéseket, de a szakszerű elemzéseket mindegyre átszőtte az anakronisztikus érvelés, a múlt szépítésének szándéka vagy az átlátszó hivatkozás a magyar kultúrfölényre. A magyar küldöttség persze nem képviselhetett egy meghatározott álláspontot, hanem variációkkal dolgozott. Kivihetetlennek tartotta az etnikai elvet, de természetesen tiltakozott színmagyar városok elcsatolása ellen is. Nem hitt sikerében senki sem, de mégis felkínálták, hogy a történeti magyar állam volt nemzetiségei teljes autonómiajogok birtokában tartozzanak Magyarországhoz.

A magyar hivatalos politika Csehszlovákia, Lengyelország és Románia példáján könnyen felismerte, hogy Párizs kegyeibe leginkább a Szovjet-Oroszország-ellenes fronthoz való felzárkózással lehet bejutni. Tapogatózások kezdődtek március folyamán a francia politikai és gazdasági élet azon körei felé, amelyek – mint Maurice Paléologue külügyminisztériumi osztályfőnök – Budapestet is be akarták vonni a szovjetellenes háborúba. A magyar hitelélet átállítása, a dunai hajózás és a MÁV, az állami gépgyárak tartós francia bérbeadása, valamint egyéb koncessziók fejében ezek a párizsi körök Magyarországot egy új államszövetség súlypontjaként Franciaország délkelet-európai gazdasági előőrsévé ígérték kiépíteni, s esetleg kedvezőbb, {1731.} Erdélybe is belenyúló határokat megszabni. A döntő ár az lett volna, hogy a franciák több százezres magyar hadsereget szerelhessenek fel Lengyelország megsegítésére. A Paléologue-vonal azonban gyorsan elbukott, a tervezés nem lépett ki a tapogatózások stádiumából.

{1730.} 58. térkép. Szakértői javaslatok és az elfogadott határvonal a párizsi béketárgyaláson
(V. V. Tilea alapján)

Erdély kérdésében a béketárgyaláson a magyar delegáció külön, többvariációs javaslatot terjesztett elő: vagy legyen autonóm tartomány Magyarország határain belül, vagy pedig teljesen független, Svájc-szerű, az etnikumok egyensúlyát is biztosító semleges ország Románia és a magyar állam között. A belső erdélyi nemzeti jogok garanciáját három, túlnyomóan egy etnikum által lakott, s egy negyedik, teljesen vegyes nyelvű közigazgatási autonóm terület kialakításában keresték, melyeket felülről egy háromnyelvű központi kormány s nemzeti kataszterre épülő parlament irányítana. Végül a magyar küldöttség Erdélyre – éppúgy, mint a többi vitás területre – népszavazást kért, kijelentvén, hogy „előre is alávetjük magunkat e népszavazás eredményének, bármi legyen is az”.*Apponyi A. 1920. január 16-i beszéde a békekonferencián. (A magyar béketárgyalások 1. Bp. 1920. 278.)

A békekonferencia azonban valójában már mindent előre eldöntött. A magyar delegáció összes javaslatait elutasították; az ezt közlő Millerand-levél burkoltan beismerte a rendezés egyes igazságtalanságait és abbeli törékenységét, hogy a legcsekélyebb változtatás az egész rendszert tenné értelmetlenné.

A magyar–román határt is meghagyták a nagyhatalmak közötti kompromisszum alapján már előző évben megtervezett vonalon. Románia valamivel kevesebbet kapott, mint amit 1916-ban ígértek neki, nyugati határát az angol és francia szakértők javaslataihoz közel álló vonalon rögzítették, míg az európai ügyekben kevésbé elkötelezett, ezért tárgyilagosabb amerikai szakértők és a külön utakon járó olasz politikusok egy 30–60 km-rel keletebbre fekvő államhatárt ajánlottak, Magyarországnak hagyva az Alföld keleti peremvárosait. 1920. június 4-én román részről 1. Cantacuzino és N. Titulescu, magyar részről Bénárd Ágoston és Drasche-Lázár Alfréd aláírta a békeokmányt. 103 093 km2 (a történeti Erdélyen kívül az Alföld peremvidéke), a régi országterület 31,7%-a, 5 257 476 lakos (köztük 1 704 851 magyar és 559 824 német), a régi ország népességének 25,2%-a most már a nemzetközi jog szerint is átkerült a román állam kötelékébe. Erdély népei történelmének újabb fordulója zárult le.

A trianoni békeszerződéssel Magyarország Közép-Európának legkisebb, gazdasági és katonai erő szempontjából leggyengébb országa lett. Az a tény, hogy a történeti magyar állam felbomlása a forradalmak leverésével és súlyos nemzeti sérelmeket is tartalmazó békerendezéssel együttesen ment végbe, akadályozta, hogy az országban egy olyan demokratikus berendezkedés honosodjék meg, melynek keretében a magyar társadalom az átalakulás {1732.} törvényszerű folyamatait, természetes keserveit megemészti, az új viszonyokhoz alkotó módon illeszkedve a szomszéd népekkel közösen az együttműködés útjait kereshesse. Az imperialista békerendszert nemcsak a vesztes országok revíziós vágytól fűtött polgársága ítélte el, de a társadalmi haladás, a forradalmi átalakulás közeli és távlati érdekeit szem előtt tartva elítélte és elutasította a nemzetközi kommunista mozgalom is.

A vezető antantpolitikusok, amikor a Habsburg-monarchia túlhaladott viszonyai helyett a korszerűbb rendezést akarták végrehajtani, valójában a világégés előttinél nagyobb feszültséget teremtettek a Duna-medencében is, kiszolgáltatva ezeket az országokat a nagyhatalmi érdekpolitikának. S ez az új államkeretekbe tartozó Erdély életére is döntő hatású volt.