fahajó

fából készült, nagyméretű: 30–60 m hosszú, 7–8 m széles, 2–3 m oldalmagasságú, lapos fenekű vízi jármű; a nagyobbak teherbírása sokszor elérte a 800 tonnát. A fahajó igen régi találmány, a magyar hajózható folyamokon honos volt már a rómaiak idejében is, és a honfoglalás idejétől kezdve fontos szerepe volt a magyar gazdasági életben és a hadászatban egyaránt, A hadászatban használt – elsősorban evezős fahajókat csajkáknak vagy naszádoknak nevezték. A fahajókat sohasem nevezték uszályoknak, noha ezeket is vontatni kellett ár ellenében, de míg az uszályok vontatás nélkül tehetetlenek voltak, addig a fahajók szerkezeti felépítésük és felszerelésük folytán mind a vontatásban, mind a folyó árján való ereszkedésben önálló manővérezésre is alkalmasak voltak, különösen akkor, amikor a fahajó teherrel megrakottan ereszkedett alá. Ebben és könnyűségében rejlett a használhatósága. A 19. sz. elején még több ezer fahajó bonyolította le a magyar folyókon a nagyméretű szállítást, és csak az utak kiépülése, valamint a vasutak elterjedése, a vasúti teherszállítás kifejlődése tüntette el – a 20. sz. 30-as éveiben – véglegesen ezt a jellegzetes vízi járművet, nemkülönben a hozzá tartozó életformákat: a → hajóvontatást, a → hajóvontatókat, a hajósnépet, a → supermesterséget stb. – A fahajók szerkezetileg két fő típusba tartoztak: az egyik csoportba sorolhatók azok, amelyeknek a bálványa vagy orr- és fartőkéje merőlegesen állott, a másik csoportot pedig azok a fahajók alkották, amelyeknek bálványnak megfelelő gerendái vízszintesen feküdtek, és lapos fenekük elöl-hátul erősebben perge (felfelé görbülő, emelkedő) volt, mint a merőleges bálványúaké, amelyeknek a lapos feneke elöl és hátul alig 50–60 cm-rel hajlott felfelé. A vízszintes bálványú fahajók rendszerint kis méretűek – legfeljebb 15–20 m hosszúak – voltak, és nevük → dereglye, bárka, → burcsuja, bornyúszájú hajó volt. Az első csoportba tartozó nagy fahajókat ismét két kategóriába sorolták: az egyikbe tartoztak a → tetejes vagy fedeles hajók, a másikba a → tetejetlen vagy pusztahajók. A tetejetlen vagy pusztahajók ismét kétfélék voltak: olyanok, amelyeken hátul volt a → csárda vagy guliba, és olyanok, amelyeken ez a hajó közepén állott. Tartozékaik: anyamacska, mérőkasza, őrfa, timon stb. – A fahajókat nagyobbrészt az ártéri tölgyesekből származott tölgyfa gerendákból és deszkákból építették: ezek voltak a keményfa hajók. Nagyon sok fahajót építettek azonban fenyőfából is, amelyeket puhafa hajóknak vagy deszkahajóknak neveztek, ilyenek voltak a sószállító hajók, a sós hajók. A sós hajók nagyobbrészt „varrás”-sal készültek és faszegezéssel, mert a só a fémalkatrészeket mihamar szétmarta volna; a sós hajók különben sem voltak hosszú életűek, ezért is készítették azokat az olcsóbb és könnyebben megmunkálható fenyőfából és lehetőleg közel a sóbányákhoz. – Irod. Szentkláray Jenő: A dunai hajózás története (Bp., 1890); Takáts Sándor: Kereskedelmi utak Magyarország és az örökös tartományok között a XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1900); Takáts Sándor: A dunai hajózás a XVI. és XVII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1903); Takáts Sándor: Hajóépítők telepítése Magyarországba a XVI., XVII. és XVIII. században (Magy. Gazdaságtört. Szle, 1904); Csermák Géza: A magyar hajózás múltjából (Bp., 1956); Juhász Antal: A deszki hajóvontatók (Móra Ferenc Múz. Évkve, 1964–66); Betkovszki Jenő: A tiszai fahajók építése, javítása, népe (Szolnok, 1968); Gráfik Imre: Szállítás és közlekedés Szentendre szigetén (Népr. Közl., 1971).

Fahajó (tetejetlen vagy pusztahajó) középre épített gulibával.

Fahajó (tetejetlen vagy pusztahajó) középre épített gulibával. 2. domentát, 3. timon vagy kormány, 4. óradzó vagy térítőfa, 6. orrtőke

Fahajó (tetejes) a felállított őrfával

Fahajó (tetejes) a felállított őrfával