Alföld, Magyar Alföld, Nagyalföld

a Kárpát-medence középső részén a Duna és a Tisza folyása mentén fekvő, homokvidékekkel, löszhátságokkal és vízjárásokkal tagolt síkság. Nagytájai a → Duna–Tisza-köze, a → Tiszántúl, a → Bánság. Az Alföld neve a központi magyar tájszemléletből adódott. Mai jelentése a középkor végén kezdett kialakulni. Azelőtt általában az országot igazgató központoktól délre fekvő alacsonyabb országrészeket jelölte változó fogalmi tartalommal az északra eső → Felfölddel szemben. – A honfoglaló magyarság az Alföldön elsősorban a folyók mellékére települt. A tatárjárás okozta népességi hiány pótlására IV. Béla az Alföld középső területeire telepítette le a → kunokat. A 13. sz. végére megszilárduló alföldi településhálózat viszonylag sűrű aprófalvas táj képét mutatja. A következő évszázad derekától a jobbágyi szabad költözködés fellendülésével párhuzamosan új népmozgás figyelhető meg az Alföldön: egyes falvak népessége fogy, másoké növekszik. Kibontakozik a → mezővárosi fejlődés, melyet azonban a török hódoltság megzavar. A kétszáz esztendeig tartó török háborúk elsősorban a déli és a középső területeket sújtották. A településszerkezet gyökeresen megváltozott, a népesség kicserélődött, ill. korábbi állapotához képest átrétegződött. Új tájak és néprajzi csoportok alakultak ki. A síkság viszonylag egyhangú domborzati viszonyai mellett ez a nagy változás az oka, hogy az Alföldön jóval kevesebb kistájat találunk, mint más nagytájainkon. A déli részek magyar lakossága teljesen elpusztult vagy északabbra, menekült. (→ Kiskunság, → Hajdúság) A középső területek népessége nagyobb településekre és mezővárosokba tömörült (Szeged, Debrecen, Hódmezővásárhely, Kecskemét, Nagykőrös, Cegléd (→ Háromváros, kun városok stb.). Viszonylag bolygatatlan népességű falvak csak a Duna árterében (→ Kalocsai Sárköz), a Tisza középső folyásának védelmében, a bihari → Sárréten, valamint az É-Tiszántúlon maradtak. A pusztán maradt területek benépesítésében a 18–19. sz. folyamán az egész magyar nyelvterület részt vett. D-dunántúliak költöztek → Bácska nyugati és középső vidékeire, a Kiskunság déli és a D-Tiszántúl egyes helységeibe (pl. Szentes, Hódmezővásárhely, Makó, Orosháza). A Felföld középső területeiről (Bars, Hont, Nógrád, Heves, Pest megye) és a Jászságból népesült be a kun puszták egy része (pl. Kiskunfélegyháza, Kiskundorozsma), Kelet-Bácska (Zenta, Magyarkanizsa, Ada) és a D-Tiszántúl néhány helysége (pl. Gyula, Szentes). A Tiszántúl középső vidékeire É-Tiszántúlról és Erdély széléről (Szilágyság, Szatmár) települtek magyarok. Bácska benépesítésében a 18. sz. végétől részt vett a Nagykunság és Békés megye településben addig korlátozott ref. népe is. A Bánság újkori magyarsága elsősorban Szeged vidéki és Csongrád megyei dohánykertészekből és Békés megyeiekből került ki a 19. sz. folyamán. Az Al-Duna mellé 1883-ban → bukovinai székelyeket is telepítettek (→ al-dunai székelyek). – Az Alföld újkori benépesítésében jelentős szerepet játszottak a nemzetiségek is. A török hódítók elől menekülő szerbek a 14. sz. végétől rendszeresen kaptak letelepedési engedélyt a magyar királyoktól és a D-mo.-i földbirtokosoktól. Legnagyobb tömegben 1691-ben a sikertelen törökellenes felkelés után költöztek be a D-alföldi megyékbe, de a 18. sz. első felében a Baja–Szeged–Arad vonaltól délre húzódtak vissza. Államilag szervezett vagy támogatott telepítési akciók során keletkeztek a Bácska és a Bánság összefüggő németlakta területei. Német lakosság került az Alföld számos pontjára: Nagykároly vidékére, a Pest-környék síksági területeire, Békés megyébe és a Tiszántúl több városába. A Bánságba a németekkel együtt kevés olasz, francia és spanyol telepes is érkezett, ezek azonban néhány emberöltő alatt elnémetesedtek. A II. világháborút követő kitelepítés a jugoszláviai németeket lényegében teljes egészében, a mo.-iakat részben érintette. A szlovák nyelvterület minden részéből, elsősorban azonban a középső vidékekről származó lakossággal magánföldesúri telepítéssel és önkéntes vándormozgalommal keletkeztek Pest, Bács, Békés, Csanád, Csongrád, Bihar megyék szlováklakta helységei a 18. sz. elején. A délre vándorlási hullám olyan nagy tömegeket mozgatott meg, hogy a 18–19. sz.-ban ezek a helységek újabb rajokat bocsátottak ki. Így jött létre békésiekből a nyírségi szlovák folt, valamint Arad megye, a Bánság és a Szerémség szlovák telepei. A románok kis részben szervezett telepítés keretében, általában azonban spontán vándorolva telepedtek meg a 16. sz. végétől a K-Tiszántúl síksági részén, ill. a Bánság keleti és középső területén. Kisebb zárt településeik vannak Bácskában a szlovákokkal egyidőben odaköltözött ukránoknak (ruszinok) és a Bánságban az 1740-es években Olténiából a török elől menekült bolgároknak is. – Az Alföld, a magyar népterület központi része, a középkor végétől folyamatosan jelentős szerepet vitt a magyar népi kultúra fejlődésében. Erről tanúskodik a 15–16. sz. fordulóján a D-Tiszántúlon és É-Bácskában jelentkező fontos mezőgazdasági újítás, a kaszás aratás, valamint azonos időben a középső részeken általánosan elterjedt füsttelenített lakószoba. A 17–19. sz.-ban az alföldi városokban kialakult jellegzetes parasztpolgári kultúra – olykor provinciális vonásai ellenére is – fejlettebb volt más magyar területek népi műveltségénél. Jóllehet a 19. sz.-ban a dunántúli területek sok tekintetben átvették ezt a vezető szerepet, az Alföld a kulturális jelenségek és elemek befogadásában, ill. északra és keletre történő továbbításában továbbra is nyitott és aktív maradt. A jobbágyfelszabadítás, a hatalmas vízrendezések és legelőfeltörések gyökeresen átalakították külső képét, és sok tekintetben más életfeltételeket teremtettek. A birtokos gazdaréteget a hagyományos gazdálkodás (földművelés és állattartás) fokozott árutermelésre törekvő fejlesztése jellemezte, amely elsősorban a nagyméretű tanyásodásban jelentkezett. A szegényparasztság, ahol a természeti és gazdaságföldrajzi körülmények lehetővé tették, belterjes növénykultúrák kialakításával teremtett magának kedvezőbb életfeltételeket (gyümölcs-, szőlő- és zöldségtermesztés a Duna–Tisza közén és Pest vidékén, almáskertek és burgonyatermesztés a Nyírségben, fűszerpaprika Szegeden és Kalocsán, hagyma Makón, korai zöldségtermesztés Gyula és Szentes környékén stb.). A déli területek telepeseinek szegénysége előbb dohánykertészetekben, majd a belterjes növénytermesztés mellett elsősorban a földmunkáknál talált megélhetést. Belőlük alakult ki a legöntudatosabb alföldi proletárréteg, a → kubikosság. A kapitalizmus kibontakozása az alföldi parasztság termelési ismereteinek és műveltségének jelentős gyarapodását eredményezte, de több nagy tájjal ellentétben nem hozta magával a népviselet és a díszítőművészet felvirágzását. – Irod. Bátky Zsigmond: Alföld (Magy. Nyelv, 1916); Veres Péter: Az Alföld parasztsága (Bp., 1939); Tálasi István: Az Alföld néprajzi kutatásának kérdései és problémái (Alföldi Tudományos Intézet Évkve, I., Szeged, 1946); Kiss Lajos: A szegény emberek élete (Bp., 1955); Fél Edit–Hofer Tamás: Proper Peasants (Chicago, 1969); Erdei Ferenc: Város és vidéke (Bp., 1971).

1. Szeged környéki tanyák (Csongrád m.)

1. Szeged környéki tanyák (Csongrád m.)

2. Csikós (Hortobágy)

2. Csikós (Hortobágy)

3. Oromzatos ház (Békés, Békés m.)

3. Oromzatos ház (Békés, Békés m.)

4. Gazdaház (Vésztő, Békés m.)

4. Gazdaház (Vésztő, Békés m.)

1. Tanya

1. Tanya

2. Munkásház (Vésztő, Békés m.)

2. Munkásház (Vésztő, Békés m.)

3. Dűlőút Gyula és Siórét között

3. Dűlőút Gyula és Siórét között

4. Behavazott tanya (Gyula-Bánom, Békés m.)

4. Behavazott tanya (Gyula-Bánom, Békés m.)