siratóének

1. recitáló, kötetlen énekforma, melyben a hozzátartozók fennhangon siratják az elhunytat. Ismertebb elnevezései: jajszó, kesergés, siralom, siratás, sirató, siratozás, sorolás, számolódás. A halottsiratás a kereszténység kialakulása óta egyházi feladat is, s az egyházak régóta szükségesnek látták nemcsak latinul, hanem anyanyelven is búcsúztatni a halottakat. Mégis a siratóének hazánkban az egyházi eredetű halottasénekek, a kántorok által énekelt búcsúztatók (→ halott búcsúztatása) mellett is a mai napig fennmaradt, kivéve a Ny-, Közép- és É-dunántúli területeket. A siratóének előadási alkalma és módja megszabott; általában akkor kezdték siratni az elhunytat, amikor már kiterítve feküdt, majd újra feltört a siratás a koporsó lezárásakor és a koporsó sírba helyezésekor. Visszatérő siratási alkalmat a temetőlátogatás nyújthat, a hozzátartozók – különösen idősebb asszonyok – néha kijártak a temetőbe siratni. A siratóének előadása megszabott gesztusok kíséretében történik. – Siratóéneket mondanak akkor is, ha a legények bevonulnak katonának, vagy ha valaki hosszú útra megy, és elsiratják a menyasszonyt is (→ menyasszony búcsúztatása). – A siratóénekben hagyományos részek, formulák és a személyes élmény együttesen jelentkezik. Bár a siratóénekben hagyományos részek, formulák és a személyes élmény együttesen jelentkezik. Bár a siratóének mindig improvizált jellegű, a fiatalabbak tanulták az idősebbektől hogyan kell siratni, s nem mindenki volt egyformán mestere a siratásnak. Hagyományosak pl. általában a megszólítások, a halott keresése (pl. Jaj, kedves férjem, hol találjalak fel, jaj hova menjek, merre menjek, hol találjalak fel?), továbbá irodalmi-egyházi eredetű formulák és képek, pl. a „fekete vonat” emlegetése. Az improvizált, változó részhez tartozik a betegség és a halál körülményeinek leírása, az elhagyott családtagok felsorolása, s a sirató személy egyéni sorsának ecsetelése; a siratóénekben a hátrahagyott, gyakran saját életét, jövőjét siratja. – A siratóének az a műfaj, amelyben a folklór alkotási módszere, a hagyományos és egyéni, improvizált mozzanatok költői egybefonódása a legközvetlenebbül figyelhető meg. – Történeti múltja a kereszténység előtti korszakba vezet. A középkori krónikák is említik, hogy az elhunyt vitézeket megsiratták, mégpedig a siratóének egyes szám első személyben, vagyis a halott nevében szólalt meg. A középkortól kezdve a népszerű nemzeti nyelvű Mária-siralmak szókészlete, fordulatai hatottak a népi siratóénekre. A kötetlen, recitatív szöveg tartalmazhat kötött versmértékű rímes részleteket is, másutt teljesen kötött szerkezetű siratóénekeket is találunk. Ugyancsak ismeretesek siratóének-paródiák is. (→ még: halál, → halotti szokások) – 2. A → recitatív zenei műfajok közé tartozik. Zenei tulajdonságait nagymértékben meghatározza a rögtönzött prózai szöveg, a nyelv lejtése s befolyásolja a funkció. Ez kifejeződik abban is, hogy nem nevezik éneknek. Ritmusa beszéd-ritmus, tökéletes parlandot. Ütemekbe nem osztható, egyenletes lüktetéssel nem mérhető. Az időarányok elosztása csak a szöveg, s kisebb mértékben az érzelmi oldal függvénye. Tagolás, forma a rögtönzött prózának van alárendelve. Különböző terjedelmű szakaszok sorakoznak benne egymás mellé (próza), melyeknek egymáshoz való viszonyában tervszerű rendszer nincsen, s a forma egésze esetleges (rögtönzés). Ez alól kivételt képez a kevésszámú kötött, strófás szerkezetű siratóének. Hangkészlet, hangnem szempontjából a siratóénekek anyaga sokrétű: trichord, tetrachord és -ton, különböző szerkezetű penta- és hexachordok, lá, szó, dó, mi-végű pentatónia, dór, eol, frig hétfokúság. Mindezt színezheti még egyes fajtáknál az ingadozó (semleges) magasságú fokok (szekund, terc, szext, szeptim) és bővített szekundos menetek, valamint frigezett záradékok megjelenése is. (Területhez, ill. személyhez kötött sajátságok.) A modusok sokfélesége a siratóénekben összefügg a forma egészének, így a záróhangnak esetlegességével. Ezért hangnemi jellemzésben elsősorban a vázhangok (tubák, kadenciák) rendszere s a dallamformulák jellege ad eligazítást. A dallam alkotóelemei: 1. különböző ambitusú ereszkedő menetek, melyek vagy egészen meredeken, vagy az egyes hangok ismételgetése folytán elszélesedve futnak le; 2. egy magasságon recitáló szakaszok (tenor, tuba); 3. domború rajzú, boltíves szerkezetű dallami egységek. A siratás vagy magas tubán vagy közvetlenül ereszkedő menettel kezdődik. A boltíves szakaszok később jelennek meg, s lekerekítő, záró szerepük van. A különféle dallami elemek közül az ereszkedő menetek dominálnak: a siratóénekek 15%-a tubán kívül csak ereszkedő vonalakból áll, s egyes esetekben még a tuba is háttérbe szorul. A dallamok egésze mindig ereszkedő tendenciát mutat. Ezt kifejezi a lefelé haladó kadenciasor, s hogy általában a tubák is felülről lefelé tartó sorrendben jelennek meg (gyakran pentaton lépcsőkön). A siratóénekben a teraszos dallamszerkezet nem azon a módon érvényesül, mint a strófás daloknál. A vázhangok alapján azonban mégis világosan elkülönülnek különböző fekvésű dallamrétegek (elsősorban kvartréteg: 5, 4, 2, 1, ill. 4, b3, 1, VII kadenciasor; ritkában kvintréteg: 5, 4, 1, VII kadenciák). Bár a rögtönzött szöveg s az érzelmileg telített előadásmód részleteiben magát a dallammenetet is befolyásolja (kiemelkedő vagy kiugró hangok, mozgékony vonalak esetleges megjelenése), e hatás a dallam esetében csak a felszínt befolyásolja. A dallam a siratóének „legzeneibb”, szövegtől viszonylag független eleme (– ha a dallamhangok is csupán a deklamálás hanglejtésévé redukálódnak, már nem beszélhetünk zenéről –), melyben, bár az improvizáció által föllazítva, mégis önálló, zenei logikával rendelkező formulák, dallammodellek mutathatók ki. Ezek között megfigyelhetők mind különbségek, mind összefüggések. Több siratódallam van tehát, egymáshoz való kapcsolatuk azonban még további vizsgálatra szorul. A siratóének előadásmódja expresszív. A magyar népzene más fajtáival ellentétben, megengedi a változatos dinamikát. A gazdag agogika, a díszítőhangok a kifejező deklamálást szolgálják benne. Az önálló zenei értelmű, formulaszerű cifrázatok, s a melizmatika általában nem jellemzik. A siratóének fajtái közül kettő az egész nyelvterületen előfordul: egy nagy ambitusú alakzat 3–4 különböző kadenciával („nagyforma”, 1. pl.) s egy kisebb, az előzőnek felét kitevő, ill. helyenként felével pontosan egybevágó típus 1 vagy 2 kadenciával („kisforma”; 2. pl.). Ez utóbbi az északi vidéken a siratóénekek nagyobb részét öleli fel. Külön csoportot alkotnak a kis ambitusú, dó-re-mi kezdésű moldvai siratóénekek („zsoltározó típus”, 3. pl.), valamint a Nagyszalonta környéki kötött, strófás formák. Jellemző a dallamok földrajza. Igen nagy a helyi hagyomány ereje, s mivel az improvizáció miatt egy-egy konkrét adatban általában csak a helyi dallamsajátságok egy része jut érvényre, az egyes szűkebb területek anyaga egybetartozik. Ennek ellenére előfordulnak zenei egyezések egymástól távol eső vidékek siratóének-dallamai között is. Rokonság: a siratóénekek a magyar hagyományon belül dallamvezetésükben, fordulataikban összefüggést mutatnak egyes strófás dallamokkal (→ históriás ének, → keserves típusok, a Vargyas Lajos által „ugor réteg”-nek nevezett dallamok, történeti forrásokban fennmaradt darabok: népénekek, sőt táncdallamok), melyek egy részénél a siratóénekből való származás is valószínű. Az európai és ázsiai, siratóének-funkcióban szereplő dallamtípusokkal való összevetés, külföldi anyagközlések hiányában, még nem tekinthető véglegesnek. Kimutathatók különböző természetű egyezések általában a finn, az obi-ugor (osztyák, vogul), sőt a kínai siratóénekkel (pentachord kisforma, kvart-rétegzés, kétrétegű nagyforma); a szomszéd népek anyagával (szlovák, morva, ukrán: kisforma, kötetlen recitatív; román: verses forma, moll pentachord; délszláv: magyarból átvett típus mutatható ki a muraközi anyagban). A mo.-i kisformákhoz hasonló alakulatok általánosan elterjedtek (É-európai s orosz párhuzamok is mutatkoznak), a nagyforma közelebbi párhuzamai ritkák. (Nagy ambitus, azonban verses forma, és általában más jellegű, melizmatikus dallam jellemzi a mediterrán vidék siratóénekeit, s az eddig ismert ír–kelta anyagot.) Szórványosan siratáson kívüli funkcióban is találhatók a mieinkkel rokon dallamok (osztyák hősi ének, ukrán epikus ének). A szájhagyományból felszínre kerülő anyagon kívül számos közös zenei vonása van a siratóénekeknek középkori írásos forrásokban megőrzött recitatív dallamokkal. Ezek egy része szigorúan stilizált és az egyezések csak a vázhangok rendszerében s bizonyos formálási sajátságokban, ritkábban a dallamvezetésben mutatkoznak (liturgikus anyag, azon belül különösen passió, – lamentáció – Te Deum stb. – típusú darabok), más része azonban a siratás szokásával még konkrét kapcsolatot mutat, mind tartalomban, mind dallamban (liturgikus játékokban fennmaradt sirató-betétek). – Irod. Szabolcsi Bence: Osztják hősdalok magyar siratók melódiái (Ethn., 1933); Vargyas Lajos: Ugor réteg a magyar népzenében (Zenetudományi Tanulm., Bp., 1953); Szabolcsi Bence: Újabb megjegyzések a magyar siratódallam kérdéshez (Új Zenei Szle, 1954); de Martino, E.: Morte e pianto rituale nel mondo antico (Torino, 1958); C. Nagy Béla: A siratódallam (Ethn., 1961); Sárosi Bálint: Sirató és keserves (Ethn., 1963); Siratók (A Magyar Népzene Tára, V., Szerk. Kiss Lajos és Rajeczky Benjamin, Bp., 1966); Kodály Zoltán: A magyar népzene (Bp., 1969).


Siratás (Rimóc, Nógrád m., 1970)