anyagi kultúra kutatása

a népi műveltség tárgyainak és eszközeinek, a hozzájuk kapcsolódó életmódnak, termelési tapasztalatoknak és használati hagyományoknak néprajzi szempontú vizsgálata. A magyar népi kultúra első tudatos megfigyelője, pontosságra törekvő leírója Bél Mátyás volt. A német államismereti iskola példájára készítette Notitia Hungariae novae historico-geographica c. művét, melynek 11 vármegyét leíró kötetei 1735–42 között láttak napvilágot. Bél Mátyás arra törekedett, hogy megállapítsa, milyen körülmények közt és hogyan éltek és élnek Mo. régi és jelenlegi lakói. Államleíró és statisztikai munkássága mind a helyismereti, mind a néprajzi kutatások úttörőjévé tette. Bél M. működése után azonban az anyagi kultúra kutatása még hosszú ideig megmaradt a történetírás, a földrajz és a statisztika körében. A magyar népismeretnek a 18. sz. második felében két ága kezdett kibontakozni: 1. közgazdasági-társadalmi érdeklődésű; 2. nemzeti-kulturális érdeklődésű. Az első kezdeteit a felvilágosodás szellemében író Tessedik Sámuel és Berzeviczy Gergely vonatkozó munkái jelentik. Mindketten a parasztság műveltségének emelését s ezzel az ország állapotának jobbulását szorgalmazták. A másik ágon a polgári nemzetté válás folyamatában megindult a nemzeti múlt és kultúra felfedezése, az értékek számbavétele. A „régi” fogalmát gyakran azonosították a „népi”-vel, s így fordult az érdeklődés a népköltészet, a néphagyományok, népszokások és a népnyelv irányába. Bennük a feledésbe merült „ősi” állapotot és a „nemzeti karakter”-t nyomozták. Megszülettek az első folklórgyűjtemények és kiadványok (→ folklórkutatás története). – A néprajzi érdeklődés továbbfejlesztésében, az anyaggyűjtés propagálásában nagy érdeme volt a → Tudományos Gyűjteménynek, az első tartós életű hazai tudományos folyóiratnak. 1817-ben ebben hirdettek pályázatot a palócok népéletének ismertetésére. Itt jelent meg 1822-ben Csaplovics János tanulmánya. az első mo.-i tudományos néprajzi mű, mely a korabeli ország népeinek és nemzetiségeinek kulturális leírását kísérli meg. Csaplovics tanulmánya jelentős lépés volt az etnográfiai gondolkodás kialakulásában (→ táji tagolódás kutatása). Sorozatban jelentek meg Mo. tájainak, vidékeinek, járásainak, megyéinek ismertetései. Ezekben a történeti, földrajzi és statisztikai fejezetek mellett jelentős szerepet kapott az anyagi kultúra kutatása szempontjából értékes néprajzi leírás is (Szeder Fábián; Plánder Ferenc, Nagy Ferenc, Kossits József, Edvi Illés Pál, Garay János, Gegő Elek, Kiss Károly, Rumy Károly, Nemes Apáti Kiss Sámuel, Kiss József és mások munkái). Másfelől szaporodtak az olyan írások is, amelyek tudatosan rögzítették a jelen állapotot vagy a jövendő számára, mint a haladás egy lépcsőfokát, vagy ösztönzésül a hazai viszonyok elmaradottságának megváltoztatására. Ilyen pl. Derecskei Fodor Gábornak a Mezei gazdaság c. dolgozata a Tudományos Gyűjteményben (1827), ugyanott Forgó Györgynek a nagy ínség idején a szükségételeket (1817) és Fábián Józsefnek a kenyérsütés módjait bemutató írása (1817). Az okszerű mezőgazdaság hazai úttörői Nagyváthy János (A szorgalmatos mezei-gazda ... I–II., Pest, 1791) és Pethe Ferenc (Pallérozott mezei gazdaság ... I– III., Sopron–Pozsony–Bécs, 1805–1814), majd munkájuk folytatói, elsősorban Török János és Balásházy János behatóan foglalkoztak a mo.-i paraszti mezőgazdasággal is. Könyveik ismerete nélkül kevéssé lennének kutathatók a népi gazdálkodás másfél százados gyökeres változásai. Kállay Ferencnek a Magyar régiségek nyomozása c. tanulmánya (Tudományos Gyűjtemény, 1823) a magyar mezőgazdaság rendszerét kísérelte meg történetileg elemezni. – A Tudományos Gyűjteményben fellendült helyismereti irodalom közvetlen előzményeként, ill. azzal párhuzamosan megszaporodtak a statisztikai munkák (Benkő József, Vályi András, Schwandtner Márton, Benigni József, Magda Pál, Kőváry László és mások művei), melyek sok néprajzilag is értékes adatot tartalmaznak. Napvilágot látott Csaplovics összefoglaló műve, a Gemälde von Ungern (I–II., Peath, 1822). E tudományos vonulat csúcsteljesítménye Fényes Elek munkássága. Statisztikai feldolgozásai közül kiemelkedik a hatkötetes Magyarországnak ... mostani állapotja statisztikai és geographiai tekintetben (Pest, 1836– 40), mely az anyagi kultúra kutatása számára is hatalmas adatforrás. – Ebben a korban diadalmaskodott a magyar szépirodalomban a népiesség. A magyar folklórgyűjtések első jelentős teljesítményei ekkor születtek (Erdélyi János és Kriza János kötetei). Fényes Elek helyismereti-statisztikai módszerének már kevés követője akadt (Palugyay Imre, Benkő Ferenc). A magyar statisztika önálló tudománnyá nőtt, levetette a történettudomány és a földrajz gyámkodását, 1867 után pedig Keleti Károly szervező munkájának eredményeként európai hírű munkásságot végzett. – 1848 után, a magyar néprajztudomány önálló diszciplínává fejlődése előtt Orbán Balázs hatkötetes műve (A Székelyföld leírása történelmi, régészeti, természetrajzi és népismei szempontból, Pest–Bp., 1868–1873) a legjelentősebb teljesítmény az anyagi kultúra kutatása szempontjából. Orbán Balázs a nemzeti romantika eszmekörétől ihletve útleírás formájában írta meg komplex szemléletű, nagy forrásértékű munkáját, melynek egyik, fő feladata már tudatosan a népismeret nyújtása volt. – Az irodalmi népiességnek akadémikus nép-nemzeti iránnyá való merevedése idején a mo.-i néprajzi érdeklődés visszaesett (1860-as évek vége). Megélénkülésére mintegy két évtized múlva került ismét sor. Szerepet játszott benne a millenniumra készülés hangulata is. Az ezer esztendő teljesítményét és történetét számba venni törekvő tudományos élet egymás után alkotta a nagy összefoglaló munkákat, monográfiákat, hatalmas forráskiadványokat. A polgárosulás folyamatában szükségessé vált egy sor addig csírájában meglevő természet- és humán tudományág önállósulása. A néprajz előtérbe kerülése összefüggött a városiasodás előrehaladásával is: szerepet játszott benne a letűnt korok és társadalmak emlékeinek tudományos megőrzésére irányuló törekvés épp úgy, mint a kapitalista társadalom növekvő életritmusától az „egyszerűhöz”, az „ősihez” való menekvés is. Mo.-on a század utolsó évtizedeire esett a → Néprajzi Múzeum létesítése (1872, de csak a 90-es évektől vált jelentőssé), a → Magyar Néprajzi Társaság megalakítása (1889), az első néprajzi folyóiratok, köztük a máig központi fórumot jelentő Ethnographia megjelenése (1890). A már jelentős teljesítményeket magáénak valló folklór mellett Herman Ottó nevéhez fűződően kialakul a magyar anyagi kultúra kutatása is. Herman Ottó munkássága az általa „ősfoglalkozások”-nak nevezett halászat és pásztorkodás kutatására irányult (A magyar halászat könyve, I–II., Bp., 1887–88; A magyarok nagy ősfoglalkozása, Bp., 1909; A magyar pásztorok nyelvkincse, Bp., 1914). Lankadatlan gyűjtő tevékenysége nyomán a Kárpát-medence egész területéről igen értékes, ma már pótolhatatlan tárgyi anyag került előbb alkalmi kiállításokra (elsősorban a millenniumi kiállításra), majd a Néprajzi Múz.-ba, megalapozván annak magyar gyűjteményeit. A nagy ármentesítések és legelőfeltörések utolsó éveiben Herman Ottó még tanulmányozhatta az évszázadokkal korábbi életformák emlékét őrző vízi és pásztorkodó életet, mely azután rohamosan eltűnt. Herman a történeti kutatásoknak is úttörője volt. A jelen adatait mindig történeti fejlődés eredményeinek tekintette de a jelenségeket elsősorban önmagukból és a belső fejlődésből magyarázta. Mechanikus evolucionizmusa hamarosan összeütközésbe került fiatalabb kortársa, az összehasonlító néprajz művelője, Jankó János nézeteivel. A vita – a magyar néprajztudomány első nagy polémiája – a millenniumi kiállítás néprajzi falujának értékelése körül pattant ki. A magyar lakóház-kultúrát hitel nélkül bemutató kiállítás alapján Jankó német kölcsönhatásra gondolt, míg Herman szenvedélyesen bizonygatta a magyar ház pásztorkunyhóból vett eredetét. Tárgyról tárgyra csapongó vitájuk Jankó korai halálával ért véget. Jankó János rövid pályafutása alatt jelentős munkát végzett a mo.-i anyagi kultúra kutatása területén. Összehasonlító halászati tanulmánya (A magyar halászat eredete, Bp.–Leipzig, 1900) Herman Ottó és Munkácsi Bernát (A magyar népies halászat műnyelve, Bp., 1893) e tárgykörben íródott munkáival együtt a halászat kutatását a magyar néprajztudomány hosszú ideig legjobban föltárt területévé tette. Jankó monográfiái újszerű megközelítései a magyarság táji csoportjainak: Kalotaszeg magyar népe (Bp., 1892); Torda, Aranyosszék, Toroczkó magyar (székely) népe (Bp., 1893); A Balaton-melléki lakosság néprajza (Bp., 1902). Nagy érdeme a Néprajzi Múz. gyűjteményeinek az egész korabeli országra kiterjedő sokszempontú tárgygyűjtéssel történt fejlesztése. – 1880–1920 közé esett Mo. nagyobb vidéki múzeumainak alapítása. Gyűjteményeikben rendszerint helyet kapott a néprajz is (elsősorban népművészeti tárgyak, népviseleti darabok). A századfordulón néhány építész és iparművész fokozott figyelemmel fordult a népi kultúra felé, annak motívumkincséből akarták megújítani művészetüket (Lechner Ödön, Kós Károly, Körösfői Kriesch Aladár). Ez az irányzat hozta létre a magyar népművészet máig legnagyobb, nyomtatásban megjelent gyűjteményét, a Malonyay Dezső szerkesztette A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922) köteteit. A népművészet kutatásába téves nézetek is keveredtek: Huszka József és tanítványainak turáni-perzsa eredetet hirdető romantikája. Utóbb Györffy István és Viski Károly küzdöttek nézeteik ellen sikeresen. A néprajzi élet kibontakozását Hermann Antal sokirányú munkássága is segítette. Ő indította az első mo.-i néprajzi folyóiratot, az → Ethnologische Mitteilungen aus Ungarnt, majd tevékenyen részt vett a Magyar Néprajzi Társaság szervezésében. Működése nem teremtett iskolát, de ösztönző hatása igen nagy volt. Hallgatóiból a magyar néprajz egész nemzedéke került ki: Györffy István, Banner János, a folklorista Solymossy Sándor és Szendrey Zsigmond, a román Vuia Romulus és mások. A század első évtizedében kezdték a pályájukat azok, akik néhány évtized múltán a magyar néprajz első egy. tanárai és első szintézisének, A magyarság néprajzának a szerzői lettek. Györffy István a Nagykunság anyagi kultúra kutatásával kezdte tudományos munkásságát. Majd a Csánky Dezső által kezdeményezett történeti-földrajzi vizsgálatoktól indíttatva ráébredt a néptörténeti háttér fontosságára, és a magyarság táji-történeti csoportjainak tanulmányozásába fogott. A korábbi hasonló vizsgálódások szempontjain túllépve (Pintér Sándor: A palóczokról, Bp., 1880; Gönczi Ferenc: Göcsej s kapcsolatosan Hetés vidékének és népének összevontabb ismertetése, Kaposvár, 1914; és Jankó János már idézett munkái) döntő jelentőséget tulajdonított a táj és gazdasági viszonyok alakító hatásának, főleg azonban a népességet alakító történeti eseményeknek, s ezzel a Mályusz Elemér indította népiségtörténeti iskola egyik előfutára is lett. Bátky Zsigmond előbb a gyakorlati muzeológia iránt érdeklődött (Útmutató néprajzi múzeumok szervezésére, Bp., 1906), majd építkezési tanulmányokba kezdett. – Az I. világháború és következményei erősen visszavetették a szépen virágzó magyar néprajztudományt s benne az anyagi kultúra kutatásának fejlődését is. Az 1920-as évek elején mind a Néprajzi Társaság, mind a néprajzi folyóiratok anyagi, szervezeti és személyi nehézségekkel küszködtek. A Néprajzi Múz. 1924-ben költözött mai helyére és fokozatosan a magyar néprajztudomány központi elvi irányítója lett. Györffy István ebben az időben írta sorozatban az Alföld településrendszerével és gazdálkodásával foglalkozó tanulmányainak zömét, melyek eredményei többségükben ma már túlhaladottak (pl. a kertes városok kialakulása, a magyar mezőgazdaság kettőssége stb.), de kérdésfeltevésükkel a következő évtizedekre megszabták az anyagi kultúra kutatását (összegyűjtött tanulmányai: Magyar népmagyar föld, Bp., 1942; Magyar falumagyar ház, Bp., 1943). Munkásságát A magyarság néprajza „gazdálkodás” és „viselet” c. fejezeteiben foglalta össze. Bátky Zsigmond rövidebb cikkekből és tanulmányokból építette föl szintézisét, mely szintén A magyarság néprajzában látott napvilágot (táplálkozás, település, építkezés). A magyar háztípusokról kifejtett rendszere kisebb-nagyobb korrekciókkal ma is megállja a helyét és meghatározza a kutatás irányát. Viski Károly elsősorban népművészeti tanulmányokat folytatott. Ő volt az, aki Györffy kezdeményezése nyomán A magyarság néprajza megírását leginkább szorgalmazta, majd kiadásánál szerkesztőként és lektorként is közreműködött. A kortársak közül Madarassy László a Duna–Tisza köze állattartásával és pásztorművészettel, Tagán Galimdzsán előbb baskír tanulmányokkal, majd hazai gazdálkodás-kutatással, Gönyey Sándor az ország sok vidékére kiterjedő adatgyűjtéssel, Cs. Sebestyén Károly bútor-, lakáskultúra- és házkutatással, Ecsedi István a Tiszántúl halászatával, vadászatával és táplálkozásával, Kiss Lajos Hódmezővásárhely, majd a Nyírség népéletének sok vonatkozásával, N. Bartha Károly a kisipar kutatásával, Seemayer Vilmos népi építkezés- és településvizsgálatokkal foglalkozott. – Az 1930-as évek elején ismételten fellendültek a néprajzi kutatások. Ekkor kezdett kibontakozni a → falukutatás mozgalma. A társadalom figyelme a falu, a parasztság és a népi kultúra felé fordult. 1929-ben létesült a szegedi egy.-en az első mo.-i néprajzi tanszék. Solymossy Sándor töltötte be 1934-ig – nyugdíjaztatásáig –, s bár utóbb hosszú ideig nem volt a tanszéknek kinevezett egy. tanára, mégis szerepe jelentős volt, mert ott nyertek magántanári habilitációt a magyar néprajzi tanszékek későbbi tanárai: Bálint Sándor, Ortutay Gyula, Gunda Béla, Tálasi István. 1934-ben a bp.-i egy.-en alakult a második mo.-i néprajzi tanszék Györffy István vezetésével (1939-ig). Györffy tanítványai és hallgatói közül az anyagi kultúra kutatása több jeles kutatója került ki: Tálasi István az állattartást vizsgáló tanulmányokkal, Gunda Béla építkezés-település-, táplálkozás-, gyűjtögetés-kutatással, a magyar népi kultúra K-európai kapcsolataival, valamint a viszonylag elhanyagolt elméleti stúdiumok művelésével, K. Kovács László eszköztörténettel, valamint gyakorlati muzeológiával, Kardos László táplálkozáskutatással, Fél Edit falumonográfiával, a népi öltözködés- és társadalomszervezeti vizsgálatokkal, Vargha László építkezéskutatással, Lükő Gábor a moldvai csángókkal és népművészeti stúdiumokkal kezdték munkásságukat. Az 1930-as évek derekától a néprajzi kutatóhelyek megszaporodtak (→ Táj- és Népkutató Központ és utódai, → Magyarságtudományi Intézet, → Erdélyi Tudományos Intézet, a kolozsvári egy. néprajzi tanszéke stb.), s ezzel párhuzamosan csoportnyi fiatal kutató kezdte pályáját részben még Györffy István, részben utódainak egyetemi előadásait hallgatva egyre több témát véve munkába. Balogh István a települések és az állattartás vizsgálatával, Márkus Mihály nyírségi településrajzzal, Szűcs Sándor a Sárrét és a Nagykunság népéletének kutatásával, Vajkai Aurél népi építészeti és gazdálkodásvizsgálattal, Palotay Gertrúd népművészeti és népviseleti vizsgálatokkal, Domanovszky György népművészettel, Újváryné Kerékgyártó Adrienne népművészeti és fejviseleti tanulmányokkal, e nemzedék legfiatalabbja, Balassa Iván nyelvészeti indíttatású gazdálkodáskutatással kezdett foglalkozni. – Az 1944–45-ös háborús események után az újjáéledő néprajztudomány és az anyagi kultúra kutatása hamarosan magára talált. A vidéki múz.-ok egy része épületében és gyűjteményében jelentékeny kárt szenvedett, de a legnagyobb és legértékesebb gyűjtemény, a Néprajzi Múz.-é sértetlen maradt. Épületjavítás és átrendezés után 1946-ban első kiállítását is megnyithatta. 1947-ben pedig önállósult, s így mégjobban betölthette vezető-irányító szerepét a mo.-i anyagi kultúra kutatásában. 1949-től az egész néprajzi tudományos élet gyökeres átalakuláson ment keresztül. Megszűnt a Néptudományi Intézet. 1949-ben Gunda Béla egy. tanárrá való kinevezésével a debreceni egy.-en néprajzi tanszék létesült. 1951-ben a bp.-i egy. néprajzi tanszéke kettévált. Ortutay Gyula lett a folklór, Tálasi István a tárgyi néprajzi tanszék tanára. Az anyagi kultúra kutatói ma többségükben Tálasi István és Gunda Béla tanárok tanítványai. A két tanszéken, a Néprajzi Múz.-ban, ill. a vidéki múz.-okban, valamint a → Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Kutató Csoportjában dolgoznak. – 1949-ben a vidéki múz.-okat államosították és a Műemlékek és Múzeumok Országos Központja irányítása alá vonták. Ortutay Gyulának az átszervezett Néprajzi Társaság 1949. évi közgyűlésén elhangzott kritikai állásfoglalása után a szakterületen megkezdődött a marxista szemlélet érvényesítése. 1950-ben megalakult az Akadémiai Állandó Néprajzi Bizottság (később Főbizottság) (→ Magyar Tudományos Akadémia Néprajzi Bizottsága), mely a néprajztudomány egész munkájának ellenőrzését, szakmai-ideológiai irányítását kapta feladatul. A magyar néprajztudomány munkásai már 1949-ben bizonyos terv alapján dolgoztak, ezt azonban hamarosan felváltotta a magyar néprajz „ötéves terve”, mely az első nagyobb kitekintésű, kollektív terve volt a szakterületnek. A tervezetet – melyet a magyar népgazdaság ötéves tervével párhuzamosan képzeltek el – a Néprajzi Társaság és a Múzeumok és Műemlékek Országos Központja rendezésében 1950 novemberében Siófokon megtartott konferencián fogadták el, és 1951-ben az MTA Néprajzi Bizottsága hathatós támogatásával megindult a megvalósítása. A siófoki konferencia határozatainak értelmében 8 munkaközösség és 10 munkacsoport alakult, melyek szervezeti keretet biztosítottak a kollektív munkának. Az anyagi kultúra kutatásának legnagyobb együttese a gyakran 50-nél is több munkatárssal dolgozó, Tálasi István vezette „A földművelés és állattartás a feudalizmus és a kapitalizmus korában” nevű munkaközösség volt. 1952-től Gazdálkodási Munkaközösség néven végezte feladatát, gyakorlatilag az egész anyagi kultúra kutatására kiterjedt. Elsősorban a Néprajzi Múz. munkatársai, valamint a vidéki muzeológusokból alakított regionális munkacsoportokra támaszkodott, munkaértekezleteket és szakkonferenciákat tartott. Munkatervét úgy igyekezett összeállítani, hogy szorgalmazza a néprajz addig elhanyagolt vagy kevéssé kutatott témáinak tanulmányozását, ill. a már tüzetesebben földolgozott kérdések vizsgálatát az ország néprajzilag kevésbé ismert területeire is kiterjessze. A Gazdálkodási Munkaközösségnek is köszönhető, hogy a magyar anyagi kultúra kutatásában a történeti szemléletmód végleg meggyökeresedett. Nagyarányú gyűjtést szervezett, megindította a néprajzi filmezést és megkezdte a történeti forrásanyag feltárását. Az 1951 végén alakult „Anyagi kultúránk a 15. sz.-ban” nevű munkaközösség (felelőse Belényessy Márta volt) a 16. sz. elejéig kiterjedően történeti metszetben vizsgálta a gazdálkodás, építkezés, táplálkozás problémacsoportokat. Munkacsoport alakult Bél Mátyás kiadatlan kéziratainak fordítására és sajtó alá rendezésére is. A debreceni egyetemi tanszéken akadémiai támogatással gazdálkodás- és építkezéskutatás folyt. Korábbi elképzelések továbbfejlesztésével 1955-ben Gunda Béla és Barabás Jenő szorgalmazására ismételten elkezdődtek a → Magyar Néprajzi Atlasz munkálatai. Az előkészítő munka szükségessé tette az elméleti alapvetést. Erre vállalkozott Barabás Jenő Kartográfiai módszer a néprajzban (Bp., 1963) c. könyvével. – A munkaközösségek és munkacsoportok tervszerű kutatásai az egyes munkatársak teljesítményeként számos értékes eredményt hoztak. Maguk az egész országban folyó néprajzi munkára figyelő munkaközösségek viszont 1955 után a tudományszervezés fokozatos decentralizálásával megszűntek. A Néprajzi Bizottság elsősorban javaslattevő testületté vált. A decentralizációt fokozta az 1960-as évek elején a múz.-ok tanácsi kezelésbe vétele, ami a Néprajzi Múz. országos elvi-szakmai felügyeletét meghagyta ugyan, de az etnográfus muzeológusokra – elsősorban vidéken – fokozott népművelési feladatokat rótt. A korszerű intézeti munka, valamint a kutatás kiterjesztése érdekében 1963-ban alakult meg az MTA Néprajzi Kutató Csoport, előbb a bp.-i egy. folklór tanszéke mellett, majd 1967-től önálló akadémiai intézetként. Munkatervében a folklórkutatások túlsúllyal szerepelnek, de anyagi kultúra és társadalomnéprajzi osztálya is működik. – Az elmúlt másfél évtizedben az anyagi kultúra kutatóinak többsége a magyar néprajztudomány soron következő nagy feladata, az Új Magyarság Néprajza szempontjából előmunkálatoknak számító témán dolgozott és dolgozik. Vizsgálódási területüket nagyobbrészt még a munkaközösségek működése idejében választották, vagy a fiatalabb nemzedékekhez tartozók egyetemi szakdolgozati témaként kapták. A gyűjtögető és zsákmányoló gazdálkodás irodalmát gyarapították Gunda Béla kötetben összegyűjtött tanulmányai (Ethnographica Carpatica, Bp., 1966), melyekben a település, építkezés, táplálkozás kérdéseihez is hozzászól. További tanulmányokkal és közlésekkel gyarapították az idevonatkozó ismereteket Babus Jolán (vízi élet, halászat), Barabás Jenő (nádaratás, építkezés), Bakó Ferenc (mészégetés, építkezés), Dömötör Sándor (gesztenyegyűjtés), Korompay Bertalan (vadászat, finnugor kapcsolatok). A halászat irodalma egy nagyobb monográfiával is szaporodott: Solymos Ede: Dunai halászat. Népi halászat a magyar Dunán (Bp., 1965). Különböző vizek halászatával kisebb dolgozatokban foglalkoztak: Csermák Géza, Gaál Károly, Szilágyi Miklós, Bárdosi János. A méhészet problémáit vizsgálták Szabadfalvi József, Kerecsényi Edit, Balassa M. Iván. – Az állattartás kutatása a külterjes tartásmód még megtalálható recens anyagának összegyűjtésére, K-európai kapcsolatainak föltárására és az istállós tartás fokozottabb tanulmányozására helyezett súlyt. A tiszántúli pásztorkodás történeti múltjának kutatásában Balogh István ért el jelentős eredményeket. Szabadfalvi József az extenzív állattartás emlékeit és a mo.-i pásztorkodó migrációkat dolgozta föl könyvében (Az extenzív állattenyésztés Magyarországon, Műveltség és Hagyomány, 1970). Paládi-Kovács Attila egy kistáj állattartási monográfiáját írta meg (A keleti palócok pásztorkodása, Műveltség és Hagyomány. 1965), újabban pedig a rét- és legelőgazdálkodás kérdéseivel foglalkozik. Regionális monográfia Nagy Gyuláé is (Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán, Bp., 1968). A juhászat különböző kérdéseit vizsgálták K. Kovács László, Földes László, Vargha Gyula, Szilágyi Miklós, Kós Károly és Vámszer Géza. Selmeczy László a lótartással foglalkozott. Andrásfalvy Bertalan a Duna menti ártéri gazdálkodás komplex vizsgálata kapcsán történeti aspektussal az állattartás különböző ágait is tanulmányozta. Nagy Czirok László a Duna-Tisza közén végzett kutatásokat (Pásztorélet a Kiskunságon, Bp., 1959). Katona Imre a baromfitartás kevéssé ismert területéről publikált cikket. Jelentősek a Földes László által szerkesztett, külföldi kutatók részvételével íródott tanulmánykötetek: Viehzucht und Hirtenleben in Ostmitteleuropa (Bp., 1961); Viehwirtschaft und Hirtenkultur (Bp., 1969). A házi méhészkedés emlékanyagának feltárásában Szabadfalvi József, Molnár Balázs, Csaba József, Kerecsényi Edit tevékenykedtek. Az istállós-kezes tartásmód tárgykörébe vágó tanulmányokat publikáltak még K. Kovács Péter Balassa Iván, Hofer Tamás, Szabó Mátyás, Némethy Endre, Bereczky Imre, Kodolányi János, Béres András, Bencsik János, Zólyomi József, Timaffy László, Törő László. A földművelő gazdálkodás kutatása a határhasználat emlékeinek összegyűjtésével, a gabonafélék és kapásnövények eszközkészletének, munkamódjainak és a hozzájuk fűződő termelési tapasztalatoknak a vizsgálatával foglalkozott leginkább, Balogh István, Belényessy Márta, Tálasi István tanulmányai történeti kérdéseket tárgyalnak. Andrásfalvy Bertalan a vízjárta területek gazdasági életéről írt könyvet (A Sárköz és a környező Duna-menti területek ősi ártéri gazdálkodása és vizhasználata a szabályozás előtt, Bp., 1973). Kiemelkedő munka Balassa Iván könyve: Az eke és a szántás története Magyarországon (Bp., 1972). Az európai néprajztudományban egyedülálló az a sorozat, melyet az újkori kapásnövényekkel foglalkozó monografikus kötetek jelentenek: Balassa Iván: A magyar kukorica (Bp., 1960); Bálint Sándor: A szegedi paprika (Bp., 1962); Takács Lajos: A dohánytermesztés Magyarországon (Bp., 1964). Újabban Kósa László a burgonya, Selmeczi Kovács Attila az olajos növények néprajzi vizsgálatával foglalkozik. Boross Marietta tanulmányai a zöldségkultúrák tárgykörében vizsgálódnak. Egyes tájak földművelő gazdálkodásáról írtak monográfiát: Balassa Iván: Földművelés a Hegyközben (Bp., 1964); Nagy Gyula: Hagyományos földművelés a Vásárhelyi-pusztán (Bp., 1963); Ikvai Nándor: Földművelés a Zempléni hegység középső részén (Debrecen, 1967); Bellon Tibor: Karcag város gazdálkodása (Karcag, 1973). Balassa Iván, Hoffmann Tamás, Török Katalin, Molnár István, Dömötör Sándor, Takács Lajos, K. Kovács László, Bellon Tibor a gabonatermesztés egyes fázisairól és eszközeiről készítettek tanulmányokat. Eszköztörténeti stúdiumokat folytat Takács Lajos (irtó-, vágó-, aratóeszközök), ő foglalkozott tüzetesebben az erdei és rétirtás kérdéseivel is. Hoffmann Tamás könyve: A gabonaneműek nyomtatása a magyar parasztok gazdálkodásában. (Bp., 1963) a gazdálkodás és a település szerteágazó problémakörének sok részletéhez hozzászólt. A korábban alig kutatott (Vajkai Aurél) szőlőművelés ismeretét Vincze István, Andrásfalvy Bertalan, Kecskés Péter és Égető Melinda dolgozatai gyarapították. Az erdő néprajzáról Erdélyi Zoltán, Hegyi Imre, Szabadfalvi József, Kerecsényi Edit írtak. Balassa Iván szerkesztette a külföldi kutatók közreműködésével íródott Getreidebau in Ost- und Mitteleuropa (Bp., 1972) c. tanulmánykötetet. A településkutatás homlokterében a magyar néprajztudomány több évtizedes kutatási öröksége, a szálláskertes települések vizsgálata állt. A szálláskertes települési rendszer múltjának és táji típusainak feltárásán munkálkodtak Tálasi István, Hofer Tamás, Filep Antal, Füzes Endre, Bárth János (A kalocsai szállások településnéprajza, Kalocsa, 1975), Bakó Ferenc, Igaz Mária, Barabás Jenő. A tanyakérdés különböző vonatkozásairól írtak tanulmányt Balogh István, Barabás Jenő, Molnár Balázs, Belényessy Márta, Papp László, Hoffmann Tamás. A szórványtelepülésekkel összehasonlító kitekintéssel Barabás Jenő foglalkozott. Az építkezéskutatásban elméleti munkásságot fejtettek ki Vargha László, Gunda Béla és Tálasi István. Regionális építkezési vizsgálatokat folytattak: Vargha László (Nagykunság, Nógrád m.), Filep Antal (Kisalföld), Juhász Antal (Szeged vidéke), Dankó Imre (Békés–Bihar m., Hajdúság), Dám László (Sárrét), Szabó László (Szabolcs), Bakó Ferenc (Heves m.), Knézy Judit (Somogy). A gazdasági melléképületek kutatásához járultak hozzá cikkel és tanulmányokkal Barabás Jenő, Szolnoky Lajos, Füzes Endre, Takács Gyula, Selmeczi Kovács Attila, Vajkai Aurél és Vincze István. – A bútorzat és lakáskultúra tárgykörében Cs. Sebestyén Károly a történeti rétegeket és sokrétű európai kapcsolatokat föltárva, K. Csilléry Klára (A magyar nép bútorai, Bp., 1972) és Kós Károly (A vargyasi festett bútor, Kolozsvár, 1972) munkálkodtak. A táplálkozás néprajzi ismereteit Gunda Béla, Morvay Judit, K. Kovács László cikkei és tanulmányai gyarapították. Kisbán Eszter dolgozatai egész sor, a népi táplálkozás tárgykörében eddig ismeretlen vonatkozásra hívták fel a figyelmet. – A népi öltözködés és ruházkodás szakirodalma több regionális és helyi vizsgálatot tartalmazó dolgozattal szaporodott: pl. Kapuvár (Horváth Terézia), Rimóc (Flórián Mária), Ajak (Nyárády Mihály), Sárköz (Fél Edit), Rákospalota (Boross Marietta), Szlavónia (Gáborján Alice). Összefoglaló munkákat, készített Kresz Mária (Magyar parasztviselet. 1820–1867, Bp., 1956) és Gáborján Alice (Magyar népviselet, Bp., 1969). – A teherhordás-közlekedés tárgykörében Hegyi Imre, Erdélyi Zoltán, Betkowski Jenő, Rodó Sándor, Timaffy László, Gunda Béla, K. Kovács László munkálkodtak. A kereskedelem emlékanyagának megmentésében Gunda Béla, Kós Károly és Dankó Imre vásártanulmányai tettek legtöbbet. – A kisiparosok és mesterségek néprajzi vizsgálata számos vonással gazdagodott. A kendermunkával és eszközeivel Szolnoky Lajos foglalkozott monografikus igénnyel (Alakuló munkaeszközök, Bp., 1972). A kovácsmesterséget Bodgál Ferenc, Ladvenicza Ilona, Erdős Kamill és Bakó Ferenc tanulmányozták. A malomipar vizsgálatának terén Nagy Czirok László, Nagy Gyula és Selmeczi Kovács Attila értek el eredményeket. Dorogi Márton a szűcsmesterséggel, Luby Margit a kalapossággal, Domonkos Ottó a tarisznyásokkal és a kékfestőkkel, Juhász Antal és Bálint Sándor a gombkötőkkel és paszományosokkal, ill. a bocskorosokkal, Csalog Zsolt a vesszőfonással, Hegyi Imre, Csilléry Klára, Balassa Iván, Molnár Mária a famunkákkal, Szabadfalvi József a mézeskalácsosokkal, Gáborján Alice a lábbelikészítéssel, Kresz Mária, István Erzsébet, Knézy Judit, Dankó Imre a fazekasmesterséggel foglalkoztak tanulmányaikban és adatközléseikben. – Kós Károly tanulmánykötete (Népélet és néphagyomány Bukarest, 1972) az erdélyi magyar (anyagi kultúra kutatása sokoldalú eredményeinek bemutatása. Monografikus falutanulmányt készített Vajkai Aurél (Szentgál, Bp., 1959), valamint Fél Edit és Hofer Tamás Átány községről (Proper Peasants. Traditional life in a Hungarian village, Chicago, 1969; Bäuerliche Denkweise in Wirtschaft und Haushalt, Göttingen, 1972; Geräte der Átányer Bauern, Bp., 1974). Az anyagi kultúra kutatásában összefoglaló eredményeket hoztak a táji monográfiák: Vajkai Aurél: A Bakony néprajza (Bp., 1959); Kodolányi János: Ormánság (Bp., 1959); Dömötör Sándor: Őrség (Bp., 1960); Katona Imre: Sárköz (Bp., 1962); Vajkai Aurél: Balatonmellék (Bp., 1964); Bálint Sándor: Szeged népe (Bp., 1965); Balogh István: Hajdúság (Bp., 1969); ifj. Kós Károly– Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Kászoni székely népművészet (Bukarest, 1972); Balogh István: A civisek világa (Bp., 1973); Erdész Sándor: A Nyírség (Bp., 1974); ifj. Kós Károly–Szentimrei Judit–Nagy Jenő: Szilágysági magyar népművészet (Bukarest, 1974). – Irod. Tálasi István: Néprajzi életünk kibontakozása (Bp., 1948); Tálasi István: Research into Hungarian Peasant Farming Poaching and Fishing (Folia Ethnographica, 1949); Tálasi István: Az anyagi kultúra néprajzi vizsgálatának tíz éve 1945–1955 (Ethn., 1955); Tálasi István: Die materielle Kultur des ungarischen Volkes in Europa (Europa et Hungaria, Bp., 1965); Tálasi István: A magyar agráretnográfia kutatásának negyedszázada (Bethlen Gábor gimnázium Jubileumi Évkve, Hódmezővásárhely, 1972); Gunda Béla: Ethnography and Folklore (szerk. Erdey-Grúz Tibor–Kulcsár Kálmán, Science and Scholarship in Hungary, Bp., 1975).