cinkotai kántor, a

→ Mátyás-mese, ill. annak hőse. A mese cselekménye: a cinkotai plébános egy régi okirat alapján apáturaságot kér Mátyás királytól. Mátyás hajlandó teljesíteni a kérését, ha megfelel három kérdésre (vagy Mátyás király – József császár – országjáró útja során feliratot lát: „Bú és gond nélkül élek”. Megharagszik s a ház gazdáját maga elé rendeli, hogy feleljen meg három kérdésre: a) Hol kel fel a nap? b) Mennyit ér a király? e) Mit gondol a király? – A pap nem mer a király elé menni. A részeges kántor vállalkozik rá, hogy a plébános ruhájában megfelel a király kérdéseire: a) A királynak Budán, neki Cinkotán. b) Isten után első a király. Ha Krisztusért 30 ezüstöt adtak, a király megér 29-et. c) A király azt gondolja, hogy a cinkotai plébánossal beszél, pedig csak a kántorral. Mátyásnak megtetszenek a cinkotai kántor válaszai, felkínálja az apáturaságot, de az áthárítja a plébánosra, csak azt kéri, hogy Cinkotán nagyobb legyen az icce, mint másutt. (AaTh 922) A világhírű mese több redakciója is ismeretes nálunk. Egyiknek a forrását is ismerjük: Kis János Elmés mulatságok, ill. Jókai Mór A magyar nép élce szép hegedűszóban c. gyűjteménye („A cinkotai plébános régi okmány alapján apáturaságot kér ...”). A feliratos redakció II. Frigyeshez, Mátyás király, majd II. József sors- és pályatársához kapcsolódik, tehát a legújabbak közül való. Az ehhez kapcsolódó magyar változatok könyvforrása nem ismert, de megléte valószínűnek látszik. A mese első változatát a 9. sz.-ban jegyezték fel az egyiptomi koptok között. Európában a 13. sz.-ban vált ismertté. A 15. sz.-ban farsangi játék formájában is előadták. (Nálunk Balog István írt színdarabot belőle a 19. sz. elején, ezt a 80-as években fel is újították.) Míg az európai változatok nagy része viszonylag korai, s írásbeli előzmények alig befolyásolták, a magyar változatok, különösen a legújabban feljegyzettek írott forrásokra vezethetők vissza. – Irod. Anderson, W.: Kaiser und Abt (Helsinki, 1923; FFC XLII); György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Bárdosi János: Szentivánfai anekdoták (Szombathely, 1961); Liungman, W.: Die schwedischen Volksmärchen (Berlin, 1961); de Meyer, M.: Le conte populaire flamand (Helsinki, 1968; FFC 203); Penavin Olga: Jugoszláviai magyar népmesék (Bp., 1971; UMNGy XVI).