hímzés

az alapanyagot (szövetet, bőrt stb.) díszítő eljárás, melynél tűvel fonalat, ritkán fémszálat visznek az alapra – eltérően a szövéstől, csipkekészítéstől és hálókötéstől, horgolástól –, amelyek alkotják is a szövetet. A hímzést a paraszti szóhasználat gyakran varrásnak nevezi és varrónak a speciális készségű hímzőt. A hímzés más díszítőeljárásokkal társulhat: kiegészítheti a rátétet vagy a szőtteshímet. Vannak olyan átmeneti technikák is, mint a szálbehúzás, mely tűvel készül, mint a hímzés, de a szálat a szövőszéken húzza be a vászon szálai közé készítője. Egyébként a szövés is, a hímzés is egyaránt igen régi. Kezdetleges hímzőtechnikák már a neolitikumban kimutathatók. Az a feltételezés, hogy a hímzés a szőttesből alakult volna ki, ez idő szerint nem bizonyítható. – Összehasonlítva más európai népművészetekkel, a hímzés a magyar népművészetben különösen jelentős. Páratlanul gazdag és változatos emlékanyagot hagyott hátra. A paraszti életforma alakulásának sajátos mo.-i feltételeivel függhet össze, hogy a 19. sz. elejétől rohamosan megnőtt pompaigény (→ új stílusok a népművészetben) elsősorban a család nőtagjainak munkájával előállított hímzéseket és → szőtteseket sokszorozta meg számban, és mellettük még a viszonylag nem drága cserépedényeket. A hímzés intenzitásában azonban tájanként nagy különbségek voltak, egyes videkeken a hímzés jelentéktelen maradt, a sokat hímző vidékeken azonban az egész szobabelső, ill. a viselet fő meghatározója lett. Ezeken a tájakon a nagyon munkaigényes hímzéssel számottevő többletmunka hárult az asszonyokra. – Hímzésféleségek: A felhasznált alapanyag és a készítők szerint megkülönböztetjük a vászonhímzéseket, amelyeket rendesen len-, kender-, pamutvászonra, gyolcsra, ritkábban valamilyen gyári szövetre varrnak s a ház öltözetét, kisebb mértékben a testi ruhákat díszítik. Készítői és rendesen használói is maguk a parasztasszonyok, lányok, akik közül gyakran kiválnak a hímzés specialistái. A hímzések másik nagy csoportja a → szűcshímzéseké és a → szűrhímzéseké, melyeket bőrre és különböző minőségű posztófélékre varrnak. Ezeket férfiak, szűcsmesterek (→ szűcsmesterség, → szűrszabók), tehát tanult kézművesek készítik; ritkán kontárok, sőt a mesterek családjához tartozó nők is. Noha ugyanazoknak a parasztembereknek készült mindkét hímzéscsoport, a kettő mégis elkülönül az alapanyag és az ezzel kapcsolatos technikák alapján, de elválik egymástól azért is, mert a tanult kézműveseknek más volt a mintakincse, más előképekhez igazodtak (→ szűcsmintakönyv, → szűrszabó mintakönyv). – → Hímzéssel díszített tárgyféleségek: Vászon (amelyről a továbbiakban szólunk) kerülhetett az öltözetdarabok közül a → főkötőre, női, ill. férfi → ingekre és → kötényekre, → pruszlikra, → ujjasra, → gatyára, fátylakra, → zsebkendőre stb.; a házbelsőhöz tartozó ruhaneműek közül → párnahéjakra, → párnavégekre, dunnavégekre (→ dunyha), → lepedőkre, → ágyfűtől valókra, → abroszokra és különböző kendőfélékre, melyeket vagy a → rúdra, vagy szegre, vagy a törülközőtartóra tettek. Speciális ünnepi alkalmakra készültek → komakendők, vőfélykendők, násznagykendők, → mosdató kendők és mások. A parádés szoba (→ szobaberendezés) a hímzések egész sorát mutatja be, hímzővidéken ezek adják jellegét, fő díszét. A ház legjava hímzései – és szőttesei – különösen nagy számban kerülnek szem elé az emberi életpálya fordulópontjain, lakodalomkor, amikor a kelengye díszes ruhaneműit kiállítják (→ terített ház), halálesetkor, amikor kivált a fiatalabb halott, → ravatalán egymás mellett és egymás fölött hímzett és szőttes vászonfélék sorozatai pompáznak. – Mindezeken a darabokon a hímzés megszabott módon, a legfeltűnőbb helyre kerül: párnahéjaknak a végére, melyek a fölvetett ágyon mind látszanak, a lepedőnek az alácsüngő szélére, abrosznak a közepére és szélére, kendőknek a látszó és érvényesülő széleire. A magyar népi vászonhímzéseken a hímzés általában zárt csíkot alkot (kivált az ágyi ruhákon, de pl. a kötényeken, ingujjakon, kézelőkön is), ami mellett, fölött a díszítetlen alapanyag bőven érvényesül. A szabással készített öltözetdarabokon fordul elő a hímzés szabásvonalakhoz igazodó elhelyezése, esetleg a legújabb stílusú hímzéseken az egész felület beborítása. – A hímzés technikája: A hímzőfonal lehet szőr (a magyar racka juh megfont és növényi festékanyaggal színezett szőre) vagy gyári gyapjú (régebben a merevebb szálú nordisk nevű, később a lágyabb berliner), pamut (sodrott, ill. alig sodrott szövőpamut), házicérna, szűcsselyem kettébontva – ami által fodrozódó felületet ad – és végül műselyem. A palócoktól arra van adatunk, hogy kékfestő kötényből húzták ki az első színes szálakat hímzéshez. Az → aranyhímzés csak szórványosan és inkább mesteremberi szinten, ill. történeti forrásokban fordul elő. A tűn, esetleg gyűszűn, ollón kívül egyéb segédeszköz a hímzéshez nemigen kell. A Sárközben, a Drávaszögben a főkötőket hímezték rámán; Széken a párnavégeket. Mezőkövesden kör alakú vagy egyenes tetejű, fogasszerű fonaltartókra aggatták a különböző színű szálakat a hímzéshez. A varrókészség, a fonalak helye egyébként kisméretű, gyakran fedeles hímzőkosárban van, ezek mintájára az Alföldön áttört oldalú cserép fonaltartókat is készítettek. – A kifejezés számára igen változatos lehetőségeket jelent a magyar népi hímzésben használatos rendkívül sokféle öltéstechnika és azok kombinációi. Palotay, Gertrúd nyomán négy nagy csoportba osztjuk az öltéseket: 1. laposöltéses csoport: egyszerű → laposöltés, → váltogatott laposöltés és → háromsoros laposöltés, → száröltés, → előöltés, → tömőöltés, → gépöltés, → hamis laposöltés, → ágasöltés, → négyzetöltés, → kockaöltés, → fogasöltés, → fogazás. – 2. Keresztöltéses csoport: egyszerű és virágos → keresztöltés, → szálánvarrott öltés, → álló kereszt, → Margit-öltés, → torockói keresztöltés, → soproni egyszerű kereszt és → fonatöltés. – 3. Hurok- és láncöltéses csoport: → huroköltés, → láncszem, → láncöltéssor, → kisírásos, → írásos öltés, → zsinóröltés, → mezőségi öltés. – 4. Átcsavarásos és szálvonásos technikák: → átcsavarás, → csomó (öltés), → lyukhímzés, → subrikolás, → szálvonásos felületkitöltés, → vagdalás. Végül megemlítjük a varrógéppel készített hímzést: a nyargalást, amellyel sok vidéken kötényeket, ujjasokat, ingeket, pruszlikokat díszítenek (Kalotaszegi bujkák, Baja környéki, Aszód vidéki, Pest környéki kötények, pruszlikok stb.). – A minta megjelenése mindenekelőtt attól függ, hogy a varró a keresztöltéses csoportot, a szálak számolására alapozó technikát választja-e, amely mértanivá teszi a mintát, vagy olyan öltéseket alkalmaz, amelyek ún. szabadrajzú tervek kivarrására valók. Ez utóbbiaknál fordul elő, hogy a mintát előrajzolják, „írják” az anyagra, innen a kalotaszegi „írás után varrott” vagy „írásos” elnevezés és a mezőkövesdi íróasszony, kalocsai író megnevezés. Asszonyok mellett egyébként ritkábban férfiak is lehettek előrajzolók (erdélyi Mezőség, Mezőkövesd), arról is tudunk, hogy Mezőkövesden a különösen gazdag hímzésű halállepedőket szűcslegények írták, rajzolták elő. A → sárközi főkötőkön körülférceléssel jelölték ki a nagy motívumok helyét. Széken és Karádon kemény papírból kivágott sablonokat használtak a nagy motívumok előrajzolásához (→ széki hímzések, → somogyi inghímzés). Országszerte kis és nagy poharak körül rajzolják ki a kerek motívumokat. Az előrajzolást mintegy mechanizálja az előnyomó dúcok használata, aminek ugyan vannak előzményei a szűcsmesterségben, de a vászonhímzéseken csak a legújabb stílusúaknál jelennek meg a városi előnyomó üzletek hatására. A vásznat hímző asszonyok rendesen fejből, emlékezésből varrtak, ritkábban másik darab nyomán. Így az invenciónak, minták újraalkotásának minden egyes alkalommal megvolt a lehetősége. Egyes jó varrók készítettek csupán kis mintarajzokat, még inkább a későbbi munkájukhoz mintául szolgáló kis hímzést. A mintakendő műfaja Mo.-on alig ismert, egyébként elnevezésével ellentétben sem külföldön (így: Németo.-ban, Angliában), ahol sok példánya ismert, sem nálunk, nem volt a hímzéstervezés segédeszköze. – A varró a hímzést a vászon bal oldalán, a tervezett minta közepén kezdi el. A varrással magától elfelé indul. Szálszámolásos munkánál a minta első szakaszát mindenki kiszámolja, a többit ehhez igazodva rendesen csak találomra varrja oly módon, hogy a vászon minőségétől függően két vagy akár három-négy szálat vesz egy-egy öltéshez a tűre. Az egyes díszítőelemeket rájuk fektetett varrótűje vagy előre kiszabott cirok- vagy fapálcika hosszával méri le. Halad, amíg a vászon tart, és „végzi a mintát, ahol végzi”. A specialista varró viszont az egész hímzendő felületet kiszámolja, és pontosan a középről indítja el a varrást. Az ilyenek hímzései kétfelől szimmetrikusan végződnek, esetleg egy-egy félmintával – a nem specialista varró balról mindig egész mintával kezd, de szerencse dolga, hogy a másik oldalon sikerül-e egész mintával befejeznie. – Mintaszerkesztés: A túlnyomóan csík alakban elhelyezett díszítményeknek sajátos belső tagolása van. A csíkon belül, különösen a párnavégeken a középső mintát általában egy-egy vonal s azon túl keskenyebb peremdísz, esetleg peremdíszek sorai keretezik. Ezt a fölső-alsó szegélydíszt nevezte a korábbi szakirodalom mesterkének. Általában a középső sáv a főminta. Vannak azonban olyan párnavégek is, amelyeken a középső minta a keskeny, és kétfelől a két peremdísz alkotja voltaképp a fő mintát. Ez utóbbi mintaszerkesztés kivált az ország Ny-i felében fordul elő (→ régi dunántúli hímzések, → vasi hímzések, → sárközi halottas párna). Az Alföldön és Erdélyben a peremdíszek általában keskenyek, néha el is maradnak. A főminta megszerkesztésének számos lehetősége közül a magyar hímzéseken leggyakoribbak: azonos szakaszok ismétlése egymás mellett (így virágtövek, egy központból sugarasan indított virágok stb.) és a leveles-virágos hulláminda, valamint a hálózatos elrendezés (pl. székely hímzések). Némelyik mintának van függőleges középtengelye – amelytől jobbra-balra a minta egymás tükörképe [így ismétlődik tükörképszerűen Ábrahám-Izsák (→ Ábrahám áldozata) ábrázolása is], – másoknak nincs, és a motívumok, szakaszok csak egymás mellé vannak mintegy letéve. Az ismétlések, az egymás mellé helyezett szakaszok száma ugyancsak jellemzi a lokális hímződialektusokat. Vannak egynézetű minták, melyeken pl. valamennyi virágtő az alsó peremen áll, és olyanok, amelyek alulról-felülről egyformát mutatnak, s olyanok is, amelyek vízszintes középtengely mentén szimmetrikusak. Ezektől a szabályos ismétléseken alapuló szerkesztési módoktól különbözik az a később jelentkező szabad mintatervezés, amelyik csupán bizonyos belső arányokra, belső egyensúlyra, a díszített felület egyenletes betöltésére törekszik, mint pl. a matyó lepedőszéleken, Kalocsa vidéki párnákon (→ mezőkövesdi hímzések, → Kalocsa vidéki hímzés). – Stílusperiódusok: A magyar népi hímzés igen nagy számú fennmaradt emlékének rendszerezésére, áttekintésére az egyik lehetőség a stílusperiódusok szerinti. Ebben a rendszerezésben nehéz elhelyezni egyes elemi, egyszerű díszítéseket (pl. romanyai hímzés), olyan régies mintákat és technikákat, mint a geometrikus → szálvonásos, → vagdalásos munkákat, amelyek igen régiek és jóformán időtlenek, mert már a legkorábbi emlékanyagban ott vannak, de végigkísérik a későbbi szakaszok változó stílusú hímzéseit is (pl. → zalai hímzések, → csökölyi hímzés, → mezőkövesdi hímzések, → kalotaszegi hímzések, → szentistváni hímzések). Országszerte megtalálhatók a hímzésnek a → régi stílusú népművészet körébe tartozó rétegei (régi dunántúli hímzések,régi felföldi hímzések, → régi tiszántúli hímzések). Erre tulipános (liliomos), szegfűs, gránátalmás, rozettás virágornamentika, olykor páros madarak, pávák közé állított virágtövek, hullámindák, koszorúk a jellemzőek. A régi stílusú hímzések egy jelentős része színes szőrfonallal készült (ez a múlt század közepétől már nem fordul elő), de emellett pamuttal, kivételesen selyemfonallal is. A mintáknak egyaránt vannak szálszámolás után varrt és szabadrajzú változatai. A kivitelezésre jellemző az aprólékos pontosság, változatos öltéstechnikák, egy darabon nemegyszer akár nyolc vagy többféle öltés használata. A múlt század elejétől az új stílusok, parasztstílusok megjelenésével ez a régi stílusú mintakészlet sokfelé zsúfoltabbá válik, kiszínesedik, új elemekkel, új motívumokkal egészül ki (pl. → újabb felföldi hímzések, → borsodi hímzés, → buzsáki hímzés, → balavásári hímzés, → Felső-Maros menti hímzések stb.). Néhol, pl. Mezőkövesden és a Mezőségen (mezőkövesdi hímzések, → mezőségi hímzések) látványosan új, szabad komponálási rendszerre állnak át a korábbi szabályos ismétlésen alapuló szerkesztés helyett. Tájak és népcsoportok, sőt egyes községek szerint a hímzőstílusok ekkor válnak a legváltozatosabbá, legegyénibbé, ekkor szakadnak el a korábbi mintaszerkesztés fegyelmétől. A régi stílusú darabok sokrétű, változatos öltéstechnikája viszont leegyszerűsödik, s a színek és a minták lesznek sokfélék. Az utolsó, a legújabb hímzőstílusok kialakulásához vezető fordulatot már csak kisszámú község népe hajtotta végre. Ezekben a századforduló körül, ill. a 20. sz.-ban főként fehér gyolcs és kékfestő öltözetdarabok díszítésére jelennek meg a városi előnyomdák mustráit is fölhasználó újfajta minták, melyeknek tervezése, színezése gyakran naturális törekvéseket mutat (Kalocsa vidéki hímzés,sióagárdi hímzés, → boldogi hímzés, → turai hímzés). – Lokális hímzőstílusok: A táji, helyi hímzőstílusok olykor csak egy-egy stílusperiódushoz tartoznak, így a régi stílushoz a → vasi hímzések, → rábaközi hímzés, → pécsi hímzés, → orosházi hímzés, → hódmezővásárhelyi hímzés, → kunsági hímzés, → torockói hímzések stb.; az új vagy parasztstílusokhoz az újabb felföldi hímzések, szentistváni hímzések,bogácsi lepedőszélek, somogyi inghímzés stb.; a legújabb stílushoz végül az imént felsorolt hímzéscsoportok. Más helyeken a hímzés alakulása s ezen belül az egyes minták változása, technikák cserélődése több szakaszon át követhető, így a → sárközi hímzésekben, halápi, mezőkövesdi, kalotaszegi, mezőségi, → szilágysági hímzésekben. Ezek egyben a legtöbbet hímző vidékek, ahol különböző technikák és mintakészletek éltek egymás mellett különböző tárgyféleségekhez kapcsolódva. Sajátos egyébként, hogy a hímzésben kiváló vidékek általában szőttesben is kiemelkedőt alkottak. Egy-egy lokális stílus az adott korszak közkeletű mintáiból és kompzícióiból általában csak a változatoknak egy meghatározott készletével él. Széken pl. 11 minta varrása volt és van ma is gyakorlatban, ezek közül többnek szálszámolásos és szabadrajzú változata is ismert (széki hímzés). A megfogalmazásban, kivitelben kifejezésre juthat az egyes előrajzolók, ill. varrók egyénisége anélkül, hogy ennek a megszabott mintarepertoárnak határait túllépnék. Torockón is tíznél kevesebb mintát varrtak kétféle technikával, és úgy tűnik, éppen az egyszer elért tökéletes mintának a pontos és precíz ismétlésére törekedtek. De pl. a Sárközben, ahol a halottas párnákon csupán kétféle minta fordul elő, az egykorú vagy nem sokkal későbbi korai főkötőkön a virágtövek, gránátalmák, rozetták és indás szárú minták jóformán beláthatatlan változatsora található meg. A népes és sokat hímző Mezőkövesden, Kalocsán a kiváló varrók és az íróasszonyok szinte versengve törekedtek újításokra, de a félreérthetetlenül mezőkövesdi, ill. kalocsai stílus keretén belül. A lokális stílusok történetében lehet nyomon követni egy-egy minta, motívum lépésről lépésre történő átalakulását, megjelenésének megváltozását. Ez az alakulás néhol az egyszerűsödés, erőteljesebbé válás, másutt a szétesés, ismét másutt a megsokszorozódás, bonyolulttá válás különböző irányaiba haladt. – Irod. Farcy, Louis de: La Broderie du XIe s. jusque’ à nos jours (Angers, 1890); Malonyay Dezső: A magyar nép művészete (I–V., Bp., 1907–1922); Haberlandt, M.: Textil Volkskunst aus Österreich (Wien, 1912); Undi Mária: A magyar népi hímzés öltéselemei (Népr. Ért., 1927); Győrffy István: Magyar népi hímzések I. A cifraszűr (Bp., 1930); Ferencz Kornélia és Palotay Gertrúd: Hímzőmesterség (Bp., 1940); Meyer–Heisig, E.: Weberei, Nadelwerk, Zeugdruck (München, 1956); Václavik, A.: Volkskunst und Gewere (Praha, 1956); Fél Edit: Ungarische Volksstrickerei (Bp., 1961); Schuette, M. V.–Müller, S.–Christensen: Das Strickereiwerk (Tübingen, 1963); Boser, R.–Müller, I.: Stickerei. Systematik der Stickformen (Basel, 1969); Boguszlavszkaja, I. Ja.: Ruszszkaja narodnaja Visivka (Moszkva, 1972); Geijer, Ágnes: Úr Textil Konstens Historia (Lund, 1972).

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Fonaltartó (Mezőkövesd, Borsod-Abaúj-Zemplén m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő hímzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő hímzéséhez (Sárköz, Tolna m.) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő fonásához (Kórogy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum

Ráma főkötő fonásához (Kórogy, Szlavónia) Bp. Néprajzi Múzeum