emberkereskedő, emberhajcsár, embervásárló, ügynök

a vállalkozó megbízottja, aki különféle (főként építőipari és mezőgazdasági) idénymunkára személyes tárgyalás útján embereket toboroz. Sok esetben ő maga is → alvállalkozó volt, aki a toborzás után munkahelyi felügyelővé (→ munkavezető) alakult át (innen a kettős jelentésű emberhajcsár elnevezés), de konjunkturális időkben legalább ennyi volt a hivatásos toborzó ügynök, aki csupán emberek felhajtásából élt. A toborzók egy része vállalati alkalmazásban dolgozott, a többség azonban magánközvetítő volt; ez utóbbiak követték el a legtöbb visszaélést, nemcsak a munkásokat, hanem még a vállalkozókat is igyekeztek kijátszani egymás ellen. A toborzás során a munkaadók élvezték a szabad verseny előnyeit, a munkások azonban nem: a kereslet-kínálat törvényei szerint bocsátották áruba munkaerejüket. Az ügynökökre inkább a munkaadónak volt szüksége, élelmes → munkanézők és → bandagazdák ki is tudták őket küszöbölni. A sok becsapás és szemérmetlen kizsákmányolás miatt mindig is éles harc volt a munkások és az emberkereskedők között, ez utóbbiak közül nem is egy életével fizetett mohóságáért. Nekik ugyanis a költségtérítésen túl a toborzott munkások számának megfelelő jutalék volt legfőbb jövedelmük, de emellett előleg, utazási és egyéb költség címén is sápot szedtek a munkásoktól. Tevékenységüket a különféle tömegszervezetek (Földmunkások Országos Szövetsége, Földmunkások Vállalkozó Szövetsége stb.) és a hatósági munkaközvetítő hálózat kiépítése igyekezett korlátozni, de kevés eredménnyel. (→ még: vándormunkás) – Irod. Kiss Lajos: A szegény ember élete (Bp., 1939); Katona Imre: Vándormunkások toborzása a kapitalista Magyarországon (Ethn., 1958).