magisztrátus

1848-ig a szabad királyi és → mezővárosokban a lakosságot képviselő → külső tanács és → belső tanács végrehajtó szerve. A magisztrátus illetékessége a város területén belül minden ügyre és – az egyháziakat kivéve – minden személyre kiterjedt mind rendészeti, mind igazságszolgáltatási tekintetben. Szervezeti felépítése és ügyintézése a 16. sz. óta fokozatosan alakult ki. Élén a főbíró, mint a belső tanács elnöke állott; helyettese a fürmender (népszószóló), a külső tanács elnöke volt. A magisztrátus alárendelt hatóságai a területi elv alapján választott utcakapitányok, tizedesek és tízházgazdák voltak (utca); a céhtagok igazgatását a céhek elöljárói, a céhmesterek intézték. Az ügyintézés rendszeressé válása óta (18. sz.), az igazgatási és gazdasági szakfeladatokat részint a belső tanács által választott vagy időről időre megbízott fizetett alkalmazottak végezték. A magisztrátus írásbeli teendőit a nótárius intézte, az adószedést a perceptor, a város bevételeit biztosító bormérés, serfőzés, mészárszék, vám és rév jövedelmeinek kezelését a → borbíró, a → sörbíró, a → székbíró, a vásárbíró (vásárbíróság) és a révbíró látták el. – Irod. Ember Győző: Az újkori magyar közigazgatás története Mohácstól a török kiűzéséig (Bp., 1946).