lusta asszony, a

a reneszánsz novellagyűjtemények s innen népi → trufáink, tréfás meséink (reális mese) kedvelt alakja a fecsegő, makacs, csalárd, hűtlen és ostoba asszonnyal egyetemben. 19–20. sz.-i népmese-gyűjteményeinkben gyakran mint leányoktató kerül a szemünk elé. A fonó vagy szőlőkötöző leányok mesemondója a lusta asszonyról szóló mesékkel neveli hallgatóit. Az asszony lustasága elsősorban a fonással, szövéssel, varrással kapcsolatos: az asszony, akit tisztességes kelengyével adtak férjhez, lustasága következtében utolsó ingében maradt. Férjét megbízza, hogy vegyen a vásárban egyet, az azonban ing helyett egy libát vesz. A felesége, mikor meglátja messziről a fehér valamit a férje kezében, utolsó ingét a tűzbe (folyóba) dobja (AaTh 1371**). Nincs miben lakodalomba menjen, ezért férjét (vagy önmagát) tetőtől talpig betekeri fonállal vagy szalmakötegbe csavarva megy el vendégségbe (AaTh 902*). Igen népszerű a → rest macska meséje: a fiatal férj a macskát lusta felesége hátán veri meg (AaTh 1370), és az „Aki nem dolgozik, ne is egyék” közmondás illusztrációjaként elmondott mese: a fiatalasszony mindaddig nem kap enni, amíg nem dolgozik. (AaTh 901B*; AaTh 1370A*). A lusta asszonyról szóló mesék nagy része K-Európában került feljegyzésre. – Irod. Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Dégh Linda: Kakasdi népmesék (UMNGy, VIII–IX., I–II., Bp., 1955, 1960).