népmesekutatás

A magyar népmesekutatás, népmesegyűjtés kezdetei a 18. sz. végére tehetők. Szilcz István, Udvarhelyi Szeles János, Virág Pál mesefeljegyzései arra engednek következtetni, hogy ebben az időben a népmese még nemcsak a paraszti faluvégi, hanem a nemesi, kollégiumi környezetben is élt. A tudatos népmesegyűjtést a Grimm testvérek gyűjteményének megjelenése indította meg. Gaal György 1812–1822 között gyűjtötte össze meséit részben levelezés útján, részben egy Bécsben állomásozó magyar huszárezred katonáinak közreműködésével. Ő is, akárcsak gróf Mailáth János, báró Mednyánszky Alajos, Pulszky Ferenc és felesége a külföldi olvasók számára adták ki meséiket, mondáikat és elbeszéléseiket német nyelven. Az első magyar nyelvű meséket is tartalmazó gyűjtemény Erdélyi János nevezetes 3 kötetes „Népdalok és mondák” c. munkája, amely az MTA, ill. a Kisfaludy Társaság gyűjtési felhívására beküldött meséket publikálta. Ezzel a nagyszabású gyűjtési akcióval csaknem egyidős Kriza János széles körű gyűjtőhálózatra támaszkodó székelyföldi gyűjtése, amelyből életében mindössze 13 mese jelent meg „Vadrózsák” c. gyűjteménye I. kötetében. A 19. sz. derekán gyűjtött össze Ipoly Arnold is, Csaplár Benedek és számos pap, diák közreműködésével „Magyar Mythológiá”-jának nyersanyagaként ezret meghaladó mesét, hiedelemmondát, szokás és gyermekjáték leírást. Már Ipolyi és Kriza munkatársa, Marosi Gergely tanár is felfigyelt a kiemelkedő mesemondókra s számos szöveget jegyzett fel a helyszínen Marczi Angéla csallóközudvarnoki lánytól, ill. Róka (Puskás) Tamás és Fa Miska székely parasztemberektől. A 19. sz. második felében Arany János iránymutatása szerint folyt a népmesegyűjtés. Merényi László gyűjteményéről írt bírálatában kifejti, hogy a jó gyűjtő olyan legyen, mintha valamely vidék kiváló mesemondója gyanánt született volna. „A nép között, ennek fonóházaiban, pásztortüzeinél forogván, úgyszólván ott nevelkedvén, bírja ennek nemcsak nyelvét, egyes kitételeit, hanem egész eszejárása, képzelődése, modora az elbeszélésben ki nem törlött betűkkel vésve álljon emlékezetében.” Arany János leghívebb tanítványa fia, Arany László maga is tett közzé egy kötet népmesét, s közreműködésével indult meg a → Magyar Népköltési Gyűjtemény. A sorozat első három kötetének gyűjtői és szerkesztői: Arany László, Török Károly és Benedek Elek Arany János intencióinak megfelelően írói eszközökkel formálták meg a rájuk bízott kötetek meséit. A századfordulón Kálmány Lajos, akárcsak Ipolyi Arnold, kezdetben mitológiai célú kutatásai számára gyűjtött s maga iparkodott elbeszélni Szeged vidéki népmeséit. Később azonban rájött, hogy nem tudja felvenni a versenyt a kiváló népi mesemondókkal, s utolsó népmesekötetét egyetlen egyházaskéri mesemondó, Borbély Mihály meséinek szentelte. A millennium ünnepére jelent meg Benedek Elek Magyar mese és mondavilág c. műve, melyben a szerkesztő feldolgozta az addig hozzáférhető valamennyi magyar népmese- és mondagyűjteményt a paraszti olvasók és az iskolás gyerekek számára. Benedek Elek meséi ponyván, iskoláskönyvekben és kalendáriumokban is megjelentek, s igen nagy hatással voltak a 20. sz.-i magyar népi mesemondókra. A Magyar Népköltési Gyűjtemény VI–X. kötete már a nyelvjárásra és mesemondókra figyelve készült el. Vikár Béla (somogyi), Mailand Oszkár (Maros menti), Berze Nagy János (Besenyőtelke és vidéke), valamint Horger Antal (hétfalusi csángó) kötete stilisztikai szempontból is forrásul szolgálhat a modern népmesekutatás számára. Szendrey Zsigmond Nagyszalontai gyűjtése (MNGy, XIV.) a → Folklore Fellows magyar osztálya nagy apparátussal megindult gyűjtésének egyetlen nyomtatásban megjelent kötete. Pedagógusok közreműködésével készült Berze Nagy János nagyszabású Baranya megyei gyűjtése is. Ettől eltekintve a két világháború közötti időszak első, nagyobbik felében csak szórvány gyűjtésekkel találkozunk. – A magyar mesegyűjtés és népmesekutatás terén új korszakot jelent Ortutay Gyula Nyíri és rétközi parasztmesék s különösen Fedics Mihály c. kötetének megjelenése. Ortutay szépírói kvalitásait nem a mesék megírására, hanem a mesemondók jellemzésére s a mesék társadalmi hátterének megrajzolására fordította. Fedics Mihály meséivel indul meg az → Új Magyar Népköltési Gyűjtemény c. sorozat, melynek kötetei az Ortutay Gyula által kijelölt úton haladnak. A kötetek egy része kiemelkedő mesemondók, Ámi Lajos, Palkó Józsefné, Pandur Péter, Tóth Szőke Józsefné s legújabban Tombácz János meséit mutatják be, más részük egy-egy mesemondó közösség, a kalotaszegi Ketesd, a bukovinai székely telepes Kakasd, a szatmári Rozsály meséit adják kézbe, ill. a jugoszláviai magyarok meséiből adnak átfogó képet (Dégh Linda, Kovács Ágnes, Béres András, Erdész Sándor, Penavin Olga, Bálint Sándor). Jelentős mesegyűjtő munka folyik még a határainkon kívül élő magyarság körében Romániában. Nagyszámú mesegyűjtemény jelent meg az elmúlt években Faragó József, Nagy Olga, Olosz Katalin és Vöő Gabriella gyűjtésében, melyek részben szintén kitűnő mesemondók repertoárját (Kurcsi Minya, Balla János, Jakab István), részben mesemondó közösségek meseanyagát (Háromszék, Mezőség, Kisiratos) tartalmazzák. Fontos és hasznos a romániai magyar népmesekutatók tudománytörténeti kutató tevékenysége is. Jelentős kutatómunka folyik a jugoszláviai magyarság körében is részben a → Hungarológiai Intézet, Újvidék, részben az újvidéki egy. magyar tanszékének irányításával. – Irod. Berze Nagy János: Mese (A magyarság néprajza, III., Bp., 1941–43); Ortutay Gyula–Dégh Linda–Kovács Ágnes: Magyar népmesék (I–III., Bp., 1960); Ortutay Gyula: A magyar népmesekutatás eredményei és feladatai (MTA I. Oszt. Közl., 1963); Dömötör Tekla–Katona Imre–Ortutay Gyula–Voigt Vilmos: A magyar népköltészet (Bp., 1969).