csárdás

új táncstílusunk rögtönzött, individuális páros tánca (→ páros táncok), nemzeti táncstílusunk megtestesítője. A romantika korára oly jellemző elnevezése csak fokozatosan terjedt el a népi szóhasználatban, s mellette az egyes részek tempójára vagy a jellemző mozgásokra utaló névadás volt az általánosabb. Ilyen, a csárdást jelölő gyakoribb elnevezések: lassú, csendes, friss, sebes, szapora, rezgő, sétálós, jártatós, kettős, forgós, ugrós, libbenő, bukós, mártogatós, szökős, és a csárdásnak két nővel járt változata, a → hármas csárdás stb. Általában két részből, a → düvővel kísért ( = 120–180) lassúból és az → esztam kíséretű ( = 160–240) frissből áll, de néhány változata megőrizte a korábbi páros táncok jellemző hármas tagozódását (→ három a tánc). Szervesen kapcsolódott a csárdáshoz a táncot bevezető szóló verbunk, amely egyes vidékeken (nyugati dialektus) a lassút is helyettesítette. Egységes stílusjegyei ellenére is jól elhatárolhatók egymástól az egyes táncdialektusokra jellemző csárdástípusok. Ezek közül a nyugati dialektus, csárdásban a motívumkincs, tempó és dallam változása éles határt von a lassú és lent hangsúlyos gyors között. Míg a lassú domináló motívuma a → kétlépéses csárdás, addig a gyorsra a páros forgásba szőtt mártogatós, → lippentős, ill. a kopogó, sarkazó motívumok (Sárköz–Duna mente) a jellemzőek. Ebben a csárdástípusban a → csalogatás formulái: a forgást, mártogatást tagoló kifordulások, a nő ujj alatti forgatása (néhány változatban a komplikáltabb kiforgatások) és a rövid ideig tartó külön táncolás. Ezzel szemben a tiszai dialektus fent hangsúlyos csárdásában nincs éles határ a lassú és friss között. Ez a szerkesztési elv érvényesül a tempó fokozatos gyorsulásában, valamint a két rész motívumkincsének viszonylagos egységében is. A K-mo.-i csárdás karakterét döntően meghatározza a külön táncolás és a nyílt összefogódzások uralkodó szerepe, ami nagyobb lehetőséget biztosít a férfi erőteljesebb figurázására, s a táncfolyamat rapszodikusabb felépítésére, a csalogatás oldottabb megfogalmazására. E csárdásfajta legjellemzőbb motívumai a → cifra, → hátravágó, → hegyező, → kisharang, a kopogó és → bokázó változatok és a sűrű → csapásolás. Az ugrós forgók mellett az → átvetős, a félfordulós lippentő s a kiforgatás is jellemző még e vidék csárdásaira. – Míg e két dialektusterületen a csárdás az uralkodó páros tánc, s élesen elválik a háttérbe szorult régies páros táncoktól, addig az erdélyi magyar táncfolklórban egymás mellett és szoros kölcsönhatásban él a korábbi tradícióval. Erdélyben differenciáltabb a csárdás, mint a magyar nyelvterület többi részén, határozottabban kirajzolódnak az egyes etnikai csoportokra jellemző csárdás körvonalai. Ezek közül a székelység csárdása tükrözi a legjobban a táncélet modernizálódását és az új táncstílus uralkodó szerepét. Itt a → marosszéki forgatóssal kiegészülve alkot háromrészes páros táncot a csárdás. A kalotaszegi – forgós karakterű s viszonylag egysíkúbb – csárdással szemben a Mezőségen viszont (Szék kivételével) olyan virtuóz formában él, amelyben a sűrűn komponált párelegendő, figurázó és forgatós részek a marosszéki forgatóssal rokon vonásokat őriznek. Mindkettőben az átvetések, kiforgatások és külön táncolások virtuóz technikával megfogalmazott parafrázisaként bontakozik ki a csalogatás. E három területi típus egyúttal híven tükrözi azt a folyamatot, amelynek eredményeként kialakult a 19. sz.-ban kiteljesedő új stílus (→ tánctörténeti rétegek, → verbunk) páros tánca, a csárdás. Előtörténetéhez tartozik a zárt összefogódzással párosult, forgós, forgatós karakterű páros táncoknak a reneszánsz jegyében kibontakozó divatja és térhódítása. A csárdásban ugyanis összegeződnek azok a legjellemzőbb formák és mozzanatok, amelyek az európai táncáramlatokkal jutottak a Kárpát-medencébe, s élő hagyományként ismerhetők fel a régies vonásokat őrző K-európai páros táncokban. A csárdásba torkolló átalakulásnak és újraértelmezésnek ezt a folyamatát figyelhetjük meg az erdélyi magyar táncfolklórban, s ennek a korábbi páros tánc hagyománynak még jól felismerhető formáit dokumentálja a nyugati dialektus csárdása. S a csárdásnak ezekkel a forgós és forgatós karakterű változataival szemben a tiszai dialektus típusa képviseli azt az oldottabb szerkezetű, a verbunk és csárdás jegyeit organikus egységbe ötvöző formát, amelyben a nemzeti romantika táncstílusának jellemző vonásaira ismerhetünk. – Irod. Réthei Prikkel Marián: A magyarság táncai (Bp., 1924); Viski Károly: Hungarian Dances (London–Bp., 1937); Szentpál Olga: A csárdás. A magyar nemzeti társastánc a XIX. század első felében (Bp., 1954); Morvay Péter–Pesovár Ernő: Somogyi táncok (Bp., 1954); Kaposi Edit–Maácz László: Magyar népi táncok és táncos népszokások (Bp., 1958); Pesovár Ferenc: Táncmesterek a szatmári falvakban (Tánctud. Tanulm., 1959–60, Bp., 1960); Pesovár Ernő: A csalogatós csárdás (Tánctud. Tanulm., 1985–66, Bp., 1967); Pesovár Ernő: Der Tändel-Tschardasch (Acta Ethn., 1969. 1–3 sz.); Martin György: Magyar tánctípusok és táncdialektusok (I–IV., Bp., 1970); Pesovár Ernő: A magyar tánctörténet évszázadai (Bp., 1972).

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Friss csárdás táncírása (Szenna, Somogy m.)

Csárdás táncírása (Kiskálló, Szabolcs-Szatmár m.)

Csárdás táncírása (Kiskálló, Szabolcs-Szatmár m.)

Csárdás táncírása (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)

Csárdás táncírása (Vajdakamarás, v. Kolozs m.)

Tánc az ivóban. Egri népviselet (19. sz. közepe)

Tánc az ivóban. Egri népviselet (19. sz. közepe)

Csárdás lakodalomban (1970. Bogártelke, v. Kolozs m.)

Csárdás lakodalomban (1970. Bogártelke, v. Kolozs m.)