külterjes állattenyésztés, extenzív állattenyésztés, szilaj pásztorkodás

olyan tenyésztési mód, amelyben az extenzív rasszok táplálása nem termesztett vagy gyűjtött takarmányon, hanem legeltetésen nyugszik, migrációval, egyszerű építményekkel, csekély munkabefektetéssel és alacsony termelékenységgel párosul. A korábbi néprajzkutatás a szilaj pásztorkodás (→ szilaj állat) vagy rideg állattenyésztés (→ rideg pásztor) elnevezéseket használta, kritériumait a következőkben látta: az állatállomány télen-nyáron a legelőn tartózkodott, takarmányozásáról nem gondoskodtak, „fedél” télen sem volt a fejük felett. A tavasztól őszig legeltetett, télen istállóban takarmányozott állattenyésztést félszilaj pásztorkodásnak nevezték. Az újabb kutatások azt mutatják, hogy legtöbbször gondoskodtak a külterjesen tartott állatok téli védelméről → természetes enyhelyekben vagy egyszerűbb építményekben (→ akol, → esztrenga, → karám, → szárnyék stb.) való elhelyezéséről. Táplálásukat egyrészt a → telelőn összegyűjtött takarmánnyal, jobbára pedig az ún. → passzív takarmányozásssal biztosították: olyan területekre hajtották az állatokat, ahol a természetes növénytakaró adott táplálékot (pl. → réti állattartás, → makkoltatás). A külterjes állattenyésztés rendszerint migrációval (→ vándorpásztorkodás) is párosult, a nyári és a téli legelő (→ nyaraló, telelő) rendszerint nem esett egybe. Jellemzője továbbá, hogy leginkább a régi állatfajtákhoz (szürke magyar marha, racka juh, szalontai és bakonyi sertés stb.) kapcsolódott; a fajtanemesítésre nem vagy csak alig volt tekintettel; a hím és a nőstény állatokat együtt legeltették; nagy volt az állatelhullás; az állatgyógyítást és a kasztrálást jórészt a pásztorok gyakorolták. A külterjes állattenyésztés a feudalizmus századaiban volt széles körű, elsősorban a növendék- és a tőkeállatokat tartották így. Az igavonó, a tejelő és a közlekedést szolgáló állatokat belterjesebb módon tenyésztették, jobban takarmányozták és gondozták. A két tartásforma Mo.-on valószínűleg a honfoglalás korától párhuzamosan egymás mellett élt. A belterjesség lassan, fokozatosan gyarapodott, s ennek megfelelően az extenzivitás csökkent. A magyar, valamint a közép-európai külterjes állattenyésztés csak a feudalizmus fokozatos megszűnésével, a gabona-monokultúrával együtt járó három nyomásos gazdálkodás (→ nyomás) megszűntével, a tagosítással, a folyók völgyének rendezésével, a mocsarak, lápok vizének levezetésével, a földművelésre alkalmas területek feltörésével, az intenzív (belterjes) földművelés elterjedésével, a szálas és a kapás takarmánynövények termesztésének fellendüllésével, a 18. sz. közepétől kezdett erőteljesen csökkenni, de csak a 19. sz. második felében, egyes területeken csak századunk elején maradt abba. – Mo.-on, de Európában máshol is ott volt uralkodó tenyésztési forma, ahol nagyarányú állattenyésztés folyt, hazánkban elsősorban a nagy pusztákon (Hortobágy, Nagy- és Kiskunság) a földműveléssel nem hasznosítható, vízjárta területeken (Taktaköz, Rétköz, Bodrogköz, Ecsedi-láp, Nagy- és Kis-Sárrét, Sárköz, Szigetköz stb.), folyók szabályozatlan völgyében és erdős területeken is (→ még: állattenyésztés, → havasi pásztorkodás, → nomadizmus, → transhumance) – Irod. Szabadfalvi József: Az extenzív állattenyésztés Magyarországon (Műveltség és Hagyomány, XII., Debrecen, 1970).