közönség

a folklóresztétika kategóriája, a műalkotások befogadóinak összessége, amely a folklór esetében rendszerint közvetlenül része egy előadásnak. A közönség elképzelhető ugyan átvittebb értelemben is, ide véve mindazokat, akik valaha befogadják az illető alkotásokat, mivel azonban a folklórban az egyedi alkotások helyett a variánsok uralkodnak, és a rögzítetlenség jellemzi ezeket, a közönség voltaképpen jelen van és közvetlen jellegű. Másik fontos jellemvonása az, hogy előadó és közönség kevésbé válik el: mivel az előadás alkalomszerű, a közönség beleszól az előadandók kiválasztásába, gyakran az előadás folyamatába is (mesemondó és hallgatósága párbeszédbe elegyednek), olykor a közönség egyenesen részt vesz az előadásban (farsangi szokások). Csupán néhány esetben (titokban tartandó hiedelemcselekmények stb.) kötelező a közönség távoltartása. A közönség messzemenően – bár a különböző műfajokban különböző módon – hozzájárul a → közösségi jelleg kialakulásához, és azt hagyományossá is teszi. A közönség kutatása a magyar folklorisztika egyéniségkutató irányzatában (egyéniségkutatás) bontakozott ki, és a népi színjátékokon kívül általában a szokások, sőt az epikus műfajok előadásának körülményeire is kiterjed, külön foglalkozva a közönségnek a tanulásban és hagyományozásban betöltött szerepével. (→ még: átadás, → átvétel, → egyéniség és közösség)Irod. Ortutay Gyula: Kérdőív betlehemes játékok gyűjtéséhez (Ethn., 1956); Ferenczi Imre–Ujváry Zoltán: Farsangi dramatikus játékok Szatmárban (Műveltség és Hagyomány, 1962); Sándor István: A mesemondás dramaturgiája (Ethn., 1964); Ortutay Gyula: Halhatatlan népköltészet (Bp., 1966); Dégh Linda: Folktales and Society (Bloomington–London, 1969); Dömötör Tekla: A népszokások költészete (Bp., 1974).