mesterségcsúfoló

e néven foglalhatók össze azok a tréfás magyarázatok, ráfogások, melyek valamely mesterség eredetére, jellegére vonatkoznak. A csúfolás alapja az általánostól (ebben az esetben a parasztitól) eltérő munka és életmód. A mesterségcsúfoló elsősorban a falusi emberrel kapcsolatba kerülő mesterségeket, mestereket teszi gúny tárgyává, így a molnárt, a csizmadiát, a fazekast, a boltost stb., de ismeretesek a katonákkal – elsősorban a gyalogosokkal – kapcsolatos gúnyolódások, sőt egyes értelmiségi foglalkozásokat (pl. ügyvéd, AaTh 1585) kicsúfoló tréfás történetek, csúfoló versek és nevek is. Erősen eltúlozza a mesteremberek, katonák stb. vélt vagy valóságos hibáit, nem törődve az egyéni érzékenységgel. A mesterségcsúfoló lírai dalban, az anekdotikus szerkezetű, rövid epikus történetben, vagy akár szólásként (szóláshasonlat), esetleg találós kérdésben vagy puszta jelzőként is megjelenik. Számos tréfás eredetmagyarázó monda, trufa él valamely mesterség elnevezésének eredetéről. (Pl. a csizmadia neve korábban csizmamester volt, Mátyás óta nevezik így, mert a busás jutalom reményében a királynak ajándékozott csizmát Mátyás piszokkal tömve adatta neki vissza, mondván: ez a csizma díja!) – A vidám jó hangulatú gúnyos mesterségcsúfolóban gyakran cserélődnak a nevek és a mesterségek, attól függően kit akarnak éppen nevetség tárgyává tenni, a rögtönzés tehát egyik jellemzője a mesterségcsúfolónak. A dalformájú mesterségcsúfoló hangulatában közel áll a → bordalokhoz, → mulatónótákhoz, de szinte minden daltípussal van kapcsolata. A mesterségcsúfoló a paraszti élet hagyományos vidám társas összejövetelein, lakodalmakon, disznótoron stb. hangzik el leggyakrabban, emelve a jó hangulatot, de a városi szóbeliségben – pl. a diákfolklórban – is ismert. Jellegzetesen Ny-európai reneszánsz műfaj, nálunk feltehetően már Mátyás korában ismert volt. A 16. sz. óta kéziratos énekeskönyvek őrzik és bizonyítják, hogy ekkor ismert és kedvelt műfaj volt, több típusa szinte változatlanul él napjainkig a paraszti kultúrában (→ csúfoló). Pl. „Lányom, lányom gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam/ Elmennél-e a kovácshoz, / Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám a kovács / Ollyan mint a rossz bogrács!/ Nem megyek én ahhoz!/ – Lányom, lányom, gyöngyvirágom, /Kerti rózsaszálam,/ Elmennél-e a takácshoz, /Az eszemadtához?/ – Jaj, anyám, a takács /Ollyan, mint a záptojás! /Nem megyek én ahhoz!/” stb. – Irod. György Lajos: A magyar anekdota története és egyetemes kapcsolatai (Bp., 1934); Thompson, St.: The Folktale (New York, 1946); Kardos Tibor: A trufa. Egy régi magyar irodalmi műfaj jellege és európai összefüggései (Filol. Közl. 1955); Küllős Imola: A magyar népköltészet lírai dalműfajai és a kéziratos énekköltészet (Népi Kultúra – Népi Társadalom, 1969); Ortutay Gyula–Katona Imre: Magyar népdalok (I–II., Bp., 1970).