2. ERDÉLY A SZOCIALISTA ROMÁNIÁBAN

1944 után forradalmi változás ment végbe Romániában a kapitalizmus felszámolásával és egy új társadalom, a szocialista társadalom építésével. Az 1944-től máig terjedő korszakot három időszakra tagolhatjuk. Az első a felszabadulástól 1948-ig tart, és erre a baloldali demokratikus tömörülés kormányzata, a polgári demokratikus reformok véghezvitele és a szocialista jellegű fejlődés kezdete a jellemző. Az 1948-tól a hatvanas évek közepéig terjedő második időszakban lerakták a szocialista társadalom alapjait, tehát megtörtént az államosítás, megkezdődött az iparosítás, végbement a mezőgazdaság kollektivizálása, létrejött az új állami intézményrendszer, és megindult a kulturális forradalom. A harmadik időszak a hatvanas évek közepén kezdődött, s ezt a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” periódusának tartják.

Nincs módunk a fejlődés ezen szakaszainak részletes vizsgálatára; csupán arra törekszünk, hogy az elmúlt 30 év nagy folyamatait jelezzük, mégpedig országos viszonylatban, miután az egyes országrészek és etnikumok fejlődésére vonatkozólag csak töredékes adatokkal rendelkezünk.

1. A gazdasági fejlődésre jellemző, hogy – a rendelkezésre álló, publikált adatok szerint, egész Romániára vonatkoztatva – a nemzeti jövedelem 1980-ban az 1950-eshez képest (utóbbi lényegében a háború előtti szintet jelentette) 15-ször, az ipari termelés értéke 33-szor, a mezőgazdasági 3 és félszer, a külkereskedelem volumene 41-szer volt nagyobb. Az ipar részesedése a nemzeti jövedelemben 44%-ról 58,6%-ra emelkedett.

{1760.} A lakosság, ugyancsak az egész országot tekintve, az 1948. évi 15,9 millióról 1977-re közel 21,6 millióra nőtt. Egy kezdeti gyors, majd 1956-tól viszonylag lassú növekedés után (az abortusz eltiltásával) az élveszületési index 1972 óta 18–20 ezrelék között ingadozik. A legmagasabb rátát Moldvában, Iaşi megyében jegyezték, 23,7 ezreléket, a legalacsonyabbat Temes megyében és Bukarestben (ahol csak 14,4, illetve 14,3 ezrelék volt). Jelentős belső vándorlás is zajlott le ebben a periódusban, mindenekelőtt az iparosodó vidékek és a városi központok felé.

1980-ban az aktív népesség 10,3 milliót ért el; a mezőgazdaságon kívüli foglalkoztatottakhoz számítottak 7,3 millió főt, a munkások száma 5,9 millió volt. A mezőgazdaságban csak az aktív népesség 29,4%-a dolgozott, míg 1950-ben még 74,1%-a. A foglalkozási csoportok aránya ugyanakkor a következőképpen alakult: 3,7 millió dolgozott az iparban, 860 ezer az építőiparban, 630 ezer a közlekedésben, 3 millió a mezőgazdaságban, 620 ezer a kereskedelemben, 430 ezer az oktatásban és közművelődésben, 280 ezer az egészségügyben, a többi egyéb foglalkozási ágakban.

Az egy főre eső nemzeti jövedelem 1980-ban az 1950-esnek 11-szeresére, a reálbér 30 év alatt 418%-kal, a reáljövedelem 639%-kal, az egy lakosra eső reáljövedelem pedig 470%-kal emelkedett a román statisztikai évkönyv szerint. (1980-ban a havi átlagkereset 2238, a munkásoké 2169 lei volt. A mezőgazdaságban 1982 közepétől az eddig kapott bér 30%-át garantálták, a többi 70% fizetése a munkateljesítményhez köttetett.)

Ezek a számok utalnak a harminc év nagy gazdasági-társadalmi változásaira, melyeknek során az aktív keresők száma az iparban 3,7-szeresére nőtt, a parasztságé pedig felére csökkent. Ezzel nemcsak a munkakörülmények változtak meg, hanem a nagy többség életmódja is. 1948-ban még 12,1 millió ember lakott falun, az egész népesség 76,6%-a, és csak 3,7 millió fő a városokban, a lakosság 23,4%-a. Az urbanizálódási folyamat felgyorsulását tükrözi, hogy 1977-ben – részben több település városi rangra emelése következtében – már 9,4 millió ember élt a városokban, az összes népesség 43,6%-a. A városi lakosság száma nem egészen három évtized alatt 5,7 millióval nőtt meg.

Az urbanizálódás folyamatában a hatvanas évek közepétől jelentős lakásépítésre került sor a nagyvárosokban, különösen az ipari központokban, míg az infrastruktúra fejlődése nem tudott lépést tartani a beáramlás ütemével. Az egészségügyi ellátás aránylag gyorsan javult, a harminc év alatt az orvosok száma 15 ezerről közel 40 ezerre, a kórházi ágyaké pedig 70 ezerről 200 ezerre nőtt. Az átlagos életkor az egészségügyi viszonyok javulása következtében az 1956. évi 63-ról az 1970-es évek második felében 70 évre emelkedett.

Nagy erőfeszítések történtek az oktatás fejlesztésére is. A tanulók száma az 1948–49-es tanévben 2,2 millió volt, 80–81-ben már 5,6 millió. Különösen figyelemreméltó az egyetemi és főiskolai hallgatók számának a növekedése, {1761.} amely harminc év alatt 50 ezerről 192 800-ra emelkedett (közülük 161 ezer nappali tagozaton végzi tanulmányait, és 16 ezer a külföldi). A pedagógusok száma 86 500-ról 258 600-ra nőtt. Jelentős változás történt a kulturális élet más ágaiban is, különösen a könyv, a film, a rádió és a televízió tömeges elterjedésével.

Az általános tendenciák természetesen nem adnak választ azokra a politikai, és ezzel együtt gazdasági, társadalmi és kulturális változásokra, amelyek az egyes időszakokat jellemezték. Ezeket a politikatörténet mozzanataival érzékeltetjük.

1944. augusztus 23-a után Bukarestben koalíciós kormány alakult, amelyben jelentős szerepet játszottak a kommunisták és szocialisták mellett egyes polgári pártok is. Csak később szorult ellenzékbe a két hajdani nagy: a D. Brătianu által vezetett Liberális Párt zöme és a Maniu-féle Nemzeti Parasztpárt. Elsősorban az utóbbi képviselte azt a mentalitást, amely a bécsi döntéssel a román nemzeti érzésen esett sérelmet most büntetéssel akarta megtorolni. Az új erőviszonyokra jellemző, hogy amikor a fegyverszüneti egyezmény értelmében a visszafoglalt Észak-Erdélybe bevonult a román közigazgatás, az ún. Maniu-gárdisták súlyos, véres atrocitásokat követtek el a Székelyföld egyes falvaiban, főleg Szárazajtón, Szentdomokoson, de másutt is, így a Kolozsvár környéki Egeresen vagy Biharban. A Szövetséges Ellenőrző Bizottság ennek következtében 1944. november elején Észak-Erdélyből eltávolította a román közigazgatást, és az csak 1945 márciusában, a Groza-kormány megalakulása után térhetett oda vissza. A négy hónapos átmeneti időszak egy különleges történeti pillanatot jelentett: Észak-Erdély életét, az újjáépítést és a politikai életet román és magyar kommunisták – ez utóbbiak tömegbázisát a Magyar Népi Szövetségbe tömörült helyi és megyei szervezetek alkották – szervezték és irányították akkor, amikor még mind Romániában, mind Magyarországon csak éppen elkezdték pozícióikat erősítő harcukat.

A román közigazgatás akkor tért vissza, amikor az Ekésfront alapítójának, Petru Grozának kormánya ígéretet tett a belső béke és a nemzetiségi jogok biztosítására. 1945. március 13-án a Kolozsvárott megrendezett gyűlés, amelyen a szövetséges hatalmak képviseletében A. J. Visinszkij, a Szovjetunió külügyi népbiztoshelyettese is részt vett, táviratot intézett J. V. Sztálinhoz, „mélységes háláját fejezve ki Észak-Erdélynek a román adminisztráció alá helyezéséért”, és biztosította őt arról, hogy a román hatóságok „mindent megtesznek, hogy a nyugalmat és a rendet a front háta mögött fenntartsák, és az együtt élő népek jogainak és kötelességeinek érvényesülését megvalósíthassák”.

1947. február 10-én aláírták Párizsban azt a békeszerződést, amely meghatározta Románia új határait. A fegyverszüneti egyezmény alternatív lehetőségét figyelmen kívül hagyva – és Romániának a fasiszta hatalmak elleni áldozathozatalát tekintetbe véve – a békeszerződés jogilag is visszaadta {1762.} az egész Észak-Erdélyt, tehát visszaállította az 1920-ban meghúzott román magyar határt. (A szerződés értelmében a Szovjetunió megtartotta Besszarábiát és Észak-Bukovinát, Bulgária pedig Dobrudzsa déli részét.)

1946 őszén a román kormány képviselői a következő nyilatkozatot tették a békekonferencián: „Ebben az ünnepélyes órában, amikor Románia keresi minden béke- és szabadságszerető nép együttműködését, minden késlekedés nélkül kijelenti, hogy teljes mértékben csatlakozik az Egyesült Nemzetek Chartájának elveihez, amely elveket a valóságban már meg is valósított, hiszen a fennhatósága alá tartozó minden személy részére faji, etnikai származás és vallási megkülönböztetés nélkül biztosítja az emberi jogok és az alapvető szabadságjogok teljes és általános alkalmazását. Híven ezekhez az elvekhez, Románia semmiféle belső nyomásra vagy külső beavatkozásra nem vár, hogy garantálja a területén lakó kisebbségi nemzetiségek számára a tökéletes szabadság rendszerét.”

1944 után a polgári nacionalista erők Romániában az Amerikai Egyesült Államokra és nyugati szövetségeseire támaszkodva harcot indítottak a baloldal ellen, amely a Szovjetunió és a szomszédos országok haladó erőinek támogatását élvezte. A baloldal nagy előretörése 1947. december 30-án a királyság megszüntetéséhez és a népköztársaság kikiáltásához vezetett. Ebben a harcban a romániai baloldal számára jelentős támaszt alkotott az 1944-ben létrejött Magyar Népi Szövetség, amely valóságos szervezetként a politikai, gazdasági és kulturális élet számos területén töltött be kezdeményező szerepet, s a szocialista átalakulás egyik hordozója volt.

Az 1948 elején rendezett választásokon a Népi Demokratikus Frontban tömörült pártok (a szocialista párttal egyesült kommunista párt, az Ekésfront, az egyik liberális frakció és a Magyar Népi Szövetség) döntő győzelmet arattak. Az új nemzetgyűlés megszavazta Románia első szocialista alkotmányát, amely megteremtette a társadalmi átalakulás jogi és intézményi kereteit.

1948 júniusában sor került a termelőeszközök széles körű államosítására, bár az államosítási folyamat csak 1950-ben zárult le. A mezőgazdaságban a demokratikus fejlődés keretében még 1945-ben földreformot hajtottak végre, aminek következtében a gazdaságok 94%-át a 10 hektár alatti birtokkategória tette ki. A gazdasági, társadalmi és művelődési érdekek egyaránt indokolták a mezőgazdaság kollektivizálását, amely 1949-ben kezdődött meg és 1962-ben fejeződött be. (Jelenleg a magángazdaságok kezén az ország mezőgazdasági területéből csupán 9,5%, a szántóterület 4,7%-a található.)

Az államszervezet átalakítása szempontjából nagy jelentősége volt 1950-ben a helyi tanácsi szervek, a néptanácsok létrehozásának, majd a közigazgatás átszervezésének. Megszüntették a régi megyei rendszert, és helyébe nagyobb egységeket, tartományokat hoztak létre. E reform keretében került sor a Székelyföldön az ún. Magyar Autonóm Tartomány megszervezésére a hajdani {1763.} négy székely megyéből. 1968-ban ismét visszaállították a megyerendszert (bizonyos területi módosításokkal), s e változások keretében megszűnt az akkor már módosított területű és elnevezésű Magyar Autonóm Tartomány is.

1952-ben új alkotmányt dolgoztak ki, amely elismerte a Román Kommunista Párt vezető szerepét, és kodifikálta az addigi gazdasági, társadalmi és politikai változásokat.

Nagy átalakulások történtek, főleg 1948 után, a kulturális életben is, ahol kiépült a széles körű oktatási és közművelődési hálózat, megnyíltak az iskolák kapui a munkások, parasztok és gyermekeik előtt, és kezdett kialakulni az új szellemű irodalom és művészet, fejlődött a tudományos kutatás.

Ebben az időszakban Románia fejlődésére is rányomta bélyegét a dogmatikus politika, amely mindenekelőtt a mezőgazdaság erőszakos kollektivizálásában, a demokratizmus visszaszorításában, a nemzeti sajátosságok elhanyagolásában, törvénytelenségekben, a kultúrának a közvetlen napi politika szolgálatába állításában nyilvánult meg. A Román Kommunista Párt 1956 után több alkalommal is elemezte e korszak eredményeit és ellentmondásait, s már az ötvenes évek végén jelentős változtatásokat vezetett be.

Az egyik legfontosabb döntés az volt, hogy megkezdik az ország gyors iparosítását. Ennek megalapozásához növelték a felhalmozást és különösen a beruházások volumenét az energetikában, a vas- és acéliparban és a gépgyártásban. Az ideológiában előtérbe került a nemzeti sajátosságok és hagyományok hangsúlyozása, s ennek nyomán az oktatásban, közművelődésben és művészetekben tartalmi változásokra került sor. Az irányítás szempontjából újat jelentett különböző szinteken a párt- és állami szervek tevékenységének szorosabb összekapcsolása.

A változások folyamata 1965 után teljesedett ki a Román Kommunista Párt IX. kongresszusával, amely a „sokoldalúan fejlett szocialista társadalom” programját fogalmazta meg. A program Romániát a fejlődő országok sorába helyezte, továbbra is a gyors iparosítást szorgalmazta, bár hangsúlyozta a mezőgazdaság fejlesztésének szükségességét is. Megerősítette azt a kulturális orientációt, amely a nemzeti múlt és a nemzeti sajátosságok feltárásának és érvényesítésének fontosságát emelte ki.

A kongresszus határozataira épülő 1965-ös alkotmány leszögezte, hogy a román állam „egységes nemzeti és szocialista jellegű”, s hivatalos elnevezésként a Románia Szocialista Köztársaságot választotta. Külpolitikailag kiemelte Románia készségét a szocialista országokkal való együttműködésre, egyenként és a Kölcsönös Gazdasági Segítség Tanácsának keretében összesen is, de egyben azt is világossá tette, hogy érdekeinek megfelelően fejleszteni kívánja kapcsolatait a tőkés és a fejlődő országokkal. Elvileg a nemzeti szuverenitás, a függetlenség és az egymás ügyeibe való be nem avatkozás követelményét fogalmazta meg.

{1764.} Romániát Magyarországhoz 1948 óta barátsági és együttműködési szerződés köti. A két ország között a gazdasági és kulturális kapcsolatok 1945 után – főleg az első két évtizedben – dinamikusan fejlődtek.

2. Ha Erdély gazdasági, társadalmi, kulturális fejlődését vizsgáljuk, akkor azt állapíthatjuk meg, hogy különösen az utolsó két évtizedben, az országos iparosítási program megvalósulása nagy változásokat hozott ebben az országrészben is. Közép- és Délnyugat-Erdélyben megindult az energiaforrások és az ipari nyersanyagok széles körű kiaknázása; az erdélyi földgáz kitermelése az 1938. évinek több mint ötvenszeresére emelkedett, s a metán felhasználásával nemcsak egyes városok (köztük Kolozsvár) és sok falu fűtését oldották meg, hanem a vegyipart is kifejlesztették. Vízierőművek és hőerőművek épültek. A Bánságban és Vajdahunyad környékén a szén- és vasérclelőhelyek már az iparosítás első szakaszában nagy szerepet játszottak, most ebben a zónában jöhettek létre a korszerűsített nagy vas- és acélkombinátok. A bauxit kiaknázása az Erdélyi-érchegység nyugati lábánál a nagyváradi alumíniumkohászat kiépítéséhez vezetett. Folytatódott a színesfémek kitermelése az Érchegységben, a Bánságban, Nagybányán és környékén. Gyors volt az előrehaladás a gépgyártásban. A járműgyártás központjai Resica, Arad, Brassó lettek, a traktorgyártásé Brassó, a szerszámgépeké Arad és Brassó. Az építőanyag-ipar, amelynek széles nyersanyagbázisa van, főleg Erdély középső részein fejlődött ki. A hagyományos faiparnak az utóbbi időkben nagy feldolgozó centrumai alakultak ki Désen, Szamosújvárott, Balázsfalván, Szászrégenben, Marosvásárhelyt. A fogyasztási cikkek gyártása a tradicionális városi központokban folytatódott.

Az ipar földrajzi megoszlását tekintve Erdélyben négy ipari zónát különböztetünk meg. Az első az ún. Közép-Erdélyt foglalja magában, mégpedig a Brassó, Nagyszeben, Kolozsvár, Torda, Marosújvár, Dicsőszentmárton, Marosvásárhely és Fogaras által körülhatárolt területen. Ebben a zónában termelik meg a romániai villamos energia 25%-át, ez adja a fémfeldolgozás és a gépgyártás termelésének 25%-át, a vegyiparénak 18,7%-át, a textil- és bőripari termékek mintegy 40%-át. A délnyugati zóna határa Resica, Vajdahunyad, Temesvár és Arad, és erre a területre jut a romániai szénbányászat 45%-a, a vasipar és acéltermelés túlnyomó része és a gépipari termelés 13%-a. Emellett jelentős a Nagybánya környéki zóna és az Érchegység, ahol főleg színesfémek kiaknázása és feldolgozása folyik.

A mezőgazdaság csak mérsékelten fejlődött az erdélyi területen; leginkább a Bánságban, ahol a legmagasabbak a hozamok, majd az Erdélyi-medencében és a nyugati határ mentén; az Erdélyi-medence keleti és déli részén viszont a természeti adottságok miatt is csak kismértékben. A hegyvidéken főleg állattenyésztéssel foglalkoznak, s itt a mezőgazdasági terület 45%-a a magángazdaságok kezében van. Mint mindenütt Romániában, Erdélyben is az állami gazdaságok és a termelőszövetkezetek adják a gabonatermelés döntő részét.

{1765.} A szövetkezetek alapszabálya, amely a legutóbbi időkig érvényben volt, 0,19 hektárban állapította meg a háztáji gazdaságok méretét, s a termelőszövetkezetek területeinek mintegy 10-15%-a tartozik a háztájihoz. Nagyságukhoz képest azonban igen jelentős a súlyuk a zöldség- és gyümölcstermelésben, valamint az állattenyésztésben. 1980-ban a háztájiból származott az országos hústermelés 28%-a, a tejtermelés 34%-a. Feltehető, hogy Erdélyben is hasonlóak az arányok.

A hatvanas évek közepétől nagyobb gondot fordítottak a regionális fejlesztésre, és arra törekedtek, hogy az elmaradt megyékben gyorsítsák a növekedést új ipari beruházásokkal és a mezőgazdaság gépesítésével. Erre ösztönzött a munkaerőhiány és a munkaerőforrás területi megoszlása is. Ilyen módon egyes erdélyi tájak is előnyösebb helyzetbe kerültek, így Beszterce-Naszód és Szilágy, de a székely megyék is, amelyekben elsősorban a fa-, textil-, élelmiszer- és építőanyag-ipart fejlesztették, s ahol épültek gép- és villamosipari üzemek is. A hetvenes évek átlagos 11,2%-os évi fejlődéséhez képest az ipar ezekben a megyékben magasabb növekedési ütemet mutatott: Beszterce-Naszódban 18,1%-ot, Hargita megyében 13,8%-ot; 1976–1980 között, öt év alatt az ipari termelés 2,6-szorosára nőtt Beszterce-Naszód, 2,3-szorosára Kovászna és 2,6-szorosára Szilágy megyében.

Az erdélyi megyék ma egész Románia ipari termelésének 38,2%-át, a mezőgazdasági termelésnek pedig 31,8%-át adják, ami azt jelenti, hogy ez a terület nagyjából megőrizte azt az arányt, amelyet a harmincas évek végén képviselt, s mindezt annak ellenére, hogy a régi Romániában is jelentős fejlődés ment végbe.

Az iparosítás döntő mértékben befolyásolta a városi és falusi lakosság arányának alakulását Erdélyben is. Az 1977-es népszámlálás adatai szerint ennek az országrésznek a lakossága 7 500 229 fő. Ebből városban él: 3 558 649 fő, azaz a lakosságnak 47,4%-a, több, mint Románia más részein. Ha arra gondolunk, hogy 1948-ban ez az arány csupán 19%-os volt, akkor látjuk a változás irányát és gyorsaságát. A leginkább urbanizált megyék: Brassó, Kolozs, Hunyad és Szeben, ahol a lakosság 60–74%-a él városokban. Kialakult három 200 ezer lakoson felüli agglomeráció: Temesvár (269 353), Kolozsvár (262 858) és Brassó (256 475), valamint hat 100 ezer feletti: Arad (171 193), Nagyvárad (170 531), Nagyszeben (151 137), Marosvásárhely (130 076), Szatmár (103 544) és Nagybánya (100 985); e kilenc városban él Erdély városlakóinak 45,4%-a, míg a többi 103 kisebb város között oszlik meg. Néhány közülük eléri az 50 ezres létszámot, és sok a 10 ezer körüli, olyan is, amelyik csak most indult el a városiasodás útján. A leginkább mezőgazdasági terület, ahol a lakosságnak több mint 50%-a falun él: Alsó-Fehér, Bihar, Beszterce-Naszód, Hargita, Máramaros, Maros, Szatmár és Szilágy megye.

Erdély települési és foglalkozási viszonyainak átalakulása befolyásolta a népszaporulatot, ami 1966–1976 között 1 515 907 fő volt. A történelmi {1766.} Erdélyben 20,3% a szaporodási ráta, a Körös vidékén, Máramarosban csak 19,5%, míg a Bánságban 15,3%. Az országon belüli belső vándorlás úgy alakult, hogy főleg Brassó, Temes, Arad, Kolozs, Szeben, Hargita megyékbe vándoroltak be Erdély más területeiről és a Kárpátokon túlról, az elvándorlás viszont szinte az összes többi erdélyi megyét érinti – különböző mértékben. (A székely elvándorlás a hatvanas évek végéig részben Erdély iparosodott részei, részben Bukarest felé irányult; a székely megyék iparosításakor javult a helyi magyar lakosság foglalkoztatása, de románok is nagy számban telepedtek meg a székely megyékben.)

A lakosság életkörülményei – a nagy többséget tekintve – az iparosodással és a városiasodással javultak. A falvakban azonban – különösen a gazdasági fejlődésben elmaradottabb vidékeken – konzerválódott a régi életmód sok eleme. Elég általános jelenség az ingázás, ami egyrészt szétveti a régi közösségeket, másrészt hozzájárul az életmód bizonyos mértékű korszerűsítéséhez. Az elmaradottabb megyékben az iparosítás lehetőségeket nyitott az oktatás fejlesztésére középfokon is. Kolozsvár és Temesvár mellett felsőoktatási központok: Arad, Brassó, Marosvásárhely lettek.

34. táblázat. Románia népességének etnikai megoszlása, 1948–1977

Népesség 1948*Forrás: GOLOPENŢIA–D. C. GEORGESCU, Populaţia Republicii Populare Romăne la 25 ianuarie 1948. Rezultatele provizorii ale recensămăntului (Probleme Economise 1948 martie, 28–45). 1956*Forrás: Recensămîntul populaliei din 21 februarie 1956. 1966*Forrás: Recensămîntul populaliei gi locuinţelor din 15 martie 1966. 1977
anyanyelv szerint anyanyelv szerint nemzetiség szerint anyanyelv szerint nemzetiség szerint anyanyelv szerint nemzetiség szerint
Szám szerint (ezer fő)
Román 13 598 15 081 14 996 16 771 16 747 19 004 19 207
Magyar 1 500 1 654 1 588 1 652 1 620 1 707 1 671
Német 344 395 385 388 383 359 332
Zsidó/jiddis 139 34 146 5 43 26 25
Cigány 67 104 49 64 230 76
Egyéb 292 258 270 238 246 233 248*Ebből 44875 „eltérő anyanyelvű és nemzetiségű”
Összesen 15 873 17 489 17 489 19 103 19 103 21 559 21 559
Százalék szerint
Román 85,7 86,2 85,7 87,8 87,7 88,1 89,1
Magyar 9,4 9,5 9,1 8,6 8,5 7,9 7,8
Német 2,2 2,2 2,2 2,0 2,0 1,7 1,5
Zsidó/jiddis 0,9 0,2 0,8 x 0,2 0,1 0,1
Cigány 0,4 0,6 0,3 0,3 1,1 0,4
Egyéb 1,8 1,5 1,6 1,3 1,3 1,1 1,1
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


{1767.} 35. táblázat. Erdély népességének etnikai megoszlása, 1948–1977

Népesség 1948*Forrás: A. GOLOPENŢIA–D. C. GEGRGESCU, Populaţia Republicii Populare Române la 25 ianuarie 1948 (Probleme Economice 1948 martie, 28–45). 1956*Forrás: Recensămintul populaţiei din 21 februarie 1956. 1966*Forrás: Recensămîntul populaţiei yi locuintelor din 15 martie 1966. 1977*Forrás: Recensămîntul populaţiei şi al locuintelor din 5 ianuarie 1977. 1. 614–621.
anyanyelv szerint anyanyelv szerint nemzetiség szerint anyanyelv szerint nemzetiség szerint nemzetiség és anyanyelv szerint
Szám szerint (ezer fő)
Román 3752 4081 4052 4570 4559 5321
Magyar 1482 1616 1559 1626 1597 1651
Német 332 373 368 374 372 323
Zsidó/jiddis 30 10 44 1 14 8
Cigány 38 78 32 49 44
Egyéb 165 114 131 117 129 153*Ebből 34 059 „eltérő anyanyelvű és nemzetiségű”.
Összesen 5761 6232 6232 6720 6720 7500
Százalék szerint
Román 65,1 65,5 65,0 68,0 67,9 70,9
Magyar 25,7 25,9 25,0 24,2 23,8 22,0
Német 5,8 6,0 5,9 5,6 5,5 4,3
Zsidó/jiddis 0,5 0,2 0,7 x 0,2 0,1
Cigány 0,6 1,3 0,5 0,7 0,6
Egyéb 2,9 1,8 2,1 1,7 1,9 2,1
Összesen 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0 100,0


3. A gazdasági-társadalmi változások befolyásolták az etnikai viszonyok alakulását is, amit nemzetiségi hovatartozás és anyanyelv szerint határoznak meg a statisztikák (1977-ben országosan csak nemzetiségek szerint).

Ha csak a főbb arányokat vesszük tekintetbe, akkor azt mondhatjuk, hogy 1956-ban nemzetiség szerint a teljes lakosság 85,7%-a tartotta magát románnak, 9,1%-a magyarnak, 2,2%-a németnek és 3%-a más nemzetiségűnek. Erdély lakossága ugyancsak nemzetiség szerint így alakult: román 65%, magyar 25%, német 5,9%, egyéb 4,1%. Anyanyelv szerint az ország teljes lakosságának 86,2%-a vallotta magát románnak, 9,5%-a magyarnak, 2,2%-a németnek és 2,1 %-a más anyanyelvűnek. Anyanyelv szerint Erdély lakossága a következőképpen oszlott meg: 65,5% román, 25,9% magyar, 6% német és 2,6% egyéb. Az 1966-os népszámlálás szerint a fő arányok egész Romániát tekintve így alakultak: 87,7% román, 8,5% magyar, 2% német és 1,8% egyéb nemzetiségű. Az anyanyelv szerint a megoszlás: 87,8% román, 8,6% magyar, 2% német és 1,6% más anyanyelvű volt. Nemzetiség szerint román volt Erdély népének 67,9%-a, magyar 23,8%, német 5,5%, egyéb 2,8%. Anyanyelv szerint {1768.} románnak számított 68%, magyarnak 24,2%, németnek 5,6%, egyéb anyanyelvűnek 2,2%. Az 1977-es népszámlálás egész Romániában 21 559 416 főt vett nyilvántartásba, ezek közül románnak vallotta magát (az arománokkal és makedo-románokkal együtt) 19 003 544, magyarnak (1064 külön feltüntetett székellyel együtt) 1 706 874, németnek (a külön szereplő néhány ezer szásszal és svábbal együtt) 358 732, a többi egyéb nemzetiségűnek. A főbb arányok a következőképpen változtak: 88,1% román, 7,9% magyar, 1,7% német és 2,3% egyéb. Erdély népességének nemzetiségi összetétele a következő volt: 5 321 ezer román, 1 651 ezer magyar, 323 ezer német, 205 ezer zsidó, cigány és egyéb, százalékban kifejezve: 70,9% román, 22% magyar, 4,3% német, 2,8% egyéb.

Az adatok arra utalnak, hogy 1956 és 1977 között, talán elsősorban a népszaporulat eltérő nagyságrendje miatt, a románság részaránya az ország lakosságában jelentősen, 88,1%-ra emelkedett. A hivatalos statisztikai adatok bizonyos ellentmondásokra is felhívják a figyelmet a nem román lakosság létszámának alakulásában. Így 1956-ban 1 654 ezer magyar anyanyelvűt (vagy bevallott nemzeti hovatartozás alapján 1 588 ezer magyart) vettek nyilvántartásba, 1966-ban viszont csak 1 652 ezer volt a magyar anyanyelvűek száma (illetve 1 620 ezer a magyar nemzetiségűeké), ami nem magyarázható a népszaporulat csökkenésével, sem a vándorlással, sem az asszimilációval. Az 1977-es adatok reálisabbnak tűnnek, mert tíz év alatt 87 ezres szaporulatot rögzítenek (Erdélyben azonban csak 54 ezret). Az összehasonlítást azonban megnehezíti az a tény, hogy nem tették közzé az utóbbi népszámlálás anyanyelvi adatait (csupán egy „nemzetiség és anyanyelv szerinti népesség” összevont számsorát), amelyek többletként 50–80 ezres eltérést mutattak a magyar nemzetiség javára. Bármennyire is pontatlanok vagy ellentmondásosak a statisztikák, az természetesen megállapítható, hogy Erdélyben húsz év alatt mintegy 6%-kal (1977-ben 70,9%-ra) nőtt a románság, és 3%-kal csökkent a magyarság aránya. Ha ezt a tendenciát, s azt a tényt, hogy a magyarságnak is vannak kedvező népszaporulatú tájai, tekintetbe vesszük, valószínű, hogy a magyar anyanyelvűek száma 1977-ben már meghaladta az 1,8 milliót.

4. Tekintsük át előbb az erdélyi románok helyzetének alakulását 1944 után. A románság létszámának nagyarányú (az 1948. évi 65,1%-ról 1977-ig 70,9%-ra) növekedése nem pusztán a természetes szaporulat, hanem kisebb mértékben a moldvai és havasalföldi átvándorlás következménye is. A románság aránya elsősorban a városokban emelkedett, ahol számuk a felszabadulás óta ötszörösére növekedett. Jelentős részük (mintegy 52,7%) továbbra is falun vagy város környéki falusi településeken él.

Az iparosítás a románok foglalkozási összetételét megváltoztatta, a parasztság jelentős részéből munkás lett. Újabb regionális statisztikai adatok nem állnak rendelkezésünkre, de mint az 1956-os népszámlálásból tudjuk, {1769.} Erdélyben a román ipari munkásság az egész román népességnek egynegyedét tette ki, s főleg Kolozs, Brassó, Hunyad és Temes megyék ipari központjaiban koncentrálódott. Ma feltehetőleg legalább 1,5–1,7 millió a román ipari munkás Erdélyben.

A másik jelentős társadalmi változás az értelmiségi és alkalmazotti kategóriákban következett be. 1956-ban több mint félmilliónyi tisztviselőt (mérnököt és technikust is beleértve) tartottak számon az erdélyi román lakosság köréből, azóta ez a szám is nőtt, s elérheti a 700-800 ezer főt.

Máramaros, Beszterce-Naszód, Szilágy megyékben a románok a régi patriarchális életmód sok elemét hosszú ideig megőrizték, de az elmúlt évtized iparosítása ezeken a területeken is változást hozott. Az iparosodottabb megyékben az ingázás hatása érződik a falusi életmódban is.

Erdély románságának kulturális élete az 1944 utáni évtizedekben együtt fejlődött az egész országéval. Az egységesítés a román szellemi életben még inkább érvényesült, mint a két világháború között. Az erdélyi románok vallási megosztottsága véget ért, miután a görög katolikus egyház 1948-ban megszűnt, és beolvadt a görögkeletibe.

Az irodalomban és a művészetekben megfigyelhetjük bizonyos erdélyi hagyományok továbbélését, főleg a népi költészethez való kapcsolódás és a múlt iránti érdeklődés tekintetében. L. Blaga költészetének újrafelfedezése a hatvanas években nem kevéssé járult hozzá az erdélyi sajátosságok kiemeléséhez. Ami a társadalomtudományokat illeti, inkább a nyelvtudományban, a történetírásban, a néprajzban tapasztalható az erdélyi román hagyomány folytatása. Olyan folyóiratok, mint a kolozsvári Steaua és Tribuna, a nagyváradi Familia, a marosvásárhelyi Vatra, a brassói Astra vagy a nagyszebeni társadalomtudományi érdeklődésű Transilvania és a különböző egyetemi folyóiratok szolgálják az erdélyi román írók, tudósok szellemi tömörítését és a sajátos irodalmi, nevelési vagy tudományos érdeklődés továbbélését vagy újszerű jelentkezését.

5. A szocialista Románia az alkotmányban biztosítja a nemzetiségek jogait. Az utolsó, 1965-ös alkotmány 17. szakasza az alapjogokat „nemzetiségre, fajra, nemre vagy vallásra való tekintet nélkül” garantálja, és tilt minden megkülönböztetést az állampolgárok között, az élet minden területén. A 22. szakasz azt is kijelenti, hogy „azokban a közigazgatási-területi egységekben (falvak, városok, megyék), ahol a román lakosságon kívül más nemzetiségű lakosság is él, az összes szervek és intézmények az illető nemzetiség nyelvét is használják szóban és írásban, tisztviselőket neveznek ki soraiból vagy más olyan állampolgárok közül, akik ismerik a helyi lakosság nyelvét és életmódját”. Ugyanebben a szakaszban olvasható: „Románia Szocialista Köztársaságban az együtt élő nemzetiségeknek biztosított az anyanyelv szabad használata, továbbá a könyvek, újságok, folyóiratok, színházak és minden fokon az oktatás, saját nyelvükön.”

{1770.} Mint láttuk, a magyarok létszáma Erdélyben az 1977-es népszámlálás végleges adatai szerint 1 651 ezer fő, tehát az összlakosság 22%-a. Ha – mint említettük – bizonyos korrekciókat tekintetbe veszünk, a magyarság száma meghaladja az 1,8 milliót, tehát részesedése 23-24%-os (emlékeztetőül megemlítjük, hogy 1930-ban 24,4%-ot tett ki). A magyarok mintegy 35%-a a magyar–román határ mentén, 34%-a a Székelyföldön, 10%-a Kolozsvárt és környékén, a többi meg szórványban él. (Mintegy 400 ezer magyar él ún. interetnikus diaszpórában.) A leginkább magyar lakosságú Kovászna és Hargita (az első a volt Háromszék, a második a volt Udvarhely és Csík megye); Kovásznában a magyarság számaránya 78% körül jár, míg Hargita megyében mintegy 84,5%.

A magyar nemzetiség szaporulata 1956 és 1966 között – az adatok szerint – csekély, mindössze 2,3% (38 ezer fő) körül volt, miközben az országban ez az arány 9,2%-ot ért el. 1966 és 1977 között 5,4%-ra emelkedett, de ez is elmaradt az országos átlag mögött, mely 12,9% volt. A csökkenés, amelynek mértékét – mint jeleztük – a statisztikák nem pontosan tükrözik, részben a régi gazdasági-vallási alapokon kialakult születéskorlátozási hagyományokkal, részben az urbanizációval jelentkező családtervezéssel, részben a nemzetiségi tudat gyengülésével függ össze. A jelenség nem általános, mert Hargita és Kovászna megyében a népszaporodás meghaladja az országos átlagot is. (Igaz, hogy e két megye magyarsága 1977-ben az egész magyar lakosságnak csak mintegy 25%-át tette ki.)

A magyar lakosság létszáma 1966 és 1977 között falun 6,3%-kal esett vissza, nagyobb mértékben, mint amilyen az országos csökkenés volt, amely csak 2,7%-ot ért el. Ez azt jelenti, hogy a magyar nemzetiség egyre nagyobb mértékben városiasodik; 1977-ben városokban élt közel 900 ezer magyar, az egész magyar lakosság több mint 50%-a. Külön is figyelemre méltó a magyar többségű Hargita és Kovászna megyék városiasodása: 1948-tól 1980-ig az elsőben 10-ről 45%-ra, a másodikban 12-ről 52%-ra nőtt a városi lakosok száma. Magyarok általában azokba a városokba és ipari centrumokba költöztek, amelyek ugyanazon megye területén találhatók. Így nőtt meg Nagyvárad, Nagybánya, Szatmár, Marosvásárhely, Csíkszereda, Sepsiszentgyörgy, Székelyudvarhely, Brassó magyarsága. A legtöbb magyar városi környezetben Kolozsvárt (85 358), Marosvásárhelyt (81 789), Nagyváradon (75 698), Szatmáron (47 594), Temesvárt (36 242), Aradon (34 318), Brassóban (33 970) és Sepsiszentgyörgyön (33 956) lakik.

Az 1956-os népszámlálás szerint (későbbi, az egész területre vonatkozó adatok nem állnak rendelkezésünkre), az akkor 1,6 millióra becsült magyarság foglalkozási csoportok szerinti megoszlása úgy alakult, hogy mintegy 520 ezer munkást, 200 ezer tisztviselőt, 38 ezer ipari szövetkezetben dolgozót, 90 ezer kollektív gazdaságban, 26 ezer társulásban részt vevőt, több mint 600 ezer egyéni parasztot, 58 ezer magántisztviselőt, 3800 szabad foglalkozásút és 1500 {1771.} kiskereskedőit tartottak számon mintegy 13 ezer meghatározatlan foglalkozást űző mellett. Azóta a parasztság döntő többségében termelőszövetkezetben dolgozik, a magyar munkásság létszáma pedig nőtt, s elérheti a 650–700 ezer főt.

Az 1977-es megyei statisztikák alapján megközelítő képet kaphatunk a Székelyföld magyarságának foglalkozási összetételéről: eszerint Kovászna megyében a 99 047 fős aktív lakosságból 37 412 az iparban, 6197 az építőiparban, 31 522 a mezőgazdaságban tevékenykedett, említésre méltó még a kereskedelemben (5885), a közlekedésben (4066), a szolgáltatásokban (4263), az oktatásban és kultúrában (3978) és az egészségügyben (3048) dolgozók száma. Hargita megye 161 800 aktív lakosából 67 461 dolgozott az iparban, 8020 az építőiparban, 48 219 a mezőgazdaságban; a többi ágazat sorrendje: kereskedelem (8557), egészségügy (5240). Maros megye 295 191 lakosából 106 010 tevékenykedett az iparban, 17 940 az építőiparban, 102 803 a mezőgazdaságban; a többi kategória sorrendje: kereskedelem (15 408), oktatás és kultúra (12 861), közlekedés (11647), szolgáltatások (9544) és egészségügy (8944). Mindez arra mutat, hogy ezekben a hajdan elmaradott megyékben is differenciáltabb foglalkozási struktúra alakult ki.

Ami a magyarság részvételét illeti a politikai életben, 1944 után sok magyar munkás és értelmiségi kapcsolódott be a Magyar Népi Szövetség munkájába, és vett részt a kommunista párt vezette politikai küzdelmekben. Mindaddig, amíg nem került sor az egypártrendszer bevezetésére, mint a magyarok képviseleti szerve, a Magyar Népi Szövetség a szocialista politikát hatékonyan támogatta, s ezt a politikai vezetés mindenkor elismerte.

1948 után megszűnt minden külön nemzetiségi politikai vagy kulturális képviselet (1953-ban formailag is feloszlik a Magyar Népi Szövetség), és csak 1968-ban került sor a Magyar Nemzetiségi Dolgozók Tanácsának megalapítására, amely kinevezett tagokból álló, tanácsadó társadalmi szervezet, érdekképviseletet nem láthat el.

A magyarság politikai képviselete a magyarok országos arányát, a 7,9%-ot tekintetbe véve, nagyjából arányosan érvényesül a Kommunista Párt, Ifjúsági Szövetség, Pionírszövetség és a szakszervezetek vezető szerveiben, valamint a Nagy Nemzetgyűlésben. (A vezető tisztségek odaítélésénél Erdélyben is a magyarság országos számarányát alkalmazzák, s nem az erdélyi 22-23%-os kvótát.) Az erdélyi néptanácsokban és a gazdasági szervezetekben beosztotti szinten jobban érvényesül a tényleges, a területi és helyi etnikai létszámarány.

{1772.} 36. táblázat. Románia népességének megoszlása társadalmi kategóriák és nemzetiség szerint 1966-ban
(aktív és eltartott népesség együtt)

Nemze-
tiség
Munkás Tisztviselő és értelmiségi Paraszt Kisiparos Egyéb és isme-
retlen
Összes népesség
szövet-
kezeti
önálló együtt szö-
vetke-
zeti
önálló együtt
ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő ezer fő ezer fő % ezer fő ezer fő %
Román 6 508 38,9 2 065 12,3 6 647 39,7 927 5,5 7 574 45,2 344 136 480 2,9 120 16 747 100,0
Magyar 743 45,9 188 11,6 554 34,2 32 2,0 586 36,2 66 23 89 5,5 14 1 620 100,0
Német 224 58,5 52 13,6 75 19,6 4 1,0 79 20,6 19 4 23 6,0 5 383 100,0
Zsidó 13 30,2 26 60,5 x x x x x x 2 1 3 7,0 1 43 100,0
Cigány 30 46,9 x x 20 31,3 2 3,1 22 34,4 1 10 11 17,2 1 64 100,0
Egyéb 107 43,5 25 10,2 69 28,1 32 13,0 101 41,1 7 2 9 3,7 4 246 100,0
Összesen 7 625 39,9 2 356 12,3 7 365 38,6 997 5,2 8 362 43,8 439 176 615 3,2 145 19 103 100,0


Megjegyzés: x = 1000 főnél kevesebb.
Forrás: Recensâmîntul populaţiei şi al locuinţelor din 15 martie 1966. 175.


37. táblázat. Erdély népességének megoszlása társadalmi kategóriák és nemzetiség szerint 1956-ban
(aktív és eltartott népesség együtt)

Nemzetiség Munkás Tisztviselő és szabad-
foglalkozású
Paraszt Kisiparos Egyéb és isme-
retlen
Összes népesség
szövetkezeti és társult önálló együtt szövet-
kezeti
önálló együtt
ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő % ezer fő %
Román 965 23,8 526 13,0 216 5,4 2 230 55,0 2 446 60,4 23 0,6 70 1,7 93 2,3 22 0,5 4 052 100,0
Magyar 504 323 198 12,7 117 7,5 631 40,5 748 480 38 2,4 57 3,7 95 6,1 14 0,9 1 559 100,0
Német 210 571 49 13,3 45 12,2 40 10,9 85 23,1 8 2,2 13 3,5 21 5,7 3 0,8 368 100,0
Zsidó 12 27,3 23 52,3 x x 1 2,0 1 2,0 2 4,5 5 11,4 7 15,9 1 2,5 44 100,0
Cigány 33 423 2 2,5 8 10,3 14 17,9 22 28,2 x x 13 16,7 13 16,7 8 10,3 78 100,0
Egyéb 37 28,2 11 8,4 16 12,2 63 48,1 79 60,3 1 0,8 2 1,5 3 2 3 1 0,8 131 100,0
Összesen 1 761 28,3 809 13,0 402 6,5 2 979 47,8 3 381 543 72 1 1 160 2 6 232 3,7 49 0,7 6 232 100,0
Kárpá-
tokon túl
2382 21,2 1 572 14,0 858 7,6 5 967 53,0 6 825 60,6 113 1,0 287 2,5 400 3,6 78 0,6 11 257 100,0
Románia összesen 4 143 23,7 2 381 13,6 1 260 7,2 8 946 51,2 10 206 58,4 185 1,0 447 2,6 632 3,6 127 0,7 17 489 100,0


Forrás: Recensámîntul populaţiei şi al locuinţelor din 21 februarie 1956. 563. skk.
Megjegyzés: x = 1000 főnél kevesebb.


{1773.} 38. táblázat. Románia aktív népességének megoszlása foglalkozási főcsoportok szerint 1977-ben

Foglalkozási főcsoport Erdély Kárpátokon túli területek Románia összesen
ezer fő % ezer fő % ezer fő %
Ipar, építőipar 1 630 43,2 2 570 36,6 4 200 38,9
Mező- és erdőgazdaság 1 255 33,2 2 721 38,8 3 976 36,8
Kereskedelem, közlekedés, szolgáltatás 522 13,8 978 13,9 1 500 13,9
Közoktatás, tudomány, művészet 170 4,5 338 4,8 508 4,7
Egészségügy, testnevelés, társadalombiztosítás 108 2,9 190 2,7 298 2,8
Közigazgatás, hitel és biztosítás 43 1,1 108 1,5 151 1,4
Párt- és tömegszervezetek 6 0,2 13 0,2 19 0,2
Vallási felekezetek szolgálatában 7 0,2 12 0,2 19 0,2
Egyéb és ismeretlen 34 0,9 89 1,3 123 1,1
Összes aktív népesség 3 775 100,0 7 019 100,0 10 794 100,0


Forrás: Recensămîntul populaţiei gi al locuinţelor din 5 ianuarie 1977. II. 370–510.


Kulturális szempontból a nemzetiség helyzetének legjobb fokmérője az anyanyelvi oktatás alakulása. 1945 után sokáig alig működött magyar óvoda, 1970 óta számuk növekedett, s 1977–78-ban elérte az 1098-at, de ezek közül 426 tagozatos. Az adatok utalnak arra, hogy az adott keretek között az anyanyelvi óvodai ellátás csak a gyermekek egy részére terjedhet ki. Az 1955–56-os tanévben 1022 négyosztályos és 493 hétosztályos magyar nyelvű állami iskolát tartottak számon. 1956-tól az elemi iskolák egy részét összevonták, és kettős tannyelvű intézményeket hoztak létre. Az 1970–71-es tanévben 1337 nyolcosztályos magyar nyelvű általános iskolában és tagozatban 157 ezer magyar tanuló tanult. Az 1979–80-as tanévben 1276 általános iskolában és tagozatban 187 941 tanulót oktattak magyar nyelven, és ezekben 9439 tanító és tanár dolgozott. Román általános iskolában 42 244 magyar gyermek tanult. Az iskolarendszerben végbement változások megnehezítik az összehasonlítást, s nem ugyanazok az adatok állnak rendelkezésre az egyes években. E töredékes adatok alapján is megállapítható, hogy a magyar tannyelvű önálló iskolák száma csökken. Jelentősen nőtt viszont a román általános iskolába járók aránya, amihez hozzájárult az, hogy az 1981-es oktatási törvény szerint csak 36 fő jelentkezése esetében lehet nemzetiségi tagozatos osztályt indítani. A magyar általános iskolák tankönyvvel való ellátása érdekében – főleg az utóbbi időkben – jelentős erőfeszítések történtek, általában úgy, hogy román tankönyveket fordítottak le.

1944 után 184 magyar tannyelvű középiskola működött, amelynek jó része felekezeti volt. 1970–71-ben 91 magyar nyelvű állami általános líceumban és tagozatokban 21 106 diák tanulhatott. Az 1974-es oktatási reform a szakközépiskolákat helyezte előtérbe, csökkent az elméleti gimnáziumok száma. Ezek után csak kevés helyen maradt meg magyar nyelvű középiskola, s tagozatos osztályok jöttek létre a szaklíceumokban. Az 1979–80-as tanévben a líceumi és szakiskolai oktatás 120 magyar nyelvű intézetet és tagozatot foglalt magában, ezek közül azonban csak 12 volt önálló. A tanulók száma 36 416 volt, ezekkel 1607 tanár és ún. oktató mester foglalkozott. A fiatalok jelentős része (számuk 1979–80-ban elérte a 22 ezret), ha középfokon kíván {1774.} továbbtanulni, román tannyelvű szaklíceumba járt. Mindez azt jelenti, hogy középfokon egyre kevesebben tanulják anyanyelvükön a szaktárgyakat. Ennél is figyelemre méltóbb, hogy a magyar tanulók 70%-a nem tanul tovább az általános iskola elvégzése után, ami azt eredményezi, hogy széles alacsonyabb műveltségű és képzettségű réteg konzerválódik, amely nem tud részt venni a magasabb követelményeket állító technikai-ipari munkában.

Két intézményben folyik magyar nyelvű óvónőképzés. Az általános iskolai pedagógusszükséglet kielégítésével egy magyar tannyelvű tanítóképző (az udvarhelyi) foglalkozik. 1944 után Kolozsvárt magyar nyelvű egyetem működött, amelyet 1959-ben összevontak a román nyelvűvel. Ma a Babeş-Bolyai Egyetemen csak a magyar nyelvet és irodalmat tanítják magyarul, bár elvileg 17 tárgyból van lehetőség arra, hogy (megfelelő számú, legalább hét jelentkező esetén) magyar nyelven is oktassanak. 1970-ben az egyetem 6363 hallgatója közül 1048 volt magyar. A Marosvásárhelyi Orvosi és Gyógyszerészeti Intézetben, amely eredetileg magyar tannyelvű volt, ma a legtöbb szakon román nyelven adnak elő. Az eredetileg magyar nyelvű Szentgyörgyi István Színművészeti Intézet jelenleg román és magyar tagozattal dolgozik. Kolozsváron működik egyes szakokon kétnyelvű előadásokkal a Gheorghe Dima zenekonzervatórium és a Ion Andreescu Képzőművészeti Intézet. 1979–80-ban a romániai felsőfokú oktatás több mint 190 ezres hallgatóságából (közülük 14 ezer külföldi) nappali tagozaton 9627 magyar nemzetiségű diák folytatta tanulmányait; ezek közül 2209 olyan felsőfokú intézetet látogatott, ahol magyarul is oktatnak. A felsőfokú intézetekben 740 magyar nemzetiségű oktatót tartottak nyilván, az összlétszám mintegy 5%-át.

Az anyanyelv használata a közéletben visszaszorult. A Székelyföld kivételével mindenütt megszűntek a kétnyelvű feliratok; a jogszabályokat általában a nemzetiségek nyelvén is közzéteszik, és a bíróság előtt tolmács útján is lehet érintkezni, a társadalmi szervezetek gyűlésein, a hivatalokban, az üzemekben, a kereskedelemben s általában nyilvános alkalmakkor a román nyelvet használják, kivéve Kovászna és Hargita megye magyar többségű vidékeit.

A magyarság kulturális és főleg irodalmi életében nagy szerepet játszanak a lapok és a folyóiratok. A napilapok közül meg kell említenünk a bukaresti Előrét. A két legfontosabb sajtóorgánum, a Román írók Szövetségének Kolozsvárt 1946 óta megjelenő irodalmi lapja, az Utunk és a Szocialista Művelődési és Nevelési Tanács 1970 óta kiadott társadalmi-politikai, művelődési hetilapja, a bukaresti A Hét. A kolozsvári Korunk főleg társadalomtudományi tanulmányaival tűnik ki, a marosvásárhelyi Igaz Szó inkább szépirodalmi-kritikai jellegű.

A hetvenes években átlagban évi 200 magyar nyelvű könyv jelent meg, 2-2,5 millió példányban, a tankönyveket nem számítva, s ez a romániai összpéldányszámnak (50 millió körül) 3-4%-a. A könyvkiadásban nagy {1775.} érdemeket szerzett a bukaresti Kriterion, amely szépirodalmi és történeti munkák közlésével tűnt ki, s amely hozzájárult a magyar és a román irodalom kölcsönös megismertetéséhez és a két nép közötti szellemi barátság ápolásához is.

A felszabadulás után az irodalomban a „nagy öregek”: Kós Károly, Gaál Gábor, Kacsó Sándor és még többen mások folytatták tevékenységüket. Az első évtizedben a prózában főleg Asztalos István és Nagy István ábrázolták a nagy társadalmi átalakulást, és hirdették a két nép egymásra utaltságának gondolatát. A költészetben Horváth Imre, Horváth István, Méliusz József és Szemlér Ferenc jelezték ugyanezt a törekvést. Balogh Edgár, Méliusz, Szabédi László társadalmi elkötelezettséggel és sokoldalú felkészültséggel foglalkoztak a szocialista fejlődés problémáival és a magyar nemzetiség sorsával.

A negyvenes évek végén, az ötvenes évek elején új nemzedék tűnt fel, amelynek képviselői közül Sütő András egyike a legjelentősebbeknek, aki a közösség történeti és mai problémáival vívódik regényeiben és drámáiban. Az ötvenes évek közepén bontakozott ki Kányádi Sándor, Szász János, Székely János lírája, jelentkezett Szabó Gyula, Deák Tamás prózája, és érett be Földes László esztétikai-kritikai tevékenysége. Az ezt követő „Forrás-nemzedék” főleg Szilágyi Domokos költészetével és Bálint Tibor prózájával hozott újat nemcsak tartalomban, de formában is.

Magyar színház működik Kolozsvárt és Sepsiszentgyörgyön, négy színháznak van magyar tagozata: Marosvásárhelyt, Nagyváradon, Szatmáron és Temesvárt. Ezek évente mintegy 1500 előadást tartanak, közönségük meghaladja a félmilliót. Nagy érdemük, hogy a romániai magyar írók darabjait előnyben részesítik, és ezzel az egyetemes magyar drámairodalom fejlődéséhez is hozzájárulnak. Kolozsvárt magyar állami opera is tevékenykedik. Kolozsvárt, Marosvásárhelyt és Nagyváradon az állami bábszínháznak van magyar tagozata.

A zenében jellemző a folklórhagyomány ápolása, gyűjtése és elterjesztése. E tekintetben különösen nagy érdemeket szerzett Jagamas János, Faragó József és Kallós Zoltán. A zeneszerzők közül említsük meg Jodál Gábort és Márkos Albertet, Csíki Boldizsárt, Oláh Tibort, Terényi Edét és Zoltán Aladárt. A képzőművészet széles spektrumából Szervátiusz Jenő, Gy. Szabó Béla, Nagy Imre, Miklósy Gábor, Szőnyi István, Abodi-Nagy Béla, Mohy Sándor, Balogh Péter, Dési Incze János a legjelentősebbek.

A természettudományokban más nemzetiségű kollégáikkal együtt sok kiváló magyar szakember dolgozik egyetemeken és kutatóintézetekben. Jeles fizikusok, kémikusok, botanikusok, agrár szakemberek, orvosok hosszú sorát kellene említenünk, akik közül többen nemzetközi hírnévnek is örvendenek (Páll Árpád, Péterfi L. István, Nyárádi Antal, Pázmány Dénes, Maros Tibor, László János és mások). A magyar nyelvű irodalom ezen a területen inkább ismeretterjesztő jellegű, főleg kislexikonok és tankönyvek kiadására korlátozódik, {1776.} amelyeknek azonban nagy a jelentősége a magyar tudományosszakmai nyelv ápolása-terjesztése szempontjából.

A társadalomtudományokban Gáll Ernő, Kallós Miklós, Róth Endre, Bretter György, Balázs Sándor filozófiai, Kelemen Lajos, Bányai László, Jakó Zsigmond, Imreh István, Benkő Samu, Demény Lajos történeti munkáit kell kiemelni. A művelődéstörténet művelői közül Jakó Zsigmond, Benkő Samu, B. Nagy Margit, Jordáky Lajos és Spielmann József nevét említjük. A nyelvtörténet elsősorban Szabó T. Attila tanulmányait és az általa szerkesztett Erdélyi Szótörténeti Tárat tartja számon. A rendkívül gazdag néprajzi irodalomból Faragó József, dr. Kós Károly, Szentimrei Judit, Nagy Jenő, Nagy Olga munkásságát említhetjük. Az irodalomtudományban Jancsó Elemér, Benkő Samu, Csehi Gyula, Láng Gusztáv, Kántor Lajos, Gálfalvi Zsolt történeti és kritikai tanulmányait emelhetjük ki.

A magyar kultúra terjesztésében aktív szerepet játszik az öntevékeny művészeti mozgalom is, így különösen a kórusok, a néptáncos és a színjátszó csoportok.

Az erdélyi magyarok kulturális életében ma is jelentős helyet foglalnak el az egyházak. A romániai katolikusok két egyházmegyéhez tartoznak, az egyik a gyulafehérvári, a másik a bukarest-jászvásári (ez utóbbihoz tartoznak a csángók). A gyulafehérvári egyházmegye híveinek száma egymillió 19 ezer, akik közül mintegy 160-180 ezer német. Az egyházközségek száma 519, a papok száma 629. A teológiai főiskola és kántoriskola magyar tagozata Gyulafehérváron működik. A reformátusoknak – akik mind magyarok – 13 egyházmegyéjük van. 743 anyaegyházközséggel, amelyekben 714 lelkipásztor működik, és közel 700 ezer hívet tartanak nyilván. Az unitáriusoknak akik ugyancsak mind magyarok – 47 ezer nyilvántartott hívük van, 130 egyházközségük és 120 papjuk. A magyar evangélikus egyház híveinek száma 32 ezer, akiket 36 lelkész szolgál. A magyar protestáns (református, lutheránus, unitárius) lelkészek képzését a kolozsvári teológiai intézet végzi.

A szocialista Magyarország és Románia közötti együttműködés először a történelemben lehetővé tette, hogy a román kultúra és különösen a román irodalom eredményei Magyarországon szélesebb körben ismertté váljanak, és magyar szellemi termékek is hozzáférhetők legyenek román nyelven. A közvetítés munkájában szervezetten részt vett és részt vesz az erdélyi magyar értelmiség, különösen az írók és fordítók.

Az erdélyi magyarság elsősorban a kultúrában keresi azonosságtudatának erősítését és sajátos törekvéseinek érvényesítését. A felelősség érzése és egyben a történeti hivatás vállalása jellemzi ezt a tudatot, természetesen elsősorban azoknál, akik alkotói, élesztői és befogadói az erdélyi magyar kultúrának.

6. A háború súlyosan érintette a német etnikumot, amelynek létszáma 1956-ra Erdélyben a nemzetiségi (nem anyanyelvi) statisztika szerint 368 ezerre {1777.} csökkent. Az 1977. évi népszámlálás szerint 323 ezer német élt ezen a területen; 120-130 ezer fő Brassó és Szeben megyékben, és mintegy 150 ezer fő a Bánságban, Arad, Krassó-Szörény és Temes megyékben. A németség létszámának csökkenését a hivatalos családegyesítés megindítása magyarázza, amelynek keretében 1950-től 1982-ig 130 151 fő települt át a Német Szövetségi Köztársaságba.

A foglalkozási arányok már 1956-ban úgy alakultak, hogy a németeknek csak 22%-a dolgozott a mezőgazdaságban, a többi az iparban helyezkedett el, különösen a Bánságban és Brassó megyében. A régi, rendezett falusi közösségek jó része felbomlott, nemcsak gazdasági, hanem politikai okok miatt is. Az erdélyi németség 1944 után súlyos árat fizetett azért, hogy számos vezetője és jórészt a hatalmi kényszer nyomása alatt széles rétege a hitleri Németország mellé állt. Mint háborús bűnösök minden politikai jogukat elvesztették, vagyonukat kisajátították. Mintegy 75 ezren 1945 után munkaszolgálatot teljesítettek a Szovjetunióban.

1949-ben létrejött egy német antifasiszta bizottság, amelynek feladata volt, hogy a megkülönböztetések felszámolása után bekapcsolja a romániai németséget az ország közéletébe. 1950-ben elismerték a németek állampolgári jogait, 1956-ban a kitelepítettek visszaköltözhettek házaikba. 1968-ban megalakult a Német Nemzetiségű Dolgozók Tanácsa, ugyanolyan céllal, mint a hasonló magyar szerv.

A német kulturális élet a hatvanas évektől kezdve ismét fellendült. 1982–83-ban 279 német nyelvű vagy tagozatos óvoda működött 12 543 gyermekkel, 431 óvónővel, 324 általános iskola 30 454 tanulóval és 1567 oktatóval, 35 szaklíceum 6444 tanulóval és 199 tanárral. Ugyanebben az évben 2095 német hallgató végzett felsőfokú tanulmányokat. Minden román egyetemen német irodalmi és nyelvi tanszék működik, amely tudományos tevékenységet is kifejt, így többek között a romániai németség nyelvjárásaival, irodalomtörténetével, történetével foglalkozik. Évente mintegy 80-100 politikai, tudományos és főleg szépirodalmi munka jelenik meg német nyelven (a tankönyvek nélkül), 200 ezret meghaladó példányszámban. Német nyelvű szépirodalmi folyóirat a Neue Literatur.

A romániai német nyelvű irodalom képviselői közül megemlíthetjük Oskar Walter Cisek, Arnold Hauser, Georg Scherg, Joachim Wittstock, Franz Liebhardt prózaírókat, Alfred Kittper kritikust, Alfred Margul-Sperber és Nikolaus Berwanger költőt. Jeles német képző- és zeneművészek tevékenykednek részben Bukarestben, részben a hagyományos német központokban. Figyelemre méltó a Stefan Ludwig Roth-hagyomány ápolása Medgyesen és a Bánságban a Lenau-házé. Temesvárt és Nagyszebenben német színházi tagozat működik, utóbbi helyen bábszínház is. 1956-ban Szebenben a romániai németség történetének vizsgálatára kutatócsoport jött létre, amely {1778.} kiadja a Forschungen für Volks- und Landeskunde című tudományos folyóiratot, és megjelentet más, főleg történeti munkákat.

A német nyelvű lutheránus egyháznak 201 egyházközsége, 254 temploma, 176 papja és 104 orgonistája van. A lelkészeket a nagyszebeni teológiai intézet készíti fel.

A németség számának megfogyatkozása hozzájárult az erdélyi etnikai arányok megváltozásához, de ez a csökkenés befolyásolja szerepüket a gazdasági, politikai és kulturális életben is.

Külön kell szólnunk Erdély nemzetiségei sorában a zsidóságról, amelyet a román népszámlálás kezdettől mint nemzetiséget tart számon. Becslések szerint mintegy 350 ezer zsidó élte túl az üldözéseket, az 1977-es népszámlálás már csupán 26 ezret tart számon, akik közül csak mintegy 8 ezer él Erdélyben. A nagy csökkenés magyarázata a kivándorlás, amire a Románia és Izrael között megkötött egyezmény alapján került sor. Ennek következtében jó két évtized alatt 250–300 ezer zsidó hagyta el az országot, köztük sok erdélyi is, akiknek jó része magyar anyanyelvű volt, és a magyarsághoz tartozónak érezte magát.

*

Erdély 1918 után nagy megpróbáltatásokat élt át. Hatalomváltozások és háború befolyásolták a gazdasági, társadalmi, etnikai és kulturális viszonyok alakulását. Mélyrehatóbb következményekkel járt a kapitalizmus felszámolása és az új szocialista társadalom építése. Románok, magyarok, németek egyetemes érdeke az új társadalom gazdasági és kulturális továbbfejlődése, s ennek keretében a nemzetiségek egyenjogúságát és sajátosságait érvényesítő politika.

Erdély különleges etnikai és kulturális egység Közép- és Kelet-Európában, s helyzetének alakulása befolyásolja ennek a régiónak a fejlődését is, és különösen Románia és Magyarország együttműködését, amelynek erősítése a románok és magyarok közös érdeke.

Vázlatunk igyekezett a rendelkezésre álló és nem elég részletező, sokszor ellentmondásos adatok alapján ismertetni az 1918 utáni erdélyi fejlődés fő irányait és a jelenlegi helyzetet. A jövő kutatóinak feladata az alaposabb feldolgozás, s a fejlődési tendenciák továbbgondolása is.