doromb, dorombér

idiofón hangszer (→ népi hangszerek). Hangjának erősítését és természetes hangsorának képzését a játékos szájürege végzi. Eredetileg, mint ma is Ázsiában és Óceániában, bambuszból készítették. Az európai típusú, közte a magyar doromb fémből készül. Két fő része: egy patkószerűen görbített, párhuzamosan összeszűkülő szárú fémkeret és egy vékony, keskeny acélnyelv, mely egyik végével a keret közepéhez van forrasztva. A nyelv a szárak között, azokkal párhuzamosan halad; kissé elhegyesedő szabad vége a szárak végénél, a keret síkjára merőlegesen be van hajlítva. A dorombkészítés nálunk régen vándor cigánykovácsok mestersége volt. – A hangszer átlagos hosszmérete 4–6 cm; keretének legnagyobb átmérője 3–5 cm. Alaphangja (kis) c körül van. Természetes hangsorából dallamképzésre a 6. és 7. felhangtól felfelé levő hangokat használják. Sikerültebb példány felhangjaiból két összefüggő oktávot is meg lehet szólaltatni. Az állandóan szóló alaphang mellett legerősebben az a felhang szólal meg, amelyre szájüregét a játékos ráállítja – ugyanolyan elven, mint amikor dallamot fütyülünk. Dorombjáték közben nem kell dúdolni; a hangmagasságot a szájüreg tágítása vagy szűkítése (a nyelv-segítségével), a hangerőt pedig elsősorban a pengetés erőssége befolyásolja. Ez utóbbit a szájon át történő, nem túlságosan erős lélegzéssel intenzívebbé lehet tenni. 70–80 évvel ezelőtt a dorombot falvainkban általában házaló kereskedők, hulladékgyűjtők, vásári bazárosok terjesztették. Leginkább gyerekek, főleg nagyobb leánygyerekek használták → hangadó játékszerként. Országos elterjedettségének nyomait ma is megtaláljuk. Európa-szerte a 14. sz.-tól kezdve gyakran emlegetik. Nálunk egyértelműen rávonatkozó adatokról a 18. sz.-tól kezdve tudunk. Szerepel a „Tzigányokról szóló históriá”-ban és Gvadányinál is. – Irod. Sachs, Curt: Reallexikon der Musikinstrumente (Berlin, 1913, új kiadás: 1964); Bartók Béla: Összegyűjtött írásai (I., Bp., 1966).

Doromb

Doromb