napfordulók

két asztronómiai időpont: a nyári napforduló idején a Ráktérítőn, a téli napforduló idején a Baktérítőn éri el a nap a zenitet. A jún. hóra eső nyári napforduló idején az északi félgömbön a leghosszabb a nappal, a dec.-re eső téli napforduló idején a leghosszabb az éjszaka. – A napfordulók azoknál az ókori népeknél lettek ünnepnapokká, amelyek először tértek át a szoláris, azaz napév szerinti időszámításra, s ahol jelentős napkultusz alakult ki. A kereszténység kialakulásakor a Római Birodalom már a Julius Caesar-féle szoláris naptárt használta, s a megszemélyesített napot különféle istenek alakjában tisztelték. A nappaloknak a téli napfordulótól kezdődő hosszabbodását úgy ünnepelték, mint a napistenek újjászületésének napját (pl. Héliosz, Mithrász ünnepét). A kereszténység a 4. sz.-tól kezdve ugyanerre a napra tette Krisztus születésnapját, azaz → karácsony ünnepét, és Krisztust jelképesen a „legyőzhetetlen nappal” azonosították. – Ugyancsak a napév szerinti időszámítással s a naptisztelettel függött össze a nyári napforduló ünnepi rítusokkal, különösen tűzgyújtással való ünneplése is. Az 5. sz.-tól ez is keresztény ünnep lett, → Szent Iván-nap, azaz keresztelő Szent János ünnepe. – A közép-európai paraszti kultúrákban, így a magyaroknál is, a napfordulók körül különböző ünnepi → rítusok alakultak ki, hiedelmek (hiedelem) fűződnek hozzájuk, melyeknek egy része egyházi eredetű, más része attól független, néha igen régi képzeteket tartalmaz, amelyeket a karácsonyi és Szent Iván-i rítusénekek homályos utalásai megőrizhettek. Az egyes európai népeknek feltehetően régebben is voltak ünnepi rítusai, amelyekkel az év leghosszabb nappalait és éjszakáit ünnepelték. – Irod. Nilsson, M. P.: Primitive Time-Reckoning (Lund, 1920); Hahn István: Az időszámítás története (Bp., 1960); Dömötör Tekla: Naptári ünnepek – népi színjátszás (Bp., 1964).