Jóllehet, a történelem során mindig a nők tették ki az emberiség felét, a gazdaság-, politika- és eszmetörténeti kutatások alkalmával az ő történetüknek feltárása mégis háttérbe szorult.^[1] A különböző történetírói irányzatok és iskolák képviselői a haladás antropocentrikus képét dolgozták ki, és a nők történeti helyzetének evolúcióját is ebből a szempontból vázolták.^[2] A nők történetének megismerése csakis oly módon képzelhető el, hogy fel kell tárni azokat a - hagyományosan nem vizsgált - területeket, ahol a nők "előtűnnek". Miként a francia Annales iskola tagjai előirányozták, a magánszféra vizsgálata is szükséges például ahhoz, hogy a nők történetét feltárjuk. Világszerte az 1960-as évektől bontakoztak ki efféle történetírói törekvések, és ma is tart a megfelelő metodológia és az értelmezési keretek kidolgozása, illetve a források számbavétele és értelmezése.

Miként a barcelonai történésznő, Mary Nash írta, az egyik lehetséges kutatási irány a - valamilyen szempontból - híres nők történetének összefoglalása. A környezetükből kiemelkedett, koruk asszonyainak életútjától eltérő sorsot megélt nők története mindenkor nagy érdeklődésre tartott számot az olvasók körében. E kutatások ugyan fontosak és érdekes eredményekkel szolgálnak, ám csak kevéssé alkalmasak arra, hogy egy-egy korszak nőiről általában információkat szerezzünk.^[3] Az egy-egy nő részletes életrajzát érintő kutatások jelentik a nőtörténeti kutatások másik irányát, de ennek ugyanazon hátrányait emelhetjük ki, mint az előbbi törekvéseknek.

Nyugaton az 1960-as évekig, Magyarországon esetenként napjainkig (általánosan a 80-as 90-es évek fordulójáig) dominált a hagyományos nőtörténet-írás, amelyben domináns volt a politikai fókuszálás. A nőnevelés, a választójogi mozgalom és a női munka történetének vizsgálata sorolható ide. Később az ú. n. kontributív irányzat bontakozott ki (Gerda Lerner kifejezésével élve), amely során a történészek azt próbálták feltárni, mivel járultak hozzá a nők a történelmi fejlődéshez. A nőmozgalmak, női jogokért vívott harc leírása tartozott ide például.

Napjainkban az egyre több történész által követett új irányzat a nők történetének feltárását más, megújult történeti tárgyú diszciplínák eredményeiből és módszereiből merítve, az antropológiával szoros kapcsolatban végzi. A nő mint társadalmi kategória jelenik meg e keretek között, és az interdiszciplináris kutatások a nő helyzetét a maga komplexitásában mutatják be, kiemelt figyelmet fordítva a férfi-nő kapcsolat különböző árnyalataira, megjelenési formáira.^[4]

A nőtörténet kutatásának újabb, interdiszciplináris megközelítése teljesen új helyzetet idézett elő a források számbavételét és értelmezését illetően is. Míg korábban elsősorban a mindenkori szellemi és/vagy hatalmi elit által írott források elemzése adta a nőtörténet-írás alapját, újabban a forrásfeltárás kapcsán is érzékelhető bizonyos "tudományköziség". Ez nem jelent mást, mint azt, hogy korunk nőtörténettel foglalkozó kutatói szélesebb kútforrásból merítve, férfiak és nők által írott, műfajilag és felfogásbelileg meglehetősen eltérő forrásokat vizsgálnak. A jogi, teológiai és filozófiai szövegek mellett helyet kapnak az új kutatásokban az irodalmi, pedagógiai, szociológiai, orvosi és egyéb szövegek is, amelyek segítségével lehetővé válik a magánélet, a női hétköznapok történetének vizsgálata is.

Ez a válogatás az első átfogó magyar nyelvű kísérlet arra vonatkozóan, hogy az ókortól a 20. századig áttekintést nyújtson a nőkkel kapcsolatos írott források tartalmából. A források európai keletkezésűek, kivéve a Biblia részleteit, melyek viszont vitathatatlanul nagy szerepet játszottak (játszanak) kontinensünk gondolkodásának történetében - így kerülhettek ebbe az európai nők történetét bemutató gyűjteménybe. A válogatás több alfejezetre bomlik. Claude Fohlen egyik irányt mutató tanulmányát követően (mely 1982-ben jelent meg magyarul) a nők történetével kapcsolatos, tematikusan elrendezett szövegek olvashatóak, témánként általában több tucatnyi szerző tollából, különböző korokból. A nő női mivoltát (anyaság, nőgyógyászat), magánszféráját (házasság, szabadidő, erkölcsök, divat), a nőnevelést, a női jogokat és a női munkavégzés történetét megvilágító, felelevenítő szövegek sorakoznak a gyűjteményben. Ezt egészíti ki egy, a nőkről a történelem során született véleményeket felvonultató illetve a nőkérdés történetét láttató fejezet.

Nem volt könnyű feladat a szövegek tematikus rendbe állítása, hiszen számos átfedés figyelhető meg. Egy-egy adott forrás végleges helye aszerint került megválasztásra, hogy milyen téma teszi ki a nagyobbik részét. Bizonyos szerzők műveinek részletei több helyen is szerepelnek (pl. Homérosz, Platón, Luther, Sévignéné, Bebel stb.), a könyvek bibliográfiai adatait mindenütt jelöltük.

A mű elkészítését számos körülmény nehezítette. Először is az, hogy Magyarországon a nőtörténet forrásainak jelentős része semmilyen nyelven nem található meg illetve nem hozzáférhető. Így a válogatás nélkülöz néhány, a nőtörténet szempontjából igen fontos forrást vagy csak kis részletet közöl azokból (pl.: Malleus Maleficarum). További probléma, hogy egyes szövegek nem az eredeti nyelvről kerültek lefordításra, hanem egy fordított változat fordításai (pl. egy latin nyelvű munka francia változata került átültetésre magyar nyelvre.) Ezt megpróbáltuk a szerkesztés során jelezni.

A forrásközlés során minden esetben megjelöltük a fordítót, ha neve ismeretes volt. Az egyes alfejezeteken belül törekedtünk az időrendi sor betartására, és ahol az eredeti műben feltüntetett volt a megjelenés évszáma, ott ezt válogatásunkban is közöltük. A válogatásban található szövegek a címekben illetve a bibliográfiai leírásokban szereplő műveknek általunk kiemelt részletei, így ezt külön nem jelöltük. A szövegközi kihagyások feltüntetése (...)-tal történt.

Terveink szerint ez a válogatás - jelentős terjedelme ellenére - csak kiindulópont az európai nőtörténet forrásgyűjteményének összeállításához. További gyűjtemény-bővítést tervezünk, melynek során a válogatást a magyar nőtörténet forrásaival is szeretnénk kiegészíteni. Célunk - ezen válogatással és a további szemelvényekkel kapcsolatosan is - az, hogy minél inkább elősegítsük a nőtörténet kutatását és megismerését, hogy fókuszpontba helyezzük a nők életét érintő különböző jellegzetességeket. Tesszük mindezt azért, mert hisszük, hogy az emberiség, kontinensünk és hazánk lakóinak története éppoly teljes egész volt, mint amilyen jelenünk. Nem csaták és hadvezérek, nem eszmények és ideológusok története, hanem ünnepek és hétköznapok, nehéz órák és vidám pillanatok története. Férfiak, nők és gyerekek, idősek és fiatalok históriája. Múltunk minél teljesebb megismeréséhez a nőtörténet - ezt segítendő, ezen forrásválogatás - értelmezése reményeink szerint közelebb vihet.

Kéri Katalin
szerkesztő  

A nőt sajátos módon mellőzték a klasszikus történetírásban; ezt a hagyományt örökölte a 20. század is. E század második felére esik, hogy újra elfoglalja helyét a történeti kutatások programjában.

Ez a közelmúltban történt visszatérés három tényező egybeesésének következménye:

(a) A társadalomtudományok befolyása. Ha a nő alakja nehezen, vagy egyáltalán nem emelkedik is ki a történeti kutatások forrásanyagában, segítségünkre lehetnek a szomszédos diszciplínák; a pszichológia, a szociológia, a pedagógia, a társadalompszichológia, a politológia eredményei. A nőről szóló tanulmányok legtöbbje összekapcsolódva a társadalomtudományok valamelyik szektorával, messze túllépi a szorosan vett történelem határait. Tudomásul kell venni, hogy a nő helyét és alakját a történelemben csak interdiszciplináris megközelítés tudja híven rekonstruálni. Részben éppen a társadalomtudományok eredményei magyarázzák a nőkkel foglalkozó tanulmányok megsokasodását.

(b) A nőmozgalmak befolyása, melyek a 60-as évek vitáiban kiemelkedő helyet foglaltak el. E vonatkozásban a legszembeszökőbb az Egyesült Államok példája, ahol a nőmozgalmak mögött már régi tradíció áll, amely visszanyúlik a 19. sz. közepéig, a Lucy Stone-féle American Woman Suffrage Association és a Susan B. Anthony-vezette National Woman Suffrage Association nevű szervezetekre. E két, idővel egymásbaolvadó mozgalom elsősorban a nők politikai emancipációjáért harcolt, melyet végül az 1918-as 19. törvénycikk biztosított is, és amelyet 1920-ban ratifikáltak. A 60-as évek női küzdelmei azonban más irányban hatottak: a gazdasági és társadalmi jogok egyenlőségének elérésére. Rolande Ballorain^[5] kifejezésével élve új feminizmus alakult ki, két fő irányzattal: az egyik az amerikai tradíció vonalán haladó, törvénytisztelő, reformista Woman's Rights Movement követője, a Betty Friedmann-féle National Organization of Women (NOW) volt, a másik a forradalmibb szellemű, radikális csoportokból alakult Women's Liberation Movement (Woman's Lib), mely az 1968-as chicagói egyezménnyel vált hivatalos intézménnyé. Az Egyesült Államokban lángolnak fel leghevesebben a nők küzdelmei, ezer és ezer harcos résztvevő várakozásának megfelelően, de a mozgalom, némi változásokkal, más országokban is éreztette hatását.

Ezek a női harcok két fő irány felé fejlődtek. Küzdelem folyt a valódi jogegyenlőségért a munkában, az alkalmazásokban, a javak birtoklásában és öröklésében. Az iparosított országokban ez a harc a bankok, a vállalkozások, a közigazgatás felelős állásaiért folyt. A régi jelszót, "egyenlő munkáért egyenlő fizetést" felváltotta az "egyenlő képességek, egyenlő felelősség" elve. Végső igényként a nők kvótát követeltek maguknak az előttük mindeddig elzárt szektorokban. Másrészt testük szabadságáért is harcoltak, és ez főleg az abortuszhoz való jogot jelentette. Így Franciaországban küzdelem indult az 1920-as tilalmi törvény eltörléséért (amely az abortuszt bűnnek tekinti), és a Veil-törvénnyel való felváltására, mely a terhesség első 12 hetében engedélyezi az abortuszt. Bizonyos feminista szervezetek még liberálisabb intézkedéseket követeltek, a konzervatívak viszont, Pierre Chaunu nyomán, az abortusz teljes eltörléséért harcoltak.

(c) A nőkről szóló tanulmányok fellendülése. Némileg a társadalomtudományok előtérbe kerülésére és a feminizmus befolyására lehet visszavezetni a nőkről szóló tanulmányoknak a 60-as évek közepe óta bekövetkezett robbanásszerű sokasodását. Úgy látszik, elsősorban az Egyesült Államoknak volt úttörő szerepe ezen a területen, bár Nagy-Britannia elsőbbségre hivatkozhat az első világháború után közvetlenül megjelent munkáival.^[6]

Az amerikai egyetemeken Women Studies alakulnak, melyek a nőkérdés különböző vonatkozásairól tartanak kurzusokat (történelem, nevelés, szociológia) és dokumentációt gyűjtenek. Az American Historical Association évenkénti kongresszusain 1974-től kezdve a nők történetét önálló területnek ismeri el. 1973 óta évenként rendszeresen megtartják a nők történetével foglalkozó konferenciákat, melyek nagyszámú résztvevőt vonzanak (általában több mint 1000 főt, férfit és nőt egyaránt). A chicagói egyetem nyomdája 1975 óta speciális folyóiratot ad ki: Signs, Journal of Women in Culture and Society. Tény, hogy itt a nők története olyan nagy történészek pártfogását nyerte el, mint David Potter és Carl Degler, akik az 50-es évek óta felszínre hozták az amerikai történelem specifikus női tényezőit.^[7] Jelenleg a Berkeley egyetem Woman's History Research Center-e mintájára több egyetemnek van a nők történetével foglalkozó kutatási központja, így San Francisco, Cambridge (Mass.), Ann Arbor, Chicago, Toronto... egyetemeinek. Ezek nem szorítkoznak az amerikai nő tanulmányozására, kutatási területüket más kontinensekre és kiterjesztették, ahogy Natalie Z. Davis munkáiban is történt.^[8]

Némi késedelemmel Franciaországra is hatott az Amerikából érkező kezdeményezés. Néhány éven belül számos kutatási központ alakult. Vidéken főleg Aix en Provence-ben, Daniel Armogathe-tel és Yvonne Knibiehlerrel (egyikük szociológus, másikuk történész), és Lyonban (Université de Lyon, II), ahol megalapították a Centre de Liaison des Etudes Féminines-t (CLEF). Párizsban több egyetemen (Jussieu, Vincennes) és az Ecole des Hautes Etudes en Sciences Sociales keretében folyik a nők történetére központosított tevékenység; Jussieu-ben Michelle Perrot 1976 óta havonta kétszer szemináriumot vezet a tárgyról; Vincennes-ben Madeleine Rebérioux 1978-ban konferenciát rendezett "A nők és a munkásosztáty" témája körül. E két egyetemen elsősorban irodalmi érdeklődésű csoportok működnek. Egy kollektív kutatási kampány is megindult, az E.H.E.S.S., az egyedülálló nőről, azzal a céllal, hogy jobban kiemeljék a női cölibátus fontosságát. E kutatások eredményeit először az általános érdeklődésű folyóiratokban adták közre, mint amilyen pl. a Mouvement Social, melynek 1978-as utolsó számát teljes egészében a 19. sz.-i franciaországi női munkának szentelték. Újabban ezek a csoportok és központok specializált kiadványokra törekednek, mint a Bulletin d'information des Etudes Féminines (B.I.E.F.), vagy a Pénélope, melyek tájékoztatnak a folyamatban levő kutatásokról és ugyanakkor az első eredményekről is. A közeljövőben valószínűleg szocializálódni fognak "A nő a történelemben és a társadalomban" c. téma tudományos vizsgálatára.

E két példa nem elszigetelt eset: Nagy-Britanniában az ország régi tradícióját folytatva évek óta előrehaladott kutatásokat folytatnak ugyanezeken a területeken.

A Német Szövetségi Köztársaságban és Olaszországban számos egyetemi csoport alakult e területen. Svédországban a gothenburgi egyetem nyitotta ki először kapuit a nők kérdésének tanulmányozása előtt, többek között katalógus összeállítása van folyamatban a svéd könyvtárak és levéltárak nőkre vonatkozó anyagának feltérképezésére. Elegendő adat áll rendelkezésünkre ahhoz, hogy az e témákkal foglalkozó intézmények és kiadványok mérlegét fel tudjuk állítani a szocialista országokban és a fejlődőben levő országokban. Tény, hogy számos országban lehetünk tanúi a nőkre vonatkozó tanulmányok egészen új fellendülésének.

A nő betörése tehát a történészek területére egészen új dolog, szorosan kapcsolódik a hatvanas évek robbanásaihoz és az új irányok felé törekvő kíváncsiság megnövekedéséhez. Grimal joggal írhatta: "A történészek csak a férfiak történetéről tudnak... Felhasználják azt a kettősséget, hogy sok nyelv ugyanazzal a névvel jelöli az emberi nem képviselőit általában, mint a hímneműeket, és azon a címen, hogy az "emberek" történetét mesélik el, a férjek, fivérek, fiúk és apák történetére szorítkoznak. A lányok, asszonyok, nővérek és anyák csendben jelen lehetnek, mint titkos utasok; csak mellőztetésük által léteznek. Vannak ugyan közöttük olyanok, akik helyet kaptak az emberiség évkönyveiben, de azok máris gyanúsak, hogy hűtlenek lettek nőiességükhöz. Jeanne d'Arc-ot egy kicsit azért is égették el, mert makacsul férfiruhát hordott."^[9]

A kérdések ilyen módon való megközelítése híven tükröz bizonyos történeti koncepciót, s ezt követi az a munka is, ahonnan ez az idézet származik. A nők "egyetemes története" húsz évvel ezelőtt elképzelhető volt, ma már a kutatásokban tett előrehaladások ellenére kevésbé az. Először is, egy ilyen fajta történet az idők teljességére vonatkozna, a történelem előtti korszaktól kezdve napjainkig, és minden országra, Japántól Amerikáig, felölelve Afrikát és Európát is. A szerzők történeti összefüggéseiben elszigetelték a nőt, a kimagasló alakokat, a királynőket, az előkelő hölgyeket, a kurtizánokat emelve ki. Sokkal nehezebb megfogni a közönséges asszony figuráját, a mindennapi anyát vagy feleséget. Ahogy Arlette Higounet írja: "A koraközépkor évkönyvírói és krónikásai, az egyházi emberek vagy a fejedelmek szolgálatában álló hivatalnokok általában keveset törődtek az asszonyokkal, akár a köznéphez tartoztak, akár hercegnők voltak vagy királynők. Csak a legelőkelőbb hölgyekkel vagy magukkal a királynőkkel tettek kivételt, akik politikai szerepet játszottak, és azokkal, akiknek az uralkodók házassági terveiben volt szerepük."^[10] Mindennapi tevékenysége közepette a nő kevésbé megfogható. Így a céh-szabályzatok többsége "semleges", olyan mértékben, hogy nem tesznek különbséget a nemek között, ami azt látszik jelenteni, hogy mindegy volt, hogy a munkát nők vagy férfiak végezték el. Lilleben a kézművesekre vonatkozó 1421-es szabályzatok az iparosokat női és férfi voltukban egyaránt felsorolják és a nők számára mindig bizonyos megkötéseket írnak elő, nem mindig érthető okokból. Ezzel szemben Toulouse-ban a szabályzatok vonatkozása mindig meghatározatlan, vagy hímnemű.^[11] Ezek a példák rávilágítanak az effajta nőtörténet törekvéseire és arra, mennyi akadályt kell leküzdeni ahhoz, hogy a nő alakját ki tudjuk emelni a mindig férfi-túlsúlyú egészből.

Pillanatnyilag a történészek szándékai sokkal korlátozottabbak. A fent felsorolt kutatási központok tipológiát dolgoztak ki és néhány adott tárgykörre álltak rá. Nem annyira arról van itt szó, hogy elszigeteljék a nőt a társadalomban, mint inkább arról, hogy néhány specifikus tevékenységét tanulmányozzák. Az idő inkább kedvez a meghatározott kronológiai határokon belüli pontos kutatásoknak, mint a nagy, összefoglaló tanulmányoknak, vagy szintéziseknek, melyeknek még nem jött el az ideje. Ezek a kutatások mindenesetre megindultak, és változást jelent az is, hogy a csoportok többsége nőkből áll. A nők azonban nem állnak itt egyedül, és sok területet nagy számban kutatnak férfiak is: a családtörténet terén meg kell jegyeznünk Philippe Ariès, Peter Laslett, Edward Shorter, Raphaél Samuel nevét, akik pionírmunkát végeztek.^[12] Főleg az ő ösztönzésükre történt, hogy a történészek kutatni kezdték a családot és itt olyan körben találták meg újra a nőt, ahol jelentős befolyást gyakorolt. Nekik köszönhető, hogy a család többé már nem elvont képzet, hanem élő fogalommá vált, minden összetevője számára pontosan kijelölt hellyel. Ez az eredmény a legújabb irányzat egyik jellemzője.

1. A nő és jogai

Ezen a területen a jogászok végeztek jelentős munkát, különösen a családjog területén, sokszor csak arra szorítkozva, hogy számba vették a változásokat, anélkül, hogy magyarázatukkal foglalkoztak volna. Ahogy Gunnar Qvist jegyzi meg beszámolójában: "a nők emancipációja főleg a nevelés, a liberalizmus eredményének volt tekinthető és annak, hogy a nők maguk igényeltek több igazságosságot". Svédországban ezzel a kérdéssel fontos munkák foglalkoztak, maga Gunnar Qvist munkássága, és másoké is.^[13]

Ezekből a tanulmányokból kiderül, hogy a nők jogegyenlőségre való törekvései kevésbé politikai hátterűek (szavazási jog), mint amennyire gazdasági, társadalmi vagy kulturális ösztönzőkkel rendelkeznek. Svédország példáján lemérhető ez az összefüggés. Itt a nők jogainak kérdése már a 18. sz. második felében előtérbe kerül. A nő akkoriban, ahogy a többi nyugati ország legtöbbjében is, gyámság alá volt helyezve. A javak átruházásában a polgárság és a papság birtokainál a két nemnek egyenlő jogai voltak, amíg a nemesség és parasztság körében a férfiak kétszer annyit örököltek, mint az asszonyok. A munka piacán a közélet és a mesterségek teljesen el voltak zárva a nők elől, kivéve néhány egyszerűbb foglalkozást, melyeknél alkalmassági vizsgát kellett tenniük.

Az első követelések több szabadságot igényeltek a nők számára, hogy dolgozhassanak. Két fontos reform nyitotta meg előttük az utat. Az első, 1845-ben, teljes jogot biztosított a nőknek az öröklésben. Gunnar Qvist szerint ebben az volt az érdekes, hogy a reformban a feministák nyomásának semmi szerepe nem volt, hanem teljesen a nem nemes osztályok törekvéseinek eredményeként jött létre. Ezzel kialakult egy egalitáriusabb társadalom, aminek haszonélvezője a nő volt. A második reform a munka szabadságára irányult, melyet 1846-ban biztosítottak, amikor eltörölték a céheket. A nők előtt megnyílt a foglalkozások nagy része, a kereskedelmen belüli némi kivétellel, s az utóbbi is eltűnt 1858 és 1864 között. Az alkalmassági vizsgát megszűntették. Úgy tűnik, e reformokban kevés szerepe van a feminista mozgalmaknak. Qvist szerint a 19. sz. elején a születések számának emelkedése magával hozta a férjhez nem mentek arányának növekedését, ez arra kényszerítette a nőket, hogy dolgozzanak; innen eredt a munkában való egyenlőség, amit az új törvényhozás biztosít. A közép- vagy felsőbb osztályok női (ahol a férjhez nem mentek száma a legnagyobb volt) így biztosítani tudták maguknak, hogy függetlenül éljenek, maguk választotta foglalkozásuk révén. Az alsóbb osztályok számára viszont két lehetőség volt: vagy a prostitúció, vagy a szegénység.

A kezdeti reformokat továbbiak egészítették ki. 1853-ban megnyílt a nők előtt az elemi iskolákban való tanítás útja. 1858-63-ban a férjhez nem ment nők számára 25 éves korban állapították meg a nagykorúság határát. 1859-64-ben tanítóképzőket alapítottak a nők számára. A 60-as évek folyamán dolgozni kezdtek a posta- és távirati irodákban. 1862-ben jogot kaptak rá, hogy részt vegyenek a községi választásokban, ami csak egy már kialakult szokást kodifikált.

Ezek a reformok kiindulópontját jelentették a nők jogaiban egészen napjainkig folytatódó átalakulásoknak. A nő csak 1920-ban vált teljesjogú polgárrá, noha 1974 óta szabadon rendelkezhetett keresetével. Közvetve hasznot húzott a társulásokra vonatkozó új törvényekből, melyek a tönkremenés vagy egyéb kockázat ellen biztosították. A közéletben viszont hosszú ideig alacsonyabb állásokra szorították vissza. Csak 1920 után juthatott magasabb elhelyezkedéshez, azonos fizetést pedig gyakorlatilag 1925 óta kapott.

Gunnar Qvist megjegyzi, hogy úgy látszik, a női emancipációt főleg materiális tényezők határozták meg, a tőke és a munkapiac megváltozott igényei szerint. A kiindulópont az akadályok ledöntése volt, nem a férfiak és nők közötti egyenlőség létrehozása. "Az igazi egyenlőség nem szerepelt a célkitűzések között... A női emancipáció egy férfiak által uralt társadalomban jött létre, a férfiak feltételei alapján, a férfiak által kézben tartott eredményekkel." A feminizmus svédországi apostolának, Frederika Bremernek csak kevés befolyása volt ezekre az átalakulásokra.^[14] Ha első regényét 1928-ban, a nagy reformok korszaka előtt adta is ki, legismertebb munkája, a Hertha már utánuk íródott, 1856-ban. Ebben rajzolódik ki legvilágosabban a feminista program, főleg a női nagykorúság kérdésében. Mégis, Qvist szerint, az 1858-as reformnak semmi köze nincs a Hertha-hoz. "Frederika Bremer felfogását a nőkről, mint a világ megmentőiről, nehezen lehetett politikai gyakorlattá átváltani." Eszméi inkább a feminista mozgalmat befolyásolták, mint a politikai világot. Végül is, folytatja Qvist, sem a szociáldemokrata párt, sem a szakszervezetek nem támogatták igazán a feminista mozgalmat, sőt ellenkezőleg: e korszak végén egyik is, másik is úgy tekintette a nőket, mint "fél-részeseket", akiknek csökkentett kvóta jár és fél-segélyt kaphatnak sztrájk, betegség vagy munkanélküliség esetén.

Ezekről a következtetésekről még lehet vitázni, de mindenképpen megmutatják, hogy túl lehet lépni az egyszerű jogi nézőponton, és az egyenlőség győzelmét egy tágabb társadalmi, gazdasági és kulturális összefüggésbe illeszthetjük. E különböző pontokra vonatkozó kutatások az egyes országokban egyenlőtlenül fejlődtek, más területeken viszont kiszélesedtek.

Qvist férfi-szempontokra utaló eredményei teljes egészükben érvényesnek bizonyultak Franciaországban is, amint ezt Odile Dhavernas új munkája is bizonyítja^[15]: a női egyenlőség kivívása párhuzamosan haladt a férfiak hatalmának megerősödésével. Olyan okok alapján, melyek miatt a házaspárok a testi elválasztást kérték, majd, az 1884-es törvény után a válást, Bernard Schnappernek a bűnügyi igazságszolgáltatás évi statisztikáira támaszkodó tanulmánya kimutatja, milyen túlnyomó számban vannak a nők a válni kívánó felek között (az 1837 és 1914 közötti korszak egészében 80%).^[16] Okaik: kegyetlenkedés, tettlegesség, nem pedig a regény- és drámaírókat olyan gyakran inspiráló hűtlenség. "A válást nem a megcsalt feleség, hanem a megvert feleség kéri" - vonja le a következtetést a szerző. Ezt a vonalat tovább kellene követni, hogy jobban értékeljük a nők jogainak fejlődését Franciaországban és másutt is.

Ehhez a jogi kérdéshez kapcsolódó két másik vonal érdekli jelenleg a kutatókat. Az egyik az abortusz története, melyhez az 1920-as választási törvény és az 1976-os új, módosító törvény társul, rendkívül bőséges és egyáltalán nem szenvedélymentes irodalom kíséretében.^[17] Az abortusszal kapcsolatos törvénykezés alakulása éppoly jellemző egy társadalom fejlődésére, mint a nő szerepére és a feminista szervezetek nyomására. Ott van aztán a csecsemőgyilkosság, amiről sok szó esik ugyan a romantikus irodalomban, de lényegét tekintve kevéssé ismert, főleg az utolsó két század vonatkozásában.^[18] Ez a tárgy eddig tabu volt, pedig ez is rávilágít a nő helyzetére a társadalomban: a századok során nem akasztották-e fel, vagy kínozták-e meg az asszonyokat, akik megölték gyermeküket, mert képtelenek voltak táplálni és felnevelni őket? Végül a 18. sz. vonatkozásában sokat lehet meríteni Arlette Farge könyvéből, aki további munkákat is jelez még az utcanőkről, a rendőri jelentések vizsgálatából kiindulva.^[19]

Úgy tűnik, a nők jogainak kérdése nem indított el ennyi kutatást az Egyesült Államokban, ahol inkább a társadalomtudományok módszerei alapján dolgoznak és inkább a nőknek a társadalomban betöltött szerepére és a behaviorisme befolyására, a magatartások, viselkedések vizsgálatára koncentrálják figyelmüket. Jogok terén úgy látszik, az érdeklődés középpontjában a szavazati jog maradt, vagyis az 1920-as 19. törvényjavaslat. A klasszikus, bár már kissé elavult munka még mindig Eleanor Flexneré,^[20] központi témája a szavazati jog hősi kivívása. Az elmúlt években a hatvanas évek feminista mozgalmainak fényénél alaposan megvitatták e jog elnyerésének eredményeit és következményeit. A legújabb időkben több munka és cikk jelent meg a szavazati jogról. Aileen Kraditornál e győzelem hősi jellege elhalványul, szerinte a szavazati jog egyszerűen megkoronázza a jogi területen elért korábbi győzelmekét. A szavazati jog fontos szimbólum, az amerikai egyenlőség szimbóluma. Ezzel szemben Ellen Dubois úgy tekinti ezt a győzelmet, mint a radikalizmus három fontos célkitűzésének (a nők, a feketék és a munkásmozgalom) egyikében elért eredményt. Ha a feketék megkapták a szavazati jogukat a rekonstrukció során, miért ne kapták volna meg a nők a maguk részéről? Ezért van, hogy a nők természetes szövetségesei az abolicionisták (a rabszolgatartás eltörléséért harcolók) voltak, és a munka világa.^[21]

Ha az amerikai történészek vitáinak középpontjában a 19. törvényjavaslat következményei állnak, ma már az a nézet kezd megszilárdulni, hogy a nők jogi helyzete szempontjából kevés előnyt jelentett e nyereség, bár egyesek még mindig döntő fontosságúnak tekintik.^[22]

A feminista mozgalom több ágra oszlik, különben nagyon körülhatárolt érdekeiktől vezettetve, annyira, hogy egészen a hatvanas évekig semmi komolyabb reformot nem sikerült keresztülvinniük. Még a jogegyenlőséggel kapcsolatos törvényjavaslat (Equal Rights Amendement) megszövegezésével sem tudtak közös nevezőre jutni, úgy hogy az még most is vita tárgya. Sokan attól tartottak, hogy ha e törvényjavaslatot megszavazzák, elvesztik azokat az előnyöket, melyekhez eddig nő-voltuk juttatta őket. Úgy látszik, ezek a félelmek továbbélnek, annyira, hogy miattuk függőben van az E.R.A. jövője is...

A szocialista országokban a nők jogainak kivívása közvetlenül kapcsolódik az egalitárius demokrácia bevezetéséhez. A szovjetunióbeli V. N. Szelunszkaja szerint "a nők, a társadalom és az állam közötti kapcsolatok komplex társadalmi, gazdasági, politikai, etikai problémái egész sorára radikális megoldásokat léptettek életbe." Ahogy Lenin mondja: "A szovjet köztársaságokban a legkisebb nyoma sem maradt azoknak a törvényeknek, melyek alávetett helyzetben akarták tartani a nőket." A nyolcórás munkaidőről szóló 1917. okt. 29-i határozat különös gondot fordít a női munka védelmére. A szovjet törvényhozás sietve törölte el a nők alacsonyabbrendűségének megalázó nyomait, legyen az a család, az öröklési jog, a tulajdonjog, a hivatásválasztás, a tanulási jog területén. Az 1918-as első alkotmány megerősítette az 1917-es forradalom által a nők számára követelt egyenlő polgári és politikai jogokat. Főképp a férfi és női fizetések egyenlősége valósult meg, amire Lenin oly büszke volt, amikor összehasonlítást tett a liberális országokkal. E győzelmek nyomán a nők szerepe egyre fontosabbá vált a szovjet társadalomban: mind nagyobb számban vettek részt a vidéki és városi szovjetekben, ahogy a szakszervezeti szövetségekben is. Mindazonáltal, a régi iszlám-tradíciókat követő keleti köztársaságokban ez a haladás lassúbb ütemű volt.

A fejlődés ugyanez Bulgáriában is, bár későbbi keletű. Nem sokkal az antifasiszta győzelem, 1944. szept. 9-e után történt, hogy kihirdették a bolgár nők polgári és politikai jogegyenlőségét, mely az 1944. okt. 16-i törvénnyel lépett életbe. A politikai jogokon kívül a nők jogot kaptak maguk választotta foglalkozásuk gyakorlására és különös védelmet biztosítottak számukra munkájukkal kapcsolatban. Ezeket az intézkedéseket beiktatták a Bolgár Köztársaság alkotmányába.

2. A nő és a család

E területen a kutatás pionírmunkája már vagy húsz éve megkezdődött Philippe Ariès már idézett művével a gyermekről és a családi életről az Ancien Régime idején. Azóta sokasodtak a munkák, mind a pontos részkutatások, mind a szintézisek területén. Az Annales 1972-es speciális számában^[23] képet kapunk azokról a fő irányzatokról, melyek vonalán a kutatások elindultak. A programba vett legfontosabb kutatási témák: a családok nagyságrendje, a javak öröklésével kapcsolatos szokások fontossága, a szövetségi rendszerek, házassági stratégia, szexuális kapcsolatok, fogamzásgátlás, szerelmi élet. Ugyanakkor azonban gyakran előfordul, hogy a nő némileg eltűnik a család mögött és a szexuális élet sincs eléggé megvilágítva. André Burguière és főleg Jean-Louis Flandrin legújabb munkái választ adnak néhány, a házasélettel és a házasságon kívüli élettel kapcsolatban felvethető kérdésre.^[24] Új megvilágításban mutatják be a nő helyét a házasságban, különösen férjével szembeni alávetettségét, mely jóval hangsúlyozottabbá vált a 19. században, mint az előző századokban. Magyarázatra vár, mi az oka, hogy a liberalizálódás korszakában a nő leigázottsága (függő helyzete) fokozottabbá vált, mint az erősebben érvényesülő tradíciók korszakában.

Edward Shorter kitűnő munkái felfrissítették a kérdés problematikáját. A modern család megszületéséről szóló munkájában Shorter vizsgálja a tradicionális család átmenetét a modern korszakba, nagyjából a 12-18. századtól a 20. századig, az iparosodás és az agrárelvándorlás ösztönző hatására. A család elvágta a közösséghez fűződő kötelékeit és felborította kapcsolatait a közeli vagy távoli rokonsággal. A nő új fontosságra tett szert, abban a mértékben, amelyben a munkapiac önálló tagjává vált. Ezzel a férfinél jobban felszabadult a hagyományos alávetettségek alól, megszerezte függetlenségét és új helyet vívott ki magának a család keblén belül. Shorter nem fogadja el a sztereotip klisét a családnak a nő külső elfoglaltsága következtében elindult felbomlásáról. "A nők közelmúltban bekövetkezett hozzájutása a gazdasági forrásokhoz kétségtelenül módosította a családon belüli erőviszonyokat, mivel az asszony olyan anyagi ütőkártyához jutott, amilyenre azelőtt nem volt példa." De semmi nem bizonyítja, hogy ez az új gazdasági szerep önmagában véve bármivel is hozzájárult volna ahhoz, amit az újságírók szeretnek úgy nevezni, mint "a család összeomlása".^[25] A család nem olyan megingathatatlan már, ez igaz, mert a nő jobban fel van fegyverezve ahhoz, hogy megvédje jogait; bizonyíték erre a válások növekvő száma. Shorter szerint tény, hogy a család új alapokra épül: az érzelem és a szexualitás foglalta el a gazdasági kérdések (a vagyon), a társadalmi állás (a rokonság) és a származás hagyományos kötelékeinek helyét. Ez az átalakulás új kapcsolatokat hozott magával a szülők és a gyermekek között: az ellenőrzés tradicionális eszközei eltűntek, mivel a maguk részéről a fiatalok egyre fiatalabb korban maguk is kivívták függetlenségüket.

Ezeket az optimista és kicsit általános következtetéseket még pontosabb kutatásokkal kell majd tovább csiszolni.

Ebbe az irányba haladnak Louise Tilly és Joan Scott Franciaországban és Angliában folytatott kutatásai,^[26] amelyek a munka és a család egymáshoz kapcsolódó területeit vizsgálják. Szerintük a női munkát a demográfiai változások épp annyira befolyásolták, mint a gazdaságiakat. A női munka története egyben a család története is kell, hogy legyen. A két utolsó század folyamán a nők anya-szerepe szorosan összefügg a családszervezet új struktúráival. A nők, a munkapiac megváltozott feltételeire válaszolva, "stratégiát" dolgoztak ki. Az ipari forradalom előtt egy családi jellegű gazdaságban a nő szorosan kapcsolódott a termeléshez, anélkül, hogy fizetést kapott volna, és nagyszámú gyermeke volt. A fizetésen alapuló családi gazdaságban ("family wage economy"), mely a múlt században általános volt, a férjes asszony csak bizonyos időszakokban dolgozhatott, olyankor, amikor gyermekeire nem volt gondja. A férjhez nem ment nő viszont a termelés fontos kereke. A 20. században a fogyasztói családi gazdaságban ("family consumer economy"), a termékenység erősen csökkent és a család gazdasági szükségletei erősen fokozódtak. A nők nagyobb számban dolgoztak, főleg a harmadik szektorban, hogy a család jövedelmeihez ők is hozzájáruljanak. Nem a háborúk lökték a nőket a munkapiacra, ahogy mondani szokták, hanem az új családszervezet. A fejlődés tehát távolról sem egyenes vonalú, ahogy Shorter állította, hanem kanyargós, mert sok tényezőhöz kapcsolódik.

Tilly és Scott eredményei csak a munkáscsaládokra alkalmazhatók. Mi a helyzet a középosztály és az arisztokrácia családjaiban? Egyelőre még kevés erre vonatkozó munka áll rendelkezésünkre, kivéve Angliát. Egy egyetemes, a 19. sz. előtti korszakra vonatkozó munkában L. Stone leírja azt a jelenséget, melyet ő "érzelmi individualizmusnak" nevez a 18. században, Shorter felfogásától nem nagyon eltérő meghatározások alapján.^[27] Ahogy az előbbi, ő is hajlik arra, hogy az egész társadalomra csak egyetlen osztályra illő modelleket alkalmazzon. A viktoriánus középosztály női számos munka tárgyát képezték.^[28] Patricia Branca szerint, aki adatait az oktatási és háztartási kézikönyvekből meríti, a középosztály asszonyainak kevés szabad idejük volt, még ha voltak is alkalmazottaik. Többet foglalkoztak másokkal - férj, szülők, gyermekek - mint önmagukkal. Elképzelhető, hogy a források természete kicsit elferdítette a szerző végkövetkeztetéseit. Mindenesetre a viktoriánus asszony többnyire még férje árnyékában élt.

A családhoz kapcsolódik az anyaság kérdése, azaz a gyermekek számáé és a születésszabályozásé is. Most nem térhetünk ki a demográfiai vonatkozásokra, melyekkel érdekes munkák foglalkoznak.^[29] A viktoriánus család még sok családtagból áll, legalábbis 1870 körülig, ezután a családonkénti gyermekek száma csökken. Vajon ez a csökkenés a fogamzásgátlás és a születésszabályozás gyakorlata elterjedésének tudható-e be? Lehetséges, és annál is valószínűbb, mert Charles Bradlaugh és Annie Besant pereinek 1877-78-ban nagy visszhangjuk volt és népszerűsítették a fogamzásgátlás gyakorlati módozatait. Ez mindenesetre olyan kérdés, mely lekötötte a történészek érdeklődését.^[30] E terület azonban még felderítetlen marad, mert a tanúk és a szereplők némák és a történésznek találékonyságához kell folyamodnia, hogy e bizalmas területre behatolhasson. Úgy látszik, a két leggyakoribb módszer a coitus interruptus és az abortusz lehetett, legalábbis a népi osztályokban. A. McLaren szerint az abortuszt annál is inkább gyakorolták, mert ez teljesen női módszer volt, férfi-közreműködés nem volt hozzá szükséges.

Az anya-gyermek kapcsolatokban egy vonatkozás felkeltette néhány történész figyelmét, a csecsemők dajkaságba adása. Ez a szokás különösen Párizsban volt elterjedve, amint G. Sussman kimutatta.^[31] Ügynökségek foglalkoztak a csecsemők vidéki dajkáknál való elhelyezésével. A szerző szerint ez a szokás főleg a kézműves-családokban honosodott meg, kétségkívül azért, mert az asszony segített férjének és nem szentelhette a szükséges időt a gyermekek táplálására. Ez a megállapítás annál érdekesebb, mert ellentmond a 19. sz. irodalmában a középosztály asszonyairól elterjedt képnek, akik azért szabadultak volna meg újszülötteiktől, hogy függetlenségüket megőrizzék. A 19. sz. utolsó harmadában a vidéki dajkához adás gyakorlata csökkenőben van, a női munka számára alakult új feltételekkel és a tej sterilizálásának bevezetésével. A cuclisüveg gyakorlata felszabadította a nőt.

3. A nő és a nevelés

Michelle Perrot a nők történetének kidolgozásánál a vizsgálandó kérdések között 1975-ben felvetette a "leánynevelés széleskörű problémáit, elméletét, gyakorlatát és eredményeit (mikor és hogyan vált általánossá a nők írni-olvasni tudása)". Azóta számos munkát adtak közre, melyek hozzájárultak legalábbis Franciaországban^[32] ismereteink bővítéséhez.

Az írni-olvasni tudás együttesére ez ország vonatkozásában hivatkozni lehet Furet és Ozouf munkájára.^[33] A nevelés speciálisabb munkák tárgyát képezte, közülük érdekes bepillantást nyújt az Ancien Régime szokásaiba Chartier, Julia és Compère munkájának egyik fejezete. A leánynevelés történetét teljesen új alapokra helyezték Francoise Mayeur két kötetben megjelent munkái, az egyik szorosan a tárgyra specializálódva, vizsgálatait a nők elemi oktatására koncentrálva a harmadik köztársaság idején, a másik általánosabb területet ölelve fel, a 19. sz.-i leánynevelést. A leánynevelést hosszú ideig elhanyagolták, mert egy régi tradíció szerint jobb, ha a lányok tudatlanok maradnak. Amellett, ha az állam el is ismerte, hogy a férfiakkal kapcsolatban némi kötelességei vannak, kényelmesebb volt számára, ha a női nevelést ráhagyja a katolikus egyházra, vagy magánintézetekre. Az iparosodással, mely nagy mértékben bevonta a nőket a termelés műhelyébe, felmerült a gondolat, hogy a népi osztályok leányai számára elemi oktatást kellene biztosítani, hogy valami szakmára készítse fel őket, de ezt az oktatást el kell zárni a polgárság leányai elől, akiknek az a hivatásuk, hogy az uralkodó osztályok feleségei és anyái váljanak belőlük. A katolikus egyház a maga részéről viszont lehetőséget látott benne, hogy a leányok nevelése révén befolyást tarthasson meg magának, melyet a férfiakra vonatkozóan kezdett elveszteni. Ide vezethető vissza a harc az egyház és az állam között egy igen fontosnak tartott szektor megszerzéséért, Victor Duruy kudarca a második császárság alatt, és a nők elemi iskolai oktatásának Camille See és Jules Ferry által történt késői keresztülvitele, mely a 20. sz. első évtizedeiben indult csak meg. Ez az elemi iskolai oktatás azonban specifikus maradt annyiban, hogy a nők kevesebbet tanultak, mint a férfiak, másképp, mint a férfiak és rövidebb ideig, mint a férfiak. Tényleg arról volt itt szó, hogy megvédjék a női sajátosságokat? Nem inkább arról, hogy fenntartsanak egy bizonyos, férfiuralmon alapuló társadalmat?

A leánynevelés más országokban is sok gondot okozott. A kemáli Törökországban egy 1924-es törvény biztosította az oktatás egységesítését a két nem között; fiúk és leányok ugyanazokba az intézményekbe jártak és a lányok arányszáma kezdett növekedni. Svédországban a nők oktatása a 19. sz.-ban alapvető probléma volt.^[34] A kormány sokáig őrizkedett attól, hogy beavatkozzon a kérdésbe, többek között azért is, mert rendkívül költséges lett volna számára, ha ebből részt vállal. Főleg a középosztályok (kereskedők, kézművesek, alkalmazottak) küldték a gyermekeiket iskolába. Ezzel főleg azt várták az iskoláktól, hogy a jövendőbeli családanyáknak magasabb képzettséget adjanak, ami humán kultúrát és műveltséget jelentett, valami minimális mennyiségtannal és némi, egy háziasszony számára nélkülözhetetlen természettudománnyal. De a munkapiac alakulása arra kényszerített, hogy a leányok számára egyre inkább specializált és kevésbé formális nevelést vezessenek be. A programok felállításánál mindig szem előtt tartották a fiúiskolák mintáját, bár általában azért eltértek azoktól. Fokozatosan egyre jobban közeledtek hozzájuk, míg végül azonos feltételeket biztosítottak a leányoknak is. A 19. században a kormány nem vállalta a leányiskolák fenntartásának költségeit, úgy ítélve meg a helyzetet, hogy ezek túl nagy terhet jelentenek ahhoz képest, mint amekkora eredménnyel járnának, vagyis a nők foglalkoztatásával a munkapiacon. Csak 1874-ben kezdték államilag segélyezni a lányok számára létesített magániskolákat, hogy alacsonyabb szintű adminisztratív munkákra nőket képezzenek ki. Angliában a leánynevelés az elmúlt század egyik legnagyobb gondját jelentette, ahogy azt 1895-ben a Commission Bryce hangsúlyozza: "Több változás jött létre a lányok elemi iskolai oktatásában, mint az oktatás bármely más területén." 1880 felé következett be, hogy a régi egyetemek (Oxbridge) megnyitották kapuikat a lányok számára. Kismértékű áttörést jelentett csak, mégis fontos lépés volt.^[35]

Fontos munkálatok folynak ezen a területen Franciaországban, ahol a Pénélope c. folyóirat következő számát a nőknek és a nevelésnek fogják szentelni. Ezzel szemben bizonyos országokról, pl. az Egyesült Államokról nincsenek adataink, ott a női oktatás kérdése, úgy látszik, elkerülte a történészek figyelmét, s inkább a pedagógusok érdeklődését vonta magára.

4. A nő és a munka

E hatalmas területet már elég régóta kutatják a szociológusok hatására, akik közvetlenül a második világháború után már elkezdték a pionírmunkát.^[36]

A kutatások több irányát kísérhetjük nyomon. Egészen új érdeklődés fordult a háztartási alkalmazottak tanulmányozása felé. A történészek felfedezték, hogy a háztartásokban alkalmazott asszonyok és lányok csoportja a foglalkozások között a legnépesebb többek között Angliában, Franciaországban, Svédországban.^[37] Svédországban az 1870-es 65.000-es létszám 1930-ban 145.000-re emelkedik, s ekkor éri el maximumát. A háztartási alkalmazottak és a szakszervezet által szervezettek közötti kapcsolatok kutatása Svédországban érdekes eredményeket hozott. Ha a háztartási alkalmazottak első szakszervezete 1904-ben tűnt fel, és a tagok létszáma elég kevés volt, nem arra vezethető-e ez vajon vissza, hogy az úrnők nem bíztak azokban, akik tagjai voltak a szakszervezeteknek? A háztartási alkalmazottakra egyébként a szociális vívmányok legtöbbje nem vonatkozott, főleg nem a munkaórák korlátozása. Egyetlen más csoporttal sem bántak ilyen rosszul, állítja Kerstin Moberg, mert ez nem érdekelte sem a politikai pártokat, sem a szakszervezeteket. 1944-ig kellett várni, hogy eljussanak a háztartási alkalmazottakra vonatkozó törvények bevezetéséig, azzal a céllal, hogy ezt a foglalkozást újraértékeljék és enyhítsék a férfiak és nők közötti versengést a munka többi szektorában.

Theresa McBride műve a háztartási alkalmazotti foglalkozás modernizációját vizsgálja. Ha tradicionális foglalkozásról van is itt szó, a 19. sz.-ban ez átalakuláson megy keresztül, olyan mértékben, ahogy a vidéki leányok bekerülnek egy polgáriasult, szervezett társadalomba. Új igényekkel és új magatartással térnek onnan haza. A megállapítás nyilvánvaló, ha nem is annyira új: lehet, hogy Molière vagy Marivaux szolgálói polgáriasultabbak voltak, mint Labiche vagy Ibsen cselédei.

A hivatalnokok (fehérgallérosok) szintén sokak érdeklődését vonták magukra. Lee Holcombe,^[38] felhasználva különböző összeírások eredményeit, kimutatja, hogy ez a harmadik női szektor mennyire kiszélesedett, szemben a második szektorral, ahol 1861 és 1911 között a nők száma észrevehetően csökkent. Ki lesz hivatalnok? A középosztály vagy a munkásosztály asszonyai? A szerző habozik ezen a ponton, bár világosan kitűnik, hogy nagyszámú elárusítónő, titkárnő, sőt tanítónő is származik a munkásosztályból. A mű mindenesetre leszögezi, hogy a női kétkezi munka nagy tömege a harmadik szektorban helyezkedett el, és nagy nehézségekkel és ellenállással kellett szembenéznie, ami a fizetéseket és a munkafeltételeket illeti. A 19. sz.-i franciaországi "áruházi kisasszonyokról" szóló cikk kimutatja a női személyzet létszámának lassú emelkedését, és azt, hogy milyen szívósan küzdenek a férfiakkal. A nagy áruházak három szektorában találjuk meg őket: az adminisztráció területén, ahol még kevesen vannak, a gyártásnál (a konfekció, divatáru, szőnyegkészítés műhelyeiben), és az eladásban, ahol századunk elején még csak kevés osztályt hódítottak meg maguknak. A munkafeltételek kemények, szinte katonai fegyelem uralkodik itt, amit a túlnyomó létszámú férfiak uralma vezetett be. Elsősorban a nagy áruházakban uralkodik a paternalizmus, melyhez a női beosztottaknak alkalmazkodniuk kell. Ezek a munkafeltételek elősegítették a harcokba torkolló kollektív öntudat kifejlődését, melyekben nagy számmal vesz részt a női elem.

A legújabb kutatások tehát új fénnyel világítják meg a dolgozó nők két kategóriáját, a cselédekét és a fehérgalléros hivatalnokokét, akik iránt mindezideig nem sok érdeklődés mutatkozott. Ezzel szemben meglepő, mennyire kiapadtak a kutatások a már valamivel jobban ismert kategóriák területén, mint a nagyipar munkásnői, akiknek élet- és munkafeltételeit már több évtizede tanulmányozzák.

A dolgozó nő két kategóriája között az egyensúly eltolódott, ahogy egy stockholmi tanulmány kimutatja.^[39] A technikai feltételek befolyása döntőnek látszik: 1890-től, nagyjából attól az időszaktól kezdve, hogy a villamosságot bevezették, a szakosított női munka iránti kereslet megnövekedett. A szolgáltatások (kereskedelem, adminisztráció, nevelés, egészség, kommunikáció) szektoraiban a nők számára sok alkalmaztatási lehetőség nyílt. Ettől a pillanattól kezdve ez a szektor felemészti a háztartási munka szektorát, a férjhez nem ment nők döntő túlsúlyával. Ez a fejlődés mindegyik skandináv államban közös, kivéve Franciaországot, ahol nagyobb a férjes asszonyok aránya. A magyarázat talán ott keresendő, hogy a fizetések alacsonyabbak Finnországban és egy családnak két fizetésre van szüksége a fennmaradáshoz. A hipotézist még meg kell vizsgálni.

A szocialista országokban, főleg a Szovjetunióban sem más a fejlődés. A forradalmak utáni iparosodás lendülete gyorsan megnövelte a női munkások számát, a tradicionális foglalkozások kárára: a Szovjetunióban 1929-1939 között a női munkások és tisztviselők száma több mint háromszorosára, 3 millióról 10,7 millióra szökött, míg a bejárónők száma a munkásnők között a forradalom előtti 80%-ról 14%-ra esett a nagy honvédő háború előestéjén.^[40] Ugyanakkor a szovjet asszonyok legyőzték az előítéleteket, melyek azelőtt bizonyos foglalkozásokat (adminisztráció, tudományos kutatás, művezető, technikus) elzártak előttük. Új női típus fejlődik ki, aki a háború utáni időkben bekapcsolódik a munka világába. A nők, akik 1979-ben a népesség 53%-át teszik ki a Szovjetunióban, 51%-ot foglalnak el a nemzeti gazdaságban foglalkoztatott munkásság és alkalmazottak körében (1941-ben ez 45% volt), 45%-át teszik ki a mezőgazdasági munkásságnak, 85%-át a közegészségügyi és a társadalombiztosítási alkalmazottaknak, 73%-át az oktatás és kultúra, 40%-át a tudomány területeinek.^[41] Meghökkentő, hogy a Szovjetunióban mekkora a nők részvételi aránya az általában férfi foglalkozásoknak tekintett funkciókban. 1959 és 70 között a női mérnökök száma négyszeresére szökött, a technikusoké több, mint megkétszereződött, és a specializált női foglalkozásoké 15-tel szorzódott meg.^[42] Ez a szovjet nők képzése folyton emelkedő színvonalának tudható be, akik, ugyanabban a korosztályban, néha jobb képzést kapnak, mint a férfiak. A tudományos állások 40%-át nők foglalják el, az Egyesült Államokbeli pusztán 10%-kal szemben. Ez nem akadályozza meg, hogy kettős szerepük, a dolgozó nő és a családanya szerepe, ne okozzon nehézséget, és hogy ne kelljen megosztani idejüket a két funkció között, itt épp úgy, mint máshol.

Az Egyesült Államokban a női munkákra vonatkozó legújabb kutatások új eredményeket hoztak. Így Tamara Hareven, a manchesteri (New Hampshire) francia-kanadai munkásnőkre vonatkozó tanulmányában kiemeli, hogy sokszor a családok együtt dolgoznak, ugyanabban a helyiségben, és munkakörülményeiket, a munkaidőt, a feladatokat maguk osztják meg egymás között.^[43] Két fontos következtetésre jut: az egyik, hogy a családi jövedelem jelentős részét a lányok keresik meg, mert ők rövidebb ideig járnak iskolába és a családban maradnak, szemben a fiúkkal. A második, hogy a francia-kanadai eredetű férjes asszonyok kétharmada üzemben dolgozik, két egymástól világosan elkülönülő ciklusban: 35 éves koruk előtt, gyermekeik ellenére, akik csak kismértékben jelentenek hozzájárulást a család jövedelméhez, és 55 éves koruk után, amikor a gyermekek már elmentek hazulról. A ciklusokat nem a szülések határozzák meg, hanem a jövedelem-kiegészítések hiánya vagy létezése. Tamara Hareven következtetései ellentétben vannak azokkal az eredményekkel, melyekre a történészek másutt jutottak az Egyesült Államokban, ahol a női munka zömét férjhez nem ment nők teljesítik.^[44]

Elképzelhető, hogy a francia-kanadai nők kivételes példája etnikai és kulturális tradíciókra vezethető vissza, melyekkel a történészek más csoportoknál más formákban találkoznak. Így Buffaloban például az olasz nők nagyon kis számban vesznek részt az ipari munkában. Kulturális magatartásról van-e itt vajon szó (megőrizni a szűzi tisztaságot egy ellenséges környezetben), vagy gazdasági adottságokról (hogy a helyeket már elfoglalták korábbi bevándorlók), - kérdéses. A történészek eltérő magyarázatokkal szolgálnak.^[45] Elképzelhető, hogy a kulturális tradícióknak is szerepük van a nők munkával szembeni magatartásának kialakításánál.

Egyéb kutatások az Egyesült Államok vonatkozásában megerősítik azt, amit másutt is felfedeztek: a nők tömegesen mennek át a háztartási szektorból az iroda harmadik szektorába, bizonyos különbségek megtartása mellett.

Bár a nők végül is meghódították azoknak a szektoroknak egy részét, melyekben eddig a férfiaknak volt monopóliumuk, van egy olyan terület, melyet majdnem teljesen elveszítettek, és ez a gyermekek világrahozatala. Egészen századunk elejéig a szülésnél az anyán kívül a központi személy a bábaasszony volt. A 19. sz. előtt kevés asszony folyamodott orvoshoz, nem azért, mert orvos volt, hanem férfi volta miatt. A gyermekek születése a hagyományok szerint a nőkre tartozott. A higiéniai körülmények javulása és a szülészek hadjáratai a bábaasszonyok ellen (részben, hogy az orvosi testületen belüli képüket javítsák) oda vezettek, hogy 1910-20 körül gyakorlatilag kiszorították az utóbbiakat; a városokban teljesen, a vidéken részben.^[46]

A női munka e meghatározott szektoraiban folytatott kutatásokat párhuzamba kell állítani Louise Tilly és Joan Scott Nyugat-Európa iparosodott országaiban végzett vizsgálataival. Szerintük a nők stratégiája koruk szerint változik: nem véletlen, amire pl. Svédország példa a 19. században, hogy ti. a férjhez nem ment nők száma olyan magas a hivatalokban. A stratégia az alkalmaztatási lehetőségek szerint is változik: az asszonyok, ha tehetik, előbbre helyezik az irodai munkát az üzeminél, de ehhez olyan tanultsági szint kell, amellyel kevesen rendelkeztek közülük a 19. sz. közepén. Ha egyszerre akarják átlátni a közoktatás, az anyaság és a család összefüggéseit, a munka kérdése központi helyet foglal el. Ezért tekinthető Tilly és Scott munkája az utóbbi évek egyik legtöbb újat hozó művének. "A női munka történetének egyben a család történetének is kell lennie."

Ez a két újabb munka nem erősíti meg Shorter hipotézisét arról, hogy a munka felszabadította a nőt. Inkább az ellenkezőjét. Az Angliában folytatott kutatások jobban afelé az eredmény felé hajlanak, hogy a nőt igába fogta a munkája, kétfelé húzza az üzem, az áruház, illetve a család. A legnagyobb veszély számára nem annyira az, amit Shorter annak vél, hogy t. i. törvénytelen gyermekei lesznek, akiknek 1750 és 1850 között megnövekvő száma meghökkenti. A demográfiai tanulmányok kimutatják, hogy a nő alkalmazása az iparban nem növelte meg észrevehetően a törvénytelen születések számát. Ami elsősorban veszélyt jelent a munkásnő, vagy a dolgozó leány számára, az a prostitúció. Ezen a ponton a legújabb munkák felsorakoznak az elmúlt század ipari országaira vonatkozó igen számos tanúságtétel mellé.^[47] A túl hirtelen általánosításokat azonban, néhány eset kivételével, óvatosan kell kezelni.

A női munkák területén a jelenlegi irányzatokra a legjobb tájékoztatást a Mouvement Social új, speciális száma ad (No. 105, 1978), melyet a női munkának szenteltek. Kétszeresen meggyőző felmérést közöl: csak női munkákról van itt szó: a dajkától a selyemszövőig, az állami alkalmazottaktól a nagy áruházak dolgozóiig. Ezek a nőkről szóló munkák kizárólag női kutatók munkái, Michelle Perrot irányítása mellett, aki hangsúlyozza e terület eredeti voltát. "...A női munka története elválaszthatatlan a család történetétől, szexuális vonatkozásaitól, társadalmi szerepétől. A család, sokkal inkább, mint a munka, melyre befolyással van, a női lét és harcok valódi horgonya, változásaik fékje vagy motorja. A munka maga nem szabadíthatja fel a nőket, még ha hozzá is járul felszabadításukhoz. Valójában felszabadított valakit valaha is a munka?" A munka hiányosságaival is sokat mond: egyetlen tanulmány sem foglalkozik benne a háziasszonnyal, aki pedig az asszony leghagyományosabb és legáltalánosabb munkáját végzi. De ki tudja megragadni a háziasszony szerepét a történeti létben? A női munka egyik sajátossága azért mégis kibontakozik: időszaki jellege (mert a házasság állapotához van kötve), rosszul fizetett volta (kiegészítő fizetésről van szó), általában kevésbé magasrendű volta (a néha nagyon hosszú tanulókorszak ellenére pl. a szőnyegkészítésnél, csipkeverésnél).

Ezek a kiadványok hasznosan, egészen új módszerrel világítják meg a nő helyzetét munkájában, az ipari társadalmakban. Ami még hiányozna, az egyrészt egy elmélyült tanulmány lenne a nem dolgozó nőről a közép- vagy felsőbb osztályok köréből, viselkedéséről, érdeklődéséről, pszichológiájáról. Igaz, hogy ezt valójában nehéz megközelíteni, a történeti forrásokban nem maradt nyoma. Irodalmi forrásokra kell tehát szorítkoznunk (Balzac, Dickens, Zola) írókra, akiknek alkotókészsége és válogatása egyensúlyba hozzák az irodalmi kitaláláson nyugvó alapokat, vagy intim, személyes naplókra, melyeket nehéz kritikailag vizsgálni. Másrészt mit tesz az asszony a nem ipari társadalmakban? Milyen változásokat hozott munkájába az európai imperializmus lökése? Hagyományos életmódját mennyire érintette mindez? A források egyoldalúsága itt megint meghamisítja a múlt képét és azzal a kockázattal jár, hogy ilyen vagy olyan értelemben eltorzítja a nő alakját, akit vagy a tradíciók, vagy a gyarmatosítók tartanak leigázva.

Hatalmas terület vár még felkutatásra.

5. A nő és teste

Ez a tág terület a legkésőbb nyílt meg a kutatások számára, annyira, hogy az ezzel kapcsolatos munkák még csak szórványosak, országonként egyenlőtlenül fejlettek, némelyikben meglepő hiányokkal, másokban rendkívül jól feldolgozott szektorokkal. Több irányzatot különböztethetünk meg.

(a) A nő, az orvostudomány és az orvos. A kutatások, úgy látszik, Franciaországban haladtak leginkább előre ezen a területen. Yvonne Knibiehler és Jacques Léonard munkáival.^[48] Amerikaiak is jelentettek meg néhány művet e tárgyról.^[49] Mások speciálisabban a szüléssel foglalkoznak.^[50] E kutatások mindegyikénél a női test áll az érdeklődés középpontjában.

Ezek alapján kiderül, hogy az orvostudomány a nemek szembeállításának területe az elmélet területén épp úgy, mint az orvosi gyakorlatban. Az orvostudományt nagyrészt férfiak gyakorolják, akiknek erre egészen a 19. sz. végéig monopóliumuk volt. Ez a páciensekkel való kapcsolatot kényelmetlenné tette, akik minden ügyükkel, mely a fogamzás, a születés kérdéseire vonatkozott, szülési vagy pszichológiai problémáikkal szívesebben fordultak a bábákhoz vagy az apácákhoz. Az ilyen természetű konfliktusok közvetlenül érintették az orvosokat. A 19. sz. azonban változást hozott magával a nők magatartásában a szaporodást illetően is: passzivitásuk csökkent, és a férfivilág ezen a téren is néha úgy érzi, jogfosztottá vált. Innen az átalakulás a nőről testével kapcsolatban kialakult képben, melynek visszhangját megtaláljuk az irodalomban.

E fontos és még nagyon kevéssé ismert területen számos munka van folyamatban.

(b) A szexualitás. Ebben a szektorban nagy fellendülés tapasztalható, főleg az angolszász országokban, elsősorban az Egyesült Államokban. Sidney Ditzion sokáig klasszikusnak számító, 1953-ban megjelent és nemrég újra kiadott munkája úttörő szerepet töltött be, bebizonyítva, hogy a női szexualitás sokkal bonyolultabb, mint ahogy eddig gondolták, és e kérdés kapcsán elmélyültebb kutatásokra ösztönzött.^[51] A történészek véleménye egyetért abban, hogy a szexualitásra 1830 táján erősen hatott, legalábbis az Egyesült Államokban, az az irányzat, amit viktoriánus erkölcsnek nevezhetünk. Ennek a végbement átalakulásnak jellemzőit a következőkben foglalhatjuk össze: a házasságon kívüli szexuális kapcsolatok tiltása a nők számára, a kapcsolatok korlátozása a házasságon belül, a maszturbáció veszélyessége, melyet akkor az elmebajok egyik lehetséges okozójának tartottak.^[52] Barker-Benfield munkái felvetik, hogy az új szexuális ideológia elsősorban a férfiak törekvését tükrözi a nők fölötti szilárdabb uralom gyakorlására. Szerinte ezekhez a törekvésekhez kapcsolódik a papság és az orvosok nőkre való felfigyelése is, ahogy a férfiaké is általában, a születés folyamatával kapcsolatban. E nézeteket azonban vitatták. Néhány történész úgy véli, hogy van valami maradandóbb tényező, mint az egyszerű férfi-magatartás a nőkkel kapcsolatban, és hogy a 19. sz. második felében erős reformista hullám észlelhető, melyet az 1873-as Comstock törvény szimbolizált, megtiltva a postáknak pornografikus, a születésszabályozást "és más obszcén dolgokat" tartalmazó anyagok továbbítását.^[53]

Az ilyen állításoknál fennáll a veszély, hogy hajlamosak általánosítani az összes nőre vonatkozóan azt, ami csak bizonyos csoportokra lehetett érvényes. Ezért van, hogy a Karl Degler-vezette "revizionisták" ellenkező felfogást hirdettek.^[54] A nők magatartása a szexualitással kapcsolatban egyáltalában nem monolitikus, még a viktoriánus korszakban sem. Ez a társadalom engedékenyebb lehetett, mint gondoljuk, ha maguknak az orvosoknak a jelentéseihez tartjuk magunkat. A férjes asszonyok élete kevésbé komor, kevésbé korlátok közé szorított lehetett, mint hinnők.

A 20. sz. elejétől vezetett vizsgálatokból, melyek végül Kinsey híres jelentését eredményezték, az derül ki, hogy a házasság előtti és házasságon kívüli kapcsolatok növekvő fontosságra tettek szert, a fogamzásgátlás elterjedésének támogatásával. Elképzelhető, hogy ezek az új módszerek párhuzamba állíthatók a születések csökkenésével, amely ugyanabban a korszakban észlelhető.^[55] Innen már csak egy lépés "szexuális forradalomról" beszélni, amit több amerikai történész indított el. Mivel adottként tételezik fel, hogy a férfiaknak mindig voltak házasságon kívül szexuális kapcsolataik, így hát a nőknek kellett megváltozniuk. Ha volt szexuális forradalom - írja Regina Markell Morantz,^[56] - ennek alapjait a női magatartásokban és viselkedésekben bekövetkezett változásokban kell keresnünk.

A különböző országok közti összehasonlításra és vitára gazdag anyag kínálkozik. Az amerikaiak nyitották meg erre az utat? A szexualitás általában nem választható el a kulturális vonatkozásoktól, vagyis az erkölcsök megváltozásától; e század első tizedeiben következett be, hogy a női divat felszabadult, hogy a nő szakított számos tabuval (kísérő nélküli kijárás otthonról, bárba menés), hogy a tömegkommunikációs eszközök (főleg a mozi) új képet népszerűsítettek az asszonyról. A szexualitás felszabadítása beletartozik a kulturális változások együttesébe. De általánosíthatunk-e, vagy társadalmi csoportokban kell gondolkoznunk? A kérdés még nincs lezárva.

(c) A divat. A kutatásra váró terület még mindig ugar, ahogy a közreadott munkák kis számából megállapítható. Pedig mennyi felderíteni való lenne a női test ékességeire vonatkozóan, e díszek átalakulásával, társadalmi és kulturális jelentőségével kapcsolatban. Úgy hírlik, néhány francia egyetem szemináriumaiban folyamatban vannak munkák, de kevés publikáció jelent meg eddig, kivéve egy tanulmányt a női fűzőről.^[57]

A divat tanulmányozása sok szempontot felderíthet magára a nőre, de még többet társadalmi helyzetére vonatkozóan. A nőről alkotott képet vajon nem határozza-e meg öltözete? Ilyen vonatkozásban is tanulságos az erkölcsök megváltozása 1910 és 1925 között: a divat a felszabadítás egyik eszköze, ugyanúgy, mint a politika.

(d) A prostitúció. Ezt a területet hosszú ideig átengedték az orvosoknak és a moralistáknak, a történészek alig kezdtek vele foglalkozni, mintha a tradicionális tabuk tartották volna vissza őket. Franciaország vonatkozásában meg kell említenünk néhány ritka cikket, és főleg Alain Corbin legújabban megjelent munkáját,^[58] mely elsőnek törte át ezeket a tabukat. A szerző a prostitúciót mint elnyomó rendszert tanulmányozza, és kimutatja, a francia társadalom - és nem csak a polgári társadalom - hogyan kényszerítette bele a prostituáltakat a marginalitás és a bűnösség helyzetébe, rendkívül szigorú szabályok rendszerébe szorítva be őket, ami egyébként a 19. sz. végén újra kezd szóba kerülni. Hátra van maguk a "lányok" tanulmányozása, akikkel kapcsolatban a szerző sok kész elképzelést oszlat szét: az üzemek munkásnői között nem volt több a prostituált, mint más foglalkozásoknál, és ez ellentétben áll azzal, amit az iparosodást ellenséges szemmel néző moralisták szüntelenül hangoztattak. Gyakorlatilag mindenféle környezetből származnak és a természetes gyermekek száma itt sem nagyobb, mint máshol: sokan közülük családanyák voltak és gyermeküket szüleikre bízták, hogy miután néhány évet a "házakban" eltöltöttek, aztán visszavegyék őket.

Angolszász vonalon a prostitúció jelenségével foglalkozó néhány új munkára fel kell figyelni, melyek inkább az etnikum oldaláról kerülik meg a kérdést, mint egy sui generis tanulmánnyal.^[59] A Walkowitz-ok tanulmánya genre-modell, mert a prostitúciót a munkásosztályok kultúrájának összefüggéseiben vizsgálja és elemzi a kapcsolatokat a reformátorok és a munkásnők között. De a prostitúció nemcsak a szegény osztályokra szorítkozik. És ha ellenségein, a reformátorokon keresztül nézzük, hamis útra visszük a kérdést.

Olyan jelenségről van itt szó, mely a kapitalizmus velejárója? Elképzelhető, mert a szocialista országok egyetlen jelentésében sincs róla említés.

(e) A nő, mint jelképes ábrázolás. A témával csak legújabban foglalkozott néhány történész, akik közül elsősorban Maurice Agulnon-t^[60] kell megemlítenünk. Mi az oka, hogy a köztársaságot nő képviseli, a híres Marianne, legalábbis Franciaországban? Amikor Delacroix lefestette mezítelen keblű nőalakját "a népet vezető szabadságot" nem így testesítette-e meg a köztársaságot? Mi az oka, hogy a másik, a franciánál régebbi köztársaságban, az Egyesült Államokban a nő nem szimbolizálja ezt az államformát? Tekintsünk el a szabadságszobortól, mely Delacroix-hoz vezet bennünket vissza, és különben is, ez Franciaország ajándéka. Miért a nő a szimbólum az egyiknél, míg a másiknál a sas? A történészek most kezdik feltenni a kérdéseket a nőhöz fűződő szimbólumokkal kapcsolatban.

Ha félretesszük a politikai ábrázolásokat és a nőt visszahelyezzük valamely adott világképbe, a kép korszakonként változik. A nő ábrázolása mindig módosult, a felvilágosodás századától a romantika korszakáig, a romantikától a 19. sz. végi modern stílusig.^[61] A modern stílusban a nő újra helyet kap a művészet minden ágában, legyen az irodalmi vagy ábrázolóművészet, és ez nemcsak Franciaországban van így. Ezek az átalakulások alig ismertek, de komolyabb kutatásokat igényelnének, melyekre vonatkozóan Franciaország kivételével a többi országban nincs tudomásunk.

A nőábrázolások változó képének tanulmányozása rávilágíthat a kulturális fejlődésre is, különböző megnyilvánulásaiban, politikai, művészi, szexuális vagy orvosi téren. A tárgyat természetesen körültekintéssel kell vizsgálni és összetevőinek interdiszciplináris analízisével.

6. A nők harcai

Itt nem a nőknek saját jogaikért folytatott harcáról lesz szó, melyet már érintettünk az előbbiekben (II. 1.), hanem harcaikról a társadalmon belül, általában egyetemesebb ügyekért, melyek az emberiség jövőjét érintik.

(a) A humanitárius harcok. A nők fontosabb szerepet játszottak az angolszász országokban, mint a latin népeknél, ahol a férfiak, úgy látszik, maguknak tartották meg a követelések kivívására irányuló akciók területét. Különösen az Egyesült Államokban a nők kezdettől fogva bekapcsolódtak a különböző ügyek védelmébe, az alkoholtilalomtól a rabszolgaság eltörléséig, a börtönreformoktól kezdve a feketebőrűek egyenlőségéig, néha vallási elvek nevében is. A történészekben és szociológusokban felmerült a kérdés, hogy vajon milyen mértékben lehetett a vallás a liberalizálódás egyik tényezője. Van aki a vallásban konzervatív erőt látott, mások viszont kiemelték haladó vonatkozásait: a 17. század óta a kvékerek tágabb szerepet engedtek a nőknek a vallás szertartásaiban és bekapcsolódtak a 19. sz.-i vallásos megújulásokba is.^[62]

A nők különösen aktívvá váltak a 19. sz. kezdete óta a nagy ügyek szolgálatára alakult egyesületeken keresztül: 1839-ben alapították az American Female Moral Reform Societyt (az Amerikai Nők Erkölcsjavító Társasága) többszáz helyi egyesülettel, a prostitúció megszüntetésének és a nemek egyenlősége kivívásának célkitűzésével. A feminista követelések határain gyorsan túljutva, más területeken is harcoltak, pl. az alkoholizmus ellen. Egyik ilyen helyi egyesület harcos szelleméért különös figyelmet érdemel, az uticai (N. S.), mely társadalmi reform ügyében nyújtott be petíciót.^[63]

Bár a rabszolgafelszabadításért folyó harc legkimagaslóbb alakjaiként férfiak nevét őrizte meg a történelem, a vallási ihletésű egyesületeken keresztül a nők is nagyon aktívan támogatták a mozgalmat.^[64] A 19. sz. közepe egyébként egybeesik az Egyesült Államokban a vallási befolyás csúcspontra jutásával, ami a történészeket arra a kérdésre késztette, vajon elnőiesedett-e a vallás?^[65]

1865 után a nők az iparosodás kártékony következményei elleni harcnak szentelték magukat, amelynek központjában a nők és gyermekek kizsákmányolása az üzemekben és az új társadalomban állt. Ez a korszaka a settlement leader-eknek (letelepedési vezetők) a legismertebbek közöttük Jane Adams, Florence Kelley és Julia Lathrop, akik nevéhez bőséges irodalom kapcsolódik.^[66] Nemcsak a puritán és viktoriánus képmutatás ellen küzdöttek, mely elhallgatta a bevándorlók iparban történt alkalmazásának szerencsétlen következményeit, de pártfogásukba vették és beilleszkedéshez segítették (settlement) a városokban az áldozatokat (ahol is társadalmi és kulturális életet szerveztek számukra) és mindent elkövettek, bár hiába, hogy rendeletet szavaztassanak meg a gyermekmunka eltörlésére vonatkozóan. Nem volt több szerencséjük egy embrionális társadalombiztosítási kezdeményezés keresztülvitelében sem.

Hogy csak mérsékelt sikereket tudtak elérni, ennek egyik oka az lehetett, hogy az Egyesült Államok északi, ipari vidékein tömörültek. A délen más fajta humanitárius harcok folytak (kétségkívül korlátozottabban) a feketék védelmében. A nők egyesületeket hoztak létre a lincselések ellen, fehéreket épp úgy felvéve tagjaik közé, mint feketéket. Egyesületek alakultak a fekete nők számára, helyi klubokból indulva ki, ezekből az elsőt 1896-ban alapították. Tevékenységük különösen fokozódott a feketék nagy mezőgazdasági migrációja idején, a 20. sz. első évtizedeiben, az Észak vallásos egyesületeihez hasonló szolgáltatásokat nyújtva: szállás, táplálék, jogi támogatás. Ezeknek az akcióknak eredménye az első fekete női egyesület megalapítása volt 1935-ben, vagy 20 helyi szervezetbe osztott közel 1 millió asszonyt képviselve.^[67]

(b) A szakszervezeti harcok. Ez a terület egyelőre meglepően kiaknázatlan, különösen a szocialista országokban, ahol az első korszakból semmi jelentős eredmény nem látott napvilágot. Mi volt a nők pontos szerepe először a szakszervezetek elismertetéséért, majd ezeken a szakszervezeteken belül a munkafeltételek megjavításáért folyó harcban? Charles Sowerwine munkájában^[68] találunk némi támpontot Franciaországra vonatkozóan, kiadatlan munkáiban épp úgy, mint néhány cikkében.^[69]

Ezekből az egyelőre még nagyon részleges munkákból kiderül, hogy a francia szakszervezeti mozgalom, melyet a Proudhon-féle antifeminista szellem táplált, ellenezte a nők bevételét, ahogy azt a furcsa Couriau-ügy tanúsítja.^[70] A nők behatolása az első világháború idején ment végbe, a női munkaerő polgári mozgósításával. Így néha nőkkel is találkozhat az ember vezető funkciókban, bár többnyire ügyintézésről van szó, nem annyira irányításról. Még azokban a foglalkozásokban is, ahol a nők nagy számban vannak képviselve, mint a tanítói hivatásban, a szakszervezetben csak kisebbséget jelentenek, bár olyan kisebbséget, amelynek súlya van. Sikerült beférkőzniük a forradalmi szellemi szakszervezetekbe (mint amilyen a C.G.T.U.), sokkal inkább, mint a C.G.T. jellegűekbe. "Mégis úgy történt, hogy a forradalmi tanítónők nem tudták a társadalmi egyenlőséget elérni... mely a gazdasági egyenlőség kikerülhetetlen velejárója volt." Úgy látszik tehát, hogy a nők, nagy számuk ellenére, csak marginális helyet foglaltak el a szakszervezeti mozgalomban. Ez a megállapítás vajon a kapitalista világra vonatkozik csak, vagy érvényes a szocialista rendszerekre is?

Gunnar Qvist szerint a fejlődés nem tért el Svédországban sem, ahol a Landsorganisation nem támogatta a nők előmenetelét és ahol a szakszervezeti mozgalomban is gyenge szerepet játszottak.^[71] Hátra lenne még, hogy meghatározzuk, mi volt a nők szerepe a nagy sztrájkokban, mint az 1936-os franciaországi: ha volt is bizonyos szerepük, szavukat nem tudták érvényre juttatni egy olyan környezetben, ahol mindig a férfiak voltak a hangadók.

(c) A politikai harcok. A legelőnyösebb helyzetben minden bizonnyal a szocialista országok vannak, még ha nem is egyedülállóak abban, hogy némi tapasztalatra tehettek szert ezen a területen.

Bulgáriában az első szociáldemokrata csoport 1905-ben tűnik fel, Vela Blagojeva alapításával, élén Tina Kirkovaval és Ljuba Ivcsevic Dimitrovával, Georgi Dimitrov feleségével. Első feladatként oktatási köröket alapítottak nők számára, hogy a tudományos szocializmus alapjait propagálják és rábeszéljék az asszonyokat, hogy csatlakozzanak a hivatásos szervezetekhez. Ez a női csoport hozzátartozik a baloldali szocialista hullámot képviselő bolgár szociáldemokrata párthoz. Épp úgy harcolt a szocializmus diadaláért, mint a pusztán feminista követelések teljesítéséért, vagyis a tanulásért, a férfiakkal való jogegyenlőségért, a szavazati jogért... Ez a mozgalom azután a háborús nyomor következtében még tágult és bekapcsolódott az 1923 szeptemberi antifasiszta felkelésbe. A harc elbukását követő elnyomás nem tartotta vissza a bolgár nőket attól, hogy kiemelkedő szerepet játsszanak továbbra is, az elkövetkező korszakban, amely az 1942-44-es évek antifasiszta harcaiban teljesedett ki és a nemzeti felszabadításhoz vezetett. Ismertté vált Tsola Dragojceva neve, aki 1937-ben a bolgár kommunista párt központi bizottsága és 1940-ben a politbüro első női tagja lett. Sok asszony áldozta fel életét, hogy a forradalom ügyét szolgálja.

Oroszországban a nők részvétele a politikai harcokban 1917-nél korábbra nyúlik vissza: megtaláljuk őket a különböző forradalmi vagy anarchista megmozdulásokban a 19. sz. második felétől kezdve Oroszországban épp úgy, mint Oroszországon kívül. (Elég felidéznünk azokat, akik a párizsi kommün barrikádjain harcoltak 1871-ben.) Az 1905-ös forradalomban is előtérben vannak, akkor tűnnek fel a nőmozgalom tömegszervezetei, az Egyesület a nők jogegyenlőségéért, vagy az Orosz Liga a nők jogegyenlőségéért.^[72]

Az 1917-es forradalom során a nők aktívan harcoltak a vörös gárda különítményeiben, a forradalmi bizottságokban, a munkások és katonák szovjetjeiben, a szovjet hatalom megerősödéséért és az idegen beavatkozás ellen, hősies áldozatokat hozva. Így nyílhatott meg az út, mely a nőket a teljes jogegyenlőséghez vezette (Ld. előbbiek). Ez a politikai harc a továbbiakban is folytatódott, a számos akadály ellenére. Energikusan harcoltak a militarizmus, a fasizmus ellen, és a békéért, pl. a Párizsban 1934-ben tartott Congrès mondial des femmes contre la guerre imperialiste et le fascisme c. konferencián. Az e kongresszuson alapított nemzetközi nőbizottság, melyben a Szovjetunió képviselői is helyet kaptak, hozzájárult, hogy megerősítsék a kapcsolatokat a szovjet nők mozgalmai és a külföld között. A szovjet asszonyok a nagy honvédő háború alatt mindent megtettek, ami tőlük telt, nem elégedtek meg azzal, hogy a termelés erőfeszítéseiben részt vegyenek, a fegyveres erők soraiban is harcoltak, beleértve a repülőket is.

Ha a nők jelenléte hatásos és kétségtelen is e harcokban, mégis nehéz itt a probléma felvetés. Michelle Perrot javaslata szerint érdemes lenne a nőket nem női mivoltuk oldaláról tanulmányozni, hanem a társadalmon belül elfoglalt történelmi helyüket nézve. Sokat kellene tenni, hogy az elszigetelt, elszórt példákat össze lehessen kötni, egymástól eltérő történelmi összefüggéseikben. A vállalkozás egyik nehézségét jelentené, hogy a nők aktivitását egy még férfiak által dominált együttesben mérjék fel. A legnehezebb a vezetők és a tömegek közötti pontos kapcsolat megállapítása: ki volt a kezdeményező?

Az előbb elmondottak némi bepillantást adnak, igaz, hogy távolról sem teljes képet, de mégis kifejezőt, a nőkkel foglalkozó történészek által folytatott kutatások irányzatairól. Itt több megállapítást és észrevételt tehetünk.

1. A nőkkel kapcsolatos tanulmányokban bizonyos eltolódás mutatkozik.

E tanulmányok valójában az egyes országok szerint egyenlőtlenül fejlődnek. A nyugateurópaiak már fejlett és összetett problematikát dolgoztak ki, mely félúton van a történelem és a szociológia között. A szocialista országok elsősorban a nő mozgató szerepét nézik rendszerek létrejöttében, harcaikat, jogaik kivívását. Ez nem jelenti azt, hogy a nyugati országokban a nők harcait elhanyagolták, távolról sem, de problematikájuk már túljutott ezen a szakaszon, hogy más területeket vizsgáljon, a képzést, a prostitúciót, a testületi tevékenységeket. Más országokban viszont úgy tűnik, az egyetlen szempont, ami foglalkoztatta a történészeket, a nők egyenjogúságának kivívása.

A mai problematikáról tehát, ahogy fokozatosan megismertük, igen árnyalt képet kapunk, mert az eredmények térben széthúzódnak és számukban korlátozottak. Ez az egyszerű megállapítás arra a gondolatra vezet, hogy a nő társadalomban betöltött szerepének tanulmányozása még nem jutott el az érettség stádiumába. A legkevesebb, amit mondhatunk, hogy még sok tennivaló van. Az e területen történt kutatások fejlődése mutatja, hogy a nemzeti szempontok általában felülkerekednek a társadalmi vizsgálatok felett. Az Egyesült Államok esete ebből a szempontból jellemző: a nők tanulmányozása iránti érdeklődés nem korábbi a hatvanas éveknél és azóta jelentős irodalom született. Nyugat-Európában a tárgy vizsgálatának igénye régebbi, de a termelés viszonylag korlátozott. A szocialista országoknak megvannak a saját gondjaik, annyira, hogy ott a nőkre vonatkozó tanulmányok későn jelentek meg a színen és kis számban.

Fiatal kora ellenére a nő története máris jelentős eredményekre vezetett, és ez azzal jár, hogy egyrészt el kell ismerni helyüket, mely a századok során gyakorlatilag ismeretlen volt, másrészt újra felül kell vizsgálni néhány elterjedt előítéletet a nők megoszlásáról az aktív népességben, szerepükről a családban, részvételükről a nemzeti vagy szakszervezeti harcokban.

Sok teendő van még azokban az országokban éppúgy, ahol a nők története már eljutott az érettség bizonyos fokára, mint a többiekben.

2. Javaslatok a jövő kutatásai számára.

(a) Tipológia kidolgozása. Rendkívül hasznos lenne egységes tipológia kialakítása, számbavéve azt, ami már elvégeztetett, hogy az e terület iránt érdeklődő történészeknek ezt javasolni lehessen. A fentebb felsorolt címekből néhányat újra elő lehetne venni, tovább finomítva elemzésüket. Ez lehetővé tenné egy összehasonlító történetírás megindítását, mely jelenleg teljesen hiányzik.

(b) A források újabb szemléje. Ami a nőkre vonatkozó történeti kutatásokat rendkívül hátráltatja, ahogy már említettük az, hogy a források nagyrészt férfiaktól erednek. Biztos, hogy a történész által felhasznált klasszikus források, a levéltárak nem túl alkalmasak az ilyenfajta kutatásokra, mivel túlnyomóan politikai jellegűek. Nem mulasztható el a kutatás megsokszorozása más területeken: az ethnológiában, ahol a hagyományok és a szóbeli elbeszélések helyettesíthetik az írott dokumentumokat; az irodalomban, ahol szükség van a történész óvatosságára egy nem történelmi eszmefuttatás felhasználásával, annak képzelődéseivel, csapongásaival, visszásságaival; az orvostudomány és pszichiátria területein, néha kényes magyarázataival; a művészet és ikonográfia hatalmas anyagában, tele olyan problémákkal, melyek közel állnak az irodalom problémáihoz; a források bősége áll rendelkezésre, de magyarázatuknál és felhasználásuknál elővigyázatosságra van szükség.

(c) Több diszciplínával közös megközelítés. A források természete az ilyenfajta megközelítést sugallja. Sőt, kötelezővé is teszi ezt. Nélkülözhetetlen az orvosokkal, az egészségügyi emberekkel való együttműködés, ha az ember a nővel és testével foglalkozik. A jogászokhoz kell fordulni, ha jogait tanulmányozzuk. A szociális dolgozókhoz, ha a női munka a kutatás tárgya. Hogy ne is beszéljünk a néprajzkutatókról és a szociológusokról, akiknek közreműködése gyakorlatilag nélkülözhetetlen a kutatás minden stádiumában. Valójában kevés terület teszi annyira nélkülözhetetlenné a többdiszciplináris vagy interdiszciplináris megközelítést, mint a nők története. Egyébként ezt példázza sok országban létrejött kutatócsoportok összetétele is.

(d) Nyitottság a férfiak és a nők felé. A nők történetének nem feltétlenül nők által írt történelemnek kell lenni. Más dolog a militantizmus és más a kutatás. Száz és száz kitűnő munka került ki férfiak tollából épp úgy, mint a nőkéből. Egyik is, másik is egyformán alkalmas, hogy ezzel a területtel foglalkozzon, és a munkák kölcsönösen kiegészíthetik egymást. Egyik nemnek sincs monopóliuma erre a történetre, semmivel sem inkább, mint az általános történelemre. A nők története nem zárkózhat be gettóba: a nők más szektorokkal is hivatottak foglalkozni és egyébként sem ragaszkodnak hozzá, hogy csak erre a területre zárkózzanak be. Férfiak és nők, mindegyik a maga részéről, új dimenziókat tárhat fel ezen a vonalon. A dialógus mindenki számára csak hasznos lehet.

A nők története még csak kezdeteit éli és a már közreadott irodalom mégis bőséges. Nem kétséges, hogy a közeljövőben a történészek és történésznők új vizsgálatokat fognak kezdeni, kitágítva ismereteink területét a múlt és a jövő elmélyült ábrázolásával.

________________________________________________

Fohlen, Claude: A nő a társadalomban
(Világtörténet, 1982/1. sz.) 85-118. o.

HÉSIODOS: MUNKÁK ÉS NAPOK

________________________________________________

Hésiodos: Munkák és napok
(Akadémiai, Budapest, 1955.) 41-43. o.

Az első ember az Éden kertjében

15 És fogta az ÚRisten az embert, elhelyezte az Éden kertjében, hogy azt művelje és őrizze. 16 Ezt parancsolta az ÚRisten az embernek: A kert minden fájáról szabadon ehetsz, 17 de a jó és a rossz tudásának fájáról nem ehetsz, mert ha eszel róla, meg kell halnod.

18 Azután ezt mondta az ÚRisten: Nem jó az embernek egyedül lenni, alkotok hozzáillő társat. 19 Formált tehát az ÚRisten a földből mindenféle mezei állatot, mindenféle égi madarat, és odavitte az emberhez, hogy lássa, minek nevezi; mert minden élőlénynek az a neve, aminek az ember nevezi. 20 Így adott az ember nevet minden állatnak, az égi madaraknak és minden mezei élőlénynek, de az emberhez illő segítőtársat nem talált.

21 Mély álmot bocsátott azért az ÚRisten az emberre, és az elaludt. Akkor kivette az egyik oldalbordáját, és húst tett a helyére. 22 Az emberből kivett oldalbordát asszonnyá formálta az ÚRisten, és odavitte az emberhez. 23 Akkor ezt mondta az ember:

Ez most már csontomból való csont,
testemből való test.
Asszonyember legyen a neve:
mert férfiemberből vétetett.

24 Ezért a férfi elhagyja apját és anyját, ragaszkodik feleségéhez, és lesznek egy testé. 25 Még mindketten mezítelenek voltak: az ember és a felesége; de nem szégyellték magukat.

________________________________________________

Mózes első könyve 2: 15-25
Biblia - Ószövetség
(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.) 6-7. o.

A bűnbeesés

3: 1 A kígyó pedig ravaszabb volt minden mezei állatnál, amelyet az ÚRisten alkotott. Ezt kérdezte az asszonytól: Csakugyan azt mondta Isten, hogy a kert egyetlen fájáról sem ehettek? 2 Az asszony így felelt a kígyónak: A kert fáinak gyümölcséből ehetünk, 3 csak annak a fának a gyümölcséről, amely a kert közepén van, mondta Isten: Nem ehettek abból, ne is érintsétek, mert meghaltok. 4 De a kígyó ezt mondta az asszonynak: Dehogy haltok meg! 5 Hanem jól tudja Isten, hogy ha esztek belőle, megnyílik a szemetek, és olyanok lesztek, mint az Isten: tudni fogjátok, mi a jó, és mi a rossz.

6 Az asszony úgy látta, hogy jó volna enni arról a fáról, mert csábítja a szemet, meg kívánatos is az a fa, mert okossá tesz: szakított a gyümölcséből, evett, majd adott a vele levő férjének is, és ő is evett. 7 Ekkor megnyílt mindkettőjük szeme, és észrevették, hogy mezítelenek. Ezért fügefaleveleket fűztek össze, és ágyékkötőket készítettek maguknak.

8 Amikor azonban meghallották az ÚRisten hangját, amint szellős alkonyatkor járt-kelt a kertben, elrejtőzött az ember és a felesége az ÚRisten elől a kert fái között. 9 De az ÚRisten kiáltott az embernek, és ezt kérdezte: Hol vagy? 10 Az ember így felelt: Meghallottam hangodat a kertben, és megijedtem, mert mezítelen vagyok. Ezért rejtőztem el. 11 Az Isten erre azt kérdezte: Ki mondta meg neked, hogy meztelen vagy? Talán arról a fáról ettél, amelyről azt parancsoltam, hogy ne egyél? 12 Az ember így felelt: Az asszony, akit mellém adtál, ő adott nekem a fáról, és így ettem. 13 Akkor az ÚRisten ezt kérdezte az asszonytól: Mit tettél? Az asszony így felelt: A kígyó szedett rá, azért ettem.

Isten büntetése

20 Az ember Évának nevezte el a feleségét, mert ő lett az anyja minden élőnek. 21 Az ÚRisten pedig bőrruhát készített az embernek és feleségének, és felöltöztette őket.

22 Azután ezt mondta az ÚRisten: Íme az ember olyanná lett, mint miközülünk egy: tudja, mi a jó, és mi a rossz. Most azért, hogy ne nyújthassa ki kezét, és ne szakíthasson az élet fájáról is, hogy egyék, és örökké éljen, 23 kiűzte az ÚRisten az Éden kertjéből, hogy művelje a földet, amelyből vétetett. 24 És miután kiűzte az embert, odaállította az

Éden kertje elé a kerúbokat és a villogó lángpallost, hogy őrizzék az élet fájához vezető utat.

________________________________________________

Mózes első könyve 3: 1-13; 14-22
Biblia - Ószövetség
(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.) 7-8. o.

________________________________________________

Euripidész összes drámái
(Európa, Budapest, 1984.) 129-130. o.

________________________________________________

Euripidész összes drámái
(Európa, Budapest, 1984.) 225-226. o.

________________________________________________

Euripidész összes drámái
(Európa, Budapest, 1984.) 258. o.

________________________________________________

Arisztophanész: Nőuralom
(Magyar Helikon, Budapest, 1957.) 10., 12., 111-113., 114-116. o.

1. könyv

A családfői hivatásnak három ága van: egyik az úr-szolga viszonyra, melyet már előbb tárgyaltunk, a másik az apa-fiú viszonyra, a harmadik pedig a házastársi viszonyra vonatkozik. Mert a feleséget és a gyermekeket kormányozni, ez mindkét esetben szabadok kormányzását jelenti, de ezek különböznek egymástól a kormányzás módjában; a feleség kormányzása politikai,^[85] a gyermekeké királyi. Mert egyfelől a férfi természettől fogva inkább vezetésre hivatott, mint a nő, hacsak nem természetellenesen fejlődött, másfelől az idősebb és a kifejlett egyén is inkább, mint a fiatalabb és a fejletlen. S bár a legtöbb állami kormányzatban a vezető s az alárendelt elem váltogatják egymást (mert a cél az, hogy a természetadta jog egyformán érvényesüljön, s ne legyen köztük semmi különbség), mégis, amikor az egyik uralkodik, a másik engedelmeskedik, szivesen látnak valamiféle különbséget köztük, magatartásban, beszédmódban, méltóságban, amint Amaszisz^[86] is mondta a lábmosó tálról szóló példázatában; márpedig a férfi a nővel szemben mindig ilyen viszonyban van. Viszont a gyermekeken való szülői hatalom olyan, mint a királyé, mert a szülő a szeretet és az idősebb jogán gyakorolja azt, és a királyi hatalomnak is ez a jellege. Ezért helyesen szólította Homérosz Zeuszt ekképpen: "emberek és istenek atyja", őt, aki mindannyioknak királya. Mert természettől fogva ugyan megkülönböztetettnek, de vér szerint rokonnak kell lenni a királynak népeivel; s ez a viszony illik az idősebbre a fiatalabbal, s a szülőre a gyermekkel szemben.

Nyilvánvaló tehát, hogy a családfői tevékenység buzgóbban foglalkozik az emberekkel, mint az élettelen tárgyak megszerzésével, s inkább amazoknak az erényes nevelésével, mint a vagyonszerzésnek, azaz a gazdaságnak előnyeivel, s inkább a szabad emberekkel, mint a szolgákkal. S mindenekelőtt a szolgákat illetőleg fölmerülhetne a kétség, vajon a szolgaembernek a csupán eszközszerű és mások szolgálatára hivatott hasznán kivül van-e valamelyes, ennél értékesebb kiválósága is, mint pl. józanság, férfiasság, igazságosság s más ilyenfajta jellemvonás, vagy egyáltalában semmiféle más nincs, csak a testi erővel való szolgai munka. A kérdés kétoldalú: mert vagy van, s akkor miért különböznek a szabad emberektől?, vagy nincs, s ez is érthetetlen, mert hisz ők is emberek, éspedig ésszel megáldott emberek. Nos, végeredményben ugyanezt kérdezhetjük az asszonyról és a gyermekről is, hogy vannak-e hát ezeknek is erényes tulajdonságaik, s hogy az asszonynak is józannak, bátornak s igazságosnak kell-e lennie, s hogy van-e gyerek is rakoncátlan is, higgadt is, vagy pedig mindez nem így van. Sőt általánosságban azt kell vizsgálnunk, hogy a természettől fogva engedelmességre, illetve vezetésre hivatott egyének erényes tulajdonságai egyformák-e vagy különbözők. Mert hiszen, ha mindkettőben meg kell lenni az erkölcsi tökéletességnek, ugyan miért parancsoljon akkor az egyik, a másik pedig miért engedelmeskedjék mindig és mindenben. (S még csak a különbözőség kisebb vagy nagyobb foka sem lehetséges, mert az alárendeltség s az uralkodás lényegében különböznek egymástól, ámde a fokozati viszonyok nem.) S viszont, ha csak az egyikben kell meglennie ama tökéletességnek, a másikban nem, ez képtelenség. Hiszen, ha a vezető nem józan és igazságos, mi módon kormányozhatna jól? Ha pedig az alárendelt nem az, hogyan engedelmeskedhetne helyesen? Amelyik féktelen, lagymatag, mi módon cselekedhetne tisztességesen? Nyilvánvaló, hogy szükségszerűen mindkét félben kell valamiféle erénynek lennie, csakhogy ezek között is különbség van ugyanúgy, mint a természet szerint alárendeltek és vezetők közt is. S ez az eszme azonnal átvezet a lélekhez; benne ugyanis természettől fogva az egyik rész vezető, a másik alárendelt, melyek szerintünk különböző tulajdonságúak, az egyik értelmes, a másik értelmetlen. Nyilvánvaló tehát, hogy ugyanígy áll a dolog egyebütt is, úgyhogy nagyobb részben a természet dönti el, melyik a vezető, s melyik az alárendelt elem. Mert hiszen másképp uralkodik a szabad ember a szolgán, másképp a férfi a nőn, másképp a felnőtt ember a gyereken. Pedig valamennyiükben megvannak a léleknek ama részei, ámde különbözőképpen. A szolgaembernek egyáltalában nincs megfontoló képessége; az asszonynak van, de nem teljes értékű, s a gyermeknek is van, de még ki nem fejlett. Tehát szükségképpen úgy kell értelmeznünk az erkölcsi értékek kérdését is, hogy részesednek ugyan bennük valamennyien, de nem egyazon módon, hanem oly fokban, amint kinek-kinek a maga hivatása kívánja. Így hát a vezetőben a tökéletes erkölcsi kiválóságnak kell meglennie (mert az alkotás elsősorban a tervező érdeme, márpedig az ész a tervező), a többiben aztán annyi, amennyi őket megilleti. Így természetes, hogy valamennyi fölsoroltnál van erkölcsi érték, csakhogy nem ugyanolyan az asszonyi józanság, mint a férfiúi, de a bátorság és az igazság sem ugyanolyan, mint ahogy ezt Szókratész gondolta,^[87] hanem az egyik fajta bátorság vezetésre, a másik engedelmességre van hivatva, s ugyanígy a többi erény is. Nyilvánvaló ez akkor is, ha a dolgot részletenként, behatóbban vizsgáljuk; mert önmagukat ámítják azok, akik általánosítva azt mondják, hogy az erény a lélek helyes élete, a helyes cselekvés vagy más efféle; azok, akik - miként Gorgiász^[88] - az erényeket egyenként sorolják föl, sokkal helyesebben beszélnek, mint akik ilyen meghatározást adnak. Éppen ezért, amit a költő mond az asszonyról, általános igazság: "az asszonyra díszt a hallgatás hoz";^[89] de a férfira már nem! Minthogy a gyermek még kifejletlen, természetes, hogy erényét sem önmagához, hanem a végső célhoz s az őt vezetőéhez kell viszonyítani, de hasonlóan a szolgaemberét is az uráéhoz. Megállapítottuk, hogy a szolga az életszükségletek szempontjából jelent hasznot, tehát természetes, hogy kevesebb erényre van szüksége, éspedig csak annyira, hogy se féktelenkedésből, se tunyaságból el ne hanyagolja kötelességeit. De fölvethető az a kérdés is, vajon, ha ezek a megállapítások helyesek, az iparosoknak is szükségük van-e az erényre; mert fegyelmezetlenségük miatt sokszor elhanyagolják munkájukat. Vagy talán ez mégis egészen más természetű kérdés? Mert hiszen a szolga a házi közösségbe illeszkedik bele, amaz ellenben attól távolabb áll, s csak annyiban részesül ebből az erényből, amennyire a szolgaságból, mert hiszen a kézműves iparos szolgasága elhatárolt, s míg a szolga természet szerint az, a sarukészítő vagy más egyéb iparos nem. Nyilvánvaló tehát, hogy ezeket az erényeket az úrnak kell a szolgában fölkelteni, de nem csupán a munkára oktató, parancsoló hangon. Nem is helyes azoknak a beszéde, akik a szolgáktól a gondolkodást el akarják vitatni,^[90] s egyre azt hajtogatják, hogy kizárólag parancsolni kell nekik: sőt jobban kell tanítgatni a szolgákat, mint a gyermekeket. E kérdésekben tehát ez a mi álláspontunk; a férj és feleség, az apa és gyermekek viszonyával pedig, valamint ezek erényével s egymással való érintkezésével, azaz hogy mi a helyes és mi a helytelen, hogyan kell a jóra törekedni és a rosszat kerülni, mindezzel az államformákról szóló részben kell majd foglalkoznunk. Mivel ugyanis minden család része a városállamnak, amint azok, akikről szó van, részei a családnak, viszont a rész kiválóságait az egészével kell egybevetnünk: szükséges, hogy mind a gyermekeket, mind az asszonyokat állami szempontból neveljük, ha ugyan a városállam megbízhatóságának szempontjából nyom valamit a latban az is, hogy a gyermekek és az asszonyok megbízható jelleműek legyenek. Már pedig ez nem közömbös, hisz az asszonyok a szabad lakosság felét teszik ki, a gyermekekből pedig a városállam közösségének tagjai lesznek. S így, mivel ama kérdésekre nézve megállapodtunk, a többiről pedig egyebütt kell szólnunk, hagyjuk abba - ezen részen célhoz érvén - a tárgyalás eddigi menetét, s új pontból kiindulva folytassuk a fejtegetést; először is vegyük sorra azokat, akik a kormányzás legjobb formáiról véleményt nyilvánítottak.

Tovább menve, az asszonyok iránt tanúsított szabadelvűség is káros mind az alkotmány szelleme, mind a városállam boldogulása szempontjából. Mert ha a családnak tagjai a férfi és a nő: világos, hogy a városállamot is férfiakra és nőkre megosztottan kell szemlélnünk, úgyannyira, hogy azokban a városállamokban, ahol a nők helyzete rosszul van megoldva, ott úgy vehetjük, hogy az állam fele törvények nélkül él. Ez az eset Spártában is, mert bár a törvényalkotó azt akarta, hogy az egész városállam szigorú erkölcsű legyen, s a férfiakat illetően nyilvánvalóan olyan is, a nőkre nem fordított gondot: így ezek féktelenül, teljes szabadságban és kicsapongásban élnek. Az ilyen városállamban tehát szükségképpen tisztelik a gazdagságot, különösen, ha asszonyuralom van, amint ezt a legtöbb harcias és hadviselő népnél találjuk, kivéve a keltákat s más népeket, melyek nyíltan tisztelik a férfiak egymással élését. Az ősi mítoszköltő, úgy látszik, nem ok nélkül párosította össze Arészt Aphroditéval, mert a férfiakkal csakúgy, mint a nőkkel való nemi érintkezésre minden harcias nép különösen hajlamos. Ez utóbbi volt szokásban a lakónoknál, és uralmuk idején az asszonyok igen sok ügyet intéztek. Végeredményben miben különbözik az, ha asszonyuralom van, és az, ha a vezetők asszonyi uralom alatt állanak? Egy az eredmény. Bár a kihívó magatartás a köznapi életben mitsem ér, és nem is jár haszonnal, és ha valahol egyáltalában, akkor legfeljebb háborúban: még olyankor is a legtöbb bajt a saját asszonyaik okozták a lakónoknak. Ugyancsak megmutatkozott ez a thébaiak betörése idején: mert hasznuk ugyan semmi nem volt csakúgy, mint más városállamban, de zavart, azt nagyobbat keltettek, mint az ellenség. Eredetileg ugyan a lakónoknál látszólag okkal fejlődött ki az asszonyok szabadossága. A hadjáratok miatt ugyanis a férfiak sok időt töltöttek hazai földjüktől távol, harcolva az argosziakkal, majd meg az arkadiaiakkal és a messzénéiekkel; mikor azután visszatért a béke, a katonaélet által (amely sok erényt lehetővé tesz) mintegy felkészítve, alárendelték magukat a törvényhozó akaratának; az asszonyokat azonban megpróbálta ugyan Lükurgosz a törvény alá hajtani, de mikor ellenszegültek, megint elállott tervétől. Ez tehát az oka annak, ami bekövetkezett, és világos, hogy ezeknek a károknak is; ámde mi nem azt vizsgálgatjuk, mi a megbocsátható és mi nem, hanem azt, hogy mi a helyes és mi a helytelen. Márpedig a nőkkel kapcsolatos rossz megoldás, mint már mondottuk, nemcsak magának az államformának helytelenségét vonja maga után, hanem némi tekintetben a pénz szeretetének fölkeltését is.

________________________________________________

Arisztotelész: Politika
(Gondolat, Budapest, é.n.)

Harmadik könyv

IV.

E furcsaságokon kívül még általában sokat láttak és sokfélét meséltek minden ibériai népről, különösen pedig az északiakról, nemcsak vitézségüket, hanem durvaságukat és állatias érzéketlenségüket illetőleg is. A kantabriai háborúban az anyák megölték gyermekeiket, mielőtt fogságba kerültek, egy gyermek pedig fegyverhez jutva anyjának parancsára megölte fogságba esett szüleit és testvéreit mind, egy asszony meg fogolytársait. Egyikük pedig, amikor részegek közé hívták, a máglyára vetette magát. E szokásaik közösek a kelta, thrák és skytha népekkel, közös azonban az is, ami a férfiak és nők vitézségére vonatkozik.

Hetedik könyv

III.

(...) Az asszony nélküli élet viszont ilyen jellemzést (hogy ti. a legigazságosabbak) alá nem támaszt, főleg nem a thrákoknál s közöttük is a getáknál. Nézzük csak, mint mond Menandros, aki pedig valószínűleg nem maga találta ki azt, hanem a történelemből vette:

És kissé tovább a következő példáit adja az asszonyok utáni féktelen vágynak:

Ezt mások is megerősítik. Nem valószínű viszont, hogy szerencsétlennek mondják a sok asszony nélkül való életet ugyanazok, akik az asszony nélkül élőt tiszteletreméltónak és igazságosnak tartják. Az meg, hogy éppen az asszonyoktól tartózkodókat tartsák istenfélőknek és kapnobatáknak (füstjáróknak), az teljesen ellenkezik a közfelfogással. Az istenfélelem kezdeményezőiül ugyanis mindenki az asszonyokat tekinti, ők szólítják fel a férfiakat is a buzgóbb istentiszteletre, az ünnepek megülésére és a könyörgésekre; magányosan élő férfiban ritkán akad ilyen. Nézzük csak ismét, hogy mit is mond ugyanaz a költő, egy olyan alakja szájába adva a szót, aki bosszankodik az asszonyok áldozati költségei miatt:

Ugyane Menandros egyik nőgyűlölő szereplője meg így panaszolja fel az ilyesmit:

Hogy tehát a getáknál éppen az asszony nélkül élőket tartanák istenfélőknek, ez ésszerűtlennek látszik. Hogy viszont ennél a népnél az istentisztelet tekintetében nagy a buzgóság,^[91] ez mind Poseidónios szavai, mind egyéb történeti tudósítások alapján hitelt érdemel. (...)

________________________________________________

Strabón: Geógraphika
(Gondolat, Budapest, 1977.) 192-193., 314-315., 537-538. o.

"Nincs zsidó, sem görög, nincs szolga, sem szabad, nincs férfi, sem nő, mert ti mindnyájan egyek vagytok a Jézus Krisztusban";

________________________________________________

Pál levele a Galatákhoz 3: 28
Biblia - Újszövetség
(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.) 215. o.

"34. Az asszonyok hallgassanak a gyülekezetekben, mert nincs megengedve nekik, hogy beszéljenek, hanem engedelmeskedjenek, ahogyan a törvény is mondja. 35. Ha pedig meg akarnak tudni valamit, otthon kérdezzék meg a férjüket, mert illetlen az asszonynak a gyülekezetben beszélnie."

________________________________________________

Pál első levele a Korinthusiakhoz 14: 34-35
Biblia - Újszövetség
(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.) 199. o.

"Mindig gyászolnod kell, rongyokkal fedettnek és bemocskoltnak kell lenned a bűnbánatban, azért, hogy a bűnt, melyet elkövetett az emberi nem, megváltsd... A sátán kapuja vagy te, ó, asszonyi állat. Te vagy az, aki megérintette a sátán fáját, és aki elsőként szegted meg az isteni törvényt."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 104. o.

"XII.1) Szeretetben és igazságosságban várakozzunk nap mint nap az Isten országára, mivel nem ismerjük azt a napot, amelyen megjelenik az Isten. 2) Magát az Urat kérdezte meg valaki, hogy mikor jön el az ő országa, mire ezt válaszolta: "Ha majd a kettő egy lesz, és a külső mint a belső, a férfi pedig az asszonnyal, sem férfi, sem nő." 3) "A kettő egy lesz", ha majd egymás között az igazat mondjuk, és két testben minden képmutatás nélkül egy lélek lesz. 4) A "külső mint a belső"-vel azt mondja: a belső a lelket jelenti, a külső pedig a testet. Amilyen formában megmutatkozik a tested, olyan féleképpen legyen a lelked jótettekben nyilvánvalóvá. 5) A "férfi pedig az asszonnyal, sem férfi, sem nő" azt mondja, hogy egy testvér sohasem néz úgy a nővérére mint asszonyra, sem az őrá, mint férfira. 6) Ha ti megteszitek ezeket - mondja ő -, akkor elérkezik Atyám országa."

________________________________________________

Apostoli atyák
(Szent István Társulat, Budapest, 1988.) (Szerk.: Vanyó László)

(12. század)

"1. A nő ocsmány, a nő álnok, a nő hitvány.

2. Beszennyezi azt, aki tiszta; istentelen dolgokon kérődzik, és mindent tönkretesz...

3. A nő egy ragadozó, a bűnei olyanok, mint a homok.

4. Mindazonáltal a jókat nem akarom sérteni, őket meg kell áldanom...

(...)

10. Hamar eltévelyedni (t. i. a nő), azért született, hogy megtévesszen, és a megtévesztésben tapasztalt.

11. Csúszós ösvény, ... jóképű borzalom, nyilvános kapu, édes méreg...

(...)

25. Festi magát és hamiskodik, átalakul, változik, szint vált.

26. Lármázásával megtévesztő, bűnre csábít és ő maga is bűn.

(...)

30. Kitépi saját sarjait a hasából...

31. Meggyilkolja az utódját, vagy cserbenhagyja azt.

(...)

35. A nő szószegő, a nő bűzös, a nő undorító.

36. Ő a Sátán trónusa, a szemérem számára teher."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 409. o.

"Három dolog van a természetben, amely nem ismeri az arany középutat: a nyelv, a pap és a nő.

Három dolog van, ami kielégíthetetlen: a becsvágy, a nő és a tenger.

Az asszony tulajdonképpen páva az úton, papagáj az ablakjában, majom az ágyban és ördög a házában."

________________________________________________

Darmon, Pierre: Mythologie de la femme dans l'Ancienne France
XVI-e-XIX-e siècle
(Ed. du Seuil, Paris, 1983.) 29-30. o.

Corbaccio vagy a szerelem útvesztője

"Fecsegésükön csak elkeseredni lehet. A szegény diák tűri a hideget, a koplalást, átvirrasztja az éjszakát, s hosszú évek tanulása után ráeszmél, hogy milyen keveset tud. Ezek (t. i. a nők) ha csak egyszer is félfüllel hallgatják a misét a templomban, már tudják, hány csillag van az égen, milyen a napnak és a bolygóknak az útja, hogyan keletkezik a mennydörgés, a szivárvány, a jégeső és a többi ég tünemény; tudják, mi történik Indiában és Hispániában, hol ered a Nílus, milyen hatással van a jég kristályosodására a sarkcsillag, és ki mászott be éjszaka a szomszédasszonyhoz.

(...)

Viszont a férfi a legnemesebb teremtmény; az Úr csak alig kisebbnek alkotta őt az angyaloknál. A legkisebb és a leghitványabb férfi is, ha csak eszétől nincs fosztva, kiválóbb és nemesebb, mint a legkiemelkedőbb az asszonyok között. (...) Az asszony tökéletlen állat. Ezernyi visszataszító szenvedély tüzeli, utálat még csak gondolni is rájuk. (...) Cselekedeteikben szeszélyesek és álhatatlanok; ugyanazt a dolgot egyszerre akarják is, nem is; kivéve amire bujaságuk hajtja őket, mert ezt mindenkor akarják."

________________________________________________

Ráth-Végh István: Szerelem, házasság
(Gondolat, Budapest, 1963.) 131-132. o.

A nők "dícsérete"

________________________________________________

Ráth-Végh István: Szerelem, házasság
(Gondolat, Budapest, 1963.) 135. o.

(14. század)

________________________________________________

Chaucer, Geoffrey: Canterbury mesék. - A hajós meséje
(Európa, Budapest, 1961.) 183. o.

(15. század)

A szerelem orvossága

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 438-439. o.

(15. század)

"1. A beszédjük mézesmázos...

2. A nő megtévesztő...

(...)

13. A nő tele van rosszindulattal. Minden perverzitás és rosszindulat elegyedik benne...

(...)

44. Fecsegő, főleg a templomban...

(...)

81. Gyakran önkívületbe esik, megöli gyermekeit...

(...)

102. Bizonyos nők javíthatatlanok..."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 415-418. o.

(1483)

A késői középkor vallásossága bensőségesebbé válásának volt a jele, hogy a pápák egyes ünnepek, főleg a nép lelkéhez közel álló Mária-ünnepek megülését az egész egyházra kiterjesztették, vagy legalábbis szorgalmazták. Mária látogatásának, Sarlós Boldogasszonynak ünnepét ferences rendi ünnepből VI. Orbán pápa emelte 1389-ben általános egyházi ünneppé. A Szeplőtelen Fogantatás tisztelete és ünnepe is egyre jobban terjedt. Ebben nagy szerepe volt a ferencesből pápává lett IV. Sixtusnak, aki külön rendeletben utasította vissza azt a tévtanítást, mely szerint a Szeplőtelen Fogantatás tanítása eretnekség, az ünnep megülése pedig elítélendő és helytelen.

(Részlet IV. Sixtus 1483. szeptember 4-én kiadott "Grave nimis", a Boldogságos Szűz Mária Szeplőtlen Fogantatásáról kiadott konstitúciójából.)

Amikor a Római Szentegyház a szeplőtlen és mindig szűz Mária fogantatását nyilvánosan megünnepli, s erre az ünnepre külön zsolozsmát rendelt el, különböző rendek egyes szónokai mindeddig nem restellték szüntelenül hangoztatni, hogy mindazok, akik azt tartják vagy állítják, hogy a dicsőséges és szeplőtlen Istenszülő az áteredő bűn nélkül fogantatott, halálosan vétkeznek vagy eretnekek, s akik a Szeplőtelen Fogantatás zsolozsmáját végzik, s azoknak a beszédeit hallgatják, akik Máriának enélkül a bűn nélkül való fogantatását állítják, súlyos bűnt követnek el.

... Mi tehát, hogy az ilyen meggondolatlan vakmerőségekkel szembe szálljunk, nem más valakinek az ügyben hozzánk intézett sürgetésére, hanem saját elhatározásunkból és világos tudattal, az olyan állításokat... melyek azt merészelik bizonygatni, hogy akik azt hiszik és tartják, hogy az Isten Szülője fogantatásában mentesült az eredeti bűn szennyétől, valamiféle eretnekség fertőjébe esnek, vagy halálosan vétkeztek, vagy akik az ilyen fogantatás zsolozsmáját végzik, vagy ilyen beszédeket hallgatnak, valami bűnbe estek, Apostoli hatalmuknál fogva jelen sorainkkal mint hamis és téves, az igazságtól teljesen idegen nézeteket, valamint az ezeket tartalmazó könyveket helytelenítjük és elítéljük. De megrójuk azokat is, akik azt merészelik állítani, hogy eretnekségbe vagy halálos bűnbe esnek mindazok, akik az ellenkező véleményt tartva úgy vélik, a dicsőséges Szűz Mária az áteredő bűnnel fogantatott. A Római Egyház és az Apostoli Szék ugyanis még nem döntött ebben az ügyben.

________________________________________________

Szántó Konrád: A katolikus egyház története III. k.
- Az egyháztörténet forrásai
(Ecclesia, Budapest, 1987.) 547. o.

(1486)

"A nő lelki és testi erejét tekintve tökéletlen; gondolkodásbeli könnyelműségével a gyerekhez hasonlít; érzékibb, mint a férfi...; féktelen érzelmei és szenvedélyei vannak, melyek felbőszítik, féltékennyé és bosszúállóvá teszik, ez boszorkányságának két legfőbb eszköze. (...) Természeténél fogva hazug, nem csupán nyelvében, de testtartását, fejtartását és magatartását tekintve is. (...) Ha nem lenne női rosszindulat, nem mondanánk a boszorkányokról semmit, a világ számtalan veszedelemtől szabadulna meg."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 420-421. o.

(1509)

Az Isteni Margitnak, Burgundia jóságos régensének és fenséges hercegnőjének ajánlva.

Ha paradoxnak tűnik az a tézis, melyet kifejtek, nem kevésbé paradox maga az igazság kifejtése. Megkísérlem bizonyítani, erőmhöz mérten és nem félve a nők árulásától, a női nem kiválóságát és felsőbbrendűségét. Hosszas harcok után vakmerőség és félelem közepette vallok erről.

A nők dícséretét írom, név nélküli érdemeik és főbb erényeik méltatását, ami eléggé veszélyes és vakmerő feladat. De határozottan a férfiak fölé helyezem a nőket, s teszem ezt önként, kitéve magam a megalázó szemrehányásoknak, hogy elvesztettem férfias lelkületemet. A félelmek természetesek és mélyek, mivel a nők dicsőítését ezidáig igencsak kevés író kísérelte meg, és ismereteim szerint egy sem akadt közülük, aki a nőt a férfi fölé helyezte.

Meg kell-e fosztanunk vajon a nőt a dicséretektől, melyek neki járnak? Ez a csend, a cserbenhagyásnak eme fajtája a sötét hálátlanság és igazi szentségtörés érzetét kelti bennem. Miután sokat kínozott a határozatlanság és a tétovázás, meggyőztem magamat arról, hogy ez a hallgatás valóban szentségtörés, és hogy valójában elítélendő arcátlanság hallgatni, mikor beszélhetünk. Különben sem más ez, mint rendkívüli jószerencse, egy kedvező előjel hogy nem kell harcolni az elődökkel, mivel ez az irodalmi terület nekem fenntartott, az én osztályrészem.

(...)

I. Jóságos és véghetetlenül nagy Teremtőnk, aki atyja és szétosztója mindazoknak az adományoknak, melyekkel az egyik és a másik nem bír; az Isten akarata kimeríthetetlen bőkezűségében az, hogy a képére formált emberi nem férfiakból és nőkből álljon. A nemek különbözősége volt a szükséges feltétele annak, hogy a faj elterjedjen, de olyan feltétel, melynek csak a testiség vonatkozásában van jelentősége.

A lelkek szabadok a nemiség törvénye alól: a férfiaknál és a nőknél is ugyanaz a szellem szolgál gondolkodásra, ugyanaz az értelem a megtérésre, ugyanaz a nyelv a gondolatok közlésére. Mindkét nem ugyanúgy törekszik egy közös cél felé, a boldogság eszményének elérésére, mely nem a nemtől függő. Az Evangélium nem hagy kétséget efelől: a feltámadásban megőrízzük a nemünket, de a nemiség funkciói az eljövendő életben eltöröltetnek; azt az ígéretet kaptuk, hogy hasonlatossá válunk az angyalokhoz. Következésképpen semmi különbség nincs a férfi és női lélek természete között; semmi, ami felhatalmazna bennünket arra, hogy egyik vagy másik léleknek felsőbbrendűséget tulajdonítsunk a lényeget vagy kiválóságát illetően: ugyanaz a született méltóság, ugyanaz az eredeti nemesség jellemzi mindkét nemet.

(...)

II. Rögtön rátérek tárgyam kifejtésére. A nőnek első felsőbbrendűsége a férfi fölött nem más, mint nevének felsőbbrendűsége. Ádám azt jelenti "föld", Éva azt akarja jelenteni: "élet"; a nő éppenúgy győz a férfi felett, mint az élet a föld felett. Elég gyenge érv, mondhatják, a nevekből következtetni a dolgokra. Csakhogy ez tévedés: tudjuk, hogy teremtőnk volt az első szómagyarázó; nagyon pontosan választotta meg a kezei közül kikerülő dolgok nevét, azok természete szerint, és az élőlényeket is tökéletesen ismerte. Hogyan lett volna képes tévedni vagy hibázni, mikor a Teremtő által a teremtményeknek adott nevek egyenesen azok természetéből és tulajdonságaiból következtek? Ez a precizitás ugyanolyan, mint az antik szavak pontossága, melyek a római jogban híresek voltak arról, hogy mennyire megfelelnek a dolgok természetének és azok lényegét emelték ki.

Hogy a nevekre alapozott érveknek megvan a maguk értéke és érvényessége, arról biztosítanak minket a teológusok és a jogászok. Ne olvassunk többet a Szentírásból, mint Nabal történetét, aki a neve alapján bolond volt, az őrültség benne lakozott. Szent Pál a zsidósághoz írott levelében, hogy megértesse velünk Krisztus feljebbvalóságát, ezt mondja: "Annyival feljebbvaló az angyaloknál, amennyivel különb nevet örökölt náluk."

(...)

V. Az anyag, melyből a nő vétetett, újabb bizonyítéka a férfi felett való felsőbbrendűségének. Az Isten nem egy lelketlen anyagot, nem az értéktelen anyagot használta a nő teremtéséhez, hanem egy, már megtisztított, lélekkel bíró anyagot, melyet egészen átjárt a szelleme. A férfit ezzel szemben ugyanabból az anyagból teremtette, mint más állatokat, s olyan földből ered, melyet csak az égi lehelet keltett életre. Ez nem volt az ég titkos befolyása, nem rejtett természeti erő, egyedül az Isten közvetlen cselekedete, aki a nőt is teremtette: Éva teljes egészében, minden tökéletességével egyetemben Ádám oldalbordájából vétetett; az Isten titokban tette ezt, miután Ádámot mély álomba szenderítette.

Így tehát a férfi a természet műve, a nő pedig Istené. Így nem is csodálkozhatunk azon, hogy a nőben nyilvánvalóbban és ragyogóbban megtalálható az isteni ragyogás visszatükröződése, és hogy a nő sugárzóbb. Mert mi is a szépség, ha nem az isteni tekintet ragyogása, az általunk szépnek mondott dolgokban való sugárzása? A nő, és nem a férfi az, akit a Legfőbb Szépség kiválasztott, hogy benne rejtezzen és benne csillogtassa ragyogását.

Ugyanígy a nő lágy teste is a Teremtő tekintetének és érintésének gyönyörűsége: húsának tökéletes édessége, orcájának édes fehérsége, bőrének egyedülálló finomsága, fejtartásának fenségessége, libbenő és csillogó hosszú hajának sűrűsége, tekintetének elbűvölő bája és egész ragyogó megjelenése. Tejfehér nyaka és tarkója, magas homloka, tündöklő, nagy szemei, vibráló és szikrázó nézése, melyet ugyanakkor tompít a jóság kedves kifejeződése, szép szimmetrikusan két ágba hajló édes szemöldökei, arányos orr, sötétpiros ajkakból a szája, fehér fogai, melyek úgy ragyognak mint az elefántcsont, kicsik, szimmetrikusan elrendezettek, s melyek kisebbek, mint a férfiaké, mert a nők kevesebbet esznek és kevesebbet rágnak.

(...)

Járásának kecsességét szemlélve, mozgását, egész személyiségének kiegyensúlyozottságát és harmóniáját látva az ember úgy érzi, hogy a nő - bár az összevetés lehetetlen - minden teremtmény közül a legtökéletesebb szépség, minden szemünk elé táruló dolog közül a leginkább csodálatra méltó teremtés. Ahhoz, hogy egy pillanatra is kétségünk legyen, ki kellene szuratni a szemünket. Mindaz a szépség, melyet ez a világ képes létrehozni, megtalálható a nőben: éppen emiatt jogos, hogy minden teremtmény elbűvölve hull a lábai elé; eleped a szerelemtől és zavarba esik felsőbbrendű tökéletességét csodálva.

Mit mondok tehát? Nem ritka, hogy a démonok maguk is, valamennyi anyagtalan lény olthatatlan szerelemre éled a nő iránt, szerelemre, mely nem az örömről való gyenge képzelgés, hanem tökéletes, kézzel fogható cselekedet.

(...)

XVII. A törvények tiszteletre méltó megalkotói, az ideális állam régi építői, akiket Lükurgosznak és Platónnak neveznek, tudós és bölcs férfiak, akik a természet legmélyebb titkait kutatták, hirdették, hogy a nők semmiben sincsenek alatta a férfiaknak, legyen az a szellem tökéletesítése, a testi erő vagy természetük méltósága. Ezek a bölcsek azt kívánták, hogy a nők is vegyenek részt ugyanazokban a gyakorlatokban, a harcban, a gimnasztikában, és hogy ők is ismerjék a harcművészeteket, az íjászatot, a parittyavetést, a kőhajítást, a dárdavetést, a gyalogos- vagy lovas harcot, a sátorverést, a fegyver karbantartását, a parancsolást és, hogy egy szóban foglaljuk össze, azt akarták, hogy tökéletes egységben legyenek a testi és lelki gyakorlatok.

És valóban, hitelt érdemlő történetírók tanítják, hogy Getuliában, Baktriában és Gallatiában a férfiak átadták magukat az elpuhultságnak, mialatt a nők földet műveltek, házakat építettek, kereskedtek, lovagoltak, harcoltak, egyszóval összefoglalva minden feladatot elláttak, amikről azt hisszük, hogy a férfiak számára vannak fenntartva.

________________________________________________

Le grief des femmes I. - anthologie de textes féministes du moyen âge a 1848.
(Albistur, Maïté Armogathe, Daniel szerk.)
(Ed. Hier & Demain, Paris, 1978.) 28-34. o.

(16. század)

"... Platon a nőt a férfi és az oktalan állat közé helyezi. Mivel láthatjuk, hogy a nők belső részei sokkalta nagyobbak, mint a férfiaké, akiknek a mohóságuk nem oly féktelen, mint a nőknek, és ellenkezőleg: a férfiak testének külső része jóval nagyobb, és a tapasztalatok szerint a férfiaknak nagyobb agyuk és értelmük van, mint a nőknek."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 431-432. o.

III. fejezet

Arisztotelész szerint az egyéni birtoklás a megfelelőbb, és a közösség szempontjából ártalmasnak tartja azt, aki ezzel szembehelyezkedik:

Első ellenvetés. Szókratész úgy gondolja, hogy növelné a szeretetet az állampolgárok között az, ha az öregeket a fiatalok szülőknek, az öregek a fiatalokat gyermekeknek tartanák, a hasonló korúak pedig testvéreknek tekintenék egymást; holott ez elpusztítana minden szeretetet. Hiszen ha mindenkit összességben veszünk, akkor igaz, hogy az összes öregek az összes fiatalok atyjai, csakhogy akkor az öregek egyenkénti szeretete külön-külön a fiatalok iránt ugyancsak kevés lenne, mint egy csepp méz sok vízben, s hamarosan ez is elmúlnék, mivel senki sem ismerné saját gyermekeit, és ezek sem ismernék saját atyjukat.

Valójában, ha a megoszlást olyan módon egyesítenénk, hogy mindenki mindenki más atyjának tekintené magát, ez megnövelné a szeretetet, de az lehetetlenség, hogy valakinek egynél több atyja vagy anyja legyen; sőt, mindenki felismerné saját gyermekeit arcvonásairól, és több szeretetet érezne ezek iránt.

Második ellenvetés. Viszály törne ki a nők között, és igen gyakran az atyák meg a bizonytalan gyermekek között is.

Harmadik ellenvetés. A vándorközösülések miatt nem ismerik meg a gyermeket, márpedig az ember természetes vágya, hogy megismerje saját leszármazottait, akikben folytatódik.

Negyedik ellenvetés. Hűtlenség, fajtalankodás vagy vérfertőzés származnék leánytestvérekkel, anyákkal és leánygyermekekkel, valamint féltékenység és versengés lenne azokért a nőkért, akiket ölelni akarnak.

Ötödik ellenvetés. Scotus ezeket a szavakat hozza fel: erunt duo in carne una - tehát senkinek sem lehet több felesége isteni engedély nélkül.

Hatodik ellenvetés. A nicolaiták^[92] eretneksége az volt, hogy a feleségeket közössé tették.

Először általánosságban válaszolunk Szent Kelemen tekintélyével az idézett kánonban: coniuges secundum apostolorum doctrinam comunes esse debere.^[93] De minthogy ez a keresztényi tisztesség ellen való lenne, helyt kell adnunk az ehhez a passzushoz csatolt glosszának: comunes quo ad obsequium non quo ad thorum.^[94] Az igazat mondva, mint Tertullianus is tanúsítja, így éltek az első keresztények, akiknél minden közös volt, kivéve a gyermekágyas asszonyokat, miből nyilvánvaló, hogy asszonyok mindenkit szolgáltak.

De a nicolaiták bevezették az ágyban való közösséget is, s ezt az eretnekséget a magam részéről elítélem, viszont fenntartom a szolgálat közösségét, de nem a politikai vezetésben, minthogy asszony nem lehet sem tisztviselő, sem nem taníthatja a férfiakat, csak az asszonyok között, és a nemzés szolgálatában viselhet tisztséget. Ugyancsak rájuk bízzuk azokat a mesterségeket, amelyeket kevés erőfeszítéssel lehet végezni, valamint háború idején a falak védelmét. Olvashatjuk, hogy a spártai asszonyok a férjek távollétében megvédték hazájukat, s a nőstények az állatok között éppúgy harcolnak, akár a hímek, s egy időben Ázsiában, most pedig Afrikában az amazonok háborúskodtak.

Kajetán azonban a De Pulchro című könyvében azt mondja, hogy ez nem természet szerint való, s le kellett vágniok jobb emlőjüket hogy a lándzsát forgathassák De én talán jobb alapra támaszkodva mondhatom Galenusszal:^[95] ezt azért tették, hogy a jobb emlőjüket tápláló erő a jobb kart erősítse. A jobb emlő amúgy sem akadályozza a lándzsa forgatását, csak azt, hogy a mellükhöz támasszák. Ezen felül is több olyan harcmodor van, amely megfelel a nőknek, s ezt tapasztalhatjuk az afrikaiak között. Meg aztán Arisztotelész nem is tudta megcáfolni az amazonokkal való érvelést. Egyébként mi sem vonjuk be a nőket minden háborús dologba, csak a falak védelmébe meg a segélynyújtásba, s nem akarunk belőlük amazon-köztársaságot szervezni; csupán azért erősítjük őket, hogy jól szolgálhassák a haza védelmét és az utódok létrehozását.

Arisztotelész visszautasítja azt az érvet, miszerint az állatok között a nőstények is harcolnak, tekintve, hogy ezek nem törődnek a családi dolgokkal, mint a mi asszonyaink, akiket a természet kizárólag erre rendelt, holott téved, mert a nőstényvadak is gondoskodnak kicsinyeikről, élelmet és védelmet biztosítanak számukra, viszont sok férfi foglalkozik családi dolgokkal, mint például különösen a szerzetesek: állításunk tehát mégsem természetellenes, mint ő tanítja.

Sőt, azt mondjuk, hogy az asszonyoknak az együtthálásban való közössége nem áll szemben a természetjoggal, különösen abban a formájában nem, ahogyan mi szerveztük meg közöttük, ellenkezőleg, nagyon is megfelel neki, tehát nem eretnekség ilyesmit hirdetni egy olyan állapotra vonatkoztatva, amelyet a tiszta természeti világosság világít meg, csak a pozitív isteni és egyházi jog megismerése után válik eretnekséggé, mint ahogyan nem eretnekség mindennap húst enni, s természeti állapotban azt tanítani, hogy ez hasznos, viszont a keresztény önmegtartóztatást szolgáló, s a húst bizonyos napokra eltiltó egyházi törvények kihirdetése után már eretnekség hússal élni, és evésének szabadságát hirdetni.

További bizonyíték: minden természet elleni bűn vagy megsemmisíti az egyént, illetőleg a fajt, vagy a megsemmisítésükre irányul, mint Szent Tamás tanítja; tehát a gyilkosság, a tolvajlás, a rablás, a fajtalankodás, a szodómia a természet ellen valók, mert sértik embertársainkat, vagy megakadályozzák a nemzést, vagy erre irányulnak; a nőközösség azonban nem semmisíti meg az egyedeket, a nemzést sem akadályozza, tehát nem a természet rendje ellen való, hanem ellenkezőleg, nagyban segíti az egyént, a nemzést és a köztársaságot, mint a szövegből kiderül.

Meg kell jegyeznünk, hogy háromféle vándorközösülés van: az egyikben mindenki azzal állhat össze, akit éppen megkíván, s úgy, ahogy akar. Ez az ember ésszerű természete ellen való, bármennyire is sajátja ez néhány állatfajnak, mint a lovaknak, szamaraknak, kecskéknek stb., hiszen maga a természet gondoskodott róla, hogy ezek az állatok csak bizonyos időszakokban érezzék a nemzésre való ingert, az emberek azonban, tekintve, hogy erre állandóan hajlamosak, ha mindenkivel közösülnének, állandóan gyengülnének, s mert mindenki csak a legszebb nőket akarná, ezek a nők a magok keveredése és ellentétes hatása miatt nem fogannának meg, mint ahogyan a prostituáltaknál láthatjuk. A csúnya nők meg, a féltékenységtől és a fájdalomtól hajtva, mindenféle rosszban törnék fejüket a szép nők rovására. Ezért ez a fajta vándorközösülés eretnekség, és istentelen bűn a természettel szemben. Ezt láthattuk a gnosztikusoknál, nicolaitáknál, más újabb eretnekségeknél, és Afrikában Mohamed szektájának néhány szerzetesénél, akik szabadnak nyilvánítják a bárkivel való közösülést még nyilvánosság előtt is.

A vándorközösülés másik fajtája az, amikor a törvényes házasság után meghatározott időkben a férfiak és nők összegyűlnek, s a sötétség leple alatt mindenki azzal közösülhet, akit a véletlen felkínál; nemrégiben Galliában és Germánia egyes vidékein fedeztek fel ilyen szokást: ennek következtében aztán megtörtént, hogy egyesek az anyjukkal kerültek össze. Ez a mód szintén eretnekség a természettel és a pozitív isteni törvénnyel szemben, mivel célja nem a nemzés, csak az érzéki gyönyör; ennél még az állatok vándorközösülése is jobb, mert azok nemzenek, s mivel létrejön az utód, az nincs a természet ellen, de ezen eretnekek körében véletlenségszámba megy a nemzés, hiszen csak paráználkodás a céljuk, mivel a nemzéshez elégségesek a férjek is.

A konkubitus harmadik módja végül az, amit mi írtunk le egy csaknem természeti társadalomban, amelyben csak a legerőteljesebbek és a legjobbak nemzenek az orvosok és tisztviselők irányítását követve, az asztrológia alapján, a nemzésnek megfelelő időben, az istenség iránti tisztelet és félelem jegyében, s csupán 25 éves koron felül és 53 éves koron alul; az asszonyok számára is előírtuk a megfelelő időt, azt, amikor erre leginkább alkalmasak, megszüntettük továbbá a nem megfelelő egyesüléseket, amelyek például csak a gazdagság növelése céljából jönnek létre, s amelyekből a köztársaság nem nyer sarjakat, legfeljebb hitvány torzszülötteket és gyengeelméjűeket, mint a tapasztalat mutatja, s mint azt a nagy filozófus, Püthagorász is megjegyezte. Elejét vettük a túl sok közösülésből származó gyengeségnek, és a meddőséget okozó betegségeknek, mert ha egyik asszony nem fogamzik meg az egyik férfitől, megfoganhat a másiktól, s éppen a természet tanítja, hogy ilyen esetben változtatni kell.

Amit aztán a mi itteni törvényeink leszögeznek, vagyis, hogy mindenki csak a saját feleségével közösülhet, még ha meddő is az, nehezen lehetne elfogadtatni a csak a természet által megvilágosított elméjű filozófussal, azért én csak azt állítom, hogy egy köztársaság vezetői a nőközösség létrehozásával, a természeti világosság állapotában nem vétkeznek, míg a kinyilatkoztatás meg nem tanítja őket arra, hogy így nem szabad cselekedni.

Ezért Durand^[96] és mások állítása szerint még a fajtalankodás sem ellenkezik a természeti törvénnyel, és sok teológus hirdeti, hogy azt csak a pozitív törvény tiltotta meg; Szent Tamás érvelése, hogy ti. a fajtalankodás a nemzés és a nevelés ellen van, nem érvényes olyan esetben, amikor tudni lehet, hogy a nő meddő.

Mindazonáltal abban egyetértek Szent Tamással, hogy hosszas okfejtések segítségével ezt a puszta értelemmel is bizonyítani lehet, de nem lehet mindenki által tudottá tenni. Így Szókratész nem vétkezett, amikor a törvény által kényszerítve megitta a mérget, bármennyire igyekeznek is a teológusok bűnösségét bizonyítani, mondván: senkit sem kötelezhet a törvény arra, hogy önmaga ellen cselekedjék. De ezeket az evangélium fényében született finom okoskodásokat még nem ismerhették a régi filozófusok, akik ellenkezőleg azt állították, hogy az öngyilkosság megengedett dolog, s úgy vélték, hogy urai vagyunk saját életünknek, mint Cato, Seneca és Kleomenész példája is mutatja.

Következtésképpen állítom, hogy a nőközösségek általunk felvetett módja nem áll szemben a természetes joggal, vagy ha igen, azt a filozófus csupán a természetes ész alapján nem tudhatja, minthogy közvetlen következtetésként egyenesen a természetes jogból nem lehet levezetni, csak közvetetten, és sokkal inkább a pozitív jogra alapozva, ami pedig változó.

Arisztotelész érvei nem a dolog természetéből fakadnak, hanem egyedül Platón iránti irigységéből; ő maga is sok olyan népet említ amelyek hasonló életmód szerint élnek. A mi segítségünkre siet Szent Tamás is, aki (2, 2 quest. 154, art. 9.) azt vallja, hogy semmiféle egyesülés nem ellenkezik a természettel, kivéve a fiú és anya, az apa és leánya közötti kapcsolatot, mert Arisztotelész szerint ettől még a lovak is irtóznak. Én magam is láttam Montedoróban egy lovat, amelyik vonakodott anyjával egyesülni; nem azért, hogy ne következzék be a nemzés, hanem természetes tiszteletérzésből. Mindazonáltal Ptolemaiosz tanúsága szerint a perzsáknál általános szokás volt az anyával történő egyesülés. Az állatok között például a baromfiak ugyanezt teszik.

Én a köztársaságban mégis elkerültem, hogy az anyák a fiaikkal, vagy az apák leányaikkal egyesüljenek, bár ez utóbbi eset sokkal kevésbé természetellenes. Kajetán is, Szent Tamás szellemére, valamint a természetes értelemre támaszkodva, azt bizonyítja, hogy a testvérek és vérrokonok közötti egyesülés nem áll szemben a természetes joggal, csak a törvényes joggal, s a többi fokozatok eltiltását a törvény és nem az erkölcs írja elő; Ádám gyermekei is nővéreikkel egyesültek, és Ábrahám és Jákob pátriárka is, akik közül az előbbinek Sára a húga volt.

Szent Tamás az eltiltás mellett két érvet hoz fel: az egyik a rokonok tisztelete, hogy lelkiismeret-furdalás nélkül élhessenek együtt, a másik, hogy a házasságok révén terjedjen a barátság, s hogy saját vérünkkel ne legyen édesebb az érzéki gyönyör. Olyan érvek ezek, amelyek, Kajetán szerint a keresztény törvényt is meghatározták. A Napköztársaságban azonban ilyesmi nem is fordulhat elő, minthogy a nők elkülönítve laknak, s a közösülés csak a törvény által előírt módon, időben és helyen mehet végbe. Azt, amit még ezen felül megengedünk a Napköztársaságban, a szodómia és a még nagyobb bajok elkerülése végett, a keresztény vallás is megengedi, minthogy a férj közösülhet még terhes feleségével is, nem a nemzés, hanem vágyainak csillapítása céljából anélkül, hogy bűnt követne el.

Én meg gondoskodtam arról is, hogy ez a mag se vesszen el, és intézkedtem, hogy a köztársaság megőrzésére szolgáljon; a többi eseteket végül a természetes jog alapján maguk a filozófusok sem kifogásolják, sőt Arisztotelész az egészség érdekében egyenesen javasolja a coitust, azoknak is, akik nem nemzenek; hasonlóan járnak el Hippokratész és mások is a súlyosabb bajokat elkerülendő.

Most részleteiben válaszolok az első ellenvetésre. Azt, hogy mindenki, kettős értelemben lehet felfogni, minthogy a szövegben meghatározott életkorig mindenki mindenkinek atyja összesen és külön-külön; az első értelemben a természetes aktus miatt, a második értelemben a természetes szeretet miatt. Nem csökken ezáltal a szeretet, csak a kapzsiság vagy zsugoriság, minthogy az ember, hogy ha a javak felosztása van érvényben, a kelleténél jobban szereti saját gyermekeit, és mértéken felül megveti a másokét.

A bölcs ember a legjobbakat szereti, még ha azok a mások gyermekei is, és a legnagyobb gondot a rosszakra fordítja, hogy megjavítsa őket, hiszen fájdalmas dolog annyiféle fogyatékosságot látni az emberi nemben; és éppen ezért borzadunk a sántáktól, vakoktól, nyomorultaktól, mert a mi nemünkből valók, és mert mindenkiben a saját szerencsétlenségét idézik fel. A fiak, testvérek, apák és anyák közössége révén érhetjük el a túlságos önszeretetnek, vagyis a kapzsiságnak a csökkentését és a közszeretetnek a növelését, vagyis a caritast. Ezért mondta Szent Ágoston: amputatio proprietatis est augmentum caritatis,^[97] és inkább Szent Ágostonnak kell hinni, mint Arisztotelésznek.

A szerzetesek együttélésében ugyanezt látjuk: minthogy a szerzetesnek semmi saját tulajdona nincs, úgy szereti a közösséget, mint a láb az egész testet; s ha van saját tulajdona, olyan, mint a lemetszett tag vagy levágott láb - csak azzal törődik, ami az övé. Ugyanígy volt a római köztársaságban: amikor a polgárok szegények voltak, s a köztársaság gazdag, mindannyian vágytak meghalni a hazáért; amikor azonban a polgárok meggazdagodtak, saját érdekében ki-ki tönkretette volna hazáját. Az Apostol a test és a végtagok példáját hozza fel erre, s ugyanezt tanítja Szent Ambrus és Szent János is. Szent Pál is az előző mellett bizonyít, mikor azt mondja: caritas non querit, quae sua sunt,^[98] vagyis a közös dolgokat elébe helyezi a saját dolgoknak, nem pedig a saját dolgokat a közösnek.

A szeretet tehát a közösségben nem olyan lenne, mint csepp méz a vízben, hanem mint kis láng a sok szalmában. A szeretet ugyanis a primalitások egyike, s természeténél fogva szétterjedő, mint a tűz, és boldog a sokak társaságában, mert híre, neve elterjed, emléke él és sokak támogatását élvezi. S bár mindenki csak egy embernek a fia, külön-külön is bírhatja az összes emberek szeretetét, ha a caritasban egy egésszé olvadnak össze. Ily módon szereti a nagybácsi unokaöccsét: bár nem ő nemzette, ugyanazon család tagjának tekinti. És ki ne látná, hogy a pápák és kardinálisok mennyire szeretik unokaöccseiket és vérrokonaikat, bár nem maguk nemzették őket. Mi is szeretjük barátainkat és barátaink gyermekeit, s a kolostorokban az öregek szeretik a novíciusokat, különösen az erényeseket; némuljon el tehát a caritas minden ellensége.

Az arcvonások csalókák, hiszen a gyermekek nem mindig az atyára, hanem nagyon gyakran idegenekre hasonlítanak, és vajmi csekélyke akadály lenne az a ridegség, amely ebből származnék a mi köztársaságunkban, ahol mindent a természet és az érdem törvénye alapján rendeztünk el. Jákob is jobban szerette Józsefet, más meg másokat, ez még nem ártana sem a közösségnek, sem a caritasnak; a gyermekek itt nem szövetkeznének egymással, mint hogy mindnyájan ugyanazon fegyelem alatt állnak; a patriarchák szent asszonyai, mint Ráchel és Lea, szolgálónőik gyermekeit is sajátjaikként tartották, de Arisztotelész nem ismert ilyenfajta caritast.

A második ellenvetéshez. Tagadni lehet a következtetést akkor, ha mindent az orvosok, matrónák és az asztrológia tudománya és előírásai szerint intéznek. Szent Tamás szerint (Polit. 5, lect. 13.) az égbolt állásából származnak és ismerhetők meg az erkölcsi tulajdonságok. A mi napvárosbeli embereink megengedhetetlennek tartanák a csak gyönyör vagy egészség okából való egyesülést, ezekben az esetekben másként intézkedtünk; ami a vitás eseteket illeti, erre vonatkozólag lásd a szöveget.

A harmadik ellenvetéshez. Minthogy mindannyian egy test tagjai, a napvárosiak minden kiskorú fiatalt gyermeküknek tekintenek, és tudják, hogy sokkal jobban folytatódnak a közösségben, mint saját gyermekeikben. Ezen felül, mint ahogy mindenki tanítja, a nemes cselekedetekkel szerzett hírnévben való továbbélés előnyben részesítendő a fiakban való továbbéléssel szemben. Így a filozófusok tudományuk magjával szereznek maguknak utódokat, nem pedig a test magjával. A tetvek, bármennyire belőlünk születnek is, nem gyermekeink. S ma Ábrahám igazi gyermekei nem a zsidók, hanem a keresztények. Az örökkévalóságot Istenben keressük; a köztársaság számára pedig boldog életet akarunk, mint Ambrus tanítja. Az állatok sem ismerik többé gyermekeiket, ha azok már felnőttek; s ez sem közvetlenül, hanem közvetve fakad a természetből.

A negyedik ellenvetéshez. Kajetánnal, valamint Szent Tamással együtt állítjuk, hogy a természet elleni vérfertőzés csak az, amit az anya követ el, s ezt mi elkerüljük a mi köztársaságunkban, a leánytestvérekkel és másokkal elkövetett vérfertőzés csak a törvény szerint az, és ahol nincs ilyen törvény, ott nincs sem vérfertőzés, sem semmiféle más hűtlenség. A fajkeveredés vagy természet szerinti, vagy törvény szerinti: a természet szerinti, ahogy Szent Ambrus tanítja (5 Hex. cap. 3.), különböző fajú állatok, például a ló és a szamár között tapasztalható; a törvény szerinti akkor jön létre, ha valaki a törvény tilalma ellenére valaki másnak az asszonyával közösködik, a mi köztársaságunkban azonban ilyen törvény nem létezik, viszont vannak köz-nemzők, akik a legalkalmasabbak erre a szerepre: nincs tehát törvénytelen közösülés, mint ahogy nincsenek törvénytelen sarjak sem.

Így a szerzetesek között, ahol minden közös, nem számít tolvajlásnak, ha valaki eszik a kenyérből. A törvénytelen közösülés lényege nem az érzéki gyönyör, mert akkor a férj, ha gyönyör céljából egyesül feleségével, törvénytelenséget követne el; törvénytelenség az lenne, ha nem a saját asszonyával közösülne; ám a törvény most az asszonyt övének mondja, s csak akkor vétene a köztársaság ellen, ha nem a törvény szerint járna el, mint ahogy a szerzetes meglopja a kolostor vagyonát, ha a közös tulajdont engedély nélkül bitorolja.

De, lehetne mondani, és Szent Tamás is ezt tanítja, a tízparancsolat minden előírása természetes előírás. Erre a válasz: csakis abban az esetben az, ha a javak felosztása érvényben van, hiszen nincs lopás, ha nincs kimondva a felosztás. Más doktorok azt állítják, hogy a tízparancsolatnak nem minden előírása áll a természetes jog alapján. A mi köztársaságunkban nincs meg a vagyon felosztása, csak a használaté, az is a megfelelő időben és módon érvényesül, hogy a polgárok fenntarthassák szellemi és testi erejüket. Arról nem tudunk, hogy a fajtalankodás a dolog természeténél fogva bűn lenne, a Nap köztársaságában mindenesetre nem az, minthogy közösség van. Más ocsmányságok, mint például a féltékenykedés vagy versengés, szintén nem lehetségesek ott, ahol a dolgokat mindenki számára kedvező törvény és szabály rendezi. Az sem történhetik meg, ami az állatokra vagy bizonyos eretnekekre jellemző: erre nézve lásd a szöveget.

Az ötödik ellenvetéshez. Vajon a természetes jogból következik-e egyetlen nő birtoklása. Szent Tamás szerint maga Isten sem adhatna ez alól felmentést. De Jákob két húgát vette el nőül, Dávidnak 5, Salamonnak pedig 700 felesége volt, és szinte valamennyi patriarcha többnejűségben élt, s akár hihető, akár nem, ezekben az esetekben nem találunk semmiféle engedélyt; világos tehát, hogy a többnejűség nem a természet ellen való. És minden állat, talán a gerlice és a galamb kivételével, amelyek csak húgukkal egyesülnek, több nősténnyel is összeáll.

Ebben a köztársaságban, amelyet a természet és nem a kinyilatkoztatás törvényei kormányoznak, ez utóbbit nem ismerhették. Sőt, a természet azt tanítja, hogy ha valaki egy asszonnyal nem fogamzóképes, próbálja meg egy másikkal; ezt kérte Sára is Ábrahámtól, s ez természetes dolog, ha nincs ellene szóló kinyilatkoztatás; Lea és Ráchel pedig saját szolgálóikat bocsátották férjük rendelkezésére. S a napvárosbeliek hogyan tudhatnák ezt természetellenesnek, mikor sem az emberek, sem az állatok nem képesek rájönni, miért lenne az.

Ezenfelül a mi állampolgárainknak nem egy asszonya van ugyan, de nem is sok; mindenki csupán a nemzésre előírt időben jön össze azzal az asszonnyal, akit a törvény a köztársaság érdekében kijelöl számára, s nem maguknak, hanem a köztársaságnak nemzenek; sőt még tulajdonképpen mi is így teszünk, hiszen a köztársaságnak nagyobb hatalma van a gyermekek felett, mint maguknak az apáknak, minthogy a rész van az egészért, és nem az egész a részért.

Ha tehát a Napköztársaságban az egész gondoskodik az összességről, s e gondoskodást nem bízza magánosokra, nagyon helyesen jár el. Ha a férj érzéki vágyból akkor egyesül feleségével, amikor éppen akar, nyomorult és degenerált sarjat hoz létre. Lovainknál ügyelünk rá, hogy a legjobb nemzés történjen, saját fajunknál nem.

Arisztotelész szerint is természetellenes keveredés az, ha valaki szolgalelkű létére nemes lelkű nőkkel akar összeállni és közösülni tetszése szerint. És Szent János a papságról szóló könyvében képletesen megrója a tudatlan püspököt, aki a nemes lelkű egyházzal egyesül. - Az Úr azt mondta: erunt duo in carne una; ez igaz, és a mi köztársaságunkban így is van, minthogy Isten ezzel nem azt tanította, hogy mindenki csak egy asszonnyal egyesülhet, hiszen akkor Jákob nem tartott volna egyidejűleg két feleséget; sőt, ha valakinek meghal a felesége, nem vehetne másikat. A kettőből egy test lesz, mert a két mag keveredéséből egy sarj születik; Szent Ambrus mondja Szent Pállal: nem ismertem volna ezt a vétket, ha a törvény nem rendelkezett volna így.

A hatodik ellenvetéshez: a nicolaiták azért voltak eretnekek, mert megengedték, hogy tetszése szerint bárki bárkivel összeálljon, ez pedig ellenkezik a természetes joggal, és akadályozza a nemzést, mint már mondtuk; a Napköztársaságban ellenben a közösülés a filozófia és az asztrológia szabályai szerint, oly módon történik, hogy a nemzés minél jobb és termékenyebb legyen; ez tehát megfelel a természetnek, azaz nem eretnekség, csak miután az egyház eltiltotta, válik azzá. Hortensius^[99] vagy Cato, ez az igen bölcs és igen tudós férfiú kölcsönadta saját feleségét Brutusnak,^[100] hogy gyermeket szüljön neki. A rideg sztoikus ezzel mintha azt akarná tanítani, hogy mindez a természet rendje szerint való.

Honnan tudhatnák tehát a mi napvárosbeli embereink, kiket csak a természet fénye irányít, hogy a házasság minden formája, a mienk kivételével, bűn, mikor maguk a zsidók és a rómaiak is megengedték a válást, a filozófusok meg a változtatást, és Szókratész és Platón is ezt tanították? Arisztotelész nem veti a szemükre, hogy vétkeznek a természetes jog ellen, de csak azért, mert ez nem látszott számára hasznosnak; sőt leírja, hogy néhány nép is ilyen módon élt. Elfogadom, hogy most ez eretnekség a keresztény egyházban, de tény, hogy egyedül a természet tanítását követve nem lehet rájönni, hogy ez rossz, hacsak nem állatias módon vagy a nicolaiták módjára járnak el. Szent Tamás természetellenes házasságnak tekinti azt, amelyik nem kedvez az utódoknak és a társadalomnak, a mi köztársaságunkban azonban az egyesülés mindkettő szempontjából felettébb kedvező.

Arisztotelésznek a közösséggel szemben felhozott érvei - melyek szerint a közösség hiábavaló dolog, mert olyan, mintha valaki egyetlen lábból álló verssort akarna írni, vagy mintha egyetlen húrból akarna összhangzatot elővarázsolni - igen gyermetegek, azonkívül ellentétesek a caritasszal, a szerzetesek és az apostolok köztársaságával, hiszen akkor ezeket is el kellene ítélni; mert egyetlen szívük és egyetlen lelkük volt, és semmit sem mondottak sajátjuknak, hanem minden dolguk közös volt.

Ez az egység nem semmisíti meg a többféleséget, hanem erősíti azt, de nem egyetlen ember, hanem a mindenféle állapotú és helyzetű összes emberek egyesülésével (s ez az, amit nem tudott elérni Arisztotelész a maga köztársaságában), éppen azért nem egy, hanem több húrból származik a harmónia. Arisztotelész csak egyenetlenséget hoz létre, amikor két ellentétből építi fel köztársaságát, nálunk viszont több húr egyesül, s olyan az egész, mint a többszólamú dal, mert minden összecseng; Arisztotelész a maga énekét csak két ellentétes és diszharmonikusan hangzó lábból komponálja meg, mint ahogyan köztársaságának vizsgálata mutatja. A mienk teljesen apostoli jellegű, hiszen a közösséget nem a gyönyör hanem a törvénytisztelet jegyében állítja fel, mint dialógusunkban olvasható.

________________________________________________

Tommaso Campanella:
A Napváros - Vitás kérdések a legjobb köztársaságról
(Nippon, Budapest, 1996.) 95-107. o.

(1665)

Kiváló hölgyek avagy jó és erős észérvekkel bizonyítható,
hogy a női nem minden tekintetben a férfi nem felett áll

Láttatok-e már valaha is asszonyt, aki szörnyűséget, ostobaságot vagy pimaszságot követ el? Aki olyan, mint az a több milliónyi férfi, akik csak azért mennek be a templomba, hogy megszentségtelenítsék azt? És akik a többi helyen, ahová betérnek, szintén nem hagynak hátra mást, mint rosszindulatok nyomait. Beleuntam már, hogy folyton ezt kell látnom, tekintetem inkább arra a csoport férfira vetem, akik komolyságuknál fogva, őszinte embereknek látszanak. Ha nem tévedek, Plutarkhosz és a nők dícséretét megíró Beauvilly áll az élükön; ide tartoznak még Le Moyne és Du Bosc atyák és még sokan mások, akik - a nagy elődök követőiként - nem elégedtek meg az asszonyok dícséretével hanem meg is védték őket ellenségeik gonoszságával szemben. De ez a két, oly különböző férficsoport nem mérhette össze erejét, mert a gyáva gúnyolódók hamar megfutamodtak. Ne csodálkozzunk ezen, hiszen azok, akik a nők ócsárlására adták fejüket, nemcsak hitványnak de tudatlannak és hálátlannak is bizonyultak, mégpedig joggal; mert hiszen a saját anyjukkal sem tesznek kivételt, anélkül, hogy tekintettel lennének arra, hogy a megvetés - akár jogos, akár jogtalan - szükségszerűen visszaszáll rájuk. Ha a "bírálat" jogtalan, akkor nem mások ők, mint megannyi mérges vipera, melyeket anyjuk keblén melengetett. Ha jogos a szidalom, akkor számukra az a legnagyobb szégyen, hogy elismerik: ilyen rossz családból származnak; mármint, hogy anyáik éppoly tökéletlenek, mint milyennek ábrázolták a nőket. Mivel a maxima - amelynek megértése semmilyen nehézséget nem jelent a filozófiában járatosak számára - kimondja, hogy rossz okok következménye jó okozat nem lehet; így azt válaszolhatjuk az ócsárlóknak: azt mondjátok, rossz családból származtok, eszerint tehát nem értek semmit sem. Ezek a férfiak olyan hálátlanok, hogy a nőktől kapott jó cselekedetekért is csak szidalmakkal fizetnek. Az egyik közülük (...) - mind közül a leggonoszabb azt állítja, hogy a nők ördögiek, boszorkányok, kokettek és kényeskedők; megítélése szerint pedig nem mások, mint nyilvános prostituáltak. Ezért a kijelentéséért aztán még a többi férfi sem tartja őt másnak, mint arcátlan pimasznak.

Úgy látszik, elfelejtette, hogy őt is anya szülte, hasonlóan a spártai Amphisztemosz-hoz, akit a történészek ostobának és bárgyúnak tartanak egy hasonló beszéd elmondása miatt. Ez a férfi azt mondja, hogy a nők mindent megszólnak, mert ők maguk gyengék. Ha a maxima - miszerint a megszólás a gyengeségből ered - igaz, akkor csak azt válaszolhatom neki, hogy ezek szerint ő maga különösen gyenge, mert különösen ért mások szapulálásához.

Hölgyeink ellenségei fennen hirdetik, hogy a nők nem a tudásért tanulnak, vagy azért, hogy jót cselekedjenek, hanem azért, hogy még jobban csodálják őket és ezentúl ne csak szépségükkel hanem beszédükkel is elbűvölhessék környezetüket. Kérem nézzék, hogyan kényszerülnek a férfiak bevallani, hogy szidalmuk szép alanyai elbűvölik őket. Jobb volna, ha a nők szűziesek és tudatlanok volnának, mint műveltek és szemérmetlenek - teszik hozzá.

Íme annak a tévhitnek a következménye, amely szerint a tudomány erkölcstelenné tesz; ezzel ellentétben én éppen azt állítom, hogy a tudatlanság - és nem a tudás - miatt válnak a nők erkölcstelenné: tehát ha nem lenne annyi tudatlan, nem lenne annyi utcalány sem. A tudás nem a lányok felesleges ékessége, mivel feltétlenül szükségük van rá. Hát nem látjuk, hogy az a szép lány, aki semmilyen tudásnak nincsen a birtokában, majdnem mindig becstelennek ítéltetik? Hiszen egy lánynak körültekintőnek kell lennie, nehogy megsértse az illemet; az udvariasság és a szemérem pedig csak a világ dolgairól való tudás révén sajátítható el. Sok elviselhetetlen ember van, mert sok a műveletlen. Mindezek után beláthatjuk, hogy egy szép, de bárdolatlan lány nem boldogulhat az életben. Egyébként van-e nagyobb gyönyörűség, mint egy szép és intelligens lány, akinek viselkedése is kellemmel teli, hiszen minden mozdulatának oka van? Mert hiszen ha a szépség nem párosul belső értékekkel, mi mást mondhatnánk, mint hogy a természet szép lakot alkotott, hogy egy ostoba lányt helyezzen bele?

________________________________________________

La grief des femmes I.
(Ed: Maïté Albistur - Daniel Armogathe, Hier & Demain, Paris, 1978.) 82-84. o.

(1721)

38. levél Rika Ibbennek, Szmirnába

Nagy kérdése az emberiségnek, mi előnyösebb: elvenni a nőktől szabadságukat, vagy meghagyni nekik. Úgy gondolom, számos ok szól mellette is, ellene is. Ha az európaiak azt mondják, egyáltalán nem nagylelkű dolog boldogtalanná tennünk azokat, akiket szeretünk, az ázsiaiak azt felelik rá, hitványság egy férfinak lemondani arról az uralomról, amit a természet ad neki a nők fölött. Ha amazok azt állítják, kényelmetlen dolog, ha valakinek ilyen sok lakat alatt tartott asszonya van, emezek rögtön készek a válasszal, hogy mégis kényelmesebb tíz engedelmes asszony, mint egy engedetlen. Ha aztán azt hozzák föl, hogy az európaiak nem lehetnek boldogok asszonyaikkal, hiszen azok hűtlenek, ezek azzal vágnak vissza, hogy az a sokat magasztalt hűség egyáltalán nem tünteti el a vágyak kielégülését követő csömört, hogy asszonyaink túlságosan is a mieink, hogy túl zavartalan birtoklásunkban nincs többé semmi kívánni- vagy féltenivalónk, és hogy egy kis kacérság csak fűszere a szerelemnek és megóv a zülléstől. Azt hiszem, még a nálam okosabb ember is zavarba jönne, ha döntenie kellene ebben a kérdésben; mert ha az ázsiaiak bölcsen járnak el, mikor megfelelő utat-módot keresnek aggodalmaik megnyugtatására, az európaiak sem kevésbé okosak, amikor egyáltalán semmiféle aggodalmat nem táplálnak.

Végtére is - mondják - ha esetleg boldogtalan férjek vagyunk is, még mindig módját ejthetjük, hogy boldog szeretők legyünk. Egy férj csupán akkor panaszkodhatnék jogosan a felesége hűtlensége miatt, ha csak hárman volnának a világon; de ha legalább négyen vannak, akkor már nincs semmi veszedelem.

Az aztán már más kérdés, vajon a természet törvénye aláveti-e a nőt a férfinak. Nem - mondta nekem a minap egy nagyon rendes filozófus - a természet sosem hozott ilyen törvényt. Az uralom, melyet rajtuk gyakorlunk, valóságos zsarnokság; ők is csak azért törődtek bele, mert szelídebbek, tehát emberségesebbek és okosabbak nálunk. Ezekkel az előnyökkel nyilván fölénybe jutottak volna rajtunk, ha okosak lettünk volna; de mert egyáltalán nem vagyunk azok, elvesztették fölényüket.

Nos, ha igaz, hogy a nőkön csak zsarnoki hatalmunk van, az is igaz, hogy ők meg természet szerint uralkodnak rajtunk: szépségükkel, aminek semmi nem tud ellentállni. A mi hatalmunk nem minden országban érvényes, a szépségé azonban egyetemes. Miért volnának hát előjogaink? Azért, mert mi vagyunk az erősebbek? De hát ez aztán már igazságtalanság! Minden eszközt megragadunk, hogy megfélemlítsük őket. Az erők egyformák volnának, ha nevelésünk is egyforma volna. Tegyük csak próbára azokat a képességeiket, melyeket a nevelés nem korcsosított el, s majd elválik, igazán olyan erősek vagyunk-e.

El kell ismernünk, noha sérti erkölcseinket, hogy a legműveltebb népeknél az asszonyok mindig uralkodtak a férjükön; tekintélyüket törvény biztosította Egyiptomban Ízisz, a babilóniaknál meg Szemiramisz tiszteletében. A rómaiak pedig, azt mondják, az egész világnak parancsoltak ugyan, de asszonyaiknak engedelmeskedtek. Hogy ne is beszéljünk a szarmatákról, akik valósággal a női nem rabszolgaságában éltek; barbárabb nép voltak, semhogy példájukra hivatkozhatnánk.

Láthatod, kedves Ibben, megkedveltem ezt az országot; ahol szeretik kihegyezve szembeállítani az ellentéteket, és szeretnek mindent paradoxonba foglalni. A próféta már eldöntötte ezt a kérdést és szabályozta mind a két nem jogait. Az asszonyoknak - mondja - tisztelniük kell férjüket, a férjeknek pedig feleségeiket, de a férfiak egy fokkal az asszonyok fölött állnak.

Párizsban, Desumada második holdjának 26. napján, 1713-ban.

________________________________________________

Montesquieu: Perzsa levelek
(Európa, Budapest, 1981.) 86-88. o.

(1772)

Szeretem Thomast; tisztelem lelkének büszkeségét és jellemének nemességét! Az asszonyokról szóló értekezése után ítélve nem élte át eddig eléggé azt a szenvedélyt, amelyet jobban becsülök azokért a szenvedésekért, amelyekért megvigasztal bennünket, mint azokért az élvezetekért, amiket ad. Thomas sokat gondolkodott, de keveset érzett. Feje gyötrődött, de szíve nyugodt maradt. Én kevesebb pártatlansággal és bölcsességgel írtam volna; de több érdeklődéssel és melegséggel foglalkoztam volna a természetnek egyetlen lényével, amely érzésünket érzéssel viszonozza, és amelyet boldoggá tesz az a boldogság, amelyben bennünket részesít. A munkájába szétszórt öt-hat lendületes oldal megszakította volna finom megfigyeléseinek, megjegyzéseinek folytonosságát, és bájos művé tette volna könyvét. Azt akarta, hogy könyve egyik nemhez se tartozzék; ezt, sajnos, túl jól sikerült elérnie. Könyve hermaphrodita lett, amely nem bír sem a férfi izmaival, sem az asszony puhaságával. Pedig mai íróink közül kevesen lettek volna képesek erre a munkára, amelyben tudomány, okosság, finomság, jó stílus és harmónia mutatkozik; de hiányzik belőle a változatosság s a nő végtelen változatosságához való alkalmazkodáshoz szükséges hajlékonyság; a nő az a lény, amely végletes erejében és gyengeségében; képes elájulni, ha egy egeret vagy pókot meglát, és az élet legnagyobb rémületeivel sokszor rettenhetetlenül száll szembe. Különösen a szerelem szenvedélyében, a féltékenység rohamaiban, az anyai gyöngédség révületeiben, a babonásság pillanataiban és abban a módban, ahogy a tömeg ragályos indulataiban osztoznak, lepik meg az asszonyok az embert: szépek, mint Klopstock szférája, és borzalmasak, mint Milton ördögei. A szerelmet, a féltékenységet, a babonásságot, a dühöt az asszonyokban olyan magas fokon láttam, mint férfiakban soha. Heves mozdulataik ellentéte vonásaik szelídségével rúttá és visszataszítóvá teszi őket. Változatos és küzdelmes életünk szórakozásai megtörik a mi szenvedélyeinket. Az asszony kotlik az övéin: mozdulatlan pont az, melyre tekintetét szüntelenül szegzi, tétlenség vagy hívságos foglalatosságai közepette. Ez a pont mértéktelenül kitágul; és ahhoz, hogy a szenvedélybe esett nő megőrüljön, nem kell semmi más, mint a teljes magányosság, amelyet keres. A neki nem tetsző férjnek való engedelmesség kínszenvedés számára. Láttam becsületes asszonyt, aki a borzalomtól remegett férje közeledtére; láttam, hogy fürdőjébe merült, és úgy érezte, hogy sohasem tisztulhat meg kötelességteljesítésének foltjától. Az irtózatnak ezt a fajtáját a férfi nem ismeri. Szervezetünk elnézőbb. Sok nő meghal anélkül, hogy a legnagyobb kéjt megismerte volna. Ez az érzés, melyet múlékony s náluk ritka epilepsziának neveznék, mindig megjön, amikor mi hívjuk. Őket elkerüli a legnagyobb boldogság, sokszor még az imádott férfi karjaiban is. Mi pedig megtaláljuk a nekünk nem tetsző könnyű nő mellett. Kevésbé urai érzékeiknek, mint mi, az érzékek jutalma náluk kevésbé gyors és kevésbé biztos. Százszor csalódnak várakozásukban. Más a szervezetük, mint a mienk; az a szükséglet, amely bennük a kéjt kívánja, olyan kényes, és forrása olyan távoli, hogy elmaradása vagy eltévelyedése egyáltalán nem ritka. Ha előtted egy asszony szidja a szerelmet és egy író megvetőleg nyilatkozik a népszerűségről, mondd az egyiknek, hogy bájai tűnőben vannak, és a másiknak, hogy elvesztette tehetségét. Soha férfi nem ült Delphiben a háromlábú szent székre. Püthia szerepe csak asszonyhoz illik. Csak asszonyi fej bódulhat meg annyira, hogy komolyan érezze egy isten közeledését, hogy remegjen, haja égnek meredjen, tajtékozzék, és kiáltozza: Érzem, érzem, íme itt az isten, és megtalálja annak igazi szavait. Egy gondolatban és szavaiban egyaránt lángoló remete mondotta kora eretnekeinek: Forduljatok az asszonyokhoz; gyorsan befogadnak, mert tudatlanok, könnyedén terjesztenek, mert könnyelműek, sokáig megtartanak, mert makacsok. Leleplezhetetlenek a tettetésben, kegyetlenek a bosszúban, kitartóak terveikben, nem válogatósak a siker eléréséhez szükséges eszközökben; mély és titkolt gyűlöletet éreznek a férfi kényuralma ellen, úgy látszik, hogy könnyen szövetkeznek az uralomra; hogy olyan titkos kötés létezik közöttük, mint minden nemzet papjai között. Szövetségük pontjait tudják anélkül, hogy közölték volna egymással. Természettől fogva kíváncsiak, ismerni akarnak mindent, hogy éljenek vagy visszaéljenek vele. Forradalmak idején kíváncsiságuk a pártok vezetőinek szolgáltatja ki őket. Az, aki megsejti őket, kérlelhetetlen ellenségük. Ha szereted őket, tönkre tesznek, tönkre teszik önmagukat is.

Tettetni fogják a szenvedély részegségét, ha nagy érdekük, hogy félrevezessenek; érezni fogják, anélkül hogy megfeledkeznének magukról. Meglehet, hogy éppen abban a pillanatban adják magukat oda, amikor tervük legjobban foglalkoztatja őket. A gőgösség inkább bűnük, mint nekünk. Egy fiatal szamojéd asszony meztelenül táncolt tőrrel a kezében. Úgy látszott, mintha megszúrná magát vele, de rendkívüli ügyességgel félresiklatta a pengét, olyannyira, hogy honfitársaival elhitette: egy isten tette őt sebezhetetlenné. Néhány európai utazó részt vett ezen a vallásos táncon, és bár meg voltak arról győződve, hogy ez az asszony nem más, mint egy igen ügyes bűvész, őket is félrevezette mozdulatainak gyorsaságával. Másnap könyörögtek neki, hogy még egyszer táncoljon. Nem, mondta, nem fogok táncolni, az isten nem akarja; és megsebezném magamat. Kérlelték. A vidék lakói csatlakoztak az európaiak kéréséhez. Az asszony táncolt. Leleplezték. Észrevette, és abban a pillanatban elterült, tőre behatolt testébe. Tudtam jóelőre, hogy az isten nem akarja, és hogy meg fogom magamat sebezni - mondta azoknak, akik a segítségére siettek. Nem az lep meg, hogy inkább választotta a halált, mint a szégyent, hanem az, hogy tűrte, hogy meggyógyítsák...

Mme de Staëlt a Bastille-be zárják, úrnőjével Maine hercegnővel együtt. Észreveszi, hogy Mme du Maine mindent bevallott. Abban a pillanatban sírni kezd, a földre veti magát, és ezt kiáltozza: Ó, szegény úrnőm megőrült. Ne várjunk ilyet vagy ehhez hasonlót férfitól. Az asszonynak borzasztó görcsökre képes belső szerve van, amely uralkodik fölötte, és képzeletét kísértetekkel népesíti. Hisztérikus révületében visszatér a múlthoz, a jövőbe rohan; mindkettőt mindig maga előtt látja. Nemének sajátos alkatából származnak összes rendkívüli eszméi. Az asszony, aki fiatal korában hisztérikus, előrehaladott korában szenteskedő lesz, az asszony, akinek marad valami ereje előrehaladott korában, hisztérikus volt ifjúságában. Feje az érzékek nyelvén beszél még akkor is, amikor érzékei már némák. Semmi sincs olyan közel egymáshoz, mint az elragadtatás, a látomás, a prófétálás, a reveláció, a tüzes költészet és a hisztéria. Amikor a porosz Mme Karsch a villámoktól pásztázott égre emeli szemét, istent látja a felhőben; őt látja, amint fekete ruhája szárnyából rázza a villámokat, amelyek a hitetlen fejére fognak lecsapni. Közben a cellájába zárt asszony úgy érzi, hogy az egekbe emelkedik, lelke az istenséggel egyesül; lénye összekeveredik az isteni lényeggel, ájuldozik, haldoklik; keble gyorsan zihál, társnői körülveszik, és átvágják ruhája szoros szalagjait. Leszáll az éj; égi énekkarokat hall; hangja elvegyül dalaikkal. Azután újból leereszkedik a földre; kimondhatatlan örömökről beszél; meghallgatják; hiszi, amit mesél; meggyőz másokat. A hisztéria uralma alá került asszonyban van valami ördögi vagy mennyei. Néha megremegtet. A vadállat dühében, amely lényének része, láttam és hallottam az asszonyt. Hogyan érzett! Hogyan fejezte ki magát! Amit mondott, nem volt halandó mondanivalója. Mme Guyonnak vannak a Torrents című könyvében páratlanul ékesszóló sorai. Szent Teréz mondta a démonokról: Milyen boldogtalanok! Nem szeretnek! A quietizmus a romlott férfi álszentsége és a gyöngéd asszony igazi vallása.

Asszony volt az is, aki Alexandria utcáin egyik kezében fáklyával, a másikban korsóval sétált, és ezt mondta: Fel akarom gyújtani ezzel a fáklyával az eget, és el akarom oltani ezzel a vízzel a pokol tüzét, hogy az ember Istent csak önmagáért szeresse. Ez a szerep csak asszonyhoz illik. De egyetlen szó elég ahhoz, hogy ezt a lázas képzeletet, ezt a legyőzhetetlennek látszó szellemet megfékezze. Egy orvos azt mondta az ijesztő hóborttól kínzott bordeaux-i asszonyoknak, hogy az epilepszia fenyegeti őket, rögtön meggyógyultak. Egy orvos izzó vasat ráz egy csomó epileptikus leány szeme előtt, és meggyógyulnak. Milétosz magisztrátusa kijelentette, hogy az első asszonyt, aki megöli magát, meztelenül közszemlére teszik ki; a milétoszi asszonyok rögtön kibékültek az élettel. Az asszonyok között járványos a vadság ádáz kitörése. Egyetlen nő példája egész sokaságot ragad magával. Csak az első bűnös; a többiek betegek. Ó, nők, rendkívüli gyermekek vagytok! Egy kis könyörületességgel és érzékenységgel - ó, Monsieur Thomas, mért nem vezettette magát ettől a két tulajdonságtól, amely nem idegen Öntől - őszintén meg tudott volna hatni bennünket; elénk állította volna az asszonyokat, akik, mint jómagunk, szenvednek a gyermekség gyengeségeitől, neveltetésükben korlátozottabbak s elhagyatottabbak; a sorsnak ugyanazon szeszélyei kínozzák őket is, de lelkük változékonyabb, szerveik kényesebbek, és nem bírnak azzal a szerzett vagy természetes szilárdsággal, amely bennünket minderre előkészít; felnőtt korukban hallgatást parancsolnak rájuk, gyengélkedés készíti elő őket arra, hogy feleséggé és anyává legyenek; ilyenkor szomorúan nyugtalanul, búskomoran élnek szüleik mellett, akik nemcsak gyermekük egészsége és élete, hanem jelleme miatt is aggódnak; hiszen ebben a válságos pillanatban válik a leány azzá, ami egész életében marad, éleselméjűvé vagy nehézfejűvé, szomorúvá vagy vidámmá, komollyá vagy könnyelművé, jóvá vagy gonosszá, édesanyjának megvalósuló vagy elvesztett reménységévé. Évek hosszú során által minden holdváltozás visszahozza számára ezt a rosszullétet. Eljött az a pillanat, amely megszabadítja szüleinek kényuralmától; képzelete megnyílik a khiméráktól teli jövő előtt; szíve titkos örömben úszik: Örvendj csak, szerencsétlen teremtés; az idő mindinkább enyhítette volna azt a kényuralmat, amely alól szabadulsz, az idő mindinkább súlyosbítani fogja azt az elnyomást, amely alá kerülsz. Férjet választanak a leány számára. Anyává lesz. Az áldott állapot kínos majdnem minden asszonynál. Kínok között, életük veszélyével, szépségük romlásával és gyakran egészségük károsodásával szülik gyermekeiket. A gyermek első lakhelye és táplálékának két tartálya azok a szervek, amelyek a női nem jellemzői, gyógyíthatatlan betegség áldozatai. Talán nem létezik az újszülött gyermekét először megpillantó anya öröméhez fogható boldogság; de ezt a pillanatot igen drágán fogja megfizetni. Az apa fiainak gondját bérencekre bízza; az anyának feladata, hogy őrizze leányait. Kora halad, a szépsége elmúlik; jönnek az elhagyottság, a rosszkedv, az unalom évei. Gyengélkedés által készíti elő őket a Természet az anyaságra; hosszú és veszélyes betegség által fosztja meg őket attól a képességtől, hogy anyák lehessenek. Mi akkor az asszony? Férje elhanyagolja, gyermekei elhagyják, semmibe sem veszik a társaságban, a szenteskedés egyetlen és utolsó mentsvára. Majdnem minden országban egyesül a polgári törvények kegyetlensége a természet kegyetlenségével az asszonyok ellen. Úgy bántak velük, mint hülye gyermekekkel. Nincs olyan zaklatás, amelyet a férfi ne gyakorolhatna büntetlenül a polgárosult népeknél az asszonyon. Az egyetlen megtorlást, amely tőle függ, házi viszályok és többé kevésbé kifejezett megvetés bünteti, aszerint, hogy az illető nemzet erkölcsei jobbak-e vagy rosszabbak. Nincs olyan zaklatás, amelyet a vadember ne alkalmazna felesége ellen. A nő, aki boldogtalan a városokban, még boldogtalanabb az erdők mélyén. Hallgassák csak meg egy az Orinoko partjáról való indián asszony beszédét, hallgassák, ha bírják, meghatottság nélkül. Gumilla jezsuita misszionárius szemére vetette, hogy újonnan született leánygyermekének halálát idézte elő, azáltal, hogy túl rövidre vágta köldökzsinórját. "Bárcsak megengedte volna az isten, hogy anyám abban a pillanatban, amikor világra hozott, eléggé szeretett és eléggé sajnált volna engem ahhoz, hogy megkímélt volna mindattól, amit én elszenvedtem és életem végéig szenvedni fogok! Ha anyám megfojtott volna, amikor megszült, meghaltam volna; de nem éreztem volna a halált, és elkerültem volna a legszerencsétlenebb sorsot. Mennyit szenvedtem! és ki tudja, mennyit kell még szenvednem, amíg meghalok. Képzeld el, Atyám, azokat a kínokat, amik az indián asszonyra várnak ezek között az indiánok között. Elkísérnek bennünket a mezőre íjakkal és nyilaikkal. Mi egyik gyermekünket keblünkön cipeljük, a másikat pedig kosárban hozzuk hátunkon. Ők madarat lőnek vagy halat fognak. Mi túrjuk a földet; és miután mi viseltük a földmívelés egész fáradságát, mi viseljük a betakarításét is. Ők este minden teher nélkül jönnek haza; mi hozzuk nekik a táplálékukhoz szükséges gyökereket és az italukhoz szükséges kukoricát. Hazaérkezve ők elmennek beszélgetni barátaikkal; mi pedig megyünk fát szedni, vizet hozni a vacsorához. Ha ettünk, elalusznak, mi pedig majdnem az egész éjszakát azzal töltjük, hogy kukoricát őrölünk, és sikát készítünk számukra, és mi virrasztásunk jutalma? Megisszák a sikát, berúgnak, hajunknál fogva vonszolnak, és lábbal taposnak bennünket. Ó, atyám, bárcsak megengedte volna az isten, hogy anyám megfojtson születésemkor! Te tudod legjobban, hogy panaszunk mennyire indokolt. Mindennap látod azt, amit én most neked elmondok. De legnagyabb szerencsétlenségünket nem ismerheted. Szomorú sorsa a szegény indián asszonynak, hogy rabszolgaként kell szolgálnia férjét, verítékben fürödve a mezőkön, pihenés, nyugalom nélkül otthon; de borzasztó látnia, hogy húsz év múlva férje más, fiatalabb asszonyt vesz el, akinek még nincsen ítélőképessége. A férj megszereti új asszonyát, aki ver bennünket, veri, üti gyermekeinket, parancsol nekünk, szolgálóiként bánik velünk; és ha csak morogni merünk, már kezében a furkósbot... Atyám, hogyan akarod, hogy ezt az állapotot eltűrjük? Mi mást tehet az indián asszony, mint hogy megmenti gyermekét attól a sorstól, amely ezerszer rosszabb, mint a halál? Bárcsak eléggé szeretett volna az anyám, hogy eltemetett volna, amikor megszülettem! Szívemnek nem kellett volna annyit szenvednie, sem szememnek annyit könnyeznie!

Asszonyok, nagyon sajnállak benneteket! Csak egyféleképp kárpótolhatnánk benneteket szenvedéseitekért. Ha törvényhozó lennék, talán meg is kapnátok. Szabadok minden szolgaságtól, szentek és sérthetetlenek lennétek, bárhol jelennétek meg. Amikor az ember nőkről ír, tollát a szivárványba kell mártania, és a sorokra pillangók porát kell szórnia. Nem elég az, ha az asszonyokról beszél, méghozzá jól, Monsieur Thomas, mutassa is meg őket. Hozza őket szemem elé, mint az erkölcsök és a szokások legkisebb viszontagságainak megannyi hőmérőjét. Határozza meg, a lehető legnagyobb pontossággal és részrehajlás nélkül a férfi és a nő előjogait; de ne feledje el, hogy mélyebb gondolkodás és elvek híján, semmi sem hatol le a meggyőződés bizonyos mélységéig az asszonyok értelmében; hogy az igazság, az erény, a bűn, a jóság, a gonoszság eszméi lelkük felületén úsznak; hogy a hiúságot és az önzést egész természetes erejükben őrizték meg; hogy külsőleg ugyan polgárosultabbak nálunk, de belül igazi vademberek maradtak, hogy többé-kevésbé mindnyájan machiavellisták. Az asszonyok jelképe általában az Apokalipszis jelképe, amely homlokán ezt viseli: TITOK. Ahol számunkra ércfal áll, számukra gyakran csak pókháló. Felvetették azt a kérdést, vajon létezik-e barátság a nők számára? Vannak nők, akik férfiak, és vannak férfiak, akik nők; s bevallom, hogy sohasem választanék barátomul egy férfi-nőt. Nekünk ugyan több az eszünk, mint a nőknek, de nekik sokkal több az ösztönük. Az egyetlen dolog, amire megtanították őket, az, hogy jól viseljék az első ősanyjuktól kapott fügefalevelet. Tizennyolc-tizenkilenc éven át, mást sem mondogattak nekik, mint: Leányom, vigyázz a fügefaleveledre; a fügefaleveled rendben van, a fügefaleveled nincsen rendben. Egy tetszenivágyó nemzetnél a vallomás a legkevésbé átérzett dolog. A férfi és a nő csak élvezetek kicserélését látja benne. De mégis mit jelent az a szó, melyet oly könnyelműen ejtenek ki és oly léhán magyaráznak: szeretlek?

Miközben mi a könyveket olvassuk, a nők a világ nagy könyvét olvassák. Éppen ezért, tudatlanságuk hajlamossá teszi őket arra, hogy gyorsan elfogadják az igazságot, amikor megmutatják nekik. Egyetlen tekintély sem igázta le őket, viszont az igazság útjában a mi koponyánkban Platón, Arisztotelész, Zénón áll őrséget, és lándzsával felfegyverezve taszítja vissza. A nők rendszeresek, mindig a pillanat parancsol nekik. Thomas egyetlen szóval sem említi, hogy a nők társasága milyen előnyös az író számára; hálátlan ember. Az asszonyok lelke ugyan nem becsületesebb, mint a miénk, de mivel az illendőség nem engedi meg nekik, hogy a mi nyíltságunkkal fejezzék ki magukat, finom csicsergés a beszédük, amely segítségével tisztességesen el tudnak mondani mindent annak, akit énekükkel becsábítottak kalitkájukba. Az asszonyok vagy hallgatnak, vagy sokszor úgy beszélnek, mintha nem mernék kimondani azt, amit gondolnak. Könnyen észrevehetjük, hogy Rousseau sok percet vesztegetett el a nők térdénél, és hogy Marmontel sok időt töltött karjaikban. Thomas és d'Alembert könnyen abba a gyanúba keveredhet, hogy túl okosan viselkedtek.

Az asszonyok arra szoktattak bennünket, hogy a legszárazabb és a legtüskésebb dolgokba kellemetességet és világosságot vigyünk. Szüntelenül hozzájuk fordulunk; akarjuk, hogy meghallgassanak bennünket; félünk, hogy fárasztjuk vagy untatjuk őket, így teszünk szert a kifejezésnek arra a különleges könnyedségére, amely a beszélgetésből átmegy a stílusba is. Ha lángeszűek, annak nyomát bennük eredetibbnek vélem, mint bennünk.

________________________________________________

A francia felvilágosodás morálfilozófiája
(Szerk.: Ludassy Mária, Gondolat, Budapest, 1975.) 492-502. o.

(1797)

Juliette története avagy a bűn virágzása

Merjük végre kimondani, hogy a nőt egyedül csak azért alkották, hogy a férfi kizárólagos boldogságát szolgálja. Ha az élvezet oldaláról közelítjük meg, bizonyos, hogy a nő nem tudja teljessé tenni azt, mivel a férfi sokkal élénkebb élvezetet találhat férfitársaival. Ha barátnőként vesszük figyelembe, a nő hamissága, alávetettsége vagy inkább aljassága ellentétes a barátság érzelmének tökéletességével. A barátságban őszinteség és egyenlőség szükséges; ha az egyik barát uralja a másikat, a barátság széthull - márpedig az egyik nem eme fölénye a másik nem fölött, mely szükségszerűen fennáll különnemű barátok esetén, végzetes a barátságra nézve. Tehát az asszony sem szeretőnek, sem barátnőnek nem jó. Megfelelő helyen csak ama rabszolgasorban van, melyben a keletiek tartják. A nő csakis élvezeti eszközként jó, ezenkívül, miként a jó Chilpéric király mondá, a lehető leghamarabb meg kell szabadulni az asszonyoktól.

Ilyen egyszerű bebizonyítani, hogy a szerelem csupán nemzeti előítélet, és a világ népeinek kétharmadánál, ahol az a szokás, hogy lakat alatt tartják asszonyaikat, sohasem ismerték a képzeletnek emez őrületét. Ha visszamegyünk ezen előítélet gyökeréig, már könnyű lesz megbizonyosodnunk arról, hogy csak előítélet, s könnyedén megtaláljuk a gyógyítás biztos módját is. Márpedig az bizonyos, hogy gáláns lovagi szellemünk, mely nevetséges módon tiszteletre méltónak tünteti fel előttünk azt a tárgyat, melyet csupán szükségleteink kielégítésére alkottak, bizonyos, mondom hogy ez a szellem ama régi tiszteletből táplálkozik, mellyel őseink viseltettek valaha a nők iránt. Ennek oka az a jósnői mesterség volt, melyet a nők gyakoroltak a városokban és a falvakban; a félelem a nők tiszteletétől a nőkultuszig vezetett, a szerelmes udvarlás így a babona méhében fogant. Ám e tiszteletnek semmi természeti gyökere nincsen, csak időnket vesztegetnénk, ha ilyet keresnénk. A női nem alacsonyabbrendűsége jól ismert tény, semhogy bennünk valaha is fel lehetne kelteni becsülésük szikráját. Ami pedig a szerelmet illeti, mely ebből a vak és vallásos tiszteletből született - éppígy előítéletnek bizonyult, mint ez utóbbi. A nők tisztelete azért és abban az arányban növekszik, ahogy a kormányzat szelleme eltávolodik a természet elveitől. Amíg a férfiak csak a természet eredeti törvényeinek engedelmeskednek, fenségesen meg kell vetniök a nőket. Az asszonyok akkor válnak istennőkké, amikor a férfiak lealacsonyodnak, mivel ekképpen a férfiak elgyengülnek, s midőn az erősebb degradálódik, szükségszerűen a gyengébb kezd parancsolgatni. Hasonlóképpen, a kormányzó hatalom is mindig gyenge, ha a nők uralkodnak. Ne hozzátok fel nekem Törökország példáját; ha kormányzata gyenge, ez csak azért van így, mert a szerájok intrikái irányítják politikáját. A törökök lerombolták a bizánci birodalmat, amikor láncra verve tartották a női nemet, amikor második Mohamed, hadserege előtt, levágta Iréne fejét, mert azzal gyanúsították, hogy túl nagy hatalma van felette. Elaljasulás és romlottság jele a legcsekélyebb tiszteletadás a nők irányában; de az imádat még a részegültség perceiben is lehetetlen, hogyan képzelhetnénk hát el a kijózanodás után? Ha az, hogy egy dolog valamire szolgál, e dolog imádatának motívumává válhat, éppúgy imádni kellene a marhát, a szamarat, a széket, az ablaknyílást stb. is.

Egyszóval az, amit szerelemnek neveznek, csupán érzéki vágy; amíg ez fennáll, addig az imádat fölösleges; ha már kielégítettük, lehetetlen. Ez is bizonyítja, hogy egyáltalán nem az imádatból született a tisztelet; hanem bizonyára a tisztelet volt az, amely létrehozta az imádatot. Vessetek egy pillantást arra a lealacsonyodásra, melyben a női nem egykor leledzett, s hogy mily elaljasultságában található máig is a föld népeinek nagy részénél, és könnyedén meggyőződhettek arról, hogy a szerelem metafizikai szenvedélye egyáltalán nem vele született érzelem az emberben, hanem csak előítéleteinknek és szokásainknak terméke; végül, hogy ama teremtmény, mely életre hívta a szerelmi szenvedélyt, az egész világon megvetés tárgya - és egy ilyen hitvány eszköznek sohasem szabad elvakítania a férfit.

________________________________________________

A francia felvilágosodás morálfilozófiája
(Szerk.: Ludassy Mária, Gondolat, Budapest, 1975.) 713-715. o.

A család - a) A házasság

166. §

(...) A nők műveltek lehetnek ugyan, de a magasabb tudományokra, a filozófiára és a művészet bizonyos produkcióira, amelyek egy általánost követelnek, nem valók. Nőknek lehetnek ötleteik, lehet ízlésük, kecsességük, de az eszményi nincs birtokukban. A különbség férfi és nő között az állat és a növény különbsége: az állat inkább megfelel a férfi jellemének, a növény inkább a nőének, mert a nő inkább nyugodt kibontakozás, amelynek elve az érzés határozottabb egyessége. Ha nők állnak a kormány élén, akkor az állam veszedelemben van, mert ők nem az általánosság követelményei szerint cselekszenek, hanem esetleges vonzalom és vélekedés szerint. A nők művelődése, nem tudjuk hogyan, mintegy a képzelet atmoszféráján át történik, inkább az élet által, mintsem ismeretek szerzése által, míg a férfi csak a gondolat vívmányai és sok technikai fáradozás révén éri el helyét az életben.

________________________________________________

Georg Wilhelm Friedrich Hegel: A jogfilozófia alapvonalai vagy a
természetjog és államtudomány vázlata
(Akadémiai, Budapest, 1983.) 194. o.

"Mit lopózkodol olyan félénken az esti szürkeségben, Zarathustra? S mit rejtegetsz olyan nagy-vigyázva köpönyeged alatt?

Vajjon ajándék-kincset, avagy gyermeket, mit néked szültek? Avagy most magad is a tolvajok ösvényét járod, te, a Gonosz barátja?"

Bizony, bizony, én vérem! - mondá Zarathustra - kincs adatott nékem: egy kis igazság az, a mit hordozok. De ficánkoló, mint a kis gyermek; s ha száját fogom, annál hangosabban kiabál.

Midőn ma magamban menék utánna, az órában, hogy a nap lehanyatlik, öreg anyóka vetődék elém és im-ígyen szóla lelkemhez:

"Sokat szóla Zarathustra, hozzánk, nőkhöz is, ámde még sohasem szóla nékünk a nőről."

Én pedig felelém néki: "A nőről csak férfiaknak beszéljünk."

"De beszélj róla nékem vagyok, mindjárt elfelejtem."

És én hajlék az agg anyóka szavára és im-ígyen szólék:

A nő minden íze találós mese s rajta mindennek egy a megfejtése: ennek neve "terhesség."

A férfi, a nőnek csak eszköz: a cél mindenha a gyermek. De mi a nő a férfinek?

Kettőt akar az igazi férfi: veszélyt és játékot. Ezért akarja a nőt, mint a legveszedelmesebb játékot.

A férfi neveltessék a háborura, s a nő a harcos üdülésre: minden egyéb balgaság.

Méz-édes gyümölcs, ez nem kell a harcosnak. Ezért kell neki az asszonyi állat; még a legédesebbjük is keserű.

A férfinál jobban tud a gyermekekhez a nő, de a férfi gyermekesebb, mint a nő.

Az igazi férfi gyermeket rejt magában: ez játszani akar. Nosza, némberek, fedezzétek föl hát a gyermeket a férfiben!

Játékszer legyen a nő, tiszta és finom, hasonlatos a drágakőhöz, beragyogva egy világ fényétől, a mi még nincs itt.

Csillagfény ragyogjon szerelmetekben!

Reménységetek szava legyen: "hadd szüljem az emberfölötti embert!"

Szerelmetekben legyen vitézség! Szerelmetekkel menjetek neki annak, aki félelmet gerjeszt bennetek.

Szerelmetekben legyen becsület! Különben keveset ért az asszonyi állat a becsülethez. De az légyen becsületetek, hogy mindig jobban szeressetek, mint a hogy titeket szeretnek és sohse legyetek másodikok.

A férfi félje az asszonyt, ha az szeret: akkor meghoz minden áldozatot s minden más dolog értéktelen ő előtte.

A férfi félje az asszonyt, ha az gyülöl: mert a férfi lelke fenekén csak rossz, de az asszonyi állat gonosz.

Kit gyűlöl a nő leginkább? - Im-ígyen szóla a vas a mágneshez:

"Téged gyűlöllek leginkább, mivelhogy vonzol, de nem vagy elég erős, hogy egészen magadhoz ragadj." A férfi boldogsága: "én akarok." A nő boldogsága: "ő akar." "Ime, ebben a pillanatban lőn tökéletessé a világ" - ezenképen gondolkozik minden nő ha teljes szerelemből engedelmeskedik.

És engedelmeskednie kell a nőnek és mélységet találnia felszinéhez. Felszín a nő kedélye, mozgalmas, viharos réteg sekély vizek fölött.

Ám a férfi kedélye mélységes folyam, a mely földalatti barlangokban zúg: a nő érzi erejét, de esze nem fogja föl azt.

Ekkor így válaszola nékem a vén anyóka: "Sok kedveset monda Zarathustra s kiváltkép azoknak, a kik elég fiatalok hozzá.

Furcsa dolog; Zarathustra csak kevéssé ismeri a nőt, s mégis igaza van felőle! Nemdenem azért van ez, mivelhogy a nőnél nincs lehetetlen. És most fogadd köszönetem: apróka igazságom! Hisz elég vén vagyok hozzá.

Burkold be és fogd be a száját; különben nagyon fennen ordít, ez az apróka igazság."

"Ó asszony, add nékem kicsiny igazságodat!" - mondám én.

És im-ígyen szóla az öreg anyó:

"Asszonyi állathoz mégy? Ne felejtsd el az ostort."

Im-ígyen szóla Zarathustra.

________________________________________________

Nietzsche Friedrich: Im-igyen szóla Zarathustra
(Grill Károly Könyvkiadóvállalata, Budapest, 1908.) 86-88. o.

(...) a nők gyengébb képesültségét mindenütt azért veszik oly szorosan, hogy házi életükben alárendelt szerepet éljenek, minthogy a férfiak nagy része nem békülhet ki a gondolattal, hogy hasonjogúval éljen.

(...) A nő ritkán szalad az elvont után. Szellemének azon irányánál fogva, mely szerint inkább foglalkozik az egyesekkel, mint a csoporttal, mások kebelvilághoz való élénkebb érdeklődése folytán, mennélfogva elébb mindent jól megfontol, mit gyakorlatilag kivinni akar, mint fog az másokra hatni; e két tulajdonnál fogva igen ritkán hagyja ki a nő számításából a személyeket s ritkán tekinti a dolgokat úgy, mintha azok csak képzeletileg élő lényeknek, csupán képzeleti alkotásoknak, semmi élő által meg nem valósítható képzelmeknek érdekében léteznének."

________________________________________________

Mill, John Stuart: A nő alárendeltsége
(Szatmár, 1876.) 87. és 102. o.

A házasságra nevelés

Azoknak a nőknek, akik társadalmi helyzetük folytán szabadabb életet élhetnek, többnyire egyoldalú és felületes a műveltségük, s ez az örökölt női jellemvonásokkal párosulva erősen kifejezésre jut. Általában csak külsőségek iránt van érzékük, csak a tánccal meg a cicomával törődnek; életcéljukat elrontott ízlésük és buja szenvedélyeik kielégítésében látják. A gyermek és a gyermeknevelés iránt nem nagyon érdeklődnek; az ilyesmi fárasztja, untatja őket, ezért a gyermekeket dajkákra és a cselédség gondjaira bízzák, később pedig intézetben neveltetik. Azt viszont mindenkor feladatuknak tekintik, hogy lányaikból divatbábukat, fiaikból pedig aranyifjakat neveljenek, akik közül a sok gigerli kikerül, a férfiaknak az a megvetésre méltó csoportja, amelyet úgyszólván a selyemfiúkkal helyezhetnők egy színvonalra. Ebből a jeunesse dorée-ből kerül ki azoknak a zöme, akik a dolgozó nép leányait elcsábítják, s a semmittevést, a pazarlást tekintik élethivatásuknak.

Az ismertetett viszonyokban találjuk a magyarázatát a nő bizonyos jellembeli sajátságainak, amelyek nemzedékről nemzedékre mindjobban kifejlődnek. A férfiak szeretnek ebbe belekapaszkodni, de elfelejtik, hogy ők maguk okozzák és magatartásukkal elősegítik e tulajdonságok kifejlődését. E gyakran felrótt női tulajdonságok: a rettegett nyelvesség, a pletykaéhség, a legjelentéktelenebb és legérdektelenebb dolgokról folytatott végtelen eszmecserék iránti hajlandóság, a külsőségekre, a cicomázkodásra irányuló érdeklődés, a tetszenivágyás és az ebből származó divatőrület; továbbá a könnyen felkelthető irigység és féltékenység más nők iránt, a hazudozásra való hajlam és a színlelés művészete.

E tulajdonságokat a nőknél, ha különböző mértékben is, de általában véve már az ifjúkorban megtaláljuk. Olyan tulajdonságok ezek, amelyek a társadalmi viszonyok nyomására alakultak ki, és amelyeket az öröklés, a példa és a nevelés fejlesztett tovább. Aki ésszerűtlen nevelésben részesült, maga sem tudhat ésszerűen nevelni másokat.

Ha tisztában akarunk lenni azzal, hogy milyen alapon jöttek létre és hogyan fejlődtek a nemek és az egyes népek tulajdonságai, akkor azt a módszert kell alkalmaznunk, amellyel a modern természettudomány az élőlényeknek és jellembeli sajátságaiknak keletkezését és fejlődését vizsgálja. Az anyagi létfeltételek határozzák meg nagymértékben minden élőlény jellemvonásait. Az élőlény kénytelen az adott létfeltételekhez alkalmazkodni, és az így kialakult reakciók végül természetévé válnak.

Az ember sem kivétel az alól, ami a természetben minden élőlényre vonatkozik;^[101] az ember nem áll a természeti törvényeken kívül, biológiai szempontból tekintve az ember a legfejlettebb állat. Ezt persze nem akarják elismerni. A régieknek, jóllehet nem ismerték a modern természettudományokat, már évezredekkel ezelőtt sok emberi dologról értelmesebb nézeteik voltak, mint a mai embernek, és ami a fő: tapasztalatokon alapuló nézeteiket a gyakorlatban alkalmazták. Manapság csodálják és magasztalják a görög férfiak és nők szépségét és erejét, de nem akarnak tudomást venni arról, hogy egyáltalán nem a szerencsés éghajlat és a soköblű tenger partján elterülő ország természeti szépségei hatottak olyan kedvezően a népesség fejlődésére, hanem az állam következetesen megvalósított testnevelési és nevelési elvei, amelyek arra irányultak, hogy szépség, erő, ügyesség párosuljon az elme élességével és rugalmasságával. Igaz, hogy a nőt a férfihoz képest szellemi téren már akkor is elhanyagolták, de ez nem áll a testi nevelésre.^[102] Spártában, amely mind a két nem testi nevelésében a legmesszebbre ment, fiúk és lányok a nemi érettség idejéig mezítelenül jártak és együtt gyakorolták magukat a tornában, játékokban és birkózásban. Hozzászoktak a meztelen emberi test látványához, a természetes dolgokat természetesen kezelték, s ennek az volt az eredménye, hogy elkerülhették az érzékek túlságos ingerlését, amelyet nálunk a két nem érintkezésének meggátlásával főként mesterségesen idéznek elő. A fiúk előtt nem volt titok a leány teste és megfordítva. Itt nem voltak kétértelmű játékok. A test szépsége mindkét nembelinek egyaránt örömöt okozott.

________________________________________________

Bebel, August: A nő és a szocializmus
(Kossuth, Budapest, 1976) 126-127. o.

Biológiai tanulmányok

Mi a nő? Egyszerű, mondják a leegyszerűsített formulák kedvelői: a nő - anyaméh, petefészek, a nő nőstény, és ebbe az egy szóba mindenestül belefér. Férfiszájban sértésnek hangzik a "nőstény" szó, pedig a férfi korántsem szégyelli állat voltát, sőt büszke rá, ha "nagy kan"-nak titulálják. A "nőstény" megjelölés nem azért sértő, mert a nőt a természetbe gyökerezteti, hanem mert nemére korlátozza; és a férfi nyilván azért tartja megvetendőnek és ellenséges princípiumnak a női nemet, még az ártatlan állatoknál is, mert a nő nyugtalanító, ellenséges indulatokat vált ki belőle, s ezeket a biológiával igyekszik igazolni. A nőstény szóra kavargó képek rajzanak elő agya rejtekéből: egy óriásira nőtt, gömbölyű pete bekapja és kettéharapja a fürge spermiumot; az idomtalan, telezabált termeszkirálynő zsarnokoskodik rabszolgáin, a hímeken; az ájtatos manó, a nősténypók szétmorzsolja és felfalja a hímet szerelmi vágya csillapodtán; tüzelő szuka kóborol az utcán, undorító szaguszályt vonva maga után; a nősténymajom szemérmetlenül kitárulkozik, és álszent kacérsággal menekül; s még a legbüszkébb vadállatok - a tigrisek, oroszlánok, párducok - nőstényei is szolgai alázattal kushadnak le, a hím fejedelmi ölelését várva. Tunya, türelmetlen, ravasz, ostoba, közönyös, buja, vad, megalázott; a férfi szemében a nő testesíti meg a nőstények - minden nőstény - sajátságait. És a nő tagadhatatlanul nőstény.

(...)

A biológiai tények jelentőségét tehát csak egy sor más természetű - fejlődéstörténeti, gazdasági, társadalmi és pszichológiai - tényező figyelembevételével tisztázhatjuk. A nő adottságainak korlátai, továbbá az a körülmény, hogy egyéni léte a fajnak alávetett, rendkívül fontos tényező; teste a világban elfoglalt helyzetének egyik lényeges eleme. De mégsem annyira fontos, hogy egymagában meghatározná; súlya attól függ, hogy mekkorának tapasztalja az egyén társadalmi tevékenysége során. A biológia egymagában nem ad, nem adhat választ a bennünket érdeklő kérdésre: hogy miért a nő a Másik. Ehhez egyebet is tudnunk kell; azt, hogy hogyan és mivé formálta az emberiség történelmi fejlődése során az embernőstényt, hogyan változott-alakult át eredendő természete.

________________________________________________

Simone de Beauvoir: A második nem
(Gondolat, Budapest, 1969.) 29-30., 58-59. o.

KRÉTA - GORTYNA TÖRVÉNYTÁBLÁK

(i. e. 450-350 k.)

"Az örökösnő az apja fivéréhez - ha több is van, akkor a legidősebbhez - fog férjhez menni... Ha nincsenek (élő) fivérei az apának, de vannak unokaöccsei, akkor az örökösnő a legidősebb apai testvér fiához megy feleségül...

Ha egy örökösnő túl idős az őt elvenni jogosult rokonához képest, és ezért megtagadja, hogy hozzámenjen, lesz egy berendezett háza, ha városi, és a megmaradó vagyona felét is birtokolhatja, és férjhez mehet valakihez, akit választ a törzs tagjai közül, aki megkéri a kezét. Megoszthatja a vagyonát azzal, aki jogosult feleségül venni őt.

Ha egy elhunyt férfi hátrahagyja özvegy örökösét gyerekekkel, a feleség hozzámehet a törzs egy tagjához, de nincs kötelezve erre. Ha az elhalt férj nem hagy hátra gyermekeket, a nőnek férjhez kell mennie a legközelebbi rokonhoz, ahogy (fentebb) írva van.

Ha a lány még serdülőkorú, apai nagybátyja kezeli a vagyonát és a jövedelem fele lesz a nőé.

Ha az örökösnő serdülőkorú, és nincs olyan közeli rokona, aki jogot formálhatna rá, akkor birtokolhatja a vagyonát és jövedelmét, és addig az ideig, míg serdülőkorú, az anyja nevelje; ha nincs anyja, az anyai nagybátyjai valamelyike kell, hogy nevelje."

________________________________________________

Not is God's image - Women in History
(Ed.: O' Faolain, J. - Martines, L., Fontana-Collins, Glasgow, 1974.) 32-33. o.

Örökösödés leányágon Izráelben

27: 1 Ekkor előálltak Celofhád leányai. Celofhád Héfer fia volt, ez Gileád fia, ez Mákír fia, ez pedig József fiának Manassénak a fia volt. A Manassé nemzetségei közül való leányok nevei ezek voltak: Mahlá, Nóá, Hoglá, Milká és Tircá. 2 Ezek odaálltak Mózes és Eleázár pap elé, meg a vezető emberek és az egész közösség elé a kijelentés sátra bejáratánál, és ezt mondták: 3 Apánk meghalt a pusztában. De nem volt azoknak a csoportjában, akik összefogtak az ÚR ellen, azaz Kórah csoportjában, hanem a maga vétke miatt halt meg, fiai pedig nem voltak. 4 Miért tűnjék el apánk neve a nemzetségből, csak azért mert nem volt fia? Adj nekünk örökséget apánk testvérei között.

5 Mózes az ÚR elé vitte ügyüket, 6 és az ÚR ezt mondta Mózesnek: 7 Igazat mondanak Celofhád lányai. Adjál csak nekik birtokot apjuk testvérei között, és juttasd nekik apjuk örökségét. 8 Izráel fiaihoz pedig így beszélj: Ha valaki úgy hal meg, hogy nincsen fia, juttassák az örökséget a leányának. 9 Ha leánya sincs, akkor adjátok az örökséget a testvéreinek. 10 Ha pedig testvérei sincsenek, akkor adjátok az örökséget az apja testvéreinek. 11 Ha apjának sincsenek testvérei, adjátok az örökséget annak, aki a nemzetségben a legközelebbi rokon, az örökölje. Legyen ez Izráel fiai között törvényes rendelkezés, ahogyan megparancsolta az ÚR Mózesnek.

(...)

8 Minden olyan leány, aki örökséget kap Izráel fiainak a törzseiben, csak olyanhoz menjen férjhez, aki atyai törzsének a nemzetségéből való, hogy Izráel fiai közül mindenki megtartsa ősi örökségét. 9 Ne kerüljön el egyik törzsből a másik törzsbe az örökség. Izráel fiainak törzseiből mindenki ragaszkodjék a maga örökségéhez.

________________________________________________

Mózes negyedik könyve 27: 1-11 és Mózes negyedik könyve 36: 8-9
Biblia - Ószövetség
(Református Zsinati Iroda Sajtóosztálya, Bp., 1991.) 164., 174. o.

V.

1. Gaius (Inst. I. 144-145): A régiek úgy rendelkeztek, hogy a nők még felnőtt korukban is gyámság alatt (in tutela) maradjanak, kivéve a Vesta-szűzeket, akiket mentesítettek (a gyámság alól): így intézkedett a XII táblás törvény is.

2. Gaius (Inst. II. 47): Agnatusok^[103] gyámsága alatt álló asszony res mancipijainak^[104] tulajdonjogát (mások) nem szerezhették meg, csak abban az esetben, ha gyámja közreműködésével ő maga adta át: így rendelkezett a XII táblás törvény.

________________________________________________

Római történeti chrestomathia
(Tankönyvkiadó, Budapest, 1963.) (Szerk.: Borzsák István) 23. o.

"Az apámnak, mikor meghalt, mintegy 14 talentumnyi vagyona volt. Két gyereket hagyott hátra, jómagamat 7 évesen és 5 éves hugomat, és egy özvegyet, az anyámat, aki 50 minás vagyont hozott magával.

Égve a vágytól, hogy gondoskodjon rólunk, apám, mikor halálán volt, tulajdonát teljesen átadta gondozásra a vádlott Aphobusnak és Demophonnak, akik Demon fiai és apám unokaöccsei (...)

Demophonnak átadta a hugomat két talentum kíséretében, amelyet azonnal kifizetett; aztán a vádlottnak adta anyámat 80 minával és házam, valamint bútoraim használati jogával."

________________________________________________

Demosthenes: The Orations IV. k.
(London, 1852-63.) 93. o.

Hatodik könyv

XXIII. ATHÉNI

(...)

A menyegző korhatára - a leghosszabb időt számítva - lányok számára tizenhat éves kortól húszig terjed, férfiak számára pedig harminctól harmincötig. Tisztségek betöltésére a nő negyvenéves korában, a férfi harmincéves korában válik jogosulttá. A férfi hadkötelezettsége húszéves kortól hatvanéves koráig terjed. A nőket - ha szükség merül fel, hogy háborúban szolgálataikat igénybe vegyék - csak, miután már gyermeket szültek, lehet képességüknek megfelelő és hozzájuk illő szolgálatra alkalmazni ötvenéves korukig.

(...)

Tizenegyedik könyv

(...)

ATHÉNI

(...)

Aki pedig úgy hal meg, hogy egyáltalán nem végrendelkezett, és olyan gyermekek maradnak utána, kiknek gyámságra van szükségük, gyermekei támogatásra szoruló helyzetének ugyanezek a törvények álljanak rendelkezésére; ha pedig csak lányai maradnak az olyan embernek, akit ilyen váratlan sors ért, legyen elnézéssel a törvényhozó iránt, ha lányai kiházasítását illetőleg a felmerülő három szempont közül csak kettőt vehet tekintetbe, nevezetesen csak a rokonság közeli voltára és a családi birtok fenntartására van gondja, ellenben mellőzi a harmadik szempontot, amelyet az apa szem előtt tartott volna, hogy a jellemre és erkölcsre való tekintettel válasszon az összes polgárok sorából önmagának alkalmas fiút, leányának pedig vőlegényt - e szempontot neki mellőznie kell, mert ő képtelen ilyen vizsgálódást végezni. Szükségből tehát a következő törvény legyen érvényes az ilyen esetre vonatkozólag: ha lányai maradnak annak, aki végrendelkezés nélkül halt meg, akkor az elhunytnak egy apától vagy egy anyától való fivére vegye nőül a lányát, s kapja vele együtt a birtokát az elhunytnak, feltéve, hogy neki magának nincs birtoka. Ha pedig az elhunytnak fivére nincs ebben a helyzetben, akkor ennek a fia cselekedjék így, ha egymáshoz illő korban vannak. Ha pedig egyik eset sem áll fenn, ellenben az elhunyt nővérének van fia, az járjon el így. Negyedik helyen áll az elhunyt apjának fivére, ötödik helyen ennek a fia, hatodik helyen pedig atyja nővérének a fia, s így haladjon tovább a sor a rokonság közeliségének foka szerint, ha valaki után leánygyermekek maradnak, a testvéreken és unokaöcsökön át fölfelé haladva, mégpedig úgy, hogy egy nemzedéken belül mindig a férfiág jogosult a női ág előtt. A házasság idejének alkalmas vagy alkalmatlan voltát bírói vizsgálat döntse el, úgy, hogy a férfiakat teljesen meztelenül, a nőket pedig övig meztelenül szemléli meg.

Ha pedig a rokonok közt nem akad férjnek alkalmas ember, le egészen az elhunyt fivérének unokáiig és a nagyapja gyermekeiig, akkor az legyen az elhunyt birtokának örököse és leányának férje, akit a leány önként választ a gyámok beleegyezésével a többi polgár közül, hogyha az is hajlandó e házasságra. De még további bonyodalmak is előfordulhatnak: megeshet, hogy magában a városban nem akad megfelelő férj; ha tehát a leány helybeliek hiányában kinéz magának valakit, aki gyarmatosnak van elküldve, és kedvére volna, ha az lenne az atyai birtok örököse - ha az illető rokon, úgy a törvény értelmében foglalja el az örökséget; ha azonban nem tartozik a nemzetséghez, csak akkor, ha a városban nincs a lánynak rokona, jogosult a lánynak és a gyámoknak választása alapján a lányt nőül venni és hazatérve a birtokot átvenni.

________________________________________________

Platón: Törvények (In: Platón összes művei III.)
(Európa, Budapest, 1984) 712., 943-944. o.

Harmincnegyedik könyv

I. Miközben az embereket az éppen befejeződött s a máris kitöréssel fenyegető roppant háborúk^[105] gondjai foglalkoztatták, olyan esemény történt, amely alig érdemelne említést, ha a felkorbácsolt szenvedélyek révén nem válik komoly pártküzdelmek okozójává. Ugyanis M. Fundanius és L. Valerius néptribunusok azt javasolták a népgyűlésnek, hogy érvénytelenítsék a Lex Oppiát. C. Oppius néptribunus fogadtatta el Q. Fabius és Ti. Sempronius consulsága alatt, a pun háború vihara közepette ezt a törvényt, amely kimondta, hogy egyetlen asszony sem birtokolhat többet fél uncia aranynál, nem viselhet színes ruhákat, és sem Rómában, sem más városban vagy attól ezerlépésnyi távolságon belül nem utazhat kocsin, csak ha hivatalos áldozatra megy.

Marcus és P. Iunius Brutus néptribunusok a Lex Oppia védelmére keltek, s kijelentették, hogy nem fognak beleegyezni a törvény eltörlésébe. A nemesek nagy számban léptek fel, hogy támogassák vagy támadják a javaslatot. A Capitoliumot megtöltötte a törvény védőinek és ellenzőinek tömege. A matronákat sem jó tanács, sem az illendőség emlegetése, sem férjük parancsszava nem tudta otthon tartani. Megszállták a Város minden utcáját, a Forum minden bejáratát, s kérték a Forumra érkező férfiakat, hogy most, mikor az állam virágzik, s valamennyi polgár napról napra növekvő jólétben él, egyezzenek bele, hogy az asszonyok is visszakapják hajdani ékességeiket. Naponként nagyobb lett a sokaság, mert a városokból és a törvénykezési helyekről is összegyűltek.^[106] S már a consulokhoz, praetorokhoz s a többi főtisztviselőhöz is oda mertek járulni, hogy kérésüket előadják. De legalábbis az egyik consulban, M. Porcius Catóban teljességgel könyörtelen szigorúságú emberre akadtak, aki az eltörlésre javasolt törvény védelmében a következő beszédet mondta:

2. "Ha közülünk mindenki rászánta volna magát, polgárok, hogy feleségével szemben érvényesítse a férj jogát és tekintélyét, nem okoznának nekünk az asszonyok ennyi bajt. Most azonban cselekvési szabadságunkat, amelyet otthon legyűrt az asszonyi féktelenség, immár itt, a Forumon is kigúnyolják és lábbal tiporják, s mert külön-külön nem tudtuk ráncba szedni őket, most mindannyiuktól reszkethetünk! Én bizony mesének, kitalált történetnek tartottam, hogy egy bizonyos szigeten az összeesküvő asszonyok az egész férfinemet írmagostul kiirtották.^[107] Nincs az embereknek olyan fajtája, amely ne jelentené a legnagyobb veszélyt, ha megengedik nekik, hogy csoportosuljanak, összefogjanak, és titokban tanácskozzanak. Én bizony alig tudom magamban eldönteni, hogy ez alkalommal maga az eset vagy az általa szolgáltatott példa-e a rosszabb. Mert az eset minket, consulokat érint a többi főtisztviselővel együtt, a példa azonban inkább benneteket, polgárokat. Hiszen ti fogtok szavazni, a ti feladatotok mérlegelni, hogy az elétek terjesztett javaslat hasznos-e az államnak vagy sem; ezért az asszonyi felzúdulásért viszont - akár magától támadt, akár a ti ösztönzésetekre tört ki, M. Fundanius és L. Valerius - kétségtelenül a főtisztviselők hibáztathatók, s nem tudom, hogy ez rátok hoz-e nagyobb szégyent, tribunusok, vagy a consulokra. Tireátok, ha ti a tribunusi lázongások ösztönzésére már az asszonyokat mozgósítjátok, s mireánk, ha minket, mint egykor a nép kivonulása, most az asszonyok kivonulása késztet törvények elfogadására.

Valóban, kevéssel ezelőtt pirulva érkeztem meg az asszonyok seregén keresztül a Forumra. S ha nem tartott volna vissza a korántsem valamennyiük, hanem sokkal inkább egyikük-másikuk méltósága és tartózkodása iránt érzett tisztelet - nehogy azt a látszatot keltsem, hogy a consul kipellengérezi őket -, így szóltam volna hozzájuk:

»Miféle új szokás ez, kitódulni a közterekre, elállni az utcákat, s megszólítani az idegen férfiakat? Nem tudtatok otthon, saját férjetekhez fordulni e kéréssel? Vagy talán bájotok jobban hat az utcán idegen férfiakra, mint otthon saját férjetekre?

Bár - ha a szemérem az asszonyokat az őket megillető jogok határai között tudná tartani - még otthon sem a ti feladatotok lett volna azzal törődni, hogy itt milyen törvényt fogadnak vagy utasítanak el.«

Őseink úgy rendelkeztek, hogy a nők semmiféle, még magánügyet sem intézhetnek el gyámjuk jóváhagyása nélkül, s szüleiknek, fivéreiknek vagy férjüknek kell engedelmeskedniük.^[108] Mi azonban - ha az istenek engedik - eltűrjük, hogy már az államügyekbe is beavatkozzanak, s a forumon is a nép- és választógyűlés tagjai közé vegyüljenek. Mert mi egyebet csinálnak most az utcákon és keresztutakon, mint hogy támogatják a néptribunusok indítványát, s a törvény eltörlésére buzdítanak? Engedjétek csak szabadjára erőszakos természetüket, megfékezhetetlen lényüket, s azután reméljétek, hogy majd saját maguk szabnak határt féktelenségüknek. Ha ti magatok nem kényszerítitek erre őket, az asszonyoknak ez lesz a legkisebb gondja, mikor az erkölcs és a jog annyi igazságtalannak érzett törvénye ellen lázonganak. Mert ők maguknak minden téren szabadságot, sőt, mondjuk ki őszintén, szabadosságot követelnek.

3. Mert mire nem fognak még vetemedni ezután, ha most céljukat elérték? Nézzétek csak végig az asszonyokra vonatkozó valamennyi törvényt, amelyekkel őseitek megzabolázták féktelenségüket, s férjük hatalma alá rendelték őket. S hasztalanul vannak ennyi kötelékkel megbéklyózva, mégis alig tudjátok féken tartani őket. Nos, de ha eltűritek, hogy egyik köteléküket a másik után tépjék szét, újabb engedményeket csikarjanak ki, s végül egyenlővé váljanak, azt gondoljátok, hogy akkor képesek lesztek elviselni őket? Abban a percben, mihelyt veletek egyenlővé váltak, már fölétek is kerekedtek!

»De, Herculesre! - mondhatnák -, ők nem azt kérik, hogy ne hozzanak ellenük valami új törvényt; nem a törvényes határozat, csupán a jogtalanság megszüntetését óhajtják.«

Dehogyis! Csupán azt, hogy a törvényt, amelyet helyeseltetek és megszavaztatok, amelyet annyi év gyakorlata igazolt, azt most vonjátok vissza, egyszóval: hogy egy törvény eltörlésével a többi tekintélyét is megrendítsétek. Nincs törvény, amely mindenkinek egyformán kedvező lenne; a kérdés csupán az, hogy a többség szempontjából és általában hasznos-e. S ha kinek-kinek jogában van félrelökni és megsemmisíteni az őt személyében korlátozó jogszabályokat, mire jó ezentúl a törvényeket az egész közösséggel elfogadtatni, ha ezeket nyomban eltöröltetheti az, aki ellen hozták őket? Azért mégis szeretném hallani, mi késztette az asszonyokat arra, hogy magukon kívül kirohanjanak az utcára, s alig állják meg, hogy ne rontsanak be a Forumra és a népgyűlésre is? Talán az, hogy elérjék Hannibal fogságába esett szüleik, férjük, gyermekeik, fivéreik kiváltását? Távol van, s maradjon mindig távol az államtól ilyen csapás: de mégis, mikor lesújtott ránk, ti akkor süketek voltatok az asszonyok jámbor esdekléseivel szemben.^[109] S akkoriban őket nem is a rokoni szeretet, nem az övéikért érzett aggodalom, hanem a vallásos érzés gyűjtötte össze azért, hogy fogadják a phrygiai Pessinusból ideérkező Idai Anyát.^[110]

De miféle, valamennyire is elfogadható ok rejlik az asszonyok e mostani lázadása mögött? »Hogy arany- és bíbordíszben tündökölhessünk - válaszolják -, hogy ünnep- és hétköznapon kocsin járhassuk be a Várost, mintegy diadalmenetet tartva a legyőzött és eltörölt törvény s a tőletek elhódított és elragadott szavazatok fölött; s hogy semmi korlátot ne szabjanak költekezésünknek és fényűzésünknek.«

(...)

7. Minden más rend, mindegyik polgár megérezte, hogy az állam helyzete jobbra fordult, csupán a mi hitveseink ne élvezhessék a béke és általános nyugalom gyümölcseit? Mi, férfiak, bíborban járunk, bíborszegélyt hord a főtisztviselő és főpap; gyermekeink is bíborszegélyes togát öltenek; a coloniák és municipiumok vezetőinek (s itt Rómában a legalacsonyabb rangúaknak, a kerületek elöljáróinak is) meg kell adnunk a bíborsávos toga viselésének jogát, úgy, hogy nemcsak életükben viselhetik e megtisztelő megkülönböztetést, de haláluk után is ezzel együtt hamvasztják el őket. Csupán asszonyainkat óhajtjuk a bíbor viselésétől eltiltani? S míg te, a férfi, bíbort hordhatsz a nyeregtakaródon, nem engeded meg, hogy házad asszonya bíborköpenyt viseljen, s így pompásabb takarót hord a lovad, mint amilyen öltözetet az asszonyod. Bár a bíbor esetében, amelyet elkoptatnak és elhordanak, úgy látom, talán még van valamilyen, ha nem is elfogadható okod a makacsságra, de vajon mért féltek annyira az aranytól, amelynél csak a megmunkálás bérét veszíted el? Az arany a magánosok és az állam esetében inkább csak tartalék, mint ezt ti is tapasztaltátok.

A consul azt állította, akkor nincs vetélkedés az egyes asszonyok között, ha egyiknek sincs semmije. De, Herculesre!, mekkora fájdalom és méltatlankodás fogja el mindnyájukat, ha látják, hogy a latin szövetséges asszonya hordhatja a számukra tilos ékességeket, mikor azok bíborban és aranyban ragyogva kocsiznak végig a Városon, s ők gyalog mennek utánuk, mintha a birodalom székhelye amazok városaiban, s nem Rómában lenne! Ilyesmi még egy férfi lelkét is megsebezné, mit gondoltok, milyen hatással van az asszonyokra, akik kicsiségekre is érzékenyek? Számukra elérhetetlen a hivatal, főpapság, diadalmenet, kitüntetés, tiszteletajándék, fegyverzsákmány. Csinos megjelenés, cicoma, öltözet - ezek a nők ékességei, ezek örvendeztetik meg őket, erre büszkék, ezeket nevezték őseink a »nők ékességének«. Mi mást vetnek le, ha gyászolnak, ha nem a bíbort és aranyat? S mit öltenek fel újra, ha letelt a gyász? S mivel emelik az öröm- és hálaadó ünnepek fényét? Nemde azzal, hogy rendkívül díszes ruhát öltenek? De persze, ha a Lex Oppiát eltörlitek, nem lesz eszköz a kezetekben, ha olyasmitől akarjátok eltiltani őket, amit most a törvény tilt meg számukra, s kevesebb hatalmatok lesz leányaitok, feleségetek, sőt némelyik esetben nővéretek felett! Az asszonyok alárendelt helyzete soha nem szűnik meg, míg övéik élnek, igaz, hogy ők maguk is borzadnak az özvegységgel vagy árvasággal járó szabadságtól. S azt óhajtják, hogy ruházkodásukat inkább a ti akaratotok s ne a törvény szabályozza. S nektek az a kötelességetek, hogy védjétek, oltalmazzátok, ne pedig rabszolgaként tartsátok őket, s inkább legyen illő rátok az atya, a férj, mint a tulajdonos elnevezés.

Gyűlöletes kifejezéseket használt imént a consul, mikor asszonyi zendülést és kivonulást emlegetett. S valóban, fenyeget a veszély, hogy mint hajdan a felbőszült nép, ők is megszállják a Szent Hegyet vagy az Aventinust!^[111] De mivel ők a gyengébbek, el kell fogadniuk, bármit is határoztok. De minél erősebbek vagytok náluk, annál mértékletesebben éljetek hatalmatokkal!"

8. Ezeknek a törvényt támadó, illetve védő beszédeknek az elhangzása után másnap még sokkal nagyobb asszonytömeg zúdult ki az utcára. Egyetlen csapattá verődve megszállták a két Brutus házának bejáratát, akik tiltakozni akartak tiszttársaik javaslata ellen, s a tömeg csak akkor távozott, mikor a tribunusok kijelentették, hogy nem fognak tiltakozni. Ezután már nem volt kétséges, hogy minden tribus a törvény eltörlésére szavaz, s a törvényt huszonegy évvel meghozatala után érvénytelennek nyilvánították.

M. Porcius consul mindjárt azután, hogy a Lex Oppiát eltörölték, huszonöt hadihajóval, amelyek között öt szövetséges hajó is volt, elutazott a Lunai-öbölbe, ide gyűjtötte össze seregét is, ide rendelt a part mentén végigküldött paranccsal mindenfajta hajót, s mikor Lunából elindult, elrendelte, hogy kövessék őt a Pyrenaeusi-öbölbe; innen indul el majd teljes hajóhadával az ellenség ellen. A hajók, elhaladva a Liguriai-hegység és a Gallus-öböl mellett, a kijelölt napon csatlakoztak hozzá. Ezután Rhodához vitorláztak, s kiűzték a várból a hispan helyőrséget. Majd Rhodától elindulva kedvező széllel Emporiaehez érkeztek. Itt valamennyi csapatot partra szállították, a szövetséges hajóslegénység kivételével.

________________________________________________

Livius: A római nép története a város alapításától III. kötet
(Európa, Budapest, 1982.) 417-421., 428-230., 832-834. o.

Harmadik könyv

IV.

... a kantabereknél a férfiak visznek hozományt az asszonyoknak, a leányok a vagyon örökösei, s ezek házasítják ki fivéreiket. Itt ugyanis némileg nőuralom van, ez pedig egyáltalában nem mutat polgáriasultságra.

________________________________________________

Strabón: Geógraphika
(Gondolat, Budapest, 1977.) 192-193., 314-315., 537-538. o.

Kiírtam néhány megállapítást Marcus Cato^[112] A hozomány című beszédéből. Ebben azt is megírja, hogy a férjnek joga volt megölni házasságtörésen ért feleségét:

"Mikor a férfi kimondja a válást - jegyzi meg -, tulajdonképpen censori bírája feleségének, s hatalmát belátása szerint gyakorolhatja az asszony felett, ha valami elvetemült vagy szégyenletes tettet követett el: megfenyítheti, ha bort ivott; ha pedig idegen férfival keveredett valami botrányba, el is ítélheti."

A halálbüntetés jogáról így ír:

"Ha feleségedet házasságtörésen kapod, bírói ítélet nélkül is büntetlenül megölheted; ő viszont, ha te követsz el házasságtörést, vagy téged csábítanak házasságtörésre, ujjal sem merészkedhet, de nincs is joga hozzád nyúlni."

________________________________________________

A régi Róma napjai - Gellius: Attikai éjszakák 10, 23, 4-5.
(Gondolat, Budapest, 1968.) (Összeállította: Szepessy Tibor) 102. o.

a) Ethelbert^[113] király törvényeiből, (602-603?)

31. Ha egy szabad ember más szabad ember feleségével hál, jóvátegye azt vérdíjával, és szerezzen másik feleséget saját pénzén, s vezesse azt a másik otthonába...

77. Ha valaki egy hajadont vásárol (menyasszonyi), fizetséggel kell megvásárolnia, ha semmi csalárdság nincs.

77/b. Ha mégis valami csalárdság van, vissza kell vinni haza, s a férfi kapja vissza pénzét.

78. Ha élő gyermeket szül, legyen övé a javak fele, ha a férje hal meg előbb.

79. Ha gyermekeivel el akar menni, legyen övé a javak fele

80. Ha a férj magánál akarja tartani (a gyermeket), (a feleség kapjon ugyanolyan részt) mint egy gyermek.

81. Ha nem szül gyermeket, atyai rokonaira szálljanak javai és a jegyajándék.^[114]

82. Ha valaki erőszakkal ragad el egy leányt (fizessen), a tulajdonosnak 50 shillinget, és azután vásárolja meg a tulajdonostól beleegyezését (a házassághoz).

83. Ha már más ember (menyasszonyi) árat fizetett érte, ő (aki elrabolta) fizessen 20 shilling kárpótlást...

c) Alfréd király^[115] törvényeiből

Bev. 30. Az asszonyokat, akiket varázslaton, boszorkányságon és bűvölésen kapnak, élni ne hagyd...^[116]

A száli frankok törvénykönyve

XIII. A szabadok elrablásáról

1. § Ha három férfi elrabol egy szabad leányt, 300 soldiust fizessenek.

2. § Azok, akik e hármon kivül részesei voltak a rablásnak, 5 soldiust fizessenek.

3. § Akik nyíllal vettek részt a rablásban, 3 soldiust fizessenek.

4. § A rablók pedig 2500 dénárt vagyis 62 és fél soldiust kötelesek fizetni.^[117]

5. § Ha pedig a leányt zárt helyiségből vagy női munkaszobából ragadták el, szintén az előírt módon kell a váltságot fizetni.

6. § Ha a leány, akit elraboltak a király védelme alatt állt, a fredus^[118] amit érte fizetni kell 2500 dénár, vagyis 62 és fél soldius.

7. § Ha egy királyi szolga vagy litus^[119] szabad nőt rabol, életével fizessen.

8. § Ha egy szabad leány saját akaratából ment rabszolgához, szabadságát elveszíti.

9. § Ha egy szabad ember idegen rabnővel kezd viszonyt, hasonlóképpen bűnhődik.

10. § Ha valaki más menyasszonyát elviszi és feleségül veszi, 2500 dénárra vagyis 62 és fél soldiusra büntessék.

XXV. A rabszolganők paráznaságáról

3. § Ha valamely szabad férfi más rabnőjével paráználkodott és rábizonyult, a rabnő urának 600 dénárt, vagyis 15 soldiust fizessen.

5. § Ha valamely szabad férfi idegen rabnővel nyilvánosan viszonyt kezdett^[120], maradjon vele együtt a szolgaságban.

6. § Hasonlóképpen ha szabad nő más rabszolgáját vette házastársul, maradjon szolgaságban.

A szász törvénykönyv

XL.

Ha valaki feleségül akar venni valakit, fizessen (a menyasszony) szüleinek 300 soldiust, ha pedig a vőlegény a szülők beleegyezése nélkül, de a menyasszony hozzájárulásával házasságot köt, kétszer 300 soldiust fizessen (a menyasszony) szüleinek; ha pedig sem a szülők, sem a lány nem adják beleegyezésüket, azaz erőszakkal elrabolja (a menyasszonyt), fizessen 300 soldiust a szülőknek, 240 soldiust a leánynak, az pedig térjen vissza szüleihez.

XLI.

Ha az apa és az anya meghalnak, az örökség a fiút és nem a lányt illeti.

XLIII.

Aki özvegyasszonyt akar elvenni (feleségül), ajánlja fel oltalmazójának (az asszony) váltságdíját, hogy ezzel szerezze meg (az elhalt férj) rokonainak beleegyezését...

XLVI.

Ha valakinek fia és leánya van és a fiú megházasodik és a házasságból fia származik, az atya örökségét a fiú fia, azaz a (fiú) unoka kapja és ne a leány.^[121]

A livóniai törvény

16. Ha valaki erőszakot követ el egy nőn, és a nő ezt három feddhetetlen férfiú tanubizonyságával igazolni tudja - akasszák fel.

Szemelvények a lengyel jogforrásokból

17. cikkely

1. Ha valaki nemesleányt megerőszakol, vagy annak akarata ellenére magával viszi, ezért 50 márka büntetést fizet a bírónak, a nemesleánynak pedig annyit, amennyit a bíró megítél szégyenéért.

2. Ugyanígy jár a bíróság el, ha valaki nemesasszonyt erőszakol meg, vagy annak akarata ellenére magával viszi.

3. Ha valaki ez alól esküvel akarja tisztázni magát, ezt kilencedmagával kell tennie.

4. Ha valamilyen parasztlány vagy parasztasszony bogyóért vagy almáért vagy más dologért az erdőre megy és ott megerőszakolják, ezért 6 márka büntetést kell fizetni.

5. Ha valaki ez alól esküvel kívánja tisztázni magát, ezt harmadmagával kell tennie.

6. Ha pedig egy kisleány megy a mezőre vagy erdőre almáért vagy más dologért és ott megerőszakolják, ezért büntetésül háromszázat kell fizetni, miután nem engedett, hogy úgy (ti. egyedül) menjen.

7. Ha ő (a tettes) ezalól esküvel akarja magát tisztázni, ezt másodmagával kell tennie.

________________________________________________

Európa és Közel-Kelet IV-XV. század
(Egyetemes történeti szöveggyűjtemény, Középkor 1/2. kötet)
(Szerkesztette: Sz. Jónás Ilona, Tankönyvkiadó, Budapest, 1981.)
429-430., 433., 475-476., 479., 500-501., 602., 609-610. o.

(1294)

"Egyetlen lány, asszony vagy özvegy sem adhatja el, ajándékozhatja oda, zálogosíthatja el javait, és nem is vállalhat velük kezességet gyámja nélkül, amennyiben három pfenniget meghaladó értékről van szó. Kivételt csak a kereskedői foglalkozást űzők képeznek."

________________________________________________

Harksen, Sibylle: A nő a középkorban
(Corvina, Budapest, 1976.) 11. o.

Állampolgárnak azt nevezzük, aki egy nemzetségekből álló társadalom tagja, osztozik annak jogaiban, élvezi szabadságait. Aki ügyes-bajos dolgai miatt tartózkodik egy országban, de dolga végeztével el kell távozzék onnan, nem polgára, csak átmenetileg tagja annak a társadalomnak. Nem állampolgár az sem, akit ettől a címtől megfosztottak. A nők, a fiatal gyermekek és a szolgák csupán egy teljesjogú polgár családtagjaiként számíthatnak erre a címre, valójában azonban ők sem állampolgárok.

________________________________________________

A francia Enciklopédia - Szemelvények
(Gondolat, Budapest, 1962.) (Összeáll.: Győry János)150-151. o.

(...) A nőnek a férfival egyenlő joga van erőinek kifejtéséhez és szabad érvényesítéséhez; éppúgy ember, mint a férfi, s neki is meg kell adni azt a szabadságot, amit a férfinak, ti., hogy önállóan rendelkezzék saját személyével, hogy a maga ura legyen. Mit sem változtathat ezen az, hogy valaki véletlenül nőnek született. Éppen olyan igaztalan dolog a nőt kizárni az egyenjogúságból csak azért, mert nőnek, nem pedig férfinak született - amiben egyébként a férfi ugyanolyan ártatlan mint a nő -, mint bizonyos szabadságjogok gyakorlását attól tenni függővé, hogy valaki milyen vallású vagy milyen politikai nézetet vall, s éppen olyan képtelenség, mint az, hogy két ember egymást ellenségnek tekinti, mert a születés véletlensége folytán különböző népekhez vagy nemzetiségekhez tartoznak. Ezek szabad emberhez méltatlan nézetek. Az emberiség haladása abban áll, hogy ledönt mindent, ami az egyik embert a másiktól, az egyik osztályt a másiktól, az egyik nemet a másiktól függőségben tartja. Semmiféle egyenlőtlenség nem jogos, csak a természettől való, amely az egyes lényeket - természeti rendeltetésük betöltése végett - különbözőnek teremtette. A természetszabta korlátokat pedig egyik nem sem hághatja át, mert ezzel természeti rendeltetését semmisítené meg.

(...)

Harc a magánjogi egyenlőségért

Az ország törvényei és politikai intézményei mindig kifejezik egy faj, osztály vagy nem társadalmi függőségét. A törvény paragrafusokba foglalja az uralkodó érdekeket - s ez lesz az ország joga. A nő függő, elnyomott nem, ennek megfelelően alakul jogi helyzete minden országban. Vannak negatív és pozitív jellegű törvények. Negatívak, amennyiben a jogok elosztásánál az elnyomottakat mellőzik, pozitívak, amennyiben megszabják az elnyomottak alárendelt helyzetét és esetleges kivételeket tesznek.

Magánjogunk a római jogon alapszik, amely az embert csak mint birtokló személyt ismeri. Csak részben maradt érvényben a régi germán jog, amely a nő iránt méltányosabb. A francia nyelv ember és férfi megjelölésre egyaránt az "homme" szót használja, az angol a "man" szót, ugyanígy a francia jog az embert csak mint férfit ismeri, s még néhány évtizeddel ezelőtt csaknem ugyanez volt a helyzet Angliában is, ahol a nő rabszolgaként függött a férfitól. Miként egykor Rómában: csak római polgárok léteztek és a római polgárok feleségei, polgárnők nem.

Németországban a nő jogi helyzete annyiban javult, hogy a tarka egyveleg helyébe egységes polgári jog lépett, és ezáltal általánossá váltak olyan jogok, amelyekkel a nő helyenként rendelkezett. Ennek alapján a hajadon nő jogot nyert gyámtiszt viselésére; házasságkötésnél és végrendelkezésnél is tanúskodhattak nők, továbbá teljes szabadságot kaptak üzleti ügyekben, azaz joguk volt szerződések kötésére, kivéve, hogy a férjes nő férje hozzájárulása nélkül saját személyében kötelezettséget, gyámi tisztet nem vállalhat. A házassági együttélés mindkét félre kötelező, feltéve, hogy az egyik fél nem él vissza ezzel a jogával. Ha azonban ebben a kérdésben a házasfelek közt nézeteltérés támad, akkor a férfi dönt, nevezetesen őt illeti a lakóhely és lakás megválasztásának joga is. Az asszony csak abban az esetben nem köteles engedelmeskedni, ha a férj visszaél jogával. A háztartás vezetésére csak a nő jogosult, övé az ún. kulcshatalom, melynél fogva a háztartás körén belül elláthatja férje ügyeit és képviselheti annak érdekeit. A férj felelős a feleség által vállalt kötelezettségekért. De a férjnek joga van felesége kulcshatalmát korlátozni, vagy teljesen meg is vonni. Ha visszaél ezzel a jogával, a gyámhatóság megszüntetheti a korlátozást. A feleség köteles ellátni a házimunkát, és végezni a férj foglalkozási körébe eső munkákat is, de csak abban az esetben, ha ilyen tevékenység a férj életviszonyai között szokásos.

A Reichstag elutasította a házasságon belüli vagyonmegosztásra vonatkozó javaslatot. Ez csak a házassági szerződés útján biztosítható, de a szerződéskötés elég gyakran elmarad a házasság megkötésekor, és ez utólag bonyodalmakhoz vezet. Ezzel szemben bevezették az egységes vagyonkezelést, e szerint a férjet illeti a feleség vagyonának kezelése és haszonélvezete, de ez csak a házasságba hozott vagyonra vonatkozik. A nőnek csupán afölött van korlátlan rendelkezési és kezelési joga, amit a házasság fennállása alatt saját munkájával vagy valamely üzleti tevékenységgel szerez. A férjnek nincs joga arra, hogy jogügyletek útján a nő által hozott vagyonnal kapcsolatban a nőt terhelő kötelezettséget vállaljon. Azonkívül a nőnek, ha megalapozottan gyanítja, hogy a házasságba hozott vagyona veszélyeztetve van, ami gyakran csak későn derül ki - joga van biztosítékot követelni. Azonkívül keresetet indíthat az egységes vagyonkezelés megszüntetéséért, ha a férj magatartása komolyan veszélyezteti a feleség és a gyermekek megélhetését. A helytelen kezelésből származó kárért a férj a felelős.

Nagy igazságtalanság érheti a nőt a házasság felbontása esetén. Ilyen esetben ugyanis a házastársak közös szerzeménye a férfié marad, akkor is, ha a férfi hibájából mondják ki a válást és a nő szerezte a vagyon nagyobb részét, ezzel szemben a nő csak akkor igényelheti a társadalmi helyzetének megfelelő eltartást, ha saját vagyonából vagy munkájából erre nem futja. Továbbá a férjé marad válás esetén az a vagyon, amely a nő vagyonának el nem használt jövedelméből gyűlt össze.

Az apai hatalom helyébe a szülői hatalom lépett, de a szülők közötti nézeteltérés esetén az apa véleménye a döntő. Ha az apa meghal, akkor a szülői hatalom gyakorlása, a gyermek vagyonának haszonélvezetével együtt az anyára száll. Az elvált asszony, még ha a gyermek nevelése rá is van bízva, nem képviselheti gyermekét, és nem kezelheti annak vagyonát, az apa ezzel szemben szülői jogát csorbítatlanul gyakorolhatja.

Angliában 1870-ig a szokásjog szerint a férjet illette a feleség ingó vagyonának tulajdona. A feleség csak ingatlan javainak tulajdonjogát tartotta meg, de a kezelés és a haszonélvezet joga itt is a férjet illette. Törvény előtt az angol nő nulla volt; nem kezdeményezhetett semmiféle jogügyletet, még érvényes végrendeletet sem készíthetett; férje jobbágya volt. Olyan bűncselekményért, melyet férje jelenlétében követett el, a férj volt felelős; a nőt kiskorúnak tekintették. Ha valakinek kárt okozott, ezt a kárt úgy ítélték meg, mintha háiziállat követte volna el; a férjnek kellett a kárt megtérítenie. J. N. Wood püspöknek 1888-ban a Westminsterben tartott előadásából kitűnik, hogy a nőnek még száz évvel ezelőtt sem volt szabad az asztalnál ennie, és csak akkor szólhatott, ha kérdezték. Az ágy felett a férj hatalmának jelvényeként korbács lógott, amelyet a férjnek szabad volt használnia, ha felesége nem járt a kedvében. Az asszony parancsainak csak leányai tartoztak engedelmeskedni, fiai szolgálónak tekintették.

Az 1870., 1882. és 1893. évi törvények értelmében a nő nemcsak egyedüli tulajdonosa mindannak, amit a házasságba visz, hanem annak is, amit szerez vagy amihez öröklés vagy ajándékozás útján hozzájut. E jogviszony csak a házastársak közötti külön szerződéssel módosítható. Az angol törvényhozás itt az amerikai példát követte. Az 1886. évi Custody of Infants Act óta a szülői hatalom az apa halála után az anyára száll. Az 1890. évi Intestate Estates Act óta érvényben levő megreformált örökösödési jog a férfit továbbra is előnyben részesíti. Mindkét házastársnak végrendelkezési joga van. Ha azonban nincs végrendelet, akkor az elhalt feleség egész ingó vagyona az apára száll. Az özvegy ellenben csak az ingó vagyon egyharmadát, illetve az ingatlanok járadékának egyharmadát örökli, a többi a gyermekeké. Az új, 1908. évi Married Women's Property Act értelmében a férjes asszony köteles szüleinek és férjének eltartására. De a régi középkori jognak még igen sok maradványa van érvényben, amelyek nagymértékben befolyásolják a férjes asszony helyzetét. Amint láttuk, a házasság felbontása terén a nő jogi helyzete még ma is nagyon kedvezőtlen. A férfi által elkövetett házasságtörés még nem szolgál válóokul a nő számára, csak ha kegyetlenkedéssel, bigámiával, nemi erőszakossággal stb. párosul.^[122]

A nő szempontjából általában is nagyon kedvezőtlen maradt a polgári jog Franciaországban és mindazokban az országokban - többnyire latin országokban -, amelyekben erősen érezhető a francia Code Civil hatása, vagy ahol az bizonyos módosításokkal mindmáig érvényes. Így például Belgium, Spanyolország, Portugália, Olaszország, Orosz-Lengyelország, Németalföld és a legtöbb svájci kanton területén. Jellemző és ma is érvényes mondás őrizte meg I. Napóleon felfogását a nő helyzetéről: "Nem is francia az a nő, aki azt teheti, ami neki tetszik."^[123] A nő, amint férjhez megy, férje gyámsága alá kerül. A Code Civil 215. §-a értelmében férje beleegyezése nélkül nem járhat el bíróság előtt, még ha nyilvános kereskedést folytat is. A 213. § szerint a férjnek oltalmaznia kell feleségét, a feleség viszont engedelmességgel tartozik férjének. A férj kezeli a nőnek a házasságba hozott vagyonát, felesége javait eladhatja, elidegenítheti vagy jelzálogkölcsönnel terhelheti meg anélkül, hogy ehhez a feleség közreműködése vagy beleegyezése szükséges volna. Ennek következtében az asszony gyakran rabszolga-helyzetben van. A férfi léha nőszemélyekkel vagy a kocsmában költi el a nő keresetét, adósságokba veri magát, vagy elkártyázza az asszony vagyonát, és a feleség gyermekeivel együtt nyomorog; a férfinak joga van az asszony munkaadójától követelnie, hogy neki fizesse ki feleségének keresetét. Ki veheti rossz néven a nőtől, ha ilyen körülmények között lemond a frivol házasság megkötéséről, ami Franciaországban oly gyakori eset?

Továbbá a nő a legtöbb latin országban nem tanúskodhat szerződéskötésnél, végrendelkezésnél vagy - Franciaországban 1897-ig - közjegyző előtt. Különös ellentmondás, hogy ezzel szemben tanúskodhat a törvény előtt bűnperekben, sőt esetleg az ő tanúvallomása alapján ítélhetnek halálra egy embert. Büntetőjogi szempontból a nőt mindenütt teljes jogúnak tekintik, és minden bűntettért és vétségért éppen úgy felel, mint a férfi. Erről az ellentmondásról derék törvényhozóink nem vesznek tudomást. A nő mint özvegy végrendelkezhet vagyonáról, de sok országban nem lehet végrendeleti tanú, ezzel szemben a Code Civil 1029. cikkelye értelmében kinevezhető végrendeleti végrehajtónak. Olaszországban 1877 óta a nő teljes értékű tanúnak számít magánjogi ügyekben is.

A férfi kiváltságos jogi helyzete különösen szembeötlő a házasság felbontását szabályozó törvényekben. A Code Civil értelmében Franciaországban a férj válókeresetet indíthatott, ha a feleség házasságtörést követett el; ezzel szemben a 230. cikkely értelmében az asszony csak akkor indíthatott ilyen keresetet, ha a férj ágyastársát befogadta a közös háztartásba. Ezt a cikkelyt az 1884. július 27-i válási törvény hatályon kívül helyezi, de a francia büntetőjogban továbbra is fennáll a megkülönböztetés, ami nagyon jellemző a francia törvényhozókra. A nőt házasságtörésért 3 hónaptól 2 évig terjedő fogházbüntetéssel sújtják. A férfit csak akkor büntetik meg, ha, a Code Civil előbbi meghatározása értelmében, a közös háztartásban ágyast tart, és a feleség emiatt panaszt emel. De ha bűnösnek nyilvánítják, csak 100-2000 frankig terjedhető pénzbüntetéssel sújtják. (A Code Pénal 337. és 339. cikkelye.) Ilyen jogegyenlőtlenség lehetetlen volna, ha a francia parlamentben nők is ülnének. Hasonló a helyzet Belgiumban. A nőt házasságtörésért ugyanazzal a büntetéssel sújtják, mint Franciaországban, a férj viszont csak akkor büntethető, ha a házasságtörés a házastársak lakásán történt - ez esetben a férfira 1 hónaptól 1 évig terjedhető fogházbüntetést szabhatnak ki. Belgiumban valamivel igazságosabb a törvény, mint Franciaországban, de itt is, ott is kétféle jogszabály van érvényben, az egyik vonatkozik a nőre, a másik a férfira. Hasonló rendelkezések vannak a francia jog befolyása alatt Spanyolországban és Portugáliában. Az olasz magánjog (1865) csak akkor engedi meg a nőnek a válást, ha a férj ágyasát a közös lakásban tartja, vagy olyan helyen, ahol az ágyastárs jelenléte különösen sértő a feleségre. 1907-ben azzal a (június 21-i) törvénnyel egyidejűleg, amely a Code Civilnek a házasságkötésre vonatkozó többi cikkelyét módosítja, végül mindkét kamara elfogadta a július 13-i törvényt, amely a nőt teszi egyedüli tulajdonosává mindannak, amit önállóan szerzett vagy amihez öröklés vagy ajándékozás útján jut. A férj elveszítette rendelkezési jogát a feleség saját vagyona felett. Ez az első rés a francia törvényhozásban, és a francia nő most jutott el arra a szintre, amelyre az angol nőt az 1870. évi törvény helyezte.

Nemcsak a Code Civilhez képest, hanem a német polgári törvénykönyvhöz képest is sokkal nagyobb haladást jelent az új svájci polgári törvénykönyv, amelyet 1907. december 10-én fogadtak el, és amely 1912. január 1-ével érvénybe lépett. Míg az egyes kantonok különféle törvényei részben a Code Civilt követték, mint például Genf, Waadt, az olasz Svájc, részben az osztrák jogot, mint Bern és Luzern, részben pedig a régi szokásjogot - Schwyz, Uri, Unterwalden stb. - most Svájc egységes törvénykönyvet kap. Az új törvénykönyv biztosítja a nők és a gyermekek szabadságát. Még abban az esetben is elismeri a nőnek a közös vagyonra (illetve annak egyharmadára) való jogát, ha csak mint segéderő vagy mint háziasszony tevékenykedett. Az örökösödési jog szempontjából is jobb helyzetbe került, mint a Német Birodalomban. Így a férj szülei mellett a hagyaték felének tulajdonjogán kívül a másik felének életfogytiglani haszonélvezete is megilleti. A feleségükről és gyermekükről kellőképp nem gondoskodó férjek adósait a törvény kötelezheti arra, hogy a feleségnek fizessenek. A házassági akadályok között nem szerepel az a rendelkezés, mely szerint az elvált házastársaknak tilos házasságra lépniük azzal, akivel a házasságtörést elkövették. (A Code Civil ilyen értelmű 298. §-át 1904-ben Franciaországban is hatályon kívül helyezték.) A házassági vagyonjogot lényegében úgy rendezi, mint a német polgári törvénykönyv. Elsősorban a házassági szerződés az irányadó, amely mind a házasság előtt, mind a házasság tartama alatt megköthető. Házasságon kívül született gyermekek, ha az anyának házasságot ígértek, nemcsak tartásdíjra tarthatnak igényt, mint a Német Birodalomban, hanem az apa nevének és társadalmi vagyonának megítélésére is, és ezzel elnyerik a törvényes gyermekek jogi helyzetét.

Svédország az 1874. december 11-i törvénnyel a feleségnek szabad rendelkezési jogot ad mindarra nézve, amit személyes munkával szerez. Dániában ugyanezt az elvet 1880-ban emelték jogérvényre. Azonkívül a dán törvények értelmében a nő nem felel vagyonával a férj adósságaiért. Hasonlóan intézkedik az 1888. évi norvég és az 1889-i finn törvény: a férjes asszony ugyanúgy rendelkezik vagyona felett, mint a hajadon, csak egyes kivételeket ismer a törvény. A norvég törvény megmondja, hogy a nőt a házasság megfosztja szabadságától.

"A skandináv országokban, akárcsak a legtöbb más országban, ez az egyetemes mozgalom, amely kiszélesítette a nő »külön vagyonához« való jogát, ugyanazon a ponton kezdődött, mint Angliában is: a feleség kereseténél. Az uralkodó osztályok ugyanis sokkal könnyebben feladták a kisembernek a dolgozó asszonnyal szemben bírt patriarchális jogát, mint a saját rétegükhöz tartozó férfi jogát a vagyonos nővel szemben."^[124]

Az 1908. május 27-i törvénnyel a dán törvényhozás további lépést tesz előre. Ha a férj, illetve az apa nem tesz eleget eltartási kötelezettségének, akkor a feleség, illetve a gyermekek követelhetik, hogy - miután a hatóság megállapította a nekik járó tartásdíj összegét - ezt számukra közpénzből folyósítsák.

A legtöbb országban a fennálló törvények értelmében a gyermekek nevelésének és a nevelésre vonatkozó intézkedésnek a joga az apát illeti; itt-ott az anyának alárendelt beleszólást biztosítanak. Az anyajogi időkkel szöges ellentétben álló régi római elv, amely szerint az apát illeti a gyermek felett minden jog és hatalom, mindenütt uralkodik a törvényhozásban.

Oroszországban a férjes asszony csak saját vagyona fölött rendelkezhet. Ami keresőtevékenységét illeti, teljesen függő helyzetben van férjétől. A férj engedélye nélkül nem állítanak ki számára útlevelet, amely minden lakóhelyváltozáshoz szükséges. Állás vállalásához vagy valamely keresőtevékenység gyakorlásához szintén szüksége van férje hozzájárulására. A válást az érvényben levő törvények annyira megnehezítik, hogy ez csak a legritkább esetekben jöhet létre. Sokkal függetlenebb a nő a régi paraszti közösségekben, ami a még fennmaradt kommunisztikus intézményeknek vagy azok emlékének tulajdonítható. A nő maga kezelte vagyonát. Végtére a kommunizmus az a társadalmi állapot, amely a nő számára kedvező. Ez derült ki annak idején az anyajog korának jellemzésekor.^[125]

Az Egyesült Államokban a nők kivívták teljes magánjogi egyenlőségüket, s megakadályozták az angol vagy más hasonló prostitúciós törvények bevezetését.

Harc a politikai egyenjogúságért

A férfiak és a nők közötti kézzelfogható jogi egyenlőtlenség a leghaladóbb nőket arra késztette, hogy törvényes egyenjogúsításuk érdekében politikai jogokat követeljenek. Ugyanez a gondolat vezette a munkásosztályt, amikor a politikai hatalom megragadása érdekében fejtett ki agitációt. Ami helyes a munkásosztály szempontjából, nem lehet helytelen a nő szempontjából sem. Az elnyomott, jogfosztott, háttérbe szorított nőnek nemcsak joga, hanem kötelessége is, hogy védekezzék és minden megfelelőnek látszó eszközt megragadjon függetlensége kivívására. Persze e törekvések ellen ismét síkra szállnak a reakciósok. Lássuk, mi jogon.

Kiváló szellemi képességű nők a legkülönbözőbb népeknél a legkülönbözőbb korszakokban - ott is, ahol nem volt kezükben a fejedelmi hatalom - jelentős politikai befolyásra tudtak szert tenni. Még a pápai udvarban is akad erre példa. Ha a nők az őket megillető jogok révén nem tudtak közvetlenül befolyást gyakorolni, akkor megtették ezt úgy, hogy éltek szellemi fölényükkel, sőt még cselszövésekhez és fondorlatokhoz is folyamodtak. Különösen nagy hatalmuk volt századokon át a francia udvarban, de ugyanúgy a spanyol udvarban és az itáliai udvarokban is. Fülöp spanyol király udvarában, a XVII. század vége felé tizenhárom évig Marie de Trémouille főkamarásnő, Bracciano és Ursino hercegnője volt Spanyolország első minisztere, s ezen idő alatt kitűnően irányította a spanyol politikát. Egyes fejedelmi maîtresse-ek is nagyszerűen értettek ahhoz, hogy óriási politikai befolyást biztosítsanak maguknak; gondoljunk csak Madame de Maintenonnak, XIV. Lajos maîtresse-ének, és Pompadournak, XV. Lajos maîtresse-ének ismert nevére. Ama nagy szellemi mozgalomtól, amelynek a XVIII. században Montesquieu, Voltaire, d'Alambert, Holbach, Helvetius, La Mettrie, Rousseau és mások voltak fő képviselői, a nők sem tartották távol magukat. Sokan közülük talán csak divatból vagy intrikus hajlamaik kielégítése céljából, esetleg más, nem éppen emelkedett indokok alapján vettek részt e nagy mozgalomban, amely kétségbevonta az állam és a hűbéri társadalom alapjait, de annyi bizonyos, hogy nagyrészt a magasztos célokért való lelkesedés és az őszinte érdeklődés vezérelte őket. Már évtizedekkel azelőtt, hogy a nagy forradalom tisztító viharként végigseperte Franciaországot, gyökerestül kitépve és földre döntve mindent, ami régi, s ujjongó lelkesedést keltve az egész kultúrvilágban, tömegesen áramlottak a nők a tudományos és politikai klubokba, ahol részt vettek a filozófiai, természettudományos, szociális és politikai kérdések körül folyó, rendkívül bátor vitákban. S amikor végül 1789 júliusában a Bastille ostroma megadta a jelt a nagy forradalomra, mind a felső rétegekből, mind a nép köréből jócskán akadtak nők, akik igen tevékenyen beleavatkoztak az eseményekbe és - akár pozitív, akár negatív irányban - jelentős befolyást gyakoroltak alakulásukra. Jóban és rosszban a szélsőségek felé hajolva, felléptek mindenütt, ahol alkalmuk nyílt rá. A történetírók legtöbbje a nagyszerű eredményeknél jóval többet foglalkozott a forradalom túlkapásaival, amelyek az adott viszonyok mellett igen természetesek voltak, mert az uralkodó osztályok mondhatatlan korrupciója, kizsákmányolása, csalásai, aljassága és árulása feletti elkeseredésből fakadtak. Ezen egyoldalú leírások hatására írta Schiller, hogy "...hiénákká lesznek itt a nők és gúnyt űznek az iszonyattal". S mégis, azokban az években a nők oly sok példát nyújtottak hősiességből, lelki nagyságból és csodálatra méltó önfeláldozásból, hogy tárgyilagos könyvet írni "a nagy forradalom asszonyairól" annyi volna, mint messze világító diadaloszlopot állítani nekik.^[126] Hiszen még Michelet szerint is a nők alkották a forradalom élcsapatát. Az általános nyomor, melyben a francia nép a Bourbonok gyalázatos rablóuralma alatt élt, természetesen a nőket sújtotta a legjobban. Csaknem minden tisztességes kereseti lehetőségtől elzárva, tízezrek estek áldozatul a prostitúciónak. Ehhez járult az 1789-es éhínség, amely a végsőkig fokozta a nők és hozzátartozóik nyomorát. Ez kényszerítette őket októberben arra, hogy megostromolják a városházát, és tömegesen kivonuljanak Versailles-ba, az udvar székhelyére; de ugyanez késztette sokukat arra is, hogy a nemzetgyűléshez benyújtott petícióban követeljék "a férfi és nő közötti egyenlőség visszaállítását, a nők számára a munka szabadságának biztosítását, és ama hivatalok megnyitását, amelyeknek betöltésére megfelelő képességekkel rendelkeznek". S mivel megértették, hogy jogaik kivívásához hatalomra van szükségük, s hogy hatalmuk csak akkor lesz, ha szervezkednek és tömörülnek - Franciaország-szerte nőegyesületeket alakítottak, néhol meglepően magas taglétszámot elérve, s részt vettek a férfiak gyűlésein is. A zseniális Madame Roland a forradalom "államférfiai", a girondisták között játszott vezető szerepet, a tüzes és ékesszóló Olympe de Gouges pedig a nép asszonyainak vezetését vette kezébe és vérmérsékletéből tüzelt szenvedélyes lelkesedéssel szállt síkra érdekeikért.

Amikor 1793-ban a konvent proklamálta az emberi jogokat (les droits de l'homme), Olympe de Gouges azonnal felismerte, hogy itt csak a férfi jogairól van szó. Rose Lacombe-bal és másokkal együttműködve 17 pontban kidolgozta "a nők jogait", és ezeket társai Brumaire 28-án (1793. november 20-án) a párizsi községtanács előtt részletesen megindokoltak. Fejtegetéseik még ma is teljesen helytállók és a következő, a helyzetnek megfelelő mondat is szerepelt bennük: "Ha a nőnek joga van a vérpadra lépni, akkor legyen joga a szónoki emelvényre lépni is." Követeléseiket nem teljesítették. Ezzel szemben az a megállapítás, hogy a nőnek joga van a vérpadra lépni, véresen beigazolódott. Gouges-nak a nők jogaiért való fellépése és a konvent túlkapásai ellen vívott harca elég volt ahhoz, hogy a konvent érettnek ítélje őt a vérpadra; feje november 3-án porba hullott. Öt nappal később Madame Roland is követte őt a vérpadon. Mindketten hősökhöz illően haltak meg. Nem sokkal haláluk előtt, 1793. október 17-én a konvent azzal is tanújelét adta nőellenes felfogásának, hogy elhatározta az összes nőegyesületek feloszlatását. Később odáig mentek, hogy - amikor a nők továbbra is tiltakoztak a rajtuk esett igazságtalanság ellen - eltiltották nekik a konvent meg a nyilvános gyűlések látogatását, és mint zendülőket kezelték őket.

Mielőtt a konvent a Franciaország ellen vonuló monarchikus Európával szembenállva kihirdette, hogy "veszélyben a haza", s elrendelte a népfelkelést, a párizsi nők ajánlkoztak arra - amit húsz esztendővel később lelkes porosz nők meg is tettek -, hogy fegyverrel a kezükben védik a hazát, remélvén, hogy ezzel bebizonyítják jogukat az egyenlőségre. De ekkor a községtanácsban felállt a radikális Chaumette, és megkérdezte: "Mióta van joguk a nőknek nemüket megtagadni és férfiakká lenni? Mióta szokás elvetni a háztartás szelíd gondjait, gyermekeik bölcsőjét azért, hogy kilépjenek a nyilvánosság porondjára, a szónoki emelvényről beszédeket mondjanak, a katonaság soraiba álljanak, egyszóval, olyan kötelességeket teljesítsenek, amelyeket a természet egyedül a férfi számára tartott fenn? A természet így szólt a férfihoz: Légy férfi! A lóverseny, a vadászat, a földművelés, a politika és mindenféle erőfeszítés a te kiváltságod! A nőhöz így szólt: Légy nő! A gyermekek, a háztartás gondja, az anyaság édes nyugtalansága - ez a te munkád! Oktalan asszonyok, miért akartok férfiakká lenni? Nincsenek eléggé megosztva az emberek? Mire van még szükségetek? A természet nevében maradjatok, amik vagytok; ahelyett, hogy oly viharos életünk veszélyeiért irigyelnétek bennünket, érjétek be azzal, hogy családjaink erődjében feledtetitek velünk e veszélyeket, midőn szemeink elragadtatva megnyugszanak gyermekeinken, kiket a ti gyengéd gondoskodástok tett boldoggá."

A radikális Chaumette kétségtelenül a mai férfiak legtöbbjének a szíve szerint beszélt. Mi is úgy véljük, hogy a helyes munkamegosztás a férfiakra bízni az ország védelmét, a nőkre meg az otthon és a családi tűzhely gondját. Egyébiránt Chaumette szónoki kitörése merő frázis. Amit a férfinak a földművelésben végzett fáradságos munkájáról mond, nem helytálló, hiszen a földművelésben a nőnek ősidőktől fogva a mai napig elég nehéz szerep jutott. A vadászat és a lóverseny fáradsága nem "fáradság", hanem a férfinak mulatsága. A politika pedig csak azokra nézve veszedelmes, akik az ár ellen úsznak, egyebekben legalább annyira szórakoztató, mint amennyire fárasztó. Chaumette beszédéből a férfi önzése szól.

Olyan törekvések, amilyeneket Franciaországban az enciklopédisták fellépése és a nagy forradalom nyomán megfigyelhettünk, az Egyesült Államokban is jelentkeztek, amikor az ország a XVIII. század hetvenes és nyolcvanas éveiben kivívta az Angliától való függetlenségét és a demokratikus alkotmányt. Elsősorban Mercy Ottis Warren és Mrs. Adams, Amerika későbbi, második elnökének felesége és más, hasonló gondolkodású nők szálltak síkra a politikai egyenjogúságért. Az ő befolyásuknak volt köszönhető, hogy legalább New Jersey állam megadta a választójogot a nőknek, bár 1807-ben ismét megvonta tőlük. Franciaországban még a forradalom kitörése előtt (1787-ben) Condorcet, a későbbi girondista volt az, aki ragyogóan megírt esszében követelte a nők szavazati jogát és a nemek teljes politikai egyenlőségét.

Felbuzdulva a szomszédos országban végbement nagy eseményeken, a csatorna másik oldalán a bátor Marie Wollstonecraft (született 1759-ben) emelte fel szavát. 1790-ben könyvet írt a francia forradalom leghevesebb ellenfele, Burke ellen, s ebben védelmezte az emberi jogok követelését. De csakhamar eljutott odáig, hogy a nők számára is igényelte ugyanezeket a jogokat, mégpedig az 1792-ben megjelent "A Vindication of the Rights of Women" (A nők jogainak védelme) című könyvében, melyben saját nemét élesen bírálva, a köz érdekében követelte és bátran védelmezte a nők teljes egyenjogúságát. De természetesen a leghevesebb ellenállásba ütközött. Könyvére szélsőségesen éles és igazságtalan támadásokkal válaszoltak. Kortársaitól, félreismerten és kigúnyoltan, súlyos lelki vívódások közepette halt meg 1797-ben.

De a legkülönösebb, hogy ugyanakkor, amikor Franciaországban, Angliában és az Egyesült Államokban megtörténtek az első komoly kísérletek a nők politikai egyenjogúságának kivívására, az akkor még oly elmaradt Németországban is akadt olyan német író - Th. G. Hippel -, aki síkra szállva a nők jogaiért, Berlinben 1792-ben jelentetett meg könyvet a szerző feltüntetése nélkül "Über die bürgerliche Verbesserung der Weiber" (A nők polgári helyzetének javításáról) címmel. Olyan időpontban történt ez, amikor Németországban "A férfiak polgári helyzetének javításáról" ugyanolyan joggal lehetett volna könyvet írni. Annál csodálatra méltóbb a bátorsága ennek az írónak, aki levonta könyvében a nemek társadalmi és polgári egyenjogúsításának összes következményeit; és igen ügyesen, szellemesen védelmezte álláspontját.

Ezt követően a nő és a férfi politikai egyenjogúsításának a kérdése hosszú ideig szunnyadt, de lassanként mégis valamennyi kultúrország nőmozgalmának posztulátumává vált, s több országban részben meg is valósult. Franciaországban a saintsimonisták és a fourieristák emelték fel szavukat a nemek társadalmi egyenjogúsításáért; 1848-ban a fourierista Considérant a francia parlament alkotmányozó bizottságában indítványozta, hogy a nők számára azonos politikai jogokat biztosítsanak. Pierre Leroux 1851-ben megismételte ezt az indítványt a kamarában, de ugyancsak eredménytelenül.

Ma egészen más a helyzet. Azóta minden viszony, az egész kép hatalmasat változott, s megváltoztatta a nők helyzetét is. A nő sorsa, jobban mint valaha, szorosan összeforrott a társadalom egész fejlődésmenetével, s ebbe a fejlődésbe a nő egyre inkább tevékenyen beavatkozik. Látjuk, hogy minden kultúrállamban nők milliói működnek a férfiak mellett a legkülönbözőbb pályákon, s évről évre növekszik azoknak a száma, akik saját erejükre és képességeikre utalva vívják a létért folyó küzdelmet. Tehát a nő számára éppoly kevéssé közömbös, mint a férfi számára, hogy milyenek társadalmi és politikai viszonyaink. Például az ilyen kérdések: milyen bel- és külpolitikát folytatunk, vajon az ilyen politika háborúra vezet-e vagy sem; hogy az állam fegyverbe hív-e évente sok százezer egészséges férfit és külföldre kényszerít-e tízezreket; hogy a legfontosabb létszükségleti cikkeket megdrágítják-e adókkal és vámokkal, ami a legkeményebben a sokgyermekes családokat sújtja, méghozzá olyan időben, amikor a létfenntartási eszközökből amúgy sincs elég - mindezek a kérdések a nőt éppen úgy érintik, mint a férfit. Azonkívül a nő ugyanúgy fizeti jövedelméből az egyenes és közvetett adókat. A nevelési rendszernek az ő szempontjából igen nagy fontossága van, mert a nevelés módja jelentősen befolyásolja nemének helyzetét; ráadásul mint anyának kettős érdeke fűződik hozzá.

Továbbá, a sok száz különböző foglalkozási ágban működő sok százezer és millió nő személy szerint messzemenően érdekelt szociális törvényhozásunkban. A munkaidő tartama, az éjjeli, vasárnapi és gyermekmunka, a bérfizetési és felmondási határidő, a gyárakban és műhelyekben alkalmazott óvintézkedések, egyszóval a munkásvédelem, azonkívül az egész biztosítási törvényhozás, az ipari bíráskodás ügye stb. - ezek mind olyan kérdések, amelyek a nőt a legközvetlenebbül érintik. A munkásoknak egyáltalán semmilyen vagy csak hiányos ismereteik vannak sok olyan iparágról, amelyek kizárólag vagy túlnyomórészt munkásnőket foglalkoztatnak. A vállalkozóknak elemi érdeke, hogy leplezze azokat a visszásságokat, amelyekért felelős. Ugyanakkor az iparfelügyelet sok olyan iparágra nem terjed ki, amely csak nőket foglalkoztat, s azonkívül még egyáltalán nem működik kielégítően, holott éppen ezekben az iparágakban van a legnagyobb szükség a munkásvédelmi intézkedésekre. Gondoljunk csak azokra a nagyvárosi műhelyekre, amelyekben varrónőket, szabónőket, kalapkészítőnőket stb. zsúfolnak össze. Innen alig hatol ki panaszszó, s ide nem hatol be semmiféle vizsgálat. Azonkívül a nő mint kereső érdekelve van a kereskedelmi és vámügyi törvényhozásban, valamint az összes magánjogi rendelkezésben. Kétségtelen tehát, hogy a nőnek éppen úgy, mint a férfinak, életbevágó érdeke, hogy a törvényhozás útján befolyást gyakoroljon a viszonyok alakulására. A közéletben való részvétele tehát igen hasznos eredményekkel járna, s a nők sok új szempontra hívhatnák fel a figyelmet.

Az ilyen érvelést röviden azzal szokták elutasítani, hogy a nők nem értenek a politikához, a legtöbben hallani sem akarnak róla, s nem is tudnak élni szavazati joggal. Ez igaz is, meg nem is. Bizonyos, hogy eddig, legalábbis Németországban, a nők számára még nem követelték tömegesen a politikai egyenjogúságot. Az első nő, aki az emancipáció mellett Németországban már a hatvanas évek vége felé síkra szállt, Hedwig Dohm asszony volt. Újabban főképpen a szociáldemokrata érzelmű munkásnők folytatnak élénk agitációt ennek érdekében.

Azzal az ellenvetéssel, hogy eddig a nők nem túlságosan érdeklődtek a politikai mozgalom iránt, semmit sem bizonyítanak. Ha a nők eddig nem törődtek politikával, az nem bizonyíték arra, hogy nem kellene vele törődniük. A nők szavazati joga ellen felhozott érvek a hatvanas évek első felében a férfiak általános választójoga ellen is elhangzottak. E munka szerzője még 1863-ban is azok közé tartozott, akik az általános választójog ellen nyilatkoztak; négy évvel később az általános választójog alapján került a Reichstagba. Tízezrek jártak hasonlóan, s lettek Saulusból Paulusszá. Hisz ma is sok még az olyan férfi, aki nem él legfontosabb politikai jogával, vagy pedig nem tudja, miként éljen vele; de ez nem ok arra, hogy e jogot ne adjuk meg neki, vagy hogy megvonjuk tőle. A Reichstag-választásokon rendszerint a választók 25-30%-a távol marad a szavazástól, és ez a szám a társadalom valamennyi osztályának a tagjaiból tevődik össze. És véleményünk szerint a választásokban részt vevő 70-75% többsége is úgy szavaz, ahogy nem volna szabad szavaznia, ha felismerné saját érdekeit. S ez azért van így, mert politikai képzettségük igen hiányos.

De a politikai képzettség színvonalát nem lehet emelni akkor, ha közben távoltartjuk a tömegeket a közügyektől; csakis úgy érhetünk el eredményt, ha biztosítjuk számukra politikai jogaik gyakorlását. Gyakorlat teszi a mestert. Az uralkodó osztályoknak eddig sikerült érdekeiknek megfelelően a nép túlnyomó többségét politikai kiskorúságban tartaniuk. Ezért mindeddig egy osztály- és céltudatos kisebbségre hárult a feladat, hogy erélyesen és lelkesen harcoljon a köz érdekeiért, felrázza a renyhe tömegeket és felemelje őket magához. Így volt ez eddig minden nagy mozgalomban; ne csodálkozzunk és ne csüggedjünk hát, ha a nőmozgalomban sincs másként. Az eddigi eredmények azt mutatják, hogy a fáradság és az áldozatkészség nem vész kárba, és a jövő meghozza a győzelmet.

Mihelyt a nő a férfival egyenjogúvá válik, fel fog ébredni benne kötelességeinek tudata is. Ha szavazásra szólítják, felmerül benne a kérdés: miért? kire? E pillanattól fogva a férfi és a nő között egész sor új kapcsolat jön létre, s ez nemcsak hogy nem rontja, hanem ellenkezőleg, javítja majd kölcsönös kapcsolatukat. A tájékozatlan nő természetszerűleg a tájékozottabb férfihoz fordul. Ebből olyan eszmecsere következik majd, amelyből mindkét fél tanulhat: ilyen viszony a férfi és a nő között régen a legritkább esetben alakult ki. Életük ezzel új ösztönzést kap. Egyre inkább ki fog egyenlítődni a nemek műveltségében és felfogásában mutatkozó különbség, amely olyan gyakran vezet nézeteltérésre és viszálykodásra, amely miatt a férfi nem tud eleget tenni sokoldalú kötelezettségeinek, és amely árt a közérdeknek. A hasonló gondolkodású nő nem kolonc a férfi nyakán, hanem segítőtársa a férfinak; ha őt magát kötelezettségei visszatartják is a részvételtől, férjét kötelessége teljesítésére fogja ösztönözni. Rendben levőnek fogja tartani azt is, hogy jövedelmüknek egy töredékét valamely újság előfizetésére vagy agitációs célokra fordítsák; hiszen az újság őt is tanítja és szórakoztatja, s megérti, hogy áldozni kell az agitációra, amely ki fogja vívni azt, ami férjének és gyermekeinek nincs meg - az emberhez méltó életet.

Így aztán a legnagyobb mértékben nemesbítő hatása lesz annak, ha a házastársak együtt harcolnak a közösség érdekeiért, melyek a legszorosabban összekapcsolódnak tulajdon érdekeikkel. Az ellenkezője fog történni annak, amit rövidlátó emberek, vagy a teljes egyenjogúságon alapuló társadalom ellenségei állítanak. A két nem viszonya olyan mértékben fog javulni, ahogy a társadalmi intézmények a férfit és nőt megszabadítják az anyagi gondoktól és a munka túlságosan nagy terheitől. A gyakorlatnak és a nevelésnek itt, mint más esetekben is, szintén nagy jelentősége lesz. Ha nem megyek a vízbe, sohasem tanulok meg úszni; ha nem tanulom és nem gyakorlom az idegen nyelvet, akkor sohasem fogok semmilyen nyelven sem beszélni. Ezt mindenki természetesnek tartja, de sokan nem értik, hogy ugyanez az állam és a társadalom ügyeire is vonatkozik. Vajon a mi asszonyaink alkalmatlanabbak, mint a sokkal alacsonyabb fokon álló négerek, akiknek Észak-Amerikában megadták a politikai jogegyenlőséget? Vagy talán egy nagy műveltségű nő kevesebb jogot élvezzen, mint a legdurvább, legműveletlenebb férfi - például, egy tudatlan hátsópomerániai napszámos vagy egy ultramontán lengyel csatornatisztító -, csak azért, mert ez véletlenül férfinak született? A fiúnak több joga van, mint anyjának, akitől talán legjobb tulajdonságait örökölte, azokat, amelyek azzá tették, ami. Ez valóban különös!

De mindezen felül már azt sem kockáztatjuk, hogy a sötétben kell botorkálnunk. Észak-Amerikában, Új-Zélandban, Ausztráliában és Finnországban már elvégezték az úttörő munkát. Ennek hatásáról már 1872. november 12-én így írt egy Kingmann nevű Lasamie City-beli bíró a Nők Lapjának (Woman's Journal) Chicagóba:

"Ma három esztendeje annak, hogy a nők választójogot nyertek, valamint azt a jogot is, hogy hivatalokat tölthessenek be, mint a többi választó. Ezen idő alatt a nők választottak és megválasztattak különböző hivatalokba; működtek mint esküdtek és békebírák. Részt vettek valamennyi választásunkon, és jóllehet véleményem szerint egyesek közülünk elvben nem helyeslik a nőknek ezt a tevékenységét, aligha akad valaki, aki el ne ismerné, hogy a nők részvétele nevelőhatást gyakorolt választásainkra. Azt eredményezte ugyanis, hogy a választások nyugodtan és rendben zajlottak le, és ugyanakkor bíróságaink le tudtak sújtani különféle bűnösökre, akik eddig büntetlenek maradtak.

Amikor például az államot szervezték, csaknem mindenki revolvert hordott magánál, és a legkisebb civakodás alkalmával használta is. Egyetlen esetre sem emlékszem, amikor egy férfiakból álló esküdtszék vétkesnek nyilvánított volna valakit fegyverhasználatért; de ha volt két-három nő is az esküdtek között, akkor mindig követték a bíróság instrukcióit..."

És hogy huszonöt évvel a női választójog életbeléptetése után miként gondolkoztak erről a kérdésről Wyomingban, az kitűnik abból a memorandumból, amelyet az állam népképviselete 1894. november 12-én a világ összes parlamentjeihez intézett. E memorandum többek közt megállapítja:

"Annak a körülménynek, hogy a nők megkapták és gyakorolják a választójogot, Wyomingban nincs semmiféle kedvezőtlen hatása, sőt sok szempontból igen jó hatása van; igen jelentős mértékben hozzájárult ahhoz, hogy államunkból száműzzük a bűnt és a nyomort, mégpedig minden erőszakos rendszabály nélkül; elősegítette a békés és nyugodt választásokat, a jó kormányzást, a magas szinten álló civilizáltságot és közrendet; s büszkén utalunk arra a tényre, hogy huszonöt éve, amióta a nőknek választójoguk van, Wyoming egyetlen kerületében sincs szegényház, hogy fogházaink úgyszólván üresek és a bűnözés nálunk csaknem ismeretlen. Tapasztalataink alapján azt kívánjuk, hogy a világ minden civilizált országa haladéktalanul adja meg a nőknek a választójogot."

Bár a legnagyobb elismeréssel adózunk a wyomingi nők politikai tevékenységének, mégsem megyünk olyan messzire, mint a női választójog lelkes szószólói az ottani népképviseleti szervben, akik az ott uralkodó irigylésre méltó állapotokat kizárólag a női választójognak tulajdonítják; ebben nyilván számos egyéb társadalmi tényezőnek szerepe van; mindamellett bizonyos, hogy a női választójog bevezetésének Wyomingban igen jótékony hatása volt, és semmiféle káros következmény nem származott belőle. Ennél fényesebben semmi sem igazolhatja bevezetésének helyességét.

A wyomingi példa követőkre talált. Az Egyesült Államokban a nők 1893-ban választójogot kaptak Coloradóban, 1895-ben Utahban, 1896-ban Idahóban, 1908-ban Dél-Dakotában, 1909-ben Washingtonban, s nyomban számos női képviselőt választottak. 1899-ben, öt évvel a reform bevezetése után, a coloradói parlament 45 szavazattal 3 ellenében a következő határozatot hozta:

"Mérlegelve azt a körülményt, hogy Coloradóban öt év óta a két nemre vonatkozólag azonos választójog van érvényben, mely idő alatt a választójogot a nők éppúgy gyakorolták, mint a férfiak, mégpedig azzal az eredménnyel, hogy a közhivatalokba alkalmasabb jelölteket választottak, a választási rendszer javult, a törvényhozás teljesebbé vált, az általános műveltség színvonala emelkedett, a politikai felelősségtudat a női befolyás folytán erősödött, az alsóház határozatilag kimondja, hogy ezen eredmények alapján a nők politikai egyenjogúsítását az Észak-Amerikai Unió minden államának és minden territóriumának olyan törvényhozási intézkedésül ajánlja, amely magasabbrendű és jobb rendszer megteremtésére alkalmas."

Számos államban a parlament elfogadta a női választójog bevezetését, de a népszavazás elvetette e határozatokat. Így például Kansasban, Oregonban, Nebraskában, Indianában és Oklahomában; Kansasban és Oklahomában ez kétszer, Oregonban háromszor is megismétlődött, s a nők politikai emancipációját ellenző többség minden alkalommal kisebb lett.

"Ha azt vizsgáljuk, mit értek el a nők a jogegyenlőséggel a községi közigazgatás terén, igen tarka képet kapunk; mindent egybevetve azonban e vívmányok nem túlságosan jelentékenyek. Természetesen teljes kommunális polgárjogot élveznek a nők abban a négy államban, amely megadta nekik a politikai választójogot. De ezeken kívül csak egyetlen államban, Kansasban kapták meg az aktív és passzív községi választójogot, amely magában foglalja az iskolák igazgatásával kapcsolatos aktív és passzív választójogot, valamint az adók megszavazásának kérdésében tartott népszavazáson való részvétel jogát. Michiganben 1893 óta van a nőknek aktív községi választójoguk, de ez nem általános, mert iskolai végzettséghez van kötve. Louisiana, Montana, Iowa és New York államban a nőknek a községi adóügyekre vonatkozólag biztosítottak szavazati jogot. A nők, az általános községi ügyekbe való beleszólásukkal összevetve, nagyobb befolyásra tettek szert az iskolaügy területén. Aktív és passzív választójoguk van az iskolák igazgatásával kapcsolatosan a következő államokban: Connecticut, Delaware, Illinois, Massachusetts, Minnesota, Montana, Nebraska, New Hampshire, New Jersey, New York, Észak- és Dél-Dakota, Ohio, Oregon, Vermont, Wisconsin, Washington, valamint Arizona államban. Kizárólag aktív választójoguk van a nőknek iskolaügyi téren Kentuckyban és Oklahoma államban, ám az elsőben csak bizonyos kategóriákhoz tartozó nők és meghatározott feltételek mellett gyakorolhatják ezt a jogot. Kaliforniában, Iowában, Louisianában, Maineben, Pennsylvaniában és Rhode-Islandon az iskolaügy terén megadták a nőknek a passzív választójogot, de a választhatóságot az iskolaigazgatás bizonyos hivatalaira korlátozták."^[127]

Új-Zélandban a nők 1893-ban kapták meg a politikai választójogot. Nagyon élénken részt vettek a parlamenti választásokban, élénkebben, mint a férfiak; de csak aktív választójoguk van, a választhatóság a férfiak kiváltsága maradt. 139.915 nagykorú nő közül 1893-ban 109.461 vétette fel magát a választók névjegyzékére, vagyis 1000 közül 785. A választásokban 90.290 nő vett részt, 1000 közül 645. 1896-ban a női szavazók száma 108.783 (68%), 1902-ben 138.565, 1905-ben 175.046 volt.

Tasmániában a nők 1884-ben kapták meg a községi, és 1903-ban a politikai választójogot. Dél-Ausztráliában a nőknek 1895 óta van politikai választójoguk, Nyugat-Ausztráliában 1900 óta, Új-Dél-Wales-ben 1902 óta, Queenslandban 1905 óta, Victóriában 1908 óta. E gyarmati államok szövetsége a nők szavazati jogát még 1902-ben bevezette a szövetségi parlamentbe. A szavazati jog elismerésével itt együtt jár a választhatóság joga is, de eddig még egyetlen nőt sem választottak be a parlamentbe.

Nagykorú nők aktív és passzív parlamenti választójogát ugyanolyan feltételek mellett adták meg, mint amilyenek a férfiakra érvényesek. Kevésbé demokratikus a községi közigazgatás szabályozása. A községi igazgatásban való részvétel joga a katonakötelezettség függvénye. 1889 óta az adófizető nők megválaszthatók a városok és falvak szegénygondozási tanácsaiba. Szegényházak vezetője is lehet nő, megválaszthatók továbbá a nők az iskolai tanácsokba és az iskolai igazgatóságokba.

Az 1905. októberi hatalmas általános sztrájknak és az orosz forradalom győzelmének eredményeként Finnországban ismét helyreállították az alkotmányt. A munkásosztálynak sikerült olyan erős nyomást kifejtenie, hogy a rendi országgyűlés a nőkre nézve is törvénybe iktatta az általános választójogot. Ebből a jogból csak azokat rekesztették ki, akik szegénysegélyt kapnak, vagy akik tartoznak az államnak a személyi adó összegével, amelyet a férfiak részére 2 márkában, nők részére 1 márkában állapítottak meg. 1907-ben a népképviseleti szervbe 19, 1908-ban 25 nőt választottak meg.

Norvégiában 1889 óta vesznek részt nők az iskolák igazgatásában. A városokban a községtanács delegálhatja őket az iskolai tanácsokba. A gyermekes anyáknak szavazati joguk van az iskolafelügyelők megválasztásánál. Vidéken, nemre való tekintet nélkül, mindenki részt vehet az iskolatanácsok választógyűlésein, aki megfizeti az iskolaadót. A nők betölthetik az iskolafelügyelői tisztet. Lassanként más községi ügyekbe is egyre több beleszólást engedtek a nőknek. 1901-ben minden norvég nő megkapta az aktív és passzív választójogot, ha betöltötte 25. életévét, norvég állampolgársággal rendelkezik, 5 éve az országban lakik, és a legutóbbi adóévben vagy maga fizetett állami, illetve községi adót, vidéken 337,50 márka (300 korona), városban 450 márka (400 korona) minimális évi jövedelem után, vagy olyan férjjel él vagyonközösségben, aki a megállapított jövedelmi adót befizette. 200.000 nő kapta meg a választójogot, ezek közül Krisztiániában 30.000. Az első olyan választáson, melyen nők is részt vettek, 90 nőt (és 160 pótképviselőt) választottak be az országgyűlésbe és a községi tanácsokba, ezek közül Krisztiániában 6 városi képviselőt és egy pótképviselőt. 1907. július 1-én a norvég nők a politikai választójogot is elnyerték. De nem ugyanolyan feltételek mellett, mint a férfiak. A nők politikai választójogára vonatkozóan ugyanazok a rendelkezések vannak érvényben, mint a községi választójogra vonatkozóan. Mintegy 250.000 nagykorú proletárnő továbbra is meg van fosztva a politikai jogoktól.

Svédországban 1862 óta a hajadon nőknek aktív választójoguk van a kerületi tanácsválasztásokon és a községi választásokon ugyanolyan feltételek mellett, mint a férfiaknak; vagyis, ha legalább 562,50 márka jövedelem után fizetnek adót, és ha nincs adótartozásuk. 1887-ben 62.000 nőből még csak 4000 szavazott. A községi hivatalokba való megválaszthatóság jogát eleinte teljesen megtagadták a nőktől, de egy 1889-ben hozott törvény lehetővé tette megválaszthatóságukat a szegényügyi és iskolaügyi tanácsokba. 1909 februárjában a svéd nők passzív választójogot kaptak minden községi és városi képviselőtestületbe. 1902-ben a nők politikai választójogát a második kamara 114 szavazattal 64 szavazat ellenében, 1905-ben pedig 109 szavazattal 88 ellenében elvetette.

Dániában a nők sok évi agitáció után 1908 áprilisában kaptak aktív és passzív községi választójogot. Mindazoknak a nőknek van szavazati joguk, akik betöltötték 25. életévüket, és vagy maguk rendelkeznek a városokban legalább 900 márka (vidéki kerületekben kevesebb) évi jövedelemmel, vagy pedig olyan férfival élnek vagyonközösségben, aki a kötelező jövedelmi adót befizette. Azonkívül választójoggal rendelkeznek azok a női háztartási alkalmazottak, akiknél a lakás és ellátás beleszámít a bérbe. Az 1909. évi első választásokon Koppenhágában 7 nőt választottak meg a városi képviselőtestületbe. Izlandban a nőknek 1907 óta van aktív és passzív községi választójoguk.

A női választójog kivívásának sajátos története van Angliában is. A régi jog szerint a középkorban szavazati joggal rendelkeztek azok a nők, akiknek földbirtokuk volt és ebben a minőségben a bírói hatalmat is gyakorolták. Az idők folyamán ezeket a jogokat elveszítették. Az 1832. évi választási reformtörvény a "person" szót használja, ami az angol fogalmak szerint mindkét nemre, mind a férfira, mind a nőre vonatkozik. Ám a gyakorlatban a törvényt azzal a megszorítással alkalmazták, hogy a nőket mindenütt elutasították, ahol megpróbáltak részt venni a választásban. Az 1867. évi választójogi reformtörvényben a "person" szó helyébe már a "man" szót iktatták. John Stuart Mill indítványozta, hogy "man" helyett használják ismét a "person" szót azzal a nyomatékos megokolással, hogy ez esetben a nőknek ugyanolyan feltételek mellett lenne szavazati joguk, mint a férfiaknak. A javaslatot, 194 szavazattal 73 ellenében elvetették. 16 évvel később (1883) az alsóházban ismét kísérlet történt arra, hogy a nők megkapják a szavazati jogot. Ezt az indítványt csupán 16 szótöbbséggel vetették el. Egy újabb kísérletet 1884-ben, amikor a Házban lényegesen több képviselő volt jelen, 136 szótöbbséggel vetettek el. De a kisebbség nem kedvetlenedett el. 1886-ban sikerült két olvasásban javaslatot elfogadtatnia a nők parlamenti választójogáról. De a parlament feloszlatása megakadályozta a végleges döntést.

1888. november 29-én Edinburghban tartott beszédében Lord Salisbury többek közt kifejtette: "Őszintén remélem, hogy nincs már távol az a nap, amikor a férfiakkal együtt a nőknek is lesz szavazati joguk a parlamenti választásokon, és szavuk lesz az ország politikai irányításában." Alfred Russell Wallace, az ismert természettudós, Darwin követője, így nyilatkozott erről a kérdésről: "Ha a férfiak és a nők szabadon követhetik legjobb ösztöneiket, ha ezek is, azok is a lehető legjobb nevelésben részesülnek, ha a nemi hovatartozás véletlenszerűsége folytán nem raknak helytelen módon béklyókat egyetlen emberi lényre sem, ha a közvéleményt a legbölcsebbek és a legjobbak fogják irányítani és az ifjúságba rendszeresen beleplántálni, akkor azt fogjuk tapasztalni, hogy az emberi kiválasztás olyan rendszere jut majd érvényre, amely szükségképpen egy megreformált emberiséghez fog vezetni. Amíg a nők kénytelenek a házasságot eszköznek tekinteni, melynek segítségével megmenekülnek a szegénységtől és az elhagyatottságtól, addig hátrányban vannak és hátrányban is lesznek a férfiakkal szemben. Az első lépés tehát a nők emancipációja terén mindazon korlátoknak az eltávolítása, amelyek meggátolják, hogy a nők az iparban és a különböző foglalkozási ágakban versenyezhessenek a férfiakkal. Ámde tovább kell mennünk és meg kell engednünk a nőknek politikai jogaik gyakorlását. A nők már eddig is sok szenvedést okozó korlátozást elkerülhettek volna, ha lett volna közvetlen képviseletük a parlamentben."

1892. április 27-én 175 szavazattal 152 ellenében ismét elvetették Sir A. Rollit javaslatának második olvasásra bocsátását, ezzel szemben 1897. február 3-án az alsóház elfogadott egy, a szavazati jog megadására vonatkozó javaslatot, de az ellenfelek különféle mesterkedései miatt a tervezet nem került harmadik olvasásra. 1904-ben ugyanez megismétlődött. Az alsóház 1906-ban megválasztott tagjai közül választás előtt a nagy többség a női választójog mellett nyilatkozott. 1908. június 21-én a Hyde-parkban grandiózus tüntetés zajlott le. Már február 28-án 271 szavazattal 92 ellenében elfogadták Stanger javaslatát, aki azt követelte, hogy a nőknek a adjanak férfiakéval egyenlő szavazati jogot.

A helyi közigazgatás területén egyre jobban kiterjesztik a nők szavazati jogát. Az egyházkerületi gyűléseken az adófizető nőknek éppen úgy van részvételi és szavazati joguk, mint a férfiaknak. 1899 óta az angol nőknek a férfiakkal azonos feltételek mellett aktív és passzív választójoguk van a községi tanácsok, a kerületi tanácsok és a grófsági tanácsok választásain. A vidéki, községi és kerületi tanácsokban, valamint a szegénygondozás szerveiben az összes tulajdonosok és bérlők - beleértve a nőket is - szavazati joggal rendelkeznek, ha az illető községben vagy kerületben laknak. A nevezett testületekben passzív választójoguk van az összes nagykorú lakosoknak nemre való tekintet nélkül. Az iskolai tanácsokban a nőknek a férfiakkal azonos feltételek mellett aktív, 1870 óta pedig passzív választójoguk is van. 1903-ban azonban a reakciós angol iskolatörvény London grófság területén az iskolák igazgatásában megvonta a nőktől a passzív választójogot. 1869 óta a független és hajadon nőknek szavazati joguk van az állami tanácsok megválasztásában. Két 1907-ből származó törvény Angliára és Skóciára vonatkozóan bevezeti a hajadon nők választhatóságát a grófsági és községi tanácsokba. De az a nő, akit ilyen gyűlés elnökévé választanak, az ezzel együtt járó békebírói tisztet nem töltheti be. A nők jelenleg megválaszthatók a kerületi egyházközségi és szegényügyi tanácsokba is. Az első női polgármestert 1908. november 9-én Aldeburghban választották. 1908-ban az angol szegényügyi tanácsoknak 1162, az iskolai tanácsoknak 615 nőtagja volt. Írországban az önálló adófizető nőknek 1887 óta van aktív községi választójoguk, 1896 óta pedig aktív és passzív választójoguk van a szegénygondozás terén. Az észak-amerikai brit gyarmatokon a legtöbb tartományban ugyanolyan feltételek mellett vezették be a női szavazójogot a községi közigazgatásban általában, mint amilyenek most Angliában érvényesek. Az afrikai angol gyarmatokon a községi közigazgatás területén ugyancsak bevezették a női választójogot.

Franciaországban a haladás irányában tett első kis lépést az 1880. február 27-i törvény jelentette. Ez a törvény olyan választott testületet hoz létre, amelynek iskolaigazgatónők, főfelügyelőnők, menhelyfelügyelőnők a tagjai. Ennek a választott testületnek az a feladata, hogy a népoktatással foglalkozzék. Egy 1898. január 23-án hozott további törvény a kereskedelemmel foglalkozó nőknek megadja a kereskedelmi bíróságok választásában való részvétel jogát. Az ipari bíróságokat megreformáló 1907. március 27-i törvény biztosítja a nők részére az aktív választójogot, 1908. november 25-e óta pedig a nőknek passzív választójoguk is van.

Olaszországban a nőknek 1893 óta - Németországgal ellentétben - aktív és passzív választójoguk van az ipari bíróságok választásain. A nők megválaszthatók kórházak, árvaházak, javító-nevelő intézetek és iskolabizottságok elnökségébe és igazgatóságába.

Ausztriában azok a nők, akik birtokuk szerint tagjai a nagybirtokos kúriának, gyakorolhatják az aktív választójogot a birodalmi tanács és az országgyűlés választásain, akár személyesen, akár férfi meghatalmazott útján. A községi képviselet választásán a nők csak akkor vehetnek részt, ha 24. életévüket betöltötték, s mint a község tagjai tényleges vagyonuk, iparuk vagy jövedelmük után közvetlen adót fizetnek; férjezett nők szavazati jogukkal férjük útján, mások pedig meghatalmazottjuk útján élnek. Ami az országgyűlési választásokat illeti, a nagybirtokos osztályhoz tartozó nőknek mindenütt van választójoguk, amelyet azonban - Alsó-Ausztriától eltekintve - nem kell személyesen gyakorolniuk. Csak az említett örökös tartományban mondja ki az 1896. évi törvény, hogy a nagybirtokosoknak nemre való tekintet nélkül, személyesen kell szavazniuk. Az ipari bíróságok megválasztásában a nőknek, akárcsak Németalföldön, csak aktív választójoguk van.

Németországban a nőket a tulajdonképpeni parlamenti testület aktív és passzív megválasztásából egyértelműen kirekesztik. A községi tanácsválasztásokba a nőknek egyes országokban, illetve országrészekben van beleszólásuk. Passzív választójoguk a nőknek egyetlen városi vagy falusi közösségben sincs. A városokban az aktív választójogból is ki vannak zárva. Ez alól csupán Szászország-Weimar-Eisenach nagyhercegségek, Schwarzburg-Rudolstadt és Schwarzburg-Sonderhausen hercegségeknek, Bajorország Rajna jobb parti részének városai és a lübecki városka, Travemünde a kivétel.

A bajor városokban szavazati joguk van az összes háztulajdonos nőknek, a szászországi-weimari és schwarzburgi városokban az összes polgárnőknek. De csak Travemündében gyakorolhatják személyesen a szavazati jogot.^[128] Ami a falusi községeket illeti, a nőknek általában megvan az aktív választójoguk mindazokban a községekben, ahol a szavazati jog földbirtoktól vagy bizonyos meghatározott adó fizetésétől függ. De a szavazati jogot a nők csak képviselő útján gyakorolhatják, azonkívül nem választhatók. Így van ez Poroszországban, Braunschweigben, Schleswig-Holsteinben, Szászország-Weimarban, Hamburgban és Lübeckben. A szász királyságban a tartományi törvény úgy rendelkezik, hogy a nő akkor élhet szavazati jogával, ha földbirtoka van és hajadon. Ha férjnél van, a szavazati jog a férjre száll át. Azokban az államokban, amelyekben a szavazati jog a községi polgárjog függvénye, a nőknek a legtöbb esetben nincs szavazati joguk. Ez a helyzet Württembergben, a bajor Pfalzban, Badenben, Hessenben, Oldenburgban, Anhaltban, Gothában és Reussban. Szászország-Weimar-Eisenachban, Koburgban, Schwarzburg-Rudolstadtban és Schwarzburg-Sondershausenban azonban a nők egyrészt a férfiakhoz hasonló feltételek mellett polgárjogot szerezhetnek, és ráadásul ugyanolyan, a tulajdontól teljesen független szavazati joguk is van. Mindamellett itt sincs joguk ennek személyes gyakorlására.

Azokban a porosz országrészekben, ahol a korlátozott községi női választójog van érvényben, a választásra jogosult nők közvetve vagy közvetlenül részt vesznek a járási, a járási gyűlési választásokban is. A nagyobb földbirtokosoknak, a bányák és ipari üzemek képviselőinek választási kötelékében a nők közvetlenül választják a járási képviselőket, a községekben pedig közvetve, minthogy ott a községi gyűlések vagy községi tanácsok nem képviselőket, hanem rendszerint csak elektorokat választanak. Minthogy a járási gyűlések képviselőket választanak a tartománygyűlésekbe, a választásra jogosult kis számú nő közvetve csupán igen csekély befolyást gyakorolhat a tartományi közigazgatásra.

Az utóbbi évek során a nőket egyre nagyobb számban és egyre eredményesebben vonják be a szegény- és árvagondozásba (kivétel csupán Bajorország), egyes városokban pedig az iskolabizottságokba (Poroszország, Baden, Württemberg, Bajorország, Szászország) és a lakásvizsgáló bizottságokba is (Mannheim). Az egyetlen terület, ahol a nőknek aktív és passzív választójoga van, továbbra is a betegbiztosítás; az ipari és kereskedelmi bíróságokra vonatkozólag továbbra is megtagadják tőlük a választójogot.

Németországban és Ausztriában tehát a választójog az említett esetekben csaknem kivétel nélkül nem a személyhez, hanem a tulajdonhoz van kötve. Igen tanulságos ez az uralkodó államerkölcs és az érvényben levő jog szempontjából. Az ember politikailag nulla, ha nincs pénze és tulajdona. Nem az értelem és a műveltség - a tulajdon a döntő.

Azt az elvet tehát, hogy a nőnek mint kiskorú személynek ne lehessen szavazati joga, valóban megtörték. Mégis vonakodnak attól, hogy elismerjék a nő teljes jogi egyenlőségét. Azt mondják, veszélyes a nőnek szavazati jogot adni, mert könnyen hozzáférhető a vallási előítéletek számára és konzervatív. De ez csak azért van így, mert a nő tudatlan; nevelni kell és fel kell világosítani igazi érdekei felől. Egyébként pedig a választásokkal kapcsolatban eltúlozzák a vallásos befolyás jelentőségét. Az ultramontán agitáció Németországban csak azért volt olyan eredményes, mert össze tudta kapcsolni a társadalmi érdeket a vallási érdekkel. Az ultramontán káplánok sokáig a szociáldemokratákkal vetélkedve tárták fel a szociális rothadást. Ebből ered tömegbefolyásuk. Amint a kultúrharcnak vége, ez a befolyás fokozatosan megszűnik. A klérus kénytelen felhagyni az államhatalommal szembeni oppozícióval, s ugyanakkor, az éleződő osztályellentét miatt rákényszerül, hogy jobban tekintettel legyen a katolikus burzsoáziára és a katolikus nemességre, következésképpen szociális téren is tartózkodóbban viselkedik. Ezzel veszít befolyásából a munkások körében, különösen akkor, ha tekintettel az államhatalomra és az uralkodó osztályokra, olyan cselekedeteket és törvényeket hagy jóvá és tűr meg, amelyek a munkásosztály érdekeit sértik. Ugyanezek az okok végül aláássák a klérusnak a nőkre gyakorolt befolyását is. Ha a nő a gyűléseken hallja, az újságokban olvassa és saját tapasztalatai alapján megtanulja, hogy mi az igazi érdeke, akkor ugyanúgy függetleníteni fogja magát a klérustól, mint a férfi.^[129]

Belgiumban, ahol az ultramontanizmus a nép nagy tömegei közt még csaknem korlátlanul uralkodik, a katolikus klérus egy része a női választójog megadását hatékony szociáldemokráciaellenes fegyvernek tartja. Egyes konzervatív képviselők Németországban is, valahányszor a Reichstagban a szociáldemokrácia követelte a női választójogot, mellette foglaltak állást, mégpedig azzal az indokolással, hogy ily módon a szociáldemokrácia ellen fordíthatják saját fegyverét. E nézeteknek kétségtelenül van valami alapjuk, ha tekintetbe vesszük a mai nők tudatlanságát és a klérusnak a nőkre gyakorolt befolyását. Ez azonban nem ok arra, hogy megtagadjuk tőlük a választójogot. Még ma is sok millió olyan munkás van, akik osztályérdekeik ellenére a polgári és klerikális jelöltekre szavaznak, s ezzel politikai kiskorúságukat bizonyítják, de azért nem akarjuk tőlük megvonni a szavazati jogot. A szavazati jogot nem azért tagadják meg vagy rabolják el, mert félnek a tömegek - köztük a nők - tudatlanságától, hiszen az uralkodó osztályok tették őket olyanná, amilyenek, hanem azért, mert attól félnek, hogy lassanként felnyílik a szemük és saját útjukon fognak haladni.

Egyelőre olyan elmaradott német államok is vannak, amelyekben a nőknek még a politikai egyesülési jogát sem engedélyezték. Poroszországban, Bajorországban, Braunschweigben és számos más német államban a nők nem alakíthattak politikai egyesületeket, Poroszországban még politikai egyesületek által rendezett ünnepélyeken sem vehettek részt, amint azt a legfelsőbb közigazgatási bíróság még 1901-ben kimondotta. Sőt, a berlini egyetem rektora 1901 őszén példa nélkül álló ízléstelenséget követett el: megtiltotta, hogy a társadalomtudományi diákegyletben egy nő előadást tartson. Ugyanebben az évben a braunschweigi rendőrség megtagadta a nőktől az evangélikus-szociális kongresszus ülésein való részvétel jogát. Az a tény, hogy a porosz belügyminiszter 1902-ben kegyeskedett megengedni a nőknek, hogy jelen lehessenek a politikai egyesületek gyűlésein, ha, mint a nők a zsinagógában, a teremnek egy meghatározott részében foglalnak helyet, jól jellemzi közállapotaink kicsinyességét. 1904 februárjában Posadowsky ünnepélyesen kijelentette a Reichstag ülésén: "A politikától a nők tartsák távol magukat." De ezt az állapotot még a polgári pártok is kezdték kellemetlennek érezni. Hiszen az egyesülési jog hiányán leginkább a proletár nőmozgalom tudta túltenni magát. Végre az 1908. április 19-i új birodalmi egyesülési törvény meghozta a nők egyenjogúságát az egyesülés és gyülekezés terén, ami egyébként az egyetlen lényegesnek mondható haladás.

Az aktív választójoggal természetszerűen együtt kell járnia a passzív választójognak. "Egy nő a Reichstag szószékén, az volna aztán a szép dolog" - halljuk az ellenvetést. A valóság az, hogy más államokban igenis ott vannak már a nők a parlamenti szónoki emelvényen, s mi is régóta hozzászoktunk ahhoz, hogy kongresszusaikon és különféle gyűléseiken nőket lássunk a szószéken. Észak-Amerikában a templomi szószéken és az esküdtek padján is ott találjuk őket, miért ne léphetnének hát a Reichstag szószékére? Az első nő, aki bekerül a Reichstagba, tud majd tekintélyt szerezni magának. Amikor az első munkások megjelentek a Reichstagban, némelyek akkor is azt hitték, hogy ezen élcelődhetnek; kijelentették, hogy a munkások hamarosan meg fogják érteni, milyen ostobaságot követtek el, amikor ilyen embereket választottak. Ám a munkások képviselői hamar tekintélyt szereztek maguknak, s most egyesek attól tartanak, hogy maholnap nagyon is sok lesz a munkásképviselő. Frivol élcelődők viszont azt mondják: "Képzeljünk csak el egy terhes asszonyt a Reichstag szószékén, micsoda »esztétikus« látvány!" Ám ugyanezek az uraságok rendben levőnek tartják, ha terhes nőket a legkevésbé esztétikus munkákra alkalmaznak, amelyek aláássák a nők méltóságát és egészségét. Alávaló az a férfi, aki egy terhes nőn élcelődik. Az ilyennek elboríthatná az arcát a szégyenpír arra a gondolatra, hogy tulajdon anyja is terhes volt valaha, mielőtt megszülte volna őt, s szégyenkezve el kellene némulnia arra a másik gondolatra is, hogy ő, a durva élcelődő, feleségének hasonló állapotától várja leghőbb vágya teljesülését.^[130]

(...) Ez a szám (t. i. a gyermekágyban meghalt nők száma K. K.) messze felülmúlja a különböző háborúkban ugyan ezen idő alatt megölt vagy sebeikbe belepusztult férfiak számát. És a gyermekágyi láz áldozatainak valószínűtlenül nagy számát csak növelik azok, akik a szülés következtében súlyosan megbetegszenek vagy korán meghalnak.^[131] Már csak ezért is megilleti a nőt a férfival való teljes egyenjogúság. Erre különösen azoknak a figyelmét kell felhívnunk, akik a férfi kiváltságos helyzetét a honvédelmi kötelezettséggel akarják indokolni. Ráadásul a legtöbb férfi ténylegesen nem is teljesíti e kötelezettségét, amely sokak számára csak papíron létezik.

________________________________________________

Bebel, August: A nő és a szocializmus
(Kossuth, Bp., 1976.) 167., 215-219., 220-230., 234. o.

Akár egészében tekintjük a női nemet, akár csak azt a szomorú testvériséget, amelynek tagjai bánatos homlokukon ott viselik az örök szüzesség bélyegét, egyaránt az eszmék és eszmények hiányát találjuk. Ennek oka ismét csak a nő gazdasági függősége a férfitól. A nőket, akárcsak a munkásokat, megfosztják emberi jogaiktól, amelyek őket, mint emberi lényeket megilletik, úgy ahogyan a munkásokat megfosztják termelői jogaiktól. A módszer, amely a jogfosztást mindenkor és minden körülmények között lehetővé teszi - mindkét esetben ugyanaz - az erőszak.

Németországban a nő ma kiskorú a férfihoz képest. Egy "alacsony sorban élő" férj megverheti a feleségét. A gyermekeket illetően minden döntés a férfi kezében van, még annak az időpontnak a meghatározása is, hogy mikor legyen elválasztva a csecsemő. Bármilyen vagyona legyen is a feleségnek, a férj kezeli. A feleség nem köthet megállapodásokat a férje engedélye nélkül; a nő nem vehet részt politikai szervezetekben.^[132] Szükségtelen rámutatnunk arra, hogy az utóbbi néhány évben mennyivel jobban állnak ezek a dolgok Angliában, vagy olvasóinkat arra emlékeztetnünk, hogy a változások mostanában éppen a nők fellépésének voltak a következményei. De szükséges emlékeztetni rá, hogy a megszerzett polgári jogok ellenére az angol nők, a férjezettek és a férjezetlenek egyaránt, erkölcsileg a férfitól függenek, aki rosszul bánik velük. Alig jobb a helyzet más civilizált országokban, Oroszország különös kivételével, ahol a nők társadalmilag szabadabbak, mint Európa bármely más részén.^[133] Franciaországban a felső középosztálybeli nők helyzete szerencsétlenebb, mint Angliában. Az alsó középosztályhoz és a munkásosztályhoz tartozó nőknek jobb dolga van, mint Angliában vagy Németországban. De a "Code Civil"^[134] két egymást követő cikkelye, a 340. § és a 341. § azt mutatja, hogy a nőkkel szembeni igazságtalanság nemcsak a teutonokra jellemző.^[135] "La recherche de la paternité est interdite", és "La recherche de la maternité est admise".^[136]

________________________________________________

Eleanor Marx-Aveling - Edward Aveling: A nőkérdés
(Kossuth, Budapest, 1987.) 15-16. o.

PLATÓN A NŐNEVELÉSRŐL

A nők nevelése és kötelességei ugyanazok, mint a férfiaké

III. SZÓKRATÉSZ: Az elképzelésünk szerint született és nevelkedett férfiak, gondolom, méltón csak úgy szerezhetnek nőket és gyermekeket, és csak úgy élhetnek velük, ha azon az úton mennek tovább, amelyen elindítottuk őket: eszmecserénkben a férfiakat egy nyáj őreinek képzeltük.

GLAUKÓN: Azoknak.

SZÓKRATÉSZ: Haladjunk tovább ezen az úton, hozzuk világra és lássuk el a nőket is ugyanúgy, mint a férfiakat, és vizsgáljuk meg, jó-e ez nekünk vagy sem.

GLAUKÓN: Hogy érted ezt?

SZÓKRATÉSZ: Így. Vajon mint vélekedjünk: a nőstény kutyák együtt őrizzék-e a nyájat a hímekkel, együtt vadásszanak és minden mást is együtt csináljanak, vagy csak őrizzék a házat, mintha az ellésen és kölykeik etetésén kívül másra se tellenék erejükből, a hímek meg csak vesződjenek a nyáj őrzésével egyedül?

GLAUKÓN: Csináljanak együtt mindent, de vegyük figyelembe, hogy gyengébbek, mint a hímek.

SZÓKRATÉSZ: De képes-e az egyik állat ugyanarra a feladatra, mint egy másik, ha nem tápláljuk és neveljük ugyanúgy, mint a másikat?

GLAUKÓN: Nem képes!

SZÓKRATÉSZ: Ha tehát a nőkkel ugyanazt akarjuk végeztetni,^[137] mint a férfiakkal, ugyanarra is kell tanítanunk őket.

GLAUKÓN: Igaz.

SZÓKRATÉSZ: A férfiakat zenei és testi nevelésben részesítettük.

GLAUKÓN: Abban.

SZÓKRATÉSZ: Tehát a nőket is képezzük ki e két mesterségben, sőt a hadászatban is, és tegyék ugyanazt, mint a férfiak.

GLAUKÓN: Az előzőkből ez következik.

SZÓKRATÉSZ: A mondottakból bizonyára sok minden tetszhetik szokatlannak és mulatságosnak, ha megvalósítjuk.

GLAUKON: Nagyon is sok.

SZÓKRATÉSZ: Szerinted mégis mi volna a legmulatságosabb? Nyilván az, hogy a tornacsarnokokban a nők csupaszon együtt tornásszanak a férfiakkal, s ráadásul nemcsak a szép, fiatal nők, de a korosabbak is, valamint az öreg férfiak a gimnáziumokban: ráncosak, csúfságosak, mégis szeretik a tornát.

GLAUKÓN: Zeuszra! Manapság ez valóban mulatságos volna!

SZÓKRATÉSZ: De ha már belelendültünk a szóba, nem szabad megijednünk a tréfacsinálók mókáitól, akármennyit és akárhogyan csúfolódjanak e változáson,^[138] a nők testedzésén, zenei nevelésén és nem utolsósorban fegyvergyakorlataikon, lovaglásaikon!

GLAUKÓN: Igazad van.

SZÓKRATÉSZ: És ha már szóba került, jussunk el a törvény szigoráig, és kérjük meg a tréfacsinálókat: ne tegyék, amit szoktak; és juttassuk eszükbe, hogy nem is olyan régen még a hellének is nevetséges csúfságnak ítélték, amit a legtöbb barbár még ma is annak ítél, hogy a férfiak csupaszon mutogatják magukat. Mikor aztán rákaptak a testedzésre - először a krétaiak, utóbb a lakedaimóniak -, az akkori mókamestereknek ugyancsak kedvük szottyant a csúfondároskodásra. Nem gondolod?

GLAUKÓN: De igen.

SZÓKRATÉSZ: De miután, gondolom, azt tapasztalták, hogy tornázni sokkal jobb levetkőzve, mint beburkolózva, és az ész is ezt igazolta, a szem sem látta többé nevetségesnek; kiderült: bolond, aki mást gondol nevetségesnek, mint ami rossz, és úgy próbál mulattatni, hogy nem a balgaságot és a rosszaságot figurázza ki, hanem mást, és e buzgalmában nem a jót tűzi ki célul, de más egyebet.

GLAUKON: Mindenképpen így van.

________________________________________________

Platón: Az állam
(Gondolat, Budapest, 1988.) 183-185., 418. o.

Azon tűnődtem egyszer, hogy Spárta, habár fölötte kevés ember lakja, mégis Hellas leghatalmasabb és leghíresebb államának látszik. Csodálkozva kérdeztem, hogyan lehetséges ez? Mikor azonban fontolóra vettem a spártaiak életmódját, már nem csodálkoztam. Lykurgost és a tőle szerzett törvényeket, melyeknek követése tette a spártaiakat oly boldogokká, valóban csodálom s őt magát a legnagyobb bölcsnek tartom. Ő ugyanis nem utánzott más államokat, hanem a legtöbbekkel ellentétben szerezte meg hazájának a legnagyobb boldogságot. Itt van például, hogy az elején kezdjem, a gyermeknemzés. Másutt a leányokat, akiktől pedig majdan gyermekek világrahozását és jó nevelésüket várják, a lehető legszűkebb és legkevesebb élelemmel táplálják, s a bortól vagy egészen távol tartják őket, vagy vízzel kevert bort itatnak velük. S miként a mesterséget űző emberek közt nagyon sokan ülő foglalkozást folytatnak, úgy a leányoktól is azt követelik a többi hellének, hogy magukba vonultan gyapjút gyarassanak. Lehet-e várni az ilyen módon nevelt leányoktól, hogy nagyszerű nemzedéknek adjanak életet? A ruházat elkészítésére Lykurgos a rabszolgálókat elegendőnek tartotta, a szabadon született leányokra nézve ellenben a gyermekáldást tekintette legfontosabbnak. Ezért legelébb is azt rendelte, hogy a nőnem épp úgy gyakorolja testét, mint a férfinem, azután a futásból és erőkifejtésből épp úgy rendezett versenyeket a leányoknak, mint a fiúknak, abban a meggyőződésben, hogyha mindketten erősek, akkor ivadékaik is erősebbek lesznek...

________________________________________________

Fináczy Ernő: Az ókori nevelés története
(Hornyánszky Viktor, Budapest, 1922.) 66-67. o.

(...) Ekként kell kiművelni a lelket, melynek valamikor Isten templomává kell lennie. Leányodnak nem szabad mást hallania és mást beszélnie, mint ami isteni félelmet lehel. A tisztességtelen szót meg ne értse; világi énekekről ne is legyen tudomása, s már kicsi korában szokjék nyelve édesen szóló zsoltárénekekhez. Távol legyen tőle fiúk pajzán társasága s még leánycselédei és komornái se érintkezzenek a világgal, hogy rosszat ne tanuljon tőlük, s ezt majdan még rosszabbra ne fordítsa. Eleinte puszpángból vagy elefántcsontból való betűket kell kezébe adni és mindenik betűt a nevén megnevezni, hogy játék legyen neki a tanulás. És necsak sorrendjük szerint jegyezze meg magának a betűket s necsak nóta módjára tudja elmondani a betűk neveit emlékezetből, hanem gyakran változtassuk előtte a sorrendet; a középső betűket a végére s az elsőket a közepére tegyük váltogatva, hogy necsak hangzásuk után, hanem látásból is rájok ismerjen. Mikor azután remegő kézzel kezdi stílusát a viaszon végighúzni, akkor vagy más valakinek kell őt kezénél fognia és gyenge ujjacskáit irányítania, vagy pedig az írótáblába kell bevésni a betűket, hogy kezenyoma ugyanazokban a barázdákban haladhasson végig széltől szélig s kifelé kalandozni ne bírjon.^[139] A szótagok összekapcsolásáért ígérjünk neki jutalmat és sarkalljuk apró ajándékokkal, aminőkben az ilyen korú gyermekek örömüket lelik. Jó, ha a tanulásban társai vannak, kiket megirigyelhet, s kiknek dicsősége ösztökélheti. Ha netalán kissé lassú volna, nem kell korholni, hanem elméjét szép szóval biztatni, úgy hogy örömöt érezzen, ha másokat felülmult, és fájlalja, ha őt magát legyőzték. Mindenekfölött attól kell óvakodni, hogy a tanulást meg ne gyűlölje, s a fiatal korban megfogamzott ellenszenv a zsenge évek határán túl ne terjedjen.^[140] A neveket is, melyeken lassanként megtanulja, miképen kell a szókat mondatba fűzni, ne a véletlenre bízzuk, hanem legyenek határozott és tervszerűen összegyűjtött nevek, például a prófétákéi és az apostolokéi és Ádámtól kezdve a patriarchák neveinek egész sorozata Máté és Lukács szerint,^[141] hogy mialatt mást végez, a jövőre készítse elő emlékezetét. Tanítójául kipróbált korú, erkölcsös életű és művelt embert kell kiválasztani. Nem hiszem, hogy tudós férfiú restelné azt megtenni rokonával vagy nemes származású hajadonnal, amit megtehetett Aristoteles Fülöpnek a fiával, akit - bár megvetett emberek voltak az iskolamesterek - mégis az elemekre oktatott. A betűket nem szabad csekélyleni, mintha kis dolgok volnának; kis dolgok nélkül nem állhatnak meg a nagyok. A betűk kifejtése és a szabályok elemi magyarázata máskép hangzik a tudós, máskép a paraszt ajkáról. Ezért neked is ügyelned kell, hogy leányod ne harapja el a szóknak a felét, mint együgyűen nyájaskodó asszonyok szokták; valamint ügyelned kell arra is, hogy aranyban és bíborban ne folytassa játékait: egyik a nyelvnek, a másik az erkölcsöknek árt; nem szabad olyant tanulnia kisded korában, amiről később le kell szoknia. Azt mondják, hogy a Gracchusok ékesszólásában nagy része volt az anyai beszédnek a fiúk gyermekéveitől kezdve. Hortensius beszéde az apai házban érlelődött. Nehezen lehet kiirtani, amit a zsenge lelkület magába szívott. A bíborral festett fehér gyapjúnak ki volna képes visszaadni régi színét? Az új cserép sokáig megtartja azt az ízet és szagot, mely először szívódott belé. A görög történet meséli, hogy Nagy Sándor, ez a világhódító hatalmas király, magaviseletére, de sőt járására nézve se menekedhetett nevelőjének Leonidésnek a hibáitól, melyek még kis fiú korában reá ragadtak. Mert lejtős az út, ha a rosszat utánozzuk; s akiknek erényeit elérni nem bírjuk, csakhamar utánozzuk bűneiket. (Proclivis est enim malorum aemulatio, et quorum virtutes assequi nequeas, cito imitaris vitia.) A leány dajkája ne legyen iszákos, kicsapongó, fecsegő; tisztességes asszony legyen ápolónője, s komoly ember nevelője. Ha a leány megpillantja nagyapját, siessen ölelésére, csüngjön a nyakán; ha ellenkeznék is, énekelje el neki az Alleluját. Nagyanyja törje magát érette; apját mosolygásáról ismerje fel; szeretetreméltó legyen mindenkivel, s az egész rokonság örvendezve emlegesse, hogy rózsa született körében. Jókor tudja meg, hogy lesz neki más nagyanyja és más nagynénje; tudja meg már mint fiatal újonc, hogy milyen hadvezér és milyen hadsereg számára nevelik...

Magatartása és öltözete is mutassa, hogy kinek van odaigérve. Fülét át ne lyukaszd; Krisztusnak ajánlott arcát fehérre és pirosra ne fesd; nyakát arannyal és igazgyönggyel el ne borítsd; fejét drágakövekkel meg ne terheld; haját rőtre ne fesd, hogy valamikép meg ne lássad rajta a gyehenna tüzét. Legyenek más drága gyöngyei, melyeknek árán meg fogja szerezhetni a legdrágább gyöngyöt...

Mikor már nagyobbacska kezd lenni és jegyese példájára gyarapszik bölcsességben, korban és kedvességben Isten és emberek előtt, menjen el szüleivel az igaz Atya templomába, de aztán velük ne jöjjön ki a templomból. Keressék őt a világ útjain rokonok tömege és sokadalma közt, de ne találják meg másutt, mint az Írás szentélyében, ahol a prófétáktól és apostoloktól tudakolja lelki eljegyzése dolgát...

Nyilvánosan, azaz szüleinek asztalánál soha se étkezzék, hogy ne lásson olyan ételeket, melyeket megkívánhatna. S noha némelyek úgy vélekednek, hogy nagyobb erény rejlik a kínálkozó élvezet megvetésében, mégis azt hiszem, biztosabb az önuralom, ha nem ismerjük, amit megkívánhatnánk. Valamikor gyermekkoromban olvastam az iskolában, hogy "Bajos dolog megróni, amit szokássá válni engedtünk". Ezért már most tanuljon lemondani a borról, mely a mértékletlenség forrása, Mégis a teljes fejlettség évei előtt a gyengéknek veszedelmes és súlyos az önmegtartóztatás; ez időpontig tehát a leány, ha a szükség megkívánja, menjen fürdőbe is, igyék egy kis bort gyomorerősítőül, s vegyen magához húsételt, hogy elébb ne tagadja meg lába a szolgálatot, mielőtt futni kezdene. Ezt azonban csak megengedhetőnek tartom, de nem parancsolom; csak azért mondom, mert félek a leány elgyöngülésétől, de nem azért, hogy mértékletlenséget hirdessek... Fülét zárja el a hangszerek elől. Ne is tudja, mire való a fuvola, lant és citera.

Naponként adjon számot arról, hogy a Szentírás virágaiból mennyit szedett össze. Tanulja meg a görög versek numerusát. Nyomban utána jöjjön a latin tanítás. Ha gyenge ajka kezdettől fogva nem símul a latin szóhoz, az idegen hangzástól megromlik a nyelv és a hazai szót beszennyezik a kívülről bevitt hibák. Te légy tanítónője, téged utánozzon zsenge gyermekkorában. Benned és apjában semmi olyast ne lásson, ami bűn, ha megteszi. Gondoljátok meg, szülők, hogy leányotok ártatlan, s hogy inkább példával, mint szóval lehet őt nevelnetek. Gyorsan hervad a virág; egy-egy kárhozatos fuvallat hamar elfonnyasztja a violát, a liliomot és a sáfrányt. Nélküled a leány soha se lépjen a nyilvánosság elé. A vértanuk csarnokait és a templomokat anyja nélkül meg ne közelítse. Bodroshajú fiatalember egy se mosolyoghasson reá. A vigíliák napjait és az éjjeli virrasztásokat akként ünnepelje a mi leányunk, hogy egy arasznyira se távozzék anyja oldala mellől. Azt sem akarom, hogy szolgálói közül egyet-egyet jobban szeressen, s gyakorta suttogjon valamit a fülébe; amit egynek mond, tudják meg valamennyien. Ne felcicomázott és formás leánykísérőben teljék a kedve, aki csengő hangon cifrázza az édes nótát; hanem komoly leányzóban, akinek halovány az arca, elhanyagolt a külseje, bánatos a tekintete. Nevelőnője legyen megbízható, erkölcsös és szemérmetes aggszűz, aki a maga példájával szoktassa hozzá, hogy az éjjeli imához és zsolozsmázáshoz fel tudjon kelni; hogy reggel énekelje el a himnuszokat, hogy Tertia, Sexta, Nona idején álljon csatasorban, mint Krisztus harcosa, s égő lámpával vegyen részt az estvéli ájtatosságban. Igy múljék el napja, ily munkálkodásban találja az éjtszaka. Az imádságot kövesse az olvasás, az olvasást az imádság. Rövidnek fogja találni az időt, melyben ennyi mindenféle dolgot kell elvégeznie.

Tanuljon továbbá gyapjút feldolgozni, rokkával bánni, munka-kosarat ölében tartani; tanuljon orsót forgatni és a fonalat hüvelykujjával tanulja meg kihúzni. A selyemruhát, a finom gyapjúszövetet és az aranyhimzést vesse meg; olyan ruhát készítsen magának, mely távoltartja a hideget, s nem olyant, mely a test meztelenségét feltárja. Eledele legyen egy kevés főzelék és más efféle, néha-néha egy pár halacska. S hogy az étkezésre vonatkozó szabályokat hosszúra ne nyújtsam (más helyen bővebben szóltam róluk), úgy egyék, hogy mindig éhezzen, s hogy mindjárt étkezés után tudjon olvasni és zsoltárt énekelni. Nem helyeslem, főleg az egészen zsenge korban, a hosszú és mértéktelen böjtölést, mely hetekre terjed, s amelyben tiltva van az olajos étel és gyümölcs. A tapasztalat tanított meg rá, hogy az útközben elfáradt szamár szeret kirugni a hámból. Tegyék meg ezt Isis és Kybele hívei, kik - ínyencekhez méltó önmegtartóztatással - fácánmadarat és füstölt galambot zabálnak, hogy tudniillik Ceres adományait meg ne szentségtelenítsék. A huzamos bőjtölésnek az legyen a szabálya, hogy a hosszú útra maradjon mindig kellő erőmennyiség; mert különben az elején csak haladunk, de a közepén már összeroskadunk...

Ha egyszer-másszor kirándulsz a vidékre, otthon ne hagyd a leányodat; nélküled ne tudjon élni; féljen, ha egyedül van. Világi emberekkel beszédbe ne ereszkedjék, s a rossz leányok társaságát kerülje. Ne vegyen részt a szolgahad lakodalmi ünnepein, s ne elegyedjék a zajongó háznép játékaiba. Tudomásom szerint némelyek azt kívánják, hogy a krisztusi szűz sem eunuchokkal, sem férjes nőkkel ne fürödjék; amazok nem vesztik el férfias indulatukat, emezek pedig a gyermekáldásnál többre becsülik a rút szeretkezést (aliae tumentibus uteris praeferunt foeditatem). Nekem egyáltalán nem tetszik, ha érett hajadon fürdik; az, akinek el kell pirulnia, ha ruhátlanul látja önönmagát. Mert ha virrasztással és bőjtöléssel senyveszti és rabszolgaságra szorítja testét; ha az érzékiség lángját és a fiatalság ingerlő tüzét fagyos önmegtartóztatással eloltani vágyik; ha természetadta szépségét szándékosan elhanyagolni és elrútítani igyekszik: az elfojtott tüzet miért szítja fel újból puhító fürdőzéssel? (Si enim vigiliis et ieiuniis macerat corpus suum et in servitutem redigit, si flammam libidinis et incentiva ferventis aetatis extinguere cupit continentiae frigore, si appetitis sordibus turpare festinat naturalem pulchritudinem: cur e contrario balnearum fomentis sopitos ignes suscitat?)

A drágakövek és selyemszövetek helyett a szent könyveket szeresse, s ezekben nem a tarka aranyfestést és a babiloni bőrkötést, hanem a hitelesen megállapított és tudományosan elrendezett szöveget. Legelébb a zsoltárkönyvet tanulja meg és ezekkel az énekekkel szórakozzék, azután Salamon példabeszédeiből merítsen életbölcseséget. A Prédikátorból tanulja meg a világiak megvetését. Jób könyve buzdítsa az erény és a türelem példáinak követésére. Majd térjen reá az evangéliumokra, melyeket innentúl sohasem szabad kezéből kiadnia. Az Apostolok cselekedeteit és leveleit szívja magába lelkének egész állhatatosságával. És amikor keblének tárházát ezekkel a kincsekkel gazdagította, vésse emlékezetébe a prófétákat, Mózes öt könyvét Józsue könyvével és a Bírák könyvével együtt, a királyok könyveit és a krónikát,^[142] Ezdrás és Eszter könyveit. Utoljára, ha veszedelem nélkül lehetséges, tanulja meg az Énekek Énekét; csak arra kell vigyázni, hogy amikor a bevezetést olvassa, a testiségre emlékeztető kifejezésekből érezze ki a lelki házasság nászdalát, mert különben megsebzi szívét... Cyprianus művei legyenek mindig keze ügyében. Athanasius leveleit és Hilarius könyveit minden veszedelem nélkül olvasgathatja. Azokban az értekezésekben, azokban az elmeművekben gyönyörködjék, melyekben a hithűség ingadozást nem mutat (in quorum libris pietas fidei non vacillet). A többieket úgy olvassa, hogy inkább bírálja, mint kövesse őket.

Azt fogod mondani: "Miképen vigyázhatok mindezekre én, a világi nő, Rómában, a nagy embertömegben!" Hát ne vállald el a terhet, melyet el nem bírsz; hanem miután Izsákkal elválasztottad és Sámuellal felöltöztetted őt (postquam ablactaveris eam cum Isaac et vestieris cum Samuele), küldd el nagyanyjához és nagynénjéhez. Add át ezt a becses drágakövet Mária házának és fektesd a síró Jézus bölcsőjébe. Neveltesd kolostorban. Legyen ő is a szűzek karában; tanulja meg, hogy nem szabad esküdöznie; tartsa szentségtörésnek a hazugságot; ne ismerje a világot; éljen angyali tisztaságban; legyen testben test nélkül; tartsa magához hasonlónak az egész emberi nemet...

________________________________________________

Fináczy Ernő: A középkori nevelés története
(Kir. Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest, 1926.) 302-307. o.

(15. század)

"...Ha szokás volna a kislányokat iskolába járatni és ugyanazokat a dolgokat tanítanák nekik, mint a fiúknak, a lányok is éppolyan jól tanulnának és megértenék a művészetek és tudományok finomságait. Talán még jobbak is volnának, mint a fiúk... mivel a női test lágyabb, mint a férfié, így elméjük élesebb... Ha kevesebbet tudnak a lányok, az csak azért van, mert nem mehetnek el hazulról és nem láthatnak különböző helyeket és gondolatokat, mivel otthon vannak és munkájukat végzik. Márpedig semminek nincs akkora nevelő hatása egy értelmes teremtmény számára, mint a különböző gondolatoknak.

[A megszemélyesített Becsületesség az alábbiakat mondja Christine-nek.] Apádnak, aki természettudós volt, nem az volt a véleménye, hogy a művelt nők rosszá válnak. Ellenkezőleg, mint tudod, nagy örömmel nézte a tanulás iránti érdeklődésedet. Anyád viszont, akinek hagyományos női elképzelései voltak a dologról, azt szerette volna, hogy fonással töltsd az idődet, mint más asszonyok, és gyerekkorodban gátolta a fejlődésedet, a tudományokban és a tanulásban való elmélyülésedet. De miként a közmondás is mondja, a természet adományát nem lehet semmibe venni. Kis cseppenként gyűjtögetted a tudást, és úgy tekinthetsz most rá, mint valami nagy kincsre, és jogod van így tenni. "Asszonyom" [válaszolta Christine] "amit mondasz, oly igaz, akár csak a Miatyánk."

________________________________________________

Not is God's image - Women in History
(Ed.: O' Faolain, J. - Martines, L., Fontana-Collins, Glasgow, 1974.) 193. o.

(16. század)

"nincs olyan ruha, nincs olyan kabát, ami leánynak-asszonynak jobban ne állna, mint mikor okosnak akar mutatkozni".

________________________________________________

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban
(Edition Leipzig - Corvina, Lipcse - Budapest, 1970.) 17. o.

(1543)

Városokban és mezővárosokban alkalmas helyen iskolát kell nyitni kis leánykák számára, hogy megtanuljanak olvasni és írni, a mit egy-két év alatt elsajátíthatnak. Meg kell őket még tanítani zsoltárok és egyházi darabok éneklésére, továbbá Luther kis kátéjára, először a katekizmus szent szavaira, azután e szavak rövid jelentésére, a mint a katekizmusban vannak. Ha ezt jól tudják, el kell velök olvastatni az egész német zsoltárkönyvet vagy (legalább) egyik-másik zsoltárt belőle. Meg kell nekik azt is parancsolni az iskolában, hogy otthon a német bibliából néhány történetet olvassanak, akár az Ó, akár az Új Testamentumból, hogy azután az iskolában könyv nélkül is utána mondhassák a tanultakat legjobb tehetségük szerint. Aki leánykáit többre akarja taníttatni, ám taníttassa őket az írásra, írott levelek olvasására stb. Délelőtt két óra hosszat legyenek (a leányok) iskolában, délután is két óra hosszat, alkalmas időben. Ha az iskolából hazatérnek, legelébb is egy zsoltárt vagy egyházi éneket énekeljenek... A nap többi részét, reggel, délben és estve anyjuknál töltsék odahaza, a hol olvassanak, s tanuljanak anyjuktól derekasan háztartást, s a mi hozzá tartozik. Túlságos sokat se szabad reájok róni; minden dologban jó a mértéktartás. Néha napján a kis gyermekeknek meg kell engedni a játékot is, hogy majd annál szorgalmasabban fogjanak ismét a tanuláshoz.

Bölcs Salamon az ő példabeszédeinek a végén azt mondja, hogy nem elég, ha a ház anyja szép: istenfélőnek is kell lennie, s szem előtt kell tartania minden időben és minden dolgában az Isten szavát, az Istent ("Csalárd a kedvesség és hiú a szépség; az Urat félő asszony a dicséretes"). Mivel az istentelen anyák nem gondolnak Istennel, azaz: Isten szavával, azért férfi és női szolganépüket sem tanítják Isten szavára s istentelen gyermekeket nevelnek. De az ilyen leányiskolákból sok házi anyát kaphatunk, akik az Isten szavával együtt istenfélelemben élnek, s megmaradnak a Krisztusban, a kiben megkereszteltettek, s a kik később házuk népét és gyermekeiket is az Isten szavában nevelik, hogy ők is megmaradjanak Krisztusban, akiben megkereszteltettek. Boldog az a férfiú, aki ilyen asszonyt vagy házi anyát kap (mint Salamon mondja). A városban majdan csupa ilyen istenfélő háziasszony lesz, kiknek gyermekei is jámbor polgárok és polgárasszonyok lesznek, s így létre fog jönni az a nemes nemzetség, melynek tagjai Isten gyermekei lesznek a Jézus Krisztusban való hitök által az ítélet napjáig; miért is az ilyen leányiskolákat semmikép sem szabad elhanyagolnunk.

Ezekhez az iskolákhoz tisztes matrónát kell fogadni, aki tud tanítani, s a leánykákkal jól és okosan bánni; aki szereti az Isten szavát és szívesen olvassa a bibliát és a jó könyveket.

Fináczy Ernő: A renaissance-kori nevelés története
(Hornyánszky Viktor, Budapest, 1919.) 216-217. o.

(16. század)

"Amikor apám vagy anyám társaságában vagyok, ahogy beszélek, hallgatok, megyek, ülök, vagy állok, eszem, iszom, varrok, játszom, táncolok vagy azt csinálom, amit a többiek, meg kell fontolnom, hogy mit mondok (...), ugyanolyan tökéletesen kell cselekednem, ahogyan Isten a világot teremtette, a hibákért keményen megdorgálnak, megvernek és más formákban bántalmaznak, melyekről tiszteletből nem beszélek..."

________________________________________________

Delumeau, Jean: La peur en Occident XIV-XVIII. s.
(Fayard, Paris, 1978.) 436. o.

(1550)

Angliában a nemesség sohasem volt műveltebb, mint most. A mi fölséges királyunk, Edward, elméjével, buzgóságával, állhatatosságával, tanultságával messze fölülmúlja a maga korát és másoknak beléje helyezett bizalmát... Nem kétlem, hogy Franciaország el fogja ismerni a nagy tudományt és dicsőséget a suffolki hercegben és a többi nemes ifjaknak ama körében, a kik a mi királyunkkal együtt nevelkedték föl a görög és latin irodalomban, és a kik éppen ezen a napon, amikor ezt a levelet írom Néked, Francziaországba indultak. Morus Tamás leányait most már számtalan nő fölülmúlja a tudományok minden ágában. Valamennyiök közül mégis, mint valami csillag, nem annyira előkelő származásával, mint erényének és tudományos műveltségének ragyogásával annyira kitűnik királyunk leánytestvére, az én fenséges úrnőm Erzsébet, hogy a mikor bizvást oly sokféle oldalról ajánlhatnám őt, íme nem az okoz nekem gondot, hogy magasztaljam, hanem hogy a magasztalásnak milyen módjában állapodjam meg: Különben semmit sem fogok róla írni, a minek magam tanúja nem voltam: hiszen két esztendőn át én tanítottam görög és latin nyelvre. Most; a mikor az udvar zajától megszabadultam és visszatérhettem a tudomány édes örömeihez, a királyi felség jóvoltából elég tisztes állapotba és helyzetbe jutottam ezen a főiskolán... Erzsébet franciául és olaszul úgy beszél, akárcsak angolul; latinul készséggel, helyesen, megfontoltan. Görögül is gyakorta és örömest beszélt velem; elég tűrhetően... Átolvasta velem jóformán az egész Cicerót és Titus Liviusnak nagy részét, s úgy szólva csakis ebből a két íróból merítette latin nyelvtudását. A nap első óráit mindig a görög újszövetségnek szentelte; azután Isokrates válogatott beszédeit és Sophokles tragédiáit szokta olvasni.

Fináczy Ernő: A renaissance-kori nevelés története
(Hornyánszky Viktor, Budapest, 1919.) 166-167. o.

(16. század)

"Mi sem csodálatosabb, mint mikor egy asszony, aki arra született, hogy gyapjúval foglalatoskodjék, végezze a mindennapi munkát, fonjon, szép ruhákat és puha gyolcsot viseljen, a szövés mesterségét gyakorolja, mégis megkísérli, hogy egyenrangú ellenfélként, értelmesen és ékesszólón szócsatába bonyolódjék a legtudósabb férfiakkal, sőt, a győzelem pálmáját is magához ragadja. Ritka bizony és nem gyakori, hogy Svábföldön egy asszony helyesen írjon, hogy ne a gyapjúszálat forgassa az ujjaival, hanem a könyvek lapjait, ne a rokka után nyúljon, hanem az írótoll után, ne a tűvel szorgoskodjék, hanem a palavesszővel, és ne a bőrét rakja meg szépítőszerekkel, hanem a papírt sűrű sorokkal."

________________________________________________

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban
(Edition Leipzig - Corvina, Lipcse - Budapest, 1970.) 17. o.

(17. század)

Az asszonyi örömök kertje

"Ami pedig azt a kérdést illeti, hogy a lányok és kisasszonyok tanuljanak-e írni-olvasni, bizony eltérőek a válaszok: én legalábbis úgy tartom, hogy helyes dolog, ha a lányok olvasni tanulnak, hiszen akkor elolvashatják a jó útra vezérlő, erényes könyveket, és imádkozhatnak is belőlük; ami azonban az írást illeti, egy csöppet sem tartom kívánatosnak, hogy ezt is megtanulják az asszonyok, hiszen akkor szerelmes leveleket írhatnak, vagy ha kapnak effélét, válaszolhatnának... Igaz, hogy néhány asszonyszemély jóra is használja az írás tudományát, de a legtöbb úgy visszaél ezzel a tudománnyal, hogy jobb volna, ha sohasem tanulta volna..."

________________________________________________

Hannelore Sachs: A nő a reneszánszban
(Edition Leipzig - Corvina, Lipcse - Budapest, 1970.) 16-17. o.

Az egész ifjúságot, nemére való tekintet nélkül iskolába kell járatni

5. Épp oly kevéssé adhatjuk meg elfogadható okát annak, hogy miért zárjuk ki teljességgel minden tudományos kiképzés lehetőségéből (folyjék az akár latinul, akár pedig az anyanyelven) a női nemet, amelyre még részletesebben is ki fogok térni.^[143] Hiszen ők éppúgy képmásai az Istennek, éppoly részesei kegyelmének és a jövendő örök életnek, éppoly mozgékony s a tudás számára fogékony elmével megáldva (ebben sokszor felül is múlják nemünket): épp úgy nyitva áll előttük a magasabb méltóságokhoz vezető út is, hiszen gyakran maga Isten választotta ki egyiküket-másikukat népek kormányzására, királyoknak és fejedelmeknek bölcs tanácsokkal történő felvilágosítására, gyógyítására, vagy hasonló, az emberi nem számára üdvös hivatásra, sőt, a próféta szerepére, papok, sőt főpapok megintésére is.^[144] Miért akarjuk tehát elzárni előlük a könyveket, miután az ábécét rendelkezésükre bocsátottuk? Talán meggondolatlanságuktól félünk? Azonban, minél jobban elfoglal bennünket a gondolkodás, annál kevesebb helye lesz a meggondolatlanságnak, mely rendszerint a szellem ürességéből ered.

6. Azonban rajta kell lennünk, nehogy a könyvek bármilyen egyvelege rendelkezésünkre álljon (áll ez a másik nembeli ifjúságra is elég baj az, hogy ezeket idáig sem kezeltük elég óvatosan), hanem olyan könyvek, amelyekben Istennek és az ő műveinek megismerése mellett mindig az igaz erény s a valódi jámborság forrására találhattunk.

7. Tehát senki se hozza fel nekem az apostol szavait: nem engedem meg az asszonynak, hogy tanítson (l. Tim. 2, 12.), sem pedig Juvenalisét,^[145] a 6. satirából:

Kit nyoszolyádba viszesz, ne negélyezzen cifra beszédet,
Kurta tömöttséggel ne csavarja az Enthymemákat,
Sem történelmét minden népeknek ne kutassa.

Vagy azt, amit Hyppolitus beszél Euripidesnél:

Gyűlölöm a tanult nőt: sose találjak ilyent hazámban,
Aki többet tud, mint amennyit a nőnek tudnia szükséges,
Minthogy a tudós nőt maga Venus is^[146]
Jobban kitanította.

Ez szerintem egyáltalán nem ellenvetés arra, amit állítottam; nem azt ajánlottam ugyanis, hogy azért tanítsuk a nőket, hogy kiváncsiságuk kielégülést nyerjen, hanem azért, hogy erkölcseiket és jólétüket fellendítsük. És leginkább arra tanítsuk őket, amit elméletileg és gyakorlatilag tudniok kell: hogy jól gondját viseljék házuk tájának, hogy elősegítsék saját maguk, férjük és családjuk üdvét.

________________________________________________

Comenius Ámos János nagy oktatástana
(Akadémiai, Budapest, 1953.) 195-196., 399-400. o.

V. fejezet

187. - A gyermek egészsége

A gyermekkor első éveiben a legfontosabb, hogy vigyázzunk a gyermek egészségére s nyugodt természetűvé neveljük, ezért jól válasszuk meg az ételeit és szoktassuk egyszerű életvitelhez.

188. - A gyermek kíváncsisága

A kíváncsiság a gyermek természetéből fakad, s a tanítás alapjául szolgál; feltétlenül használják ki ezt a tanításban például, ha vidéken egy malmot lát meg a gyermek, és tudni akarja, mi az, meg kell neki mutatni, hogyan készül az élelem, amely az embert táplálja. Ha aratókat vesz észre, el kell neki magyarázni, mit csinálnak, hogyan viszik el a búzát, s az hogyan sokszorozódik meg a földben. Így különösebb tanulmányok nélkül lassanként megismerik, milyen módon készülnek ezek a dolgok, melyeket ők maguk is használnak, és e dolgok helyes értékét, amely a gazdálkodás valódi alapjai. Senkinek nem szabad megvetnie ezeket az ismereteket, hiszen mindenkinek szüksége van rájuk, ha nem akarja, hogy mások becsapják; s főképpen a lányok számára fontosak ezek.

189. - A gyermek fejlődési ütemének tiszteletben tartása

A gyermek agya olyan, mint egy széljárta helyen meggyújtott gyertya lángja: fénye örökké ide-oda libben. A gyermek feltesz egy kérdést, s még mielőtt ön válaszolna rá, tekintete a födémre téved, megszámolja rajta az összes festett alakzatot, vagy az ablakokban minden ablaktáblát; s ha ön vissza akarja őt terelni az első kérdéshez, meg fogja őt zavarni, falak közé fogja szorítani, mintha börtönben tartaná. Válaszoljon gyorsan a kérdésére, és hagyja, hadd tegyen fel kedvére újabbakat. Csak tartsa fenn az érdeklődést, s ültessen el az elméjében minél több ismeretet, s elérkezik az idő, amikor azok majd maguktól összekapcsolódnak... Hagyják tehát játszani a gyereket, és a tanítást kössék össze a játékkal; hogy a bölcsesség csak apró szakaszonként s mosolygós arccal táruljon fel előtte: ne fárasszák ki őt túlzott részletezésekkel. Ha egy gyermekben szomorú és sötét kép alakul ki az erényről, ha a szabadság és a rendszertelenség kellemesnek mutatkoznak számára, minden elveszett, hiábavaló volt a munkájuk...

190. - Vonzó tanítás

Meg kell jegyezni az átlagos nevelés egy nagy hibáját: azt, hogy egy oldalra helyezi az összes örömöt, s minden kellemetlent a másikra; az összes kellemetlent a tanuláshoz, az összes örömöt a szórakozáshoz kapcsolja... Változtassuk meg ezt a rendszert: tegyük a tanulást kellemessé, hogy az örömtelinek és szabadnak tünjék; nézzük el, hogy a gyerekek néha apró szórakozásokkal félbeszakítják a tanulást; szükségük van erre a kikapcsolódásra, hogy felfrissítsék szellemüket...

Ha gondoskodunk arról, hogy a komoly foglalatosságot örömmel hintsük be, az nagyban enyhíteni fogja az ifjak hevét, mely veszélyes szórakozásokba sodorhatja őket. Éppen a függés és az uralom kelt türelmetlen vágyat a szórakozásra. Ha egy lány kevésbé unatkozna az édesanyja mellett, nem lenne akkora kedve elmenni mellőle s más, előnytelenebb társaságot keresni magának.

192. - Az érzelmességre való hajlam

Beszélnünk kell még arról a feladatról, mely szerint meg kell óvnunk a lányokat a nemükre jellemző hibáktól. Miután gyengéden és erély nélkül neveljük őket, viselkedésük nem lesz szilárd és fegyelmezett. Kezdetben oly nagy az érzelmesség a megalapozatlan félelmeikben és az oly könnyen kibuggyanó könnyeikben, s ez később szokássá válik: ezen érzelmesség helytelenítése igen hasznos lehet abból a célból, hogy javítsunk rajta, hiszen igen nagy része hiúságból ered.

A lányoknál arra is ügyelni kell, hogy ne alakítsanak ki túlzott kötődéssel barátságokat, ne legyenek féltékenyek, kerüljék a túlzott hízelgést, a bókokat, a lustaságot: mindezek elkényeztetik őket, s hozzászoktatják őket ahhoz, hogy mindent, ami komoly és jelentős, túl száraznak és túl szigorúnak tartsanak. Azt is el kell érnünk, hogy törekedjenek a tömör és pontos kifejezésmódra. A képzett elme elkerül minden haszontalan beszédet és kevés szóval is sokat mond, nem úgy, mint a nők többsége, akik sokat beszélnek, de keveset mondanak...

193. - A hiúság: súlyos hiba

Semmi mástól ne tartsanak annyira, mint a lányok hiúságától. A leányokban velük született heves vágy él a tetszésre: számukra zártak azok az utak, amelyek a hatalmat és a dicsőséget hozzák a férfiaknak; ezért a test és a lélek kellemességeivel kárpótolják magukat; innen erednek a negédes és megnyerő beszélgetéseik, innen ered, hogy annyira áhítoznak a szépségre és minden külső bájra, s hogy olyan szenvedélyesen szeretnek öltözködni: egy hajbavaló, egy szalag egy hajfürt lejjebb vagy följebb tűzve, egy szín kiválasztása számukra megannyi fontos dolog.

194. - A "széplelkek" ellen

Hátra van még, hogy leszoktassuk a lányokat a különcködésről. Ha erre nem ügyelünk, fondorlatokat fognak szőni (mindenbe beleavatkoznak), mindenről beszélni akarnak, olyan művekről mondanak ítéletet, melyek a legkevésbé sem az ő képességeikhez mértek, s kényeskedésből unatkozást színlelnek... Csak a józan értelem és az erény becsülendő, s velük szemben az ellenszenv és az unalom a beteg szellem gyengeségei.

195. - Önálló nevelési terv fiatal lányoknak

a) Az otthoni nevelés

Melyek egy lány feladatai? Nevelje gyermekeit, a fiúkat egy bizonyos korig, a lányokat addig, amíg férjhez nem mennek vagy apácának állnak; irányítsa a cselédséget és ellenőrizze erkölcseiket és szolgálataikat; kezelje a családi költségvetést, úgy, hogy minden gazdaságosan és tisztességgel folyjon, sőt, rendszerint ő intézi a haszonbérleti ügyeket és ügyel a bevételekre.^[147] A nők tudományának, ugyanúgy, mint a férfiakénak, arra kell összpontosulni, hogy feladataiknak megfelelően képezzék magukat; elfoglaltságuk különbözőségéből eredően a tanulmányaiknak is különbözniük kell a férfiakétól. A nők tanítását tehát az előbb felsoroltakra kell leszűkíteni. Egy érdeklődő nő úgy fogja találni, hogy ezek a korlátok nagyon szűkek az ő érdeklődéséhez képest: ő azonban téved, mert nem ismeri azon dolgok fontosságát és kiterjedését, melyeket a képzésére javasoltam.

Micsoda megismerő képesség kell ahhoz, hogy minden gyermekének természetét és tehetségét felismerje, hogy megtalálja azt a magatartást, mely a legmegfelelőbb gyermekei vérmérsékletének, hajlamainak, tehetségének felfedezéséhez; s ahhoz, hogy még csírájukban eloltsa a szélsőséges szenvedélyeket, hogy meggyőzze őket a helyes elvekről és orvosolja tévedéseiket! Milyen okosnak kell lennie ahhoz, hogy elnyerje és megtartsa felettük tekintélyét, anélkül, hogy elveszítené a barátságukat és a bizalmukat!...

A lánynevelésbe iktassák még be a takarékos gazdálkodást. A nők többsége elhanyagolja ezt, mint valami alantas feladatot (itt a felsőbb körök asszonyairól van szó, ővelük foglalkozik Fénelon), mely csak parasztokhoz vagy földművesekhez illő, legfeljebb egy hoteltulajdonoshoz vagy valami házvezetőnő-féléhez...

A tisztasággal kapcsolatban ugyanúgy járjanak el, mint a gazdálkodással. Szoktassák hozzá a lányokat, hogy ne irtózzanak semmiféle koszos vagy rendetlen dologtól, hogy észrevegyék a legkisebb rendetlenséget is egy házban. Ők maguk jöjjenek rá, hogy semmi más nem járul hozzá jobban a takarékos gazdálkodáshoz és a tisztasághoz, mint az, hogy minden dolgot egy helyén tartunk. Ez a szabály szinte semmiségnek tűnik, pedig igen messze vezetne, ha pontosan betartanák...

... Létezik annak tudománya, hogyan tegyük hasznossá magunkat, ami nem is olyan egyszerű...

Legjobb, ha ehhez az imént leírt neveléshez korán hozzászoktatják a lányokat. Adjanak nekik valamilyen elintézendő feladatot, azzal a feltétellel, hogy utána beszámolnak róla: ez a bizalom el fogja őket bűvölni, ugyanis a fiatal teremtés hihetetlen örömöt érez, amikor elkezdünk bízni benne, s bevezetjük őt néhány komoly ügybe...

b) Az említett tanítás maga

Tanítsák meg a lányoknak a helyes olvasást és írást. Szégyenteljes, bár gyakori azt látni, hogy okos és udvarias nők nem tudják helyesen kimondani azt, amit olvasnak: vagy akadoznak, vagy énekelnek olvasás közben, ott, ahol egyszerű és természetes, de szilárd és egységes hangszínen kell olvasni. Még súlyosabb hiányosságaik vannak a helyesírás területén, vagy a betűk összekötésének illetve megformálásának módját tekintve: legalább szoktassák hozzá őket ahhoz, hogy egyenes vonalban írjanak, s betűik határozottak és olvashatóak legyenek. Egy lánynak ismernie kellene a nyelvtant is; magától értetődő, hogy anyanyelvét szabályszerűen kell megtanítani neki, mint ahogyan az iskolások tanulják az osztályban a latint. Szoktassák csak hozzá őket, hogy ne keverjék össze az igeidőket, hogy pontos kifejezésekkel éljenek, világosan magyarázzák el gondolataikat, rendezetten, röviden: így képessé teszik őket arra, hogy egy napon majd különösebb tanulmányok nélkül megtanítsák gyermekeiket a helyes beszédre...

Ezen kívül a számtan négy szabályát is tudniuk kellene; alkalmazzák ezeket, gyakran, végeztessenek velük számításokat. Ez sok ember számára igen kényes foglalatosság; de ha gyermekkortól kezdve szokássá válik, a szabályok segítségével a legkuszább számításokat is könnyedén és gyorsan fogják elvégezni, s ez erősen csökkenteni fogja az iránta érzett ellenszenvet. Elég jól ismert tény, hogy aki pontos a számolásaiban, annak a házában is rend van.

196. - Összefoglalás

Egy fiatal lány nevelésénél figyelembe kell vennünk társadalmi helyzetét, azon helyszíneket, ahol élni fog, és a hivatást, amelyet a körülmények szerint be fog tölteni. Ügyeljenek arra, hogy egy lány ne tápláljon olyan hiú reményeket, melyek a vagyona és helyzete felett valók. Alig van olyan személy, aki ne fizette volna meg az árát annak, hogy túl sokat remélt; mihelyt egy magasabb társadalmi helyzetre tekintünk, minden, ami boldoggá tenne, ellenszenvessé válik. Ha egy lánynak vidéken kell élnie, már kora gyermekkorától azon elfoglaltságokra tereljék a figyelmét, amelyeket ott kell végeznie, s ne hagyják, hogy belekóstoljon a városi élet szórakozásaiba, hanem mutassák meg neki az egyszerű és tevékeny élet előnyeit. Ha egy lány a városban, átlagos körülmények között él, ne mutassák meg neki az udvar embereit; ez a találkozás semmi másra nem lenne jó, mint hogy nevetségesnek és alsóbbrendűnek érezze magát; tartsák meg őt a saját helyzetének határain belül, és olyan személyeket állítsanak elé példaként, akiknek ezt sikerült megtartani; s az elméjét azokra a dolgokra tanítsák ki, melyeket egész életében kell majd végeznie.

________________________________________________

J. Palmero: Histoires des institutions et des doctrines pédagogiques
(S.U.D.E.L. - Paris, 1958.) 197-201. o.

Általános hiba nálunk a gyermeknevelésben, hogy lányainknak csak a személyével törődünk, de elméjüket elhanyagoljuk ...

Nos hát mikor egy lány épségben kinő dajkája szoknyája mellől, még mielőtt az élet bármely dolgáról akárcsak a legegyszerűbb fogalmat is alkothatta volna magának, máris táncmesterének gondjaira bízzák; s nyakörvbe fogva a csinos kis vadócot, fantasztikusan komoly viselkedésre oktatják, s különleges fejtartás, kebelduzzasztás, a legkülönfélébb testmozgások elsajátítására szorítják; mindezt pedig oly büntetés fenyegető tudatában, hogy sose lesz férje, ha fonákul lép, néz vagy mozog. A fiatal hölgy képzeletét ez csodálatosan felajzza a tekintetben, hogy mi is fog majd történni közte és férje közt, akiről szakadatlanul duruzsolnak a fülébe, s akinek őt komoly buzgalommal nevelik. Képzelete ekképpen arra sarkallja, hogy minden igyekezetét személyének ékesítésére fordítsa, minthogy ettől függ életének jóra vagy rosszra fordulása. S miért ne hinné azt, hogy ha elég karcsú s nyulánk, akkor már alkalmas is mindarra, amire nevelése láthatólag szánja. Szüleiknek legfőbb célja, hogy vonzóvá tegyék; e célé minden vagyonuk, e célé minden gondjuk.

Ennek az általános szülői dőreségnek tulajdonítható, hogy annyi a kacér nő mostanában, mint égen a csillag. S e meggondolások zavarba hoznak...

... Az az igazi művészet, ha az elme és a test egymást versengve nemesbíti, s ha a taglejtés követi a gondolatot, nem a gondolat alkalmazkodik a gesztushoz.

________________________________________________

A régi Anglia hétköznapjai (Válogatás a "The Spectator" c. egykori folyóirat anyagából)
66. szám (Válogatta: Hankiss Elemér, Gondolat, Bp. 1968.) 50-51. o.

A nőnevelésről

Akár a nem különleges rendeltetését veszem tekintetbe, akár hajlamait figyelem, akár kötelességeit veszem számításba, minden egyaránt megmutatja azt a nevelési formát, amely nekik való. A férfit és a nőt egymásnak teremtették, kölcsönös függésük azonban nem egyenlő: a férfiakat vágyaik a nőktől teszik függővé. A nők viszont a férfiaktól függenek nemcsak vágyaik, hanem szükségleteik miatt. Mi hamarabb tudnánk meglenni nélkülük, mint ők minélkülünk. Hogy meglegyen nekik, amire szükségük van, s hogy a hozzájuk illő állapot biztosítva legyen, az kell, hogy ezt mi adjuk meg nekik, hogy akarjuk nekik adni, és hogy méltóknak tartsuk őket erre. Ők a mi érzéseinktől függnek, attól az értéktől, melyet érdemüknek, s a fontosságtól, melyet bájaiknak és erényeiknek tulajdonítunk. Még a természet törvénye értelmében is a nő ki van szolgáltatva a férfiú ítéletének, nemcsak önmagát, hanem gyermekeit illetően. Nem elég tiszteletre méltónak lennie, az is kell, hogy tiszteljék. Nem elég, ha szép, tetszenie is kell. Nem elég, ha okos, az is kell, hogy okosnak ismerjék el. A nő becsülete nemcsak magatartásában rejlik, hanem jó hírnevében is, és lehetetlen dolog, hogy aki belenyugszik abba, hogy becstelennek tartsák, valaha is becsületes legyen. A férfi viszont, amikor jót tesz, csak önmagától függ, és szembeszállhat a közvéleménnyel. A nő azonban, ha jót tesz, feladatának csak egyik felét teljesítette, mert nem csak az a fontos neki, hogy micsoda ő valójában, hanem az is, hogy mit tartanak felőle. Következik ebből, hogy a nőre vonatkozó nevelés rendszere ebben a tekintetben ellenkező kell, hogy legyen a mi nevelésünkkel. A közvélemény az erény sírja a férfiak között, az erény trónusa a nők között.

Az anyák jóakaratától függ mindenekelőtt a gyermekeké. A nők gondozásától függ a férfiak korai nevelése, a nőktől függenek ezenkívül erkölcseik, szenvedélyeik, hajlamaik, kedvteléseik, sőt egész boldogságuk. Így tehát a nők egész nevelésének a férfiakhoz kell igazodnia. Nekik tetszeni, hasznukra lenni, megszerettetni magukat és tiszteletüket kivívni, ifjú korukban nevelni őket, felnőtt korukban gondozni, tanácsot adni nekik, vígasztalni őket, kellemessé és édessé tenni az életüket, ez a nők kötelessége minden időben, és erre kell őket megtanítani gyermekkoruktól fogva. Amíg nem térünk vissza ehhez az alapelvhez, eltávolodunk a céltól, és mindazok az elvek, melyekben részesítjük őket, mit sem használnak sem az ő, sem a mi boldogságunk szempontjából.

________________________________________________

Rousseau: Emil vagy A nevelésről
(Tankönyvkiadó, Bp. 1957.) 430-431. o.

(1792)

"A nőt arra nevelik, hogy a férfi játékszere legyen, a csörgője, s a fülébe csilingeljen bármikor, mikor annak úri kedve úgy hozza, hogy szórakoztatásra vágyik. (...)

A nők is tanulmányozhatják a gyógyítás művészetét, s ugyanúgy lehetnek orvosok, mint ápolónők. Tanulhatnának politikát, s bármely fajta szakmát, ha tisztességesebb oktatásban részesülnének. Hány nő kényszerül elfecsérelni életét, aki orvosként praktizálhatott volna, irányíthatott volna gazdaságot, vezethetett volna boltot, s állhatott volna önállósága tudatában büszkén felemelt fejjel, ahelyett, hogy lecsüggeszti?"

________________________________________________

Watkins, Susan Alice - Rueda, Maria - Rodriguez, Marta: Nesze neked feminizmus
(Ikon, Budapest., 1996.) 16-17. o.

A jelenlegi nevelési rendszerben a legmulatságosabb, hogy semmi olyanra nem tanítja meg a fiatal lányokat, amit azonnal el ne felejtenének, mihelyt férjhez mentek. Hat éven át naponta négy óra szükséges, hogy valaki jól megtanuljon hárfázni; feleannyi idő elégséges a miniatűr vagy akvarell festés elsajátításához. A fiatal lányok többsége még az elviselhető középszerűségig sem viszi; ezért igaz a közmondás, hogy aki műkedvelőt mond, tudatlant mond.

Gondoljunk egy többé-kevésbé tehetséges fiatal lányra -; férjhezmenetele után három évvel már csak havonként egyszer játszik hárfáján vagy nyúl ecseteihez: ezek az eszközök, holott annyi munka emléke tapad hozzájuk, untatják, hacsak a véletlen művészlélekkel nem ajándékozza meg őket, ami rendkívül ritka, s alkalmatlanná tesz a háztartási munkákra. (...)

Mivel a jelenlegi nőnevelés a modern Európának talán legnevetnivalóbb képtelensége, minél kevesebb úgynevezett nevelésben részesült egy nő, annál többet ér.

________________________________________________

Stendhal: A szerelemről
(Gondolat, Budapest. 1962.) 228-229. o.

Egy nap anyám a térdén tartott, és azt mondta:

"Már nagylány vagy, meg kell tanulnod írni-olvasni." Hét éves voltam akkor, és sem írni-olvasni, sem számolni nem tudtam, mivel 5 évig öreg nevelőnőm gondozott, két évig pedig betegeskedtem.

"Iskolába kell menned", folytatta anyám, göndör fürtjeimmel játszadozva, "mint a többi nagylánynak." Én nem tudtam, mit jelent mindez, és megkérdeztem, mi az az iskola.

"Egy olyan hely, ahol sok kislány van", válaszolta anyám.

"Betegek?" - kérdeztem.

"Ó, nem! Elég jól vannak, mint most te is, és együtt játszanak, és nagyon jókedvűek és boldogok." (...)

A kocsi megállt Auteuil-ben, a Boileau utca 18. szám előtt. A vaskapun volt egy hosszú, sötét tábla, rajta felirat arany betűkkel. Felnéztem rá, és a mama így szólt:

"Remélem, mielőbb el tudod majd olvasni". Nagynéném odasúgta nekem:

"Bentlakásos Iskola, Madame Fressard", és én meg gyorsan mondtam a mamának:

"Az van ott, hogy Bentlakásos Iskola, Madame Fressard."

A mama, a nénikém és a három férfi szívből nevettek talpraesettségemen, és aztán beléptünk a házba. Madame Fressard elénk jött, és én egyből megszerettem őt. Közepes termetű volt, elég kövér, à la Sévigné-módra begöndörített őszes frizurát viselt. Szép, nagy szemei voltak, George Sand szemeihez hasonlóak, és nagyon fehér fogai, ami azért is feltűnt, mert arcszíne elég világos volt. Egészségesnek látszott, kedvesen beszélt; húsos kezei voltak és hosszú ujjai.

Kezemet kedvesen megfogta, és fél térdre ereszkedve, úgy, hogy arca egy vonalba került az enyémmel, éneklő hangon így szólt:

"Ugye, nem fogsz tőlem félni, kislány?" Én nem válaszoltam, de az arcom úgy elpirult, mint a kakas taréja. Ő komoly kérdéseket tett fel nekem, de én megtagadtam a választ. Mindenki körém állt.

"Beszélj, gyermek - Gyerünk, Sarah, legyél jó kislány - Ó, te kis rosszaság!"

Minden hiába volt. Tökéletesen néma maradtam. A szokásos út következett ezután, a hálószobákba, az étkezőbe, az osztálytermekbe és a szokásos túlzó dicséretek sorozata.

"Milyen szépen tartanak itt mindent! Milyen makulátlanul tiszta minden!" - és száz efféle ostobaság a gyermekek eme börtönéről. Anyám félrevonult Madame Fressard-ral, és én a térdébe kapaszkodtam, hogy ne tudjon menni.

"Ez orvosi előírás" - mondta anyám, és aztán következett egy hosszú lista arról, hogy hogyan kell bánni velem.

Madame Fressard eléggé gúnyosan mosolygott.

"Tudja asszonyom", - mondta anyámnak "mi nem leszünk képesek így begöndöríteni a haját."

"És bizonyára arra sem lesznek képesek, hogy kiegyenesítsék" - válaszolt anyám miközben megsimogatta a fejemet kesztyűbe bújtatott kezével.

"Ezek természetes hullámok, és mindig addig kell fésülni, amíg alaposan ki nem kefélték. Máskülönben nem lehet kigubancolni, és nagyon fogják húzni a kislány haját. Mit adnak a gyerekeknek négy órakor?" - kérdezte anyám, témát változtatva.

"Ó, egy szelet kenyeret, és azt, amit a szülők itt hagytak nekik."

"Hoztunk 12 üveg különböző dzsemet" - mondta anyám, "de a kislánynak egyik nap dzsemet kell ennie, a másik nap csokoládét, mivel nincs jó étvágya, és igényli az ételek változatosságát. Vettem 6 font csokoládét." Madame Fressard jóindulatúan mosolygott, de elég gúnyos éllel. Kivett egy doboz csokoládét és megnézte készítője nevét.

"Ah! Marquis-tól való! Micsoda egy elkényeztetett kislány ez!" Fehér ujjaival megveregette az arcomat, és aztán tekintete egy öblös üvegre esett, amelyet meglepetten vett szemügyre.

"Ez hideg krém", - mondta anyám. "Én magam készítem, és szeretném, ha a kislányom arcát és kezét minden este bedörzsölnék vele, mielőtt lefekszik.

"De..." - kezdte Madame Fressard.

"Ó, duplán fizetem az ágyneműmosás költségeit" - szakította félbe türelmetlenül anyám. (Jaj, szegény anyám! Elég jól emlékszem, hogy ágyneműmet egy hónapban csak egyszer húzták át, éppúgy, mint a többi diákét.)

Végül elérkezett a búcsú pillanata, és mindenki a mama körül állt, és miután alaposan összecsókolgatott, elvitték őt tőlem, és közben kedves szavakkal vigasztalták: "Itt olyan jó lesz a kislánynak - itt meglesz mindene - olyan lesz majd, mintha kicserélték volna, mire újra látod!" - és így tovább.

A tábornok, aki nagyon kedvelt engem, karjaiba vett, és feldobott a levegőbe.

"Te kis gyerek" - mondta; "kaszárnyába tesznek téged, és ügyelned kell ám majd a viselkedésedre!"

Megrángattam hosszú bajuszát, és ő így szólt, miközben rám kacsintott és Madam Fressard-ra nézett, akinek szintén volt egy kis bajusza:

"Ezt a hölgynek nem szabad ám csinálnod, tudod-e!"

Nénikém szívből nevetett, anyám pedig elfojtotta nevetését, és az egész csapat a suhogós szoknyák és búcsúzkodások valóságos forgószele közepette távozott, mialatt engem bevittek a kerítés mögé, ahol bebörtönöztek.

Két évet töltöttem el ebben az intézetben. Megtanítottak olvasni, írni és számolni. Új játékok százát is megtanultam. Megtanultam rondeaux-t énekelni és zsebkendőket hímezni anyámnak. Viszonylag boldog voltam itt, mivel csütörtökönként és vasárnaponként mindig kimehettünk valahová, és ez a szabadság érzését adta nekem. Az utca nagy tere számomra meglehetősen különbözött az internátushoz tartozó tágas kert területétől. Ezenkívül Madame Fressard-nál voltak kisebb ünnepségek, melyek rendszerint gyönyörűséggel töltöttek el. Stella Colas kisasszony, aki akkoriban debütált a Théâtre Français-ben, csütörtökönként néha eljött hozzánk, és verseket szavalt nekünk.

________________________________________________

My double life - Memoirs of Sarah Bernhardt
(William Heinemann, London, 1907.) 6-9. o.

A házasságra nevelés

Általában mindenki egyetért azzal, hogy ma a nők átlaga szellemi téren elmarad a férfi mögött. Balzac, aki egyáltalán nem volt nőbarát, azt állítja ugyan, hogy "az a nő, aki a férfiéhoz hasonló képzésben részesült, a legragyogóbb és legtermékenyebb képességekkel rendelkezik a saját maga és férje boldogságának megteremtésére", és Goethe, aki korának asszonyait és férfiait egyaránt jól ismerte, csípősen jegyzi meg "Wilhelm Meister tanulóévei" (Egy széplélek vallomásai) című művében: "Nevetségessé tették a tudós nőket, és a tanult nőket sem akarták tűrni, alighanem azért, mert udvariatlan dolognak tartották annyi tudatlan férfi megszégyenítését." Ez azonban mit sem változtat azon a tényen, hogy szellemi téren a nő általában elmarad a férfi mögött. Ez a különbség szükségszerű is, hiszen a nő csupán olyan, amilyenné ura és parancsolója, a férfi tette. A nő képzését mindenkor elhanyagolták, még jobban mint a proletárét, és a javulás, mely ebből a szempontból mostanában mutatkozik, édeskevés. Olyan időben élünk, amikor széles körben fokozódik az eszmék kicserélése iránti igény, és amikor a nő elhanyagolt szellemi képzése olyan szembetűnő hiányosságként ütközik ki, amely a férfin bosszulja meg magát.

A férfi képzésének célja - legalábbis ezt állítják, jóllehet az alkalmazott eszközökkel nem érik el, s gyakran nem is akarják elérni a célt - az értelem fejlesztése, a gondolkodási képesség élesítése, a tárgyi tudás bővítése, az akaraterő megszilárdítása, egyszóval az értelmi funkciók kibontakoztatása. Ezzel szemben a nők képzése a felsőbb társadalmi osztályokban főleg az érzelmi élet elmélyítésére, a formális művelődésre irányul. E képzés, melynek eszközei a zene, a szépirodalom, a művészet, a költészet, csupán az érzékenységet és a képzelőerőt fokozza. Ez a lehető legvisszásabb dolog. Itt mutatkozik meg, hogy azokat a hatalmakat, amelyek a nő műveltségének mértékéről döntenek, csupán a női természet lényegére és a nő korlátozott élethivatására vonatkozó előítéletek vezetik. A nő érzelmi életét és képzeletét nem szabad még jobban fejleszteni, mert ez csak fokozza idegességre való hajlamát, hanem, akár a férfinál, nála is az értelmet kell kiművelni. A nőt képessé kell tenni arra, hogy a gyakorlati életben jól és biztosan tájékozódjék. Mindkét nemre nézve a legmesszebbmenőkig előnyös lenne, ha a nő a gyakran igen kellemetlenül túltengő érzelmek helyett jókora adag éles értelemmel és egzakt gondolkodóképességgel rendelkezne, ha az ideges ingerlékenység, félénkség helyett több jellemereje és fizikai bátorsága lenne, s ha az irodalmi műveltség helyett, amennyiben egyáltalán rendelkezik ilyennel, az életet, az embereket és a természeti erőket ismerné.

Általában eddig a nő érzelmi és lelki életét mértéktelenül felfokozták, értelmi fejlődését ellenben gátolták, súlyosan elhanyagolták és elnyomták. Emiatt a nő a szó szoros értelmében az érzelmi és lelki élet túltengésében szenved, többnyire könnyen hitelt ad mindenféle babonának és csalásnak, hálás közönsége minden vallási és egyéb sarlatánságnak, s engedelmes játékszer mindennemű reakció kezében. A korlátolt férfiak ezt gyakran felpanaszolják, mert szenvednek miatta, de nem változtatnak rajta, hiszen többségükben még maguk is mindenestül előítéletek rabjai.

Mivel a nők általában olyanok, amilyeneknek itt leírtuk őket, s mivel másként látják a világot, mint a férfiak, ez újabb bő forrása a két nem közötti súrlódásoknak.

A közéletben való részvétel ma minden férfinak egyik fontos kötelessége; mit sem változtat a dolgon az, hogy sok férfi ennek még nem ébredt tudatára. De egyre többen ismerik fel, hogy a közintézmények a legszorosabb kapcsolatban vannak az egyén magánérdekeivel, hogy az egyén és a család jó vagy balsorsa sokkal nagyobb mértékben függ a közélet intézményeinek helyzetétől, mint az egyén tulajdonságaitól és cselekedeteitől. Felismerik, hogy az egyén legnagyobb erőfeszítései is hiábavalók az olyan hibákkal szemben, amelyek a dolgok rendjében gyökereznek, és amelyek az egyén helyzetét meghatározzák. Másrészt a létért folytatott küzdelem most sokkal nagyobb erőfeszítéseket követel, mint régebben. Manapság a férfi általában olyan kívánalmaknak kénytelen eleget tenni, amelyek egyre nagyobb mértékben veszik igénybe erejét és idejét, míg a tudatlan, közönyös nő értetlenül áll vele szemben. Sőt joggal állíthatjuk azt is, hogy a férfi és a nő közötti szellemi különbségek manapság nagyobbak, mint régebben, amikor az életviszonyok még egyszerűbbek voltak, és a nő könnyebben át tudta őket tekinteni. Továbbá, ma a közügyekben való részvétel sok férfit annyira igénybe vesz, mint azelőtt soha; ez szélesíti ugyan látókörüket, de a családtól egyre jobban eltávolítja őket. A nő ezért mellőzöttnek érzi magát, és ez az érzés újabb forrásává válik a nézeteltéréseknek. A férfi csak ritkán tudja megértetni magát feleségével, és ritkán tudja őt meggyőzni. Általában az a nézete, hogy a nőnek semmi köze az ő dolgaihoz, úgysem ért hozzájuk. Nem veszi magának a fáradságot arra, hogy felvilágosítsa. "Te ezt nem érted" - ez a visszatérő válasz, mihelyt a nő panaszkodik amiatt, hogy háttérbe szorítják. A nők hozzáértésének hiányát még csak fokozza a legtöbb férfi értetlensége. Kedvezőbb viszony alakul ki a proletár férfi és nő között, ha mindketten felismerik, hogy ugyanazt az igát húzzák és hogy az emberhez méltó jövő megteremtésének csak egy útja van: a gyökeres társadalmi átalakulás, amely minden embernek meghozza a szabadságot. Amilyen mértékben a proletár nők is magukévá teszik ezt a felismerést, olyan mértékben válik házaséletük - a szükség és a nyomor dacára - mind eszményibbé. A házastársak ekkor közös cél felé törekednek, és kiapadhatatlan ösztönző erőt merítenek abból az eszmecseréből, amely közös harcukból táplálkozik. Évről évre több az olyan proletár asszony, aki eljut ehhez a felismeréshez. Olyan mozgalom van kibontakozóban, mely döntő jelentőségű az emberiség jövőjére nézve.

Más házasságokban idővel egyre érezhetőbbekké válnak azok a művelődésbeli és felfogásbeli különbségek, amelyek kezdetben, amikor még a szenvedély uralkodik, könnyen rejtve maradnak. De amilyen mértékben kialszik a nemi szenvedély, olyan mértékben kellene pótolnia a szellemi megértésnek. De függetlenül attól, hogy van-e fogalma a férfinak állampolgári kötelességeiről és teljesíti-e őket, már foglalkozásánál és a külvilággal való állandó érintkezésénél fogva is a legkülönbözőbb alkalmakkor, a legkülönbözőbb elemekkel és nézetekkel ismerkedik meg, s ezáltal olyan szellemi légkörbe kerül, amely tágítja látókörét. A férfi - mondhatni - állandóan a szellemi megújhodás állapotában van; ellentétben a nővel, akit a háztartás reggeltől késő estig igénybe vesz, s aki, nem lévén ideje a művelődésre, szellemileg beszűkül, elsatnyul.

(...)

S az emberiségnek vissza kell térnie a nemek fesztelen, természetes érintkezéséhez, el kell vetnie az emberre vonatkozóan manapság uralkodó egészségtelen, spiritualista nézeteket, és olyan nevelési módszereket kell kialakítania, amelyek fizikai és szellemi újjászületéshez vezetnek.

Nálunk a nevelésre, kiváltképpen a nők nevelésére vonatkozóan, még igen maradi nézetek uralkodnak. "Nőietlennek", eretnek elképzelésnek tartják, hogy a nőben is legyen erő, bátorság és határozottság, bár senki sem tagadhatja, hogy sok bajtól és kellemetlenségtől óvhatná meg magát a nő, ha ilyen tulajdonságai volnának.

Ezzel szemben testi fejlődését, éppúgy mint szellemi fejlődését, lehetőleg gátolják, s ebben a helytelen ruházkodásnak is lényeges szerepe van. A ruházat nemcsak megbocsáthatatlanul akadályozza a nő testi fejlődését, hanem gyakran egyenesen tönkreteszi egészségét, s mégis alig akad orvos, aki ez ellen szót emelne. Attól való félelmében, hogy elveszti a páciens kegyeit, a legtöbb orvos hallgat vagy éppenséggel szítja az esztelenségeket. A mai ruházat nagymértékben gátolja a nőt a szabad mozgásban, árt testi fejlődésének, s a tehetetlenség és gyengeség érzését ébreszti benne. De még a környezet egészségére is káros ez a ruházkodás, mert a nők a lakásban, az utcán felverik a port. A nemek szigorú különválasztása az iskolában és a társadalmi érintkezésben, ami teljes egészében megfelel a kereszténység által mélyen belénk oltott spiritualista nézeteknek, ugyancsak fékezően hat a nő fejlődésére.

A nő, aki hajlamait és képességeit nem bontakoztathatja ki, akit a legszűkebb eszmekörben tartanak fogva, és aki úgyszólván csak a saját neméhez tartozókkal érintkezik, képtelen felülemelkedni a hétköznapiságon. Szellemi látóhatára nem terjed túl a közvetlen környezetében lejátszódó eseményeken, a rokoni kapcsolatokon és az ezzel összefüggő kérdéseken. Ez igen erősen előmozdítja a legjelentéktelenebb semmiségek körül forgó szószátyár társalgást és a pletykaéhséget, hiszen a nőben élő szellemi tulajdonságok működési teret keresnek. S a férj, akit ezek a tulajdonságok sokszor bajba kevernek és a kétségbeesésbe kergetnek, átkozza azokat a tulajdonságokat, amelyeknek kialakulása főként "a teremtés koronájának" a lelkiismeretét terheli.

Nem tagadhatjuk, hogy manapság józanabb, ésszerűbb életfelfogás kezd tért hódítani, de ez csak a kezdet, amely csak a társadalom keskeny rétegeit érinti.

A nő és a szabad pályák

A bolognai egyetem kollégiuma (például) 1377-ben elrendelte:

"S mivel a nő a bűn kútforrása, az ördög fegyvere, a paradicsomból való kiűzetés oka, a régi törvény megrontója, s mivel ezért a vele való társalgás feltétlenül kerülendő, nyomatékosan megtiltjuk, hogy valamely nőszemélyt - akár a legtiszteletreméltóbbat is - a nevezett kollégiumba bárki is bevezetni merészeljen. S aki ezt mégis megcselekszi, azt a rektor sújtsa szigorú büntetéssel."

Az egyetemek kapuinak megnyitása a nők előtt először is azzal az eredménnyel jár, hogy a női konkurrencia nagyon előnyösen hat férfi ifjúságunk tanulási kedvére, amely, mint többen állítják, meglehetősen lanyha. Már ez is nagy nyereség. A diákok erkölcseire szintén jó hatást gyakorolna: jóval kevesebb lenne az iszákosság, a kötekedés, a kocsmázás; azokon a helyeken, ahonnan kormányférfiaink, bíráink, ügyészeink, magasrangú rendőrtisztviselőink, papjaink és népképviselőink stb. kikerülnek, olyan hang honosodna meg, amely sokkal inkább megfelel az egyetem rendeltetésének. Márpedig elfogulatlan hozzáértők egyhangú véleménye szerint erre a javulásra sürgős szükség van.

Az utóbbi évtizedekben gyors ütemben nőtt azoknak az országoknak a száma, amelyek megnyitják a nők előtt az egyetemek és főiskolák kapuit. Ha egy ország igényt tart arra, hogy kultúrállamnak tekintsék, akkor nem zárkózhat el sokáig e követelés elől. Az élen az Egyesült Államok haladt, utána következett Oroszország, két olyan állam, amely minden vonatkozásban tökéletes ellentéte egymásnak. Az Észak-Amerikai Unió minden államában engedélyezték a nők főiskolai tanulmányait: Utah 1850-ben, Iowa 1860-ban, Kansas 1866-ban, Wisconsin 1868-ban, Minnesota 1869-ben, Kalifornia és Missouri 1870-ben, Ohio, Illinois és Nebraska 1871-ben, majd a többiek is követték a felsoroltak példáját. Ezért az Egyesült Államokban a nők is kivívták azt a társadalmi rangot, amelyre a főiskolai tanulmányok megnyitása nyújtott lehetőséget. Az 1900-as népszámlálás adatai szerint az Egyesült Államokban 7399 női orvos és sebész, 5989 írónő, 1041 építésznő, 3405 női lelkész, 1010 ügyvédnő és 327.905 tanítónő működött.

Európában először Svájc nyitotta meg a nők előtt egyetemeinek kapuit. Itt a diákok száma, a rendkívüli hallgatókat és hallgatónőket is beleértve, a következőképpen alakult:

Az egyes karokon az 1906-07. téli szemeszterben a nők száma a következő volt: jogi - 175, orvostudományi - 1181, bölcsészeti - 648. Nemzetiség szerint: svájci 172, külföldi 1732. A Svájcban tanuló német diáklányok száma csökkent, mert a nőket, jóllehet bizonyos korlátozásokkal, már a német egyetemekre is felveszik. 1906-07-ben a szabályszerűen beiratkozott nők száma az összes diákok számának mintegy 30%-a, a rendkívüli hallgatónőkkel együtt pedig az összes rendes és rendkívüli hallgatók 37%-a volt. Angliában a nők hallgathatnak egyetemi előadásokat, de tudományos fokozatot Oxfordban és Cambridge-ben nem nyerhetnek. Franciaországban 1905-ben 33.168 diák volt, köztük 1922 nő (774 külföldi). Megoszlásuk szakok szerint a következő volt: jog 57, orvostudomány 386, természettudományok 259, irodalom 838, egyéb 382. Azok az államok, amelyekben az egyetemekre nőket is felvesznek, a következők: az Egyesült Államok, Anglia, Hollandia, Belgium, Dánia, Svédország, Norvégia, Oroszország, Németország, Ausztria-Magyarország, Olaszország, Svájc, Franciaország, Törökország és Ausztrália. Nők orvosi gyakorlatot folytathatnak Indiában, Abesszíniában, Perzsiában, Marokkóban, Kínában stb. Különösen a keleti országokban működik egyre több női orvos. Ezekben az országokban, ahol a vallás és az erkölcs a nőket annyira béklyóba szorítja, a női orvosok működése valóságos jótétemény.

Hosszú küzdelmek és hatalmas erőfeszítések után sikerült elérni, hogy végre Németország is, bár bizonytalan léptekkel, de új útra tért. A Bundesrat 1899. április 24-i határozatával lehetővé teszi a nők számára, hogy ugyanolyan feltételek mellett mint a férfiak, orvosi, fogorvosi és gyógyszerészi vizsgát tegyenek. A Bundesratnak egy másik, 1900. július 28-án kelt határozata értelmében a külföldön vizsgázott orvosnők, ha német állampolgárok, orvosi gyakorlatot folytathatnak a Német Birodalomban, az orvostanhallgatónőknek pedig a tanulmányi időbe beszámítják a külföldön megkezdett tanulmányaikat. Egyes német egyetemek, például Heidelberg és Göttinga, már 1898 előtt is felvettek nőket. Az 1901-02-es téli szemeszterben az egyetemek már 1270 hallgatónőt tartottak nyilván. Azonkívül számos német városban alapítottak leánygimnáziumokat és reálgimnáziumokat; ilyenek például Karlsruhe, Stuttgart, Hannover, Königsberg, Hamburg, Majna-Frankfurt, Breslau, Berlin, Schöneberg, Mannheim stb. Csak 1902 tavaszán utasította el ismét a berlini egyetem szenátusa olyan diáklányok felvételi kérelmét, akik német gimnáziumban szereztek érettségi bizonyítványt. Németországban ekkor még voltak olyan befolyásos körök, amelyek a nők tanulásával szemben továbbra is ellenállást fejtettek ki. Így például a porosz kultuszminiszter 1902 márciusában a porosz Landtagban beszédet mondott, amelyben többek közt kifejtette: A leánygimnázium tulajdonképpen olyan kísérlet, amelyet a közoktatási kormányzatnak el kell vetnie; attól tart, hogy a férfi és nő közti természetadta és a kultúra nyomán kifejlődött különbségek csökkenhetnek a gimnáziumok és egyetemek látogatása folytán. A lehetőségekhez képest meg kell őriznünk a német család számára a német nő sajátosságait. Ez teljesen a régi sablon. A német egyetemi tanárok nagy része továbbra is ellenezte a nők tanulását, jóllehet némelyek elismerték hogy az egyetemre felvett nők közül igen sokan teljes mértékben megfelelnek a velük szemben támasztott követelményeknek, sőt egyesek kitűnően végzik tanulmányaikat. Hogy miképpen gondolkodott a diákság egy része - valószínűleg a nagy többség - a nők egyetemi tanulmányairól, arról tanúskodik a hallei szigorló orvosok 1902 márciusában nyilvánosságra hozott tiltakozása, amelyet a németországi szigorló orvosokhoz intéztek, támogatásuk elnyerése céljából. Ebben leszögezik, hogy tiltakozásukra az az agitáció adott alkalmat, amelyet a berlini "Nőképzés - nőoktatás" egyesület fejtett ki a nőknek az orvoskarra való felvétele érdekében, majd megállapítják: "Miután e lépéssel a kérdés a nyilvánosság fóruma előtt fel van vetve, a hallei szigorló orvosok azokhoz a körökhöz fordulnak, amelyek elsősorban érdekeltek és érintettek e kérdés eldöntésében: a német egyetemek szigorló orvosaihoz, mert ezek vagy saját tapasztalataikból ismerik az említett visszásságokat, vagy pedig el tudják képzelni, hogy a közös klinikai oktatás helyenként milyen kínos és szeméremsértő helyzetekre vezet, olyan helyzetekre, amelyek túlságosan visszataszítóak ahhoz, semhogy itt pontosabban meghatározhatnánk őket anélkül, hogy ezzel megütközést keltenénk. A hallei egyetem orvostudományi kara az elsők között tett kísérletet a Német Birodalomban arra, hogy a nők előtt az orvostudományi kart megnyissa. E kísérlet azonban teljes kudarcot vallott. A becsületes törekvés csarnokaiba a nőkkel együtt bevonult a cinizmus, s napirenden vannak az olyan jelenetek, amelyek az előadók és a diákok, valamint a betegek számára egyaránt megbotránkoztatók. Itt a nő emancipációja botránnyá fajul, az erkölcsökkel kerül összeütközésbe, és ezért ezen a téren le kell engedni a sorompót. Kollégák! Ki merne még e tények láttán állást foglalni jogos követeléseinkkel szemben! Követeljük a nők kizárását a klinikai oktatásból, mert arra tanított bennünket a tapasztalat, hogy a férfi és női hallgatók közös klinikai oktatása az alapos orvosi tanulmányok érdekeivel éppoly kevéssé fér össze, mint az illem és az erkölcs alapelveivel. Az általunk felvetett kérdés immár elveszítette helyi jellegét. Felsőbb helyen már hallatszottak olyan hangok, hogy az orvosi kart végleg meg kell nyitni a nők előtt. Ti most mindannyian egyképpen érdekeltek vagytok a mi ügyünkben, és ezért felszólítunk benneteket: foglaljatok állást ebben a kérdésben és csatlakozzatok hozzánk közös tiltakozás céljából."

Ez a "tiltakozás" csattanós bizonyítéka a szigorló orvosok korlátoltságának, valamint kenyéririgységének, mert hiszen ilyen indítékokra kell visszavezetnünk erkölcsi meggondolásaikat. Ami a legtöbb kultúrállamban helyenként már évtizedek óta megengedett, a diákok erkölcsi és szeméremérzetét egyáltalán nem bántó dolog, az Németországban szerintük veszélyes. A német diákok nem állnak valami rendkívüli erényhősök hírében, és lemondhatnának az ilyen tréfákról.^[148] Ha az illemnek és az erkölcsnek nem árt, hogy ápolónők is jelen vannak a férfi és nőbetegeken végzett legkülönbözőbb műtéteknél, sőt, segítséget is nyújtanak, ha illő és erkölcsös dolog, hogy néhány tucat fiatalember tanulmányi célból vajúdó nők ágya mellett vagy női betegek műtétjénél nézőként szerepel, akkor nevetséges dolog a diáklányoktól elvitatni ezt a jogot.

Néhai Bischoff professzor egészen más érveket hozott fel a nők orvosi tanulmányai ellen, mint a hallei szigorló orvosok. Tudniillik a diákok durvaságát! Erről persze neki lehetett a legtisztább képe. De akármilyen is a korlátolt és a konkurrenciától félő férfiak álláspontja a nők egyetemi tanulmányainak kérdésében, a kérdés eldőlt, mégpedig a nők javára. 1908. augusztus 18-án rendelet jelent meg a nők egyetemi tanulmányainak engedélyezéséről Poroszországban is, ahol nők eddig csak rendkívüli hallgatók lehettek. Az ország egyetemein a diákokra érvényes szabályok a nőkre is vonatkoznak, azzal a megjegyzéssel, hogy belföldi állampolgárok egy bizonyos esetben és külföldi nők minden esetben miniszteri engedéllyel vétetnek fel.^[149] Az 1908-09-es téli szemeszterben a német egyetemekre beiratkozott női hallgatók összlétszáma 1077 volt, szemben az 1908. nyári szemeszterben nyilvántartott 377-tel és az 1906. évi 254-gyel. Ebből az 1077 egyetemi hallgatónőből Berlinben 400, Bonnban 69, Breslauban 50, Erlangenben 11, Freiburgban 67, Giessenben 23, Göttingában 71, Greifswaldban 5, Halléban 22, Heidelbergben 109, Jenában 13, Kielben 2, Königsbergben 17, Lipcsében 44, Marburgban 27, Münchenben 134, Tübingában 6, Würzburgban 7 tanult. Csak a strassburgi, rostocki és münsteri egyetem képez kivételt. A rendkívüli hallgatónők száma az 1908. évi nyári szemeszterben 1787, az 1908-09-es téli szemeszterben 1767 volt, mégpedig Berlinben 313, Strassburgban 249, Breslauban 168, Münchenben 131, Bonnban 120, Königsbergben 116, Lipcsében 95, Giessenben 93, Göttingában 73, Tübingában 67, Halléban 54, Freiburgban 50 és a többieken 50-nél kevesebb. A beiratkozott 1077 nő közül teológiát tanult 3, jogtudományt 31, orvostudományt 334, bölcsészetet 709.

Az a körülmény, hogy az egyetemeket megnyitották a nők előtt, szükségessé tette a nők középfokú oktatásának átfogó reformját. Az 1899. május 31-i rendelkezések a felsőbb leányiskola tanulmányi idejét kilenc évben, kivételképpen 10 évben szabják meg. Ezzel szemben a fejlődés egyre sürgetőbben követelte egy tizedik osztály beiktatását a felsőbb leányiskola tantervébe. Az 1901. évi statisztika 213 nyilvános felsőbb leányiskola közül 90 kilencosztályosat és 54 tízosztályosat tart nyilván, 1907 októberére a kilencosztályos iskolák száma 90-ről 69-re csökkent, a tízosztályosoké pedig 54-ről 132-re emelkedett. A magánjogú felsőbb leányiskolák között 1907 októberében 110 kilencosztályos mellett 138 tízosztályos iskola működött. Nem volt mit tenni, a tényleges fejlődésre rá kellett ütni a hivatalos pecsétet, és a lehetőséghez képest meg kellett menteni "a német nő sajátos vonásait". Az 1908. augusztus 18-i reform a felsőbb leányiskolák tanulmányi idejét már tíz osztályban szabja meg. "A nőnevelésnek a német nők jövendő élethivatása irányában való kiegészítése céljából" tervbe vették egy két-, illetve egyéves líceum szervezését. És hogy a felsőbb társadalmi rétegekhez tartozó leányoknak lehetővé tegyék az akadémiai pályákra való felkészülést is, olyan leánylíceumot terveznek, amelynek a felsőbb leányiskolával közös vezetése lesz.

Tehát a közoktatási kormányzat most, hat esztendő múltán, a gazdasági fejlődés nyomására országos méretekben megvalósítja azt a kísérletet, amelyet ugyanaz a minisztérium még 1902 márciusában elvetett. Lássuk a hivatalos indokolást:

"Kultúránk gyors fejlődése, valamint a társadalmi, kereseti és művelődési viszonyoknak ebből adódó eltolódása folytán éppen a közép- és felső rétegekhez tartozó lányok közül sokan ellátatlanok maradnak, és sok, a közösség számára értékes női munkaerő parlagon hever. A női lakosságnak a férfi lakossággal szemben mutatkozó számbeli túlsúlya, és a felsőbb rétegekhez tartozó férfiak között egyre általánosabb jelenséggé váló nőtlenség a művelt körök leányainak mind nagyobb részét kényszeríti rá arra, hogy lemondjon a feleség és anya hivatásáról. Ezek előtt meg kell nyitni a nevelésüknek megfelelő pályákra vezető utat, legtöbbjük előtt azért is, hogy megszerezhessék a létfenntartáshoz szükséges anyagi eszközöket, nem csupán a tanári pályán, hanem más olyan, egyetemi tanulmányokhoz kötött pályákon is, amelyek nők számára tekintetbe jöhetnek." Szinte azt hihetnők, hogy könyvem egy részének kivonatát olvassuk.

Bárhogy van is, a nőket az egyetemekről már nem lehet kiszorítani. Kisebb-nagyobb számban már a világ minden kultúrországában működnek orvosnők, sőt olyan országokban is, amelyek nem számítanak kultúrországnak. Az elhunyt Li Hung-csang azt a kínai orvosnőt nevezte ki háziorvosának, aki szülővárosa női kórházában folytatott orvosi gyakorlatot. Az elhunyt Kovalevszka asszony, a híres matematikus, 1889-től haláláig, 1891-ig a matematika professzora volt Stockholmban. Az Egyesült Államokban igen sok női egyetemi tanár van, s akadnak néhányan Olaszországban, Svájcban, Angliában, Franciaországban is. Franciaországban Marie Curie, a híres fizikus, aki férjével együtt felfedezte a rádiumnak és poloniumnak elnevezett radioaktív elemeket, férje halála után (1906) átvette a tanszék vezetését. A nők, mint orvosok, fogászok, bírák, jogászok, vegyészek, fizikusok, geológusok, botanikusok, tanárok stb., közszolgálatban és magánintézményeknél egyaránt működnek, s kizárólag rajtuk áll, hogy tevékenységükkel bebizonyítsák: ugyanolyan jól és lelkiismeretesen el tudják látni a rájuk bízott feladatokat, mint a férfiak. 1899 nyarán Zürich kanton választóinak többsége arra szavazott, hogy engedélyezzék a nőknek az ügyvédi gyakorlatot. A döntést 21.717 szavazattal hozták meg 20.046 ellenében. Amerikában 34 államban működnek női ügyvédek, úgyszintén Franciaországban, Hollandiában, Svédországban, Dániában, Finnországban, Oroszországban, Kanadában és Ausztráliában.

Sok férfi, köztük sok tudós is, azért helyteleníti a nők egyetemi tanulmányait, mert a tudomány lealacsonyításától tart, s azt hiszi, hogy a tudomány tekintélye szenvedne csorbát, ha nők is foglalkozhatnának tudománnyal. A tudományos munkát különleges kitüntetésnek tekintik, amelynek csak a férfinemhez tartozó kiválasztottak előtt szabadna megnyílnia.

Egyetemi oktatásunknak, egész közoktatásunkhoz hasonlóan, sajnos még igen sok fogyatékossága van. A népiskolákban a gyermek legdrágább idejét rabolják el, amikor olyasmivel tömik tele a fejét, ami sem az értelemmel, sem a tudományos megismeréssel nincs összhangban; rengeteg felesleges ismeretet kell elsajátítania, amelyeknek az életben semmi hasznát nem veszi, s amely inkább gátolja haladásában és fejlődésében. Főiskoláinkon ugyanez a helyzet. Az egyetemekre előkészítő iskolákban a tanulók agyát töméntelen száraz, adatszerű tananyaggal gyömöszölik tele, ami igénybe veszi idejük nagy részét, legértékesebb szellemi erejüket. Az egyetemeken jórészt ugyanebben a szellemben folytatódik az oktatás. A kétségtelenül hasznos és helyes ismereteken kívül igen sok elavult, ósdi és felesleges anyagot tanítanak. A legtöbb tanár évről évre változatlanul ledarálja egyszer már megírt előadásait, sőt gyakran ugyanazokkal az élcekkel fűszerezi. Az egyetemi katedrát sokan közönséges kenyérkereső foglalkozásnak tekintik, és a hallgatóknak nincs szükségük különösebb éleslátásra, hogy ezt észrevegyék. Az egyetemi élet hagyományos felfogása is hozzájárul ahhoz, hogy az ifjúság ne vegye túlságosan komolyan a tanulást; sokakat pedig, akik komolyan vennék, egyes professzorok vaskalapos és élvezhetetlen előadásmódja riaszt el. A tanulási kedv csökkenése egyetemeinken és főiskoláinkon általános jelenség, amely az illetékes körökben is aggodalmat kelt. Mindezzel szoros összefüggésben van a törtetés és a protekció, amely gerinctelen korunkban egyre inkább terjed és főiskoláinkat is mind jobban jellemzi. Nem a tudás és tehetség számít, hanem a jó családi összeköttetés, a politikai "megbízhatóság"; ha valaki "hazafi" - vagyis olyan ember, akinek nincs önálló véleménye, csak buzgón helyesel feletteseinek, aki jól tudja, kinek mekkora befolyása van, aki csúszik-mászik - azt többre becsülik, mint a jellemes, nagytudású férfiút. Az ilyen törtető, ha elérkezik a vizsga ideje, néhány hét alatt bemagolja azt, ami feltétlenül szükségesnek látszik. Ha aztán szerencsésen átcsúsztak a vizsgán és megfelelő hivatali vagy egyéb állásba jutottak, akkor az ilyen emberek legnagyobbrészt teljesen mechanikusan és iparszerűen végzik munkájukat, és nagyon rossz néven veszik, ha egy "tanulatlan" ember nem a legnagyobb tisztelettel viseltetik irányukban, és nem kezeli őket felsőbbrendű emberként. Ügyvédeink, bíráink, orvosaink, tanáraink, hivatalnokaink, művészeink stb. jórészt nem egyebek, mint szakmájuk egyszerű mesteremberei, akik örülnek, hogy a húsos fazék mellett ülhetnek. Csak az iparkodó ember veszi észre később, hogy mennyi feleslegeset tanult, hogy gyakran éppen azt nem sajátította el, amire a legnagyobb szüksége volna, s csak akkor lát hozzá komolyan a tanuláshoz. Élete legfogékonyabb éveiben sok felesleges vagy káros dologgal gyötörték; életének második felét arra kell fordítania, hogy elfelejtse azt, ami felesleges és ártalmas, s kora színvonalára emelkedjék, mert csak ezek után válhat a társadalom hasznos tagjává. Sokan nem jutnak túl az első szakaszon sem, mások megrekednek a második szakaszban, s csak kevésnek van annyi ereje, hogy a harmadikba felküzdje magát.

Ám a dekórum megkívánja, hogy ragaszkodjunk a középkori limlomhoz és a felesleges tananyaghoz; ez pedig - mivel a nők már eleve ki voltak és részben ki vannak rekesztve a középiskolákból - kényelmes ürügy arra, hogy bezárjuk előttük az egyetemek kapuit. Lipcsében a hetvenes években egy híres orvosprofesszor őszintén bevallotta egy hölgynek: "A gimnáziumi végzettségre az orvostudomány megértéséhez nincs szükség ugyan, de mégis a felvétel feltételévé kell tenni, nehogy csorba essék a tudomány tekintélyén."

Lassanként Németországban is erősödik az az irányzat, amely a klasszikus stúdiumokat nem tekinti az orvosképzés előfeltételének. A természettudományok óriási fejlődése és nagy gyakorlati jelentősége szükségessé teszi az ifjúság ez irányú képzését. A gimnáziumi oktatás a klasszikus nyelvet, a görögöt és a latint helyezi előtérbe, a természettudományos oktatást viszont csekélyebb értékűnek tekinti és elhanyagolja, s ez az oka annak, hogy a leendő egyetemi hallgatók gyakran nem rendelkeznek az egyes szakokhoz, például az orvostudományhoz feltétlenül szükséges természettudományi előképzettséggel. Az ilyen egyoldalú képzés ellen végül még a pedagógusok is szót emeltek. Külföldön, például Svájcban, már régóta a természettudományos oktatásra fektetik a fő súlyt, és mindenkit, aki rendelkezik a szükséges természettudományos és matematikai ismeretekkel, felvesznek az orvoskarra klasszikus műveltség nélkül is.

Ugyanígy járnak el Oroszországban, az Egyesült Államokban stb.

Oroszországban, ahol a zsidók üldözése és jogfosztottsága a kormányzat alapelvei közé tartozik, egy 1897. évi cári ukáz előírta, hogy az akkor megnyíló női orvostudományi főiskolába csak 5%-ban vehető fel nem keresztény felekezetű hallgató. Ebből az ötből is csak 3% lehet zsidó, míg 2%-ot a muzulmán hitfelekezet tagjainak kell fenntartani. Ez az Oroszországban napirenden levő reakciós intézkedések tömegében csak egy a sok közül. Pedig az orosz kormánynak annál kevésbé van oka ilyen intézkedésekre, mert egyrészt az óriási birodalomban még nagy az orvoshiány, másrészt az orosz orvosnők, bármilyen vallásúak és származásúak, szakmájukon belül a legnagyobb áldozatkészségről tettek tanúságot. Dr. Erismann professzor, aki hosszú évekig Oroszországban működött, Oltenben, a központi orvosegylet 54. gyűlésén tartott előadásában ezt mondotta: "Igen kedvező tapasztalatokat szereztünk az első években az orvosnők tevékenységéről is. Kezdettől fogva meg tudták nyerni a lakosság bizalmát; sőt, a férfikollégáikkal folytatott nemes versengésben elvitték a pálmát; hamarosan kiderült, hogy a női orvosokra évi átlagban több beteg jutott, mint a férfiakra, jóllehet ez utóbbiak is a legnagyobb odaadással és önfeláldozással végezték munkájukat; különösen a beteg nők fordultak tömegével a női Aesculapokhoz orvosi segítségért."^[150]

Másrészt a női konkurrenciának, amelytől a férfiak különösen az orvosi gyakorlatban annyira félnek, sehol sem volt káros hatása. Először is - mint megállapítható - az orvosnők betegei leginkább olyan nők köréből kerülnek ki, akik csak ritkán és a legvégső esetben fordultak férfihoz orvosi tanácsért, azonkívül kiderült az is, hogy az orvosnők jó része - amikor később házasságot kötött - vagy egyáltalán nem nyitott rendelőt, vagy hamarosan felhagyott az orvosi gyakorlattal. Ez azt mutatja, hogy a polgári társadalomban a feleségre, főleg ha gyermekei is vannak, oly sok kötelezettség hárul, hogy sok nő képtelen egyszerre két úrnak szolgálni. Az orvosnőnek ráadásul minden időben, éjjel és nappal egyaránt készenlétben kell állnia, hogy hivatását teljesítse. Erre pedig nem mindenki képes.^[151]

(...) ... a nők közéleti tevékenysége ellen hangoztatott felületes ellenvetések elképzelhetetlenek volnának, ha a két nem között természetes viszony állna fenn, nem pedig mesterségesen kitenyésztett antagonizmus. Hiszen már kora ifjúságukban elkülönítik őket a társadalmi érintkezés és a nevelés terén. Különösen a kereszténység okozta antagonizmus az, amely a nemeket elválasztja, egyiket a másik felől tudatlanságban tartja, gátolja a szabadabb társadalmi érintkezést, a kölcsönös bizalom kialakulását és a jellembeli tulajdonságok kölcsönös kiegészítését.^[152]

Az ésszerűen megszervezett társadalom egyik legelső és legfontosabb feladata az lesz, hogy megszüntesse ezt az áldatlan kettősséget, és a természetet visszahelyezze jogaiba. A természetellenes állapot már az iskolában elkezdődik. Az iskola különválasztja a nemeket, s vagy helytelen ismereteket nyújt, vagy semmit sem mond arról, amit az embernek mint nemi lénynek tudnia kell. Igaz ugyan, hogy manapság minden valamirevaló iskolában tanítanak természetrajzot, amelyből a gyermek megtudja, hogy a madár tojást rak és azt kikölti; megtudja azt is, mikor van a párzás ideje, megtudja, hogy ehhez hímre és nőstényre van szükség, hogy mindketten együtt végzik a fészekrakást, a tojások kiköltését és a kicsinyek nevelését. Megtudja továbbá, hogy az emlősállatok elevenszülők; hall a párzási időszakról és a hímeknek a nőstényekért vívott harcáról; azt is megtudja, hogy általában hány kölyket ellik az anyaállat és esetleg azt is, hogy mennyi ideig tart a vemhesség. De az ember keletkezése és fejlődése felől tudatlanságban hagyják, ezt a kérdést homály fedi. Ha aztán a gyermek, természetes tudásvágyától hajtva, különféle kérdéseket intéz szüleihez, elsősorban anyjához - a tanítóhoz nem mer fordulni -, a legbárgyúbb dajkamesékkel hallgattatják el, amelyek nem elégíthetik ki, és amelyek annál károsabban hatnak rá, mert hisz egy napon mégiscsak rájön a titok nyitjára. Kevés olyan gyermek akad, aki tizenkét éves korára meg ne ismerné ezt a titkot. Hiszen a gyermekek minden kisvárosban, de főleg vidéken, már zsenge korukban közvetlen közelről megfigyelhetik a baromfiak, háziállatok párosodását az udvaron, az utcán, a legelőn stb. A különféle állatok párzásáról és elléséről a szülők, a cselédek, az idősebb testvérek a gyermek jelenlétében is a legfesztelenebbül és a legrészletesebben tárgyalnak. Mindezek hatására a gyermek kételkedni kezd abban, amit saját születéséről a szülők szájából hallott. Végül mégis megtudja az igazságot, de másként, mint ahogyan azt természetes és értelmes nevelés esetén megtudta volna. A gyermek titka hozzájárul a gyermeknek szüleitől, különösen anyjától való elidegenedéséhez. A szülők oktalan és rövidlátó módszereikkel az ellenkezőjét érik el annak, amit el akartak érni. Aki visszagondol saját magának és gyermekkori pajtásának gyermekkorára, tudja, hogy mindennek gyakran mi a következménye.

Egy amerikai nő^[153] többek között elmondja, hogy nyolcéves fia előtt, aki folytonosan faggatta őt születésének körülményeiről, s akit nem akart dajkamesékkel áltatni, felfedte az igazságot. A gyermek nagy figyelemmel hallgatta, s attól a naptól fogva, hogy megtudta, milyen sok gondot és fájdalmat okozott anyjának, addig ismeretlen gyengédséggel és tisztelettel viseltetett iránta, s ezt az érzést más nőkre is kivetítette. A szerző abból a helyes felfogásból indul ki, hogy csak természetes neveléstől várható lényeges javulás, nevezetesen az, hogy a férfiak a nők iránt nagyobb tiszteletet és önuralmat tanúsítsanak. Aki elfogulatlanul gondolkodik, nem juthat más következtetésre.

(...)

A felsőbb osztályok leányait jórészt cifra bábokká, divatbolondokká és szalondámákká nevelik, akik hajszolják az örömöket, s végül megcsömörlenek tőlük, akiket gyötör az unalom, akiket mindenféle képzelt és valóságos betegség kínoz. Mire megöregszenek, szenteskedők, spiritiszták, babonás vénasszonyok lesznek, akik szemforgatva sopánkodnak a világ romlottságán és aszkézist prédikálnak.

________________________________________________

Bebel, August: A nő és a szocializmus
(Kossuth, Budapest, 1976.) 123-125., 127., 206-213., 234-235., 335-340. o.

3. Fohlen, C.: A nő a társadalomban. In: Világtörténet, 1982/1. 88. l. ^[VISSZA]

6. Alice Clark, Working Life of Women in the Seventeenth Century, London, 1919. (új kiad. 1968); Ivy Pinchbeck, Women Workers and the Industrial Revolution (1750-1850), 1930 (új kiad. 1968). Szembetűnő, hogy e munkák mindegyikét a hatvanas évek végén adták ki újra. Az e munkák megfelelőit nem találjuk meg Franciaországban, ahol a kutatások a feminizmus vizsgálatára korlátozódnak. (ld. Léon Abensour, Le féminisme sous la Monarchie de Juillet et en 1848, 1913) és a nő szerepére a szocializmusban (ld. Marguerite Thibert, Le féminisme dans le socialisme français de 1830 à 1850, 1926). ^[VISSZA]

8. Natalie Zemon Davis, Society and the Sexes in Early Modern Europe, 15th-18th Centuries, 1973 (bibliográfiai megközelítéssel); Uő: Society and Culture in Early Modern France, Stanford, 1975 (Cikkgyűjtemény, közte néhány, különböző folyóiratokban már előzőleg megjelent tanulmánnyal); Uő: Women's History in Transition: the European Case, Feminist Studies, 3., 1976. ^[VISSZA]

9. Pierre Grimal, Introduction à l'histoire mondiale de la femme, vol. 1. 7. A munka 4 kötetből áll: 1.: Őstörténet és ókor, 1965, 499 1.; 2.: A nyugat, a keltáktól a reneszánszig, 1966, 503 1.; A Kelet, Fekete Afrika, Ázsia, Óceánia és a Columbus előtti Amerika, 1967, 575 1.; 4.: Az újkori és mai társadalom, 1966, 585 1. - Paris. - Nagyon szép illusztrációs anyaggal. ^[VISSZA]

12. Philippe Ariès, L'enfant et la vie familiale sous l'Ancien Régime, Paris, 1960; Peter Laslett, The World We Have Lost, London, 1971. (Jav. kiad.); Uő: Household and Family in Past Time, N. Y., 1962 (Esszégyűjtemény), Edward Shorter, The Making of Modern Family, N. Y., 1975 (eredeti és izgalmas, bár vitatható); Raphael Samuel, Szerk., Village Life and Labour, London, 1975. Hivatkozhatunk a kitűnő, sok újat hozó munkára: Philip Greven, Four Generations: Population, Land and Family in Colonial Andover, Massachusetts, Ithaca, 1970. ^[VISSZA]

13. Gunnar Qvist, Kvinnofrâgan i Sverige, 1809-1846, 1960; Uő: Frederika Bremer och kvinnans emancipation, 1969; Uő: On Kvinnohistirisk forsning. Resultat och problem, in Beretning, Foredrag og forhandlinger vet det nordiske historikermode i Kobenhavn, 1971; Sten Carlsson, Kvinnoöden i Mälardalen under 1800-talet - en jämförelse mellan och stad, 1978. Uő., Fröknar, mamseller, jungfrur och piger. Ogifta Kvinner i det svenska ståndssamhållet, 1977. ^[VISSZA]

18. Brissaud, L'infanticide au Moyen Age. Revue historique de droit français et étranger, 1972. A párizsi egyetemen (VII) több munka van folyamatban Michelle Perrot irányításával, a női bűnözésről. ^[VISSZA]

24. Jean-Louis Flandrin, Les Amours paysannes, Paris, 1975; ld. uő cikkeit az Annales 1969 és 1972-es számaiban; ld. még J. Sole, Passion charnelle et société urbaine d'Ancien Régime, Annales de la faculté des sciences humaines de Nice, 1969, No. 9-10; ld. még J. Depauw, Amour illégitime et société à Nantes au XVIIIe siècle, Annales, id. különszám (No. 20.) ^[VISSZA]

29. Az egyetlen, aki a nő problémával foglalkozik, E. Van de Valle, The Female Population of France in the Nineteenth Century, Princeton, 1974. ^[VISSZA]

32. R. Chartier, M. M. Compère, D. Julia, L'éducation en France du XVIe au XVIIIe siècle, Paris, 1976; Françoise Mayeur, L'enseignement secondaire des jeunes filles sous la IIIe République, Paris, 1977; uő: L'éducation des filles en France au XIXe siècle, Paris, 1979; ld. még Maurice Crubellier, L'enfant et la jeunesse en France au XIXe siècle, Paris, 1979. ^[VISSZA]

36. Madeleine Guilbert, Les femmes et l'organisation syndicale avant 1914: présentation et commentaires de documents pour une étude du syndicalisme féminin, Paris, 1966; uő: Les fonctions des femmes dans l'industrie, Paris, 1966; Evelyn Sullerot, Histoire et sociologie du travail féminin, Paris, 1968. ^[VISSZA]

37. Pierre Guiral és Guy Thuillier, La vie quotidienne des domestiques en France au XIXe siècle, Paris, 1978; Theresa McBride, Domestic Sewants in Nineteenth Century France, New Brunswick (N. J.), Uő: The Domestic Revolution, London, 1976; Kerstin Moberg, Frân Tjånstehjen till hembitråde. En kvinnlig låglönegrupp i den fackliga kampen, 1903-1946, 1978; David M. Katzman, Seven Days a week: Women and Domestic Service in Industrialising America, N. Y., 1978. ^[VISSZA]

41. A SzU népszámlálásának előzetes eredményei: Izvestia 1979. ápr. 21. ^[VISSZA]

48. Yvonne Knibiehler, Les médecins et la nature féminine au temps du code civil, Annales E.S.C., 1977; uő, Le discours médical, constantes et ruptures, Romanticisme, különszám, Mythes et représentations de la femme, 1976; Jacques Léonard, Femmes, religion et médecine: les religieuses qui soignent en France au XIXe siècle, Annales E.S.C., 1977. ^[VISSZA]

68. Charles Sowerwine, Les femmes et le socialisme, Paris, 1978; uő: Les femmes dans le Parti socialiste en France avant 1914, Le mouvement social, 1975. ^[VISSZA]

73. Hippolütosz itt következő beszédében egyetlenegyszer sem fordul a színen levő Phaidrához, minden szavát a Dajkához intézi. ^[VISSZA]

75. Amit a nők eltörtek, elhullattak, az a babona szerint, elhunyt barátaiknak esett (mint nálunk is pokolba). A korinthi vendég, Bellerophon, Euripidesnél a Stheneboia c. darabban. ^[VISSZA]

79. Vagy egyszerűen: «A gyermekimben.» De amaz komikusabb volna, az eredeti ezt az értelmet sem zárja ki. ^[VISSZA]

82. Az ajtó előtt oszlopalakú oltár, Apollo szobrával, melyen babérkoszorú. ^[VISSZA]

83. Hol éjjel őrködnie kellett. A fokhagyma, este éve, tanúság volna a nő ártatlansága mellett: mert illat és kenet nélkül nem eshetett a kéjelgés. ^[VISSZA]

85. Politikai - itt annyit jelent, hogy olyan, mint a politeiában, a demokrácia mérsékelt formájában, vagyis a kormányzók és kormányzottak alapvető egyenlőségén alapuló. ^[VISSZA]

86. Hérodotosz (II. 172.) a következőképpen adja elő Amaszisz király történetét: "Amasziszt kezdetben lenézték az egyiptomiak és semmiféle nagy tiszteletben nem tartották, mert eredetileg közönséges polgár volt, és nem előkelő családból való. Később azonban megnyerte őket, de nem szigorúsága, hanem ügyessége által. Számtalan más kincse között volt neki egy lábmosódézsája aranyból, melyben maga Amaszisz és összes vendégei minden alkalommal megmosták lábukat. Ezt tehát összetörte, istenképet csináltatott belőle és felállította a városban, ahol erre a hely a legalkalmasabb volt. Az egyiptomiak a kép elé járulva nagy tiszteletben tartották. Mikor Amaszisz meghallotta, hogy mit tesznek a polgárok, összehívta az egyiptomiakat és előadta nekik, hogy a kép lábmosódézsából készült, melybe az egyiptomiak előbb beleköptek, belevizeltek és lábukat mosták, most pedig nagy tiszteletben részesítik. Hasonlóképp áll úgymond, a dolog vele, mint a lábmosódézsával; mert ha ezelőtt közönséges polgár volt is, most azonban királyuk, s meghagyta nekik, hogy tiszteljék és becsüljék. Ilyetén módon nyerte meg az egyiptomiakat, hogy ezek igazságosnak tartották, ha neki szolgálnak." (Hérodotosz történeti könyvei. Fordította, bevezetéssel és jegyzetekkel ellátta Geréb József. Bp., A Magyar Tudományos Akadémia kiadványa, 1892. I. köt. 155-156. o.) ^[VISSZA]

87. Szókratész és Platón tanítása szerint a férfi és az asszony erénye között csak fokozatbeli, nem pedig minőségbeli különbség van. ^[VISSZA]

88. Gorgiász híres görög szofista az i. e. V. századból. Arisztotelész szövege félreérthetetlenül utal Platón "Menón" című dialógusának egy részére (Menón 7id-72a.) Arisztotelész az erény egységének kérdésében szembenáll és vitatkozik Platón nézeteivel. ^[VISSZA]

90. Arisztotelész itt ismét egy platóni nézetet bírál. Platón a "Törvények" című munkájában (VI. 777e-778a.) így ír: "Természetesen a jó és igazság határain belül büntetni kell a szolgákat és nem kell őket egyszerű intelemmel, mintha szabad emberek volnának, elkényeztetni; a szolgákhoz intézett szavunk csaknem mindig parancs legyen, és nem szabad enyelegnünk szolgáinkkal, sem a férfiakkal, sem a nőkkel. Pedig ezt sokan meg szokták tenni szolgáikkal szemben, és esztelenül elkényeztetve őket, mindkét fél számára nehezebbé teszik az életet: Azoknak a szolgálatot, maguknak a fegyelmezést." (Lásd Platón Összes Művei. Magyar Filozófiai Társaság, Bp., 1943. II. 825. Kövendi Dénes fordítása.) ^[VISSZA]

91. "nagy a buzgóság" után: "és jámborságból tartózkodnak élőlényektől". ^[VISSZA]

92. Nicolaiták: a keresztény eretnekségek között egyike a legrégibbeknek. Meglehetősen keveset tudunk róla, általában összekapcsolják az első két diakónus egyikének, Miklósnak a nevével. Később neki tulajdonították a nőközösség gondolatának felvetését. ^[VISSZA]

95. Galenus, Claudius, Galénosz (129-199): görög orvos, polihisztor, a sztoikus és peripatetikus logika kiváló ismerője. ^[VISSZA]

96. Durand, de St. Pourçain (1280 k.-1332): skolasztikus bölcselő, a domokos rend tagja. ^[VISSZA]

101. A nőnek mint nemi lénynek a helyzetéről Krafft-Ebing professzor ezt írja: "A nőknél az elmebajnak egyik nem elhanyagolható forrása igen gyakran a nő társadalmi helyzetében keresendő. A nőben természettől fogva erősebb a nemi szükséglet, mint a férfiban, legalábbis ideális értelemben, de a házasságon kívül tisztességes úton nem elégítheti ki e szükségletét (Maudsley).

Az erősebb férfi nagyobb szellemi és testi ereje és nagyobb szabadsága révén könnyűszerrel jut nemi kielégüléshez, vagy pedig könnyen kárpótlást talál élethivatásában, amely egész energiáját igénybe veszi. A felsőbb rétegekhez tartozó hajadon nő elől ezek az utak el vannak zárva. Ennélfogva a nő, tudatosan vagy öntudatlanul, elégedetlen lesz a világgal és önmagával, s a beteges képzelődésbe menekül. Van, aki egy ideig a vallásban keres kárpótlást, de hiába. A vallási rajongásból, akár maszturbációval párosul, akár nem, mindenféle idegbaj fejlődik ki, amelyek között gyakori a hisztéria és az elmezavar. Csak így válik érthetővé az a tény, hogy a hajadon nőknél az elmebaj leginkább a 25-35. év között jelentkezik, vagyis abban az időben, amikor a fiatalság elmúlásával szertefoszlanak a remények. A férfiaknál viszont az elmebaj a 35-50. év között a leggyakoribb, amikor a létért való küzdelem a legnagyobb erőfeszítéseket követeli tőlük.

Aligha véletlen, hogy minél jobban növekszik a pártában maradottak száma, annál inkább napirendre kerül a nők emancipációjának kérdése. Ezt vészjelnek tekinthetjük, amely figyelmezteti a modern társadalmat: a nő társadalmi helyzete a házasságnélküli életforma terjedésével egyre elviselhetetlenebb, s a nő joggal követeli e társadalomtól, hogy kárpótolja őt azért, ami természetes szükséglete, s amit a modern szociális viszonyok részben megtagadnak tőle." [Lehrbuch der Psychiatrie (A pszichiátria tankönyve). 1. köt., 2. kiad., Stuttgart, 1883.] ^[VISSZA]

102. Platón az "Állam"-ban azt követeli, hogy a nőket úgy neveljék, mint a férfiakat, továbbá alapos faji kiválasztást kíván, ismerte tehát a gondos kiválasztás hatását az ember fejlődésére. Arisztotelész a "Politiká"-ban a következő nevelési alapelvet fogalmazza meg: "Előbb a testet kell képezni és azután az értelmet." Nálunk, ha egyáltalán megteszik, csak utoljára gondolnak a testre, holott az szolgáltatja az értelemnek a szükséges vértezetet. ^[VISSZA]

105. A befejeződött pun és makedón s a fenyegető szíriai és hispaniai háborúk. ^[VISSZA]

108. A nők nem számítottak önálló jogú (sui iuris) személynek, apjuknak, fivérüknek vagy férjüknek - vagy ezek híján egy gyámnak - voltak alárendelve, s jogi ügyekben is ez képviselhette őket. ^[VISSZA]

112. Cato, Marcus Porcius. - Államférfi, a régi erkölcsök híve, a római jellem egyik példaképe (i. e. 234-149); számos műve közül teljes egészében csak a földművelésről szóló De agri cultura maradt ránk. ^[VISSZA]

113. Kent királya, uralkodott 565-616. Az első angol uralkodó, aki felveszi a kereszténységet, törvényei a legrégibb írásban fennmaradt angol törvények. ^[VISSZA]

114. Tulajdonképpen a férj által az esküvő utáni reggelen adott kötelező "ajándékról" van szó. ^[VISSZA]

117. A törvénycikk első négy paragrafusa nyilván összefügg. Az 1-3. §-ban szereplők bűnrészesei a 4. §-ban megnevezett főbűnösöknek. ^[VISSZA]

118. A királyi kincstárt illető kártérítés. ^[VISSZA]

120. "Publice se iunxerit". A szabad és szolga közötti együttélés még akkor sem lehetett házasság, ha nyilvánosan történt. Büntetése szabad férfiak és nők részéről egyaránt a szabadság elveszítése volt. (Vö. Lex Ripuaria LVIII. 10. §; 15. §.) ^[VISSZA]

121. Vagyis ne az elhalt fiú nővére. ^[VISSZA]

122. A. Chapman and M. Chapman: The status of women under the English Law (A nő helyzete az angol törvényhozásban). London, 1909. ^[VISSZA]

124. Marianne Weber: Ehefrau und Mutter in der Rechtsentwicklung (Feleség és anya a jogfejlődésben). Tübingen, 1907., 377. o. ^[VISSZA]

125. E felfogás helyessége kitűnik Arisztophanésznek "A nők ünnepe" c. vígjátékából is. Arisztophanész ebben a vígjátékban leírja, hogy az athéni államügyek olyan kuszáltak voltak, hogy immár senki sem tudta, mihez lehetne kezdeni. A Prytanok a népgyűlésen felteszik a kérdést Athén polgárainak, miként lehet megmenteni az államot. Erre egy férfinak öltözött nő ezt javasolja: adják át a nőknek az állam kormányzását, s ezt a javaslatot, "minthogy eddig egyedül ezt nem kísérelték még meg Athénban", ellentmondás nélkül elfogadták. A nők kezükbe vették a kormányrudat és nyomban bevezették a kommunizmust. Arisztophanész persze ezt az állapotot kigúnyolja, de a jellemző az, hogy a nők, mihelyt döntő szavuk lehetett a közügyekben, bevezették a kommunizmust, mint az ő szempontjukból nézve egyetlen ésszerű társadalmi és államrendet. Arisztophanész nem sejtette, hogy tréfája, mennyire fején találta a szöget. ^[VISSZA]

127. Clara Zetkin: Zur Frage des Frauenwahlrechts (A női választójog kérdéséhez). Berlin, 1907. 64-65. o. - 1909-ben a nőknek Dél-Dakotában és Washingtonban is megadták a választójogot. ^[VISSZA]

128. Politisches Handbuch für Frauen (Politikai kézikönyv nők számára). Berlin, 1909., 86. o. ^[VISSZA]

129. Ezt a veszélyt a klérus igen hamar észrevette. A nőmozgalom még polgári körökben is olyan nagy jelentőségre tett szert és olyan méreteket öltött, hogy a katolikus centrum vezetői felismerték: nem sokra mennek vele, ha semmibe veszik. Háromszázhatvan fokos fordulatot vettek. Az egyház szolgáira annyira jellemző ravaszsággal most azt támogatják, ami ellen azelőtt küzdöttek. Nemcsak a nők tanulási szabadsága mellett szállnak síkra, hanem teljes egyesülési és gyülekezési szabadságuk mellett is. Sőt, az okosabbak a nők választójogát is követelik, azt remélve, hogy ennek elsősorban az egyház látja majd hasznát. Úgyszintén előmozdítják a nők szervezkedését, még a háztartási alkalmazottakét is. De ezeket a törekvéseket nem méltányosságból támogatják, hanem azért, nehogy az egyházi és politikai ellenfél karjaiba kergessék a nőt. ^[VISSZA]

130. "Finnország női képviselői felerészben anyák, illetve feleségek... A férjes szociáldemokrata képviselők közül eddigi parlamenti működésük során hárman lettek anyává, s ennek semmi más zavaró következménye nem volt, mint hogy néhány hétig távol maradtak az ülésekről. Terhességüket parlamenti tevékenységük során mindenki természetesnek fogta fel, sem meglepetést, sem feltűnést nem keltett. Sokkal inkább beszélhetnénk arról, hogy ez a körülmény a gyűlésre nevelő hatást gyakorolt. Ami mármost a nőknek szorosabb értelemben vett parlamenti munkáját illeti, hangsúlyozzuk, hogy pártjaik őket is megválasztották a különbizottságokba. S ez bizonyítja, hogy az illető pártok meg voltak győződve a nők munkaképességéről. A munkaügyi bizottságban, amely a munkásvédelmi, munkásbiztosítási törvényeket és az új ipartörvényt dolgozta ki, tizenkét férfi mellett négy nő is volt, három nőt pedig póttagnak választottak meg. A törvényhozási és az alkotmányozó bizottságba 2-2 nőt választottak meg rendes tagnak és 1-1 nőt póttagnak. S a nők a választmányokban becsülettel helytálltak." H. Pärssinen kisasszony, a finn országgyűlés tagja: Das Frauenstimmrecht und die Beteiligung der Frauen an den parlamentarischen Arbeiten in Finnland (A nők szavazati joga és a nők részvétele a finn parlament munkájában). Dokumente des Fortschritts, 1909 július. 542-548. o. ^[VISSZA]

131. "Minden nőre, aki ma gyermekágyban meghal, tizenöt vagy húsz olyat kell számítanunk, aki többé-kevésbé súlyos fertőzést kap, és olyan altesti zavarok vagy általános szervi bajokban szenved, amelyekből gyakran élete végéig nem épül fel." Dr. med. H. B. Adams: Das Frauenbuch (A nők könyve). I. köt. Süddeutsches Verlagsinstitut, Stuttgart, 1894., 363. o. ^[VISSZA]

132. Poroszországban 1850. márc. 11-én bocsátottak ki törvényeket az egyesülési és gyülekezési szabadságról. A törvények az összes egyesületeket és gyűléseket rendőri felügyelet alá helyezték és megtiltották, hogy azokat nők, tanoncok és tanulók látogathassák, ill. azoknak tagjai lehessenek. ^[VISSZA]

133. Erre a jelenségre már a párizsi emigrációban élő Clara Zetkin is felfigyelt; írt is róla "Die russische Studentinnen" (Az orosz diáklányok) c. cikkében ("Die Neue Zeit", Stuttgart 1888). ^[VISSZA]

134. Code Civil (Code civil de Français) vagy Code Napoléon - Franciaország 1804-ben, I. Napóleon idején életbe lépett és még ma is érvényben levő polgári törvénykönyve; az első modern, érthető nyelven fogalmazott, áttekinthető polgári törvénykönyv. ^[VISSZA]

135. Teutonok - ókori germán néptörzs, amely vándorlásai során ismételten győzelmet aratott a római seregek fölött és komoly fenyegetést jelentett a római rabszolgatartó állam számára. Az i. e. 102. évben a Marius vezette római csapatok megverték őket az Aquae Sextiae melletti csatában. A "teuton" megnevezést gyakran alkalmazzák a "német" szó szinonimájaként. ^[VISSZA]

137. Platón szerint a nők ugyanúgy képesek magasabb szellemi képzettségre (az ideák meglátására), mint a férfiak. Erről gyönyörű vallomást tett a "Lakomá"-ban, Diotima alakjában. ^[VISSZA]

141. Érti a Jézus Krisztus nemzetségkönyvében előforduló neveket: Máté evangéliumában 1, 1-16; úgyszintén Lukács evangéliumának 3. részében, a 23-38. versben. ^[VISSZA]

143. A lányok oktatása terén haladó álláspontot foglal el, bár kisebbfokú műveltség, képzés igényével lép fel, a nőnek a társadalomban elfoglalt akkori szerepéhez mérten. Inkább gyakorlati készségek elsajátítását kívánja meg, »ami a háztartáshoz tartozik«. ^[VISSZA]

144. Deborah-ra gondol a szerző. Deborah (héberül: méh) prófétanő, Izakar törzséből. A Biblia szerint Isten nevében felkelést szervezett Kánaán királya, Sisera ellen. Ez a felkelés sikerrel járt Barak vezetésével. Deborah a rege szerint a csatában is jelen volt és dalával tüzelte a harcosokat. Deborah éneke a legrégibb héber nyelvemlék. ^[VISSZA]

145. Iuvenalis (Decimus Iunius) i. u. cca. 60-126-ig élt. Római költő, 16 szatírája maradt ránk. Ezekben metsző gúnnyal, tragikus kétségbeeséssel ostorozza a hanyatló, tobzódó római társadalom romlottságát. Nemcsak az egyszerű ember sztoikus magaslatáról ecseteli sötét színekkel a római élet elképzelhetetlen hanyatlását politika, szociális viszonyok családi élet, közélet, irodalom és művészet, sőt vallás terén, hanem merészen szembeszáll Domitianus császár korrupt uralmával és rettenetes kegyetlenkedéseivel is. Ezért Egyiptomba száműzték, itt is halt meg. Keserűen panaszkodik arról, hogy a szellem emberét semmire sem becsülik, akár éhen is halhat. Sötét színekkel festi a kliensek lealázó helyzetét is. Lefesti az udvari élet tobzódásai mellett a római társadalom alacsony osztályainak keserű és nélkülözésekkel teljes életét.

146. Venus a szerelem és szépség istennője. A mitológia szerint Juppiter és Dione lánya. ^[VISSZA]

147. Ez az elve Xenophonnak is, amikor Kr. e. IV. században Athénban a lányok neveléséről beszél; s később Szent Jeromosnak is. ^[VISSZA]

148. Egy statisztika, amelyet Blaschko állított össze, a következő képet nyújtja a nemi betegségeknek az egyes foglalkozási ágakban való elterjedtségéről. Első helyen állnak a titkos prostituáltak 30%-kal, utánuk következnek a diákok 25%-kal, a kereskedők 16%-kal, majd a munkások 9%-kal. ^[VISSZA]

149. Különleges okokból, a miniszter jóváhagyásával, egyes előadásokon való részvételből a nők kirekeszthetők. ^[VISSZA]

151. Arra vonatkozólag, hogy milyen nehézségekkel kell megküzdenie annak a nőnek, akinek családja van és amellett kereső foglalkozást akar vagy kénytelen folytatni, sok érdekes anyagot tartalmaz Adele Gerhard és Helene Simon könyve: "Mutterschaft und geistige Arbeit" (Anyaság és szellemi munka). (Berlin, 1901., Georg Reimer). Írónők, művésznők, énekesnők, színésznők stb. szólalnak meg a könyvben és saját tapasztalataik alapján mondják el véleményüket. Ezek a tapasztalatok pedig azt bizonyítják, hogy a társadalomnak előbb alapvetően meg kell változtatnia társadalmi viszonyait ahhoz, hogy a meglevő nagyszámú és érvényesülésre törő női értelmiség teljes értékű tevékenységet fejthessen ki, ami magának a társadalomnak elsőrendű érdeke. ^[VISSZA]

152. Az Úr 1902. esztendejében a Rajna melletti Neuss község elöljárói megtagadták egy nyilvános fürdő anyagi támogatását, mert erkölcsi szempontból nem látták kívánatosnak, hogy fürdőnadrágos gyerekek egymás meztelen testét lássák. ^[VISSZA]

153. Isabella Bechner-Hooker: Womanhood, its sanctities and fidelities (Az asszonyiság tisztasága és hűsége). Boston. Lee and Shepard, Publichers. New York, 1874., Lee, Shepard and Dillingham. ^[VISSZA]

---