arányosság, arányrendszer, részarányosság, szabályosság, szimmetria <gör. ’összemérhetőség’>

a valóság esztétikai visszatükrözésének egyik elvont formája; az alkotások részeinek egymáshoz és az adott egészhez viszonyított szabályos eloszlása, elrendeződése. A közös mérték kétféleképpen érvényesülhet: 1. tartalmi arányosság esetén fontosság szerinti sorrend, alá- és fölérendeltség, hosszabb-rövidebb, ill. eltérő költői eszközcikkel megformált részek váltakozása stb. alakulhat ki; 2. a formai arányosság az előzőnek mintegy kiegészítője: a szabályos szerkezet a tartalmat zárt rendbe sorakoztatja, a nagyobb tartalmi egységek pedig kisebb ritmikus szakaszokra oszlanak. – A népköltészetben az arányosság műfajonként eltérő, történetileg fokozódó, de többnyire csak megközelítő érvénnyel jelentkezik. „A nép hagyományos elbeszélései, melyek nem támaszkodhatnak írás segedelmére, mindig és mindenütt bírnak a benső alkotás ... idomosságával, költői idom az ..., e nélkül a puszta tények laza csoportja vajmi könnyen széthullana.” (Arany János: Elveszett naív eposzunk). A népmesében s kis részben a balladában is az → ismétlésen kívül főként szerkezeti, epizodikus és motívumbeli → hármasság érvényesül, ezenkívül a → leírás, elbeszélés és a → párbeszéd több-kevesebb szabályossággal váltakozik. A lírában s részben a balladában is az ismétlésből fakadó → párhuzam, a → gondolatritmus, főként a → vers és a dallam kötött formája jellemző. A külön utakon fejlődött, de egymásba fonódó dallam- és szövegversszak a tartalmi-formai arányosság legtökéletesebb népköltészeti példája. (→ ritmus) – Irod. Lukács György: Az esztétikum sajátossága (Bp., 1965).