alliteráció <lat. adliteratio ’betűk összehangzása’>, betűrím, előrím, kezdőrím

ritmusképző elem és a rím egyik fajtája; a gondolati-szerkezeti egységen belül az egymást követeő szavak kezdőhangjainak ismétlődése. A végrím elődje, részben helyettese és mintegy fordítottja is; szabályaik több tekintetben hasonlóak. Kialakulását a szómágiával és az → ismétléssel magyarázzák; történelme folyamán legtöbb népnél elvesztette, tartalmi összefüggéseken alapuló szerkezeti jellegét, és csupán alkalmi díszítő szerepe maradt. A finnugor népi verselésben is az alliteráció töltötte be a → rím szerepét. Máig legtöbb népköltészeti műfajunkban megtalálható, főként a kötött formák kedvelik, de sehol nem általános; végrím híján gyakrabban használják, legtöbbször azonban azzal vegyesen fordul elő. Néhány műfajban az átlagnál gyakoribb, ezek a következők: régies → szólás (Szép szónak szárnyát nem szegik), játékos → mondóka (Hétfő hetibe, Kedd kedvibe…), → csúfoló (Kovács, kovács, kalapács…), → nyelvtörő (Répa, retek, mogyo…), → találós kérdés (Mihelyt meglesz, mindjárt megmar…) stb. Ugyancsak gyakoribb a régies rítusénekekben (regölés: Régi szokás szerint szabad megtartani; lakodalmi ének: Megrabolnak, megrabolnak, megláncolnak…), → balladákban (Piros patkós csizmám hadd húzzam lábomba!; Testemet testével egy sírba temesd el!) és → népdalokban (Munkács várát mikoron megszállánk; Szomorúság szállott huszár szívére; Mezőn mennyi fűszál mind pennaszál volna…); az újkori műfajok általában mellőzik. A magánhangzós alliteráció ritka (Aki adta neked arany rengő bölcsőd…), a mássalhangzók közül leggyakoribb az m, k, sz, közepesen fordul elő az f, v, t, h, p, ritkábban a cs, b, n, r és g. A többség mindössze egyetlen hangnyi, legfeljebb 2–3 hangra terjed (Karikós a kalács, a karomba húzom; Testem teszem gyászos ágyba…). Az ismétlés, az ikerszavak és a különféle alakzatok elősegítik képződését. Az rendszerint 2–3 szóra terjed (Kongatik már a kádakat; Úgy tedd tűzre a tőkét…), elvétve 4 vagy még több szóban is előfordulhat (Két katona ki is kísért megnyírni; Mer má mindjár möghal a mi mönyasszonyunk…). Az ún. alliteráló szavak lehetőleg a sor elején, egymás szomszédságában helyezkednek el (Kemény kősziklának nnyebb meghasadni…), néha az egész sorra kiterjeszkedve (Sokat sírtam, sóhajtoztam; Szép szóval szereznek szeretetet). Más esetben 1–2 nem alliteráló szó előzi meg őket (Gyenge babám, bennem ne bízz; Sárog viasszának fődön futó füstje; Törülgeti vala keserves könnyeit…) vagy ékelődik közbe (Szegény vagyok, szegénynek születtem; Hadd halljam éltömbe, hogy siratsz hóttomba!). Gyakran egy sorban kétféle alliteráció is szerepel (Hátra hanyatlik már a mi menyasszonyunk…), ezek néha kereszteződnek (Tatár városába térdig vasba vagyok…). Az alliterációk harmada több sorra terjed, ezek lehetnek egyneműek (Mutass példát, menj előre, Megtanulom majdég tőled!) és különneműek (Felfordula frissen pirospej lovára, Úgy hánytassa magát a Maros martjára). Ez utóbbiak legszebb példáit a haladványos → gondolatritmus (Nagykarácsony napján nagy hóeső esett, Hangos húsvét napján Duna megáradott, Piros pünkösd napján rózsa megvirágzott) szolgáltatja. – Irod. Vargyas Lajos: Betűrím a magyar népköltészetben (Filol. Közl., 1955); Gáldi László: A finnugor népverselés tipológiai áttekintése (Irodalomtörténet, 1960).