Felföld

történeti tájfogalom, tágabban a történeti Mo. északi területeinek, az ún. Felső-Mo.-nak, szűkebben a magyar nyelvterület É-i, hegyvidéki területeinek megjelölésére. Bizonyos szerzők az É-i-Középhegységre és ennek É-i tágabb előterére alkalmazzák. Használatára családnévi vagy jelzői szerepben a 15. sz. derekáról van adat. Sokan a → Palócföld megjelöléssel élnek helyette. A Felföld magyarsága a D-i területein honfoglalás kori megtelepedésű, amelyben az Árpád-korban némely helyeken kisebb-nagyobb szláv lakosságú szigetei is voltak. Ezek jelentős része azonban a középkor folyamán felszívódott népileg és nyelvileg a magyarságba. Népessége a feudalizmus megerősödése idején megszállta a korábban lakatlan, ill. lakatlanná tett, csak határőrelemekkel megült gyepű- és gyepűelvi területet, benyomult az É-ról lefutó folyó- és patakvölgyekbe. A 16. sz.-tól egyre nagyobb létszámban fogadott be D-Mo.-ról, a hódoltságból jövő menekülőket. D-i sávja, de helyenként az egész magyar nyelvterület mélységében maga is a török által veszélyeztetetté vagy hódolttá vált és elpusztult. A 18. sz. folyamán a törökök visszaszorultával a magyar és a szlovák népesség sűrű rajokkal vett részt az alföldi megyék újranépesítésében, egyben elpusztult vidékei is benépesültek. Sokfelé szlovák nyelv-szigetek keletkeztek, de sor került az eddig mindig lakatlan erdővidékek hasznosítására, telepítésére is (pl. üveghuták, hamuzsírfőző telepek a Mátra, Bükk hegységben, Zemplénben). A reformáció során népe jelentékeny tömegeiben prot.-sá lett. A magyarok a kálvini, a szlovákok a lutheri irányzathoz csatlakoztak, bár pl. a gömöri magyarok közt ev. vallásúak, a zempléni szlovákok közt pedig kevesen ref.-ok is vannak. A 17. sz. folyamán kibontakozó, a 18. sz. elején megerősödő ellenreformáció nagy területeket érintett, s egyben a középkori, a hódoltságot átvészelt lakosság migrációjának egyik felidézőjévé vált. – A társadalomfejlődés szempontjából a Felföld területét a késő középkori árutermelő mezővárosi, szabad paraszti elemek szerény jelentkezése, a második jobbágyság rendszerének merevsége, nagy robotoltató-majorkodó uradalmak jelenléte-terjeszkedése határozta meg, valamint a viszonylag népes, de szegényedő, aprózódó középnemesség, amely egyre inkább fokozni kényszerült a telkein élő jobbágyparaszt igénybevételét. Helyenként népes kisnemesi csoportok tarkították, akiknek jelentős szerepe volt a protestantizmus fennmaradásában. A jobbágy família-nagycsalád rendszere széleskörűen kedveltté vált mint társadalomszerkezeti és üzemszervezeti egység. Régies jellegű mezőgazdasági gyakorlatában a 19. sz. derekáig-végéig alig történt változás (sarlós aratás, kézi cséplés stb.). A néhány körzetben jelentkező szőlészeti specializálódás, gyümölcstermesztés nem bontakozott ki szélesebb körben, sőt jelentős mértékben vissza is esett. Jelentékeny 19. sz.-i népfeleslegét részben elvándorlás, részben rendszeres nagy létszámú csoportokat megmozgató munkamigráció segítette kiegyenlíteni. A 19. sz. második felétől pedig sokezres tömegek vándoroltak ki területéről É-Amerikába. A vasúthálózat kiépülésével, a kapitalista gyáripar és a városiasodás fellendülésével egyfelől intenzívebbé vált népességének belföldi elvándorlása vagy kétlakivá válása, másfelől bizonyos vidékein más-más időpontban, de megindult a paraszti földművelés, gazdálkodás racionalizálódása. (Pl. bevezették a kaszás aratást.) – Kedvező adottságú körzeteiben a 19. sz. közepétől ennek következtében megindult a népi műveltség átalakulása. Így a korábban füsttelenítés nélküli, majd kürtős, belső tüzelőnyílásos szobai kemencéket az alföldi eredetű kívülfűtős boglyakemencék váltották fel. A 19. sz. második felében megindult paraszti polgárosulása ugyan a népi műveltségnek szinte minden területére átalakítólag hatott, a Felföld kultúrája a 20. sz. folyamán is konzervatívabb, archaikus sajátosságokban gazdagabb volt a szomszédos alföldi vagy távolabbi dunántúli tájakéhoz képest. Noha a 19–20. sz. során sok változáson esett át a Felföld, s az utóbbi 150 évben a Felföld némely táji körzetében számos helyi jellegzetesség alakult ki, a közelmúltig a falusi társadalom struktúrájában, a népi műveltség fő vonásaiban rendkívül pregnánsan jelentkeztek a nagytáji keretekre jellemző sajátosságok. A Felföld népének kultúrája hazai viszonylatban is erősen integrált volt. (Különösen szemléletesen mutatkozik meg ez a népi építkezés emlékanyagában.) Csak látszólagosan mond ennek ellent az, hogy nyelvjárásilag nem egységes. Egyrészt az É-i „palócos” nyelvjárási sajátosságok jellemzik, másrészt keleten Abaúj-Zemplénben az irodalmi nyelv alapjául szolgáló nyelvjárás él, azonban számos olyan nyelvi szerkezeti elem ismert, ami az eltérő fonetikai sajátosságok ellenére is e két vidéket szorosan egymáshoz kapcsolja (pl. ragozás). A Felföld népi műveltségének egységes vonásait az I. világháborút követő új államhatár sem bontotta meg lényegesen, akár a szlovákság, akár a magyarság kultúráját vizsgáljuk is. Archaikusabb fejlődésmenetét jelzi, hogy számos csoportjában még iparvidéken is viseletben járnak vagy jártak az elmúlt évekig (pl. Kazár, Rimóc, Hollókő), de az is, hogy egyes népművészeti ágak (pásztorfaragás, bútormívesség) az országosan megszokottól eltérően itt vitálisak maradtak az I. világháborúig. Földrajzi helyzete, fejlődése révén a Felföld népének jelentős szerepe volt a magyar-szlovák, részben a magyar-ukrán érintkezések történetében. Az alföldi, de a dunántúli, sőt erdélyi területekkel is közvetítő kereskedelmet folytattak, vagy specialista központjaikban azok számára termeltek. – Irod. Szendrei János: Miskolc város története és egyetemes helyirata (Miskolc, 1886–1911); Malonyay Dezső: Hont, Nógrád, Heves, Gömör, Borsod magyar népe. A palócok művészete (Bp., 1922); Mályusz Elemér: Túróc megye kialakulása (Bp., 1922); Fekete Nagy Antal: A Szegesség területi és társadalmi kialakulása (Bp., 1934); Ila Bálint: Gömör megye. A települések története 1773-ig (I–IV., Bp., 1944–76); Kósa László: A csehszlovákiai magyar néprajzi kutatás feladatai (Irodalmi Szle, 1968); Bakács István: Hont vármegye Mohács előtt (Bp., 1971).