népi verselő, népi költő, parasztköltő

a népi alkotó fejlettebb típusa, egyszerű származású verselgető, aki kis közösségének írja közérthető, rendszerint alkalmi költeményeit. Nagyobb részük → amatőr, kis részük pedig → dilettáns; erre céloznak a kissé lekezelő, gunyoros elnevezések is, mint amilyen pl. a verselő, versfaragó, versíró, verskovács, rímelő, rímfaragó, rímkovács és hasonlók. Népünk többnyire poétás ember (asszony) elnevezéssel illeti őket; szakirodalmunk régebben az általánosabb falusi múzsa kitételt is használta. – A népi verselők széles skálán helyezkednek el: → előadók, → előénekesek, → nótafák, továbbá az írásbeliség felé közelítő vőfélykedő és rigmusmondó emberek, valamint az írásbeliségbe már átlépett → históriások és hírversírók (→ hírvers) közvetlen szomszédságában. Mindezeknél általában fejlettebb típusok: bizonyos fokú irodalmi műveltség (a → ponyva és klasszikus költőink hatása), az átlagnál nagyobb költői hivatástudat (kis közösségük életének megjavítására törekszenek), több műfajban való szárnypróbálgatás, olykor otthonosság a fontosabb elkülönítő jegyek. Ugyanakkor többségük még „fejben” alkot, aztán veti papírra műveit; baráti, családi, ünnepi körben hangosan felolvassa, utána esetleg újra csiszol rajtuk és csak a legritkább esetben jelentkezik nyomtatásban. Hírük-nevük nem terjed túl a szülőföld határán, ott esetleg ismertebbek az országos neveknél is, sőt sokaknak magát az irodalmat jelentik (idézgetnek verseikből, műveikből), de nem feltétlenül népszerűek és nem is szellemi, hanem fizikai munkával tartják fenn magukat. Már nem népköltészeti, még nem irodalmi → alkotók, mindkét illetékes szaktudomány elfeledkezett róluk, pedig az írásbeliség terjedésével párhuzamosan már a 18. sz.-ban felbukkannak, számuk egyre szaporodik, úgyszólván minden faluban és mezővárosban akad belőlük, olykor valóságos paraszti helikonok is működtek. (Kiskunhalason a századforduló évtizedeiben össze is jártak, költői levelezést folytattak; bírálták egymás verseit.) A népi verselők iskolázott, rendszerint katonaviselt emberek, kb. ötödrészben asszonyok is; olvasmányaik vagy falusi értelmiségiek (tanító, tanár, pap stb.) biztatására, máskor merő ösztönösségből nyúlnak tollhoz. Egy részük specialista (pl. fejfaírók, vőfélyek, népének-szerzők stb.), a többség sok mindennel próbálkozik: névnapi, újévi köszöntő, lakodalmi vers, vőfénymondóka, verses levél, hazafias, szerelmi vers, verses krónika, tréfás gúnyversek, halotti búcsúztatók stb. Szinte törvényszerűen saját élményeiket és nézeteiket öntik epikus-lírai versekbe, továbbá a helyi eseményeket; valósággal verses krónikaírók. Személyiségük azonban még nem bontakozik ki teljesen, majd mindig közösségük nevében, érdekében alkotnak, hű tükrei koruk, népük és csoportjuk nézeteinek, biztos kézzel tudják a mindenkori társadalmi igényeket kielégíteni. Öntudatosabb rétegük a századfordulón közeledett a baloldali mozgalmakhoz. A legtehetségesebbek utóbb a népi írók soraiba is beléphettek (pl. Sértő Kálmán, Sinka István és mások). Alkotásaik többsége → rigmus, ill. vers. A népköltészet és a → magyar nóta hatására a négysoros, páros rímű versszak a legkedveltebb; irodalmi hatásra bonyolultabb formák is kimutathatók (pl. egy kubikosköltő verse az 1930-as válságévekből: -Tolom a taligám Az utca porán. Megszúr a tövis, Megszúr a csalán. Nincs jóakaróm, Párnám s takaróm; Sötét az múltam, Sötét a jövőm is...). A tehetségesebbeknél a modern költők (Ady, József Attila s mások) hatása is jelentkezik (pl. a sárrétudvari Nagy Imrénél: Izen az új kenyér s éhségem Mint leintett kutya, elhallgat...). A többség fejlődése elé azonban súlyos korlátokat emelt az élet, nem tudtak kibontakozni, amint a kiskunhalasi Gózon István megfogalmazta: Szeretnék én olyan tudóssal beszélni, Ki az én pályámon költő tudna lenni!... (→ még: daloskönyv, → énekes koldus, → énekmondó, → katonakönyv, → képmutogató ének, → népművész) – Irod. Takács Lajos: Népi verselők, hírversírók (Ethn., 1951); Nagy Czirok László–Janó Ákos: Mint én, földmíves költő (Bp., 1959); Katona Imre: Rigmusmondó és versíró kubikosok (Ethn., 1960); Ujváry Zoltán: Népi kéziratos verseskönyveink (Műveltség és Hagyomány, 1960); Erdész Sándor: Népi verselők Szabolcs-Szatmárban (Szabolcs-Szatmári Szle, 1968).