stílus

statisztikai valószínűséggel visszatérő formaelemek összessége a kifejező kultúrában: voltaképpen a kifejezés stratégiájának egyik összetevője. Tényezőinek megfelelően beszélhetünk az anyag, a technika vagy a megjelenítés által megszabott stílusokról (pl. a geometrikus fafaragás, szálöltéses textildíszítés, pantomim, gyermekjátékdallam stb. stílusáról). Aszerint, hogy egyénre (legtöbbször a készítőre) vagy közösségre (legtöbbször az előadókra vagy befogadókra) jellemző-e, megkülönböztethetünk individuális és közösségi stílusokat. Térbeli, ill. időbeni folytonosság szerintiek a stíluskorszakok, stílusterületek (stílusprovinciák), amelyek egymással aránylag bonyolult, hierarchikus rendszerben kapcsolódhatnak össze. Pl. megkülönböztethetjük az európai népművészetben a mediterrán, ezen belül az olasz, ezen belül a szárd stílust; időben a feudalizmus kori, ezen belül a gótikus, amelyen belül a későgótikus stílus egyes jelenségeit. Ezekkel a rendszerszerű összefüggésekkel a stílustörténet foglalkozik. A stílusok a kultúrában sajátos szerepet töltenek be. Elemi vonatkozásban a stílus minden olyan jelenségsorozatban előfordul, amelynek egyes elemei elkülöníthetőek és meghatározható valószínűséggel visszatérnek (ilyen értelemben van a nempoétikus beszédnek vagy a nem-sztereotipizálódott gesztusoknak is stílusa). Ezekből bontakozik ki a rendszerességgel kifejező funkciót betöltő jelenségek stílusa egy kultúrában (a ruha, a testdíszítés, a viselkedés és etikett, az élelem elkészítése és a szórakozás, játék, valamint a szemiózis legkülönbözőbb jelenségeiben). A szorosabb értelemben vett művészi stílusok a valóság ábrázolásának sajátos kódjai és összetett, hierarchikus jellegű jelző rendszerekkel utalnak annak mivoltára. Itt alakulnak ki az egyes művészetek, műnemek, műfajok stíluskategóriái, válik lehetségessé individuális művészeti stílus létrejötte is. Természetesen a stílusok legfejlettebb fajtái sem tagadják meg előzményeiket, a természeti népek ünnepeinek vagy az európai parasztfolklór jelenségeinek „szabad” stíluskénti felfogása helytelen volna, hiszen az egynemű esztétikai közeg kialakulása előtt csak kezdeményekkel találkozhatunk, amelyek az önálló művészeti stílus irányába mutatnak. Ebben az értelemben a primitív népek és a folklór keretén belül gyakran nem is beszélhetünk művészi stílusról, legfeljebb pszeudo-stílusról. Másrészt a szinkretizmus mindkét formája is messzemenően meghatározza a stílust. Uralmának idején különböző művészetek (pontosabban ezek előzményei) művészi módszerükben is összefonódnak egymással, differenciálatlan stílust eredményezve, amelyek összefüggése megintcsak inkább a kultúrához igazodó, mintsem önálló esztétikumra vall. Ez a körülmény viszont társadalmi és történeti keretbe illeszti a stílust, amely ilymódon a kultúra egyik elvitathatatlan tényezőjévé válik. Tulajdonképpen erre az összefüggésre bukkant rá a kultúrmorfológia számos híve, akik kultúrstílusokról beszéltek, ezt a fogalmat azonban gyakran elválasztották a művészi stílusok létrejövésének kérdésétől, idealizálták, és nem egyszer egy még alacsonyabb fok, az elemi pszichofiziológiai jelenségek szintjén tudták csak megragadni. Ez a kiindulópont arra is alkalmatlan volt, hogy általa a kultúrák stílusainak elterjedésbeli vagy történeti összefüggéseit megragadják: ezt csupán diffúziók vagy a kultúrák ciklikus fejlődésének feltételezésével tudták magyarázni. Az újabb, összehasonlító-tipológiai kultúraelmélet, valamint az ehhez kapcsolódó szemiotikai kutatások alapozták meg az összehasonlító társdalomtipológiai stíluskutatásokat. A történeti stílusok közül az európai (és a magyar) folklórban a román, a reneszánsz és a barokk hatása a legerősebb, ezen kívül jól megfigyelhető még a gótikus és a klasszicista is. Zenében, táncban, képzőművészetekben, sőt a szó művészetében is összefüggnek egymással az ilyen jelenségek. Sok vita volt arról, hogy ezek a népi művészetekből emelkedtek-e a hivatásos művészetek stílusaivá, vagy a folyamat fordítva zajlott-e le (gesunkenes Kulturgut). Ma ismét az utóbbi nézetet látjuk indokoltnak, bár nem kivétel nélkül. A folklór művészetekben a stílus helyén jobbára a művészi módszer kategóriáját alkalmazhatjuk. A közösségi stílus több formában jelenik meg: lokális viseletek, kézműipari bútordíszítések, a katonaság által terjesztett dallamok, ponyvanyomtatványok érzelmes-erkölcsnemesítő történetei, a kaláka rögtönzött vidámságai sokban különböznek egymástól. Az egyéni stílus csak az → átadás és → átvétel összefüggésében fordul elő, önállóan nem létezik. Több ízben megkísérelték etnikus stílusok kijelölését is. Azonban amíg kultúrastílusokról, pontosabban kultúrák stílusairól a fentebbi értelemben beszélhetünk, csak etnikus tényezők által megszabott stílussajátosságokat eddig nem sikerült kimutatni. A ciklikus kultúratörténet stílusfogalma is elnagyolt: voltaképpen a kultúrák néhány vonását veti össze egymással, amelyek gyakran nem is nevezhetők stíluskategóriáknak. – Irod. Nohl, H.: Stil und Weltanschauung (Jena, 1920); Kroeber, A. L.: Style and Civilizations (New York, 1957); Weisbach, W.: Stilbegriffe und Stilphänomene (Wien, 1958); Benedict, R.–Mead, M.: Patterns of Culture (New York, 1959); Balogh Jolán: A népművészet és a történeti stílusok (klny., Bp., 1967).