bányászdal, bányásznóta

a foglalkozáshoz kötött munkásdal egy csoportja, a bányászok életével vagy gazdasági, politikai, kulturális megmozdulásaival kapcsolatos ének. Eredete a → munkadalig nyúlik vissza, a céhszerű bányászszervezetek kialakulása után előbb az ún. egyleti énekekhez, utóbb pedig a → munkásdalokhoz közelített. A magyar bányászat s vele együtt a bányászdal is mindvégig erős nemzetiségi, elsősorban német hatás alatt állott, fő közvetítői az ún. telepi (telepített) munkások voltak. Bányászdalaink harmada idegen eredetű, a többi átalakított → népdal és → műdal. A dalok többsége a közös szervezetek, ünnepek és az intenzív zenei élet révén általánosan elterjedt. A bányászdalok nem munkához, hanem társas összejövetelekhez kapcsolódnak: a spontán jellegűekhez inkább nép- és mű-, a szervezett alkalmakhoz pedig egyleti dalok. A komoly bányászdalok témája maga a bányászélet (Mikor én a bányába elmentem...), a bánya (Lemegyek az iszonyú mély tárnába…), a munka (Ha bevágom a csákányom a szénbe…) s különféle bérviták (Bányamester, elmegyünk…). A → panaszdalok első helyen említik a balesetveszélyt (Minden percben várhatja a halálát…); a tragikus kimenetelűekről külön bányászballadák (De magos a Ferenc-akna teteje!) szólnak. A vidám bányászdalok → szerelmi dalok (Várpalotán keresik az aranyat…) vagy → mulatónóták (Bányászlegény, jól megrakd a csillét!). A többségükben német eredetű dalok egy része → induló (Szerencse fel!), más részük himnusz (A völgy felett, a büszke bérctetőkön…); mindezek általában a bányászélettel foglalkoznak (Minket dicsér a tűz, a fény, minket dicsér az élet…). A → munkásmozgalmi dalok között számos bányászdal is van, szerzőjük részben ismeretlen (Te dolgozol a mélyben; Ütemre cseng a csákány…), részben ismert (Hidas Antal–Reinitz Béla: Salgótarjáni induló). – Irod. Heilfurth, Gerhard: Das Bergmannslied (Kassel, 1954); T. Szerémi Borbála: Magyarországi munkásdalok (Bp., 1955); Katona Imre–Maróthy János–Szatmári Antal: A parasztdaltól a munkásdalig (Bp., 1968).