külső legelő

valamely település határának területileg és funkcionálisan elkülönülő része, a → belső telektől rendszerint távol eső, a szilaj állattartás színteréül szolgáló gyeplegelő vagy erdei legelő megkülönböztető elnevezése a → belső legelővel szemben. A külső-belső legelőrendszer elsősorban az alföldi → szálláskertes települések jellemzője, de hegyvidéki erdős határú helységekben sem ritka a középkorban. A külső legelőn tartották tavasztól őszig (félszilaj állattartás) vagy egész évben (szilaj állattartás) az ún. tőke- vagy heverő marhát, azaz a szilajménest, a kupecmarhát, igázásra nem fogott tinót stb. A 19. sz. folyamán az alföldi külső legelők övezete fokozatosan összébb szűkült a gabonakonjunktúrák és a népesség növekedése következtében egyre jobban terjeszkedő szántóföldi növénytermesztés elől. (→ még: külterjes állattenyésztés, → legelő) – Irod. Györffy István: Magyar falu–magyar ház (Bp., 1943); Balogh István: Határhasználat Hajdúböszörményben a XVIII. században (Ethn., 1954–1955); Balogh István: Pusztai legeltetési rend Debrecenben a XVIII–XIX. században (Ethn., 1958–59); Maksay Ferenc: A magyar falu középkori településrendje (Bp., 1971).