dekorativitás <lat. ’díszít’ szóból>

az esztétikai visszatükrözés specializálódott formanyelve, a díszítőművészet gyakorlatának alapja. A művészi → szinkretizmusból történetileg legkorábban elkülönült alkotásterület; az ide tartozó emlékek egyaránt a művészet legkorábban fennmaradt megnyilatkozásai (barlangi festészet, archaikus szobrászat, termelőeszközök és használati tárgyak díszítése, formaadása). A dekorativitás kifejezésének eszközkészlete az esztétikai tükrözés absztrakt formái: a ritmus, a szimmetria, az arány, a színviszonylatok stb.; bár fejlődésének meghatározott szakaszain a konkretizáció (figurális ábrázolások, naturalizáció) túlsúlyba kerülhet, sőt történetileg az absztrakt kifejezőeszközök is gyakran egykori konkrét képek elvont jelzéseinek bizonyulnak. – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (I., Bp., 1965); Ortutay Gyula: Kis magyar néprajz (Bp., 19664); Bodrogi Tibor: A művészetetnológia helyzete és problémái (Műveltség és Hagyomány, V., 1968).