2. A MAGYAR HONFOGLALÁSTÓL A TATÁRJÁRÁSIG


FEJEZETEK

HONFOGLALÓ MAGYAR TÖRZS ERDÉLYBEN

Erdély földrajzi adottságainak ismeretében igazat kell adnunk Anonymusnak, hogy a magyar honfoglalókat éppen az életmódjuknak leginkább megfelelő vidékre, a Mezőség sztyeppfoltjára vezette. Ezen a területen a magyaroknak 10. századi kétségtelen régészeti nyomai és 11. századi hiteles {261.} írásos emlékei maradtak fenn, nem is beszélve a korai, részben akár a 10. századra is visszavezethető magyar helységnevekről.

Anonymus „Magyarország királyainak és nemeseinek származását” akarta megírni, s az Erdéllyel kapcsolatos eseményeknek is ide kellett mutatniok. Mint az Almás, Kapus és Szamos folyók, Gyalu vár és Esküllő falu helyes lokalizálása mutatja, megbízható értesülése volt a Kis-Szamos vidékéről, s szövegéből az is kiderül, hogy honnan: az e tájon birtokló Zsombor és Agmánd nemzetségek tagjaitól, akik szívesen vették, hogy a gesztaíró az ő birtokjogaik ősiségét is hajlandó bizonyítani, s ennek érdekében közölték vele családi hagyományaikat.

Sajnos nem tudhatjuk, hogy a Zsombor nemzetség kit jelölt meg honfoglaló ősének, mivel Anonymus, hogy minél előkelőbbnek tüntesse fel származásukat, Tétény unokáitól, Gyulától és Zombortól származtatja őket, pontosabban csak Zombortól (ennek meg fiait nem említi), mert testvérének, Gyulának fiait, Buját és Bonyhát Szent Istvánnal Erdélyből kitelepítteti. A Tétényt ősének valló Maglód (vagy Gyula-Zombor) nemzetség azonban – mint már említettük – a váci egyházmegyében élt, és semmi köze az erdélyi Zsombor nemzetséghez. A Zombor és Zsombor nevek nyelvtörténetileg sem kifogásolható egybehangzása jól jött Anonymusnak a családfa kiagyalásához. Tudjuk viszont, hogy az Agmánd nemzetség Apafarkas fiát, Agmándot tartotta ősének, az előbbitől vette farkasfejes címerét, az utóbbitól nevét. Aligha lehet kétséges, hogy Anonymus a Zsombor és Agmánd nemzetségektől szerzett értesülések alapján a Gyula és Gyalu nevek összekapcsolásával szerkesztette meg és kötötte Tétény személyéhez az erdélyi magyar honfoglalás elbeszélését, melynek igazságmagva az, hogy a Zsombor és az Agmánd nemzetségek családi hagyomány alapján ősfoglalóknak tartották magukat a Kis-Szamos völgyében. A Zsomborok valószínűleg a hét vezér egyikét tekintették ősüknek, amire oroszlános címerük vall, ez volt ugyanis a magyar törzsfők, az „urak” totem-, majd címerállata. Ebből következőleg keresett nekik vezéri őst Anonymus, s találta meg azt Tétény személyében, akihez a Zombor-Zsombor névazonosítás is elvezette.

Anonymus innen-onnan vett motívumokból összerótt meséje természetesen semmit sem bizonyítana, ha nem volna kétségtelen tény, hogy a Zsombor és Agmánd nemzetségek sehol máshol nem birtokoltak, mint Erdélynek a Marostól északra eső felében, s ezért joggal tekinthetjük őket Erdélyben ősfoglalóknak. Megállapítandó azonban ennek az ősfoglalásnak az időpontja. Magyarország más vidékeinek (pl. Komárom megyének) példájából tudjuk, hogy a nemzetségfők, a „bő”-k népének és földjének csak egyharmada maradt meg, kétharmadát a feudális állam szervezése során a királyi várakhoz csatolták mint azoknak „megyéjét” (határát). Doboka megyéről már kimutatta a kutatás, hogy kb. egyharmada még a 13. században is a Zsombor nemzetség kezén volt, éspedig két különálló darabban: a Kis-Szamos bal {262.} partján az Almás völgyéig terjedően (Magyarnagy)zsombor központtal Drág, Milvány, Ugruc, Esküllő (vö. Anonymus elbeszélésével!), Adalin, Szótelke, (Ördög)keresztúr, (Réce)keresztúr, Szentkatolna, (Magyar)fodorháza és Sólyomkő, más néven Elefánt, s egy egész sor azóta eltűnt falu; ezektől mintegy 50 km távolságban a folyó jobb partján, a mezőségi Mélyes patak völgyében pedig (Szász)zsombor, Mányik, Kékes, (Szász)móric és (Dellő)apáti. A helységnevek többsége rag és képző nélküli nominativusban álló személynév; ezek – még ha gyakori is köztük a szláv eredetű – 900 és 1270 közötti magyar helynévadásra utalnak, ugyanígy a Keresztúr (= Szentkereszt) és Szentkatolna (= Szent Katalin), a helyi templomok patrocíniumát viselő, 13. századra keltezhető helységnevek is.

22. térkép. Honfoglaló magyar nemzetségek és királyi birtokok Erdélyben 1200-ig

22. térkép. Honfoglaló magyar nemzetségek és királyi birtokok Erdélyben 1200-ig

Hogy a szóban forgó birtokok területe a 13. század előtt már meg volt telepítve, arra a tatárjárás után felbukkanó számos „telek” képzős helynév {263.} mutat; a „telek” elnevezés ugyanis ez időben már valaha lakott, de éppen pusztán álló helyre vonatkozik, s ebben az értelemben csatlakozik az eredeti névhez. A Zsombor nemzetség birtokában volt, s nyilván a tatárjáráskor elpusztult, később sem újranépesült puszták – Póstelke, Lőrincszigete, Váma, Mikustelke, Kéthorpágy, Örkénytelke, Fikacstelke, Tibatelke, Berketelke, Palota, Rigótelke és Boroszló – többségükben szintén régi típusú magyar nevet viseltek. A Zsombor nemzetség birtokainak eredeti központja minden jel szerint a később Dobokának elnevezett vár volt, s hozzá tartozott a széki sóbánya is. Doboka királyi vármegye szervezésekor a vár és a sóbánya királyi kézbe ment át, körülöttük a vagy már meglevő vagy újonnan telepített Kend, Poklos(telke), Lózsárd, Inak falvakkal együtt. Mellettük létesültek a királyi várszervezet katonaelemeinek (Cseh, Jenő) és szolgálónépeinek (Udvarnok, Kovácsi) települései. Keleten a Lekence és a Sajó között Harina körül fekvő püspöki birtokok a Zsombor nemzetségtől királyi, onnan egyházi kézre került földek lehettek.

Ugyanígy ékelődtek be az Agmánd nemzetség Szamos-balparti (Keménye, Szekerestörpény, Gyékényes, Kodor, Szükerék, Ormány) és -jobbparti (Péterháza, Boncnyíres, Hesdát, Bodzástelke) birtokai közé Belső-Szolnok megye királyi vára, Dés és a désaknai sóbánya, eredetileg valószínűleg szintén a nemzetség tulajdonai. Távolabb, a Mezőségben, a Lekence völgyében ugyancsak ősi Agmánd-birtokok feküdtek: (Uzdi)szentpéter, (Nyulas)néma, Mező(rücs) s még néhány, azóta eltűnt falu.

Ha a Zsombor és az Agmánd nemzetségről úgy vélekedhetünk, hogy a királyi megyerendszer megalapítása előtt, azaz még a 10. században települtek a Kis-Szamos két partjára, s később birtokaik kétharmadát, váraikkal és sóbányáikkal együtt, át kellett engedniök a királynak, akkor ugyanolyan joggal feltételezhetjük, hogy hasonló birtokmegoszlású, valamely királyi vár és sóbánya körül birtokló, csak Erdélyben előforduló más nemzetségek is ősfoglalók voltak. Ilyenek valóban vannak, éspedig még három, a Kalocsa, a Borsa és az első ismert őséről Mikolának nevezhető nemzetség.

A 13. század második felében Biharban is birtokossá lett Borsa nemzetség feltehetően ősi birtokai (a nemzetség nevét viselő Kolozsborsa, továbbá Kolozsgyula, Macskás, Szentpál, Saság a Kis-Szamos bal partján, Ajtony, Novaj, Mezőszentgyörgy, Mezőszentmárton és Majos a jobb parton) Kolozsvárt és a kolozsi sóbányát veszik körül, s közéjük esnek a királyi várbirtokok, Lomb, Pata, Szopor, Szovát s a telepített katonaelemre utaló (Mező)őr és (Mező)keszü, valamint a szolgálónépekről nevezett Udvarnok.

A Kalocsa nemzetség északi ága Szil nemzetség néven tűnik fel; ennek birtokai a 13. század elején a Zsombor-birtokok északnyugati szegélyén feküdtek (Kalocsa, Szentpéter, Mikó, továbbá néhány azóta elpusztult falu, köztük a névadó Szili); férfiágon már a 14. század közepén kihalt. A nemzetséget a déli Tyukod ág vitte tovább, melynek ősi birtokait a tordai vár és {264.} a tordaaknai sóbánya körül Detrehem, Mindszent, Egerbegy, Kók, Tóhát, Szentkirály, Szentmárton, Füged, Bányabükk, valamint az azóta eltűnt Tordalaka és Szarkad falvak területén lehet keresni. E falvak közé ékelődik az 1270 körül idetelepített kézdi székelyeknek 21 faluja, eredetileg mind a tordai királyi vár földje, csupa magyar nevű falu, köztük a 10. századi átvételre valló szláv eredetű Dombró, továbbá a királyi szolgálónépek nevét viselő Örményes (azaz örlőmalmos) és Igrici (azaz regös), távolabb keletre a várjobbágyok Megyer faluja.

Végül az ismeretlen nevű, de számos ágában (Mikola, Gyerő, Kemény, Kabos, Radó, Tompa, Vitéz, Veres stb.) sokáig együtt birtokló nemzetség az eredetileg nyilván királyi s királyi adomány révén püspöki Gyalu vára körül a Kapus és Nádas völgyében Gyerőmonostor, Gyerővásárhely, Pányik, Kapus, Derite, Bedecs, Erdőfalva, Inaktelke, Szamártelke, Boc, Andrásháza, Tamásháza, Topa, Szentmihály, Szentkirály, Berend, a Kis-Szamos Kolozsvártól keletre eső kanyarulatának két partján pedig Dezmér, Szentmiklós és Szamosfalva területét birtokolta, az utóbbiakat a kolozsaknai sóbánya közvetlen közelében.

A magyar nemzetségeknek országszerte gyakran minden águk számára közös monostoruk volt. Az öt észak-erdélyi nemzetség közül egyedül a Mikola rokonságnak ismerjük biztosan családi monostorát, a később egyik családról elnevezett Gyerőmonostort, mely a tatárjárás előtt épült. A sok családra szétágazó nemzetség címerében tartotta fenn összetartozásának tudatát. Ugyanerre lehet gyanakodni a Borsa nemzetség esetében is, melynek az Almáson állott, 1294 és 1320 közt említett monostor tulajdonítható; később elpusztulván, nem épült újjá, de a helység még a 15. században is a Monostor-Almás nevet viselte.

Ha a nemzetségi monostor nem közös ismérve is a Szamos és Maros közt megtelepült öt magyar nemzetségnek, mindnyájukra jellemző az állatalakos, tehát honfoglaló magyar nemzetségre valló címer (a már említett Zsombor-oroszlán és Agmánd-farkas mellett a Gyerők szarvasa, a Borsák hala és a Kalocsák madara), továbbá a későbbi királyi (ill. püspöki) várak és sóbányák körüli birtokok, melyek a Szamos bal és jobb partján két tömbben és több szórványban találhatók, s elhelyezkedésükkel árulkodnak arról, hogy eredetileg a későbbi királyi vármegyék (s abból az egyházak) területére is kiterjedtek.

Továbbmenőleg arra is lehet következtetni, hogy a megtelepülés kezdetén a Kis-Szamos kétparti területei közt vagy a folyók mentén legelőváltó ingamozgást végeztek a nemzetségeknek ha nem is egész családjai, de mindenesetre pásztorai. Erre mutat néhány, a Kis-Szamos bal és jobb partján egymástól kb. 50 km-re fekvő helynévpár: (Magyarnagy)zsombor–(Szász)zsombor, Buda (ma Bodonkút)–(Buda)telke, (Szarvas)kend–Ken(d)telke, Kecsed–(Mező)kecsed, (Oláh)péntek–(Szász)péntek, Néma–(Nyulas)néma, (Szekeres)törpény–(Szász)törpény, (Kolozs)gyula–Gyulatelke. {265.} Magyar és magyar helynévadásban felhasznált szláv személynevekre mennek vissza a felsorolt helységnevek, mégpedig mindenesetre az ősi helynévadási szokás kihalása, azaz 1270 előttre, s közülük nem egy az ősfoglalónak tekinthető nemzetségek birtokain fekszik. A két Zsombor még a 14. században is a Zsombor nemzetségé volt, s fekvésükből következtethetőleg alighanem az ő birtokuknak tekintendő a két Buda és a két Kend. Az Agmánd nemzetség birtokában volt Kecsed és Szekerestörpény, feltételezhetően az ezeknek megfelelő két jobb parti falu is, viszont a jobb parti (Nyulas)néma Agmánd-birtok lévén, a bal parti Némát is eredetileg annak tekinthetjük, amire a nemzetség egyéb bal parti birtokaihoz való közelsége is figyelmeztet. Ezek után minden okunk megvan arra, hogy a fentiekhez hasonlóan fekvő két Pénteket is az Agmándok ősi birtokai közé számláljuk, s mindebből megállapítsuk, hogy a nemzetség északon és keleten egyaránt az ősfoglalás perifériáján kapott helyet. Ez egybehangzik azzal az Anonymus által fenntartott (s fentebb említett) hagyománnyal, hogy Agmánd a honfoglaló vezér kémje, előőrse volt, s úgy látszik, nemzetségének is ez volt és ez maradt a szerepe.

A bal és jobb parti helynévpárok (melyeknek száma eredetileg bizonyára jóval nagyobb lehetett, s hihetőleg a másik három nemzetségnél is előfordultak, de a tatárjárás okozta tömeges falupusztulások során feledésbe merültek) mindenjel szerint a nemzetségek egyes családfői legelőterületeinek végpontjait jelölik, ezért feküsznek az eredeti nemzetségi szállásterületek szélén. Szétszakítottságuk csak úgy magyarázható, hogy legértékesebb központi földjeiket váraikkal és sóbányáikkal együtt a megyeszervezés során a központi hatalom kisajátította.

Ha megtudjuk, hogy mikor történt az ősfoglaló nemzetségek birtokainak részleges kisajátítása, megkapjuk az öt honfoglaló nemzetség beköltözési időpontjának ante quem-jét. A 10. századra mutató régészeti leleteken és az Anonymusnál található hagyományon kívül, azoknál pontosabb kormeghatározó érvényű támaszpontunk a Kis-Szamos völgyében (Szamos)jenő és (Mező)keszü, az északi Maros-parton pedig az azóta eltűnt Megyer neve. A hét magyar törzsből háromnak a nevét viselik, márpedig, mint azt a kutatás már régen megállapította s legújabban is leszögezte, a törzsekből rekrutálódott vitézek a fejedelem katonai kíséretét alkották, és letelepítésükre a 10. század folyamán került sor, utoljára István király uralma idején. A honfoglaló törzsek neveit ugyanis a hazai hagyomány nem őrizte meg, csak Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár 950 körüli feljegyzéséből ismerjük, ami azt jelenti, hogy a 11. század elején itthon már feledésbe merültek. Feledésbe merültek pedig azért, mert az Árpád családjából származó nagyfejedelmek a törzsek harcos rétegét, a „jobbágyokat” kíséretükbe fogadták, és a törzsi birtoklás alól kivont, saját rendelkezésükre fenntartott, többnyire helyi vagy rabszolgaként behurcolt szláv lakosságú területeken telepítették le őket.

{266.} A 10. század végén bekövetkezett királyi megyeszervezés során ezek a katonaelemek lettek a várnépek tisztjei, a várjobbágyok. A korán kialakult vármegyei központok körül általában sok törzsi helynév található, Erdélyben azonban csak három. Jenő a dobokai, Keszü a kolozsi, Megyer talán a tordai várhoz tartozott, tehát az erdélyi megyék megszervezése idején a törzsekből toborzott fejedelmi kíséret nagy része már máshol szállt meg, ide csak nagyon kevés jutott belőle. Ebből alighanem arra kell következtetni, hogy az erdélyi nemzetségek viszonylag későn, Szent István uralkodása alatt, de valószínűleg annak elején kerültek a nagyfejedelem vagy király hatalma alá. Ezt bizonyítja az is, hogy Doboka megye első ispánja István királynak közeli rokona volt, mivel fiát, Csanádot István unokaöccsének mondja a krónikás hagyomány. A vár már előbb is fennállhatott mint a Zsombor nemzetség központja, de a királyi megye megszervezésekor ispánja nevét kapta, akárcsak a Csanádról új nevet nyert Marosvár.

Amennyiben az öt erdélyi nemzetség területe békés úton, önkéntes meghódolással jutott királyi uralom alá (s erre vall az, hogy a nemzetségek földjük egyharmadát megtarthatták), nem lehetetlen, hogy Doboka a Zsombor nemzetség rokonsági körébe tartozott, s hajdani hatalmát királyi tisztviselőként tovább gyakorolhatta, élvezve a megyei jövedelmekből az ispánoknak járó harmadot. Ezt a feltevést valószínűsíti egy másik erdélyi megye esete. Torda vára, mint láttuk, a Kalocsa (más néven Tyukod) nemzetség feltételezett ősi szállásterületének lehetett eredetileg központja. A nemzetség megmaradott birtokai közül az egyik legrégebben említett a Tordalaka nevet viselte (ma Aranyoslóna határrésze). A -laka képzésű helységneveket a szakirodalom igen régieknek tartja, valószínű tehát, hogy a Kalocsa nemzetség Szent István kori egyik tekintélyes tagját Tordának hívták (a személynév az ország más részein még a 13. században is előfordul), ő lett a nemzetségtől kisajátított terület ispánja és a vár névadója (Torda egyébként az oklevelesen legkorábban, 1075-ben ismert erdélyi királyi vár!), de a vár közelében egyik meghagyott magánbirtokát, bizonyára lakóhelyét is róla nevezték el.

Doboka, Torda s velük nyilván egyidőben (Belső-)Szolnok és Kolozs megyék tehát a 10. század legvégén jöttek létre, ez azonban csak annyit jelent, hogy a területükön élt öt nemzetség ekkor volt kénytelen földjének kétharmadát s népének egy részét is a király közvetlen rendelkezése alá bocsátani. Erdélybe településük ideje ennél korábbi kellett, hogy legyen. Felmerül a kérdés, hogy az archaikus motívumai miatt hitelesnek látszó krónikás hagyomány szerint Álmos vezette erdélyi honfoglalás után tulajdonképpen mi történt? Az egész honfoglaló magyar nép kivonult volna a Duna–Tisza vidékére, s ott települt volna meg törzsek szerint, Erdélyt nyári legelőnek, vadászterületnek, bányavidéknek tartva fenn valamelyes őrséggel? Elképzelhető, és az Anonymus által feljegyzett, fentebb idézett hagyomány is úgy tartja, {267.} hogy a honfoglaló magyar törzsek eleinte a meszesi „kapunál” állapították meg országuk keleti határait, talán azért, hogy a veszedelmesnek megismert besenyők és maguk közt több napi járóföldre terjedő, gyéren lakott gyepűelvét hagyjanak meg az esetleges támadás első lendületének lefékezésére. Besenyő támadásra valóban számítani lehetett, s mint látni fogjuk, még a 11. században is áttörtek Erdély északi részén keleti nomád rablóhadjáratok, egészen a Nyírségig. De mint ahogyan ez a 11. században nem akadályozta, sőt éppen indokolta Erdély megszállását és katonai megszervezését, úgy a 10. században sem volt más a helyzet.

Anonymusnak annyiban tehát hitelt kell adni, hogy a honfoglalásnak már első nemzedékében a Mezőséget a Nagy-Szamos és a Maros között magyar nemzetségek szállták meg, s ebben a megszállásban a Zsombor és Agmánd nemzetségek vezető szerepet játszottak. A többi magyar törzzsel nyugat felé való érintkezésük mellett szól az, hogy a Nagy-Szamos völgye, valamint a meszesi „kapu” vidéke, azaz az Erdélyből vezető sóutak vonala, mely Szalacson keresztül haladt Szolnokig, s onnan a tiszai víziútra terelődött, egyetlen hatalmas területi egységbe, a később Külsőnek, Középnek és Belsőnek nevezett részekre tagolódó, de egyetlen ispán által kormányzott Szolnok megyéhez tartozott, továbbá az is, hogy az erdélyi püspökség kezdettől megőrizte fennhatóságát a közigazgatásilag nem Erdélyhez tartozó, de a sóutakon fekvő Szatmár és Kraszna megyék felett. Igen nagy számban találhatók Erdélyben a Nagy-Szamos és a Maros közt olyan helynevek, amelyeknek megvan a szatmári és szabolcsi párja. Ilyenek pl. Kend–Kékkend, Kapjon–Kaplony Szatmárban, Zsombor–Zombor Szabolcs nyugati szélén, Bogát-(Nyír)bogát, főleg pedig az 1342-ben először és utoljára említett Ogmándlovamezeje a Szamos szatmári folyása mentén, amely az Agmánd nemzetség nevének egyetlen ismert helynévi előfordulása. Ez is a két terület közti szoros kapcsolatra, arra mutat, hogy a honfoglaló magyar törzsek Erdélyből való nyugatra vonulása alkalmával az egyik törzs egészében vagy legalább tekintélyes részében Erdélyben maradt, s a Szamos völgyén és a meszesi „kapun” át tartotta fenn a kapcsolatot, főleg a sószállítás révén és annak feladatával megbízva, a Duna–Tisza síkján megtelepült többi hat (a kabarokkal együtt hét vagy kilenc) törzzsel.

Mi szól még e feltevés mellett? Mindenekelőtt az, hogy sehol Magyarországon máshol, mint Erdélyben, nem maradt meg egymással összekeverten birtokló több ősfoglalónak minősíthető nemzetség, melyek közül az egyiket, a Zsombort oroszlános címeréről az „úri”, azaz törzsfői nemzetségek közé kell sorolnunk. Másodszor az, hogy az öt szóban forgó nemzetség öt vár, Dés, Doboka, Gyalu, Kolozs és Torda köré csoportosul, melyek közül négyből vármegyei központ lett. Gyaluból valószínűleg azért nem, mert korán az erdélyi püspök kapta meg, talán első székhelyül, mielőtt Gyulafehérvárra költözött. Ez lehet az oka annak, hogy a Szent István által alapított hét hazai {268.} püspökség közül egyedül az erdélyit nem valamely várról, hanem a tartományról nevezték el. Az öt nemzetség eredeti összekapcsoltságát mutatja az is, hogy a Szamos és a Maros közti területen öt esperesség alakult ki, a szolnoki, a dobokai, a kolozsi, az uzdi és a tordai, amelyek nem felelnek ugyan pontosan meg a mindössze négy, Belső-Szolnok (Dés), Doboka, Kolozs és Torda megyének, de számukkal és területi beosztásukkal régebbi állapotokat tükrözhetnek. A marosszéki székelyek betelepítésével a marosi déli határt ugyanis összekuszálhatta egy új rendezés, mely az esetleg létezett, a Malomfalván kiásott templomos vár köré szervezett Uzd megyét felszámolta.

Ezzel azt is megmondottuk, hogy a Szamos és a Maros közé eső honfoglalást északnyugat felé kapcsolódó megszállásnak tekintjük, mely eredetileg nem terjedt át a Maros vonalán. Attól délre ugyanis egészen más társadalmi-politikai viszonyok alakultak ki, és egyetlen ősfoglaló nemzetség birtoklása sem mutatható ki, hanem az Erdélytől nyugatra eső területekről vándoroltak be a nagybirtokos családok. Azt a feltételezést is megkockáztatjuk, hogy a Szamos és a Maros közt megszálló nemzetségek az egyik honfoglaló törzs alkotórészei voltak a Zsomborok törzsfői vezetése alatt. Az Erdélyben minden vonatkozásban észlelhető archaikus viszonyok között maradhatott fenn a nyoma az ősi magyar törzsszervezetnek. Itt a magyar nagyfejedelemség, majd királyság rendjébe, a törzsi keretek felbomlásába való bekapcsolódás elhúzódása okozhatta a régi szervezet maradványainak a birtokviszonyokban való szívós továbbélését. A Zsombor nemzetség vezetése alatt álló Agmánd, Kalocsa, Borsa és Mikola nemzetségekből megszervezett magyar törzsnek erdélyi megtelepülését tehát a honfoglalás első nemzedékéhez lehet kötni mint kezdettől ittmaradó megszállókét, még érintetlen törzsi keretben.

GYULA ÉS A GYULÁK

Erdélyi magyar honfoglaló törzsre nemcsak családi hagyományokból és birtokviszonyokból következtetünk, hanem abból az egykorú értesülésből is, hogy a magyarok a 10. század közepén törzsekbe szervezve éltek. Bíborbanszületett Konstantin bizánci császár fel is sorolta a birodalom kormányzásáról írt művében az akkori 7, illetve a kabarokéval együtt 8 törzs nevét, megjegyezve, hogy minden törzsnek van vezére, de azokon kívül az összes törzsek felett három, rangban különböző vezér áll, első a nagyfejedelem (görög szóval: megász archón), második a gyula, harmadik a harka. Korábbi muzulmán forrás a nagyfejedelem magyar „kende” elnevezését is ismeri, mellette a gyuláét is, a harkát azonban nem említi. Konstantin császár külön hangsúlyozza, hogy a méltóságnevek nem tévesztendők össze személynevekkel: „Tudni való, hogy Bulcsú, a harka, Kálnak, a harkának a fia, és hogy a Kál tulajdonnév, a harka méltóság, valamint a gyula is, amely nagyobb a {269.} harkánál.”*A magyarok elődeiről és a honfoglalásról. S. a. r. GYÖRFFY GYÖRGY. Bp. 19752. 122. (Az itt közölt szövegben „Karcha”, „Kali” és „jila”, a görög eredetinek megfelelő írásmód szerepel.) A tudósítás Bulcsú 948. évi bizánci látogatása idejéből való. A császár nem ok nélkül tette ezt a megjegyzést, mert a méltóság és viselőjének neve összetéveszthető volt. Ilyen tévedés fordul elő pl. az egykorú Ibn Haijján arab történetíró művében, aki a 942-ben a mai Spanyolország ez időben arab uralom alatt álló területén „kalandozó” magyarok közül ejtett foglyoktól a magyarok vezérei felől érdeklődve azt hallotta, hogy a rangsorban a második a gyula, míg a harmadik Bulcsudi, az előbbit méltóságnevén, az utóbbit (a harkát) személynevén nevezve. Külön bonyodalmat jelent a 10. századi magyar történet feltárásában, hogy a törzsszövetség méltóságnevei, csakúgy, mint a Konstantin császár által még feljegyzett törzsnevek, a törzsszövetség felbomlása során feledésbe merültek, s krónikáink már nem tudnak róluk, illetve a három főméltóság nevét személynévként ismerik és használják. Így az „ősgeszta” és Anonymus a kendét vagy a kündüt (Kund) és a gyulát, Anonymus ezenkívül a harkát is. Hogy ez nem csupán a krónikások tévedése, bizonyítja mindhárom névnek a 12. századig személynévként, illetve személynévből eredő helynévként való gyakori előfordulása.

Méltóságnév és személynév egybevonása nem magyar sajátság, mint azt a klasszikus példa, Nagy Károly császár nevéből a szláv „kral”, ebből a magyar „király”, az utóbbiból meg a román „crai” szavak származása bizonyítja. Magyarországon ez fordítva történt, de a méltóságnevekből lett személynevek eredeti jelentésének halvány nyomait a hagyomány megőrizte, éspedig úgy, hogy a méltóságnév és a személynév együttesen mint apa és fiú vagy mint két testvér neve szerepel. Egy ilyen átértelmezést Anonymusnál úgyszólván tetten is érhetünk, éspedig éppen erdélyi vonatkozásban. Tétény már fentebb idézett családfájának összeállításában Horkának két fiút tulajdonít, Gyulát és Zombort, az elsőtől két lányt, Karoldot és Saroltot eredeztet, míg a másodiktól két fiút, Buját és Bonyhát. Mivel mind az „ősgesztából”, mind Anonymustól tudjuk, hogy Sarolt Géza nagyfejedelem felesége és Szent István anyja volt, meglepetéssel vehetjük tudomásul, hogy két feltétlen hitelt érdemlő külföldi forrás, az Altaichi Évkönyvek az 1003-as évnél és Thietmar merseburgi püspök († 1018) a Szent István által legyőzött erdélyi gyulát egybehangzóan a király nagybátyjának (avunculus) mondja, éspedig az első „Iulus rex”-nek, azaz méltóságnevén, az utóbbi „Prokuj senior”-nak, azaz személynevén nevezve. Az „ősgeszta” 13. századi hosszabb átdolgozása szerint is az erdélyi Gyula leánya, Sarolt Géza fejedelem felesége, következőleg Szent István anyja volt, és a „harmadik” Gyulát Szent István fogságba vitte „Pannoniába”. Az Altaichi Évkönyvek „Iulus rex”-ének felesége és két fia (Anonymusnál Buja és Bonyha), Thietmar „Prokuj”-ának felesége kerül Szent István fogságába. Nyilvánvaló, hogy Anonymus Zombor gyulát, a méltóságnevet személynévnek vélve, Zombor és Gyula testvérpárra szakította szét, és gyermekeit a két testvér közt {270.} megosztotta. Ezek után a „kisebbik Gyula” Anonymusnál nem lehetett Szent István nagybátyja, hanem csak „anyja rokonságához tartozott”.

Ha Zombor „Gyula” esetében Anonymus nem tudta a méltóságnevet a személynévtől megkülönböztetni, joggal feltételezhetjük, hogy hasonló tévedést máskor is elkövetett. A kutatás kiderítette, hogy a vezérnévsorában szereplő Künd apja Kurszán származtatás ugyanígy keletkezett: Kurszán kündü volt, méltóságnevéből fia neve lett Anonymusnál. Ehhez képest fordítva Zombor gyula apját Horkának nevezi, valójában harka lehetett, s mivel a méltóságok (lásd Árpád fia és unokái nagyfejedelmek, vagy Kál harka fia Bulcsú harka Konstantin császár egykorú feljegyzésében!) apáról fiúra öröklődtek, Tétény is lehetett harka. Az apánál a méltóságnév, a fiúnál a személynév hiányzik.

Ezek után felvetődik a kérdés, hogy milyen rangot viselt Tétény, és mi volt a személyneve fiának, a harkának? Mivel Anonymusnak viszonylag legmegbízhatóbb értesülései – mint a Zsombor és Agmánd nemzetségek esetében láttuk – a családi hagyományok voltak, nincs okunk arra gyanakodni, hogy Tétényt kitalálta vagy egy korabeli helységnévből vetítette vissza a honfoglalás korába, annál kevésbé, mivel Tétény helynév a Tiszától keletre nem ismeretes. Van viszont Budától délre és Moson megyében a Duna jobb partján, mintegy két végpontján annak a Balatontól északra eső területnek, ahol a későbbi harkák, Kál és Bulcsú helynévi nyomokat hagytak, s ahol a két középkori adatolású Harka helység is fekszik, egyik a Fertőtől nyugatra, a másik Szőny közelében. Ha tehát Tétényt helynévi hagyatéka és fiának harka méltósága alapján a honfoglalás kori harkával véljük azonosítani, aligha tekinthetjük őt Anonymusszal Erdély honfoglalójának, ahol sem Tétény, sem Harka helynév nem található. A harkák minden jel szerint a nyugati határokat védték, illetve innen indultak (mint később Bulcsú) nyugati hadjáratokra. Tétényt legfeljebb egy olyan erdélyi honfoglaló vezér apjának fogadhatjuk el, aki eleinte harka volt, de később gyulává lépett elő, mert Erdély élén az „ősgeszta” szerint három, Anonymus szerint két nemzedékben a gyulák állottak. Anonymus szövege alapján feltételezhetjük, hogy az erdélyi gyulák első nemzedékében egy harka lett gyula, azaz telepedett át katonai kíséretével a Dunántúlról Erdélybe, és lett az ottani magyar nemzetségek törzsfőnöke s egyben a keleti határvédelemmel megbízott gyula.

De hát volt-e ilyen rangemelésre példa a 10. századi magyar történelemben? Ha hitelt adunk – és nincs okunk nem adni – annak a feltételezésnek, hogy Kurszán kende 904-ben bekövetkezett halála után Árpád gyula lépett elő nagyfejedelemmé, s más személy lett a gyula, akkor ennek az új gyulának személynevét kell megtalálnunk. Aligha gondolhatunk másra, mint Tétényre, akit Anonymus a gyulák családfájának az élére tesz. Emellett szól, hogy Tétény, aki – mint láttuk – előbb valószínűleg harka volt, ugyanazt a területet kapta meg a Duna jobb partján, ahol előbb Kurszán hagyott helynévi {271.} nyomokat. A gyulák ez időben még nem a keleti határokat védelmezték, mint később, mert a korai „kalandozások” Itáliába és német földre irányultak, ezek élére kellett vezér. Kurszán halála után aligha kockáztatták nagyfejedelem életét külföldi hadjáratban, ezeket most már a gyula és a harka irányították egy-egy Árpád-házi herceg részvételével, mint azt pl. Bulcsú harka és Lél végzetes vállalkozásából tudjuk.

A keleti határvidéken a honfoglalók hosszú ideig védekezésre szorultak. A bulgároktól és besenyőktől 895-ben elszenvedett csapás óvatosságot parancsolt. Bíborbanszületett Konstantin többször is hangsúlyozza, hogy a türkök (azaz a magyarok) rettegnek a besenyőktől, mert a bulgárok ezekkel tartják sakkban őket, sőt egy ízben a 10. század első évtizedeiben, mikor egy bizánci követség a besenyők megtámadására szólította fel a magyar vezéreket, ezek egyhangúlag utasították vissza az ajánlatot, mert veszélyesnek találták. Egyébként sem volt szándékukban a magyaroknak Etelközt visszafoglalni, ahol akkor már a Duna-deltáig a besenyők tanyáztak, hanem nyugat felé tájékozódtak, s emiatt is békés viszonyt igyekeztek fenntartani a besenyőkkel. Ezek meg inkább a nagyobb zsákmányt ígérő bulgár és bizánci területekre vezették rablóhadjárataikat, semmint a magyar honfoglaláskor zűrzavaros állapotokban levő, viszonylag szegény Kárpát-medencébe. Így lassanként felbomlott a magyarellenes bulgár–bizánci szövetségrendszer, s a korábbi két ősellenség, a magyar és a besenyő közeledett egymáshoz, mert határaikon a bulgár hatalom megerősödött. Már 917-ben tárgyalások folytak egy bizánci–magyar–besenyő összefogásról a bulgárok ellen, s ha ebből nem lett is háború, sőt Simeon cár további hódításokat tett Bizánc kárára, a közös támadásra 932-ben mégis sor került.

Egy kortárs bagdadi arab geográfusnak, al Maszudinak van egy 932-re, emellett még a 920 és 944 közt uralkodott Romanosz Lakapénosz bizánci császár nevével is keltezett feljegyzése, mely szerint a bedzsenej, a bedzsenek, a badzsgird és a nu. k. r. da (vsz. olvasata: unkarija) türk népek egymás ellen harcoltak, de W. l. n. d. r. (olvasata: Wlandur, azaz a bulgárok magyar neve, lándor vagy nándor) „bizánci város” lakói rátörtek védtelenül hagyott szállásaikra, ezért összefogtak és „Wlandur” ellen vonultak, népéből sokat megöltek, s noha a bizánci császár nagy sereggel vonult a „város” felmentésére, azt elfoglalták és feldúlták, megmaradt lakóit fogságba vitték, és Konstantinápolyig pusztították a bizánci birodalmat. A népek, „városok” és országok neveit összekeverő zavaros szöveget sokan sokféleképpen elemezték, de a kutatás arrafelé hajlik, hogy nem négy, hanem két „türk” népről van szó, a besenyőkről és a magyarokról, akik a lándorok, azaz a bulgárok ellen vonultak, s Bizánc ekkor már a bulgárokat segítette, tehát egy besenyő–magyar közös bulgárellenes hadjárat emléke maradt fenn al Maszudinál.

Alighanem ezzel, hacsak nem egy korábbi eseménnyel kell összekapcsolnunk Erdély déli részének a magyarok által való elfoglalását. Valószínűnek {272.} kell tartanunk, hogy az „ősgesztában” olvasható, mondai motívumokkal átszőtt elbeszélés Gyula vadászatáról, melynek során a rómaiak által épített „fehér vár”, azaz Apulum romjaira bukkant, egy dél-erdélyi hadjárat hagyományát őrzi. De ki lehetett Gyula, azaz a gyula, aki a hadjáratot vezette? Hogy őt nevén nevezhessük, legalább három feltételnek kell megfelelnie: 1) köze kellett legyen a harka és a gyula méltóságához, de személyneve sem Harka (vagy Horka), sem Gyula nem lehetett; 2) helynévi nyomot kellett hagynia Erdélyben; 3) hiteles, lehetőleg egykorú forrásban kell a 10. század elején előfordulnia. E három feltételnek egyetlen ismert személy felel meg, az a Bogát fejedelem (Bugat rex), aki Liudprand Antapodosisában 921-ben Berengár itáliai királyt „Dursac rex” kíséretében magyar sereggel segíti meg egy összeesküvő csoport ellen.

Történetírásunkban elfogadott nézet, hogy a nyugati hadjáratokat a harka vezette egy Árpád-házi herceg kíséretében, mint Bulcsú és Lél az augsburgi, katasztrófával végződő vállalkozást. Mivel Dursac nevét már nagy valószínűséggel azonosították Árpád fia Tarhos nevével, Bogátot joggal gondolták a törzsszövetség egyik főméltóságának, sőt az a nézet is felmerült, hogy ő volt akkor a gyula. Inkább azonban Tétény gyula fia Bogát harkának kell őt ez időben feltételezni, hacsak Tétény halála után már előbb nem követte apját a gyula méltóságában. Neve mint helynév középkori okleveles adatokban Baranyában háromszor, Somogyban kétszer, Vas, Zala és Veszprém megyékben egyszer-egyszer, éspedig Árpád és családtagjai, valamint a harkák (Kál, Bulcsú) neveit viselő falvak vidékein ismeretes. De fenntartotta Bogát nevét Anonymus is, műve 39., 41. és 53. fejezeteiben, ahol a későbbi híres harka, Bulcsú, a „vér embere” apjának mondja. Bár Bulcsúról sem tudta, hogy harka, azt sem, hogy Kál harka fia volt, mégis Bulcsún keresztül a harkákkal hozza Bogátot kapcsolatba, amit meríthetett egy halványodó, félreértett hagyományból is. Az egykorú külföldi forrás, a hazai hagyomány és a helynevek kusza együtteséből kibontakozik Tétény harka (majd gyula) fia Bogát harka (majd gyula), akit szálláshelyeiből ítélve Árpád családjával is (esetleg mint vőt) kapcsolatba lehet hozni.

De van a Bogát helyneveknek egy másik, középkori oklevelekből is ismert keleti csoportja, melyet Anonymus alapján Tétény (harka) fia (Bogát) gyulával és az erdélyi gyulákkal köthetünk össze. Ezek a helynevek többségükben az erdélyi sónak a Tiszáig vezető útján feküsznek. Az észak-erdélyi sót Désaknáról, Székaknáról, Kolozsaknáról és részben talán Tordaaknáról is a királyság korában tengelyen a Meszesi-kapun és Szalacson át szállították a Tiszáig, ahol hajókra rakták. Désakna közelében fekszik Magyarbogát, Tordaaknától délre a 13. századból ismert, azóta eltűnt aranyosszéki Bogát, Szalacstól északnyugatra Nyírbogát és két újkori adat (ezért bizonytalan felhasználhatóságú) Bogát dűlőnév a Tisza-parthoz közel, egyik Mezőzombor, másik Polgár közelében. (Nem vonható ide a Fehér megyei Oláhbogát {273.} neve, mivel ez a középkor végi település a Marosbogáti birtokos családtól vette nevét, annál inkább azonban Oltbogát, melyről alább lesz szó). A keleti Bogát helyneveket mindenütt kísérik a Zsombor vagy Zombor (nyelvileg akadálytalanul azonosítható) helynevek: a Meszesi-kapunál Magyarnagyzsombor és attól északra már a középkorban puszta Zsombortelek, a Kis-Szamos jobb partján, a Mezőségen Szászzsombor, a Tisza bal partján Mezőzombor, Oltbogáttól északkeletre pedig az Olt partján még két Zsombor. Ha a Gyula név a középkorban nem lett volna még élő személynév, akkor Erdély északi részében még három (a honfoglaló nemzetségekről készült, 23. számú térképünkön rögzített), a Maros középső folyásánál pedig további négy Gyula helynevet kapcsolhatnánk Anonymus Gyula-Zombor hagyományához, ezek közül azonban csak Gyulafehérvár előneve őrzi biztosan a gyula méltóság emlékét. Ha elfogadjuk Anonymusnak azt a feltehetőleg erdélyi, éspedig a Zsombor nemzetségben fennmaradt hagyományból származó tudósítását, hogy az erdélyi gyulák őse eredetileg Tétény (harka) fia Bogát harka, ennek fia pedig Zombor gyula (Anonymusnál személynév, Zombor testvére) volt, akkor fel kell tételeznünk, amit már előttünk is feltételeztek, hogy az első erdélyi gyulát a rangban második törzsszövetségi méltóságra emelkedő s nyugatról Erdélybe költöző Bogát személyében kereshetjük. A rangemelés legkésőbb 921 után történhetett, amikor a harka méltóságát Bulcsú apja Kál vette át.

A GYULÁK ORSZÁGA

Bogát gyula fő feladata a Tisza és Duna mentén megtelepült, a földművelésnél is fontosabb legelőváltó pásztorkodást űző, nagy állatállománnyal rendelkező magyar törzseknek a nélkülözhetetlen sóval való ellátása, illetve annak biztosítása volt. A Marostól északra eső sóbányák már a korai honfoglalók kezén voltak, s ezek nemzetségei felett, mintegy törzsfőként vette át a vezetést Bogát, mégpedig igen veszélyeztetett helyzetben. Ki volt téve az Etelközt elfoglaló besenyők esetleges támadásainak, dél felé pedig aligha terjedhetett hatalma a Maroson túlra, mert ott 10. századi leletek (maroskarnai és csombordi bolgár temető!), de az adott politikai viszonyok alapján ítélve is még Simeon bulgár cár katonái, sóvágói és aranymosói éltek. Ez a nagy hadvezér, aki 913-ban indított sorozatos hadjáratokban a Balkán félsziget legnagyobb részét elfoglalta Bizánctól, s 919-ben a nagykán címet a cár címével cserélte fel, aligha engedte volna át kardcsapás nélkül a számára oly fontos dél-erdélyi sót és aranyat a magyaroknak. Ahhoz, hogy egész Erdély és a minden valószínűség szerint szintén bulgár uralom alatt álló Maros–Tisza–Duna köze (Anonymus „Glad”-jának tartománya) magyar uralom alá kerüljön, olyan politikai helyzetnek kellett előállnia, amelyben a magyarok szövetkezhetnek a besenyőkkel a bulgárok ellen, különben a besenyő veszéllyel a hátukban, a 895-ös bulgár–besenyő összefogás katasztrofális következményeire {274.} még jól emlékezve, a magyarok nem mertek volna Simeonnal ujjat húzni, s a Dunától és a Kárpátoktól északra eső tartományait elfoglalni.

Erdélynek a Marostól délre eső része később is az északitól különböző státusú terület volt, eleinte nem is tagozódott megyékre, mint Erdély északi fele, hanem egyetlen tartományt alkotott, melynek élén a megyeispánoknál magasabb rangú vajda (1111-ben princeps ultrasilvanus) állott, talán az itteni bulgár alkirály méltóságának örököseként. Mindenesetre Bíborbanszületett Konstantin császár 948 körül a „vojevoda” elnevezést használja a magyar törzsfőkre; talán már hallhatott arról, hogy az erdélyi szlávok így nevezik immár magyar urukat. De nemcsak szervezetileg különült el Erdélynek a Marostól északra és délre eső része, hanem birtokviszonyaiban is. Északon ősfoglaló nemzetségek maradtak fenn a királyság korában, míg délen a nagybirtokos családok (talán az egy Gyógyi kivételével) Szent István alatt és után települtek be. Emlékeztetnünk kell itt a két terület szláv őslakosságának már említett különbségére is. Mindez arra mutat, hogy Erdély déli része valamivel később, főleg pedig más körülmények közt került magyar kézre, mint az északi.

Erre az alkalmat a fent ismertetett, kb. 932-es besenyő–magyar szövetkezés adta meg. Ha korábban nem, akkor legkésőbb ebbe kapcsolódva foglalta el Bogát gyula a bulgároktól Erdély déli részét. A bulgár ellenállást nemcsak a besenyő támogatás segített megtörni, hanem gyöngítették a Simeon cár 927-ben bekövetkezett halála után Bizánc által is szított belsőzavarok, trónharcok is. 934-ben a szerbek lerázták a bulgár uralmat, és bizánci védelem alá helyezkedtek. Talán ezt használta ki Bogát utódja, Zombor gyula, hogy a Maros–Tisza–Duna szögét is birtokba vegye. Ezen a területen ugyanis Bogátnak nincs helynévi nyoma, annál inkább Zombornak.

Erdélynek a bulgároktól elhódított déli részében a Maros és a Nagy-Küküllő közt, a Küküllők alsó folyása mentén Bogát magyar harcosai szolganépükkel szláv településekre ültek rá, ez utóbbiak közt szerepel az öt közül három (már említett) olyan helynév, amelyben a 10. században eltűnt szláv nazálist a magyarok megőrizték, valamint Marosbogát, ezek a nevek tehát korhatározók. A délnek kanyarodó Maros jobb partjára és a Nagy-Küküllőtől délre már jóval kevesebb magyar települő jutott, az itteni szlávok egészen a románok ideérkezéséig továbbra is anyanyelvükön beszéltek, mert közvetlenül ők adták át a románoknak helyneveiket. Egyébként a Nagy-Küküllő és az Olt közt a szláv lakosság is gyér volt, vagy a bulgárok egy részének elmenekülésével azzá lett. Az újonnan elfoglalt tartomány déli határának védelméről Bogát gyula elsősorban a legsebezhetőbb, besenyő vagy bulgár támadásnak leginkább kitett délkeleti részén, a Törcsvári-, Tömösi-, Tatár-hágók, valamint a Bodzai- és az Ojtozi-szoros felől gondoskodott. Itt találjuk egyedüli dél-erdélyi őrhelyét, a mai Oltbogátot, közelében északra az utódjáról elnevezett Olt-parti két Zsombort. Nyilván magyar vitézeiből is {275.} telepített ide, de az Olt-kanyar számos régies magyar helyneve közül ma már nem tudhatjuk, hogy melyik keletkezett a 10. században, s melyik tulajdonítandó az ugyanolyan névadással élő, később ideérkező székelyeknek. Mindenesetre a fentiekben már említett és elemzett 10. század eleji jelleget felmutató székelyföldi magyar régészeti leletek (Eresztevény, Kézdivásárhely, Köpec, Sepsiszentgyörgy, Székelyderzs) nagy valószínűséggel tulajdoníthatók Bogát magyarjainak.

23. térkép. A Gyulák és Árpád-házi rokonaik helynévi nyomai Erdélyben

23. térkép. A Gyulák és Árpád-házi rokonaik helynévi nyomai Erdélyben

Apulum romjain Bogát gyula, esetleg utódja felépítette a róla nevezett Gyulafehérvárat, mely körül szintén korai magyar régészeti leletek (Maroskarna, {276.} Tinód, Gombás, Magyarlapád) tanúskodnak magyar népelem megtelepüléséről. A Szamos menti magyar helynevek közül nagyon kevés (kétszer pl. a Kend) ismétlődik a Marostól délre, úgyhogy az északi nemzetségek osztódással történő tömeges áttelepülésével (mint az később a székelyeknél többször is előfordult) nem lehet számolni. Ezzel szemben keleti katonai segédnépek részt vehettek Bogát hadi vállalkozásában. Elsősorban besenyők, akiknek tömeges Magyarországra településének kezdetét történetírásunk 955 utánra teszi ugyan, de a magyarnál lazább és nagyobb területen élő besenyő törzsszövetség már a 10. században felbomlóban volt, sok besenyő orosz és bizánci zsoldos szolgálatba szegődött, és a 11. században tömegesen a Balkánra és Magyarországra költözött. E folyamat kezdeti stádiumát már Bogát telepítéseiben feltételezhetjük. Míg a Marostól északra egyetlen Besenyő (Beszterce mellett) van, a Marostól délre ötöt is találunk, s a Vöröstoronyi-szorosnál a Talmács név őrzi egy besenyő törzs emlékét. Talán ekkor települt meg egy nagyobb besenyő csoport a Barcaságban, a már említett, török nevűnek gyanított patakok vidékén. A besenyőkön kívül a Hunyad megyei Berény esetében tételezhetünk fel keleti segédnépekből ideszakadt katonaelemet; az Erdélyen kívüli Magyarországon oly gyakori Bercel, Káloz, Oszlár, Varsány és Várkony helynevek itt teljességgel hiányoznak, s nyilván hiányoztak névadóik is Bogát seregéből.

A bulgároktól elhódított terület nem magyar népei közt fel kell tételezni itt maradt bulgárokat. Mivel a 10. században a magyarok még „nándor”-oknak nevezték a bulgárokat, helyben maradt bulgárok emlékét őrizheti a Maros bal partján az Aranyos torkolatával szemben Lándor, és a Hunyad megyei Nándor. Mivel ez az elnevezése valószínűleg a bulgár politikai függetlenség 1000 körül bekövetkezett két évszázados szünetelése idején mehetett feledésbe, az Erdély déli részében található „bolgár” települések (Bolgárcserged, Bolgárszékes, Bolgárszeg) már a királyság korában keletkezhettek. Feltűnően sok viszont a Marostól délre eső, eredetileg nem keleti szláv lakosságú területen az „orosz”-okra valló helynév (Oroszi, Oroszfalu stb.). Ezek egy része kései, 13. század utáni bevándorlókról van elnevezve, a képző nélküli régies formák azonban eredhetnek egy olyan katonaelemtől, amelyet Bogát gyula toborzott magának. Három ilyen település (későbbi német lakóik által adott nevük Reussen, Reussmarkt és Reussdörfchen) van a Székes völgyében, egy másik Marosbogát közelében a Maros bal partján (Oroszi). Oroszokról nevezett faluk vannak még a két Küküllő, az Olt és a Hunyad megyei Sebes folyók völgyében. Idetartozónak vélhetjük az orosz zsoldost jelentő (Mező)kölpény nevét is Erdély északi részében.

A Maros–Tisza–Duna szöge 948-ban már kétségtelenül magyarok, éspedig a gyulák uralma alatt állott, mert legkésőbb erre az időre keltezendő Konstantin császárnak az a tudósítása, hogy Orsova, Belgrád és Mitrovica (akkor: Sirmium) a magyar határnál feküsznek. Amit „Turkia szállásterületeként” {277.} leír, az a Temes (Timészosz), a Maros (Murészisz), a Körös (Kriszosz) és a Tutisz (Béga?) folyók vidéke, melynek határa nyugaton a Tisza, délen pedig, a bulgárok felől a Dunának is nevezett Isztrosz folyó. Egybehangzik ezzel a helynevek tanúsága. A Fehér-Körös melletti Gyula (a középkorban Gyulamonostora néven) és a közelében az 1261-től oklevelesen ismert Zomboregyháza, mögöttük pedig a hegyek felé a katonai segédnépektől származó Besenyő és Talmács éppúgy létezhetett már, mint a Tisza–Marosszögben (Kis)zombor, tőle keletre Besenyő, és a valaha Temesvár környékén feküdt, 1331-ben egyházas helyként említett harmadik Zombor, közelében két Besenyővel. De középkori adatunk van egy-egy Bács megyei Zomborra és Gyulára, köztük egy-egy Besenyőre és Talmácsra, továbbá a régi Valkó megyében Vukovár mellett egy Zomborra, a Szerémségben egy Besenyőre és egy Kölpényre (ma Kupinovo). Ezeknek a Konstantin császár értesülését megerősítő helyneveknek alapján a gyulák országa a Dráva-torkolattól a Vaskapuig dél felé át is terjedt a Dunán, előőrseik a Száváig ellenőrzésük alatt tartották a bulgár határt. Miután erdélyi hatalmuk a Déli- és Keleti-Kárpátokig ért, a bulgárok erdélyi sóbányái is a kezükön voltak, s így ők lettek az egész magyar törzsszövetség sószállítói mind a szalacsi, mind a marosi útvonalon.

Hatalmi megerősödésüket jelzi, hogy tőlük indultak az első magyar hadjáratok a megállításukra egyre kevésbé képes Bulgárián át Bizánc ellen, bizánci krónikák szerint „először” 934-ben, majd időleges békekötés után újból 943-ban, amit megint csak (valószínűleg sarc fejében) békekötés követett. Eddig a gyulák a magyar törzsszövetség központi külpolitikai irányítását követték, mely a 933. évi merseburgi vereségért bizánci zsákmánnyal igyekezett kárpótolni harcosait. Ennek az egyetértésnek egyik jeleként foghatjuk fel azt, hogy a 10. század közepén uralkodó Árpád-házi nagyfejedelem, Fajsz nevét máig viseli egy Küküllő menti falu, amelyet alighanem Bogát gyula (egyik?) lányának kezével, s bizonyára egy közel eső sóbányával együtt kapott az előkelő vő erdélyi szálláshelyül. Mint látni fogjuk, nem ez volt az Árpádok és a gyulák családai közt az egyedüli házassági kapcsolat.

A GYULÁK BIZÁNCI SZÖVETSÉGBEN

948-ban azonban olyan fordulat következett be, amely a gyulákat a nagyfejedelemétől elkülönülő politikai útra kényszerítette. Ebben az évben küldte Fajsz unokaöccsét, Tormást és vele Bulcsú harkát Bizáncba a béke megújítására, amit ezúttal olyan tartósnak szántak, hogy mindkét követ meg is keresztelkedett. E gesztus mögött a nagyfejedelmi politika irányítását magához ragadó Bulcsú harkának azt a szándékát kell gyanítani, hogy elhatározta a nyugati „kalandozások” újrafelvételét, s ehhez egy esetleges bizánci hátbatámadástól kívánta magát mentesíteni. Zombor gyula követte {278.} Bulcsú példáját, de nem a nagyfejedelem követeként, hanem a maga nevében ment 952 után Bizáncba, ahol ő is megkeresztelkedett. Politikai céljai azonban mások voltak, mint Bulcsúnak. Nyugati hadjáratokban nem volt érdekelve, annál inkább azonban a bizánci udvarnak akkor már érlelődő bulgárellenes terveiben. A bizánci politika soha fel nem adott célja a bulgár hatalom megsemmisítése és a birodalom régi, a Száváig és az Al-Dunáig terjedő határainak helyreállítása volt. A gyuláknak is a bulgárok voltak a fő ellenségei, hiszen azoktól hódították el a Dunától és a Kárpátoktól északra eső tartományaikat. Míg az Árpád-házi főfejedelemnek csak Bizánc semlegesítése volt az érdeke, a gyulának egyenesen Bizánc bulgárellenes szövetségét kellett keresnie. Zombor gyula megkeresztelkedése után bizánci térítő püspököt vitt tartományába, amire Fajsz és Bulcsú néhány évvel előbb nem is gondoltak. A konstantinápolyi pátriárka által „Turkia” püspökévé felszentelt Hierotheosz székhelyét sokan Erdélyben, a gyulák fővárosában vagy a körül keresték, de újabban a „türkök” két későbbi püspökének, Theophülaktosznak és Antoniosznak fennmaradt, s hátlapján Szent Demetert ábrázoló pecsétjéről (hacsak nem a Szaloniki melletti vardarióta türkök püspökeivel van dolgunk!) az antik Sirmium helyén épült Szávaszentdemeterre, a mai Mitrovicára helyezik.

Mikor azután a 955. évi augsburgi vereség tanulságaként az új Árpád-házi nagyfejedelem, Taksony nyugat felé békepolitikát kezdeményezett, s a római pápától kért térítő püspököt, majd 972-ig többször indított hadjáratot Bizánc ellen, szembekerült Zombor gyulával, aki önvédelemből még szorosabbra igyekezett fűzni bizánci kapcsolatait. Hűségesen ragaszkodott görög rítusú kereszténységéhez, távol tartotta magát a nyugati magyarok Bizánc elleni támadásaitól, sőt az általuk ejtett bizánci foglyokat kiváltotta és szabadon engedte. Ez politikai tüntetés volt a nagyfejedelem nyugati orientációja ellen és Bizánc mellett, hiszen ha valaki, akkor a gyula tudhatta a legjobban, milyen rossz szemmel nézték Konstantinápolyban I. Ottó német királynak a Karoling-birodalom feltámasztására és a római császári cím felvételére irányuló, 962-ben meg is valósult törekvéseit.

Taksony a gyula bizánci szövetségében a nagyfejedelmi hatalom sérelmét, a magyar törzsszövetség politikai egységének veszélyeztetettségét látta, de még nem rendezte oly mértékben a német-római császársághoz fűződő kapcsolatait, hogy nyíltan felléphetett volna a gyulával szemben. A már Fajsz által járt utat választotta, fiának és kiszemelt utódjának, Gézának feleségül kérte Zombor gyula (akkor még valószínűleg kiskorú) lányát, Saroltot. Taksony és a gyula közt a hatvanas években már túlságosan feszült volt a viszony ahhoz, hogy a leánykérőket Gyulafehérváron olyan szívélyesen fogadják, mint annak idején Fajsz követeit. Közvetítő kellett, s talán ezzel fejthetjük meg a 11. századi magyar krónika rejtélyes betétjét, mely elmondja, hogy egy bizonyos Keán harcban állt testvérével, Kulannal, akit megsegített egy bizonyos Beliud, s ez később megörökölte Kulan földjét. Ez a Beliud tanácsolta Géza és Sarolt {279.} házasságkötését. Ebben az esetben Keánon, mint sokan vélték, aligha érthetjük a bulgár cárt. A személynevek alapján a két testvér közt vitatott földet az újabb kutatás Hunyad megyébe helyezi, ahol valóban van Kaján és Kalán helységnév, a Maros jobb partján pedig Gyulafehérvárral átellenben fekszik Béld. Ez utóbbi névadója lehetett Beliud, akár mint a gyula országának egyik előkelősége, akár (a Hunyad megyei Bár, Kalán és Kaján helységnevekből következtetve) mint a Tisza menti Bár-Kalán honfoglaló törzsfői nemzetségnek a Fehér-Körös felső, már erdélyi folyásáig, s onnan a mai Hunyad megyébe is terjeszkedő tagja. Így saját érdekében is, nehogy a két szemben álló fél közt hatalma felmorzsolódjék, a békeszerző szerepét vállalta a házasságközvetítéssel. Sikerének, Géza és Sarolt házasságának emlékét őrizheti (Maros)décse a tordai és (Magyar)décse a dési sóbánya közelében mint a gyula vejének adományozott két birtok, akárcsak – mint láttuk – Fajsz és egy gyulalány házasságáét a Küküllő menti Fajsz a közeli sóbányával.

Bárhogyan is áll a dolog, Géza és Sarolt házasságát csak ideiglenes kompromisszumként lehetett létrehozni. A görög rítusú kereszténységben nevelt Sarolt a 972 után Géza esztergomi udvarába érkező latin rítusú papok szemében szálka volt, mert miatta nemcsak Géza vallási közönyével, a magyarok pogányságával, hanem a bizánci egyházi befolyással is meg kellett küzdeniük. Mivel Sarolt – mint Thietmar is tanúsítja – öregedő férjét markában tartotta, a nyugati térítők neki tulajdonították térítési kísérleteik kudarcait, mondván, hogy a „pogánysággal vegyült megfertőzött vallás rosszabb a barbárságnál”.*FRANCISCUS ALBINUS GOMBOS: Catalogus Fontium Historiae Hungaricae. I–III. Bp. 1937–38. III. 2297. (Querfurti Brúnó szavai.) A gyula magyar, besenyő, orosz és bulgár katonai kíséretében a különböző vallási képzetek sajátosan keveredhettek a Sarolt által is vallott hivatalos keleti kereszténység leple alatt. A keleti kereszténységet, mely térítő tevékenységük legnagyobb akadálya volt, 1054 előtt a római pápa papjai nem ítélhették el nyíltan, ezért az erdélyi, s onnan az esztergomi udvarba került formáját „pogányságnak” bélyegezték, „barbárságnak” pedig a könnyebben leküzdhető nyílt pogányságot.

FEHÉR ÉS FEKETE MAGYAROK

A keleti és nyugati keresztény térítés vetélkedését kiélezte a mögöttük álló hatalmi alakulatok, a bizánci és német-római császárság érdekeinek mind Itáliában, mind a Dunánál történő összeütközése. A bizánci hódítás már csaknem teljesen felmorzsolta a bulgár politikai önállóságot, s azzal fenyegette a fiatal Német-Római Birodalmat, hogy a Dunát elérve északkelet felől is utat talál Itália felé. Géza utódja, a 997-től uralkodó István nagyfejedelem pedig, akinek a bulgár cár sógora volt, attól félhetett, hogy a Dunánál egyesülő {280.} szövetségesek, Bizánc és a gyula együttesen megtámadhatják, sőt belső ellenségektől is veszélyeztetett uralmát saját területén is felszámolhatják. Koppány lázadása és a megözvegyült Sarolttal való házassági terve sem lehetett független ettől a külpolitikai helyzettől. Különösen, ha tekintetbe vesszük, hogy a gyula Erdélyében a somogyi pogány hercegnek – valószínűleg a gyula által István támadása esetére biztosított menedékként – két, nevét viselő udvarhelye is volt, éspedig (Magyar)koppánd és (Maros)koppánd az újaknai és kisaknai sóbányák közelében.

István nagyfejedelem, miután Koppány lázadását leverte, annak felnégyelt teste egy darabját az erdélyi gyulának is elküldte, mintegy figyelmeztetésül, hogy a gyulák országa fölötti hatalomra is igényt tart. Ennek az igénynek külön súlyt adott a „magyarok királya” címének felvételével és 1000-ben történt megkoronáztatásával. Már 1003 után latin rítusú térítőket küldött a gyulák országába, amelyet ezek (mint Querfurti Brúnó és Adhemar tudósításai bizonyítják) politikailag is különálló területnek tekintettek, és István „fehér magyar” országától megkülönböztetve a „fekete magyarok” földjének neveztek. Történetírásunk egyetért abban, hogy a „fekete magyarok” földjét valahol keleten, az akkor Ajtony kormányzása alatt álló Maros–Tisza–Duna-szögben kell keresni, de alighanem a gyulák egész országának népét kell érteni rajta. A nyugati térítők etnikai különbséget sejtetnek a „fehér” és „fekete” jelzők mögött, s emiatt egyes történészek a magyarságtól akkor még megkülönböztethető kabarokat vélik a „feketék”-nek. Ez a nézet azonban aligha tartható. Kabarok (főleg ha a székelyeket is közéjük számláljuk) nemcsak a gyulák országrészében, hanem a nagyfejedelem közvetlen hatalma alatt is (a Dunántúlon, Nyitra vidékén, Biharban) nagy számban éltek. Ezekre nem vonatkozhatik Brúnó 1008-ban kelt értesülése, hogy 1008-ban latin rítusra megkereszteltettek, hiszen az nagyrészt Géza uralkodása idején, de legkésőbb 1000 előtt már megtörtént. Sokkal inkább arra kell gondolni, hogy a „fehér” és a „fekete” jelzők a türk népek szokása szerint politikai-katonai rangsort, uralkodó és alávetett, István kori viszonylatban az utóbbiak „alávetendő” népet vagy néprészt jelentenek.

A „fekete” magyaroknak István uralma alá vetése a hazai krónikák és legendák, valamint egykorú külföldi források szerint legalább két szakaszban történt. Először Erdély elfoglalása és a gyula méltóságának felszámolása került sorra, majd Ajtony területe olvadt be a magyar királyságba. Mindezt azonban feltételezésünk szerint megelőzte Erdély északi részének, az öt ősfoglaló nemzetség területének a csatlakozása. Ezt abból következtetjük, hogy az öt nemzetség megőrizhette ősi birtokainak harmadát, mint azt más magyarországi nemzetségek példájából (pl. Komárom megyééből) tudjuk, ahol a királyi megye területe egybeesik egy honfoglaló nemzetség szállásterületével, mely a nemzetség önkéntes meghódolásával két részében a központi várral együtt a királyi megyeszervezet része lett, míg harmada az ott élő {281.} nemzetség fejének örökbirtoka maradt. Egy ilyen esetre Erdélyben is rámutatott a kutatás, éspedig Doboka megyére, mely eredetileg a Zsombor nemzetség szállásterülete volt, egyharmad részében annak családi birtoka volt továbbra is, míg kétharmadán Doboka központtal királyi vármegye alakult. Ez történt Kolozs és Torda megyékben a Mikola és Borsa nemzetségekkel is, míg az északkeletről délkelet felé nagy ívben húzódó Agmánd-birtokok északon a só útját szegélyező és a Tiszáig terjedő Szolnok megyéhez kapcsolódtak, keleten pedig a Marosig valószínűleg egy később feloszlott Uzd megyébe szerveződtek. A Szent István által szerzett vármegyék területe ugyanis egybeesett az esperességekével, az uzdi (ózdi?) esperesség viszont (melynek földrajzi kiterjedésére a Dés melletti Uzd név és a mezőségi Uzdiszentpéter nevéből lehet következtetni) Agmánd-birtokokat is magába foglalt. Központja talán a Maros jobb partján romjaiban Malomfalvánál feltárt s a királyi várakkal mindenben egyező építésű vár lehetett. Uzd megye korai eltűnése a székelyeknek a Maros mentén történt letelepítésével, illetve a folyó jobb partjára való kiterjeszkedésével függhet össze. A Marostól északra eső területnek a délitől eltérő szervezetére az is utal, hogy csak északon találkozunk a 10. század utolsó harmadában feloszló törzsszervezetből kiszakadó és királyi szolgálatba álló harcosok törzsnevét viselő helységekkel (Dobokában Jenő, Kolozsban Keszi, a Maros jobb partján Megyer).

Doboka vármegye neve további következtetéseket enged meg. Anonymus megőrizte azt a hagyományt, hogy az Ajtony elleni hadjárat vezére Doboka fia Csanád, István király unokaöccse volt. Dobokát az Árpád-ivadékok viszonylag jól ismert családfáján nem tudjuk elhelyezni, tehát csak anyai ágon sorolhatjuk Szent István rokonságába. Már korábban felvetődött az a nézet, hogy Doboka Sarolt nővérének, Karoldnak, azaz Szent István nagynénjének férje volt. Ezt – más kézenfekvő lehetőség híján – már azért is el kell fogadnunk, mivel Doboka nemcsak Doboka várának, hanem (középkori oklevelek tanúsága szerint) kétszer Baranyában (azaz az Árpád-rokonság körzetében), egyszer a Dráva–Száva közén (azaz a gyulák hatalmi területén), egyszer a Tisza bal partján (Pátroha mellett, azaz a só útján) s egyszer az Olt-kanyar határőrvidékén (ma Datk) fekvő helységeknek is nevet adott, tehát mind az Árpád-ivadékokkal, mind a gyulákkal rokonságban volt. Az ezredfordulón mindenesetre ő lehetett a legnagyobb tekintély az északi ősfoglaló nemzetségek körében, mert a vezető Zsombor nemzetség szállásföldjén épült vár az ő nevét viseli. Mivel pedig a királyi megyék szervezési központjául szolgáló várak több esetben az első királyi megyeispán nevét vették fel, Dobokát Szent Istvánnak önként meghódoló s ezzel az északi ősfoglaló nemzetségek szállásterületét István uralma alá engedő nemzetség-, illetve törzsfőnek kell tekinteni. Ezek után a gyulák országa a Marostól délre eső területre szorult vissza, és csak a bulgárok ellen győztesen előnyomuló Bizánc szövetségében bízhatott.

{282.} Vidin bizánci kézbe esése, 1002 után István és a gyula fegyveres összeütközése elkerülhetetlenné vált. István lépett először, mielőtt a bizánciak a véres bulgár háború befejeztével újra összeszedik magukat. Erdélynek akkor már az ő fennhatósága alatt álló északi feléből az Altaichi Évkönyvek szerint 1003-ban megtámadta a gyulát, aki minden jel szerint nem tudott érdemleges ellenállást kifejteni, s megadta magát. István magával vitte őt és családját, s meg is kereszteltette őket, mert papjai szerint „pogányok” voltak.

Személy szerint és név szerint ki volt a Szent István által foglyul ejtett gyula, akit az „ősgeszta” 13. századi folytatása a „harmadiknak”, Anonymus pedig a „kisebbiknek” nevez, az Altaichi Évkönyvekben 1003-as keltezéssel történt bejegyzésből sem derül ki, csak méltóságneve szerepel. „István magyar király (rex) haddal jött nagybátyjára, Julus királyra (rex), akit feleségével és két fiával együtt elfogva, országát (regnum) erővel a kereszténységre kényszerítette.”*GOMBOS, i. m. I. 92. Ezt a történetet építette tovább a hazai krónikának Anonymus által használt változata vagy maga Anonymus úgy, hogy István hadjáratát a pogány Gyula elleni keresztes háborúnak tüntette fel, feltételezve, hogy Gyula a pogánysághoz való ragaszkodása miatt szenvedett haláláig tartó fogságot. Az „ősgeszta” 13. századi folytatásaiban viszont azt olvassuk, hogy Szent István Gyulát, miután erőszakkal megkereszteltette, tisztességben tartotta. Fiai, Anonymus szerint Buja és Bonyha mindenesetre az ország előkelői közé tartoztak 1045-ben bekövetkezett halálukig.

Ennél többet tudunk meg a kortárs Thietmar merseburgi püspök feljegyzéséből, mely a magyar királyi udvarból szerzett jó értesüléseket tartalmaz. Thietmar szerint „Prokuj senior volt a pannonok királyának nagybátyja (avunculus), akit ez, akárcsak most, már előzőleg is elűzött székeiből. Amikor a fogságból nem volt képes feleségét kiváltani, unokaöccsének – jóllehet ellenségek voltak – a jóindulatából visszakapta őt ajándékképpen.”*Uo. III. 2203. Thietmarnak a gyula kétszeri „detronizálásáról” szóló értesülését megerősíti a 14. századi, de korábbi hagyományokat őrző nagyobbik Gellért-legenda. Ez ugyanis a Duna–Tisza–Maros közét uralma alatt tartó Ajtony ellen minden jel szerint 1008 körül viselt hadjárat elbeszélése során megemlíti, hogy Szent István a sereg élére Csanádot állította, és Gyulát adta melléje alvezérnek. Ajtonyt Csanád ölte meg, s bizonyságul kivágta és magához vette nyelvét, Gyula pedig erről mit sem tudva, Ajtony levágott fejét vitte Szent Istvánhoz, magának tulajdonítva a hőstettet. Mikor az igazság kiderült, Gyulát „kivetették” a királyi udvarból. Eszerint erdélyi tartományából való (első) elűzése után Gyula a király szolgálatába lépett, feleségét (és nyilván fiait is) sarc nélkül visszakapta, de az Ajtony elleni hadjáratban történtek miatt (másodszor is) elűzték. Thietmar azt írja, hogy Prokuj Vitéz Boleszláv lengyel {283.} herceghez, Szent István ellenfeléhez menekült, aki egy Magyarország felé eső határvárat bízott rá. Ezt a várat Szent István később elfoglalta, de hogy ezután mi történt Prokuj gyulával, arról nem maradt fenn tudósítás.

Az utolsó gyulát tehát Prokujnak hívták. Neve a szláv prok =’maradék’ és új =’nagybátya’ (ez utóbbi nyilván Szent Istvánra való célzás!) szavak összetétele. Helynévi emlékezete (magyar kicsinyítőképzővel!) talán a Küküllő menti Parajd és Pród falvakban maradt fenn, testvérének, Saroltnak és fiainak, Bujának és Bonyhának nevét viselő helységek közelében. Prok(uj) nevének szláv eredete egyáltalán nem meglepő, hiszen szláv eredetű (de magyar névadású!) nevet viselt már Bogát (=’gazdag’) és Zombor-Zsombor (=’bölény’) is, „gyula” méltóságnevüket pedig népük a szláv „vojevoda” (=’hadvezér’) szóval helyettesítette be. Ebből az elnevezésből alakult később az erdélyi „vajda” méltóságnév. A szláv környezetre s a gyulák családjának többnyelvűségére mutat Zombor leányainak neve is. Sarolt és Karold a magyar előkelőknél szokásos bolgár-török neveket viseltek, s ezek fehér, illetve fekete hölgyet jelentenek. A hölgy (vö. Hőgyész = ’hölgyvadász’ helynevekkel) a menyét másik, szintén finnugor eredetű neve, s már az ugor korszakban ’menyasszony’ értelemben is használták, talán mert a feleséget (a honfoglalás előtti magyarokról szóló muzulmán tudósítások szerint) menyétprémekkel vásárolták. Hogy Zombor gyulafehérvári udvarában szlávul és bolgár-törökül, sőt (finnugor) magyarul is tudtak, azt Saroltnak Thietmarnál olvasható névváltozata: Beleknegini is bizonyítja. Thietmar a nevet ’szép asszony’-nak (pulchra domina) fordítja, amiből az következik, hogy a bolgár-török aldi = ’menyét’ szónak finnugor-magyar ’menyasszony’ értelmezéséről is tudomása volt, illetőleg ’úrnő, asszony’ értelemben tolmácsolták neki, míg a „sár” szónak bolgár-török ’fehér’ értelmét adja vissza a szláv „béle” szóval. Szláv nevet viselt Prokuj egyik fia, Buja (= ’vakmerő’), bolgár-törököt a másik, Bonyha (= ’kis bika’, vö. a nagyapa Zombor = ’bölény’ nevével! ). Szláv eredetűnek látszik Doboka neve is, a dob = ’tölgy’ szóból, magyar kicsinyítőképzővel, ami a magyarban sem szokatlan névadás (l. a Kalocsa nemzetség egyik ágának Szil nevét, mely ugyancsak személynévből származik). Ha a név nyelvi származtatása helyes, akkor mindenesetre a szláv nazális 10. századi eltűnése után keletkezett, ami Erdély északi vidékein az ezredfordulóig már végbemehetett, különben Domb(ka) formát várhatnánk.

Ami Dobokának és Prokuj gyulának István országegyesítő törekvéseihez való különböző viszonyulását illeti, jó okunk van feltételezni, hogy a Marostól északra sem értett mindenki egyet Dobokával, elsősorban éppen fia, Csanád nem, aki – az ő vagy azonos nevű leszármazói nevét viselő falvak (Szászcsanád és Erdőcsanád) helyzetéből következtethetőleg – egyébként is anyja, Karold révén a Marostól délre, Prokuj gyula tartományában élt. A nagyobbik Gellért-legenda tanúsága szerint először István ellenségéhez, {284.} Ajtonyhoz csatlakozott. Ajtonyt történetírásunk eddig is a gyulákhoz kapcsolta, nevét egy Kolozsvártól nem messze délre eső falu is őrzi. Véleményünk szerint ő volt az, aki Prokuj gyula elfogatása után a Maros alsó folyása mentén, a tulajdonképpeni Erdélyen kívül a család uralmát továbbra is fenntartotta, s bizánci segítséggel ellenállt Istvánnak. 1002 után a bizánci Vidinben keresztelkedett meg, és görög rítusú monostort is alapított székhelye, a mai Csanád helyén álló Marosvár közelében. A király megbízásából 1008 körülre keltezhető támadást indított ellene az akkor már meghódolt (Prokuj) gyula, s csatlakozott hozzá az Ajtonyt eláruló és a királyi udvarba menekülő Csanád is.

Bizánci segítség nem érkezvén, a királyi sereg fegyverei és a belső árulás legyőzték Ajtonyt, aki életével fizetett a gyulák idejétmúlt önállóságának makacs védelmezéséért. Családjának István megkegyelmezett, és Csanád megyében birtokaik egy részét is megtarthatták, azon a tájon, ahol később a Maros-parti Ajtonymonostora felépült. A győzelem dicsőségéért versengő Csanád és Prokuj közül az előbbi nyerte el a király kegyét, és lett az Ajtony területén létesült Csanád megye első, névadó ispánja, mint ahogy Anonymus elmondja, aki tud ugyan Szent Istvánnak Ajtony elleni hadjáratáról, de Gyulát ezzel kapcsolatban nem említi. Műve 11. fejezetében a Marostól a Dunáig (Orsováig) terjedő terület honfoglalás kori urának a Vidinből kunok segítségével jött (tehát nyilván bulgárnak tekintett) Gladot teszi meg, majd hozzáfűzi: „az ő ivadékából született Ajtony, akit azután jóval később, Szent István idejében Doboka fia Csanád, a király unokatestvére Maros melletti várában megölt, mivelhogy az említett királynak minden dologban ellene szegült. Csanádnak az említett király a jószolgálatért feleséget adott, és neki ajándékozta Ajtony várát összes tartozékaival egyetemben… Ennek a várnak most is Csanád a neve.” Anonymusnak Ajtonyról és Csanádról szóló értesüléseit a nagyobb Gellért-legendában megőrzött hagyománytól függetlennek kell tekinteni, nemcsak Gyula nevének mellőzése miatt, hanem fontos részleteltérések miatt is. Így pl. a legendában Ajtony csatában esik el, míg Anonymusnál várában öli meg Csanád; a legendában Csanád eredetileg Ajtony embere és pogány, rágalmaztatása miatt menekül István királyhoz, aki megkeresztelteti és Ajtony ellen küldi, melléje adván (talán ellenőrzésére) Gyulát, míg Anonymusnál Csanád múltjáról nem áll egyéb, mint hogy Doboka fia és Szent István unokaöccse.

Querfurti Brúnó 1008-ban már úgy tudta, hogy a „fekete magyarokat” fegyverrel megtérítették. István egyesített Magyarországának határa Bizánc felé a Déli-Kárpátoknál és a Dunánál állapodott meg. Egész Erdély a magyar király uralma alá került.

{285.} KIRÁLYI VÁRMEGYÉK ERDÉLYBEN

István király hatalomátvétele után a Nagy-Szamos és a Maros közén – mint láttuk – vármegyéket szervezett, melyek egyben esperesi kerületek is voltak. Prokuj gyulának a Marostól délre eső tartománya mint fegyverrel hódított országrész teljes egészében királyi birtok lett. Szent István az „ősgeszta” 14. századi változata (SRH I. 316) szerint a gyula elfogatása után „oda behelyezte Zoltán nevű szépapját (proavus), aki azután azokon az erdélyi részeken örökös lett, s akit ezért közönségesen Erdőelvi (Erdeelui) Zoltánnak hívnak. Ez pedig igen régi ember volt, aki a szent király idejéig elélt, s ezért akarta, hogy gazdag nemzetek fölött legyen”. Nevét az Olt-kanyarban két Zoltán falu, főként pedig a Zoltángyepűjének mondott erődítés tartotta fenn. Területe kezdetben egyetlen hatalmas „Fehér” tartományt képezett, melynek élén a külső magyarországi nagyurak közül kinevezett, többnyire a király környezetében tartózkodó vajda állt, aki 1111-ben és 1113-ban mint „Mercurius princeps ultrasilvanus” tűnik fel, és nyilván azonos az 1097-ben szereplő „Mercurio comes Bellegratae”-val, tehát a fehérvári ispán címét is viselte. A „vajda” (latinul: voivoda) elnevezés az oklevelekben csak a 12. század legvégén tűnik fel, azelőtt 1177-ben, illetve 1183-ban fehérvári ispánként szerepel. A vajdát még két ízben (1200, 1201) említik egyben fehérvári ispánnak, azután csak vajdának nevezik. Miután nem egy esetben egy személy több ispánságot is viselhetett, 1214-ben véletlenül előfordult, hogy Kán nembeli Gyula vajda 1214-ben egyben szolnoki ispán is volt. Ez nem jelentette Erdély közigazgatási egységesítését, mert mint előzőleg pl. 1201-ben ugyanazon Gyula vajda és fehérvári ispán mellett Márton szolnoki ispán is szerepel, később viszont, pl. 1220-ban két külön személy a vajda és a szolnoki ispán. Mikor II. András király 1227-ben fiának, a későbbi IV. Bélának ifjabb királyi címmel Erdély kormányzását átengedte, a Tiszáig terjedő osztatlan Szolnok megye, mely Erdély északi sávját is magába zárta, kívül maradt Béla területi hatáskörén, s a szolnoki ispán mindig András, az erdélyi vajda pedig mindig Béla okleveleinek záradékában szerepel.

Ekkorra viszont eltűnnek a méltóságnévsorokból az addig többször említett dobokai (1164) és kolozsi (1177, 1183, 1201, mindhárom esetben külön fehérvári ispánnal, ill. vajdával együtt) ispánok, akik azután fokozatosan a vajda alárendeltjeivé váltak. Már földrajzi fekvésénél fogva is legkorábban Torda megye került a vajda fennhatósága alá, mert bár várát már 1075-ben említik, ispánja (lehet, hogy csak véletlenül) egyszer sem szerepel királyi oklevél záradékában. A dobokai és kolozsi ispánok viszont a 13. század elejéig egyenrangúak voltak a fehérvári ispánságot is viselő vajdával. Erdély egész területének vajdai igazgatás alá jutása 1263-ban fejeződött be a vajdai és szolnoki ispáni tisztség végleges egyesítésével. Ezután a közben létrejött Küküllő (várát már 1177-ben, ispánját 1214-ben említik) és Hunyad, majd a {286.} különvált Belső-Szolnok megyékével együtt a hét erdélyi megyésispán a vajdának volt alárendelve.

Az, hogy a dél-erdélyi területet kormányzó vajda fennhatósága csak a 13. században terjedt ki a Marostól északra, elsősorban annak tulajdonítható, hogy a honfoglaló nemzetségek leszármazottainak és a nagyfejedelemtől, illetve a királytól közvetlenül függő népességnek eredetileg különböző jogrendje Észak-Erdélyben is csak fokozatosan egyenlítődött ki a királyi megyerendszer keretei között. Idő kellett ahhoz, hogy a Marostól északra fennmaradó nemzetségek előkelő tagjai összeolvadjanak a királyi tisztviselők felső rétegével. Ez utóbbinak első sorait a belső udvari szolgálatot teljesítő hivatalnokok (udvarispán: comes palatii, udvarbíró: comes vagy iudex curiae, tárnokmester: magister tavernicorum stb.) és a megyéket kormányzó ispánok képviselték, utánuk következtek a megyei várak katonai és gazdasági vezetésével megbízott várjobbágyok (iobagiones castri), akik közül a várnagyok (castellani), az ispánok bírói helyettesei, az udvarbírák (comites curiae), a kisebb-nagyobb katonai csapategységek (tized, század: decurionatus, centurionatus) parancsnokai s más bíráskodási, rendészeti, katonai és gazdasági tisztviselők kerültek ki. A királyi népek széles rétegeit szláv őslakókból lett, de magyarokkal is szaporodó udvarnokok (udvornici) és a mezőgazdasági és karbantartási munkálatokat végző magyar és szláv várnép (castrenses, civiles) alkották. Ezek szolgálatukhoz kötöttek voltak, ellentétben a szintén gazdasági tevékenységet kifejtő, de kiváltságokat élvező, a 12. századtól külföldről bevándorolt vendégekkel (hospites). A magánbirtokokon uruk termelőeszközeivel dolgozó, tőle személyileg függő valódi rabszolgák (magyarul ín-ek) is éltek, ezek nagy része a 12. század folyamán önállóan gazdálkodó, de urához kötött „libertinus” lett.

A királyi várak körül szervezett vármegyék igazgatási kerületek voltak, melyeknek területén ősfoglalók és jövevények, szabad birtokosok és szolganépek egyaránt az ispán, illetve a vajda katonai és bírói fennhatósága alá tartoztak. A várak közvetlen szolgálatára rendelt népességtől húzott jövedelmek és szolgáltatások harmada az ispánt illette, aki ugyan (többnyire Erdélyen kívül) magánbirtokkal is rendelkezett, de vagyonosodásának legfőbb forrása az ispáni harmad volt. A megyésispánok alól csak a királyi udvarhelyek voltak kivéve, ezeknek népe és jövedelme felett – külön tisztviselők által – közvetlenül a király rendelkezett. Mint egész Magyarországon, úgy Erdélyben is voltak a király, ill. a királynő számára fenntartott birtokok, egy-egy udvarhellyel központjukban. Mivel később vagy eladományozták őket vagy kiváltságos telepesekhez kerültek, a korai századok forráshiánya miatt Erdélyben kevés nyomuk maradt. Királynői birtok volt a Marostól délre a Gizella királyné által a bakonybéli apátnak adott (Magyar)lapád és mellette az 1177-ben eladományozott Asszonynépe, továbbá a később szintén eladományozott (Sajó)udvarhely, s a székelyek későbbi főhelye, (Székely)udvarhely is.

{287.} A királyi és várbirtokok katonáskodó, kézműves és földművelő népelemei természetesen nemcsak az erdélyi magyar honfoglaló nemzetségek királyi szolgálatot vállaló tagjai közül vagy a szláv őslakosságból kerültek ki, hanem Magyarország más vidékeiről is hozott a központi hatalom Erdélybe olyan megbízható telepeseket, akiket fel lehetett használni a királyi hatalom biztosítására. Itt elsősorban azokra a magyarokra gondolunk, akik a királyság megalapításával jelentőségét vesztett törzsi szervezet felbomlása után boldogulásukat a király szolgálatában keresték. Ilyen törzstöredékeket használt fel István király birtokai és a vármegyék szervezésénél az ország egész területén, s így kerültek Erdélybe, a Szamos völgyébe a Jenő és Keszi törzsből, a Maros jobb partjára pedig a Megyer törzsből kivált csoportok, melyeknek emlékét az e három törzsnévből képzett – fentebb már említett – három helynév őrzi. Természetesen a királyi hatalom által Erdélybe telepített magyar elemeket nem korlátozhatjuk e három falu lakosságára, mert ilyenek kétségkívül más magyar falvak alapításában is részt vettek, melyeknek neve azonban nem árulja el a telepesek – akkorra már feledésbe is merült – törzsi hovatartozását. A területnek belterjesebb gazdasági kihasználását meggyorsította Szent István királynak az a rendelete, hogy legalább minden tíz falu köteles egy templomot építeni. A század végén Szent László király eltiltotta a falvak lakosságát attól, hogy a templomtól túlságosan messze költözzék, a temetkezést pedig a templom közvetlen közelébe rendelte, hogy a pogány szertartások továbbélésének véget vessen.

A birtokviszonyok és a népesség szervezeti keretei Erdélyben is az egész Magyarországon kialakult rendszerhez igazodtak. A 13. század elején készült váradi tüzesvaspróba-lajstrom, mely az istenítélethez folyamodók pereinek kimenetelét jegyzi fel, bőséges adatokat szolgáltat az erdélyi megyék szervezetére és a társadalmi rétegek helyzetére vonatkozólag, világosan tanúsítva, hogy Erdély megyékre tagolt területe minden észrevehető sajátos színezet nélkül, ha talán lassabban is, az általános magyar fejlődésbe illeszkedett bele. Feltételezzük, hogy a királyi megyeszervezet előkelő és közrendű népei közt, különösen eleinte, jelentős számban voltak nem magyar etnikumú elemek, hiszen a nemzetségek által meg nem szállt területek lakossága részben szláv volt. A magyar számbeli fölény azonban a szabad magyaroknak királyi szolgálatba lépése révén hamarosan érvényesült; a 13. századból elég szép számban ránk maradt várjobbágy- és várszolganevek Erdélyben is e rétegek alapvetően magyar etnikumáról tanúskodnak. A kétféle, nemzetségi és királyi társadalom előkelőinek keveredése az előbbieknek királyi szolgálatba állásával szintén megindult, s a „nemes” gyűjtőfogalom a 13. században már mindazokra kiterjedt, akik akár ősfoglaló elődeik, akár királyi adomány révén szabad birtokosoknak mondhatták magukat.

Az Aranyostól és a Marostól délre azonban némileg másként alakultak a viszonyok. Itt a vajda alá tartozó megyei típusú szervezet csak a két Küküllő {288.} alsó folyása mentén és a Maros partjain Gyulafehérvár körül jött létre, mely később Fehér, Hunyad és Küküllő vármegyékre tagolódott. Ide már törzsi helynevet magával hozó katonaelem nem is jutott, s a várakhoz szolgáló népelemekből is csak kevésnek (Bocsár, Haró, azaz pohárnok és szakács) maradt helynévi nyoma. A gyulák uralma idején ide tömörült Erdély szláv lakosságának zöme, s itt, valamint az ősfoglaló nemzetségek szállásterületétől északkeletre, ugyancsak szláv, bár gyérebben lakott vidékekre települtek be külső magyarországi nagyurak, a világi nagybirtokosság első erdélyi képviselői a 13. század elején. Ez már egész Magyarországon a királyi vármegyék felbomlásának és szétadományozásának korszaka volt, hullámai Erdélyt is elérték. Elsősorban a külső Magyarországról származó, Erdélyben főhivatalt viselő arisztokrácia szerzett itt adománybirtokokat. A legkorábbi ismert adományt III. Bélától a Wass és Aczél családok őse nyerte. A felvidéki Kácsik nembeli Mihály erdélyi vajdasága idején (1209–1212) testvérével, Simon bánnal (1215-ben vajda) együtt Kolozs megye keleti felében kapott nagy kiterjedésű földeket. Ezeknek egy részét azonban Simon bán hűtlensége miatt 1228-ban Tomaj nembeli Dénes tárnokmester, később (1233–34) vajda nyerte el, aki így nemzetsége erdélyi ágának, a Bánffy családnak megalapítója lett. A dunántúli Kán nemzetség tagja, Gyula, bizonyára szintén erdélyi vajdasága idején (1201 és 1214) jutott Küküllő menti birtokaihoz. Tartományúri hatalmat a vajdák azonban nem építhettek ki Erdélyben a 13. század végéig, mert tisztségüket csak rövid időre, 1–4 évre bírták. Az 1202–1209 közt vajdaságot viselt Korlát fia Benedek is 1206–1207-ben másnak adta át tisztségét, 1212 és 1226 közt pedig évente váltották egymást a vajdák. Így más külső magyarországi családok is kaphattak birtokot Erdélyben. A Kácsik-uradalmak szomszédságában már 1228 előtt birtokolta a kiterjedt tekei domíniumot a francia eredetű Kökényes-Radnót nembeli Kökényes ispán, akinek eredetileg Nógrád megyében voltak birtokai. A 13. század második felében tűnnek fel Erdélyben a szintén kívülről beszármazott Becse-Gergely, Ákos és Hermány nemzetségek. A Becse-Gergely nemzetség, melyből Erdély történelmében nagy szerepet játszó három család, a Bethlen, az Apafi és Somkeréki Erdélyi ágazott ki, a Nagy-Szamos és a Küküllők mentén jutott birtokokhoz, az Ákos nemzetség Thoroczkai ága Torda megyében, Illyei és Folti ágai pedig Hunyad megyében a Maros északi partján birtokoltak. Ez utóbbiak közelében a később számos kisnemesi családra szakadt Hermány nemzetség kapott birtokot. A Hermány nembeli Lackfi család a 14. században az ország legelőkelőbb családjai közé emelkedett, és évtizedeken keresztül Erdély sorsának is irányító tényezője volt.

Ha ezeket a korai keletkezésű magánbirtoktesteket térképre vetítjük, azonnal szembetűnik periferikus fekvésük; mind az erdős hegyvidék lábánál helyezkednek el. Nyilvánvaló tehát, hogy a király a megadományozott főuraknak szerepet szánt a gyérebben lakott erdélyi területek benépesítése {289.} terén, amit eddig a királyi ispánok végeztek és irányítottak. Az új birtokosok már saját érdekükben is teljesítették ezt a feladatot, s telepítési tevékenységük nyomán az új falvaknak egész sora keletkezett. Valószínű, hogy Magyarország más vidékein fekvő ősi birtokaikról hoztak magyar telepeseket, ezek azonban csak az uradalmi központok, a völgyi falvak benépesítésére voltak elegendők, a lakatlanul maradt területekre a tatárjárás néppusztításai után idegen: német, román és orosz bevándorlókat hívtak.

A királyi vár- és birtokszervezet, valamint a korai magánbirtokok keretein belül a legeltetésre alkalmas aljnövényzet nélküli „fekete”, bükk- és fenyőerdők határáig egy viszonylag zárt, korai és későbbi szláv foltokkal és német népszigetekkel tarkított, zömében azonban magyar etnikumú települési terület jött létre a 13. század közepére Erdélyben, mely a korai típusú magyar helynevek térképre vetítése mellett, ha hézagosan is, a kisszámú okleveles adatokból szintén kimutatható. Északon a Nagy-Szamos és az egyesült Szamos völgyét – mely lényegében ma is nyelvhatár – tarthatjuk a középkori magyar települési terület határának; Dés városát és Désakna sóbányáját 13. század eleji oklevelek említik. Kelet felé a 12. század végén a magyar terjeszkedés biztosan elérte már a Sajó völgyét, amit Sajószentandrás magyar falunak III. Béla király (1172–1196) egyik közelebbi keltezést nélkülöző oklevelében való előfordulása bizonyít. Innen délkeletre, a Maros áttörésénél 1228-ban már oklevelesen is említik Vécs várát s mellette Lövér és Magyaró falvakat, ezek ma is az erdélyi magyar néptömb északkeleti végpontjai.

Délkeleten a 12. század végén a magyarság már az Olt-kanyarig ért, amint azt 13. század eleji oklevelekben szereplő magyar falunevek (Halmágy, Sáros, Báránykút, Hévíz, Sárkány, Barót stb.) is bizonyítják. Délnyugaton a mai Szászváros és Szászsebes magyar eredetű neveit említik 1224-ben, de a magyar település akkorra már régen benyomult a későbbi Hunyad megye belsejébe, a Sztrigy völgyébe is. A magyarság nyugaton is mindenütt az összefüggő bükkerdők határáig terjeszkedett ki, északnyugaton az erdőhatárhoz közel eső Gyalu és Esküllő faluk neveit említi Anonymus. A Maros jobb partján 1206-ban Magyarigen, akkor szász, de nevéből következtethetőleg előbb magyar lakosságú, 1219-ben pedig Miriszló körül később is magyar lakosságú falvakról hallunk. Az így körülhatárolt területen, mely a széleken fekvő, ma is aránylag gyéren lakott erdővidékek kivételével úgyszólván az egész Erdélyt magában foglalja, a 12. század közepéig összefüggő magyar néptömb élt, melynek szegélyén a szláv elemek akkor már közel lehettek a beolvadáshoz.

A bükk- és fenyőerdők zónáját kivéve, mindenütt sűrű egymásutánban sorakoztak már a 12. század végén a magyar telepek, úgyhogy nyugodtan állíthatjuk: az Erdélyi-medence belsejében a ma is meglevő falvak a 13. századra már tekintélyes többségükben kialakultak. Néhány próba könnyen meggyőz ennek az állításnak az igazságáról. 1177-ben az Alsó-Fehér megyei Asszonynépe falu körül már állottak mindazok a települések, melyek ma is {290.} környezik (Magyarbénye, Kisakna, Vadverem – akkor Szokmánd néven –, Magyarlapád, Fugad, Háporton, Oláhtordos). Szászföldön egy 1206-ból származó oklevél felsorolja Voldorf (Kozdfő) falu szomszédjait (Lebnek, Kóbor, Felmér, Sáros, Réten, Báránykút), ez a részben magyar, részben német nevű hét falu máig határos egymással, közöttük azóta sem keletkezett új település. Mindez nem jelenthet kevesebbet, mint azt, hogy a szóban forgó vidékeken a település már a 12. század végére elnyerte végső kereteit, a faluhatárok kialakultak. A forrásanyag rendkívüli szegénysége ellenére (a birtokviszonyok írásbeli rögzítése egész Magyarországon csak a 12. század végével indul meg rendszeresen) lehetne még néhány példát felhozni a 13. század eleji erdélyi falusűrűségre, de a fent ismertetett két környék települési viszonyai magukban is elegendő támpontot nyújtanak arra, hogy a szomszédos területeken is legalább hasonló települési sűrűséget feltételezzünk.

24. térkép. Erdélyi magyar települések a 13. század közepén a helynevek alapján

24. térkép. Erdélyi magyar települések a 13. század közepén a helynevek alapján

{291.} De hogyan érhette el a magyar település az Olt partját, és hogyan kerülhettek németek a Küküllők középső folyásához, ha a vajda fennhatósága alatti korai Fehér megye magvát a Küküllő-torkolat körül kell feltételezni? Erre a kérdésre csak a megyeszervezettől különböző határőrvidéki szervezet létrejöttének, a székelyek, a szászok és a románok településtörténetének ismeretében lehet felelni.

A SZÉKELYEK ERDÉLYBEN

Erdély déli és keleti határvidékeinek benépesítésében a székelyek magyar törzse játszotta a főszerepet. A 11. századi krónika, illetőleg a belőle egymástól függetlenül merítő Anonymus és a kései krónikák egyaránt azt vallják a székelyekről, hogy a Kárpát-medencébe érkező magyarság már itt találta őket mint Attila népének, tehát a hunoknak fennmaradt töredékét. Az egész középkoron át mint a magyarságtól különböző, de vele rokon, önálló etnikumot (natio Siculica) emlegetik őket, s hogy valóban valamely, a magyarsághoz csatlakozott, törökös nomád lovas vezető réteggel bíró törzset kell látnunk bennük, azt igazolni látszik az oguz-törökök nemzetségi szervezetének megfelelő katonai és társadalmi beosztásuk (hat tisztségviselő nemzetség s ezeken belül 4–4 ág), továbbá könnyűlovas harcmodoruk, melyet krónikáink tanúsága szerint még akkor is megőriztek, mikor a magyar hadsereg zöme már a nyugati, nehézlovas lovagi hadviselésre tért át. Ezek az adatok megerősíteni látszanak a 11. századi hagyományt, de más körülmények óvatosságra intenek.

Eddigi tudásunk szerint ugyanis a magyarság az egyetlen törökös szervezetű nép, melynek olyan jelentős finnugor eredetű alaprétege volt, hogy az a maga nyelvét a török nyelv rovására érvényesítve, az egész népközösséget – ha nagyszámú török eredetű kölcsönszó megmaradásával is – finnugor nyelvűvé tehette. Márpedig a székelyek, mióta erre csak adataink vannak, ugyanazt a finnugor eredetű nyelvet beszélték, mint a magyarok. Nemcsak minden név, mellyel az általuk megszállt területek földrajzi egységeit elnevezték, hanem társadalmi szervezetük alapegységeinek, a nemzetségeknek és az ágaknak a nevei is magyar eredetűek. Abban az eredetileg török nyelvű szövegek rögzítésére szolgáló, közép-ázsiai eredetű, rovásírásos ábécében, melyet a székelyek még a középkor végén is használtak, a 37 betűjel közt 21 ótörök, 3 ógörög és 3 glagolita eredetű, az utóbbiak közt találjuk az f, h, ly és c hangok jelzését, amelyeknek megfelelő hang a török nyelvekben nincs, ellenben megvan a finnugor magyarban.

Kétségtelen tehát, hogy a székelység, ha már eredetileg is nem magyar nyelvű volt, török anyanyelvét korán felcserélte a magyarral. Ilyen teljes elmagyarosodásra pedig (a székely tájnyelvben nincs több honfoglalás előtti bolgár-török eredetű szó, mint a magyar nyelvben általában) aligha nyílt volna {292.} mód Erdélyben, ahol a déli és keleti határvidéken megszállt székelység csak északi és nyugati irányban érintkezett magyar tömegekkel. Amennyiben viszont már a magyar honfoglaláskor nem éltek volna Erdélyben, úgy betelepedésüket semmi esetre sem tehetjük a 11. század elejénél későbbre, mert ha a 11. század folyamán nem a központi fejlődéstől távol, a magyar népterület keleti határán éltek volna, éppen úgy széttelepültek volna, mint a honfoglaló hét magyar törzs harcosai. A székelyeknél – a magyarság többi részétől eltérően – a nemzetségek nemcsak birtokjogi szerepüket őrizték meg, hanem azt a közigazgatási és bíráskodási intézményekben formát öltő közjogi kapcsolatot is, mely az egyes nemzetségeket politikai egységbe kovácsolva tartotta az egész középkoron keresztül, sőt formailag egészen 1848-ig.

Ezek az egymásnak ellentmondó tények megosztották a tudományos közvéleményt, s ami a székelyek eredetét és Erdélybe költözését illeti, napjainkig két különböző nézet küzd egymással anélkül, hogy bármelyik is egyeduralomra juthatott volna. A régészek és velük együtt a történészek egy része azt tartja, hogy a székelyek eredetileg is magyar, vagy legalábbis azzal igen közeli rokonságban álló onogur-bolgár néptörzs voltak, s az avarok (akiket a kortárs európai közvélemény, sőt saját politikai tudatuk is a hunokkal azonosított: innen a székely hunhagyomány) sodorták őket magukkal a Kárpát-medencébe, ahol népiségüket a magyar honfoglalásig megőrizték. Ennek az elméletnek egy újabban kidolgozott változata szerint a 7. század vége felé magyarok (s velük együtt a székelyek) költöztek az avarok közé a Kárpát-medencébe, új, díszítőmotívumairól „griffes-indás stílus”-nak nevezett művészi felfogást hozva magukkal.

A magyar nyelvészek nagy része s az ő eredményeikre építő történészek szerint viszont a székelyek török eredetű és kultúrájú néptörzse még a honfoglalás előtt csatlakozott a magyarsághoz, és a Kárpát-medencébe már többé-kevésbé elmagyarosodva, a többi magyar törzzsel egyidőben, tehát a 9. század végén érkezett. Egy időben a pontusi sztyeppen a magyarokkal együtt élt „eszkil” bolgárokban keresték a székelyek őseit, később az etimológia helyességét támadták, napjainkban megint vannak védelmezői.

Hasonlóképpen megoszlanak a vélemények a székelyek Erdélybe költözésének korát illetőleg is. Ebben a vonatkozásban figyelemre méltó körülmény az, hogy székely telepek nemcsak Erdélyben, hanem Magyarország déli, nyugati és északi határvidékein s Bihar megyében, Nagyvárad környékén is voltak, ha az erdélyi székely tömbhöz mérten ezek kis szórványoknak minősíthetők is. Ismerve a keleti nomád népeknek azt a szokását, hogy az újonnan csatlakozott törzseknek az elővéd szerepét kellett vállalniok (a székelység valóban még a 15. században is a magyar hadsereg elő-, illetőleg hátvédjét képezte), továbbá figyelembe véve az említett magyarországi székely telepek földrajzi elhelyezkedését, a magyar történetírás arra a mindinkább tért {293.} hódító következtetésre jutott, hogy a székelyek zöme valószínűleg Bihar megyében élt, ahol – Erdélyt nem tekintve – helynévi és írott adatok alapján a 13. századot megelőzően a legnagyobb mérvű székely megszállást lehet feltételezni. A 11. század elején Erdélybe költöztek, hogy ott tegyenek eleget határőri kötelezettségüknek.

Bíborbanszületett Konstantin feljegyezte azt a hagyományt, hogy a kazárok egy fellázadt néprésze, a kabarok három törzse a magyarokhoz csatlakozott. Anonymus Bihar vidékét, mint láttuk, kazár lakosságúnak mondja, sőt azt is elbeszéli, hogy a kazár vezér, Ménmarót leányát Árpád vezér legkisebb fia, Zolta feleségül vette, s apósa országát örökölte. Ha szabad ezt a hagyományt „Erdőelvi Zoltán”, Szent István első vajdája nevével kapcsolatba hozni, akkor a székelyeket leginkább a kabarokkal (kazárokkal) lehet azonosítani, akikről Bíborbanszületett Konstantin a 10. század közepén még azt állítja, hogy kétnyelvűek, (bolgár-török) anyanyelvük mellett a magyarok (finnugor) nyelvét is beszélik. Bihari időzésük teljes elmagyarosodásukat is megmagyarázná. „Erdőelvi Zoltán” vezetésével már mint magyar nyelvű nép érkeztek a gyula volt tartományába, és települtek meg a Maros és az Olt között. Anyaszékük, Telegd neve, melyről egyik nemzetségüket is nevezték, a Bihar megyei Telegd helységnévre utal vissza. De Biharból hozott nemzetségnév lehet az Ábrány és a Jenő is.

Bármelyik vélemény jutna is – újabb bizonyítékok segítségével – győzelemre a székelyek eredetének kérdésében, abban nem lehet kételkedni, hogy a székelység zöme legalább a 11. század eleje óta lakja Erdélyt, és első erdélyi szállásterületei a Marostól délre, a déli és keleti határhegység lábáig húzódva terültek el. A mai székely települési terület nem felel meg az eredeti elhelyezkedésnek, mert a Háromszéki-medencébe csak a 13. században kerültek székelyek, addig viszont a később szászok lakta dél-erdélyi határvidékre is kiterjeszkedtek. Bizonyítja ezt az újkorban Háromszék közigazgatási egységébe összefoglalt három „szék”-nek nevezett kerület, a sepsi (azaz: sebesi), kézdi és orbai neve. Mindhárom egy-egy helynévre utal, ilyen nevű faluk azonban a szóban forgó székek területén nincsenek, megtalálhatók viszont nyugatabbra, ott, ahol a 13. század óta szászok laknak. Ezek: (Szász)sebes, (Szász)orbó és (Szász)kézd. Az elsőről és környékéről oklevelesen tudjuk, hogy mielőtt II. András király 1224-ben a szászoknak adományozta, a székelyeké volt, következőleg a másik kettőnek neve is az eredeti székely lakosság emlékét őrzi. Ugyancsak székely terület volt a mai Medgyes vidéke is, ahova csak a 13. század második felében költöztek a keletre nyomuló székelység helyébe szászok, amint azt a székelyek fölé kinevezett királyi főtisztviselőnek, a székely ispánnak itt még sokáig gyakorolt hivatali hatásköre bizonyítja. Az egyik székely nemzetség neve Medgyes, eredeti településükre utalhat.

{294.} Ezek szerint tehát a székely népterület a 13. század előtt a mai Szászvárostól (ahol szintén vannak helynévi nyomai a székely őslakosságnak) hosszú sávban húzódott kelet felé az Olt-kanyarig, észak felé pedig a Marosig terjedt.

Nyugat és észak felé a székelyek közvetlenül érintkeztek a Maros-völgyi magyarsággal, míg dél és kelet felé az Olt jobb partját és a Küküllők meg a Maros felső folyásának vidékét szállták meg. A Barcaságban valószínűleg már ott találták a korai besenyő határőröket. Ezekkel együtt védelmezték a déli és keleti határokat, ahol a Kárpátok szorosainak őrzésére a királyi hatalom földvárakat emeltetett (Salgó, a mai Szászcsór melletti Pétervár, Talmács, Halmágy, Miklósvár, Bálványos, Görgény, Vécs). E várak régiségét mutatja, hogy kerületük a hozzájuk tartozó falvakkal – azután is, hogy környékükön székelyek, illetőleg szászok telepedtek le – királyi terület maradt, s közigazgatásilag Fehér, illetve Torda megyéhez csatolták mint a megye zárt területi egységén kívül eső, székely és szász jogállású települések közé ékelt szigeteket.

A székely társadalom szervezete az egész középkoron át lényegében azonos volt azzal a bolgár-török népekre jellemző szervezettel, melyben Szent István reformjai előtt az egész magyarság élt. Mindössze a felsőbb politikai irányítás került át a király által kinevezett főtisztviselő, a székely ispán kezébe. Míg a magyar nemzetségfők politikai szerepe azáltal szűnt meg, hogy a bíráskodás és a katonai vezetés a király, illetve annak kinevezett tisztviselői hatáskörébe került, a székelyeknél a helyi tisztviselők továbbra is a társadalom autonómiájának képviselői maradtak. A 6 nem és nemenként 4 ág szigorúan meghatározott sorrendjében évenként más és más személy töltötte be a nemzetségi bíró (iudex) és a hadnagy (capitaneus) tisztségét. Mivel a tisztségek néhány előkelő családon belül örökletesek voltak, s jelentékeny anyagi jövedelemmel, továbbá a közös nemzetségi vagyonból többszörös részesedéssel jártak együtt, a székely társadalmon belül vagyoni rétegződés keletkezett. Székely és székely közt azonban feudális függés mégsem állt fenn, mindnyájan ugyanabban a később „nemesi”-nek elismert szabadságban részesültek, melynek feltétele a származás, ismérvei pedig a személyes hadba szállás joga és kötelessége s a közös földből való méltányos részesedés voltak.

A magyarságon belül kétségtelenül a székelység őrizte meg legtovább a legelőváltó pásztorkodás gazdasági rendszerét. Eleinte lóval (mint a sztyeppen a bolgár-törökök), de még a 13. században is csak állatállományuk után, természetben adóztak („ökörsütés”), s ez az egyébként is csak különleges alkalmakkor (a király koronázása, lakodalma és elsőszülött fia születése alkalmával) esedékes, ajándékszámba menő tartozás a középkorban egyedüli adójuk maradt.

Ehhez képest a székely hadsereg is könnyűlovasságból állott még akkor is, mikor már a magyar katonaság zömét nehéz páncélos lovasok alkották. Az „ősgeszta” 12. századi folytatása egykorú emlékét tartotta fenn az ellenséget {295.} meglepetésszerű, villámgyors rohamokkal nyugtalanító és színlelt megfutamodással tőrbe csaló, sajátos nomád harcmodoruknak, melyet jellemzően maga a krónikaíró sem értett meg, s a nehéz páncélosok szilárd helytállásához szokott szemével gyávaságnak látott. A személyes hadba szállás rendszere mellett természetesen még akkor is fenn kellett tartani a könnyűlovasságot, mikor a túlnyomóan pásztorkodó életforma a földművelés térhódításával háttérbe kezdett szorulni, mert a páncélos fegyverzetének beszerzése olyan anyagi megterhelést jelentett, melyet más, mint birtokos nemesember, nem viselhetett. A székelyek pedig a 12. század közepén bekövetkezett erdélyi ujjárendezés következtében a pásztorkodó életmód folytatásához szükséges terület nagy részét elveszítve, egyre inkább zömükben kétkezi munkájuk után élő, saját háznépük munkaerejére utalt földművelő kisbirtokosokká váltak.

A SZÁSZOK BETELEPÜLÉSE ÉS A DÉLI HATÁRVÉDELEM ÁTSZERVEZÉSE

A Magyar Királyság fennállásának első másfél évszázada alatt Erdély politikai jelentősége háttérbe szorult. A német és lengyel hatalmi terjeszkedéssel sikerrel megküzdő magyar királyok a 11. század vége óta minden figyelmüket az Adriához vezető út megszerzésére fordították. Horvátország és Dalmácia bekebelezése után viszont Velence és Bizánc érdekeivel kerültek ellentétbe, s a 12. század első háromnegyed részét kitöltő harcokba bonyolódtak, melyek egyre inkább kezdték Erdélyt is érinteni.

Erdély határain túlra a magyarok nyomában a besenyők, majd az úzok nyomultak, harcias nomád lovas népek, melyek állandó becsapásokkal nyugtalanították szomszédaikat, köztük néha, pl. Szent István idején, Magyarországot is. 1068-ban nagy erővel törtek be északkelet felől, s a Meszesi-kapun áthatolva az egész Nyírséget Bihar váráig elpusztították. Salamon király azonban seregével a Lápos és a Szamos völgyén át visszavonuló csapataik elé került, s unokaöccse, a későbbi Szent László király vitézsége révén sikerült őket a Szolnok megyei Kerlés falu mellett szétvernie. A kijevi Russzal és a rokon nomád népekkel folytatott harcokban azonban a besenyők felőrlődtek, s maradékaik a 11. században részben a Balkánra, részben Magyarországra települtek.

Az erdélyi határt azonban már a 11. században egy újabb keleti nomád népnek, a kunnak előretörése fenyegette. Ezt a népet az oroszok polovecnek, a magyarok pedig a fekete kunnak nevezett úzoktól megkülönböztetve fehér kunnak nevezték. Előcsapataik a 11. század végén elérték az Al-Dunát, s Magyarországra is betörtek. Az orosz fejedelmek azonban a századfordulón visszaszorították őket Don menti szállásaikra, s csak egyes töredékeik maradtak az Al-Dunánál, ezek pedig komoly veszélyt Erdélyre mindaddig {296.} nem jelentettek, amíg a 12. század közepén a déli határokat immár nem rabló, hanem hódító szándékkal egy komoly ellenség, Bizánc kezdte fenyegetni.

1166-ban érte az első bizánci támadás Erdélyt, ahová a Dunán három oszlopban felvonuló ellenség be is hatolt, s ha nem vetette is meg ott lábát, átmeneti győzelmeket aratott, mert a székely és besenyő könnyűlovasságnak a nehézlovassággal és a páncélos gyalogsággal szemben tehetetlennek kellett bizonyulnia. II. Géza király (1141–1162) ezt ugyan már nem érhette meg, de Bizánc hódító szándékaival tisztában volt, sőt fegyverrel is kellett már védekeznie. A magyar királyok mindig is szívesen fogadtak, sőt hívtak olyan „vendégeket”, akik az itthon hiányzó katonai tudást pótolták, s még a magánbirtokra települő külföldieknek sem engedték el a katonai szolgálatot. II. Géza azonban nem elégedhetett meg szórványos, véletlenszerű betelepülőkkel, mint amilyeneket országszerte és Erdélyben is (itt négy Németi, két-két Oroszi és Nándor, valamint egy Cseh) helységnevekből ismerünk, neki egy tömegben lehetőleg nagyszámú korszerű fegyveresre volt szüksége a legsebezhetőbb erdélyi határvonal megerősítésére. Ilyeneket láthatott a Magyarországon átvonuló keresztesekben, azok meg Magyarországot láthatták olyan területnek, ahol túlnépesedett hazájuk népfölöslege új otthonra találhat. Vagyontalanná vált lovagok és földszűkében lévő parasztok egy Rajna–Mosel-vidéki csoportjával lépett érintkezésbe, s Erdélyben az Olt mentén telepítette le őket, a későbbi, 1224-ben kelt kiváltságlevél szavaival „elhagyott” (deserta) földön.

Ez a föld nem abban az értelemben volt „puszta”, hogy már előzőleg lakatlan volt, hanem azáltal lett lakatlanná, hogy a király eltelepítette onnan az ott lakó székelyeket, hogy német és kisebb részben vallon telepeseinek helyet biztosítson. A lovagokban, akik magukat „gréf”-nek (magyarul „geréb”-nek) nevezték, páncélos katonákat nyert, a parasztok viszont fejlettebb agrotechnikát hozva magukkal és az otthoninál nagyobb szabadságot (pl. szabad geréb- és papválasztást, adó- és vámkedvezményeket) nyerve, képesek voltak nemcsak gerébjeiket eltartani, hanem a királynak is adózni. Ha az Olt mellé települők eredeti kiváltságaira csak az 1224-es, akkor már jóval nagyobb területre kiterjeszkedett „Flandrenses” vagy „Theutonici” (a későbbi „szászok”) jogállapotából tudunk is visszakövetkeztetni, lényegében nem lehettek annál kedvezőtlenebb helyzetben, különben nem cseréltek volna hazát, s a király nem számíthatott volna közülük néhány száz gerébnek anyagilag is biztosított katonai szolgálatára.

II. Géza telepesei a mai Nagyszeben közvetlen környékén és attól keletre az Olt völgyében, a későbbi szebeni, újegyházi és nagysinki „szász székek” területén helyezkedtek el, melyet a király kiürített számukra, s így ők saját nyelvükön nevezett új településeket alapítottak. Szomszédságukban azonban az eredeti lakosság ott maradt, a magyar népességét ma is őrző Szakadát székely őrfalu nevét magyar, a Cibin és Cód szláv nevű patakok nevét szláv {297.} formában használják a szászok máig (Zektat, illetve Zibin és Zodt). Délnyugat, dél és délkelet felé Salgó és Halmágy várai székely őrségükkel már fennállottak, s az utóbbi még egy ideig, az első pedig az egész középkoron keresztül fenntartotta eredeti közigazgatási kapcsolatát Fehér megyével, melytől a szász település területileg elszigetelte. A „desertum”, azaz az eredeti Szászföld határait meglehetős biztonsággal megrajzolhatjuk. Ha Erdély középkori közigazgatási térképére nézünk, látjuk, hogy az említett három szász széket körös-körül Fehér megyéhez tartozó területek határolják, melyek tehát nem tartoztak a szászoknak adott kiürített földhöz. Nyugat, észak és kelet felé e három szász szék szélein megszűnnek a német helynevek, s helyettük szláv és magyar eredetűek tűnnek fel, bizonyítva, hogy innen kezdve már szláv és magyar lakosság közé költöztek a későbbi német jövevények. Az első szász bevándorlók számára 1192-ben alapított nagyszebeni prépostság területi illetékességének elhatárolásakor leszögeztetett, hogy ne tartozzanak hozzá „más németek, mint azok, akik a Géza király által az ő németjeinek adományozott pusztaságon laknak”, a prépostság hatásköre pedig később is csak a mondott három szász székre, azoknak is csak nagyobb részére terjedt ki. A szászok ezt az első erdélyi hazájukat a többi szászlakta vidéktől megkülönböztető névvel mindvégig „Altland”-nak nevezték. A 12. században összefüggő tömbben csak itt éltek Erdélyben németek, a többi egykorú német bevándorló már részben szláv, de leginkább a székely őslakosság közt elszórtan telepedett le.

Magyar falvak közé ékelődtek az oklevelekben II. András első német vendégeinek nevezett romoszi (Hunyad megye), magyarigeni és boroskrakkói (Alsó-Fehér megye) szászok telepei is. A szíves fogadtatás hírére rövidesen újabb német csoportok indultak Erdély felé, s még a 12. században megszállták az „Altland” nyugati és keleti szélein azt a gyér szláv és székely lakosságú területet, ahol később a nagysinki szék északi fele, továbbá a szerdahelyi, kőhalmi és szászvárosi székek alakultak ki. Nyugaton, a későbbi szerdahelyi székben a szászok olyan szláv népelemekre találtak, melyek akkor még nem olvadtak be a magyarságba, s átvették tőlük a helységek neveit (Kelling, Troschen, Dobring s a szláv lakosságra utaló Reussmarkt, Reussdörfchen és Reussen). A későbbi Nagysink szék északi felében s Kőhalom és Szászváros székben pedig jelentős számú székelység közt telepedtek le, melytől viszont magyar helyneveket vettek át (Tekes, Hamruden, Halmagen, Scharosch, Bekokten, Wassied, Broos, Wurmloch stb.). Valamivel később, mindenesetre azonban 1241 előtt telepedett meg Erdély északkeleti sarkában a mai Beszterce körül egy újabb német raj, az általuk ma is használt szláv helynevek tanúsága szerint szláv lakosság között (Rodna, Bistritz, Lechnitz), elsősorban az ottani ezüstbányák kiaknázására.

A német települések újabb lendületet kaptak 1211-ben, amikor II. András király a Szentföldről távozni kényszerült német lovagrendnek adta a kun {298.} támadásoktól fenyegetett Barcaságot, ahonnan nyugatabbra költöztette a besenyőket. A lovagok rövid időn belül német bevándorlókkal népesítették be földjüket, sőt a hegyeken túlra, kun területre is előnyomultak a Duna-torkolat felé. A királyi adománylevél széles körű önkormányzatot biztosított a rendnek, várak és városok építését engedélyezte, felmentette területét a vajda joghatósága alól, adómentességet, szabad vásártartási és kereskedelmi jogot adott, mindezt persze a királytól való közvetlen és teljes függőségben. A lovagok azonban nem elégedtek meg ezzel, a szentföldi fejedelemségek mintájára saját államiságra törekedtek. A szuverenitásnak ez a nyugati, hűbéres rendszerű kisajátítása magyar viszonylatban ismeretlen volt, s a király joggal tekintette sérelmesnek. Ezért már 1222 előtt foglalkozott azzal a gondolattal, hogy a kényelmetlenné váló vendégeket kiutasítja, sikerült azonban átmeneti megegyezésre jutnia velük. A rend most más úton próbálkozott. A pápához fordult, előbb saját püspökséget kérve tőle, majd amikor ehelyett önálló dékánsággal kellett beérnie, 1224-ben évi adó fizetésére kötelezve magát, Szent Péter tulajdonába, azaz pápai hűbérbe ajánlotta a Barcaságot, és a kun földön tett újabb hódításokat. Későbbi poroszországi szereplését ismerve nyilvánvaló, hogy a rend a Barcaság természetes várára támaszkodó s a Duna-torkolaton uralkodó keleti német állam alapítását tűzte ki célul. András király felismerte a magyar politikai érdekeket fenyegető veszedelmet, és a pápa erőteljes tiltakozása ellenére fegyveres erővel távolította el 1225-ben a lovagokat Magyarországról, akik, mint tudjuk, Poroszországban kerestek maguknak új érvényesülési teret. Hiába kísérelte meg a Szentszék több ízben, hogy pártfogoltjait Erdélybe visszatelepíttesse, II. András és utódai hajthatatlanok maradtak.

A lovagokkal való összeütközés hatására, még mielőtt kiűzésükre szánta volna el magát, II. András király nagyarányú határvédelmi átcsoportosítást kezdeményezett. A mai Szászsebes vidékén élő székelyeket a Háromszéki-medencébe telepítve, a Szászvárostól Barótig terjedő vidéket egészében a szászoknak engedte át, s a különböző joghatóságok megszüntetésével a székely, besenyő és román határőrökkel is rendelkező nagyszebeni királyi ispán vezetése alatt „egy néppé” egyesítette őket. A szászok új helyzetét szabályozó 1224. évi oklevél, az ún. Andreanum elvileg is véglegesítette a székely, román és besenyő „földek” létesítésével bevezetett szervezési gyakorlatot, mely külön nemzetiségi territóriumok kialakulására vezetett. Leszögezi ugyanis a királynak azt a szándékát, hogy a jövőben nem teszi lehetségessé különféle nemzetiségű és jogú egyéneknek egy közigazgatási egységen belül való élését, azaz a szászok közt nem adományoz idegennek birtokot, hanem az egész Szászföldet a szászok közös tulajdonának tekinti. Ugyanígy mondott le a királyi háramlási jogról, azaz a kihalás vagy hűtlenség esetén gazdátlanná vált föld szabad eladományozásának jogáról az új határokat nyert Székelyföldön belül is, melynek élére a szebeni ispántól {299.} függetlenített székely ispánt állította (első okleveles említése 1235). A territoriális jog, melynek gyakorlása a szász és székely közösség kezébe tétetett le, biztosítékává vált a homogén szász, illetőleg székely társadalom kialakulásának, és megindította azt a társadalmi differenciálódást, mely a három rendi nemzetet (magyar, székely és szász) sajátos közösségekké formálta.

A középkori nemzetiség (natio) természetesen nem azonosítható a mai nyelvnemzettel, mert fő ismérve nem a nyelv volt, hanem egészében az a sajátos szokásokból összeálló külön jelleg, melynek a nyelv csak egyik – nem mindig egyformán lényeges – vonása. „Fontos, hogy a királyi felség országa minden vendégének szabadságát, mellyel őket a természet jóságos keze megajándékozta, hiánytalanul és sértetlenül megőrizze”*Urkundenbuch zur Geschichte der Deutschen in Siebenbürgen. Hrsg. FR. ZIMMERMANN–C. WERNER–G. MÜLLER. 3 k. Hermannstadt 1892–1902. I. 8. – fejezi ki a középkori magyar nemzetiségszemléletet II. András királynak három erdélyi falu német telepesei számára 1206-ban adott kiváltságlevele.

A szászok – amint azt nyelvükben a legkülönbözőbb német vidékekre utaló tájnyelvi sajátságok is elárulják – a német nyelvterület más és más pontjáról származó s nem is egy időben Erdélybe vándorló kis csoportokból csak az új hazában olvadtak össze – elsősorban II. András említett intézkedésének következtében – egy néppé. Kevertségükre jellemző, hogy még francia nyelvű elemek is kerültek közéjük, mint az a Latin János (Johannes Latinus), akit II. András nemesített meg, udvari katonáinak sorába emelve, s erdélyi birtokait kivéve a szászok joghatósága alól. Vallon nemzetiségének emlékét falujának, Voldorfnak neve máig őrzi. A nagy többség azonban kétségkívül német volt, s éppen a német nyelv volt a legfontosabb összekötő kapocs köztük, hiszen ezen és a közös jogszokásokon kívül semmiféle egységesítő, még kevésbé városias szervezetet nem hozhattak magukkal az őshazából. Géza király német vendégei minden kétséget kizárólag földmíves parasztnépek voltak, akárcsak Észak-Magyarországon, a Szepességben letelepedett néptestvéreik, akikről egykorú adat bizonyítja, hogy „egyszerű, földműveléssel foglalkozó emberek” voltak (homines sunt simplices, agriculturis et laboribus intenti). A későbbi városlakó, kézműves-kereskedő jelleg, mely a szász nép egyik jelentős rétegére a 14. századtól fogva oly jellemző, nem téveszthet meg ez iránt, mert a későbbi szász városok (Nagyszeben, Szászsebes, Szászváros, Brassó, Segesvár és Medgyes) Beszterce kivételével – melynek eltérő fejlődésével később foglalkozunk – nem kézműves-kereskedő polgársággal, kész városként, városi jogokkal alapított települések, hanem földművelő lakosság által benépesített falvak voltak. Várossá alakulásuk nem a 12. század második felében és közvetlenül azután bevándorolt németek által az őshazából magukkal hozott kézműves és kereskedelmi tudás (és városi szervezet) kész adottságából következett, hanem már az erdélyi gazdasági és társadalmi {300.} viszonyok sajátos fejlődese során ment végbe. Ezt bizonyítja az, hogy az említett városokban még akkor is megtaláljuk az eredeti faluközösség elöljáróját (Hann, villicus) a városi jellegnek megfelelő bíró (Richter, iudex) mellett, mikor a várossá alakulás már régen megtörtént. A falusi szervezetnek ez a változásokat túlélő maradványa a városi szervezetben meggyőzően utal arra, hogy a szászok közt kezdetben nem volt városi elem.

A szászok eredeti vezetői a geréb (Gräve, comes) nevet viselték, és elsőrendű hivatásuk a katonáskodás volt. A gerébeket még a 14. században is élesen megkülönböztették az igazi nemesektől (nobiles et alii comites),*Uo. II. 269. bár előkelő állásuk a nemesekéhez hasonló életmódot és jogokat biztosított nekik (Saxones Transilvani predia tenentes et more nobilium se gerentes).*Uo. I. 173. A geréb nem volt földesura a vezetése alá tartozó népnek, azaz nem volt tulajdonosa a földnek, s így ezen a címen nem is tarthatott igényt feudális szolgáltatásokra, hanem maga is tagja volt annak a közösségnek, mely a földet a királytól adományban bírja. Ennélfogva a katonáskodás mellett részt kellett vállalnia a királynak járó adóteherben is, viszont alsóbb fokú bíráskodási és rendészeti tevékenységének fejében, melyet a nép bizalmából és a király beleegyezésével, királyi tisztviselők ellenőrzése alatt életfogytiglan gyakorolt, bizonyos anyagi természetű előnyöket élvezett: a közösen birtokolt földből a szokásosnál nagyobb hányadot, malomjogot s a törvénykezési bírságok egy részét. A gerébek kezében így jelentős gazdasági erő összpontosult, s amint ezzel társadalmi tekintélyük is növekedett, nagy részüknek sikerült tisztségüket a vele járó, egyre halmozódó vagyonnal együtt családjukban örökletessé tenni. Így az elvben egyenlő jogú szász közösségen belül egy formailag el nem ismert, de valójában mindinkább elkülönülő új társadalmi osztály keletkezett, melynek megvolt az anyagi függetlensége, hogy a költséges személyes katonáskodást teljesítse, s ezáltal életformában a magyar nemességhez közelebb kerüljön.

Az erdélyi szászoktól a királyok egyénenkénti, személyes hadba szállást sohasem is követeltek, hanem csak egy bizonyos számú, az Andreanumban 500 főben megállapított katona együttes kiállítását, természetesen a gerébek soraiból. Egyébként a szászok közössége a juttatott földért adót (terragium) fizetett, III. Bélának pl. 15 000 márka ezüstöt, ezenkívül pedig különböző címeken kirótt pénzösszegeket, például a régi pénzérméknek újakra való beváltásakor járó térítést. Ez utóbbit, melyet „kamara haszná”-nak neveztek, 1224 után évi 500 márka, egyenként 206,7 gramm súlyú ezüsttel globálisan válthatták meg. Általában a fejlődés iránya minden királyi adózás terén az egy meghatározott összegben való, az egész szászság által egyetemlegesen fizetett és saját hatáskörükben kirótt, saját kebli tisztviselőik által begyűjtött {301.} adómegváltás felé haladt. Ez mindkét félre nézve előnyös volt, mert megkímélte a szászokat a királyi adószedők költséges körutazásainak különkiadásaitól és az idegen tisztviselőkkel való érintkezéskor szinte elkerülhetetlen súrlódásoktól, a királyt pedig állandó biztos bevételhez juttatta. Az 1224-ben elnyert territoriális jog mellett ez a globális adórendszer is nagymértékben előmozdította a szász önkormányzat kialakulását.

Kétségtelen, hogy a szászok népi öntudatosulásához a német lovagrend rövid, de hangos erdélyi szereplése is hozzájárult. A lovagok ugyan elsősorban katonai feladattal kezdték meg tevékenységüket, s a teljesen elpusztult Barcaságban mindenekelőtt a földművelést kellett újrakezdeniük, terveik közt azonban már városalapítás és kézműves-kereskedelmi kezdeményezések is szerepeltek; ezért biztosíttatták maguknak kezdettől a szabad vásártartást, majd az egész ország területén a vámmentes kereskedelem jogát. Nyilván az ő hatásukra buzdult fel a szomszédos szászok vállalkozási kedve is, s bár igazi városi élet náluk is, mint egész Magyarországon, csak a század második felében kezdődött, 1224-ben kiállított kiváltságlevelükbe ők is felvétették a szabad vásártartást és kereskedelmet. A városias életnek ezek a szerény kezdetei a lovagok távozása után nem sorvadtak el, hanem fokozatosan kiteljesedtek.

A „ROMÁNOK FÖLDJE”

Anonymusnak a bulgár–román cárság „blak”, azaz román népelemével kapcsolatba hozott, Észak-Erdélybe képzelt „blak”-jairól szólva említettük a magyar és a pápai kancellária néhány oklevelét, melyekben „terra Blacorum” néven a 13. század első harmadában a Déli-Kárpátokban egy románok lakta „föld”, illetve erdő (silva) tűnik fel. Ezek az oklevelek egyben a legkorábbiak, melyek erre a területre vonatkoznak, nincs tehát okleveles forrásunk arra nézve, hogy mikortól kezdve beszélhetünk a románok erdélyi történetéről.

Nem bocsátkozhatunk itt bele az ún. dákoromán kontinuitásnak, azaz egy romanizált népességnek az ókortól folyamatos erdélyi fennmaradásának vitájába, mindössze azt a már korábbi megállapítást kell újra leszögeznünk, hogy a 13. század eleje előttről sem történeti, sem régészeti, sem toponímiai bizonyíték nincs erdélyi román népesség létezésére. Annál inkább rendelkezünk azonban 976 óta románokat, éspedig részben mint legelőváltó (transzhumáló) vagy nomád pásztorokat, részben mint a bizánci hadseregbe besorozott katonákat említő írott forrásokkal Thesszáliától a Balkán hegységig, mely utóbbinak hágóin át 1094-ben a bizánci területre betörő kunokat románok (vlachok) kalauzolták. A 12. század legvégétől számos szerb oklevél említ a Drina és a Morava közti hegyvidéken pásztorkodó románokat. Ezen a területen, valamint Bulgária nyugati hegyvidékein nagy számban maradtak fenn középkori román népességtől származó vagy arra utaló helynevek, ott, ahol az újkorban már nem éltek románok. Mindebből nem következik {302.} szükségszerűen a román népnek egy délről észak felé, a Kárpátokba való vándorlása, következik azonban egy olyan vándorlást valószínűsítő életformának, a nomád és főleg félnomád, azaz a nyarat a hegyekben, a telet nagyobb folyók vagy a tengerek partján töltő ún. transzhumáló pásztorkodásnak mint főfoglalkozásnak a ténye. A transzhumáló pásztorkodás nem zárja ki, sőt feltételezi a földművelésnek bizonyos, magas hegyi teraszokon folytatható elemeit, mint azt ilyen teraszok mindmáig észlelhető léte az erdélyi hegyvidékeken is megerősíti. Ilyen életmódnak az emlékét őrzi a közös albán és román szókincs is.

A transzhumáló pásztorkodást azonban csak délre vagy keletre néző, sok napsütést kapó hegyi legelőkön lehet folytatni, ezért Erdély belseje eleve nem jöhet számításba mint a román pásztorkodás ősi területe. P. P. Panaitescu román történész jól látta, hogy „a juhok transzhumálását a Duna déli partjairól és a Kárpátokból Erdélybe sohasem említik; ez természeti lehetetlenség, mivel a hegyek északi és nyugati oldalán fekvő Erdélynek nincsenek jó legelői. Egyetlen déli pásztor sem gondolna arra, hogy Erdélybe, ebbe a legelőben szegény országba hajtsa nyájait.”*P. P. PANAITESCU, Introducere la istoria culturii româneşti. Bucureşti 1969. 146. Élhettek azonban a Déli-Kárpátok déli oldalán a Dunához transzhumáló román pásztorok a román nép létrejötte óta úgyszólván bármikor, főként pedig 800 után, mikor az Erdély déli részét megszálló bulgár hatalom a Kárpátok és a Duna közét, a mai Havasalföldet ellenőrzése alá vonta, ami biztonságosabbá tette a nyájaknak a hegyekből a Dunához és onnan visszafelé vonulását. Bulgáriának 1000 körül bizánci uralom alá kerülésével egyidőben Havasalföld a besenyő, majd kun törzsek végvidéke, legeltető területe lett. A Duna-deltánál és a Duna-könyök fölött fenntartott bizánci végvárakból nem lehetett folyamatosan védelmezni a Déli-Kárpátokból az Al-Dunához transzhumáló román és a síkság erdősávjában lakó szláv nép életének biztonságát, ezeknek a nomád jövevényekkel kellett az együttélés formáit megkeresniük. A kölcsönös biztonság érdekében a besenyők, majd a kunok a román pásztornépekkel tartós kapcsolatokat építettek ki, forráshiány miatt részleteiben ismeretlen függési viszonyok között, melyek azonban az 1185-ben kun segítséggel létrejött bulgár–román cárság idején szövetséggé szilárdultak. A havasalföldi román pásztornép kenézei, nem utolsósorban a bizánci hadseregben szerzett katonai tapasztalatok alapján, kisebb, majd egyre terjeszkedőbb egységekbe kezdtek szerveződni. Katunoknak nevezett pásztorszállások tömörüléséből kenézségek alakultak ki, élükön olyan kenézekkel, akik a pásztorkodás irányítása mellett, majd hovatovább helyette hivatásos katonai réteggé zárkóztak össze. Ebből a még nem feudális, de a barbár törzsi előkelőséghez hasonló vezető rétegből kerültek ki minden valószínűség szerint az erdélyi határvidéknek a székelyek és besenyők mellé telepített román határőrcsoportjai.

{303.} Az első hiteles oklevél, mely erről a vidékről szól, egyenesen megmondja, hogy az ott élő románoknak valamelyes önállósága volt, mert a kerci cisztercita monostornak II. András valamikor 1202 és 1209 között (ez időben volt erdélyi vajda a birtokbeiktatást végző Benedek) az Olt, az Eger patak és az Árpás patak közti földet a havasokig úgy adományozta, hogy azt előbb kivette a románok birtoklása alól (exempta de Blaccis). 1224-ben a szászok kiváltságait megállapító ún. Andreanum jogot ad nekik, hogy használják a románok és a besenyők erdejét (silvam Blacorum et Bissenorum), tehát a király itt is a románok birtoklását veszi tekintetbe, melyet csak az ő rendeletére kell másokkal megosztaniok. Sokáig II. András eredeti oklevelének tekintették azt az 1222-re keltezett adománylevelet, melyben a Barcaságba települt német lovagok vámmentességet nyernek a székelyek és a románok földjén (per terram Siculorum aut per terram Blacorum) áthaladva. Ha – mint kiderült – ezt a jogot csak az 1231-ben Rómában tartózkodó Hermann von Salza, a Barcaságból akkor már kiűzött rend főnöke koholta és vétette is bele egy hamisított adománylevélbe, az a tudósítás hitelesnek tekinthető, hogy a románoknak ugyanúgy saját „földje” volt, mint a székelyeknek, a Barcaságtól független vámhatósággal.

Mivel a német lovagoknak 1211-ben adott „Barca földje” a későbbi Sárkány és Törcs területét magában foglalta, a „blakok földjének” keleti határa valahol a Királykőtől Fogaras és Sárkány közé az Oltig húzható vonalon haladhatott. Nyugati határát viszont már nem ilyen könnyű megállapítani. Említettük, hogy 1224-ben a szászok királyi engedéllyel használhatták „a románok és a besenyők erdejét” (silvam Blacorum et Bissenorum). Ezt az erdőt valahol Nagyszebentől délkeletre kell keresni, ahol a Beşineu-hegy és a Talmács vár neve őrzi azoknak a besenyőknek az emlékét, akik egy 1250-ben kelt oklevél szerint 1211-ben a szebeni ispán vezetésével szászokkal, románokkal és székelyekkel együtt (associatis sibi Saxonibus, Olacis, Siculis et Bissenis) Bulgáriában harcoltak. A besenyő–román–székely együttélés később is kimutatható: 1260-ban II. Ottokár cseh király a magyar király feletti győzelméről írva, annak „embertelen emberei” közt kunok, magyarok, különböző szlávok mellett együtt említ székelyeket, románokat és besenyőket (innumeram multitudinem… Siculorum quoque et Valachorum, Bezzenninorum). Ha a Beschenbach-Besimbák-Beşinbav nevet szabad a besenyőkkel kapcsolatba hozni, úgy a Fogaras-vidéki „blak földön” is éltek besenyők, sőt eredeti összefüggő besenyő népcsoport leginkább az Olt-kanyar déli mellékfolyói, a türk nevűnek sejthető Barca, Brassó, Tömös, Tatrang és Zajzon vidékén tételezhető fel, annál inkább, mivel ezeknek a patakoknak a forrásvidékén át vezettek a kunok betöréseit megkönnyítő hágók Havasalföldre. A székelyföldi és még távolabb, északra fekvő Besenyő helynevek szórványtelepeknek tekinthetők.

{304.} A Barcaság besenyő határőreit azonban a magyar király 1211 előtt máshová, talán éppen Szeben alá telepítette, mert ez évben a Barcaságot mint lakóitól elhagyott földet a német lovagoknak adományozta, akiktől nyilván hatékonyabb határvédelmet remélt. Mikor tehát 1231-ben a német lovagrend főnöke a románok és a székelyek földjén vámmentes áthaladást kért, akkor kelet felé az 1224-ben már Szászsebes vidékéről eltelepített sepsi székelyekre, nyugat felé pedig a besenyőkkel közös erdőt használó Fogaras és Szeben vidéki románokra gondolt. Ekkor a besenyők zömmel már Talmács körül élhettek románok szomszédságában, éspedig azon a területen, ahol később, a 13. század második felében a Szászföld védelmére Talmács (a Vöröstoronyi-szorosnál), Salgó (a mai Orlát < Váralatt mellett) és Pétervár (Szászcsór mellett) várai épültek.

A Fogarasi-havasok zárt vízválasztó ormain Vöröstorony és Törcsvár között sehol sem lehetett áthatolni, az itteni „Oláhföldön” (egy 1252. évi oklevélben „terra Olacorum de Kyrch”, tehát a monostorról nevezve) ezért csak sokkal később, a 15. században épült vár, nevezetesen Fogaras. Az Olttól nyugatra azonban a Lator és a Zsil völgyén át dél felől könnyen meg lehetett a Szászföldet közelíteni. Ennek elhárítására emelték itt az említett várakat, melyeknek „oláh falvait” először név nélkül, majd német, magyar és román párhuzamos nevekkel csak a 14. században említik oklevelek, de minden okunk megvan feltételezni, hogy román (és részben besenyő) lakosságuk ősei a 13. század elején már itt éltek, és ugyanazt a feladatot látták el, mint amit 1383-ban vártak el tőlük: őrködést a havasokban Talmácstól (az Orlát melletti) Oláhnagyfaluig, azaz a mai Szelistyéig (assumserunt ipsi Walachi custodiam alpibus ab Tolmacz usque ad magnam villam Walachicalem).

Egykorú és visszakövetkeztetésre alkalmas későbbi adatok alapján tehát 1200 körül a mai Fogaras és Szászváros mögött húzódó hegyvidéken összefüggő „blak föld”, közigazgatási egységbe szervezett román határőrvidék létezését tételezhetjük fel. Kérdéses marad viszont, hogy Erdély déli határának legsebezhetőbb pontja, a Zsil szurdokán s a mellette húzódó Vulkán-hágón délről, a Temes völgyéből pedig a Vaskapun át nyugatról megtámadható Sztrigy-medence és Maros-völgy milyen védelmi szervezetbe tartozott. Hunyad megye megszervezésének korát nem ismerjük, területén 1276-ban két külön „comitatus”, a hunyadi és a hátszegi kerül említésre, s még 1399-ben is külön várnagyuk volt, külön területi hatáskörrel. Mikor Hunyad vára tartozékaival együtt 1409-ben a Hunyadi család magánbirtokába került, Hátszeg és vidéke önálló kerület maradt, bár gyakorlatilag Hunyad megyével közös nemesi törvényszéke volt (1480: sedes iudiciaria universorum nobilium comitatus de Hunyad et de Haczak).*CSÁNKI DEZSŐ, Magyarország történelmi földrajza a Hunyadiak korában. V. Bp. 1913. 45. Az erdélyi (s általában kelet-magyarországi) románokra vonatkozó oklevelek 1400-ig össze vannak gyűjtve a Documenta historiam Valachorum in Hungaria illustrantia. Ed. A. F. NAGY–L. MAKKAI. Bp. 1941. c. kiadványban, szövegünkben innen vett idézetekre külön nem utalunk, évszám után visszakereshetők.

{305.} A déli határ védelme elsődlegesen Hátszeg várára és kerületére hárult. Területén a királyi várszervezet fennállásának korában, talán már a 11. században királyi vadászok, ún. darócok éltek. Románokról akkor értesülünk, mikor 1263-ban a későbbi magyarbrettyei uradalom három faluját képező darócföldeket István ifjabb király egyik főúri hívének eladományozván, kivette az adományból Dragun és Kodoch kenézi földjeit (exceptis terris… kenasiis),*GYÖRFFY GYÖRGY: Adatok a románok XIII. századi történetéhez és a román állam kezdeteihez. TSz 1964. 7. tehát elismerte a (feltehetően román) kenézek korábbi birtokjogait. A szóban forgó kenézi birtok, a későbbi Oláhbrettye tartozékaival együtt a román kenézi eredetű Pogány család kezén a 15. században tűnik fel újra Hátszeg várának közvetlen szomszédságában. A 14. században Hátszeg vidékén a várnagy elnöklete alatt összeülő kenézi szék bíráskodott, a kenézek megnemesítése után bíróságuk összeolvadt Hunyad megye nemesi bíróságával.

KUNORSZÁG ÉS A SZÖRÉNYI BÁNSÁG

Hátszeg vidékének 1263 előtti története a Szörényi bánságéval és Kunországéval fonódik össze. A század eleje óta Nándorfehérvár és Barancs birtokáért folyó magyar–bulgár vetélkedés újabb tápot kapott azzal, hogy a német lovagrend kiűzése után Béla herceg, II. András király fia „ifjabb király” címmel megkapta Erdély kormányzását, s legelső feladatának tekintette, hogy a bulgár–román Aszenida-dinasztiától elszakítsa kun szövetségeseit. A kunok politikai helyzetében előállt fordulat erre váratlanul kedvező lehetőséget adott. Dzsingisz kánnak a mongol törzseket egyesítő katonai akciójából csak a hunokéhoz mérhető lavinaszerű hadjáratok következtek, s két évtized alatt a Sárga-tengertől a Volgáig terjedő hatalmas birodalom jött létre. A nagy hódító 1223-ban főerejével támadt a kunokra és szövetségeseikre, az orosz fejedelmekre s a Kalka bal partján vívott véres csata után a Dnyeperig tolta ki határait. Bár a kínai hadszíntéren bekövetkezett válság a mongol hadsereget hazaszólította, s így előőrseiket a Volga mögé vonták vissza, a kunok előtt nem lehetett kétséges, hogy félelmetes ellenségeik nyugati előnyomulásukat rövidesen újrakezdik. A belső viszálykodásban egymást rontó orosz fejedelmek segítségére nem építhettek, megkísérelték tehát a nyugati kereszténységhez való közeledést az akkori keresztény Kelet-Európa vezető hatalmasságának, a magyar királynak védelméhez folyamodva.

A Szerettől nyugatra, a Duna bal partján tanyázó kun törzsek fejedelme, Barsz, felhasználva a már évek óta közöttük térítő, Magyarországról kiinduló {306.} Domonkos-rendi szerzetesek közvetítését, megtérését ajánlotta fel a magyar egyház fejének, Róbert esztergomi érseknek, és hódolatát Béla hercegnek. A francia származású Róbert érsek, aki a hozzá mély baráti vonzalommal kapcsolódó Bélával együtt buzgó és tevékeny katonája volt a hatalma csúcspontjára érkező római egyháznak, legátusi megbízatást nyert a pápától a kun egyház megszervezésére. Béla herceggel s két magyarországi francia főpappal, Bertalan pécsi és Rajnald erdélyi püspökkel együtt Erdélyben fogadta Barsz fejedelmet, aki családjával és előkelőivel együtt 1227-ben felvette a kereszténységet, s országát és népét önkéntes meghódolással a magyar király fennhatósága alá rendelte.

Az új egyházmegye püspöke a dominikánusok magyarországi rendfőnöke, Teodorik lett, székhelyéül a Kárpátokon túl, a Háromszék megyével átellenben fekvő Milkó városka jelöltetett ki. Béla herceg személyesen is meglátogatta Kunországot, mely immár Magyarország kiegészítő része („terra sua” az egykorú pápai oklevél szerint) volt, hogy az átszervezést irányítsa. A földmívelő szlávok és a pásztorkodással foglalkozó kunok és románok közé megindult a magyar, székely és szász népfölösleg kiáramlása a Kárpátokon túlra, s a folyóvölgyekben egymás után alakultak magyar falvak és magyar–szász vásárhelyek, amint azt nemcsak az egykorú oklevelek, hanem máig nagy számban fennmaradt helynevek és lakosság (a „csángók”) is bizonyítják. A nemrég még közel százezres lélekszámot elérő moldvai „csángók” ezeknek a későbbi bevándorlókkal szaporodott kunországi magyar telepeseknek az utódai.

Kunország hódoltatását, a korábbi szövetséges elvesztését a bulgár Aszenida-dinasztia hadüzenetnek vette, s Béla herceg valóban támadást tervezett, melynek hídfőjéül (feltehetőleg Vidin 1230. évi sikertelen ostroma után, melynek során a székely ispán is fogságba esett) Kunország nyugati részén, a mai Olteniában (Kis-Oláhországban) Szörényvára (ma Turnu-Severin) központtal megszervezte a Szörényi bánságot. Bánja oklevelesen 1233-ban kerül először említésre. Az új tartomány keleti határa az Olt volt, ahol Kunországgal érintkezett. Kunország területén egy 1234-ben kelt pápai oklevél szerint görögkeleti püspökök által pásztorolt románok is éltek, s közéjük magyarok és szászok vándoroltak ki. Ugyanilyen összetételű népességet kell feltételeznünk a Szörényi bánságban is, melynek lakói 1238-ra annyira megszaporodtak, hogy Béla király katolikus püspököt kért számukra a pápától.

Bár a tatárjárás 1241-ben visszavetette a Szörényi bánság fejlődését, valószínűnek kell tartanunk, hogy azok az állapotok, melyek a bánságot a johannita lovagoknak adományozó 1247. évi oklevélben szerepelnek, 1241 előttre is jellemzőknek tekinthetők. A lovagok megkapták a bánság földjét János és Farkas kenézségeivel együtt, kivéve Litvoj vajda kenézségét, amelyet a király a románoknak hagyott úgy, ahogyan addig bírták (quam Olacis {307.} relinquimus prout iidem hactenus tenuerant), továbbá egész Kunországot az Olton és az erdélyi hegyeken túl, ugyanúgy kivéve Szeneszlaus román vajda földjét (excepta terra Szeneslai woiavode Olacorum). Litvoj vajda földje (terra Lytua) királyi jövedelmének fele a lovagokat illette, ebből meg Hátszeg földjét vette ki a király, jövedelmét magának tartva fenn (a pápai átírásból ismert adománylevélben „terra Harszoc” elírás szerepel). Ezzel a hátszegi román határőrkerület kiszakadt Litvoj vajda kormányzata alól, s kenézei a hátszegi magyar várnagy vezetése alá kerültek, míg Litvoj viszonylag önállóbb lett. Földjét, akárcsak később Dobrudzsát bulgár kormányzójáról Dobroticsról vagy Besszarábiát az azt meghódító Basarab havasalföldi vajdáról, róla nevezik a 13. század második felében Litva földjének (terra Lytua). Litvoj vajda 1272 táján megtagadta az engedelmességet Kun László királynak, ezért ellene Sóvári György mester vezetésével hadjárat indult, melynek során Litvoj elesett, testvére, Barbat pedig fogságba került, és súlyos sarcot kellett fizetnie. Ettől kezdve a Szörényi bánság területén kormányzó román vajdáknak nyoma vész. Litva földjét talán a Zsil felső folyása mentén kereshetjük, míg Farkas kenézségének emléke esetleg Vilcea (szláv vlk = ’farkas’) Zsil-völgyi megye nevében maradt fenn. János kenéz földje ettől délebbre eshetett, s kézenfekvőnek látszik, hogy az valahol a mai Craiova környékén lehetett, mert annak neve a (magyar) királyi birtoklást idézi. Nyitott kérdés marad, hogy Szeneszlaus vajdasága eredetileg átterjedt-e erdélyi (értelemszerűen Fogaras vidéki) területre, mint a Litvojé. Ha igen, akkor 1247-ben itt is ugyanaz történt, a román vajda elhagyta Erdélyt, és a Kárpátoktól délre kapott vajdaságot, melynek további sorsáról talán a fentebb említett Sóvári Györgynek egy bizonyos Dorman és bulgár szövetségesei ellen 1272 után viselt hadjáratából értesülünk. Ennek a Dormannak lehetett utóda Basarab, aki a 14. század elején elszakította Havasalföldet a Magyar Királyságtól.

Az 1247. évi oklevél említi a szörénységi és kunországi románok katonai szolgálatát is (cum apparatu suo bellico), ami pedig a románoktól a királynak járó jövedelmet illeti, az aligha lehetett más, mint az 1256-ban és 1262-ben oklevelesen is előforduló állatadó, közelebbről a juhötvened (quinquagesima ovium, e néven először 1293-ban).

Mindezeket részben tudva, részben feltételezve, gondolnunk kell arra is, hogy a Temes folyó vidékéről a Vaskapun át vezető út is a Déli-Kárpátok mentén kialakult határvédelem rendszerébe tartozhatott, éspedig a Szörényi bánság mögött, akárcsak Hátszeg vára és kerülete, hátvédként megszervezett várkerületekkel és azok mellett román kenézekkel. Ilyen szervezetet azonban sokáig csak a 14. század elején oklevelesen említett Sebes (ma Karánsebes) vára és ispánja révén ismertünk, román kenézt pedig ezen a tájon 1319-től (Bach kenezius), román eredetű helynevet (Căprior – Kaprevár) 1337-ből, mely utóbbi viszont egész Magyarországon a román helynévadásnak első, az említett erdélyieket is megelőző előfordulása.

{308.} Újabban került elő egy oklevél 1350-ből, melyben Szeri Pósa krassói (egyben sebesi) ispán igazolja, hogy a sebesi kerületben élő Juga fia Lupcsin (Lupchyn), más néven János vajda, néhai Béla király oklevelét bemutatva kéri mások által elfoglalt Sebes kerületi Tövis, Gyepű és több más, őseitől örökölt birtokainak (predecessorum suorum… possessiones hereditarie)*GYÖRFFY, i. m. 12. visszaadását, amit az ispán el is rendelt. Gyepű (újkori nevén Gyepesfalu) Karánsebes közelében fekszik, ott, ahol 1352-ben Mutnoki István fiai, Juga és Bogdán kapják Mutnokpataka üres földet „azzal a szabadsággal, amely szabadsággal a szabad falvakat Sebes kerületben a kenézek birtokolják”. Nem kérdéses, hogy mindkét esetben ugyanazon családról van szó. A Mutnokiak nem sokkal később nemesekként szerepelnek, tehát ugyanazt a pályát futják be, mint a fentebb említett Hátszeg vidéki nemes kenézek. Sebes (és még hét más Krassó megyei vár) ugyanazt az autonómiát élvezte, mint a Hátszeg vidéki kenézi szék. Az önkormányzatnak részletes királyi szabályozását ugyan csak 1457-ből ismerjük, de már 1376-ban hallunk „az oláh kerületek régi és jóváhagyott – antiqua et approbata – törvényének” alkalmazásáról. Hogy mit érthetünk e „régi törvény”-en, arra némi világot vet IV. Bélának fent idézett, eredetiben ugyan fenn nem maradt, de 1350-ben hitelesnek tekintett oklevele, melyből Lupcsin vajdának a Hátszeg vidéki Litvoj vajdáéval hasonló státusára következtethetünk és arra is, hogy a vajdai tisztség a 14. századra itt is megszűnt. Talán majd előkerülnek oklevelek, amelyek Sebes várának és román vajdai kerületének IV. Béla korára való visszavezetését lehetővé teszik, amit a Hátszeg vidéki példa ez idő szerint csak valószínűsít.

Előrebocsátva, hogy a fenti állapotokat, legalábbis részben, az erdélyi szászok 12. század közepi, majd a német lovagok 1211-ben történt betelepítése során végbement határőrvidéki újjárendezésről szóló oklevelekből ismerjük, s csupán ezekből következtethetünk vissza a korábbi helyzetre, mégis meg kell kockáztatnunk azt a feltevést, hogy a vlach-románoknak a Déli-Kárpátokban való viszonylag késői, legfeljebb 1210-ig visszavezethető okleveles előfordulása nem jelenti ezt csak kevéssel megelőző tényleges megjelenésüket. Annál kevésbé, mivel a szászokat, a székelyeket és a besenyőket is ugyanezek az oklevelek említik itt először (a szászokat csak két évtizeddel előbbről!), holott bizonyos, hogy legalább a 12. század közepén már itt éltek. Élhettek itt tehát már legalább velük egy időben vlach-románok is, akiknek szervezete és földrajzi elhelyezkedése a határőrvidék átrendezése során éppúgy módosulhatott, mint a többieké, ami azonban nem érinti esetleges jelenlétük tényét.

Mindezek alapján több mint valószínűnek kell tartani, hogy 1200 körül végig a Déli-Kárpátok két oldalán népükből való vajdák, s ezek alatt kenézek vezetésével román határőrök éltek, székelyekkel, besenyőkkel, szászokkal szomszédságban, helyenként azokkal birtokközösségben, de önálló szervezetekben, {309.} melyeknek a magyar király által kinevezett ispánok által ellenőrzött önkormányzata volt. Hogy mikor történt ennek a román határőrvidéknek a megszervezése, s még inkább az, hogy mikortól éltek románok a Déli-Kárpátok erdélyi oldalán, konkrét adatok híján pontosan nem határozható meg, csak más népekkel való kapcsolatukból lehet rá következtetni.

A besenyőkkel való itteni együttélésük magyar közvetítéssel kezdődhetett, mert az erdélyi románok a besenyőket a magyarból vett „beşineu” néven ismerték meg, s később így is nevezték, míg a havasalföldi román nevekben a szláv közvetítésű „pečeneg” alak maradt fenn. A besenyők a 10. század közepe után részben Magyarországra, a 11. században részben az akkor a Dunáig terjedő Keletrómai Birodalomba költöztek. A Dunától délre szláv környezetben éltek, 1147-ben bizánci zsoldban harcoltak Bulgária pusztáiban az átvonuló keresztesekkel. Nyilván ezekből kiszakadt, illetve a Dunától északra visszamaradt töredékek szláv nevét ismerték meg a havasalföldi románok. A besenyő–román együttélés valószínűleg csak 1150 után kezdődött Erdélyben, mivel a 13. század első feléből fentebb említett székely–besenyő–román együttharcolásnak sem 1116-ban az olsavai, sem 1146-ban a Lajta menti csatában nincs nyoma, az egybehangzó magyar és cseh források ekkor még csak egymás mellett küzdő székelyekről és besenyőkről szólnak, románokról nem. Ez utóbbi esetben azonban azt a lehetőséget is tekintetbe kell venni, hogy esetleg nem erdélyi, hanem nyugatabbra élő, oklevelesen is ismert székelyekről és besenyőkről van szó. De a Déli-Kárpátoknak a románokat megelőző (azaz általuk átvett) szláv, magyar, német és valamiféle türk toponímiája is arra utal, hogy az itteni román népesség határőri szervezetbe tömörítése valamikor 1150 és 1200 közöttre tehető.