düvő, dúva, duválás

a népi vonószenekar kísérő hangszereinek egyik játékmódja, amikor a kontra, a brácsa és a bőgő ritmikailag egybevágóan működik. Az ún. lassú düvő esetén a 4/4-es ütemű (rendszerint pontozott, alkalmazkodó ritmusú) melódiát -es alapritmus kíséri úgy, hogy egy vonóhúzással két értékű (többnyire azonos magasságú) hangot legato játszanak, melyből a második hangsúlyos: A lassú düvő kemény, feszes hatású tánczenét eredményez. A lassú düvővel kísért táncok tempóskálája igen széles. A gyorsabb (Mm. = 130–180) tempó mellett teljesen egyenletes lassú düvő az új stílusú táncok (lassúcsárdás, → verbunk) általános kíséretmódja. Lassúbb tempóban (Mm. = 40–126) a düvő rendszerint sánta, aszimmetrikus változatokban jelenik meg: (erdélyi lassú és magyar). Az ún. gyors vagy sűrű düvő esetén a 2/4-es ütemű -okban figurált hangszeres dallamokat -os alapritmus kíséri, egy vonóhúzással két vagy négy hangot kötnek össze: Lassúbb tempó mellett ( = 80–110) a gyors düvő is sánta ritmusú: A gyors düvő a -os metrumú régi stílusú táncok kíséretmódja (→ cigánytánc, → kanásztánc, → legényes, → marosszéki forgatós). Erdélyben általános, az Alföldön és a Dunántúlon szórványos. Az erdélyi románok, szlovákok, morvák, goralok és cigányok régies táncait is gyors düvő kíséri. A zenészcigányok düvő szava a cigány dui var (’kétszer’) számnévi kifejezésből eredhet (vö. az indogermán nyelvek 2 számnevével), s a két ritmikai értéket összekötő játékmódra utal. (→ még: bőgőzés, → esztam, → tánczene) – Irod. Lajtha László: Széki gyűjtés (Bp., 1954); Martin György: A néptánc és népi tánczene kapcsolatai (Tánctud. Tanulm., 1965–66, Bp., 1967); Sárosi Bálint: Die Volksmusikinstrumente Ungarns (Leipzig, 1967).