felesjuhászat, felestartás, részes juhászat

Az a juhtartó paraszt, akinek legalább 200–300 saját juha volt (→ magatarti juhászat), de lakóhelyén birtoka után elegendő legeltetési lehetősége (→ legelőjog) nem volt, az Alföldön általában három évre elszegődött állataival egy fölös legelővel rendelkező nagygazdához, régebben földesúrhoz. A legelőtulaldonos biztosította a legelőt, a téli takarmányt, épületet mind a juhász családjának, mind állatainak, ezenkívül fizetett a pásztornak még → kommenciót is. A szerződés lejártakor megfelezték az eredeti állatállományt és az addigi szaporulatot. A szerződés évei alatt a gyapjú és a tejhaszon is feles volt. Máshol, pl. a magyar népterület. É-i részén a szerződés csak két évre szólt, a részesedést mégis felezték. Néhol csak egy évre szerződtek, a csak ennek hányadában adtak át a kitartásért állatot. Azok a juhtartó gazdák és juhászbojtárok, akik juhukat nem tudták máshol elhelyezni, ugyancsak átadták 2–3 évre felestartásra magatarti juhászoknak. Ezzel is biztosíthatták későbbi önálló nyájuk létrejöttét. A feleség segítette a juhtartó gazdák, önmagukról gondoskodó juhászok megélhetését, hozzájárult a fölös legelők kihasználásához, a juhtartás, gyakran a merinói juh (→ juh) elterjedéséhez. Más állatfajták esetében ez a tartásmód csak rendkívüli esetekben, pl. az 1791-es és az 1863-as aszályos években fordult elő, amikor pl. a Rétközben az odahajtott lovakat és szarvasmarhákat felesben tartották ki. Az alföldi mezővárosokban tanyákra adtak ki felestartásra anyakocát, valamint kotlót fiastól is. – Irod. Paládi-Kovács Attila: A keleti-palócok pásztorkodása (Műveltség és Hagyomány, Debrecen, 1965); Nagy Gyula: Paraszti állattartás a Vásárhelyi-pusztán (Népr. Közl., 1968); Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, 1970).