szalmatető

a lakó- és gazdasági épületek gabona szalmából készült héjazata. Az anyag minősége és a készítés technikája szerint az alábbi szalmatető típusok különböztethetők meg: 1. bogárhátú szalmatető. Kisebb, tetőszerkezet nélküli gazdasági épületeknél (istálló, szín, ól, pelyvás) alkalmazott héjazat. Az épület födémére szalmacsomókat dobáltak több méter vastagon, végül az egészet bogárhátúra formálták, hogy a csapadék lecsorogjon róla. Beszúrt karóval, két végén nehezékkel ellátott kővel rögzítették. A bogárhátú szalmatetőt szórványosan az egész magyar nyelvterületen alkalmazták, nagyobb mértékben ÉK-Mo.-on és Erdélyben terjedt el; – 2. vázra teregetett, taposott szalmatető. Elsősorban lakóházaknál alkalmazott héjazat. A sűrűn lécezett tetővázra nyárssal vagy hosszúnyelű villával felhordott búzaszalma csomókat az utolsó sornál kezdve, majd csigavonalban felfelé haladva az egész tetőn tömöttre taposták. A gerincen betaposott szalmát a szarufákhoz erősített nyársakkal, valamint gúzzsal összekötött és a gerincre ültetett rudakkal (kaloda) rögzítették. A tetőfedést esős, nyirkos időben végezték, hogy a szalmaszálak megpuhulva szorosan tapadjanak egymáshoz. A jól betaposott szalmatető 40–50 cm vastag, tömött héjazatot alkotott, amelyet a padlástérből kiáramló füst konzervált. Egy közepes lakóház fedéséhez 4–5 szekér, 50–60 q szalmára volt szükség. A taposott szalma gyakran alkalmazott héjazat volt ÉK- és K-Mo.-on, a Kárpátalján és Erdélyben; – 3. rozsszalmából készült héjazat (→ zsúptető). (→ még: tetőfedés) – Irod. Fekete Béla: Bogárhátú házak Biharban (Népr. Ért., 1934); Cs. Sebestyén Károly: A székelyház eredete (Népr. Ért., 1941); Bátky Zsigmond: Építkezés (A magyarság néprajza. I., Bp., 1941–43).

Szalmatetejű szárazmalom (Matolcs, Szabolcs-Szatmár m., 1932)

19. sz. végén épült szalmatetejű ház (Csököly, Somogy m., 1970-es évek)